2017. március 18., szombat

Mit is csináljunk egy esős szombaton?

Nagy az izgalom itthon, a megfelelő instrukciók el is hangzottak felénk. "Anya, ne felejts el felöltöztetni engem szépre!", és "Apa, nehogy itthon felejtsd az ajándékot!" Ábel születésnapi bulira készül a közeli játszóházba. Nagyon örül neki, amikor 3-4 hete megkapta a meghívót, még mamának is elmesélte telefonon keresztül. A családfő kíséri, mert ő bárhova megy szívesen, ahogy zokszó nélkül elindul vásárolni a hétvégén már harmadjára is, ha kell, úgy viszi buliba a kisebbik fiát, főleg, hogy ebben a körben ő ismerősebb, mint én. Mivel a legkisebb ugrifülest még nem hagyjuk ott ilyen helyeken, így vele marad végig, és gondolom, jót pletyizik az ovis anyukákkal.
Mi pedig itthon maradunk Ákossal. Már be is harangoztam neki, hogy nagytakarítunk, fent és lent, portörlő ronggyal és ablakmosóval is végigfutunk a porszívó és a felmosó előtt. A levest már felkészítettem, és elegendő bátorságot szedtem össze egy virslis buktához is, ami a pár hónappal ezelőtti csúfos kudarcom után (nem kelt meg a cucc) maga a csoda. Ha most is ki kell dobnom a tésztát, soha többé nem próbálkozom vele.
Addig meg matricáznak együtt, a Sparnak új matricás könyve jelent meg, ami a rejtélyekkel foglalkozik (állatok, épületek, természeti képződmények) - Ákos el is olvassa a kis szövegeket róluk.
Délután szerintem csak úgy eltengünk-lengünk itthon. 
Szép hétvégét mindannyiunknak!

2017. március 13., hétfő

Ez se volt rossz

Ez a hétvége már csak ilyen aktívra sikeredett. Vasárnap reggel az aprónép - a hétvégéken szokásosan - viszonylag korán ébredt (bezzeg hétköznap ébreszteni kell őket gyakran), gyors reggeli után a családfő először tisztítószeres-kozmetikumos beszerző körútra indult. Majd hazaugrott a csomagokkal, és magához vette Ákost, akinek - miután pénteken leszakadt a lábáról az iskolai szandálja - lábbelit vadásztak. A Decathlonhoz érve örültek, hogy még viszonylag kevés autó parkol előtte, aztán rájöttek, hogy ennek oka van: még nincs nyitva az üzlet. A Deichmann is zárva volt még, így viszonylag hamar haza is értek.
10 körül megérkezett a barátja. Már a kapuban megölelgették egymást, aztán elkezdődött a közös délelőtt. Kicsit tartottam tőle, mert a legutóbbi hétvégi látogatás alkalmával már alig vártam, mikor jön az apuka a fiáért, mert a fiúk felpörögtek egymástól, fel-lerohangáltak, belekapkodtak mindenbe, de nem játszottak igazán, Ábel meg mint egy hangos búgócsiga követte őket, végig torokhangon beszélt, és nem hagyta őket játszani (nem mintha normálisan játszottak volna), pedig többször próbáltam elcsábítani valami közös elfoglaltságra. A barátnak nincs testvére, így mostanában néha megjegyzést tesz Ábelre (túl hangosnak tartja, viccel, hogy hol van rajta a halkító gomb). Ez kicsit zavarja a fülemet, de hát egy nyolcéves gyerekről beszélünk, nem fogom érte ledorongolni (és Ábel tényleg elég hangos), csak próbálom normál szinten tartani a hangulatot, és nem addig elfajulni hagyni a dolgokat, hogy a kicsi legyen a kiközösített. De most Ábel elvolt egyedül, így szerencsére nem volt ilyen gondunk.
A nagyok tableteztek kicsit, de mire szóltam volna, hogy inkább egymással játsszanak, le is tették a kütyüket, és felvonultak. Először társasjáték hangjai hallatszottak le fentről, aminek kifejezetten örültem, majd jöttek, hogy megcsinálnák a kísérletet, így kivonultunk a teraszra. A gejzír-vulkán végül nem tört ki a palackból (nyugi, Vilma!), talán ennél látványosabb is lehetett volna a dolog, de viszonylag hamar túltették magukat a csalódottságon. És ha már kint voltak, kint is ragadtak.
Nemsokára ismét jöttek, hogy ültetni szeretnének. Végignézték Ákos magjait, és közölték, hogy borsót már lehet. Nem lett volna értelme lebeszélni őket, így felásattam velük a magaságyást, megmutattam, hogyan csinálják, aztán rájuk hagytam a dolgot. Majd még a sövény aljához is raktak egy sorba (és Ákos szerencsére először megkérdezte, hogy a krókuszt átültethetik-e, így az is megmenekült). Oda, ahol tavaly sem maradt meg, mert nem kapott elég fényt (meg szerintem a családfő végigtolta rajta a fűnyírót, de azt tagadja). Hát, nem vagyok benne biztos, hogy idén túl sok borsót szüretelhetünk, de ők mindent megtettek az ügy érdekében, nagyon lelkesek voltak (a barát emeletes házban lakik, számára minden ilyen megmozdulás újdonságnak számít, tetszett is neki nagyon, egyfolytában azt hajtogatta, hogy ez milyen szuper elfoglaltság). Egy újabb sorba meg répamagokat rejtettek. Aztán leálltak a kerti munkával, bár az ablakon keresztül láttam még őket egy nagyobb gödröt ásni a virágoskertben, de inkább nem kérdeztem meg, milyen célból. Utólag kiderült, hogy az udvaron találtak valami terményt, és azzal kísérleteztek. Aztán bicikliztek még, meg rohangáltak, és csak ebédre jöttek be. Éppen hogy végeztünk az ebéddel, amikor megérkezett az apuka, és haza is vitte a fiát.
Délután a családfő újra nekiindult a cipő-projektnek, most már sikerrel jártak, lett Ákosnak szandál, neki pedig cipő.
A ma reggelt a laborban kezdem, ha már lendületben vagyok, nem halogatok. Aztán a héten jön még egy röntgen, és valahogy megpróbálok bejutni az ekg-ra (oda, ahova egyébként is járok a pajzsmiriggyel). A családfő sebészt keres az ismerősi körében, ajánlottak is valakit, aki "jó orvos és jó ember", telefonszámot is kaptunk hozzá, én kicsit gyámoltalannak érzem most magam ez ügyben, rábízom magam. Délután meg fodrászhoz megyek, legalább a frizurám tartson, ha már egyébként ilyen kis izének érzem magam.
És hát azt se felejtsük el, hogy ez négynapos hét lesz, ami külön öröm, és talán még a munkamennyiség miatt sem kell azon aggódnom, hogy miért csak ennyi jut rá (bár besűrűsödhet azért, szoktam így járni).
Szép hetet nekünk!

2017. március 12., vasárnap

Márciusi ifjak programja

Bár pénteken még rezgett a léc, hogy milyen állapotban jövök haza a rendelőből, ráadásul a heti időjárás sem teljesen úgy alakult, ahogy beharangozták az előrejelzésekben, de aztán semmi nem állta útját a korábban eltervezett programnak. Vártuk ám, mert bár eléggé mocorgósak vagyunk úgy általában, mostanság - úgy érzem - az eddig szokásosnál gyakrabban vágyunk itthon maradós hétvégékre, ez meg amolyan tényleg jövős-menős terv volt. Aztán végül kiegyenesedett minden, mi pedig megléptük a dolgot.
Az egésznek az apropóját Manó Mona márciusra adott feladata adta, aki azt kérte a kisdiákoktól, hogy nézzenek utána, mi történt anno március 15-én, és fotózzanak le hozzá kötődő helyeket (táblákat, szobrokat), vagy szerezzenek róluk képet. Mi időnként hajlamosak vagyunk a könnyebb utat választani (pl. farsangra veszünk jelmezt, ahelyett, hogy sk. készítenénk, bár örülök, ha a leszakadt gombokat felvarrom, amikor kell), de a mostani feladatot elolvasva elindult bennünk a vezérhangya. Ráadásul nem csak előre is vártuk a megvalósítást, utólag is örülünk, hogy így találtuk ki. Egyik este vacsora közben beszéltünk róla, hogy elmehetnénk valóban ezekre a helyekre és Ákos készíthetne fotókat, amikből elkészülhetne a tabló, aztán a családfő elkezdett poénkodni, hogy szelfi kellene, bár ahhoz Ákos karja rövid. Végül ebből alakult ki, hogy végigjártunk pár helyet, Ákos fotózott, én megörökítettem, ahogy készíti a fotót, majd a családfő is lekapta őkelmét (időnként a képbe sétáló Ábellel együtt). Már előtte elolvastattuk Ákossal a történetet, beszéltünk is róla, de a tanítónéninek köszönhetően viszonylag képben is volt, aztán végig vettük, milyen kört járjunk be. Induláskor pedig megbeszéltük az útvonalat és az egésznek a menetét.
Így esett, hogy szombaton délelőtt beautóztunk a városba, a kocsit leraktuk a Deák térnél, onnan felbuszoztunk a Várba a börtönhöz, ahol Táncsics raboskodott. Majd visszabuszoztunk a városba, elsétáltunk a Pilvax kávéházhoz helyéhez, megnéztük a Petőfi szobrot a Március 15-e téren, végül a Nemzeti Múzeumot, és onnan vissza villamosoztunk az autóhoz. Közben megebédeltünk a Fatál nevű étteremben, ahol a nevéhez méltón olyan adagokat kaptunk, hogy csak hüledezni tudtunk mi felnőttek (a fiúk bezzeg betolták a sok-sok kajájukat, a végén már aggódtunk miattuk kicsit).
Hazafelé jövet feltettük nekik a kérdést, amit szoktunk időnként, hogy mi tetszett nekik a legjobban. Ákos az egészet élvezte, és az étterem volt számára a csúcs, Ábel pedig a buszozásnak és a villamosozásnak örült a leginkább. Itthon tartottunk némi csendes pihenőt, igaz, jóval később a szokásosnál, és vélhetően nekünk nagyobb szükségünk volt rá, mint a szokásunk eredeti alanyainak (nem tudni, meddig veszik még be, hogy a csendes pihenő az egy igen fontos momentuma a napoknak, de csináljuk, amíg lehet), sőt én még fel is vonulhattam kicsit a hálószobánk magányába, ahonnan este 9-kor ballagtam le, mire a gyerekek már aludtak, a családfő meg azon vigyorgott, hogy ő már azt hitte, el is kezdtem az éjszakai alvásomat, és mire ő lefeküdne, én kipihenten ébredek. Végül nem így lett, nagy nehezen magamhoz tértem, és kihúztam majdnem éjfélig, inkább megküzdöttem a visszaalvás elleni vágyammal, mint hogy éjfélkor ébredjek a szokásos mennyiség letudása után.
A képeket egyébként már kiválogattuk, most már csak a nyomtatás és tablóba rendezés következik. Addig is íme pár - nem feltétlenül a Monának szánt - kép:




Hát, így mulattunk mi tegnap!
Ma délelőtt pedig várjuk Ákos iskolai barátját (aki itt is ebédel, de előtte még végrehajtunk egy kísérletet, amit Ákos az új könyvében nézett ki, a cél érdekében még a boltba is elkísérte az apját, nehogy lemaradjon valami a listáról). Gejzírt (vagy vulkánt?) készítünk vízből, olajból, pezsgőtablettából és ételfestékből. Persze szigorúan a teraszon állunk neki, bent a házban nem merném. Ha nem jönnék, elöntött bennünket a láva cucc.

2017. március 11., szombat

Egészségügyi helyzetem

Azt hiszem, kijelenthető, hogy a hetem a munka, a rohangálás és az egészségügy bűvöletében telt. Igaza van Lazacnak, ha egy üzlet beindul, nincs megállás, mert mindig találnak valamit. Bár nálam nem annyira újak ezek, csak elhalogatottak. Egyébként sejtem én, hogy vannak még itt szűz területek, de mindig adódik valami más (vagy csak elkummantom a dolgokat), így is túl sokat járok orvosokhoz az utóbbi években. És nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy ez a korral (is) jár nálam, ahogy, gondolom, másoknál is így van. Ha végigmegyek a testemen, hát, alig marad ki valamelyik részem.
Ha csak a viccesebb részét nézem, az egyik este rácsodálkoztam a zokni nélküli lábaimra, és azzal szembesültem, hogy a baloson a nagy ujjam vékonyabb, mint a másik, ráadásul enyhén ferde, és ez már így is marad. Ez az, amit úgy 2,5 éve sikerült egy jól sikerült elcsúszásnak köszönhetően eltörni. És ez az asszimetria a legkevesebb, mert érzékeny is, ha néha az élével lépek rá például a küszöbre, csillagokat látok.
Aztán ott vannak a hegek mindenhol, amik emlékeztetnek rá, hogy túl sokat járok sebészetre. Amikor Ákos születése után a császáros heget megfejeltem egy újabbal kicsit fentebb (egy brutális mellgyulladásnak köszönhetően, amivel a sebészetről, amikor megmutattam, kórházba küldtek), majd egy elég fájdalmas kezeléssorozat után pár napig azon kellett aggódni, hogy a másik oldalon is ez lesz, a családfő azon vigyorgott, hogy ezzel kész is lesz a szmájli. Aztán az végül elmaradt, szerencsére, de ez azóta is visszatérő poén nálunk. Bár nem mindent foghatok rájuk, mert vannak kisebb hegek is régről, amik nem írhatók a családalapítás számlájára.
Ezeken túl előfordulnak még szemmel nem látható elemek is a sorban. A pajzsmirigy-működésem még mindig nem mondható normálisnak, egy éve járok háromhavonta kontrollra, és a héten ismét emelte a doki a gyógyszeradagomat, mert a vérleletem megkívánta (bár szerencsére nem annyira kiugró, hogy túlságosan aggódjak).
A legutóbb ekg-vizsgálatot is végeztek, azon is hümmögött egy sort a pajzsmirigyes doki, és javasolta, hogy mutassam meg a háziorvosomnak. Na a héten azt is megtettem, és azt a választ kaptam, hogy bár tényleg nem tankönyvszerű a rajz, amit produkáltam, ha nincs panaszom, (még) nem kell lépni. Nyugodtabb lettem volna, ha csekkolják, de nem gondoltam, hogy ilyen korán teljesül a vágyam.
Ha már ott jártam, megmutattam a hónaljamat. Akartam magamtól is, de ő is rákérdezett. A visszatérő gyulladásom, amiről legkorábbi emlékem az Ábel születése utáni időszakra tehető (akkor volt az, hogy az alig háromhónapos gyerekkel és a bátyjával mégis elmentünk nyáron egy rövidet nyaralni, és ez a testrészem úgy begyulladt, hogy nem tudtam a gyerekeket sem ellátni), az utóbbi hónapokban gyakorlatilag állandósulni látszik. Van az a fájdalom, amivel az ember egy idő után megtanul együtt élni, és inkább halogatja a lépést (bár a háziorvossal többször konzultáltunk már az ügyben), ha meg van pár fájdalommentes nap, akkor örül neki. De mostanra alig van szünet, és annyira elegem lett belőle, hogy mégis rászántam magam, meg ő is rögtön megírta a beutalót a sebészetre. Rögtön ki is akart írni táppénzre, de mondtam, hogy várjunk még vele, ha tudok vezetni, akkor dolgozni is. Ez már eléggé este volt, így a sebészetre már nem jutottam el, de pénteken aztán hiába éreztem úgy, hogy javul a helyzet, nem hagytam magam becsapni, és munka után (miután a könyvtárban újabb olvasnivalót szereztem) beültem a rendelőintézet sebészetének várótermébe. Addigra már fájt a gyomrom az idegtől, mert élénken él még bennem az emléke a vágásoknak, és az összeforrni nem hagyott sebeknek, elnyúló kezeléseknek. (Egyszer egy hasonlót éltem át egy tíznapos skandináv körúton, ahol szerencsére az egyik útitárs orvosként magával hozta a táskáját is, és ő kezelt minden este.) Tegnap aztán végül az lett, amit sejtettem, ott helyben nem vállalták a vágást (de azért jól megpiszkálta egy kampós végű ollóval, hogy érezzem a törődést és a fájdalmat), leragasztotta, antibiotikumot írt fel, és kaptam egy rakat beutalót egy műtét előtti vizsgálatsorozathoz. (Többször megkérdezte, hogy biztosan nincs-e lázam, és nem vagyok-e cukorbeteg - ez utóbbi eléggé aggaszt, bár laborvizsgálatokon jártam az utóbbi időkben, terheléses vizsgálatot nem végeztek.) Így hát mégis megyek ekg-ra újra, meg röntgenre, vérvételre, aztán meg kórházba. Muszáj lesz végigcsinálni (a hegesedés előrehaladott, kérdezte is, hogy rendesen tudom-e használni a jobb kezemet), ha most megállok, menthetetlenül romlik a helyzet.
Azt már csak halkan súgom meg, hogy visszér-ügyben is kell majd lépnem, bár a háziorvos úgy tűnik, nem sebészetpárti, mert a legutóbb is, amikor megszemlélte, valami kenőcsöt ajánlott a vágás helyett. De egyszerre csak egy beavatkozáson legyek túl!
Hát, nem vagyok boldog ettől a leltártól.

2017. március 5., vasárnap

Szorgos-dolgos tavaszi hétvége

Szombat reggel belehúztunk, hogy nyitás körül becsekkolhassunk a Decathlonba, hiába nagy az áruház területe, a tömeg eloszlik, viszont igen közkedvelt vásárlási célpont, nem akartunk sokáig ott nyomorogni. Sokan mások is így gondolkodtak, már akkor tele volt főleg kisgyerekesekkel, amikor odaértünk, és a tömeg egy része bizony a cipős soron tolongott, ami nálunk is elsődleges célpont volt.
Előtte itthon megtartottuk a nagy tavaszi cipőpróbát, előkotortam a szekrényből az összes tavalyi lábbelit, és végigpróbáltattam őket az aprókkal. Amibe még belement a lábuk (és hordható állapotúnak tűnt, bár a nagyon gyalázatosokat rögtön ősszel ki is dobáltam, pedig nagyon nehezen tudom magam ilyenekre rászánni), azokat visszaraktam a szekrénybe. Aztán összeírtam mindent, magasabb szárúból mostani méret, a nyitottabból még mindkettőjükre jó volt az előző, azokból egy-két számmal nagyobbat akartunk venni. És eszembe jutott, hogy fürdőgatyákat, ha esetleg akcióznak, meg pólókat, rövidnadrágokat, magamnak is ezt-azt kellene venni, a családfőt sem hagytam ki a listáról.
Már amikor a kocsiba ültünk, a családfő azon morgott, hogy mind közül a cipővásárlást utálja a legjobban, mert azt tényleg nem tudjuk nélkülük megoldani, és egy rémálom néha az egész hajcihő. Érdekes, mert én is ilyenkor érzem leginkább a neveltetésbeli hiányosságokat, és azon ostorozom magam, hogy valamit csak elszúrtunk, ha már előre tartunk egy ilyen vásárlástól, és szinte mindig be is jön a sejtésünk. Valahogy mindig eljutunk odáig, hogy elegünk lesz az egészből, mert nem állnak meg rendesen, szólongatni kell őket, Ábel új hobbijáról (amikor gondol egyet, és nekiindul a soroknak, és nem zavarja a gondolat, hogy el is veszíthetjük) már ne is ejtsünk szót. Külön-külön még hagyján, de a két fiú együtt... bahhh!
Hát aztán végül csak viszonylag gyorsan lezavartuk az egészet, végigmentünk a sorokon, én is kaptam pólót, nadrágot, aztán kikötöttünk az ominózus, válogatós, gyerekeikkel ilyen-olyan módon küzdő szülőkkel tömött cipősorokon (talán más sorrendben kellett volna haladnunk). Ekkor szembesültünk azzal, hogy fiúszínekben Ábel méretében alig-alig van valami. Ákost pedig ott világosítottam fel, amit én az előzetes tájékozódáskor már összeraktam, miszerint 33-as mérettől már nincs tépőzáras modell, muszáj lesz azt a cipőfűző-kötést begyakorolnia. (Hát, ja, még egy hiányosság a részünkről, eddig mindig a könnyebb utat választottuk, és nem fűzőset vettünk neki. Bááár, az ünneplő cipője az, és jött már haza benne rendezett cipőfűzőkkel - kiderült, hogy az egyik lányosztálytársát kérte meg, és láttam úgy is, amikor lógott a fűző, és taposta. Így most itthon újra gyakoroltunk, és a végén elárultam, hogy a magasszárú cipő nemigen csúszik le a lábáról, ha nagyon nem boldogul és nincs megkötve, csak nagyon kérem, hogy akkor a fűzőt tömködje be a cipő szárába, hogy ne tapossa le, és ne essen el.) Ábel viszont ismét bebizonyította, amit már itthon is hajtogatott, hogy ő szeret cipőt vásárolni. És tényleg! Mindig nagyon örül az új lábbeliknek. A színét illetően dönthetett, idén nyáron a hűvösebb napokon sárga-szürke modellben nyomja majd. (Érdekes, tavaly is kinézett magának egy cipőt, amikor csak Ákosnak akartunk venni, és az is ilyen színű volt.) Tavasszal pedig mindketten narancssárga-szürke kombóban járnak.
Szóval, végül mindent vettünk, amit terveztünk, csak a családfő maradt hoppon, de megvigasztalta magát pár energiaszelettel és valami energiaitallal. Az összegről meg annyit, hogy immáron a március negyedik napján sikerült elvernünk azt a pénzt, aminek a mindenféle plusz programokra elköltésén, netalántán félretételén már nem kell gondolkodnunk. Eléggé fájt. De legalább már készültünk a nyárra is, az meg idén is lesz, nem?!

Hazaérve belengettem a fiúknak egy udvarrendezős projektet, de mire anyuval telefonon lebeszéltem a heti adagot, az egyik kísérőm elunta a dolgot, és inkább bevonult a házba. Ákos kitartott, gereblyézett is valamennyit, a teraszon is pakolásztam kicsit, addigra ő már eléggé unatkozott, majd amikor bent felszáradt a kő, amit az apjuk nyalt végig, mi is bemehettünk. Egészen jól haladtunk kint, mi ketten még délután lenyírtuk a dísznádat (bár én inkább csak néztem a műveletet), aminek életben maradásában reménykedünk (még ősszel egy talicskán tolta át a családfő a szomszéd utcából, ahonnan kaptuk). Felkészültünk a tavaszi vetésekre, Ákos végignézte a magjait, mit mikor ültessünk, és a hónapban még hozunk haza virágpalántákat is.
Ebéd, teregetés, ágyneműhúzás, linzersütés (nem én voltam) - el is telt a nap jó része. Picit úgy érzem, ahogy nézem az ismerősök kirándulós képeit, hogy lehetett volna kellemesebb elfoglaltságunk is, de legalább hatékonyak voltunk. És ezeket a dolgokat is el kell valamikor intézni.
Ma Ákos moziba megy, Jucika pedikűrre az állatorvoshoz (megjegyzem, ő sűrűbben jár, mint én, ilyen helyekre), ahova Ábel is elkíséri (péntek óta várja, tegnap meg is ijedt, amikor a családfő elfutott valahova, azt hitte, lemaradt a buliról), aztán elvisszük őkelmét a közeli Lego kiállításra (már hetek óta nézegeti vágyakozva a suliban a plakátot, és neki is jár saját program, ha már a bátyja ilyen sokat mozog nélkülünk), és ebédre én újra nekifutok a rakott zöldbabnak (valahogy ezt nem szoktam készíteni, és az első kísérletem nem sikerült túl jól, nagyon száraz lett, de majd most!). Délutánra nincs különösebb terv, talán a biciklik rendbe rakása sorra kerülhet, ha nem esik az eső, esetleg kerülhetünk is egyet velük (ez egy célzás a családfő felé, aki reggel az elsők között néz rá a blogra :D). Vagy inkább aludjak egyet?

2017. március 4., szombat

Gyerekorvos(ok), nyaralás, és egyéb miegymások

Viszonylag eredményes napot zárhattam tegnap. Először is nekifutottunk újra a posta-projektnek, és ezúttal meg is ugrottuk. Kicsit izgatott voltam, miért küld a főgáz ajánlott levelet, de aztán kiderült, hogy a gázmérőt akarják lecserélni. Olyan szépen sütött a nap, nem akartam még rögtön hazaindulni, ezért tettünk még egy kört Ábellel a falu kerület központjában. Boldogan rikkantott fel, hogy itt ő már járt, mutatta, hol volt a homokozó (minden nyáron homokozóval, játékokkal várják a gyerekeket, már mi is voltunk itt hármasban szünidőben, nem is gondoltam, hogy emlékszik rá).

Aztán, miután túlestünk ebéden, csendespihenőn, újra felkerekedtünk és meglátogattuk a gyerekorvost. Most sikerült a lehetetlennek tűnő mutatvány, a három órakor kezdődő rendelésre fél három magasságában megcsíptük a 2. sorszámot. Nem is mentünk messze, mert a doktornő hajlamos korábban kezdeni a rendelést. Úgy is lett, háromnegyedkor már végeztünk is. Bent lélegzetvisszafojtva vártam az ítéletet, volt némi hümmögés, konstatálása annak, hogy minden rendben van, némi kis nátha érződik még a páciensen. Ilyenkor szoktunk úgy járni, hogy megnyugszunk, minden OK, aztán közli, jöjjenek vissza pár nap múlva, addig legyenek otthon. Nehéz ez... a szülő a legjobbat akarja a gyerekének, ha itthon kell maradni, akkor legyen, ugyanakkor meg teljesíteni a munkában is segítség nélkül, nem egyszerű. Így kettős érzésem van mindig ilyenkor, és azzal nyugtatom magam, hogy az orvos azért orvos, mert ő tudja, mi a legjobb. De most mégsem ez lett, megkaptuk az elbocsátó szép üzenetet, és a jó tanácsokat, hogy miket adjunk még neki a hétvégén (az egyiket fel sem írta a hét elején a cetlire, a másikat meg elhagytuk a napokban, mert az a gyerek, aki a legrosszabb ízű gyógyszert is beveszi, az orrcseppet annyira utálta, hogy ketten is alig bírtuk lefogni, egyedül meg végképp nem ment, és megvesztegetni sem hagyta magát). A utolsó jó tanácsát legalább megfogadjuk, a hétvégi kertrendezős terveknek köszönhetően sokat lesz kint a napon őkelme.
Gyorsan rákérdeztem még erre-arra. Ákos a suliban kapott egy ortopédiai beutalót (a doktornőnk az iskolaorvos is), meséltem, hogy már kétszer hívtam a rendelőt, de nyár végére kezdenek most időpontokat osztogatni. Mondta, hogy nem sürgős a dolog, de felháborító, amiért hónapokat kell várni. Hát, ja, üdvözöljük a világunkban! Telefonáljak oda, és kérjem ki magamnak. Hát persze, ott a vonal végén az asszisztens biztosan megérdemli, hogy én pampogjak, ráadásul ettől nem lesz jobb a helyzet, de majd csak sikerül valahogy nyaralással nem ütközően időpontot kapni. Ábel orrmandulája is szóba került, erős a gyanúnk, hogy nyáron meg kell tőle szabadulni, aztán egy hallásvizsgálat sem ártana. Volt már róla szó, de az ajánlott orvoshoz sem könnyű bejutni, itt az újabb kihívás, amit megugorhatunk.
 
Mikor délután összegyűlt itthon a család minden tagja, újra leültünk a családfővel a laptop elé. Megnézegettük a nyaralásos ajánlatokat, és döntöttünk. Mármint inkább ő bökött rá a neki tetszőre, én is hajlottam felé, de még hezitáltam kicsit. Próbáltam neki szavakba önteni, milyen önvizsgálatot tartottam a napokban azt követően, hogy a húgomnak felajánlottam, váljunk külön nyaralásilag. Azt boncolgattam, hogy van-e bennem dac, vagy valami más érzés, szándék, ami vezérel. Miután a hetekig tartó vívás után (amikor országot, úti célt váltottunk, közlekedési eszközt módosítottunk, a megcélzott hét is kétszer változott, végül a kitűzött értékhatár is megdőlt - és mindig úgy, hogy a megbeszélteknek megfelelő helyeket kerestem, elküldtem nekik, aztán legközelebb, amikor többnapos csend után rákérdeztem, ugyan mi a helyzet, már mégsem úgy és mégsem azt szerették volna, bár igyekeztünk mindkét oldalról rugalmasak lenni) rájöttem, hogy teljesen más típusú nyaralásra vágyunk. Azt is éreztem, hogy mielőtt kenyértörésre vinnénk a dolgot, vagy addig hezitálnánk, amíg elfogynak a nekünk tetsző szállások, és ebből egymásra morgás lenne, inkább el kellene engedni a másikat.
Aztán mostanra összeraktam nagyjából, mi a helyzet. Mi egy távolibb, egzotikusabb kiruccanás kedvéért hajlandóak lettünk volna kicsit többet áldozni, de ők azt sokallták. Ha már Magyarország, akkor mi a nyugisabb, ha lehet így fogalmazni, a "természetközelibb" hetet vágyjuk, ők meg az élet sűrűjében szeretnének esténként korzózni. Nekünk fontosabb, hogy a gyerekek napközben el tudjanak molyolni a homokos strandon, közben félnapokat kiránduljunk erre-arra, és nem megyünk bele késő éjszakáig az élet sűrűjébe, ők másképp képzelik el a napokat. Sokat gondolkodtam azon is, hogy vajon mi tartjuk-e a gyerekeinket vissza egy nyüzsgősebb léttől ezzel, de valószínűleg sokat számít ebben az is, hogy nálunk a nagyobbik gyerek annyi idős, mint náluk a kisebb. Meg talán az is közrejátszik, hogy mi az egészéves pörgős életünket nem egy pörgős nyaralásban pihennénk ki, és mi továbbra is ragaszkodunk a félpanzióhoz, mert tapasztalatból tudjuk, hogy nagyon el tudnak szállni a költségek a mindennapos éttermezéssel. Többször megnéztem azokat a helyeket, amiket ők szerettek volna, de nem lett vonzóbb számunkra. Megpróbáltam az általuk kinézetthez közeli nekünk megfelelő szállást keresni, hogy legalább a napok egy részét együtt tölthessük, de nem találtam. Így hát most úgy néz ki a dolog, hogy egymástól távol leszünk, de legalább egy időben, és min. két kirándulást együtt szervezünk. És büszke vagyok magamra, de tényleg, hogy időben léptem, mielőtt elmérgesedett volna a helyzet, vagy a végén az egyikünknek nagyon megfelelő megoldás születik. A gyerekeket sajnálom, mert örültek volna egymás társaságának, viszont így is lesznek együtt azért, és abból sem lesz gond, hogy nálunk a nap korábban kezdődik, náluk meg később végződik.
No, kicsit szomorkás vagyok emiatt, de majd máskor összejön. Azt is sajnálom, hogy a repülős-tengerpartos eredeti terv már olyan távolinak tűnik, pedig innen indult az egész, és mi erről mondtunk le az elején, aztán a végén mégsem együtt megyünk, de akkor majd talán jövőre.
Most viszont már van lefoglalt szállásunk, és ez jó érzéssel tölt el. Kezdődhet a nagy nyári legózás a hetekkel, táborokkal és mamás nyaralással.

Ma pedig családilag elmegyünk vásárolni, és átmeneti gyerekcipők nélkül nem térünk haza. Ha már itt a tavasz...

2017. március 2., csütörtök

Hej, de elfoglalt vagyok

Ábel jól van, így ma kimozdulunk. Nem így terveztem, de hát én elképzelek, az egészségügy meg keresztbe húz. Hiába rongyoltam el vérvételre 7-re a pajzsmirigyesekhez, a vérvételes nő (aki egyébként nagyon unszimpatikus) közölte, hogy akkor most mindenki üljön le, neki dolga van a másik épületben, majd jön. Amúgy is voltak előttem páran, meg nem egy kapkodó idegbeteg az ügyintézés sem (már becsekkolni is hosszadalmas), nem volt mit tenni, sarkon is fordultam, mert itthon meg várt a leváltandó családfő, aki Ábel álmát őrizte. Így is, mire beléptem a kapun, már az ajtóban toporogtak Ákossal. Majd ha őkelme is úgy dönt, hogy nem éppen ma alussza ki az előző napok fáradalmait jó hosszasan, és hajlandó elkísérni, 9-ig visszamegyünk. Ha pedig nem jön össze, holnap reggel újra próbálkozom. Ezen az ambulancián még soha semmi nem történt simán. Szuper!
Postára is kell mennünk, a postás bácsi megint nem nyomta meg a csengőt (meg sem próbálja, hogy van-e itthon valaki), csak bedobta az ajánlott levél értesítőjét. Köszi neki is!
Pénteken meg amúgy lenne egy megbeszélésem a városban, házon belüli, így hezitáltam, hogy Ábellel megkockáztatom, a kezébe nyomok egy tabletet, és akkor addig csend lesz (hacsak nem éli bele magát nagyon a játékba, mert akkor kurjongat is akár), de végül úgy döntöttem, lemondom. Nem égető a téma, így meg akkor nem vonszolom végig a segítőmet egy félnapos kiruccanáson.
Egyébként meg gyűröm itthonról az ipart. Hiába fogadom meg, hogy nem csinálom, de határidők vannak, és a betegségek meg hirtelen jönnek, nem tudom egyszer csak lezárni az irodát, hogy majd jövök a jövő héten. A főnököm is hívott párszor tegnap, elfelejtett valamit, meg panaszkodott egy sort, ettől meg úgy éreztem, hogy a stressz utánam jött itthonra is.
Még mindig nem dőlt el a nyaralásunk, úgy tűnik, mégis külön megyünk, mert mások az igényeink a húgomékéhoz képest, és egyébként is olyan nehezen megy az egyezkedés, hiába keresgéltem, küldtem ezt-azt, néha napokig várom a választ, aztán kiderül, hogy ők már nem ott tartanak gondolatilag, mint amiről korábban beszéltünk. Hát, így alakult, mindenki nézeget magának, ha meg véletlenül egy időben egymáshoz közel leszünk, akkor találkozunk. Elengedtem a dolgot, inkább, mint hogy esetleg addig húzzuk, hogy neki nem tetsző kompromisszumokba menjen bele valamelyik család.
Hétvégén viszont a kertben szeretnék molyolni, elvégezni, amit ősszel nem annyira csináltunk meg. Ákost a barátjáék elhívták vasárnapra moziba, Ábellel elleszünk addig.

Update:
 A vérem lecsapolva, hű kísérőm nagyon jól viselte a dolgot és a várakozást is. A vérvételes nőt kicsit megkövetem, mert miután majdnem végig kiálltuk a sorunkat, észrevett bennünket, és behívott, hiába szabadkoztam és tiltakoztam. A kocsiba ülve elgurultunk a postáig, és amikorra éppen leparkoltam, Ábelt meglátogatta Vuk, így az ajánlott küldeményt már nem tudtuk átvenni. Hazajöttünk, átöltöztettem, aztán vidoran közölte, hogy "most már jöhet a virsli".

2017. február 28., kedd

Dézsavu

Ha nem is napra pontosan, de tavaly kísértetiesen hasonló időben és időszakban hasonló forgatókönyv szerint zajlott nálunk az élet.
Először Ákos kezdett el tüsszögni, két napig amolyan allergia-szerű ötlet is felmerült bennünk, de inkább jó kis nátha lehet ez is. Kúrálgatjuk, mostanra a száraz köhögés stádiumában van. Amolyan határesetnek tűnik, szívem szerint itthon tartottam volna, mert tudom magamról, hogy ilyen állapotban nem annyira esik jól dolgozni, de a tegnapi névnapjára tekintettel csak elengedtük iskolába, egyébként meg mintha javulna, még ő is azt mondja, pedig ha valakiben van némi hipochondria, az ő. Na, de ha mégis úgy alakulna, hogy kihagy egy-két napot, nem gond, hiszen egyébként is van itthon mindig valaki a héten.
Mert ahogy a nagyobbik belement ebbe a náthába, menetrendszerűen megérkezett Ábel kruppja is. Vasárnap ébredés után még csak pár csúnyát köhintett, hétfőn kora reggel már hörögve jött le a szobájából, így 6-kor már az udvaron csámborogtunk kettecskén. Ennek köszönhetően viszont megismerkedhettünk a szomszédék új kiskutyájával, aki az első reggeli sétáját ejtette meg az udvaron.
Amikor a családfő is lejött, elkezdtük a szokásos legózást, ő nyert két napot, én hármat - itthonra. Így én elrongyoltam dolgozni, bár szerencsére csak sok a munkám a hetem nincs tele megbeszélésekkel. Aztán napközben olyan olyan pozitív hírek érkeztek itthonról, hogy egy péntekre már egy ideje egyeztetgetett találkozóra igent mondtam - de már bánom, mert ha nem mondom le, valószínűleg hű kísérőmmel fogok érkezni.
Ma fél 4 magasságában éppen a kávémat öntöttem ki, amikor fentről ugatás hallatszott, majd mire felértem, jött a hörgés. Először az ablakhoz álltunk, majd lejöttünk, de amikor itt lent is újra erősödött a hörgés, ismét a teraszon kötöttünk ki. Üldögéltünk a széken, és volt úgy öt perc, amikor éreztem, ahogy halkul a légzése, kezd elbóbiskolni, és fokozatosan elnehezedik, a karom már remegett, miközben a teraszajtón keresztül végignéztem, ahogy a családfő ráérősen teát főzöget, közben ásít néhányat, de még véletlenül sem néz felém, hogy jelezhessek, jöjjön már megmenteni.
Ahogy visszaolvastam a tavalyi márciusunkat, a sorozatot akkor én zártam a saját betegségemmel, fülfájósan. Remélhetőleg idén megúszom.
Most lassan visszaalszik a kicsi kruppos, aki - hiába reménykedtem ismét - idén ezek szerint még nem nőtte ki. De ki fogja, és egyszer majd csak egy rossz emlék marad, amiről mesélhetünk lakli kamasz korában.

2017. február 26., vasárnap

Pörgős szombatunk volt

Ebbe a szombatba jól belehúztunk, volt itt minden, mint a búcsúban. (Jut eszembe, ha már búcsú, ezt a hétvégét Mohácson töltöttük volna a busójárással, és néha eszembe is jutott a napokban, de jobb volt most így, hogy nem mentünk. De idén még biztosan kikötünk Mohácson!) Szóval, ha már itthon maradtunk, kicsit felpörögtünk. Véletlenül alakult így.
Először végigfutottam mindkét szinten a portörlővel, ablaktisztítóval és a gyerekekkel, akik persze segíteni akartak, majd némileg nosztalgikus hangulatban kimentünk a lovardába (a családfő meg porszívót és felmosót ragadott itthon). Most hogy eldőlt, szüneteltetjük a lovaglást, rögtön kisütött a nap, és nehezebb volt úgy körülnézni, hogy ki tudja, mikor látjuk újra ezt a helyet. A döntésben több minden közrejátszott (és csak remélni tudom, hogy nem elsősorban az én akaratom érvényesült benne, de) Ábel csinált olyat nemrég, hogy indulás előtt pár perccel meggondolta magát, nem akar menni (de persze az óradíjat ki kellett fizetnünk utána), aztán Ákos is elkezdte pedzegetni, hogy mi lenne, ha abbahagyná (a múltkor esés hatása is lehet, mert azt mondta, nem érzi magát biztonságban a lovon), meg ugye nekem is volt olyan időszakom, amikor úgy éreztem, hogy valahogy nem haladunk (bár Ábel új oktatója végre nem csak sétált vele, és ő meg elkezdett fejlődni). Ehhez még hozzájött, hogy megváltozott a rendszer, a bevált időpontot csak akkor tartják fent, ha egyesületi tagként havi fixet fizetünk (ami egyébként jobban megéri anyagilag, de ha ki kell hagynunk egy alkalmat, azt nehéz pótolni, főleg hétvégén, amikor mi tudunk menni, és főleg két, különböző szintű fiút azonos időpontra beosztva). Na, magyarázom a bizonyítványom, pedig nem a lustaság vezérelt, és próbáltam demokratikus döntést hozatni a családi kupaktanáccsal, de mindenki csak vonogatta a vállát, így muszáj volt valamerre elmozdulni.
Ráadásul Ákos emlegeti hónapok óta, hogy szívesen járna úszótanfolyamra, amire azért vártunk eddig, hogy Ábel is megüsse a helyi uszodákban előírt méretet, hogy egyszerre hordhassuk őket. (Muszáj egyben gondolkodnunk, mert már Ábel is járna oda, ahova Ákos, és nekünk is egyszerűbb, ha egy időben van elfoglaltságuk.) Így végül az lett, hogy a szombat délelőttökre valamiféle úszást igyekszünk beiktatni.
Az utolsó lovaglásra én következtem, és a hangulat hatására, ami megrohant, készítettem pár búcsúképet a környékről és a fiúkról:


Aztán megpróbáltunk a cirkuszba jegyet venni a két nyeremény mellé, de amikor körbejártuk a sátrakat, kiderült, hogy csak hétfőtől nyit a pénztár. Így hát hazajöttünk, és amíg Ákos kint bogarászott kicsit a szomszéd lánnyal, Ábel inkább bent játszogatott elmélyülve. Imádom, amikor kizár mindent, és csak játszik, játszik:
A gyors ebédkészítés és ebéd után a csendes pihenő tényleg viszonylag csendesen zajlott, aztán újra felkerekedtünk, hogy megnézzük egy ismerős eladósorba került autóját. Vacillálunk már egy ideje, hogy lassan le kellene cserélni a 15 évest egy fiatalabbra. Az autónk a korához képest nagyon jó állapotban van, de attól tartunk, hogy egyszer beüt a krach, és kiesik alólunk, akkor meg mit csinálunk?! Felmerült már több gondolat bennünk, hogyan és mit, de még nem léptünk semerre (persze, ha lenne rá egy nagyobb összegünk, akkor biztosan nem hezitálnánk annyit), amikor megláttam a Facebookon, hogy egy régi ismerős ajánlgatja a sajátját. Az is nagy, és hosszú, fiatalabb is, az ára sem annyira vad, ráadásul amikor megkerestem a kérdéseimmel, felmerült, hogy nekik most csak az összeg felére van szükségük, a többi mehetne részletben - minden klappolni látszott.
Aztán szombaton délután megnéztük a jószágot, és bár az én figyelmemet főleg a rég' látott ismerős kötötte le, akivel pletykáltunk, meg közben a fiúkat próbáltam szemmel tartani, de így is láttam, hogy belül kopott, kívül itt-ott meghúzott, meg egyébként is sokkal fapadosabb a másik autó, mint a mienk, ráadásul beindítva az ékszíj is visított. Így mire a nézelődésből hazaértünk, nagyjából egyetértésre jutottunk, hogy nem ez az autó lesz az új társunk. Az még hátravan, hogy az ismerőssel közöljem (ez mindig kellemetlen, mert egy vadidegennek könnyebb megmondani az igazat). Már sajnálom, hogy nem mutattuk meg nekik a sajátunkat, akkor értenék rögtön, hogy az speciel jobb állapotban van, mint az övéké.

Ma felköszöntjük a holnapi ünnepeltet, azt hiszem, hogy végül neki tetsző ajándékot találtunk (lego, persze, ráadásul szuperhősös, meg egy, a mi szemünknek tetsző képregény, mert mostanában itthon azt szokott olvasgatni, de érzetem szerint a még egyszer baráti családtól ajándékba kapott képregény témája nem igazán neki való).A családfő kinézte a kerületi művelődési házban megnyílt kisállat-kiállítást, ami tökéletes elfoglaltságnak tűnik egy nem túl hosszú, de ahhoz képest változatos és vonzó programhoz. 
Egyébként meg szurkolok halkan magamban, mert Ákos kicsit náthás, bár ő javulgat, Ábel viszont ugatósan köhécselve ébredt, aminek van némi kruppos hangzása (bár valószínűleg nem az, csak hasonlít). Végül is... eddig is tudtam, hogy egy teljes telet egy oltás miatt benyelt alig-skarláttal nemigen lehet megúszni.

2017. február 25., szombat

Családi torna

Miután tegnap megkaptuk az új TSMT-gyakorlatsort az óvónénitől, rögvest el is határoztuk, hogy a péntek kora esténk egy részét erre áldozzuk majd. Mivel szeretünk alaposak és felkészültek lenni, azzal kezdtük, hogy le is ültünk egy kávéra végignéztük a rajzos magyarázatot, mi vár ránk. Már akkor is éreztük, ez a sorozat nem lesz fáklyásmenet, és komoly kihívás elé állít bennünket is. A gyakorlatok kombináltak, irányváltoztatások vannak bennük, a gyermekünknek pedig olyan akrobatikusra hajló mozdulatsorokat kell végrehajtania, amihez mindketten kellünk, nehogy megsérüljön.
Aztán felmértük az eszközigényeket, láttuk, bővült a kör, és elkezdtünk kutatni a teraszon valami olyan labda után, ami nem fáradt meg az idők során, vagy még pumpával életet elegendő levegőt lehelhetnénk bele, és némi pattanásra még képesek. Hát, életképes darabot nem igazán találtunk, el is határoztam, hogy ha tényleg megjön a tavasz, könyörtelenül kiszanálom az összes megviselt játékot a kosárból. Ma pedig veszünk egy új labdát.
Mire a felkészüléssel végeztünk, lejárt a mosógép is, így lelkesen nekiálltam teregetni, majd kitakarítottam a nyúl alját... majd már nem volt mit tenni, bele kellett vágnunk a tornába. Addigra Ábel belemerült valami váras-lovagos játékba, így még vele is meg kellett vívnunk őt is kellőképpen motivált állapotba kellett hoznunk. Amikor fejhangon visítozott hangosan tiltakozott minden ellen, ami elvonhatja a játék mellől, viszonylag gyorsan beleegyeztem, hogy halasszuk a főpróbát a következő napra, ami annyira meglepte, hogy hirtelen mégis nagyon akart tornázni.
És akkor elkezdődtek a megpróbáltatásaink. Jött a pléd, amit már eléggé utálok, és megpróbáltuk valahogy begyakorolni azt a mozdulatot, amikor egy mondókán belül soronként váltogatva az irányokat, először vízszintesen, majd függőlegesen körözünk a benne fekvő gyerekkel, és hiába beszéltük meg, hogy az ablak felé kezdünk minden mozdulatsort, valamelyikünk mindig eltévesztette. Előttetek van a kép? És még az a szerencse, hogy őkelme alig 15 kg-os, de így is majd leszakadt a vállunk pár összegabalyodós mozdulat után. Így hát nem is csoda, hogy viszonylag hamar eljött a sírva vinnyogós éktelenül röhögős állapot is, amitől Ábel, aki teljesen addig azt hitte, ő lesz az, aki széttrollkodhatja a nagy elhatározásunkat, csak megdöbbenve tudott szemlélni. Egy időre még arról a szent elhatározásáról is elfelejtkezett, hogy alkalomadtán megtagadja az együttműködést.
Amikor nagy nehezen túlestünk a plédes gyakorlatokon, jött a többi eszköz, egyik jobb, mint a másik. A csúcs számomra talán az volt, amikor a fenti legmagasabb ülőbútornak az ágyunk bizonyult, így a kemény szegélyén egyensúlyozva próbáltam fejjel lefelé lógatni, és himbálni, miközben kakukktojásosat játszottunk, és a végére már arra sem emlékeztem, milyen sorozatot mondtam el neki. Volt még babzsákos egyensúlyozás, nagylabdán térdelés (miközben visítottam az apjának, hogy jöjjön közelebb, mert egyedül nem bírom megtartani), gördeszkázás, és pár bukfences mutatvány, miközben a matrac két végén pompomlányokat meghazudtoló lelkesedéssel mutogattuk neki a mozdulatsort.
Egy órácska volt az egész, hipp-hopp túl is voltunk rajta. Úgy tippelem, hogy pár hét múlva már NDK-úszónőket meghazudtoló hát- és karizmokkal rendelkezem én is. És elrongyolódott idegekkel.

2017. február 24., péntek

Pozitív távirat

Végre süt néha a nap. Stop.

A szombat estén kettesben programozunk. Stop.

Nyertem két jegyet a közeli cirkusz jövő heti előadására, ma vásárolunk hozzá még kettőt. Stop.

És ma már péntek van. Pamparam.


2017. február 20., hétfő

Bulis-nyugis hétvége

Van az a dalocska, aminek a szövege örökké beleégett az agyamba még a gyerekkoromból (bezzeg az angol szavak nem rögzülnek így), miszerint "Lakodalom van a mi utcánkban / Ide hallik csengő muzsikája". Na, ez járt a fejemben az előbb a napi kajacsomagok előkészítése közben. (Az is megérne egy misét, hogy amióta tudatosan itthonról igyekszem mindent vinni, mekkora plusz pakkal járok munkába, mert hát reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna - mint egy ovis, egész nap eszem, de hát csak van abban igazság, nem, hogy inkább többször kevesebbet?! Arra viszont nagyon büszke vagyok, hogy én, a nem-gyümölcsevő még mindig szinte minden nap letolok valamit, ami általában alma. De ez egy másik téma.)
Szóval, a hétvégén ha nem is lakodalom, de születésnapi parti volt az udvarban. A szomszédék úgy gondolták, hogy ha a nagylánynak januárban megszervezték (amiről sajnálatos módon Ábel alig-skarlátja miatt mindkét fiú lemaradt), akkor a kisebbiknek is kijár a lehetőség. Meg is hívták mindkét fiúnkat, meg a szomszéd gyereket, plusz még az oviból hármat, és bár én hezitáltam kicsit Ábel miatt, aztán nem bírtam ellenállni a gondolatnak, hogy nekünk már akkor fiaink vannak, hogy közös programra mennek nélkülünk. És hát nem is tudtuk volna visszatartani, nem is lett volna igazságos vele szemben, mert ő is az udvari huligánok gyerekbanda teljes jogú tagja. Így a héten a családfő beszerezte ugye az ominózus ajándékokat (pótolva a nagylány köszöntését is), és szombaton délután egy-egy ajándékos zacsival a kezükben ünnepélyes keretek között átkísérte őkelmééket a kb. 20 méterre lévő házba.
Háváj, dizsi, napfény - mienk volt a tér három teljes órán keresztül. Csend volt, és nyugalom, és minden más. Egyszer csak, amikor kimerészkedtem a teraszra, és kinyílt a szomszédék bejárati ajtaja (utólag kiderült, hogy a tortán a tűzijáték baromira jól mutatott, csak olyan nagy füst lett tőle a konyhában, hogy utána szellőztetni kellett), elért hozzám valami éktelen gyereküvöltészsivaj, amiből messze kihallatszott a mi kék szemű, szőke hajú angyalkánk üvegrepesztő hangja (és anyjaként rögtön összeraktam, hogy nem baj van, csak hatalmas buli, amit ő élvez), hálát rebegtem magamban, hogy a buli nem nálunk van. És szépen csendben visszasunnyogtam a teraszajtón keresztül a házba, hogy kizárjam a zajokat.
A szomszédék mondták, hogy a többi szülő hatra jön a gyerekéért, mi menjünk csak negyed hét körül, és koccintunk még egyet. Hát, én már mindenre vágytam a délutáni tunyulás után, amibe többször majdnem belealudtam, mint hogy átcaplassak, de a családfőre is tekintettel összeszedtem magam, és megtettem a távot a jelzett időpontban. Addigra már mindenkit hazavittek, mi meg besorjáztunk az ebédlőasztal mellé, és megkóstoltuk a tortát, a mini pizzát, a többi felnőtt koccintott is (mindig lehet rá okot találni, most az ottani családfő nemrég elmúlt névnapját találták meg rá). A kérdésre, hogy sikerült a buli, azt a választ kaptuk, hogy soha többé nem csinálnak ilyet. Bizonygatták, hogy a mi gyerekeink a helyismeretüknek is köszönhetően jól elvoltak, Ákos a nagylánnyal, Ábel pedig sokat játszott egyedül is, de ők kedves emberek, nem hiszem, hogy az arcunkba mondták volna, hogy ha másképp zajlottak volna az események. Eléggé megfáradtnak tűntek, és a ház is romokban hevert - együtt éreztem velük.
Amikor aztán az ünnepelt már sokadszor próbálkozott be mindenféle eszközöket bevetve, hogy most rögtön elkezdené kibontani a gipszből a dinófigurákat, ők meg megküzdöttek vele, hogy ezt most itt bent biztosan nem engedik meg, kicsit bűnbánó képet vágtunk az ajándék miatt. (Na, de másnap! Nagyon jól szórakoztunk és lesifotókat is csináltunk róluk, amikor a ház előtti asztalukon két kopácsoló gyereket vettünk észre.)

Egyébként meg elegem van az időjárásból. Hiába ígérgetik a jó időt, ahogy a hétvége közeledik, valahogy folyamatosan változik a várható fokok száma az előrejelzésekben. A vasárnap délelőttre tervezett kirándulásunk el is maradt, mert eldöntöttük, hogy akkor indulunk neki, ha kibújik a nap. Hát, napot egész délelőtt nem láttunk, így papírkutyaként itthon maradtunk, én meg nekiugrottam a konyhának, kuglófot sütöttem, és Ákos kedvéért elkészítettem életem első vadasát. Olyan jól sikerült, hogy a fiúk habzsolták, így bár mi annyira nem szeretjük, valószínűleg bekerül a repertoárba.
Délutánra Ákost ismét áthívta az osztálytársnője, és mivel én ledőltem kicsit aludni, a családfő Ábellel együtt ment érte, ott is ragadtak kicsit. Csillogó szemmel mesélte, hogy a kislánynak milyen sok puskája van. A puska téma amúgy is napirenden van nálunk, muszáj lesz a húsvéti nyuszit rábeszélni, hogy valami ilyet rejtsen el az udvaron áprilisban.
Volt még némi kis itthoni munka, Ákos is elkészítette a szorgalmikat. Estére meg tudtuk nézni a matek verseny eredményét. Nem túl fényes, de érthető, konkrétan a három oldalból az utolsó olyan nehéz volt, hogy még én is megizzadtam, mire rájöttem a megoldásokra, a rossz válaszokért ráadásul le is vontak pontokat. Elkámpicsorodott kicsit, de dolgozunk rajta, hogy élete első versenyének eredményét ne fogja fel tragikusan. (Magamon is dolgozom, el kell engednem a "figyelmetlenségből eredő hibák" gondolatát.) Nagyon örülök, hogy - ahogy Ákos mesélte - a versenyen a résztvevők köszöntésekor is elhangzott, itt nincs vesztes, és remélem, ő is így éli meg.

És most kezdődjön egy újabb húzós hét!

2017. február 17., péntek

Történések és párbeszédek

Nahát, peregnek a napok. Ha nem ilyen korán kelnék, nem is tudom, mit csinálnék. Bár akkor meg az esték lennének hosszabbak. Ez a hét nagyon kipurcantott, tegnap este már este fél 8 körül lecsukódott a szemem, félálomban még hallottam, hogy a családfő csendre inti a felfelé készülő aprónépet, aztán még betakart, amitől megriadtam, végül csak hajnali egy körül ébredtem arra, hogy menjünk fel (szerintem ő is elaludt addigra). Kicsit úgy érezzük, hogy beszűkültek a napjaink, munka-otthon-futós kötelezettségteljesítés, aztán kezdődik minden elölről. A heti négy tornára fogom néha, hogy semmire nem jut idő, de tudom, hogy nem csak az kavar be.

És tényleg kb. ennyi mostanság az életünk. Bent hihetetlenül leterheltnek érzem magam, és nagyon igyekszem, hogy megfeleljek mindenféle kihívásoknak, nem marad szabad agysejtem az egyéb teendőknek. Izgulok is, nehogy valamit elfelejtsek, bár minden naptárban minden gyerekes feladat, határidő be van írva. Jut eszembe, Ákos farsangi gúnyája még nem megoldott, és a névnapja is vészesen közeledik, ötletünk sincs rá. Az utóbbira ő sem tudott nyilatkozni, azt mondta, majd figyeli a reklámokat, hátha beugrik valami. Ettől féltem. Volt egy kósza ötletem, holmi élményes ajándékról (gondoltam, levetkőzöm a mesterséges strandok és fürdők elleni érzéseimet, és elvisszük őket a közel aquaparkba), de ő annyira nem volt rá vevő, még a tárgyiasult ajándékokat akarja birtokolni, még ha néha pár nap után el is veszíti az érdeklődését. Tavaly volt talán egy olyanunk, hogy a névnapja alkalmából elvittük egy nagy könyvesboltba, és választhatott két könyvet magának, most lehet, hogy nem sütjük el újra. Így hát most várjuk, hátha jön valami jó ötlet.
Ma lesz a matek verseny első fordulója. Lehetett volna rá valamennyit készülgetni (mármint többet, mint hogy megnéztünk egy-egy feladatsorból a nem jól megoldottakat hétvégenként, ami az utolsón hétvégén el is maradt a családlátogatás miatt), de agyonhajtani sem akartam. Hát, ez már így sikerült, meglátjuk, mire elég. Kérdezgettem, hogy vajon szép ruha kell-e (amit a délelőtti kinti testnevelés óra miatt külön kellene bevinni), de nem tudott válaszolni, így valami köztes megoldást választok rá.
A napokban közölte, hogy ismét kiselőadást szeretne tartani, most valamelyik védett és kipusztulóban lévő állatfajról. Mondja, hogy keressünk videót, ő pendrive-on beviszi, a tanítónéni lejátssza a többieknek, és utána megtartja az előadását.
Én: - És azóta valaki tartott kiselőadást?
Ákos: - Igen, L. (ő egy kislány, aki focizni jár a fiúkkal)
- És miről? Hogyan?
- A lovakról. Könyvet is hozott, tablót is készített.
- Aha, ahogy te is a múltkor. Akkor valami új kellene... Megtanítsalak prezentációt készíteni?
A családfő itt fordult meg és nézett rám, hogy normális vagyok-e.

Ábel néha olyan, mint egy megvadult kiscsikó, talán a torna is felpörgeti (ha igen, remélem, csak átmeneti). Hihetetlen türelem kell hozzá, hogy kétnaponta rávegyük, és úgy motiváljuk, hogy magától csinálja, és ne kényszerből (nem mintha ő kényszerből bármit is megtenne), mindezt rögtön hazaérkezés után még a feszültséggel munkával teli aggyal - hát, nem egyszerű. Az egyik nap már arra vetemedtem, hogy ígértem neki egy húszast a perselyébe, ha szépen megcsinálja. Megcsinálta. Ákos meg közben majdnem lenyúlta a pénzt, ami a konyhaasztal sarkán várta a leendő gazdáját. De úgy általában nem egyszerű a fürdésre, a reggeli óvodába indulásra, meg akármire is balhézás nélkül rábeszélni, és nem izomból lenyomni.
Hétvégére tervezek egy családi kirándulást, a menüt is úgy találtuk ki, hogy ne kelljen hazasietni, de ahhoz az kellene, hogy végre kisüssön a nap, amit erre a hétre ígértek, de sem plusz fokokat, se napsütést nem érzékeltem a napokban. Azért is gondolom, hogy ki kellene mozdulni és megmozgatni őket, mert ha nincs mogriadó (ahogy Ábel mondja) és kimennek kicsit az udvarra, így jön haza:
Szerintem örülhet, hogy az apja hajlandó volt így hazahozni.

Két napja szólt a szomszédasszony, hogy szombaton délután megtartaná a fia születésnapi buliját. Mennek-e a fiaink. Persze, biztos mennek, de akkor ajándék kell (a lányuknak is, mert a múltkor elmaradt Ábel alig-skarlátja miatt a bulizás és köszöntés), ami kapkodással jár, és párbeszéddel a családfővel:
Családfő: - Tényleg gipszből kifaragós dinót vigyünk nekik?
Én: - Azt találtuk ki.
- Fognak neki örülni, amikor elkezdik a kölkök kalapáccsal verni a gipszet és a port mindent beterít a konyhában.
- Hehe, erről van szó. De a gyerekek élvezik majd. Ákos is hogy szerette...
Így hát a családfő megvette tegnap az ajándékokat.

Egyébként neki meg jutott a héten egy nap szabadság is, a messzi autószerelőnket látogatta meg. A kocsink nagyon okos és nagyon öreg, így vannak furcsa dolgai. A napokban például az elektromos tetőablak kinyílt egy kicsit, és soha többet nem mozdult. Mindezt reggel munkába menet művelte, küzdöttem vele egy ideig, aztán otthagytam, mert várt a munka. Naná, hogy azóta minden nap esett egy kis hó! Így a családfő nem túl elegánsan leragasztotta valami erős sparos zacsival, amit meg a hétvégén az autópályán majdnem elhagytunk, így azt leszedte, és újra ragasztgatott (de már színben az autó színéhez igazodót választott, ami nem annyira feltűnő). Végül az autószerelővel megoldották a problémát.
Nagyon érik egy autócsere, csak hát az kemény menet lesz. Nem szeretnétek egy tuti autót venni? :D

A családfő azért nem felejtkezett el a Valentin-napról sem, tulipáncsokorral és csokival várt haza. Én sem felejtkeztem el róla, de elvileg évekkel ezelőtt megállapodtunk, hogy nem ünnepeljük különösebben, amit ő mindig megszeg.
Ábel: - Apával vettünk neked virágot.
Ákos: - Igen, mert Valentin-nap van, és apa anyát szereti.

Aztán elkezdődött a nagy nyaralás-vadászat is. Két reggelemet áldoztam rá, hogy találjak megfelelő szállásokat, aztán a húgomnak elküldtem, amiket javasolok. És akkor elkezdődött a párbeszédünk:
Én: - Mehetünk egy nagy apartmanba, vagy két kisebbe.
Ő: - Mi külön szeretnénk ha nem gond. Csendesebbek vagyunk, mint ti, meg tovább is aludnánk, ha már nyaralunk. (Gondolom, nem egy együtt töltött hétvége után kellett volna erről egyezkedni.)
- Én is csendes vagyok, mehetek veletek inkább? Na, jó, nézd az ajánlatot, amit átküldtem!
- Ennyi? Hát ez nagyon sok! Akkor még nézelődök...
- De ez a két család költsége, a tietek a fele.
- De az oldalon van napi ár, és ha felszorzom, kevesebb jön ki.
- De hét éjszakával szoroztad?
- Miért? Hat éjszaka lesz...
- Vedd elő a kicsi ujjaidat és számold ki, hogy ez hét éjszaka!
- Jaaaa, tényleg! :-) Jó, akkor még megbeszéljük itthon.
És így folytatódik, remélhetőleg nem viszik el az orrunk elől, amit kinéztem...

Na, de ma már péntek, és ez hipp-hipp-hurrá!

2017. február 13., hétfő

Családi hétvége a messziben

A legkisebb, a leginkább mormota szombaton fél hatkor kelt fel (biztosan izgatott volt az utazástól), addig szólongatta az apját, hogy mire felspuriztam hozzá, már a bátyja is felébredt rá - így elkezdődött az élet. Összepakolásztam, a családfő a szomszéddal kicipelte a kis fagyasztót a kocsihoz (amit anyuhoz vittünk), én becsomagoltam az útra (egész gyorsan megy már, és nincs hat bőröndünk), majd a reggeli után el is indultunk. És ezzel elkezdődött a családos hétvégénk. Jó volt, örültünk egymásnak, jutott idő beszélgetésre, dédit is meglátogattuk a szomszéd faluban (a fiúk olyan édesen tudnak hozzá bújni, pedig elég ritkán látják sajnos), aztán vissza mamához, és ott is elvoltunk estig. Amikor 6 után elindultunk a húgomékhoz, Ábel a szomszéd faluba érve már aludt, olyan mélyen, hogy gyorsan kipakolva és megvetve az ágyakat, őt már csak az egyik szobába raktuk be, ahol összekucorodva folytatta az alvást. Nem is mertük később sem átcuccolni a fiúk szobájába, mert attól tartottunk, ha felébred, nem tudja, hol van, így velem aludt. Hajnali háromkor közölte velem, hogy ő már kipihente magát, nyugtáztam a hírt, közöltem, hogy én viszont még álmos vagyok, és aludtam tovább, gondolom, ő is. Majd amikor 6-kor már a fürdőkádban ült, mert addigra tényleg kialudta az előző napi fáradtságot, és így pótolhattuk az előző este elmaradt fürdést, kérdezte meg, hogy most hol van. (Meg is értem, hogy megzavarodott, mert mamáéknál beült a kocsiba, és másnap máshol ébredt.) A délelőtt viszonylag nyugisan telt, még a boltba nyalókáért (ami a mézesmadzag egy kis séta érdekében) is csak ketten (egy-egy a két alomból) tartottak velünk a négy gyerekből. Majd egy korai ebéd után visszaindultunk, és pár perc múlva vissza is fordultunk, amikor a húgom hívott, hogy ott felejtettük a neszesszert.
Mi felnőttek még az előző nap ötleteltünk a nyarat illetően. Úgy tűnik, hosszú-hosszú évek után összejön a közösen tervezett nyaralás a húgomékkal, mert mindannyian tengerpartot áhítunk. Öcsémnek is említettük, hogy csatlakozhatnának, de nem biztos, hogy összejön. Ha kisbusszal megyünk mondjuk ők nem férnének be mindketten, viszont akkor jut még egy hely anyunak (a húgom is bevallotta este, hogy neki is megfordult a fejében, a vők meg megadóan néztek ránk), de neki még nem mondtuk, csak ha eldől, milyen közlekedési eszközt választunk. Az úti célban sem állapodtunk még meg (három ország maradt versenyben), most mindenkinek az a házi feladata, hogy a napokban nézelődik (mi interneten, ők a héten utazási irodába is mennek), aztán rövid időn belül döntünk, és foglalunk. Jáj, nagyon örülök neki!
Most pedig kezdődik egy húzós hét, és eléggé stresszel, hogy a munka, amit az útra is vittem magammal, kinyitatlanul jött vissza.

2017. február 10., péntek

Könyvek, munka, mindennapok

Hát, hogy mire nem jó a blog?! Például vissza tudom nézni, hogy mikor jártam utoljára a könyvtárban (egy szép napos szombaton, amit megörökítettem az érzés miatt, ami elkapott akkor, amikor egyedülálló módon egy szombat délben saját jogú programom adódott a könyvtárba menés címén, és nem akadt kísérőm), így most, mivel a kölcsönzős cédulát botor módon kidobtam a kukába, és nem bírtam visszaemlékezni, mikor járnak le a könyvek, megnyugodhattam, hogy még nem telt le a kölcsönzés. Persze ettől még be vagyok szorulva időben, mert egyedül a mai délutánon lesz lehetőségem visszavinni cuccot. Egyébként meg már rég' elolvastam a három darabot, meg még azóta másik kettőt is, ami kölcsönbe volt nálam. Így hát pipa, ha ma nekidurálom magam, büntetés nélkül megúszom, és a hétvégi utazásra is lesz olvasnivalóm (bár nem mintha itthon nem találnék régen olvasott darabokat, ha nagyon akarnék, de már hiányérzetem van valami új történet iránt).

Van bőven más olvasnivalóm is különben, de ahhoz nincs annyira nagy kedvem a szabadidőm terhére. Pedig érzem a szorítást, ha rá gondolok. A munkában mostanság csak úgy potyognak a kisebb-nagyobb feladatok, amik vagy elhalnak ilyen-olyan okból, vagy kinőhetik magukat nagyobb projektekké, és egy részükhöz sokat kellene utánaolvasnom. Mindegyik új, más, mint ami eddig volt. Én szeretem ezeket az új kihívásokat, agyalni kell rajtuk, egyeztetni, tágul a kör, akikkel dolgozom, ezáltal az egységünk ismertsége is növekszik. Ha meg még sikeres is lesz egyik-másik kezdeményezés, az meg külön jó a megítélésünknek.
Viszont valamiféle fontossági sorrendet nem árt felállítani, meg jó ütemben dolgozni. Így hát kis kupacokkal raktam tele a tárgyalóasztalomat, feladatok, előterjesztések, háttéranyagok (hát, ja, én még mindig papíron dolgozom, nesze neked fenntarthatóság), ez arra jó, bárki bejön hozzám, látja, milyen leterhelt vagyok sok mindennel foglalkozunk. Izgalmas ám mindegyik, és ez jó. És éppen jókor pezsgett fel az élet körülöttünk, mert őszre végre stabilnak éreztem a működésünket, a napi operatív feladatok rutinszerűvé váltak (kivéve, ha van valami gebasz, ami minden hétre több is jut), minden olyan területet átvettünk, amit hozzánk akartak csapni, és mivel másfél hónap múlva terítékre kerül a beszámolóm a nagy testület előtt, éppen ideje volt tömegesen új kihívásokkal szembe találnom magam, amivel új eredményeket lehet produkálni. Hát, igen, miután a másik ág igen agilis és összetartó új vezetősége kicsinálta az egyik terület vezetőjét, érezhetően új áldozat után kutat, nem ártanak az új és látványos feladatok nálunk sem. Látszik, hogy nem adhoc jelleggel teszik, és megvan a forgatókönyv, ami alapján haladnak, a főnököm sem segít azzal magán, rajtunk, hogy az események után fut (már ha észreveszi, hogy éppen mi halad el mellette), így muszáj kicsit előrelépnem, mert ha a hierarchiát betartva várom, hogy felébredjen és összekapja magát (másfél éve ezt csinálom), ledarálnak vele együtt engem is.
Igen, nem túl szépek ezek a munkahelyi játszmák. Egy normális világban elég lenne az, hogy az ember odaadással végzi a munkáját, és nem kellene aggódnia, mit lát belőle a túloldal. De ha kitakarnak, nem látszol - így néha kicsit ki kell integetni a takarásból.

A héten voltunk szülői értekezleteken is. A családfő nyerte meg az ovisat, és amikor hazaértünk mindketten, láttam a fején, hogy érti, miért szoktam én pipa lenni a végére. Idézett is egy-két anyuka-mondást és -kérdést, amin csak vigyorogtam (persze, nem én ültem ott). Én az iskolában jártam ez idő alatt. Ákos barátjának anyukája (aki - úgy tűnik - nem tud engem beazonosítani, mert nem látom a tekintetén, hogy megismerne, pedig a fiaink szinte hetente járnak egymáshoz, csak éppen az apukák szállítják őket) úgy fogalmazott otthon náluk, amikor már a családfő is megjelent Ákosért (aki ott töltötte az estét), hogy ez a szülői értekezlet nem nekünk szólt. Tény, hogy az osztályfőnök úgy kezdte, most nagyon negatív felsorolásba vág, de higgyük el, ő nem haragszik, nem ítél el, viszont a problémákról beszélni kell. És csak sorolta: a tanulás, a szorgalom, a magatartás, a felszerelés-hiányok... és így tovább. Az osztály nagyot romlott minden téren, és úgy érzi, a szülők nem támogatják őt eléggé a munkájában. Jogosnak tűnik, amit mond, hiszen ha egy szülő október óta nem nézte meg az elektronikus naplót, ahol a jegyekről és minden másról értesítést kapunk (és például velem ellentétben nincs beállítva számára automatikus e-mailes üzenet), az valóban minimum hanyagságnak tűnik. Vagy ha egy gyerek hétről hétre nem készíti el az olvasónapló házi feladatos részét, aztán a 10. hét végén is úgy adják be egybe az egészet, hogy a fele hiányzik... hááát, igen, ez is a döbbenet kategória. Aztán a végén azért megjegyezte, hogy úgy teljes a kép, ha elmondja, vannak ám sikerélmények is, tornában, versenyeken, a tanulásban - és ezt a gyerekek egymás között igazán értékelik, és említett egy gyereket, aki már kétszer készült igazán érdekes kiselőadással, tablóval (és itt nézett rám mosolyogva), azért ő ezeknek nagyon örül.

Tegnap megbolondult az autónk fénytetője, picit kinyílva megmakacsolta magát, és nem mozdul. Küzdöttem vele reggel indulás előtt, majd a munkahelyem előtt is, aztán feladtam. Amikor elkezdett esni a hó, azért aggódtam rendesen, mi lesz belőle, de szerencsére hamar elállt. Délután beszállva a kocsiba megtapasztaltam, hogy a probléma nem oldódott meg, és nem csak én vagyon tehetetlen. A műszerfalon megtaláltam a kedvenc desszertemet, ebből gondoltam, hogy nem egy autótolvaj járt arra, hanem a családfő, aki két munkája között elugrott a saját kulcsával, és megpróbálta kijavítani a hibát. Nem sikerült neki sem, de legalább meglepett a finomsággal, hátha jobb kedvre derülök. A célját elérte vele.

Hétvégén utazunk haza. Nemrég tudatosodott bennem, hogy tavaly nyár óta nem voltunk négyesben otthon. Ősszel ugye mindkét alkalommal lebetegedett valamelyik fiú, és egyikünk itthon maradt vele, karácsonykor pedig ők jöttek. Kicsit kapkodósra sikeredett a dolog, és csak tegnap este jutottunk addig, hogy a két születésnapos ajándékáról gondoskodjunk. Nagyot gondoltunk, és négyesben indultunk el munka után vásárolni. Nos, az soha nem szokott simán menni, most is öt perccel az odaérkezésünket követően már egy nyüsszögő, panaszkodó Ábelt vonszoltam magam után, mert a cipőboltban, ahova csak befutottam, álnok módon mindig tesznek ki apró játékokat a gyerekcipők környékére, és már ott megküzdöttünk egymással. Végül mi nyertünk, nem lett még egy apró hülyeség játék itthonra, bár nem biztos, hogy az nyer egy ilyen játszmában, aki utána egy órán keresztül úgy néz ajándékot, hogy közben hajtogatnia kell: nem, most nem veszünk gumibékát az otthoni állatok közzé, még akkor sem, ha neked már csak ez az egyetlen állat hiányzik a boldogságodhoz. (Először azzal próbálkoztam, hogy el lehet dönteni, ha békát akar, nem kap a Mekiben menüt az apró ajándékkal együtt, de arra sajnos rávágta, hogy benne van - biztos tudta, hogy nem hagyjuk vacsora nélkül úgysem.) Eredményesek voltunk a vásárlásban, és külön meglepetésként ért a keresztlányomnak kiválasztott karkötő fizetésekor, hogy csak felét kellett leperkálnunk (mint kiderült, 50%-os akció volt az ékszerüzletben, csak én a feliratot már nem is láttam a gumibékától). Vacsorára már lehiggadtak némileg a kedélyek, így viszonylag nyugiban értünk haza, és a szokásos esti rutint is lezavartuk időre.

Ma pedig péntekre ébredtünk, és pamparamm!

2017. február 6., hétfő

Pótlás az elmúlt napokról

Hát, hogy ez az időszak a nem mindennapi posztokról szól, már tudatosodott bennem. Nincs különösebb probléma, nehézség, csak valahogy pörögnek a napok, talán ki is merültünk az elnyúló hideg időtől, bár a hajnalok még mindig az enyémek, ugyanakkor meg nem jön az ihlet, erőltetni meg nem akarom. Volt már ilyen máskor is, és - remélem - idővel túl leszek rajta.

Addig is elmesélem az utóbbi napok történéseit.
Volt például pár gyerekszáj, de sajnos, nem írtam le őket, így a feledés homályába merültek, pedig akkor, amikor elhangzanak, nagyon jól szoktam szórakozni. Mostanság már mások ezek a beszólások, Ákos már olyan nagyfiú, ő másra figyel, mint a kis habókos Ábel. Ákos amúgy is sokat változik mostanában (vagy csak én döbbenek rá hirtelen), a szép kis pofija is nagyfiúsodik, ráadásul picit kerekedik is a jó étvágyának köszönhetően (természetesen csak a fogára valóból termel be), és az iskolai szereplését pedig továbbra is csak csodálni tudom (soha nem gondoltam volna, hogy a kis szétszórt gyermekünkből ilyen tudatos iskolás lesz, aki nem felejt el most már szinte semmit). A múlt heti kiselőadása sikerétől megrészegedve újabbra készült, a héten a narválról tablót készített, és hozzá egy rövidke előadáshoz vázlatot állított össze (nagyon igyekeztem, hogy ne én mondjam meg, mit és hogyan mesél el, csak támogassam, és esetleg együtt ötleteljünk). Bízom benne, hogy ismét lesz lehetősége szóhoz jutni (bár jeleztem neki, hogy ha mások is kedvet kaptak az ő előző szereplése óta, akkor nem biztos, hogy ismét sorra kerülhet), és nem csalódottan jön haza. A matek versenyre készülve, a péntek délutáni gyakorlások eredményét nézve úgy látom, hogy nem várhatunk kiemelkedő szereplést. Tény, hogy jó az agya hozzá, de a versenyszint az iskolai anyagnál jóval nehezebb, és be-beugrik a beugratós feladatoknak, néha figyelmetlenül olvassa el a feladatot, és sok olyan is van benne, amit mondjuk egyenlettel lehetne gyorsan megoldani, de mivel ők nem tanulták még, más módszer kell hozzá. Mást nem igazán tudok segíteni (azon kívül, hogy minden nap leültetem gyakorolni, ami képtelenség, és nem is akarom ezzel kínozni, ráadásul nem is lehet ezt pár hét alatt elsajátítani), így annyit megteszünk, hogy vasárnaponként együtt átnézzük a heti feladatokat, és amiket nem tudott megoldani, végig beszéljük, aztán ennyiben maradunk. Mindig elmondom, hogy már az is nagy szó, hogy beválogatták.

Ábel pedig maga az ördög néha. Amilyen bújós és szeretgetős, sőt cuki tud lenni, olyan megátalkodott is időnként. Ez az újabb dackorszak (már ha csak korszakról van szó) elég kemény. Mostanában ritkábban járja el a térdemelgetősen toporzékolós műsorszámát, de keményen feszegeti a határokat. Néha egymásnak feszülünk, és amikor újra és újra nekiindul annak, amit ő eltervezett, mi pedig nem tartjuk túl jó ötletnek, rászólok többedszer is, és csak megy tovább, aztán látszik, hogy megtorpan, mindig attól tartok, hogy nem lesz elég a szavam, muszáj lesz más eszközt bevetni. Aztán általában megérzi, mi az a határ, amit már aztán végképp nem léphet át, mert akkor égszakadás-földindulás lesz, és megkönnyebbülök, hogy ha megáll. Néha azért nem bírom ki, és megjegyzem az apjának, hogy tisztára olyan, mint ő, az arckifejezése, amikor dühös, a mozgása, a gesztusai - bizony tiszta apja ez a gyerek.
Elindult valamilyen irányba, és ezt abból látom, hogy az apja az utóbbi két hétben többedszer is lelkesen mesélte, éppen mit csinált az oviban. Még ő maga is érzi, hogy néha túl lelkes, de nem tudja megállni, hogy ne mondogassa, tényleg mást csinál, és tényleg úgy érkezett oda érte, hogy éppen társasozott, legózott, meg kirakózott, és higgyem el, változik. Egyre többször játszik kirakós, logikás játékokkal, amik Ákosnál már jóval korábban jöttek, mintha végre ráérzett volna az ízére, és a sikerélmény sokat lendít a lelkesedésén. Annyira, de annyira érződik, hogy most kell még inkább odatennünk magunkat, hogy támogathassuk ebben az egészben, de sajnos előfordul, hogy játszana, de nincs kivel, mert mi az igát húzzuk itthon. A heti négy torna beillesztése nem egyszerű (szánom-bánom, de a múlt héten kettő el is maradt), mert egyszerűen a hazaérkezésünk és a vacsora közzé nem mindig fér be, de nagyon komolyan gondoljuk, hogy ez apróság ahhoz, hogy megadjuk, amit kell. És mivel ő meg élvezi is, hogy csak vele foglalkozunk abban az időben, általában partner is benne. Bár a végére csak felpörögni látszik, így még utána is kell nagyokat nyelnünk, mire lecsillapodik.

A hétvégénk, bár a héten megint éreztem, hogy még három nap, még kettő, és igen, már csak a péntek, és kész, itt a hétvége, nem teljesen úgy sikerült, amire vágytam volna. Mármint amire a lustálkodós énem készült, na az nemigen jött össze. Először csütörtökön szembesültünk vele, hogy Ákos meghívta az osztálytársát hozzánk. Persze vissza lehetett volna mondani, ő is hagyott nekünk kiskaput, meg az apukája is üzent, hogy azért mi mondjuk ki az áment a dologra, de nem volt szívünk. Meg is bántuk a dolgot, mert miután a fogunkat összeszorítva ledaráltuk a szokásos szombat délelőtti tennivalókat, tudtuk, hogy nem lesz hátradőlős nyugi, jön Zs. És hát ezek a fiúk még kicsik ahhoz, hogy értelmesen kihasználják a kapott időt, a jó fele azzal telt, hogy fel-lerohangáltak a két szint között, és nagyon nehezen találtak rá olyan játékra, ami mindkettőjüknek bejött volna. Ákos el is tanyált a lépcsőn a huszonhatodik kör közben, Ábel pedig kiskutyaként ugrált körülöttük, felpörögve a vendégtől, és hiába próbáltuk szép szóval, játékkal, akármivel távol tartani, nem szállt le a nagyokról, akiket aztán hol bosszantott, hol pedig jól szórakoztak rajta-vele, és egy végeláthatatlan rohangálás lett belőle. Hát, nagyon megkönnyebbültem, amikor megérkezett Zs. apukája, hogy hazavigye a fiát, és onnantól már csak az esti rutin volt hátra, hogy végre elérkezzen az áldott csend ideje.
Már előtte eldöntöttük, hogy vasárnap ellátogatunk az Állatkertbe, megnézzük a mackókat. Na, szombat estére már úgy éreztük, hogy ezt nekik!, nem megyünk sehova, de persze vasárnap reggelre lehiggadtunk. Ők ebből semmit nem észleltek, nem is tudtak a terveinkről, de a reggeli közben azért elmeséltem, hogy véleményem szerint nem érdemlik meg igazán, de legalább értékeljék a lehetőséget. Ákos talán értette, Ábel nem reagált a hegyibeszédre. Gyorsan rácsörögtem a szomszédékra, ők is ráértek, így kétcsaládos program lett belőle, késői ebédre értünk haza (mi fáradtan, a gyerekek persze nem). A délután már tényleg csak az itthonlétről szólt, vacsora készült, hajnyírás ejtődött meg, kiselőadás vázlata állt össze, meg ilyenek. Az én délutáni alvásom, amire egész héten vágytam a szokásosnál is rosszabb éjszakai alvásaim után, érdeklődés idő hiányában elmaradt, bár a családfő küldött, menjek fel, de látszott, hogy nem fér bele.

Ma nevelés nélküli nap van az óvodában, a családfő nyerte meg Ábelt, csak Ákossal mi ketten megyünk a dolgozóba. Eleredt az eső is, így lassan pótolódik az a vízmennyiség, ami mostanra végre valamennyire felszáradt az udvarunkon, ismét csak szökdécselve jutunk ki a kapuhoz. A hidegnél már csak az esős-sáros időt utálom jobban. Kedden pedig szülői értekezlet lesz, természetesen egyszerre, egy időben a két intézményben (ez a mi formánk) - így osztódunk és szaporodunk valahogy, mert nem akarjuk kihagyni egyiket sem. Ákos talán a barátjáéknál lesz iskola után, Ábel pedig - minő csoda, hogy van ilyen - az óvodai ügyeletben.
Hétvégén pedig hazautazunk a családhoz, tavaly nyár óta nem voltunk otthon négyesben, mert a két őszi alkalommal lebetegedett az utazás reggelére először az egyik, majd a másik gyerekünk, így kettéváltunk azokra a hétvégékre, karácsonykor pedig az otthoniak jöttek. Már várom...

2017. február 1., szerda

Ha kedd, akkor korcsolya-nap

Kezdtem reggel a fodrásznál. Igen, sajnálom, de ilyen életritmus (munkaidő) és rendelési idő fodrász beosztás mellett (aki napi négy órát dolgozik, és szombaton nincs nyitva) tényleg nehéz máskor megoldani, mint munkaidőben. És hát ha festetni kell, akkor bizony az nem várhat, ugye. Még indulás előtt lekapartam a szélvédőt, aztán mire beültem a kocsiba, meglepődve tapasztaltam, hogy megint olyan lett és nem látok ki. Akkor jöttem rá, hogy a beígért ónos esőhöz van szerencsém, így üldögéltem kicsit, mire kiolvadt.
Aztán elbukdácsoltam a fodrászhoz, nagy nehezen leparkoltam (mert nekem soha nem jó az első szabad parkoló, most meg több is volt egymás után, de valamiért gyanakodtam, hogy ott biztosan nem lehet megállni, lehet valami tábla, amit nem vettem észre, mert miért lenne több szabad hely egymás után ott, ahol egyébként még soha nem láttam üreseket - így utólag már tudom, hogy ez a gondolatmenet ellentmondásosnak tűnik, de ott valahogy az ember lánya elfelejt logikusan gondolkodni), majd elcsúszkáltam az üzletig, ahol vártam pár percet, és besiklott a fodrász is. Festés közben aztán szétfagytam (mert éjszakára spórolásból leveszik a fűtést, és a végére már a vastagharisnyás-zoknis lábam is megdermedt a cipőben), de legalább megszépültem. Amikor végeztem, az ónos esőtől áztatott új frizurámmal a fejemen ismét lekapartam a szélvédőt, és bementem dolgozni.
Alig melegedtem meg, tüzet oltottam kicsit munkailag, indultam is tovább egy megbeszélésre a belvárosba. Jött velem egy kolléganő* is, mire ő kikorcsolyázott a kocsihoz, immáron harmadjára kapartam le a szélvédőt, és beküzdöttük magunkat a városba. Ott valami csoda folytán viszonylag könnyen találtam parkolóhelyet. Elcsúszkáltunk az épületbe, felfutottunk egy másik kolléganőhöz telefontöltőért (ami azért volt sürgős, mert sms-ben parkoltam, és eléggé sajnáltam volna, ha addigra lemerül a telefonom, mire lemondhatnám az igen drága parkolást), aki a lelkemre kötötte, hogy nehogy hazavigyem véletlenül a töltőt, mert Szegedre iskolába indul munka után. Végigültem a megbeszélést (nagyon figyeltem, hogy ne szólaljak meg, mert akkor rám ragad valami feladat, pedig nincs közöm az egészhez, de szerintem nem menekülök meg úgysem), majd a töltőt leadtam, és visszacsúszkáltam a kocsihoz. Körülöttem hasonlóan pingvin-módjára totyogó embereket láttam. Addigra felmerült bennem, hogy akár vehetnék is korcsolyát, mert már biztosan menne az is.
Aztán hazavergődtem, és elkezdődtek az itthoni teendők. Elborzadva láttam, hogy mára is ónos esőt mondanak, de előtte - biztos, ami biztos alapon - még esik az eddig lefagyott fölé és a következőkben várható adag alá némi hó is. Mindenhol azt harsogják, hogy ha nem muszáj, ne induljon el az ember. Nem is tudom, a munkahelyem mit szólna hozzá, ha erre hivatkozással itthon maradnék. Eljátszottam a gondolattal, láttam magunkat Ákossal ma a jó kis melegben bekuckózva itthonról dolgozva, de ez a világ nem olyan, amikor ezt csak úgy meg lehet lépni. Így ma a tanítás nélküli napossal mégiscsak becsúszkálunk a munkába. Azt már tudom, hogy ő bent nekiáll a narválos tablójának (már összekészítettük hozzá a kartont, ragasztót), én meg a felgyűlt munkának (és remélem, hogy nem kellek nagyon a tablóhoz).
Naponta többször csekkolom az időjárás-előrejelzést, a hétvégére még mindig jópár fokot jövendölnek (pluszban). Ajánlom is, hogy így legyen!

*Vicces volt a szituáció. Beszélgettünk menetközben, mesélt kicsit a gyerekeiről (úgy ahogy képben vagyok), különösen a középsőről, aki nagyon nem jól teljesített egy képzésen, és - ami a legnagyobb gond - otthon nem szólt róla, hogy gond van, és ezt kétszer eljátszotta az évek során. Így most új világ jött náluk, a fiának a saját lábára kellett állnia. A történetet ismertem már, és azt is tudtam, hogy úgy hívják a fiát, ahogy a mi kisebbikünket. Meséli a kolléganő, hogy a fia is abban a kerületben lakik, ahol mi. Nem tudja pontosan, hogy hol, még nem járt nála. De van fent és lent, ahogy hallja a beszámolóit, akkor lehet, hogy kétszintes házról van szó. És a ház a fia barátnőjéé, akivel először csak barátok voltak és nemrég összejöttek. És a fia most villanyszerelőnek tanul. És akkor leesett a papírtantusz, hogy ő a mi szomszédainkról beszél, a fiatalokról, akik jó egy éve költöztek az udvarra.

2017. január 31., kedd

Ábel pedig alkot

És hogy a másik örömünkről is hírt adjak, megemlíteném, hogy Ábel pedig (ki tudja, minek köszönhetően, talán már a torna is hat) az óvónéni nagy meglepetésére nem csak hogy leült, hanem végig is csinált olyan kirakós játékot, amire korábban nem tudták rávenni, vagy ha mégis, akkor mivel elfogyott a türelme, vagy csak nem volt sikerélménye, feladta. Az óvónéni örömét mi sem fejezhetné ki jobban, hogy a kirakott játékot úgy tette el, ahogy volt, hogy másnap megmutathassa a családfőnek, aki aztán meg is örökítette a kedvemért:
 Korcsolyát is csináltak a héten:
Mi is érzékeljük, hogy itthon is kezd kinyílni másfajta játékok iránt.
Öröm és boldogság van.

Ákos előad és szerepel

Ákos az iskolában tegnap túl esett élete első kiselőadásán. Nem siette el a készülődést, pénteken este megkérdezte, hogy tudnék-e neki nyomtatni denevéres képeket, mert a hétfői erkölcstan órán lehetőségük nyílik a kedvenc állatuk bemutatására. És mivel őt egészen kicsi kora óta éppen ez az állat vonzza valamiért igen nagyon, és minden állatkerti kiruccanás alkalmával áhítattal meg is kell szemlélnünk a számomra nem túl vonzó lényeket, ez nem lepett meg bennünket. Hát, nyomtatni nem tudtam, mivel az itthoni nyomtatónkhoz a Microsoft frissítése óta nem tudunk csatlakozni (így hát van egy nyomtatónk, ami csak arra jó, hogy takarításkor mindig letörölgessem róla a port), ezt el is mondtam neki. De nem esett kétségbe, előkeresett egy állatos könyvet és egy állatos újságot, és kikereste belőle a megmutatandó képet. Aztán félre is tette a projektet. Majd vasárnap délután rákérdeztem, hogy áll, nem akarna-e tablót készíteni (nem akart), aztán felvetettem, hogy a többi állatos könyv egy részében is biztosan van denevér (volt is, mi meg újra átvettük a tárgymutató fogalmát és használatát). Szépen felcetliztük a könyveket a megfelelő helyen, majd amikor megtudakoltam, hogy mit mondana el róla, elő is adta (én is tanultam belőle, nem is tudtam, hogy létezik vérszívó denevér is), aztán elmagyaráztam, hogyan érdemes egy előadást felépíteni és mire jó egy vázlat, így írt is magának egyet.
Ez az egész azért volt számomra nagy szám, mert önként elhatározta, hogy kiáll és beszél a többiek előtt, pedig (anyja fia) nem annyira szeret. Ezt onnan is tudom, hogy például az iskolai "kedvenc könyvem" versenyen nem hajlandó indulni (megfogadtam már korábban magamban, hogy nem erőltetem az ilyeneket, egyrészt úgysem tudnám rávenni, másrészt meg ha mégis rávenném, nem biztos, hogy jól sülne el, de azért mindig fel szoktam vetni, mint lehetőséget - hasztalanul). Ez az állatos téma azért megmozgatta annyira a fantáziáját, hogy rászánja magát.
Én meg csak csendben örültem az elhatározásának. Közben szemérmesen nem tértem ki rá, én mennyire nem szeretek mások előtt beszélni, és a tavalyi konferencia emlékét sem idéztem fel, amikor meglepetésszerűen kiderült, hogy a munkahelyem képviselőjeként, az idei konferencia leendő házigazdájaként zárásként nekem kell rövid bemutatkozó előadást tartanom, és amikor kiálltam, majd makogtam valamennyit, ami - belülről legalábbis úgy hallatszott - borzasztóan sikerült. Ez az emlék azért is él bennem még mindig élénken, mert tavasszal sor kerül a konferenciára, és valamiért rajtam száradt a feladat, és hiába nincs hozzá közöm, ma a szervezőbizottság tagjaként veszek részt egy megbeszélésen - de inkább ezt, minthogy beszélnem kelljen ismét az emberek előtt!
Ákosra visszatérve, amikor úgy éreztük, hogy felkészült(ünk), a felcetlizett könyveket szépen bepakoltuk egy plusz táskába, elmondtam még azt is, hogy én úgy csinálnám, amíg beszélek, körbeadnám a könyveket, hogy mindenki bele tudjon nézni. (Annyira lekötött ez a projekt, hogy elfelejtettünk neki szólni, ne lepődjön meg, dolgozatot írnak matekból. Mondjuk nem izgatta volna a dolog, szerintem, ha figyelmeztetjük, akkor sem. Utólag annyit mondott lazán, hogy szerinte ötös lesz a dolgozat. Azóta meg is érkezett a jegy, és nem tévedett.)
Úgy tűnik, megfogadta a tanácsomat, legalábbis ahogy utólag elmesélte. Az osztályból még egy kislány készült a saját nyuszijukról, senki más. Ja, és a következő alkalommal is lesz ilyen lehetőség, már be is jelentette, hogy ő a pingvinekről kíván beszélni, bár felhívtam rá a figyelmét, hogy ha mások is kedvet kapnak hozzá, talán nem kerül rá ismét a sor. A tanítónéni nagyon megdicsérte, állítólag kap valami kis ajándékot érte. De ezt is a cserfes kis barátnőjétől tudta meg a családfő a suliban.
Délután még bábelőadást is tartottak az elsősöknek és a másik második osztálynak. Erről is csak pénteken értesültünk, amikor hazafelé sétálva csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy az egyikben ő lesz a főszereplő. Ha már szóba került, azt is megemlítette, hogy a bábokat is ők készítették, és pénteken délután még kellett egy tigris a repertoárba, aminek nekiugrott gyorsan a napközi alatt. Szűkre mért beszámolót kaptunk erről is: mindenkinek tetszett, meg is tapsolták őket. Ennél több információt nem remélhettünk.
Nagyon-nagyon szeretem, amit ez az iskola hozott ki belőle.

Update: Ma reggel úgy ébredt, hogy inkább a narvárról tartana előadást. (Megjegyzés magamnak: Sürgősen utánanézni, mi az a narvár! Ja, nem, narváL, csak el van dugulva az orra.)

2017. január 27., péntek

Mikor mit várunk nagyon

Ma hajnalban úgy ébredtem, hogy végre péntek van - és ez meglehetősen feldobott. Ahogy tettem-vettem, ismét felidéződött bennem, mennyire változik az ember az élete során. Volt idő, hogy a hétvégének nem örültem annyira, szinte már vártam a hétfőt, és korábbra visszamenve pedig rémlik olyan nyár, amikor a vége felé már visszaszámoltam a szeptemberig. Persze mindig mindennek megvolt az oka.

Gyerekkoromról már írtam korábban, és arról is, hogy apu meglehetősen szigorúan fogott bennünket. És most nem arra gondolok, hogy iskolaidőben voltak például apró-cseprő házimunkák, nyári időszakban pedig a házon kívül, a kertben is feladatokat kaptunk. Konkrétan szerintem némileg túlzóak voltak az elvárások, mert minden nap patikarendet csaptunk és felmostunk bent, a kertet is mi műveltük, az állatokat is elláttuk, és hétvégi kirándulásként pedig kimehettünk a földre egy-egy idényszerű betakarításban segédkezni, szilvaéréskor meg hetente mentünk lehullott gyümölcsöket szedni. Ez utóbbi során történt az az ominózus baleset, amit még mindig emlegetünk, amikor megérkezve a már utált szilvafákhoz húgom hátra sem nézve kiszállt a kocsiból és becsapta az ajtót, amivel jól fejbe vágott. Beleszédültem az élménybe, de végül nem történt maradandó károsodás, de ő is annyira megijedt, hogy még ennyi év után is szóba kerül néha. A szilvából egyébként nem szilvás gombóc készült, hanem pálinka főtt - ami meg végképp rányomta a bélyegét a nemszeretem munkára, mert mi köze van egy gyereknek a pálinkához?! Annak idején biztosan utáltuk, hogy nekünk mindig van feladatunk, viszont (persze, az idő megszépíti az emlékeket) nem volt az rossz dolog, hogy megtanultuk, kötelezettségei is vannak az embernek. Na, és ezekben az időkben, mivel az apám vasszigorral kezelte a szabadidőnket is (és már fiúzós korszakba érve szinte hermetikusan elzárt a szerinte nem kívánatos elemektől), aztán később a kollégiumból nyárra hazaköltözve az ottaninál is szigorúbb körülmények közé érkeztünk, bizony előfordult augusztusban, hogy már vágytunk az iskolába vissza, mert még azok a szabályok is enyhébbnek tűntek számunkra az otthoniaknál. Persze a többi gyerek, aki élte az életét, és a faluban bicajozással töltötték a napjaikat, nem értették, miért vágyunk mi vissza a mindennapos tanulásba.

Aztán később, már felnőttként, közvetlenül a családfő megismerése előtt, volt egy időszak, amire úgy emlékszem, amikor a hétvégéim egy része azzal telt, hogy a hétfőt áhítottam. Naná, ennek is megvolt az oka. Egyedül éltem a kis lakásomban, aminek persze örültem, szerettem, hiszen nagy dolog volt, hogy idáig eljutottam, ugyanakkor meg volt egy idő, amikor a hétvége csendjét csak a szomszéd néni kapatos kiabálása törte meg néha. Ez már arra az időszakra esett, amikor a barátaim egyre nagyobb számban elköteleződtek, párjukkal töltötték a hétvégét, vagy gyakrabban hazautaztak a családjaikhoz, mint én (érdekes, a mai napig szinten minden barátom, barátnak tekinthető személy az életemben vidéki, ahogy a főiskola alatt is ez volt a jellemző - vajon ez ma is így van? a hasonló gyökerű fiatalok találnak inkább egymásra?). Ettől függetlenül, ha akartam volna, lett volna lehetőségem programokat szervezni magamnak, de ebben a sötétebb időszakban már valahogy azt sem akartam. Rá is tettem egy lapáttal a helyzetre és az érzésre, már pénteken munkából jövet befutottam a boltba, bevásároltam a hétvégére, hogy még véletlenül se legyen lehetőségem legalább a közértben emberek közé menni. Aztán elvoltam a lakásban: főztem magamnak, sokat olvastam, néha késő délutánig pizsamában lézengtem, amikortól meg lett internetem (amit sokáig úri huncutságnak tekintettem, így nem vezettettem be), sokat ott lógtam a világhálón, lassan rátaláltam a fórumokra, blogokra (ki is nyílt a világom tőle, egyszer csak a kis lakásom csendjében üldögélve egyre több embert ismertem meg - ebből lett ugye a családom is később), és baromi magányos voltam. Egy konkrét hétvégére emlékszem, de biztosan több olyan is volt, hogy péntek délutántól hétfő reggelig ki sem mozdultam, meg sem szólaltam (akkor éppen még telefonon sem), így a munkába beérve idegenül, rekedtem csengett a hangom még saját magam számára is, hiszen több mint két napja nem is hallattam és hallottam. Na, igen, ebben az időszakban volt az, hogy vártam a hétfőket, mert akkor emberek között lehettem.

Ma már más világ van, megfordult minden, és már a hét közepén annak örülök, hogy közeledik a hétvége, a péntekek pedig mindig eleve jobb kedvvel indulnak, hiszen magukban hordják a hétvége ígéretét, rövidebbek is, nagy történések általában nem várhatók bent, csak szorgalmas hangyaként varrhatom el a szálakat, hogy viszonylag elégedetten jöhessek haza (ma mondjuk még fél 2-től megbeszélésem lesz, ami brrrr már előre már csak a téma és a résztvevők miatt is, de sebaj). Az meg külön élvezet, ha hosszú hétvége előtt állunk, a szabadság meg még inkább az, már a várakozás izgalma és a visszaszámolás is mennyire fel tudja dobni az embert. Tegnap kiderült, hogy az óvodában idén a szünet a nyár második felére esik. A családfővel ellentétben, aki látja magunkat végig gályázni a nyár forró első felét, én örülök, mert úgy beizzadni magunkat a munkába július elején, hogy tudjuk a közepétől kitör a mi nyarunk is, sokkal jobb érzés lesz nekem, mint tavaly nyáron, amikor július közepére már túl voltunk szabadságon, nyaraláson, mindenen, azzal szembesülni, hogy már nincs mit várni.
Szóval... furcsa ez, most olyan hihetetlennek tűnik, hogy voltak olyan hétvégék és nyarak, amikor éppen ellenkezőleg éreztem magam, pedig a hétvége és a szünet/szabadság is milyen szuper dolog!

2017. január 26., csütörtök

Hát így

Büszkék vagyunk rá, nagyon. És ha félreteszem a szülői elvárásokat, meg reményeket, meg minden mást, amit az ember szokott ilyenkor érezni, akkor meg még inkább örülök annak, hogy olyan könnyen veszi az akadályokat, de még fontosabb, hogy élvezettel jár iskolába, és remélem, hogy ez az utóbbi így is marad.

2017. január 25., szerda

Apró-cseprő hülyeségeim

Úgy érzem, felőrölnek a mindennapok. Sötétben indulok, sötétben érkezem, az esték rövidek (na, nem mintha hosszasabban ébren bírnék maradni), a mindennapos tennivalók azt is kitöltik (mostanában Ábel tornáját is be kell ütemezni), néha olyan, mintha nem is élnénk, csak feladatokat oldanánk meg egymás után. Koncentrálunk, hogy ne felejtsünk el semmit. Azért a biztonság kedvéért tegnap rákérdeztem a családfőnél, hogyan látja ő ezt, de rögtön értette, mire gondolok, ezek szerint nem én szűkültem be, vagy ha igen, akkor ő is velem együtt. Külön nehézséget okoz a tömegközlekedés. Szeretek viccelni azzal, hogy képes vagyok eltévedni (egyébként már nem annyira, mert nem kísérletezgetek új útvonalakkal, beletörődtem, hogy napi több mint két órát elvesz az életemből ez is), meg azt is tudom, hogy sokan mások csinálják ezt, mégis nehezen viselem. Veszettül fázom, minden nap sok-sok ruhát húzok magamra, és gondolkodom a táskacserén, mert a kis táskáim lecsúsznak a ruharétegektől megduzzadt vállamról, és már görcsöl a hátam, hogy utazás közben a táskát a vállamon tartsam. És hát esténként mindig hányingerrel érek haza, pedig már nem is próbálkozom menetközben olvasással. Na, de majd csak lesz könnyebb is, ez itt nem a panaszról szól.

Vasárnap este kaptunk egy üzenetet a következő két iskolai dolgozat időpontjával. Megnéztem, majd morogtam egy sort, hogy rendben, a tanítónéni egy, a múltkor elég rosszul sikerült matek felmérő utáni szülői reakciókra reagálva bevezette, hogy előre értesítést küld, de ha előző este kapjuk meg, azzal már nem tudunk mit kezdeni. Igaz, mi nem igazán szoktunk külön tanulni rá, de mégis, hadd legyen már választási lehetőségünk, akarunk-e készülni, és ne vasárnap este tudjuk meg, hogy hétfőn harmadik órában matek témazáró lesz, és egyáltalán miért írnak akkor, amikor a félév már le van zárva, és a félévi értesítő még nem érkezett meg. A családfő bőszen bólogatott, jelezve, hogy egyetért, majd hétfőn iskolába menet legalább lelkileg igyekezett felkészíteni Ákost, hogy legalább tudjon róla, írnak aznap. Aztán már napközben ránéztem még egyszer az üzenetre, és gondolatban megkövettem a tanítónénit, mert rájöttem, hogy csak a következő hétfőn lesz a dolgozat, feleslegesen morogtunk. Hát, de legalább Ákost nem stresszeltettük vele, mert ő nem szokott ezen izgulni!
Hétfőn reggel már a munkában láttam, hogy sms érkezett Ábel keresztanyukájától (aki 240 km-re lakik tőlünk), miszerint orvoshoz viszi a gyerekeket, és utána érkezik. Hát, végig kellett gondolnom, hogy vajon mit felejthettem el, hogyhogy jön ő hozzánk, aztán arra jutottam, hogy biztosan rossz helyre küldte az üzenetet, és - mivel jó fej vagyok - ezt meg is írtam neki, majd - mivel kedves vagyok és kedvelem őket - rá is kérdeztem, hogy a fiúk betegek-e. Rányomtam a küldésre, és utána láttam, hogy a hasonló nevű kolléganőm írta meg az információt (akinek egyébként egy fia és egy lánya van), és érthető módon tájékoztatni kívánta a főnökét a helyzetről. Úgy tűnik, szemüveg nélkül már sms-t olvasni sem szabad, de lehet, hogy az értő olvasással vannak gondjaim.
Aztán kedden reggel indultam a belvárosba záróvizsgáztatni. Kicsit kapkodósra sikeredett a készülődés vége, éppen indulás előtt 10 perccel még a reggelimet készítettem félig öltözve, közben a kolléganőmmel kergettük egymást telefonon. Már a  csizmát cibáltam, amikor rájöttem arra, amit amúgy is tudtam (volna, ha belegondolok), az új fekete nem megy fel a vastag izmos vádlimra, ha van alatta vastag harisnya és nadrág is. Így hát utolsó pillanatban előkaptam azt a cipőt, amit amúgy is ritkán hordok, mert csúszik a sarka, mert hát csak egy csinosabb kéne a vizsgára, elnyomtam a vészcsengő hangját magamban miatta. Már az utcán tipegtem, amikor megcsúszott a lábam az itt-ott lefagyott járdán, és éreztem, hogy ez a nap hosszú lesz így, a buszmegállóba érve már konkrétan görcsölt a combom a tojógalambos járástól. Reménykedtem, hogy a családfő még a közelben van, esetleg ő is a belváros felé indul dolgozni és előtte haza tudna ugrani egy váltócipőért nekem, de ez a vonat is elment már, így maradtam a csúszósban egész nap.
Volt még valami szőkenős húzásom a héten, pedig a felénél sem járunk, de most nem jut eszembe, mi volt az. Már visszaszámolok, várom a hétvégét, és halkan mormogok magamban, hogy a náthásodó fiúk kitartsanak addig.

2017. január 23., hétfő

Üdv. vasárnapi nyitva tartás

Valamikor régen, amikor még fiatal és bohó egyedülálló voltam, néha csak úgy nekiindultam hétvégén, és vettem magamnak pár ruhát. Azt nem állítanám, hogy szórtam a pénzt, de azért szerettem magam meglepni új darabokkal, bár néha éreztem azt is, hogy azért is megyek, hogy ne legyek otthon egyedül, és kicsit pótcselekvés ez az egész. Aztán voltak még olyan nem tervezett vásárlásaim is, amikor valamerre jártam, és ha már ott voltam, benéztem egy-két üzletbe, és szinte soha nem jöttem ki üres kézzel. Aztán erről leszoktam több okból is, és ha menni kell, néha olyan, mintha a fogamat húznák (bár azért ritkán jövök haza most is üres kézzel, de inkább azért, mert nem akarok még egy újabb kört futni). A gyerekeké más, azt szívesen csinálom, és tobzódok (már ha nem azt tapasztalom egy-egy üzletben, amit - ahogy nőnek - egyre inkább szoktam, hogy valahogy a fiús részlegeken fele olyan választék nincs, mint a kislányosokon), és elég sűrűn fordul elő, hogy a felnőtt kínálatot meg sem nézem. De nem kell ám félteni, mert szerintem nem állok én rosszul ruhailag, meg azért egy-egy alkalmat rászánok, aztán beújítok magamnak ezt-azt (meg a családfőnek is, persze, bár ő szeret panaszkodni, hogy a családban neki van a legkisebb ruhásszekrénye), és igyekszem tudatosan csinálni, hogy variálható legyen a ruhatáram, de tény, hogy kevesebb figyelmet fordítok magunkra. Most egyébként sincs okunk panasza, karácsony előtt, amikor megkaptam a jutalmamat, nekiindultunk kettecskén, és csakis szigorúan mi, felnőttek kaptunk pár ruhadarabot, a családfő nagyon figyelt, a gyerekruhákhoz sehol nem engedett oda, így nyárig szerintem nem kell semmit vennünk. A fiúk viszont, főleg Ákos, nőnek, mint a gomba, így már hetek óta halogattam egy beszerző körutat.
Vásárolni két gyerekkel (legalábbis a mieinkkel) agyrém, ezzel tisztában vagyok. És mégis, néha megfordul a fejemben, hogy együtt kellene mennünk, mert nem szeretek csapot-papot, meg gyereket itthon hagyni, pedig (a cipővásárlástól eltekintve, amit egyre inkább nem merek nélkülük meglépni) tényleg semmi értelme magunkkal cipelni őket. A családfővel viszont szívesen mennék ilyenkor is, ő mindig érdeklődő és nagyon örül, ha pénzt költök magamnak is veszek valamit, így néha elkövetjük azt a hibát, hogy mindannyian elindulunk. Amikor egyébként vasárnaponként minden zárva volt, többször kényszerültünk közös hétköznapi vásárlásra, mert csak akkor fért bele az időbe, de szinte mindig megbántuk. Tegnap szerencsére nem így tettünk, józanul beláttam, hogy nincs értelme mindannyiunknak felkerekedni, Ákost viszont rábeszéltem, hogy jöjjön velem, mert egyedül nem sok kedvem volt, meg egyébként is úgy érzem, lassan ő már beleszólhatna abba, miket hord.
Így hát nekiindultunk reggeli után, nyitásra már oda is értünk, és én kifejezetten élveztem az egészet. Jó volt vele ráérősen sétálgatni, csak egymásra figyelni, és bízni benne, hogy egy ilyen komoly nagyfiúnál - ellentétben a szeleburdi és határfeszegetős öccsével - nem kell azon aggódni, hogy eltűnik. (Ez utóbbi nem jött be, egy szinte teljesen üres cipős üzletben egy-két percre szem elől tévesztettem, és bár tudtam, hogy ki nem mehetett, és nemsokára előkerül, utána azért láttam rajta, hogy nagyon megkönnyebbült, amikor szembe mentünk egymással egy soron. Utólag ezt végigbeszéltük, és megegyeztünk, hogy mi ilyenkor a teendő, bár őt ismerve, többször ez nem fordul elő.)
Beszereztük a legszükségesebbeket, végre kapott csinos inget is, rögtön kettőt, mert nagyon megtetszett neki egy piros kockás (amiből vetetett az öccsének is, pedig rá is kérdeztem, hogy nem zavarja-e, ha egyformát kapnak, én nem nagyon szoktam egyformába öltöztetni őket), én meg ragaszkodtam egy sima egyszínűhöz is, ami elegánsabb alkalmakra jó. Sőt a leárazott darabok között már találtam neki nyári rövidnadrágokat, tavaly még rá tudtam húzni jópárat a meglévőkből, de őszre mindent kinőtt, és már előre tartok tőle, hogy mennyibe fáj nekünk egy komplett nyári ruhatár.
Igazán nem tartott sokáig az egész, mert nettó egy órát töltöttünk a plázában, de Ákos már a harmadik üzlet felé feltűnően csoszogva lépkedett, nagyokat sóhajtozott közben, és amikor ott végeztünk, mondta is, hogy ő nagyon elfáradt. (Megjegyzés magamnak: tavasztól sűrűbben kell hosszabbat kirándulnunk, mert eléggé elkényelmesedett, bár tudom, hogy egy végigpörgött nap végén is képes még hat kört futni, ha neki tetsző egy program vagy egy társaság.) Természetesen a befagyott parkolóban a mi nagyfiúnk azért nem hazudtolta meg magát, és hosszasan önfeledten csúszkált a jégen.
Nálunk egy ilyen vásárlókörút mindig úgy zárul, hogy itthon mindent ünnepélyes keretek között meg kell mutogatni (ha magamnak vásárolok, akkor fel is kell próbálnom), így hazaérve ezt is megejtettük. A családfő is elégedett volt az eredménnyel és csak akkor sápadt el kicsit, amikor megnézte a szatyorból kihullott blokkot. Ábel kicsit csalódott volt, mert valamiért úgy gondolta, hogy a szatyrok nem csak ruhát rejtenek, de aztán visszatért a játékaihoz, és folytatódott nyugiban a vasárnapunk. Ákossal megoldottuk a Manó Monás feladatsort, ebédeltünk, csendespihenőztünk (nem számoltam, de kb. tízszer állítottuk meg azt a nyamvadt másfél órás filmet, amit nézni próbáltunk, mert Ábel ki-bejárkált), este még írtunk egy versikét a hétvégi mókáinkról. Közben a szemfülesebbik kiszúrta, hogy a szomszéd gyerekek kint őrjöngenek játszanak az udvaron, így kislisszant hozzájuk. Ábel fent elvolt, nem vette észre, hogy van élet az udvaron, ezért amikor lejött, gyorsan megejtettük a tornáját is (amit még mindig élvezettel és egyre inkább koncentráltan csinál), aztán csak ráeszmélt, hova tűnt a bátyja, és ő is kiment utánuk. Sötétedéskor tereltük be őket, így a mozgás is megvolt.
Ma pedig új kihívások várnak rám, a mi autónk is beleesik a szmogriadó miatt tiltósok körébe, ezért buszozhatok kétszer egy órát. Holnap meg ráadásul vizsgáztatok a belvárosban, így még nagyobb kört járok be - de csak nem tévedek el, ugye?