2018. február 24., szombat

Hétzáró soroló

Hát, ez a hét is elment.
Pénteken úgy ütemeztem a hazaindulást, hogy rögtön az óvoda felé vettem az irányt, gondoltam, meglepem Ábelt, örült is nekem nagyon. Beszélgettem kicsit az óvónénivel, mert néha - bár próbálok nem elvakult ősanya lenni - úgy érzem, hogy Ábelt nem jó skatulyába dugta. Ez az egész kezdődött azzal még tavaly nyáron, amikor egyszer csak lerohant azzal, hogy milyen problémás gyerek (nem ilyen szavakkal, csak ez jött le), ami nagyon szíven ütött, és ez azóta már többször szóba került közöttünk, és láthatóan bánta is, hogy nem feltétlenül jól kommunikálta le. Tegnap viszont elmesélte, hogy a mi gyerekünk az egyik, ha nem a leginkább udvarias és figyelmes, gyönyörűen megköszön mindent, elsőként jelentkezik segíteni, legyen szó terítésről vagy játékok elpakolásáról, és hangoztatta, hogy milyen okos. Én pedig arról meséltem, hogy a közelmúltban kapott mindenféle értékelések és vizsgálati eredmények alapján mik okozhatnak mit, reméltem, hogy ezzel árnyalódik a kép benne is. Kiderült, hogy a túlhallás apropóján a logopédus javaslatára az óvodavezetővel együtt bejelentkeztek egy konferenciára, "hátha tanulunk valamit erről is" - ez nagyon szimpatikus volt.
Szóba került még a hétfő szmk-ülés, ahol állítólag változásokról kapunk tájékoztatást. Látszott, szeretné elmondani, miről lesz szó, de csak nem beszélt róla, majd utólag megosztja a véleményét velünk. Így viszont nem tudom képviselni, de nem erőlködtem, ha nem, nem.
Ábel ismét hazahozott vagy 6-7 rajzot, volt köztük egy-kettő igazán jól sikerült is. Talán valami elindult... és hoznom kell új dobozt a tárolásukhoz, mert persze egyet sem dobunk ki. 
Aztán gyorsan vettünk a hentesnél kenyeret és főtt csülköt (az óvoda mellett van, és mindig érezni a környéken, amikor frissen süti a tepertőt), és indultunk a családfőért, gondoltam, őt is meglepjük. A kocsiba ülve még láttam egy buszt, de az még korai lett volna, hogy azzal jöjjön, ezért kilőttem, és előtte Ábel kezébe adtam a telefont, hogy mondja el apának, elindultunk érte. Rögzítő, ismét hívás, ismét rögzítő... mire nagy nehezen elértük, már majdnem odaértünk a munkahelyéhez, de kiderült, mégis azon a buszon volt, csak éppen nem nézett az ovi felé, és nem vette észre a kocsit. Mi visszafordultunk, közben járt a hentesnél, aki beköpött elárulta neki, hogy csülköt is vettem vacsorára, sőt kagylótésztát Ábel kérésére, aztán végül nagy nehezen egymásra találtunk.
Hazaérve egy gyors kávé után átfutott a suliba Ákosért, aki hangversenyről érkezett, magukkal hozták a kisbarátnőjét is egy órácskára. A három gyerek ellenére elég nagy csend volt itthon, láthatóan mindannyian kókadtak voltak. Aztán még hazasétáltunk a kislánnyal, majd viszonylag hamar lezavartuk a vacsora-fürdés-kört... aztán éjfél körül ébresztett a családfő, hogy fel kellene menni a szobánkba.
A fiúk most még csodák csodájára alszanak, de biztosan megjelennek szépen-lassan. (A családfő már le is jött.)
Nincsenek nagy terveink a hétvégére, bár mint kiderült, mindketten kinéztük a kerületi művelődési házban az állatos kiállítást, amire már hagyományosan minden évben elmegyünk (közel is van, olcsó is, egy-két órás programnak tökéletes). (Most érkezett meg Ákos is, már csak egy, a legkisebb húzza a lóbőrt.)
A héten az iskolából két színházas lehetőségről is érkezett tájékoztatás, a jegyeket intézik, egyébként családilag kell megoldani az odajutást. Mindkettőt láttuk már (az egyik A dzsungel könyve, hát ezért nem kaptunk jegyet simán rá nemrég, mert az iskolák lefoglalják egyben). Első körben nemet mondtunk mindkettőre, az időpontok sem ideálisak, cserébe ajánlottam mást családilag, de Ákos addig kötötte az ebet a karóhoz, hogy az egyikre találtunk neki egy családot (a barátját), akik elviszik magukkal. Egyébként meg a félévi első dolgozatokban nagyon jól szerepelt (miután belátta, hogy mégis csak kell valamennyit készülni rájuk), így könnyebben álltunk rá a dologra.
Ma anyunak van születésnapja, majd jól felköszöntöm a szokásos szombati telefonálásunk alkalmával. (...és megérkezett Ábel is! Teljes a létszám. :-))
Megyek is, vár a portörlő rongy és elkezdődik a szokásos szombat délelőtti rendrakós-takarítós-ebédfőzős-sütisütős körünk.
Na, pá!

2018. február 22., csütörtök

Darálós napok

Tegnap a munkahelyemen részt vettem életem első igazgatói értekezletén (mármint itt első, mert egyébként meg a régi életemben hetente jártam ilyenekre). Furcsa módon nem görcsöltem miatta, pedig tudom, hogy a hangulat általában elég rossz, viták és számonkérések zajlanak, el is szokott húzódni, nem odavaló témákkal töltik az időt, nehezen születnek meg döntések, biztos, hogy jön olyan kérdés a nagyfőnöktől, amire a címzett nem tudja a választ, és ezt be kell ismernie - de olyan edzettséget szereztem az elmúlt hetekben, hogy nem aggódtam miatta, meg ráadásul úgy voltam vele, hogy még mindig lehet azt mondani, hogy "nem tudom, utánanézek". A nem-görcsölés meg azt eredményezte, hogy ellőttem egy-két poént, de az ott lévők nem voltak annyira vevők rá és néha furcsán néztek rám. A családfő mondta is utólag, hogy óvatosan ezzel, mert az én poénjaimat, bár ő szereti, nem mindenki érti, főleg, amikor faarccal, szókimondóan, némi öniróniával mondok valamit. Az értekezlet első részén olyan téma volt, ami szupertitkos amihez nem kellettem, és a megígértnél két órával később hívtak be. Tartottam tőle, hogy eléggé elhúzódik a dolog, de szerintem a nagyfőnök sietett valahova, ezért darálta a témákat. Az asszisztense nem volt ott, ezért, hogy tehermentesítsem az egyik túlhajszolt igazgatót, bevállaltam a jegyzőkönyvírást is, ha már kaptam nemrég azt a szipiszupi laptopot, ugye.
Ez is pipa! A főnököm skype-on vett részt rajta (a nagyfőnök addig nyaggatta, amíg bevállalta), és azzal kezdte a második etapot, hogy egy plüssel bábozott a kamera előtt. Csak mi ketten láttuk a jegyzőkönyvírás alól mentesített igazgatóval, próbáltuk röhögés nélkül megállni, aztán meg vicces emaileket írogatott nekünk. Egyébként úgy tervezi, hogy a jövő hét közepén visszaáll dolgozni, még ha nem is teljes napokra. Én meg azt tervezem, hogy a visszajövetelét megünneplendő eljövök két nap szabadságra henyélni. Bár tartok tőle, hogy ez nem jön össze, mert a jövő hét végén távozik a jobbkezem-kolléganőm (aki egyébként azzal állított be hozzám tegnap, hogy csakis azért próbálja meg ilyen lelkiismeretesen átadni a feladatait a címzetteknek, hogy nekem megkönnyítse a dolgomat, mert a többiek nem érdemlik meg), a hiányába eddig bele sem tudtam gondolni. De ha mégis elszabadulnék, úgy felgyűlnek az itthoni teendők, meg az orvosos köreim, sőt érik egy újabb fodrászlátogatás is, hogy nemigen lesz abból henyélés.
A napokban ismét bejelentkezett az a volt kolléganő, akinek a tudása és munkája ritka módon általában mindkét fél által elismert volt, ennek ellenére vezetőként állt fel nemrég és ment vissza az előző hasonló helyére - mesélte, hogy ott sem jobb a helyzet, és hiányzunk, és... szerintem fontolgatja, hogy visszajön. Jót tenne a szervezetnek, kíváncsi vagyok, hogy dönt és hogy visszafogadják-e, ha jól tudom, arra a magasabb posztra, amivel megkínálták itt, nincs pályázó.
A munkáról ennyit is, bár sajnos eléggé túlsúlyban van mostanában az életemben.
Itthon mindenki rendben van, a fiúk várják, mikor érek haza, örülnek nekem, a családfő pedig - mondjuk ez nem meglepő - derekasan helytáll és rendezi őket. Várjuk a hétvégét, mert kicsit ismét lelassulhatunk és hátradőlhetünk. Még mindenféle csapadékot mondanak, meg lehűlést, ezért a lelki szemeim előtt egy inkább kuckózós két nap képe lebeg, de majd meglátjuk még, mi sül ki belőle. A tavaszt is eléggé várjuk, mennénk, kimozdulnánk anélkül, hogy lefagy a kezünk. Minden nap ránézek a biciklikre itt a teraszon és sóhajtok egyet, ahogy elképzelem, hogy hétvégenként nekiindulunk valamerre és piknikezünk valahol, ahol van fű. De addig is igyekszünk kitartani.
A mai egyik legfontosabb teendőm, hogy délután 2-től elkezdem hívni a gyerek ortopédiát, ahol reményeim szerint augusztusra kiküzdök egy időpontot Ákosnak. A családfő meg hallásébresztés ügyében tájékozódik Ábel számára (erről majd mesélek, nem tudom, tudjátok-e, mi az a túlhallás - mert mi már kezdjük magunkat az érintettség okán kiművelni belőle), ami két teljes hétig tart. Fogalmam sincs, hogyan oldjuk meg ezt, szabadsággal vagy betegállománnyal, esetleg - ez tegnap jutott eszembe - megpróbálok valami részbeni távmunkára engedélyt kapni, bár a szervezet nálunk erre persze nem nyitott. Na, de csak megoldódik valahogy ez is.
Holnap reggel pedig megpróbálom legalább a labort elintézni magamnak, mert lassan ismét kontrollra megyek a bőrgyógyászatra. A jó hír, hogy a gyógyszerkúra negyedik hónapjára valami hatását is érzem, talán nem hiába szedem be azt a sok bogyót.
Mindig csak a teendők! Na, megyek is, bepakolom a mosógépet, meg talán ledőlök még kicsit a tévé elé valamelyik sorozatomba belenézni.

2018. február 18., vasárnap

Ez azért még messze nem tavasz

Azon lamentáltam az imént, hogy vajon mekkora az esélye annak, hogy a fiúk egész nap nem néznek ki az ablakon és nem veszik észre, hogy mindent belepett a hó.
Bár hiába is reménykedem ebben, Ákossal reggel üzletnyitásra muszáj elmenni téli dzsekit venni (és ő akkor úgyis rájön a turpisságra), mert pénteken este kiderült, hogy a mostani totál szétszakadt a hónalja alatt. Ez persze, csak akkor tűnt fel, miután kimostam. És persze ő nem vette észre. Egyébként egy szavam nem lehet, hogy ez volt a harmadik tél, amikor hordta, mert egyrészt nem nőtt olyan sokat évről-évre, másrészt meg elég trükkös a dzseki ujja is (csukló magasságban olyan harmonikaszerűen követi egy ideig a karja hosszát). Anno gyerekkoromban nem igazán rajongtam érte, hogy mindig mindenből egy-két számmal nagyobbat vettek anyuék, nehogy gyorsan kinőjük, és a hajunkat is jó rövidre vágatták, nehogy túl hamar megnőjön. És még ha az utóbbi a fiúknál nem annyira játszik, mert kopcsó fejjel is cukik, az előbbi praktikát - a cipőt kivéve - én is alkalmazom néha gyakran. 
Sőt ha nem kellene vásárolni menni, akkor sem bírnám eltitkolni előlük egy újabb szánkózás lehetőségét, mert úgyis lelkifurdalásom lenne. Előtte még mérlegelni kell holmi egészségügyi szempontokat is, de Ákost már két éjjel nem hallottam köhögni, ezért talán megkockáztatjuk a mókát. Mondjuk számomra nem annyira szórakoztató a szánkódombon toporogni, de ők legalább élvezik.

Egyébként viszont nyugiban telt a hétvége első napja. A szokásos házimunka mellett némi nyelvtandolgozatra készülődés, kötelező olvasmány olvasónaplója került sorra, mára maradt a matekdolgozathoz a megfelelő részek átnézése (mióta a legutóbbi dolgozata négyesre sikeredett, mert viszonylag magabiztosan legyintett holmi tanulási javaslatokra, nem annyira bízzuk rá a felkészültsége megítélését), és még ott van Ábel szokásos vasárnapi közel egyórás tornája is.

Most viszont vár a hóseprés vagy -lapátolás, meglátjuk, melyikre lesz szükség.

2018. február 16., péntek

Szinte már elégedett vagyok

Ákos köhög, mint a nyavalya, érdekes, hogy nála mindig így jön ki a nátha. A családfő meg szintén betegeskedik, de persze nem maradt itthon egy-két napot. Még jó, hogy hétvégén lelkendeztem, hogy egészen jól megúsztuk eddig egészségileg. Mi Ábellel tartjuk magunkat, de ő volt most a legfontosabb, mert ma, kihasználva az óvodai nevelésmentes napot, (ismét) nekiugranak hallásvizsgálati kihívásnak.
Ákost is itthon tartanám szívem szerint, de délután van a matek verseny, és biztos vagyok benne, hogy nem lenne hajlandó itthon maradni. Persze én vagyok a felnőtt, meg a szülő, az én szavam dönt, de mivel erre a versenyre magától jelentkezett és még úgy-ahogy készülgetett is (bár kellett pár hegyibeszédet tartanom neki a felelős hozzáállásról, meg a társairól), nagyon csalódott lenne, ha erővel itthon tartanám. Így hát most kérünk mára felmentést a tesi alól, dugok a zsebébe cukorkát, hogy talán azzal viszonylag átvészeli az egyórás versenyt.
Tegnap este ismét megjártuk a fogszabályzást. Az volt a papírra írva, hogy "kezelés egyeztetése". Gondoltam, most végig beszélünk mindent, mert eddig a doktornő nem annyira kommunikált velem, én csak az ajtóban feszengve álldogáltam, amikor Ákos szájában turkált, meg röntgenre vittem, meg ilyenek. Még az is felmerült bennem, hogy őt talán nem is kellett volna elcipelnem. Erre kijött a doktornő, és megkérdezte, hogy ő ez az, aki köhög (behallatszott a rendelőbe), amikor bevallottam, akkor közölte, hogy így nem tudja fogadni, mert fotókat kellene készítenie a szájáról belülről. Hát, így jártunk, de ha kapnék több információt, akkor talán tudnám, mihez tartsam magam. Egy hét múlva újra megyünk, ha rendben lesz egészségileg. Ez is csütörtök, ami az én estém lenne, ekkor merült fel bennem, hogy én már soha nem fogok eljutni hastáncra. De aztán megkértem a családfőt, hogy legközelebb ő vigye, és én meg Ábelt magammal vihetném táncolni, de nem hisze el nekem, hogy Ábel ellenne ott és inkább mindkettőt viszi.
Ákos még azt is közölte tegnap este, hogy hozott egy papírkát a suliból, amin lehet jelentkezni néptáncra. Ezek olyan papírok, amin a nem-et is jelölni kell - gondolom azért, hogy lássák, a gyerek tényleg megmutatta otthon. Még jó, hogy nem poénkodva kérdeztem vissza, hogy érdekli-e, hanem normális hangon, mert hatalmas meglepetésemre (és azóta sem térek magamhoz) azt mondta, hogy szívesen járna. És józanul hozzátette, hogy péntek délután van, amikor még nincs más elfoglaltsága. (Bezzeg amikor nemrég kapacitáltam, hogy nem próbálja-e ki a hiphopot, akkor csak mereven összeszorított szájjal rázta a fejét.) Mi nem vagyunk semmi jónak elrontói, reméljük, hogy összejön a szükséges létszám, mert csak akkor indítják.
Ábeléknél meg lezajlott a farsang, nagyon jól érezte magát. Előtte már visszaszámolt és nagyon készült. Egyébként éppen most jött le egy ninja-s maszkban, úgy látszik, még nem csengett le ez nála. A heti tornát nagyon élvezi, azt is állandóan számolgatja, mikor mennek újra. A gyógypedagógus, aki tartja, a minap azt jelezte vissza, hogy van olyan terület, amin most sokkal jobban teljesít, mint a felmérésen, lehet, hogy csak fáradt volt akkor. Itthonra is beiktattunk heti egy tornát, második már nehezen férne bele, a csaj szerint inkább egyet normálisan, mint kettőt nem-normálisan csináljunk, jó lesz így.
Ez a hetem a munkában már egy fokkal nyugodtabb volt, mint az előző. Még mindig rohangálok, meg állandóan kopognak, jönnek, és csörög a telefon, de korántsem érzem magam annyira elnyűttnek, mint egy hete. Hajnali óráimban befejeztem az utolsó könyvtári könyvet, így ma oda is elmehetünk és feltankolhatunk egy újabb adaggal.
Ma reggel a kocsi olajcserére megy ide a szomszéd utcába, én csak utána megyek dolgozni. 
Péntek van, süt a napa és még a madarak is csicseregnek...

2018. február 14., szerda

Hétköznapok és havasesős felhők

A napjaim olyanok, amilyenek, ez a helyettesítés kiveszi az erőmet. A főnököm időnként rám csörög, de jórészt arról folyik a diskurzus, hogy még mindig nagyon fáj a térde. Végül is egy hete műtötték, nem csodálom, hogy nem cseng túl jól a hangja. Én meg jó fej vagyok, és igyekszem nem terhelni a nehézségekkel, bár az e-maileket látja, meg egyébként is ebben él közel három éve, nagyjából sejtheti. Sokat csörög a telefonom, állandóan kopognak az ajtómon, tegnapelőtt a saját területemen tartottunk megbeszélést és kiosztottam a távozó kolléganő feladatait, tegnap értekezleten voltam a központban, van ám pörgés. De most egy fokkal nyugodtabb vagyok azért, mint az előző héten.
Hétfőn nagyon koncentráltam, hogy időben induljak haza és a családfő el tudjon menni focira, ha már a múlt héten a bőrgyógyászos kontrollom miatt ki kellett hagynia. Itthon sürögtem-forogtam, ruhákat készítettem ki, szóltam neki, hogy a focis cuccát rakja ő össze, gyerekfürdetés is volt... aztán induláskor felkapta a sarokban összegyűlt szelektív hulladékot és mondta, hogy mindjárt jön. Aztán nem jött, az előszobában a villanyt felkapcsolva hagyta, az ajtó nem volt bezárva, így hát felhívtam, hogy hol van már, miért nem indul focizni. Mondta, hogy elfutott az automatához a telefonszámláját befizetni, egyébként meg nem megy focizni, mert nincs jól, de ezt mondta is az este folyamán. Hát, ha agyonüt sem tudom, mikor mondta, és hogy nekem miért nem tűnt fel, hogy ilyeneket mond. Valami influenza-szerűt érez, de másnapra jobban lett, ment dolgozni.
Aztán kedden ismét nagyon koncentráltam, hogy időben induljak, mert az óvodában szülői értekezlet volt. A naptáram jelzett is, amikor még ketten vártak rám, közben egy harmadik kolléga is bekopogott valamiért. Kiszórtam őket (volt is miatta lelkifurdalásom), beültem a kocsiba, éppen csörgött a telefonom. A családfő érdeklődött, hol vagyok. Nagy büszkén mondtam, hogy már el is indultam. Erre ő közölte, hogy tuti nem érek oda, mert fél 5-kor kezdődik a szülői, amit én 5-re írtam be a naptáramba. Így hát újraterveztünk, ő beadta az ovist az ügyeletbe, én meg mentem az iskolásért.
És még csak a hét közepén járunk, muszáj lesz jobban figyelnem. Ma tornára viszi Ábelt, addig Ákos ellesz egyedül is itthon, ha nem tudok időben hazajönni, de csütörtök este 6-ra van időpontunk a fogszabályzásra, akkor időben kell érte jönnöm, pénteken pedig lejárnak a könyvtári kölcsönzéseink. Pénteken nevelés nélküli nap lesz az oviban, a családfő marad itthon, és arra a napra sikerült a magán hallásvizsgálatot ütemeznie, így nekiindulnak. A kocsin olajcsere esedékes, ezért lehet, hogy itthon hagyom neki intézkedésre, én meg bebuszozok a munkába (reggeli émelygésre fel!). Ha addig eljutunk, a hétvége már bakfitty lesz. Tervezgettünk valamilyen állatkerti programot, de ha ilyen idő lesz, nem hiszem, hogy rávesszük magunkat.
A hűtőnk is üres - volt, amíg tegnap meg nem érkezett a busó-barátnőnk csomagja, aminek a tartalma minden képzeletemet felülmúlta. Oké, oké, lefotózta még akkor a jó kis füstölt cuccokat, amikor megvette, de akkor nem látszott, hogy ilyen nagy a csomója (ahogy mifelénk mondják). Amikor kibontottam a dobozt, kiszakadt belőlem egy Baaakkkkker! (ezt így utoljára akkor mondtam, amikor a családfővel az ismeretségünk nagyon korai szakaszába egyszer csak totálisan váratlanul pozitív lett a terhességi tesztem). Szépen mindent kipakoltam egy tálcára, a házat belengte a jó kis füstölt illat, és nagyon vártam a családfőt.
(A kezemet a körmeim mutogatása méret érzékeltetése céljából tettem oda.)
Nem mertem nekiállni kóstolgatni, de egy picike darabot azért lefaragtam az egyik sajtról. Amikor végre hazaértek, felpörgettük az eseményeket, alig vártuk, hogy leülhessünk enni, és nagyon komoly hangokat adtunk ki - a fiúk nagy derültségére - közben. És, tádámm, Ákos kért a tepertőből.
Na, és már szerda van!

2018. február 11., vasárnap

Busójárásra készülődtünk

Már a tavalyi évre is volt egy meghívásunk a mohácsi blogbaráttól, Lazactól, amire készültünk is. Majd amikor őt januárban elég váratlanul meg kellett műteni, a lábadozása ideje alatt leesett a papírtantusz, hogy talán nem kellene egy négyfős család ott alvásával terhelnünk, ezért óvatosan felvetettem, hogy mi lenne, ha elhalasztanánk ezt a látogatást. Meg is állapodtunk rögvest, hogy majd 2018-ban újratervezünk, és a meghívását meg is erősítette a nyári blogtalálkán. Januárban újra elkezdtünk az ügy érdekében levelezni, lassacskán összeállt, mikor érkezünk, mit csinálunk, hogyan alszunk és mit eszünk. Odáig fajultak a dolgok, hogy az előző hétvégén - némi információgyűjtés után - elfutott a helyi piacra és vett termelői finomságokat is, amiről nem átallott képet is küldeni:
Ez a kép aztán egész hétre beleégett a retinánkba, és már alig vártuk, hogy ehessünk belőle ott legyünk.
Pénteken délután még tettem egy kósza kísérletet, hogy nem ártana egy gyors takarítást a ház lenti szintjén megejtenünk, de a családfő letorkollt, hogy végre elutazunk, ő direkt örül neki, hogy nem állunk neki a heti szokásos kötelező elfoglaltságoknak, a porszívó biztosan nem kerülhet elő a helyéről. Viszonylag gyorsan meggyőzött.
Mivel most először készültünk az új kocsival hosszabb útra, felmerült bennem, vajon hogyan férünk bele. Összepakoltam a hétvégi ruhákat, és - bár ő nem bízott bennem - csak egyetlen nagyobb bőröndöt csomagoltam be. Szombaton reggel még hozzácsaptam az úti elemózsiás és innivalós cuccot, Jucikát elláttuk egy napi élelemmel, és ahogy terveztük, 9 körül ki is lőttünk itthonról.
Vendéglátónknak jeleztem az elindulásunkat és azt is, hogy a várhatónál kicsit hosszabb menetidőre számítson, mert egyszer biztosan meg kell állnunk holmi egészségügyi céllal. Mivel ebbe az irányba át kell vágnunk a városon is, arrafelé indultunk. A belvárosban jártunk, amikor úgy kb. 20 perc múlva Ábel szólt, hogy meg kellene állnunk valahol, ahol wc is van. Hát, leizzadtunk, mire kitaláltuk, hogy hol tudnánk megoldani a dolgot, amíg a családfő kavargott a kinézett célpont felé, addig én buzdító beszédet intéztem a delikvenshez. Mi Ákossal a kocsit őriztük egy föld alatti parkolóban, a családfő pedig futott elsietett Ábellel. Mint kiderült utólag, az a hely még nem is volt nyitva, de a biztonsági őr is - valószínűleg látva, hogy sürgős a dolog - csak utólag, amikor már kifelé jöttek, tájékoztatta erről a tényről a családfőt.
Megkönnyebbült mosollyal folytattuk az utunkat, amikor hátulról jajdulást hallottunk, Ábelnek elkezdett csikarni a hasa. Hátranézve láttam, hogy sírásra görbül a szája és nagyon sápadt. Ismét igyekeztem a szavaimmal megnyugtatni, biztattam, hogy húzza fel a lábát, hátha segít valamit. Erre ő kétségbeesetten közölte, hogy hányingere van. Imádom ilyenkor a családfőt, valamiféle csodát vár tőlem, most is mondta, hogy oldjam meg a helyzetet kapjak elő egy zacskót valahonnan - úgy, hogy minden hátul van a csomagtartóban. Aztán csak eszembe jutott az útra bekészített gyümölcs zacskója, kiürítettem és hátraadtam. Ismét jöttek a biztató szólamok, a családfő meg végre bekanyarodott a következő lehetőségnél, amikor megpróbált besorolni az újabb föld alatti parkolóhoz, mondtam, hogy inkább a másik oldalon a szabad ég alattit válassza, mert ott talán nem olyan ciki egy hányó gyereket tartani. Végre leállt, kipattantam a kocsiból, kimartam hátulról Ábelt, nagyokat sóhajtozott, és vártuk a rókát. Az nem jött, de a pocakja miatt időnként görnyedezett és az arca a színét sem nyerte vissza.
Akkor merült fel bennünk, hogy telefonálnunk kellene. Fel is hívtuk Lazacot, aki mesélte, hogy az egyik unokáján is kijött valami hasonló kórság reggelre, és biztatott bennünket, hogy úgy döntsünk, ahogy a legjobbnak látjuk, ő pedig vár a palacsintatészta bekeverésével. Letettük, majd vártunk kicsit, de nem látszott javulni a helyzet, és mivel Ábelt sem akartuk volna kínozni egy hosszú úttal, meg még élénken élt bennünk az emléke a tavalyi debreceni hasonló kalandunknak, amikor vendégségben dőlt ki és az aggodalom miatt mi sem éreztük magunkat jól, újra telefonáltunk és fájó szívvel lemondtuk a látogatást.
Visszafordultunk, félúton Ábel ismét zacskót kért, amit már végig hazáig szorongatta is a szája előtt, én meg azon agyaltam, hogyan tudnék hozzá hátramászni. A családfő megbántott azzal, hogy szerinte nem tudnék. Végül meg sem próbáltam és nem is kellettem hátul.
Itthon visszacuccoltunk a házba, kipakoltuk a csomagokat és újraterveztük a hétvégét, mert nem volt itthon kaja. (Jucika viszont lebukott, mert láthatóan nem volt túl beosztó, és az egy napi kajájával majdnem végzett addigra.) Ábel idővel visszanyerte az arcszínét, és kezdett élénkülni. Végül délután már egészen jól volt, és estére pedig teljesen. És akkor felmerült bennünk a gondolat, hogy talán nem is vírus ez, hanem az új autót nem bírja, ami kisebb, mint az előző, nem olyan limuzinosan ringatósan, hanem kicsit pattogósabban megy az utakon. Ezt még tesztelnünk kell, és ha tényleg olyan lesz, mint én (aki miatt a szülők válása után minden második hétvégén, a láthatásra menve félúton meg kellett állni a kocsival rókázni, és buszon a mai napig nem tudok olvasni, de így is rosszul vagyok), akkor le kell cserélni a kocsit fel kell készülnünk a jövőbeni hasonló utazásokra. Szegény fiúknak van mit örökölnie az anyjuktól, Ákos a bőrérzékenységét (ekcémáját), Ábel meg a hányósságát.
Akármi is volt az ok, nagyon nem jól jött ki most ez, de nem mertünk volna kockáztatni. A családfő egész délután sóhajtozott, amiért nem jött össze a jó kis hétvégi programunk.
Ez pedig, Lazac, a tied (lett volna):
Vigyázok rá, ígérem. És sajnáljuk, nagyon.



2018. február 10., szombat

Elmaradásaim II.

Most hogy túléltem a hetet, és míg csütörtökön már viszonylag vidáman jöttem haza (még a családfő is megjegyezte, már telefonon keresztül is másképp csöngött a hangom), pénteken meg igen fáradtan, de olyan érzéssel, hogy na, amit lehetett, azt elintéztem, talán folytatom az elmaradásaimat.

Szóval a gyerekek. Hát, jók jól vannak, köszönik. Nem akarnám elkiabálni, de miközben sorra hullanak ki körülöttünk felnőttek és gyerekek, őket még köhinteni is alig hallottam. Volt egy este, amikor mindketten fejfájásra panaszkodtak, de azt betudtam a kettősfronti hatásnak. Nem tudom, hogy a gyümölcs, a vitamin, a mindennapos hosszas szellőztetés, a réteges öltözködés vagy csak a vakszerencse az, aminek ezt köszönhetjük, de csak úgy simán örülök neki. Ákosnak konkrétan egyetlen órányi hiányzása volt a múlt félévben, akkor is fogszabályzás miatt maradt távol és a második órára már odaértem vele, de Ábelnél sem emlékszem betegségre még az őszről sem (télen biztosan nem maradtak itthon ilyen okból). Persze nagy csodák nincsenek, vélhetően vár még ránk ez-az itt a tavasz folyamán, de azt majd akkor megoldjuk, ha felmerül.
Ami hír nálunk mostanság (bár már az is olyan réginek tűnik), hogy Ákos most először nem lett kitűnő, mármint olyan kitűnő, aki a magatartáson kívül mindenből ötös. Abból valamilyen csoda folytán (valószínűleg ő is komolyodott, a tanítónéni tűréshatára is máshol van, mint az előzőnek) végig példásokat kapott, viszont nyelvtanból és technikából négyes lett. Nos, az előbbit éreztem én már második elején is, nem annyira van érzéke a helyesíráshoz, meg talán figyelmetlen is, a másodikhoz meg nem fűznék semmit, annyira nem értem érdekel. Viszont angolból ötös lett (és már hallom a kiejtésén, hogy kezdi érezni) és dicséreteket is kapott az örök és állandó környezetismeretből, meg etikából és testnevelésből (ezen meglepődtem, mert ő nem az a típus, aki, khmmm, egy sportos alkat, de valószínűleg benne volt a heti két gyógytestnevelés, amit becsülettel csinál és komolyan mondom, látszódik is a tartásán a hatása). A kiemelkedő matek tudása viszont most kicsit megkopottnak tűnik, bár még mindig nagyon jó benne, pedig készül ismét matek versenyre a jövő héten, viszont azt nehezen fogadja el, hogy arra külön gyakorolni kellene (pedig a versenyes feladatok még nekünk is feladják a leckét néha).
Ez a félév Ábel számára is a szokásosnál mozgalmasabban indult. Az állandó heti óvodai tornák mellett még decemberben kezdtek járni úszni, aztán azt felváltotta a korcsolya, és közben bejött neki a heti egy fejlesztő torna egy közeli fejlesztő centrumban. Emellett hétvégén újra elkezdtük a TSMT-t. Az óvodai foci még mindig téli álmot alszik, de az is beindul majd egyszer.
Ami szintén újdonság, elkezdett rajzolni. Nem csak az óvodai kötelezőket csinálja meg, hanem szinte ontja a saját kreálmányokat is, van olyan nap, amikor 4-5 papírral jön haza. A téma néha mindegyiken ugyanaz (pl. volt egy több darabos sorozat, amin egy vulkánkitörés több stádiuma látszott, körülötte dinókkal, az utolsó darabon már minden piros volt), de van, hogy picike állatrajzokat ollóval körbe vág, és úgy mutogatja büszkén. Az alakok még nem igazán felismerhetők, a színekkel is csínján bánik, de amikor kértem, hogy rajzoljon nekem színes virágokat, már 2-3 színt is használt. Volt egy este, amikor Ákos megmutatta az idei kötelező olvasmány olvasónaplójához készített fedlapját (szuper lett), hozta rögtön Ábel is az aznapi saját rajzait. Azokat is megcsodáltam, és amikor ő sérelmezte, hogy az Ákos rajzának jobban örültem, elérzékenyülve (és lelkifurdalással küzdve) öleltem magamhoz, hogy ez mennyire nem így van, hiszen - és ő ezt nem is tudja - számomra maga a csoda, hogy magától rajzol.
A fix elfoglaltságokon kívül még vannak egyebek is (még mindig fogszabályzáson dolgozunk Ákossal, Ábelt pedig újra bejelentettük egy magán-hallásvizsgálatra, mert a kórházban lemondták a nagy nehezen kiküzdött január eleji időpontot és azóta sincs rendelés), így hát a hét végére már látszik rajtuk a fáradtság, hétköznap reggelenként ébreszteni kell őket.
Mostanában nem annyira dúskálunk a hétvégi programokban. Fáradtak vagyunk mindannyian, alig várjuk, hogy itthon takarítsunk és főzzünk legyünk kicsit nyugiban, és láthatóan ők sem annyira vágynak elmenni (például két hete, amikor mama itt volt, nem voltak vevők egy szentendrei sétára ők sem, anyu is inkább aludt egyet délután). Azért egy jó kis játszóterezés a téli napsütésben, meg a szánkózás az idei valószínűleg egyetlen havazásban nem volt ellenükre, ahogy a születésnapi bulikra is repültek, ahova meghívták őket (így visszagondolva végül is nem is voltak eseménytelenek a hétvégék sem). Viszont amikor ilyen sem jut, vasárnap délutánra Ábel már elég zsezsegős lesz, olyankor mindig mondogatom a családfőnek, hogy mégis csak meg kellett volna futtatni valahol.
Ákossal a nyakán kialakult foltok miatt megjártuk a bőrgyógyászatot (két hétre kaptunk időpontot), jól gondoltuk, ekcémás. Elég szépen sikerült addigra rendbe hozni egy kenőccsel, de az időpont előtt két napig nem kentem neki, hadd látszódjon, miért is megyünk. Ha már a gyerekrendelőben jártunk, gondoltam, teszek egy kísérletet, lehet-e már júliusra időpontot kérni az ortopédiai kontrollra. A recepción közölték, hogy már augusztus első két hete is betelt, a következő időszakot meg még nem nyitották meg. A tanácstalan arckifejezésemre azt a választ kaptam, hogy telefonáljak oda minden héten, hátha lehet már időpontot kérni. Jó, mi?
Hír még, hogy Ábelnek is elkezdtek lötyögni a fogai, tegnap az óvodában esett ki a második, amit délután meg is kaptunk szépen becsomagolva. Gondolom ennek is köszönhető, hogy az imént (4-kor) megjelent itt lent, megtalálta a fogtündér által odarejtett dobozkát az ágyában. Kibontottuk, megörült a kicsike zombinak, ami benne volt, majd visszaküldtem az ágyába. Azóta csend van, remélem, vissza is aludt.Ákos már túl van a farsangon (nem voltam kreatív, béreltünk neki egy, a közelben véletlenül felfedezett jelmezkölcsönzőben jelmezt), nekik egy vicces versikét is kellett írniuk, amit ott elmondtak. Ábelnek pedig a jövő héten lesz, amire végül, miután átnéztük a teljes itthoni kínálatot (és van bőven) a ninját választotta. Viszont, hogy a többi jelmez se árválkodjon, minden hétvégén felpróbálja valamelyiket.
Egyébként meg fejlődnek, változnak szépen, továbbra is aktívak, hangosak és a tabletes időt továbbra is korlátozzuk (bár addig viszonylag csend van, mégsem akarom, hogy ez legyen az egyedüli elfoglaltságuk). Időnként azért játszanak együtt, mintha Ábel ismét behozott volna kicsit a köztük lévő korkülönbségből adódó lemaradásából, és ha meg Ákos meg gyerekesebb hangulatában van, egymásra találnak. Néha összecsattannak (korábban Ábel verte párszor Ákost, most meg a báty türelmetlen amolyan kiskamaszosan az öccsével), de azért mégiscsak szeretettel viszonyulnak egymáshoz.
Cukik és imádni valók.

2018. február 7., szerda

Az elmaradások pótlása elnapolva

Elmondani nem tudom, milyen volt az utóbbi két nap, és mi minden került elő. Nem akarok és nem is tudok róla beszélni. Igyekszem módszeresen a végére járni mindennek, de nem egyszerű és idegőrlő mindezzel szembesülni, mert hiába "tudtam, csak nem sejtettem". Így hát ma hajnalban a következő poszt helyett a munkának ültem neki. És még csak ki sem tudom magamból adni a frusztrációt, mert egy műtét után lábadozó emberrel nem illik üvöltözni. Itthon pedig igyekszem nagyon visszafogott és türelmes lenni, mert az én pasijaim aztán végleg nem tehetnek erről.
Szurkoljatok, hogy véget érjen ez a hét, és legalább részben el tudjam varrni a szálakat anélkül, hogy nagy botrányok lennének.  És akkor már elégedett is lehetek magammal.
Ma tanítás nélküli nap van (mikor máskor?!), fel sem merült, hogy itthon tudjak maradni (pedig még tavalyról is lenne rá szabadságom), ezért Ákos jön velem dolgozni. Nézhetjük a jó oldalát, ő legalább viszonylag elvan már önállóan, nem kell egész nap istápolni. Délután szülői értekezlet lesz, és nincs az a munkahelyi probléma, ami visszatartana attól, hogy részt vegyek rajta (remélhetőleg ezt a szándékomat nem írja felül mondjuk egy cunami). A stresszoldó hastánc viszont természetesen kimarad holnap is, a jövő héten is (akkor fogszabályzásra megyünk helyette). Az én fogorvosom, az én laborom pedig parkolópályára helyezve.

2018. február 6., kedd

Elmaradásaim I.

Tádámm! Hétvégén már ültem egy ideig a laptop felett valamiféle "írnikéne"-hangulatban, aztán végül anélkül, hogy egy billentyűt is benyomtam volna, lecsuktam a tetejét. Nem mondom, hogy buzgó írhatnékom van, de már motoszkál bennem egy ideje a gondolat, ha nem kezdek el pötyögni, menthetetlenül elhal a blog és vele együtt a jópár éves virtuális múltam. Így hát... úgy döntöttem, visszaülök a lóra és kezdem a legkevésbé "fájdalmassal", a munkával.

Na, munka az van. Az elmúlt két hétben nemigen jöttem időben haza, bár a mérleg másik serpenyőjében ott vannak az egyéb elfoglaltságok, amik munkaidő elejére/végére esnek, vagy közben kell intéznem és elvonják a figyelmemet, meg volt kétnapos vezetői tréning is, és erős a gyanúm, ha összeszámolnám a nettó, munkával töltött időmet, nem sokkal lenne több, mint a hivatalosan elvárt. Viszont így, mivel sok minden más történik, meg agyalok, némileg kapkodósak a napok és baromi fáradt vagyok esténként is, hétvégén is.
Kezdjük a tréninggel. Eredetileg még november végére terveződött azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd jól feltárjuk a szervezeten belüli feszültségeket és ellentéteket, meg a folyamatokban tapasztalható zavarokat. Aztán - talán mert többen panaszkodtak a leterheltségre, meg arra, hogy mennyire nem alkalmas az időpont, ráadásul a sok év végi parti elfoglaltság előtt álltunk - a nagyfőnök engedett, és mindenki megkönnyebbülésére elhalasztotta. Talán nem kellett volna, mert akkor előtérbe kerülhettek volna a néha ádáz viták okai, és nem itt tartanánk. Ki tudja? Mostanra viszont ismét állandósult valami rossz hangulat, ami engem inkább közvetve érint (mivel nekem nincs rossz viszonyom, konfliktusom másokkal, max. a saját kollégáim hozzáállása keserít el néha, de olyankor mindig arra gondolok, ahonnan indultunk, és rögtön érzékelem a fejlődést), de mégis eléggé mélyponton vagyunk úgy összességében. Óhatatlanul halljuk, kivel mi történik, mivel küzd, meséljük néha szörnyülködve a napi történéseket, és lehúzzuk egymás hangulatát. Ráadásul mivel nekem sikerül viszonylag higgadtnak és kívülállónak maradnom, néhányan rászoktak, hogy az én vállamra helyezik a terheik egy részét. Volt olyan nap, hogy négyen-öten jöttek be panaszkodni, már alig mertem kimenni az irodából, mert úgy éreztem, nem akarok többet hallani.
Mindig van hullámzás és hullámvölgy is, de ilyen szinten utoljára talán közel egy éve éreztem magam, amikor - nem ok nélkül - felmondott az egyik olyan velem egy szintű kolléganő, akit nagyon kedveltem. Akkor is hosszasan hallgattam a sérelmeket, nagyon sajnáltam, hogy feladta, de megértettem - csak néha motoszkált bennem, hogy vajon ki és mi mennyire volt ebben hibás, és ha annak idején kicsit másabb a hozzáállás(a), talán nem jut idáig. Az, aki helyette jött, nem igazán partner semmiben, velem alig-alig kommunikál, amit nem értek, mert nyitottan fogadtam, de már nem is foglalkoztat.
Mostanra még két vezető mondott fel (ki megfontoltabban, ki kicsit dühből is, bár ő már készült egy ideje rá), a harmadikat pedig lefokozták - igaz, az utóbbit én értem, bármennyire is kedvelem őt, valóban nem volt odavaló, csak nagyon rossz volt az időzítést, mert mindannyian egy egységnél voltak/vannak, és ott amúgy is hiányzott a stabil, kiegyensúlyozott munkavégzés, most aztán végképp megingott az egész. Az egyikük már el is ment egy hasonló munkahelyre és megpendítette, hogy ha lesz nekem való pozíció, majd szól. Bár a hétvégi élménybeszámolóját hallgatva nem vagyok benne biztos, hogy az egyikből a másikba akarnék lépni. A másik éppen betegállományban van, kardiológiai vizsgálaton volt és megy is még - azt hiszem ez elárul ezt-azt az állapotáról. De ezt hagyjuk is!
Egy hete jobbkezem-kolléganő besétált az irodámba, és óvatosan közölte, hogy bármennyire is ragaszkodik hozzám, elfogadta azt az ajánlatot, amit kapott még decemberben. Ez egy másik munkahelyet jelent. Egy hasonlót már visszautasított miattam, bár akkor sem kértem ezt tőle, most is simán elfogadtam, mert fontosabb ő annál nekem, hogy megpróbáljam itt tartani. Abba, hogy mi lesz az ő stabil támogatása nélkül velem, még bele sem gondoltam (és neki sem mutatom a kétségbeesésemet, mert nem akarom elkeseríteni). A napokban újraosztom a feladatait (már látom előre a fanyalgó és sipítozó arcokat magam körül), és keresünk valakit a helyére, de olyan már úgysem lesz, mint régen, amikor bízhattam benne, hogy ő védi a hátamat.
Ebbe a hangulatba jött az a tény, hogy a főnökömet tegnap műtötték, ami viszont izgalmassá teszi a dolgot, lábadozása alatt (ami lehet 6 hét is) én helyettesítem. Ez az idő arra nem elég, hogy igazán beletanuljak a dolgába, viszont mégis csak belekóstolok, hogy aztán majd jól fel se merüljön bennem a gondolat, hogy ha valóban nem pályázik újra a saját helyére, én megfontoljam.
És akkor el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy miért is van még jelentősége ennek az évnek. Az új szervezet három éve állt fel, a vezetőket akkortájt nevezték ki, és ezek most mind sorra járnak le. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű, mindenkinek fel kell magának tennie a kérdést, merre tovább, akarja-e újra ezt, és lesz olyan, aki akarja majd, de nincs esélye, mert mondjuk a vezetőség nem szavaz újra bizalmat, és mindezek kombinációi is felmerülhetnek. Az a legjobb, hogy nem egyértelmű, ki melyik csoportba tartozik, így folyamatosan ott van a bizonytalanság is mindenkiben. Bennem is.
Lennék egy jó félévvel idősebb, amikor már mindenen túl vagyunk. Az pedig, hogy akármi is történjen, de tudjam utólag, hogy jól alakultak a dolgaim, már csak hab lenne a torta tetején.
Egyébként jól vagyok. ;-)

Van ám azért pozitívum is e téren. Például még decemberben súgta meg az informatikai vezetőnk, hogy van ám szipi-szuper szabad laptop a legutóbbi beszerzésből, és szerinte kaphatnék, ha indiántáncot járok megindoklom. Hittem is, meg nem is. Azért megírtam a feljegyzést, és mivel nálunk nem dobálnak ilyeneket az ember után, az esélytelenek nyugalmával hátradőltem. Aztán egyszer csak megérkezett az új csoda az irodámba.
Meg az is jól esett a minap, amikor a nagyfőnök, akiről néha még abban sem vagyok biztos, hogy megismer a folyosón, bejött hozzám, és elmondta, örül, hogy én helyettesítem a főnökömet. És olyanokat mondott, hogy az én rendszerszemléletem jól jön majd, meg ahhoz képest, hogy honnan indult a kapcsolatunk (hát, khmm, a kinevezése után engem vett fel először, mert kicsit hatást gyakoroltak rá), már bőven bizonyítottam és elégedett a munkámmal. Hát, jó, legyen így.

2018. január 18., csütörtök

Életjel

Köszönöm szépen az érdeklődéseteket.
Úgy érzem, minimum annyit meg kell tennem, hogy jelzem, köszönjük, megvagyunk. Elkapott mindenféle daráló, az időhiány mellett az ihlet is elszállt - remélhetőleg - kis időre, de visszatérek nemsokára, mert, érzem én is, hiányzik, hogy kiadjak magamból sok mindent írjak.
Szép napot!

2018. január 9., kedd

Ismét beszélgetünk

Hétfőnként Ábelt én viszem az oviba, mert korán indulnak úszni, és ezért nem akarjuk Ákost még korábban a suliba beadni. Persze ennek az a következménye, hogy így hétfőnként soha nem érek be fél 8-ra a munkába. Tegnap már örültem, hogy vége az úszásnak, erre kiderült, hogy hat héten keresztül a korcsolya is így lesz - maradnak a hétfői korai körök. Na, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Ábel szekrényében találtam egy meghívót az egyik ovis társa születésnapi bulijába. Ezt mesélem örvendezve a családfőnek, mire kérdez:
- Mikor lesz a buli?
- Nem is tudom. Talán 23-a hétvége. Valamilyen bowlingpályára mennek a XV. kerületbe. Nem tudom, hol van ott pálya. Remélem, van gyerekpálya (nemrég hallottuk a húgomtól, hogy van ilyen - mi nem is tudtuk), mert el sem bírják a golyókat.
Aztán már este, amikor közösen megszemléljük a meghívót, megszólal (és csak kicsit néz furcsán rám):
- De hát ez 21-re szól és a XIII. kerületbe.
- Ja, téééényleg!
- Most mehetek megint ajándékot venni. De legalább nem ezen a hétvégén lesz, hanem utána.
- Dehogy! Még két van addig!
- Számold ki, egy hétvége van.
- Ja, téééényleg!
----------
Nemsokára farsang. Van itthon pár jelmez, amiket Ábel egy sima hétvégén is visel, ha olyanja van, így hát ő pipa. Viszont Ákosra meg nem is nagyon lehet már kapni, főleg nem szívesen költenék a rossz minőségű, béna jelmezekre jópár ezer forintot. Különben is milyen buli már sajátkezűleg jelmezt készíteni. Egyébként nem, mert béna is vagyok, meg fantáziám sincs, de minden évben ilyenkor szuperanyunak képzelem magam, és felmerül bennem az ötlet. Most viszont megtaláltam a megoldást és amikor éppen a focira indul a családfő, közlöm is vele:
- Arra gondoltam, hogy Ákos lehetne valamilyen Minecraft-figura.
- OK, ez jól hangzik.
- ...és arra gondoltam, hogy megcsillogtathatnád a kreativitásodat és elkészíthetnéd te. Gondolkodjál rajta, légy szíves, mert megy az idő.
Ekkor már látszott rajta, hogy mégsem minden ötletemet díjazza.
----------
Még mindig program. Áprilisban lesz ugye a Mineshow, amire Ákos az unokatesójával menne. Egyezkedünk a húgommal, majd bevállalom, megveszem én a két belépőt, plusz két kísérőjegyet az apukáknak. Tájékoztattam a családfőt a dolgok állásáról, aki be is próbálkozik nálam:
- OK, akkor megveszem a négy jegyet.
- Látom rajtad, hogy te szeretnél Ákossal elmenni.
- Úgy is lehet, te meg majd plázában sétálgatsz addig anyuval, a húgommal és a többi maradék rokonnal.
Na, úgy már nem is vonzó számára a szerepcsere. :D
----------
Közben elolvasta a hétvégi posztomat, mert közli is legott:
- Látom, jön hozzánk anyuka valamelyik hétvégén. Meg azt is, hogy is utazunk haza még februárban. Jó, hogy írsz blogot, mert így legalább én is értesülök a programjainkról.
----------
Mindkét fiúnak lötyög egy foga. Már jó régen volt, hogy Ákoséi elkezdtek potyogni (most meg már Ábelnél is itt tartunk, szipp), akkortájt fel is voltunk készülve apróságokkal. Mostanában nem volt ilyen esemény, kiürült a dugiszekrény, de hétvégén már mindketten eléggé nyávogtak a lötyögő fogaik miatt, ezért kapkodóssá vált a dolog. Kapóra jött, hogy a családfő elfutott a hétvégén játékboltba Ákos osztálytársának ajándékot venni, igyekezett a Fogtündér készletét is apróságokkal feltölteni. Elég tanácstalan volt, mi legyen az apróság, de megnyugtattam:
- Ha nem találsz semmit, van még itt a dugiszekrényben foglalkoztató füzet.
- Nem hiszem, hogy Ábel élete első fogának elvesztéséért foglalkoztató füzetre vágyna.
Ez igaz, ezért miután nem talált zombit (ez mostanában menő nálunk), minden elhatározásomra fittyet hányva hagytam, hogy még egy plüss jöjjön a házhoz, bár dinónk tényleg nincs még a készletben. Aztán közölte, hogy látott valamelyik webshopban zombi figurákat, rendeljek, hogy legyen tartalék itthon. Ez is pipa, elvileg holnap már hozzák is a cuccot (a szállítási költség majdnem többe kerül, mint maguk a figurák).
Közben felgyorsultak az események, és hétfőn este a "kinek esik ki hamarabb a foga"-versenyt Ákos megnyerte. Már fektetésnél (valami csoda folytán sikerült addig életben ébren maradnom) Ákos boldogan berakta a bebugyolált fogát a párnája alá. Először meg kellett vigasztalnom Ábelt, hogy az ő foga is nemsokára kiesik, sőt - mivel párna nélkül alszik - kapott is egy kispárnát, hogy majd akkor legyen mi alá raknia a kincset, aztán eszembe jutott, hogy mivel nem tudom, hova dugta az éppen focizó családfő az apróságokat, figyelmeztessem, küldök neki egy üzenetet: "Kedves Fogtündér! Ne felejtsd el a kötelességedet, ha hazaértél!"
És amikor itt jártam a soraimmal, lesétált Ákos egy kis csomaggal. Ezek szerint a Fogtündér nem felejtette el.

2018. január 7., vasárnap

Vissza a hétköznapokba

Nálunk már bőven visszatért minden, ami megszokott. A karácsony, szilveszter hatása már csak nyomokban érezhető, bár az, hogy nem érzem magam olyan fáradtnak, mint az előző év végén, sokat segít.

A karácsonyfát már 3-án, a kétszemélyes szabadságunk alatt leszedtük, ahogy az egyéb lakásdíszeket is (kivéve, amiket szokás szerint kifelejtettünk). Különösebb oka nem volt, a fa még nagyon szép állapotban viríthatott volna a helyén, az esti világítás meg különösen hangulatos, a nyúllal folytatott küzdelemből lett elegünk. Hiába állapítottuk meg az elmúlt három évben már jópárszor, hogy egy nyuszi is milyen okos tud lenni, mostanában okozott némi csalódást nehézséget. Hiába például, hogy magától visszajön az udvari sétája után a házba (csak bírjuk kivárni, hogy kicsavarogja magát), vagy hogy esténként ha kellőképpen határozott léptekkel elindulunk a ketrece felé és még hívogatjuk is, fut vissza a helyére (naná, mert tudja, hogy akkor érkezik a vacsora), sőt miután kirohangálta magát, állandóan követ mindenhova, ha megállok, bökdösi a bokámat (kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy ilyenkor simogatásra vágyik), viszont az a tény, hogy a karácsonyfa miatt a ketrecét másfél méterrel arrébb tettük, hihetetlenül meg tudta zavarni. Így is megtalálta, de csak körbejárta, nem ugrott vissza még a vacsorája kedvéért sem, így minden este erőszakot kellett alkalmaznunk (nyakánál fogva megragadni és visszatuszkolni), ami sokat rontott a családfővel (valamilyen érthetetlen okból) amúgy is kényes viszonyán (akinek időnként nekiugrik, holott tőle kap a legtöbb simogatást). A pohár most akkor telt be, amikor meg is harapta a családfő kezét. Akkor döntöttük el, nincs mese, mivel a nyuszi nem megy el a háztól, a karácsonyfának kell mennie. Karácsonyidísz-pakolászás közben felmerült bennem, hogy nem ártott volna a fiúkat reggel előre figyelmeztetni, ne legyenek csalódottak, amikor hazaérnek. Végül nem rázta meg őket különösebben a hiány, konkrétan már egy ideje itthon voltak, amikor feltűnt nekik, hogy tágasabb a hely eltűnt a fa.

Az iskolában, óvodában sok minden nem történt ebben a két napban. Hacsak az nem számít említésre méltónak, hogy Ábelt némi finomság ellenében az óvodástársak felköszöntötték névnapján, Ákos pedig elkezdte az ez évi programsorozatát, vendégségben volt már most pénteken, egy hét múlva pedig ismét születésnapi buliba hivatalos, előtte pedig hangversenyre megy. Ismét erősödött bennem az érzés, hogy Ábelnél sem ártana egy-két ovistársat meghívni magunkhoz, hogy neki is legyen sjaát jogú itthoni barátos programja, bár viszonylag jól viseli, hogy Ákos nélküle megy el és ahogy visszaemlékszem, ilyentájt még a bátyja sem élt ilyen pörgő életet.
Szintén programokat érint, hogy anyu bejelentkezett, januárban el akar hozzánk jönni (lehet, hogy ezt még a családfőnek sem említettem), és már most tudjuk, tavasszal a húgomék meglátogatnak bennünket, mivel egy-egy kísérővel Mineshow-ra mennek a kilencévesek, addig mi többiek pedig a városban tervezünk csavarogni. Február elején Lazacnak köszönhetően reményeink szerint testközelből megnézhetjük a busójárást, ahol - előre borítékolhattuk volna - Ákos nem él a felajánlással, hogy beöltözzön, viszont Ábel mindenképpen szeretne. És szintén februárban lesz több névnap, születésnap a családban, így valószínűleg haza fogunk utazni ismét. Emellett még mindig színházjegyet hajtok, hogy teljesülhessen Ábel álma, aki A dzsungel könyvét szeretné élőben megnézni, de - hihetetlen - a következő három hónapra egyetlen előadásra sincs két darab egymás melletti hely.


Folytatjuk az egészségügyi köreinket is, én pénteken este már tiszteletemet tettem a bőrgyógyászaton, ahol miután megállapítottuk, hogy bírom a gyógyszert, szedjem tovább, megörvendeztettek a hírrel, hogy a jövő héten ismét mennem kell laborba. Bár ez nem annyira ráz meg, inkább a fogorvostól tartok kicsit, szívem szerint megfutamodnék, de az milyen már?! Ábelnek a hallásvizsgálaton van jelenése szintén a jövő héten, oda (és előtte a fül-orr-gégészetre) a családfővel mennek. Ákos fogszabályzása pedig februárban folytatódik (ez az én projektem), ami azért szerencsés most, mert így a következő hónapban jelentkezik az anyagi hatása is. Ezen kívül Ábel tsmt-tornája ügyében kell még lépnünk, megnéznénk egy közeli intézményt ebből a célból, mert - be kell látnunk - itthon nem annyira menne a dolog, viszont ennek is költségei lesznek.

A munkában sem unatkozom, de nem is számítottam különösebb üresjáratra.

Bár az új évre vonatkozóan fogadalmakat nem tettünk, idén - az előbb felsoroltak és az új, autóval kapcsolatos költségeink miatt - közös elhatározással igyekszünk tudatosabban alakítani a kiadásainkat, célunk, hogy az elmúlt években bevezetett és többé-kevésbé (de inkább kevésbé) betartott rendszerünkön szigorítsunk kicsit. Ismét excel táblát vezetünk, ami szép színes, kellőképpen, de remélhetőleg nem túlzottan részletes - viszont a gyakorlati hasznosíthatóságát illetően vannak kétségeink, ezért most még csak teszteljük a kitalált módszertant.

Hát, ilyen tervek és kilátások mellett nem is csoda, gondolom, hogy különösebb programot nem is terveztünk például erre a hétvégére sem. Tegnap délelőtt ledaráltuk a takarítás-mosás-kombót, aztán a kellemes időjárásra tekintettel (aminek egyébként az ilyenkor megerősödő betegségek miatt nem örülök) délutánra egymástól teljesen függetlenül az ötlött fel bennünk, hogy le kellene kicsit a bicikliket porolni. Azért csalóka ez az idő, amikor elbújt a nap, nem volt melegem, de legalább mozogtunk kicsit és a fiúk a közeli parkban játszótereztek is, majd kipirultan értünk haza, és mindenki nyugiban elvolt valami kellemes elfoglaltsággal (mi a családfővel valami bugyuta filmecskét néztünk meg).
Ma is kb. így szeretnénk, csak úgy ráérősen ellötyögni.

2018. január 4., csütörtök

BÚÉK!

Olyan szinten sikerült lelassulnom, hogy már blogot sem nagyon írtam (de a többieket azért olvastam) - és ez szerintem jó, nagyon jó!
Két hét, plusz egy nap után ma megyek először dolgozni. Nem, nem akarok róla beszélni! :D
Inkább azon agyalok, hogy a jó kis délutáni alvásaimat hogyan fogom bent az irodában abszolválni. A családból én vagyok az egyetlen, aki még nagyon távolinak érzi a sima hétköznapokat, mert a családfő tegnapelőtt már volt egy rövidkét dolgozni, a gyerekek pedig már tegnap mentek a szokásos intézményekbe - voltam is gondban, amikor össze kellett nekik pakolnom a szokásos pakkokat, alig emlékeztem, mikre lesz szükségük. Amíg ők az idei első munkanapjukat gyűrték, én még sutyiban itthon maradtam a családfővel, és alig-alig csináltunk valamit. Kipihentnek érzem magam, direkt jó, hogy csak két munkanapunk van a hétből, azzal így elsőre talán megbirkózom.
A napokban már ránéztem a munkahelyi leveleimre, az, amiket a két ünnep között küldtek, ha eddig ráértek, még ebben a két munkanapban nekem sem voltak sürgősek. Azt meg most is láttam, hogy az elsejétől bevezetett munkaidő-nyilvántartás még mindig nem stimmel, mert olyan kollégák szabadságát és jelenléti ívét kellene jóváhagynom, akik nem is hozzám tartoznak - távolról egyébként sem lehet ezt megtenni, ezért nem izgatom magam miatta. Csak megállapítottam, hogy van, ami nem változott most sem. Tegnap a főnököm már felhívott, én eléggé gyanakodva vettem fel a telefont, de kiderült, hogy még ő is otthon van, csak boldog új évet akart kívánni.
Most konkrétan semmire nem emlékszem a benti dolgokból, de mivel az utolsó napokban összeírogattam, mik várnak rám januárban, vélhetően visszajönnek az emlékeim.
Tegnap azon agyaltam, hogy napok óta nem voltam kint a nagyvilágban, de aztán csak beugrott, hogy 2-án, amikor a családfő napközben hazajött, mégis elfutottam autó-ügyet intézni az okmányirodába. Amúgy sem ártott az új autóval menni egy kisebb távot, hogy valamennyire megszokjam, mert ma már élesben megy minden. Várom még ma a biztosítós embert, aki felméri az autót a casco-hoz.
Este pedig egy hónap kihagyás után megyek hastáncra, gondolom, lesz még ebből fájdalom másnapra.
A napokban már beírtam a 2018-as asztali naptárunkba a mindenféle teendőket, lesz bőven a következő hetekben is. Vár ránk tanítás nélküli nap, meg nevelés nélküli nap (szokás szerint nem egyszerre), aztán folytatódik Ákos fogszabályzási menete, meg Ábel felmérése a hallásvizsgálattal. Várjuk még a pedagógiai szakszolgálattól a papírokat, és bele kell vágnunk vele újra a tornába. Pénteken este bőrgyógyászatra megyek kontrollra, és jut eszembe, a jövő héten már a fogorvos is vár egy kezelés erejéig. A napokban nyaralás-ügyben nézelődtem kicsit, de még nagyon képlékeny minden (időszak, úti cél), most az ötleteket érleljük. És február elején, a főnököm térdműtéte és hosszas lábadozása miatt még vár rám egy kemény időszak, amikor én helyettesítem.
Nahát, idén sem fogunk unatkozni!

Kívánok mindannyiótoknak boldog, eredményekben gazdag, harmonikus és örömteli új évet!

2017. december 30., szombat

Két ünnep között

Megjöttünk. Igazából már nem most, csak mostanra gondoltam írni pár sort.
A karácsony összességében jól sikerült, nem volt túl fárasztó, és főleg nem volt teher benne semmi, de mégis utaztunk, meg családot látogattunk, ahol programoztunk is és beszélgettünk is, és főleg sokat nevettünk, a hétköznapokban meg mindent elintéztünk, amit akartunk.
Úgy kezdődött, hogy a szentestét és karácsony első napját itthon töltöttük. Ennek is megvan az előnye, nincs akkor pörgés, nem érezzük úgy már két nap után, hogy elég!, de ilyenkor meg óhatatlanul hiányzik a tágabb család közelsége.
23-án délelőtt gyorsan kitakarítottunk, majd este áthívtuk a szomszédékat előkarácsonyozni. Semmi extrát nem terveztünk, szépen megterítettük az asztalt sütikkel, amíg a gyerekek játszottak, mi beszélgettünk kicsit. Nagy szerencsénk, hogy ők ilyen szerethető család, nagyjából a mienkkel azonos értékrenddel, jól szoktuk magunkat együtt érezni. Most is szuper volt.
24-én délelőtt a családfő elkészítette az ünnepi ebédet, délután meg pikk-pakk feldíszítettük a karácsonyfánkat, ami éppen akkora, mint Ábel (a családfő el is vitte mércének magával, amikor többször hangsúlyoztam, nem kell nagy fa, mert egyrészt úgyis az asztalra tesszük a nyuszi miatt, másrészt két nap után elutazunk). Mi már évekkel ezelőtt elengedtük azt a gondolatot, hogy maga a karácsonyfa is csak úgy itt terem, nem is tudnánk úgy eldugni a fiúk elől, hogy ne lássák meg már előtte, ezért inkább a közös díszítést szoktuk választani. A legáhítatosabb közülünk Ákos, idén is, amikor már világított, odatelepedett elé egy mézeskaláccsal és csak nézte, nézte. Ezután sétáltunk egyet, persze mindenki tudta, hogy mire hazaérünk, ott teremnek majd alatta az ajándékok, és mivel nem kérdéses számukra, hogy ez valami csodának köszönhető, ami gyorsan történik, próbálják is praktikusan kicsire szabni a sétálós kört, mi meg igyekeztünk őket jobban megmozgatni. Jézuska eltalálta a vágyakat, a hasonló robotokkal sem lőtt mellé, bár Ábel kutyáját még mindig nem sikerült rendesen betanítanunk, viszont Ákoséval nagyon jókat játszik. Nagyon megható volt, amikor kiderült, hogy Ákos is készített nekünk ajándékot, és ezt titokban tartotta, a táskájából húzta elő a megfelelő pillanatban. Ábelt ilyen apróságok még nem izgatnak. :-)
Karácsony első napja még itthon telt. Mivel kiderült, hogy az ünnepi menü előző napon a kívánatosnál többnek bizonyult, úgy döntöttünk, hogy nem növeljük a kajamennyiséget, esszük a maradékot, ezért nagyon ráérősek voltunk. A délelőtti szép napsütésre tekintettel (meg a szülői idegek kímélése céljából) egyszer csak felpattantam a kanapéról, hogy akkor én most elviszem a fiúkat a játszótérre. A családfő is szó nélkül elkezdett készülődni, de leintettem, hogy maradjon, csak elbírok két gyerekkel. Mire hazaértünk a játékból (ahol Ábel új barátokat is szerzett, szerencséje volt, az ő korosztályából pörgött ott két testvérpár is) azért összedobta élete első cukkinikrémlevesét, ami - be kell vallanom - finomabb lett, mint az enyém. Estefelé még viszonylag gyorsan összepakoltam a reggeli útra (ki is felejtettem pár dolgot, de még jó, hogy a húgom fia hasonló méret, mint Ákos, így kaptunk kölcsön neki ruhát).
Karácsony másnapján nekivágtunk az útnak. Ábel kb. 20 perc után megkérdezte, hogy messze vagyunk-e még, köd is volt, meg kocsisor mindenhol és nagy forgalom - gondoltuk, jó hosszú lesz így a 2,5 óra, de végül viszonylag simán leértünk. Anyuéknál volt a találkozási pont, a húgomék utánunk pár perccel érkeztek. És itt ért bennünket az idei ünnep legnagyobb meglepetése, egy elcsigázott, kajával elcsúszott és emiatt kellőképpen paprikás, a kevés időre panaszkodó nagymama helyett egy nyugis nagymama és fia várt bennünket, gyönyörűen megterített asztallal, rajta gyertyákkal, mellette csinos karácsonyfával, körülötte szépen kitakarított házzal. Nem is értettük a dolgot, aztán már ebéd közben, amikor érdeklődtünk a második fogás után, csak titokzatos mosolyt kaptunk válaszképpen, aztán elénk tettek két ilyet:
Először azt hittük, hogy rendelték, de mint kiderült, nem csak mi óvtuk előre anyut attól, hogy túlvállalja magát, hanem öcsém is bevetette magát. Elmondása szerint életében nem takarított annyit, mint az elmúlt napokban, a karácsonyfa díszítése és a terítés is az ő reszortja volt, sőt a tálakat is ő készítette nagy műgonddal, ez utóbbit anyu is megerősítette, végignézte, hogy az ő egyszem fia mennyire komolyan veszi a feladatát. Hát, beért a mi kisöcsénk is, nagyon-nagyon büszkék voltunk rá, hogy a mamahotelben henyélő nagyra nőtt gyerekből az utóbbi években egy felelősségteljes fiatalember lett. Bár a mennyiség így is soknak bizonyult, de sütiből is csak kétfajtát tettek elénk, ebből következően anyu is nyugodtan üldögélt velünk az asztal mellett - és ez mindennél többet ért. Bár nálunk a felnőttek nem ajándékozzák egymást, megleptük anyut egy habverővel, mert már régóta mondogatta, hogy neki is jó lenne egy ilyen. Néztük az arcát, ahogy kibontja a csomagolást, vívódott magában egy keveset, aztán mondta, hogy az a jó, hogy ugyanilyen van neki, még a márka is stimmel. Kiderült, hogy mivel már mondogatta egy ideje, tőlem kapott már egyet - hát, még most sem emlékszem, mikor, de megmutatta, el kellett hinnem. Azóta visszahoztuk és kicseréltük egy másik áhított konyhai cuccra, majd legközelebb, amikor hazamegyünk, meglepjük vele. :-)
Délután meglátogattak bennünket nagybátyámék, hozták nagymamámat (a gyerekek dédijét), elidőztek az asztal körül, aki nem vezetett, koccintgatott - fel-felharsanó nevetésből állt a délutánunk.
Este beautóztunk a városba a húgomékkal, idén náluk szálltunk meg. Behordtuk a csomagokat, elrendeződtünk, a gyerekek rávetették magukat az xboxra (egy teljes napig alig láttuk őket), majd mindenki számára késői órában (a szintén koránkelő sógorommal addigra már erősen kornyadoztunk) végre az ágyba jutottunk.
Másnap délelőtt (amiről menetközben tudatosult, hogy igazából már munkanap, bár szerencsésen a család minden tagja szabadságon volt) először a két apa menekült el egy időre a hangzavarból holmi ügyintézés céljából, majd bográcsban főtt pörkölt készült ebédre, amire anyu és öcsénk is megérkezett időben. Aztán nem lankadtunk el, inkább még viszonylag tele hassal elindultunk a városba. Nos, olyan 3,5 km volt oda, majd a végén vissza, de nem ártott az senkinek a jó kis csípős levegőn. Nem mondom, hogy nem fáradtunk el, Ábelt egy ideig a nyakamban is vittem, hazafelé a sógorom az ölében cipelte az út egy részében, anyu már morgott a fájó csípője miatt, de végül mindenki túlélte, a belváros pedig szép volt és hangulatos, ne meg egyeseknek izgalmas, amikor felültek az óriáskerékre:
Lájtos vacsora következett, majd ismét - számomra - későn feküdtünk le. A következő nap már méginkább hétköznapnak bizonyult, a húgomék készültek ügyet intézni, mi meg reggeli után összekapkodtunk mindent, és áttelepedtünk Ábel keresztszüleihez. Ott is ajándékozás, majd nagy játékozás és gyerekzsivajtól kísért (sajnos kevéske) felnőtt-beszélgetés következett, aztán ebéd után, némi ejtőzést követően indultunk haza.
Minden szép volt és jó, meg örömteli, és nem is volt nagy karácsonyi trakta, mégsem bántuk, amikor végre hazaértünk. Amíg én kipakoltam és elindítottam egy ilyenkor szokásos mosást, a családfő elfutott szintén ügyeket intézni.
Másnap reggel ismét elindult egy körre, én meg a szokásosnál tovább alvó fiúkat rendeztem le. Fél 9-re vártuk A.-t, aki szittelni szokott nálunk, mert olyanra készültünk, ahova biztosan nem való két gyerek. Nem is baj, hogy nem vittük őket magunkkal, mert elhúzódott a dolog, de végül - magunk sem hisszük - egy ilyennel jöttünk haza:

Még ha nem is volt felnőtt-ajándékozás, tekinthetjük úgy, hogy ez aztán karácsonyfa alá való darab. Tervezgettük már egy ideje, hogy lecseréljük a lassan felnőttkorba lépő járgányunka, mert már egyre hibát jelzett, meg voltak rejtélyes kopogó hangok, és a közeledő vizsgáztatás miatt biztosan mélyen a zsebünkbe kellett volna nyúlnunk (arról nem is beszélve, hogy bármikor megállhatott volna velünk), de magunk sem gondoltuk, hogy ez még idén megtörténik. Csak nézelődni mentünk ki még december közepe táján egy használtautó-kereskedésbe, és úgy jöttünk el, hogy elindítottuk a folyamatot. Így hát a nagy batárunkból, amitől érzékeny búcsút vettünk, lett egy kisebb piros csoda (mert a családfő azt hiszi, hogy én innentől már ügyesebben és visszafogottabban fogok csomagolni, bár tény, hogy hosszabb útra ritkábban indulunk), amivel még barátkozunk. Tegnap hazafelé még megünnepeltük a vételt egy kettesben elköltött ebéddel, ahonnan már én vezettem, mert nem árt beleszoknom kicsit, mire újra dolgozni megyek. Tettünk még egy kört a fiúkkal is, aztán a családfő még gyorsan talált rá téli gumit is, amit fel is rakatott - így hát pipa, nyugodtan várhatjuk az új évet (meg a fizetendő részleteket).
Hát, így telt nálunk a karácsony. Még 4 napig miénk a világ. Tervezgetünk egy gyerekfilmes mozit négyesben, meg egy szilveszteri bulit a közeli játszóházban (igen, gyerekesben nyomjuk az év végét), aztán újult erővel vágunk bele a következő évbe.

2017. december 24., vasárnap

Köszöntő

Kellemes karácsonyi ünnepet kívánunk minden blogbarátnak és ide kattintó olvasónak!
teide, Csapos, Ákos és Ábel

2017. december 23., szombat

Kütyük, könyvtár, kakaskodások

A gyerekeink eléggé kockák mostanság. Lehet olvasni, hallani, gondolni mindenféléket ebben a témában, van, aki hagyja a gyerekét egész nap tabletet nyomkodni, van, aki korlátozza, és olyan is, akinek szerencsésen nem kattan rá annyira a sarja. Van, aki azt mondja, ebből is milyen sokat tanul a gyerek, és van, aki ördögtől valónak tartja. Én valahogy a kettő között érzem magunkat, és már próbáltam hagyni is (Ábelnél be is vált egy időre, mert magától, ahogy tabletezés közben eszébe jutott valamilyen játék, mindig letette a kütyüt, és inkább normálisat játszott), és volt, amikor korlátozni igyekeztem. (Mondjuk az alapszabály, hogy programra nem viszünk ilyet, sem az útra, sem oda.) Nyáron mondjuk jobb a helyzet, mert akkor jövünk-megyünk, és a tabletet elő sem veszik vagy simán visszakerül a helyére, ha programajánlattal állunk elő vagy a szomszéd gyerekekkel lehet kint játszani. Most hogy kevesebbet járunk el és ki, nekem soknak tűnik a nyomkodós időszak, ezért ismét próbálom korlátozni. Hétköznap félóra (szigorúan a kötelező feladatok elvégzése után), hétvégén kétszer egy óra. Ez nem egyszerű, mert nem mindig van alternatív ajánlatom. Míg Ábel egyedül is elmélyed valamilyen szerepjátékban, addig Ákos általában olyan elfoglaltságot találna magának, amihez társ kell, például érthető módon társasozni egyedül nem lehet. És akkor vagy oda tudunk ülni mellé, vagy valami másra (például az öccsével való játékra) biztatjuk, de kétesélyes a dolog, mert sokszor csak teng-leng ilyenkor, és látványosan szenved, esetleg előveszi valamelyik könyvét. De legalább ő, ha szólunk, rögtön leteszi, míg Ábel, ha olyanja van, pampog miatta.

No, de nem is erről akartam írni, bár érdekelne a véleményetek a dologról.

Csak úgy akartam kezdeni, hogy tegnap délelőtt, miután kiteregettem és lejárt az egyórás tablet-játékidő is, mondtam, hogy akkor öltözzünk, megyünk a könyvtárba. A nap szépen sütött, vétek lett volna kocsival menni, főleg, hogy az intézmény a kerület központjában van, szemben karácsonyi vásár, piac és minden más - esélytelen parkolót találni. Buszjegyünk meg nem volt itthon, így hát gyalogoltunk. Tudtam én, hogy lesz nyávogás, de végül egész jól bírták. Az én hátam majd' leszakadt már hazafelé jövet a könyvek súlya alatt, de akkor sem blicceltünk. Odafelé Ákos, amikor már látta, merre járunk, egy idő után átvette az irányítást és ő navigált. Hazafelé pedig csavartam egyet a dolgon. Mondtam, hogy kerüljünk másik irányba, és megmutatom, hol lakott apa gyerekkorában. Ez tetszett nekik. Ráérősen poroszkáltunk, ők néha jeget törtek a bakancsukkal, vagy sáros leveleket rugdostak (fel is ajánlottam, hogy majd ők lemoshatják utána a lábbeliket), szerettek volna játszóterezni, de lebeszéltem őket róla (cserébe beígértem egy játszóházazást a két ünnep közöttre), Ábel kétszer el is esett - szóval ment minden, mint a karikacsapás. Közben mindenféléről beszélgettünk. És akkor mutattam, hogy "ebben a házban lakott apa".
Ábel: - Tudom, emeletes házban. Ákos is itt lakott, amikor kisbaba volt?
Én: - Nem, ő egy másik emeletes házban lakott.
Ábel (szörnyülködve): - Egyedül? És ki vigyázott rá?
Én: - Jaj, nem egyedül! Mi is ott voltunk vele.
Ábel (összegezve a tudnivalókat): - Igen, amikor ő kisbaba volt, emeletes házban lakott veletek. Én meg a gyomrodban laktam. De akkor még ott bent nem tudtam semmit.
Én (csak hogy tisztában legyen a dolgokkal): - Nem a gyomromban laktál. Nem ettelek meg, csak a méhemben pocakomban nődögéltél egy ideig.

Ákos mostanában kiskamaszos kezd lenni, időnként sértődékeny, dúl-fúl, úgy járkál, hogy a világfájdalom az arcára van írva. Meg Ábelre is berág időnként, akkor kizárja az életéből, a szobájából vagy csak baromi türelmetlen vele, felcsattan, ha szól hozzá. Nem jó ezt hallani, ugyanakkor érthető, ha egyedül is lenne. Ábel viszont mindig keresi, a közelében akar játszani, persze időnként meg szándékosan bosszantja. Szóval nem egyszerű, na. Néha tartok hegyibeszédet a testvéri szeretetről, bár kicsit álságosnak érzem magam, mert mi is verekedtünk a húgommal, ennek akkor lett vége, amikor a húgom annyira megerősödött, hogy ő is meg tudott verni - de ezt azért nem meséltem még el a fiainknak. Az öcsémmel nagyobb a korkülönbség, ott már inkább pótanyai volt a kapcsolatunk.
Aztán hazafelé jövet valamin összekaptak, és már azt vettem észre, hogy csépelik egymást az utcán, és nem állnak le. Komolyan röhögnöm kellett egy pillanatra, elég viccesen néztek ki, de persze szétválasztottam őket. Aztán amikor csak oda-odacsaptak egymásnak, már erélyesebben fegyelmeztem a két kiskakast és lehiggadni látszottak. Itthon már a kaput zártam, és mire megfordultam, ismét történt valami atrocitás, mert Ábel könnybe lábadt szemmel panaszkodott, Ákos meg morgott, hogy nem ő kezdte. Nehéz ilyenkor eldönteni, mi az igazság. Ábel nagyon érző lelkű (bár legalább annyira komisz is tud lenni) és viszonylag hamar túlteszi magát a nézeteltéréseken, főleg, ha az imádott bátyjáról van szó. Ákos meg persze okosabban csinálja a dolgokat, és ha meg szólok, amolyan kiskamaszosan nagyon megsértődik. Most is ez történt. A házban már elhatárolódott mindenkitől, bár kicsit megenyhült, amikor megkértem, főzzön nekem egy kávét, majd felvágtatott a szobájába, ahonnan képes volt azért visszarongyolni, hogy rászóljon a játszadozó öccsére, amiért ordibál. Ebéd közben - ez szokott mostanában a legsúlyosabb tüntetése lenni - az öccse mellől az asztal másik oldalára költözött át (szoktuk hagyni, legalább lehiggad tőle). Nem is bántam, hogy a csendes pihenő ideje jön.
Őszintén szólva nehéz ilyenkor eldönteni, mi a helyes szülői hozzáállás, mennyire kell beleszólni, milyen határozottsággal és mire hivatkozva. Úgy érzem, nem lehet mindig beszabályozni a kapcsolatukat, meg is kell vívniuk egymással. Bár Ákos a fejemhez vágta, hogy én mondtam neki korábban, védje meg magát (volt egy időszak, amikor Ábel állandóan csapkodott, ő meg bénultan tűrte), de a védd meg magad és a verd meg közötti különbséget még nem igazán érzi. Gondolom, lesz ez még rosszabb is, de nem aggódom, mert le fognak csillapodni (egyszer majd).
Aztán persze délután kacagva sakkoztak egyet, és helyre állt a béke. Bár Ábel szerintem nem igazán érti a játék lényegét, viszont miután Ákos örvendezett, hogy mattot adott neki, ő is közölte nagy boldogan, hogy makkot adott ő is.

Egyébként meg továbbra is nyugisan elvagyunk, készülődünk lelkiekben az ünnepre. A családfő olyan kis boldogan tervezget, mikor faragja be a fenyőfát a talpba, mikor díszítsünk, hogyan érkezzen a Jézuska, én inkább a nyugira és pihenésre hangolódok. Ma estére áthívtuk a szomszédékat kicsit koccintgatni (én málnaszörppel, persze, a gyógyszer miatt), a gyerekek is hadd játsszanak kicsit együtt.
Jó lesz ez! *kézdörzsölgetős szmájli*

2017. december 22., péntek

Lassulunk, hangolódunk, várakozunk

Nálunk tegnap már kitört a szünidő! A hét elején, bár azt hittem, nem sok extra lesz, de aztán még beesett egy-két feladat, meg kizuhant a szekrényből valami 17 éves csontváz is, amit átmenetileg visszatuszkoltunk a helyére. Sőt a főnököm ismét hozta a formáját, elfelejtett valamit továbbadni (szeptember óta minden hónap végén van egy feladatunk, amivel mindig így jár, de most az év vége miatt korábbi határidővel kaptuk, az e-mail meg ott pihent a leveles ládájában egy hétig), ami az utolsó napon derült ki. Persze megint én kolbászoltam arra, ahonnan jött a feladat, és ismét én buktattam le, nem is kellett mondanom semmit, csak a kérdésre ("ugye csináljátok?") az arcomról nem tudtam a döbbenetet időben letörölni, így kiderült - úgy látszik, ez az én keresztem, az előző hónapban is ez történt. Ő éppen akkor lőtt ki valamilyen programra (amiről kiderült utólag, hogy nem is céges, de jobb is így, hogy nem akkor tudtam meg), így rám tolta az egészet. Ez nagyon nem kellett az utolsó napokra, nagyon pipa voltam miatta, de aztán leráztam magamról az érzést (bár amikor másnap ezzel poénkodott, hogy végül is éjfélig volt időm rá, megjegyeztem, hogy én ezzel most nem viccelnék). Amit lehetett, elrendeztem bent, nyugodtan indultam haza szerdán, és szerencsére már mindenki és minden lelassult, így ahogy néztem tegnap és ma az előbb, nem jött semmi újabb teendő.
Aznap derült ki, hogy csütörtökön a családfő is szabadságon lesz (cserébe ma dolgozik, bár remélem, hogy nem egész nap), így végül hármasban, majd négyesben egy viszonylag ráérős napot töltöttünk itthon. Már amennyiben annak számít az, hogy reggel átdobtuk Ákost a suliba karácsonyozni (nagy nehezen visszatartottuk fél 8-ig, mert már 7-kor indulni akart - hiába, szereti a reggeli ügyeletet :-)), a családfő még megvette a következő napok kajáihoz a hiányzó dolgokat, én meg nekiálltam a konyhaszekrény és a konyhai gépek lesúrolásának. Amikor végeztem, a családfő megfőzte az ebédet, majd hazahozta az iskolást. Délután még aludni is volt időm.
Este még, amikor a fiúk felvonultak, nekiálltunk az ajándékcsomagolásnak (ellamentáltunk közben, hogy vajon mikor jön el az idő, amikor egyesek rájönnek, hogy nekünk köszönhetik a meglepetéseket, és elkezdenek karácsony előtt a szekrényekben kutatni az elrejtett mindenek után, ahogy én tettem anno gyerekkoromban, aztán amikor megtaláltam az egyik évben, csalódást éreztem, hogy oda a meglepetés). Még csomagolás előtt mondtam a családfőnek, számolja meg, hány elemre lesz szükségünk (évekkel ezelőtt jártunk úgy, hogy benzinkútra kellett elszaladni, mert nem gondoskodtunk róla előre) - lelkiismeretesen meg is tette, majd közölte, hogy már bevásárolt belőle, és elég is lesz. Aztán mindent visszadugdostunk a ruhás szekrényem aljába, ez is pipa, most már csak a remélhetőleg örömteli arcokra várunk velük. Tervezgetjük, hogy elmegyünk itthonról sétálni, és addig érkezik a Jézuska, de majd meglátjuk, végül hogyan alakul. A karácsonyfa már a teraszon pihen, és a bejglik is megérkeztek a napokban.
Mára - egy-két adag mosásától eltekintve - az égvilágon semmi dolgunk nincs (mármint mindig lehetne, de nem akarok több házimunkát betervezni), ha mégis nagyon akarnék valamit csinálni, akkor talán a gyerekruhás szekrényekben turkálok, rendezkedek kicsit, meg azt hiszem, egy almatortával sikerem lehetne a fiúknál. A könyvtárlátogatás gondolatát még nem vetettem el, bár még nem végeztünk minden kikölcsönzött könyvvel, viszont bár karácsony után lejár a határidő, honlapon keresztül is lehet hosszabbítani - azt, hogy elsétáljunk-e majd a két gyerek hozzáállásától teszem függővé (bár ahogy ismerem őket, egy hosszabb sétára nem annyira lennének vevők, de ráérnek útközben rájönni a távolságra).
Szinte már hallom a csengőszót...

2017. december 18., hétfő

Családilag beszélgetünk

Takarítás közben hosszasan küzdünk Ákos szobájában a szőnyeggel, ággyal-egyebekkel együtt próbáljuk pár centit arrébb cibálni, hogy a forgószéke ne akadjon el a szélében. Többször is nekifutunk, a családfő ágyat emel, én tolom-húzom-vonom, aztán ő egyenesbe igazít, aminek következtében az ajtó akad a sarkában, újra nekiugrunk, ismét az ajtóban akad. Közben Ákost kétszer is arrébb hessegetjük, mert a szőnyeg közepén megállva szurkol, végül nagy nehezen sikerül, amit elterveztünk. Haladunk tovább, fent végzünk, és lent folytatjuk a munkát, a hangulat fokozódik, és amikor megbotlok az útban hagyott porszívó csövében, morgok miatta. A családfő vigyorogva, karját ölelésre tárva szól hozzám, és ezzel a kötekedős hangulatomat szétzúzza:
- Úgy imádom, amikor így mondod a magadét. Mindig mindenre van megjegyzésed. Látom, ahogy a karácsonyhoz közeledve tetőtől talpig átjár téged a szeretet... Márpedig itt szeretet ünnepe lesz, ha beledöglünk is, mi?
---------------------
Anyunak mesélem a szokásos szombati telefonbeszélgetésünk során, hogy egyrészt teljesítettem a küldetést, próbáltam az egyik unokatestvéremmel egyeztetni, mikor leszünk otthon, de ők sajnos nem érnek rá, így nem tudnak hozzájuk átjönni. Másrészt mert az unokatestvérem említette, hogy aznap este Neoton koncertre mennek, meg is néztem, hol lesz a koncert, felmerült bennem, hogy megkérjük anyut a fiúk őrzésére, mi meg elmennénk, de aztán letettem róla. Anyu egyébként, aki már felnőttkoromban, megszabadulva a fiatalkora otthonkájától évekig elég sokat mocorgott a barátnőivel ilyen rendezvényeken, volt, hogy hétvégi látogatásunk alkalmával is programja volt, amiről a mi kedvünkért sem mondott le (még élénken emlékszem a unokatestvérem arcára, aki éppen ott volt, amikor kirakta a szűrünket, mert sietett bulizni, mi meg álltunk az utca közepén és néztünk az autó után, amivel elporzott), és egyébként is lelkesen részt vett minden csavargáson, amit az évek során felkínáltunk (induláskor mindig elsőként készült el). Bár mostanában már sokkal visszafogottabb, de most megszólal sóváran:
- Egy ilyen koncertre én is szívesen elmennék...

--------------------- 
Meséli még, hogy járt nagymamámnál, vitt neki pár házi finomságot. Nagymamám kérdezteti, kérünk-e pálinkát. Jó kis házi főzésű mindent bele vegyes kontyalávalót. Mondom, hogy nem hiszem, mert így is négy féle pálinka sorakozik nálunk, mivel csak a családfő issza időnként. Meg mamáé amúgy is igen vegyes cucc, a családfő fel szokta javítani mézzel, mazsolával. De azért visszakérdezek:
- Miért? Szeretne ajándékba adni nekünk?
- Áááá, dehogyis! Eladni szeretne. Nekem sem adott belőle csak úgy.
Jókat röhögünk azon, hogy az egyébként cuki, fejkendős nagymamám, aki mindig nagy szeretettel fogadja a gyerekeit, meg a számtalan unokáját, dédunokáját, és néha csak azért iszunk, eszünk, hogy megnyugodjon, amiért elfogadjuk a kínálását, a pálinkában igazi kőkemény üzletasszony. Műanyag flakonba méri ki az éves aktuális főzésből származó szállítmányt, és nem átallott évekkel ezelőtt a konkurencia felmérése céljából bemenni a vegyesboltba, hogy megnézze, az üdítőitalos cégek meddig töltik a flakonokba az üdítőt, és annál ő sem hajlandó egy korttyal sem többet adni. Sőt inkább a szint alatt marad és ha valaki ezt szóvá teszi, akkor vehemensen megvédi az üzletpolitikáját. És kedvezményt sem ad senkinek, legyen az idegen vagy unoka, mindenki egy áron kapja a nedűt. Mivel van kereslet, ha valaki nem igyekszik, eladja azt is, amit előzőleg félretett neki. Mondjuk anyu meg a helyhiány miatt otthon tárolt stafírungomból egy füstszintű étkészletemet ajándékozta el egyszer egy házasuló rokon párnak, amit azóta sem pótolt, és szerintem ez így is marad most már.

Hát, már alig várom, hogy együtt legyünk! :-)

2017. december 16., szombat

Ez is eltelt

Mármint ez a hét. Kifújhatjuk magunkat kicsit.
Úgy kezdődött, hogy rögtön hétfőn reggel jó hírt kaptam. A pajzsmirigyes leletem jó lett végre, másfél év és a negyedévenkénti vérvétel, majd kontroll után legközelebb csak fél év múlva kell újra mennem. Ide most először kettesben mentünk a családfővel. Végre ő is láthatta, mitől hullik mindig a hajam amiről mesélni szoktam, és így nem voltam ideges (bár már korábban is igyekeztem úgy menni, hogy bármi lehet, végezhetek öt percen belül, vagy akár közel egy órát is tölthetek, attól függően, hogy mikor kerül sorra a reggeli minimum félórás kávézás), hanem elröhögcséltük az időt. Jellemző a családfőre, hogy lemérte, mennyi időt töltök a dokinál, most 55 másodperc volt.
Voltam még aznap este a bőrgyógyásznál is, ahol szintén nem sok minden történt. Egy hónap múlva újra vár (még arra is tudtam figyelni, hogy ne hétfőre, a szent focinapra kapjak időpontot), és mivel a laboreredmények nem romlottak, sőt picit javultak, nem kell előtte ismét vérvételt is megejtenem. Elsoroltam, milyen mellékhatásokat érzek, bólogatott, hogy ez rendben van. Azóta viszont gyomorsavas problémákat is tapasztalok, nem tudom, hogy a stressz vagy a gyógyszer okozza-e. Ez majd kiderül, ha kb. két hétig itthon leszek - terveim szerint - stresszmentesen.
Aznap a tervezett ajándékok egy részét tudtuk csak megvenni, sőt módosítanunk is kellett a helyszínen (bár rágódás közben elég jól szórakoztunk a játékbolti eladó csodálattal telt tekintetén, amikor az egyik játékot nem találva megmutattuk neki a névvel, árral, képpel együtt kinyomtatott listát - látszott, hogy ilyennel nem sűrűn találkozik), de végül szerintem jó döntést hoztunk, és mindkét fiú nagyon fog örülni a fa alatt. Játékbolt tehát pipa, és már kicsit elkezdtem aggódni, hogyan tudjuk a többit beszerezni, aztán a családfő kedden este elfutott könyvesboltba, meg egy elektronikai áruházba, és egy csapásra minden meglett. Tegnap még hazaegyensúlyoztam a karácsonyi csomagolópapír-gurigákkal, és ezennel késznek is nyilváníthatjuk a feladatok ezen részét, már csak a csomagolás vár ránk.
Aztán egy huszárvágással megoldottamuk a karácsonyi menü kérdését is. Ebben ötletadóként részben a segítségemre volt Lazac kajás blogjának egyik új posztja, ezúton is köszönöm neki (mi hússal készítjük el), meg még rántott halat is álmodtunk meg, plusz valamilyen krémlevest (két nap, két kaja, nem toljuk túl a dolgot, utána úgyis elutazunk töltöttkáposztázni). A mostani hétvégi bevásárlással tegnap délután a családfő be is szerezte a kajákhoz szükséges nyersanyagok nagy részét.
Aztán a héten még túlestünk a szűkebb igazgatósági karácsonyi ebéden, ami kellemes hangulatban telt. A főnököm rittyentett az elején egy dicsérő és köszönő beszédet, én közben arra gondoltam, hogy jövőre valószínűleg már nem így lesz ez (elvileg nem akarja újra megpályázni a pozícióját, de ezt most hagyjuk is, mert jövőre több szempontból is kemény év vár ránk). A pénteki vacsora rémálma után az ebéd egészen jó volt, és viszonylag hamar végeztünk, ez is jó volt benne.
Kedden ebédidőben lesz még egy még szűkebb batyus bál jellegű ünneplésünk. Még nem osztottuk fel, hogy ki süt, ki hoz egyéb kaját és ki üdítőt. Lehet, hogy összedobok egy almatortát, amúgy is szeretnék az egyik férfi kollégának megköszönni ezt-azt, amiben év közben segített, és mivel a felesége külföldön tartózkodik már hetek óta, biztosan örülne egy kis hazai sütinek.
Akadt még a héten egy audit, amitől különösebben nem tartottunk. Jól sikerült, annak ellenére, hogy az auditor éppen egy olyan elektronikus felületünket választotta ki konkrét ellenőrzésre, amelyiknek a gazdája éppen szabadságon volt, mi meg a jobbkezem-kolléganőmmel hirtelen nem emlékeztünk a saját jelszavainkra (még jó, hogy mindig én papolok arról, legyen minden feladatban mindenkinek a helyettesítése megoldva), de amikor beléptünk végre, nagyon kis tuti dolgokat tudtunk mutatni. Szóval ez is pipa.
A hét közepén Ábellel is karácsonyi kézműveskedtünk az óvodában. Annyira megható, amikor megérkezve egy kis kezet érzek, ahogy megragadja az enyémet, és húz-von maga után, szívet melengetően komoly és ünnepélyes arccal odavezet a mini asztalokhoz, hogy üljünk le, mutatja, mit készíthetünk - a mi kicsikénk is egyre ügyesebb, nagyobb lesz. Mire elkészültünk a hóeséses-hóemberes üvegbe zárt képpel (miközben az óvónéni odajött és segítőkészen megjegyezte, hogy "tessék harmonikaszerűen meghajtogatni a papírt, anyuka", mire én közöltem, hogy "ez úgy készült, óvónéni! miért, mi a gond a kézügyességemmel? tavaly óta fejlődtem, higgye el" - mire kirobbant a nevetés belőlünk), megérkezett a családfő is. Társasoztunk még egyet négyesben (csatlakozott hozzánk az egyik "ikr" - Ábel hívja az ikrek egyikét egyesszámban így, akiket nem lehet megkülönböztetni, bár felmerült a gyanúm, hogy ők maguk is gondban vannak ezzel, mert amikor megkérdeztem, ő melyik, hogyan szólítsuk, azt válaszolta, hogy "hát én azt honnan tudjam?!", de szerencsére jött az anyukája, és elmondta, hogy melyik fiú ül mellettünk), aztán hazaindultunk, meg az iskolásért.
Még az óvodához kapcsolódik egy további szintén szívet melengető élmény, amit csak elbeszélés alapján ismerhettünk meg. A Lila csoport óvodásai pénteken délelőtt meglátogatták egy közeli idősek otthona lakóit és műsort adtak nekik. Ábel beszámolója szerint örültek nekik ("képzeld, anya, volt egy öreg bácsi, aki szomorú volt" - hogy mit meg nem látnak ezek a kicsi gyerekek?!), és megvendégelték őket üdítővel és csokis keksszel. Ákosék is voltak már ilyen alkalommal másik otthonban, ez szerintem egy nagyon szép kezdeményezés, mind a gyerekek, mind az idősek számára. Repesve vártuk, hogy az új óvónéni rögzítette-e a műsort (kellemes meglepetésként az előző héten a Mikulás látogatásáról készült felvétel és megosztotta velünk), de még nem töltött fel semmit a csoport oldalára.
Szintén örömöt jelentett, hogy Ákosunkat sikerült a köhögős nyavalyából kihozni anélkül, hogy itthon kelljen maradnia. Pedig hétfőn este, hallva a folyamatos krahácsolását, úgy döntöttem, hogy munkák, karácsonyi ebédek, meg egyebek veszhetnek, ha éjszaka és másnap reggel is úgy köhög, ahogy akkor, de valahogy hirtelen gyors javulásnak indult. Így hát nem kellett vele megvívnunk, hogy itthon maradjon, és pénteken maximális pontszámmal megírta a környezet dolgozatot is. Szerdán lesz még egy olvasás dolgozat, csütörtök délelőtt egy karácsonyi ünnepség, aztán ez is pipa, kitörhet a téli szünet. Amióta iskolás van a családban, a szabadság nálunk is egybe esik a szünetekkel (ez az óvodásnak is jó hír, mert olyankor ő is maradhat itthon). A családfő is biztosan eljön majd karácsony előtt is egy-két nap szabadságra, de rá építeni nem lehet, mert náluk mindig a munka mennyiségétől is függnek az ilyenek.
Most pedig következzék a hétvége! Azt hiszem, a nagytakarítás-fronton nem érdemes a nagy álmokat tovább dédelgetni. Annyit megtettem, hogy a munkahelyemen szerzett két bazi nagy dobozba tegnap este átpakoltam a papírszatyrokban tárolt karácsonyi díszeket (Ákos a buzgó segédkezés közben le is amortizálta az egyik csúcsdíszt), és ettől egészen jól érzem most magam. Ma végigfutunk mindkét szinten (pakolhatok le minden legófigurát egyesével törölgetni), valamikor még lesúrolom a fehér konyhaszekrényt és a gépeket (bár a frissen festett körmei miatt némileg aggódon), szőnyegeket amúgy is mosni készülök, azokat még bedobálom a gépbe, és itt meg is állunk.
Hát, itt tartunk most! Kezdek lenyugodni.

Ui.: Azt el is felejtettem elmesélni, hogy voltam fodrásznál is. Ez mondjuk nem nagy cucc, mert havonta járok festetni, viszont most elég sokat is vágattam. Mondtam a fodrásznak amikor visszakérdezett, hogy biztosan ennyit akarok-e, hogy  legfeljebb majd sapkát hordok, ha nem tetszik. Most még tetszik, mert beszárította, a családfő nagyon megdicsérte (bár ő mindig mindent dicsér, ami velem kapcsolatos), de a következő mosásnál lehet, hogy előkerül a sapi. :-)
És akkor már azt is megemlítem, hogy hétvégén még a családfő vezényletével mézeskalács is sül nálunk. Nekem nem sok dolgom van vele, nem is szeretem, mondjuk, meg egyébként is, lesz bőven segítsége, minek tolakodjak oda...?! ;-)

2017. december 13., szerda

Beálltam a sorba

Csak ne menjünk már neki a karácsonynak holmi nagytakarítás nélkül:
...és ez csak a stikában (!) időnként ritkított állomány egy része.

2017. december 11., hétfő

Sitty-sutty, ez a hétvége is elment

Nem vagyok hajlandó izgulni a karácsony miatt, és beszállni a pörgős őrületbe. Na, jó kicsit azért foglalkoztat a gondolat, hogy hogy áll minden össze a következő nem egészen két hétben, de estére majd már többet tudok, kell-e a hangulatot tovább fokozni vagy addigra úgy érzem, léptünk egy nagyot, és a többi meg majd csak meglesz. De kezdjük az elején!

Pénteken a munkában volt két karácsonyi partink is. A délelőttöt még munkával töltöttem, éppen hogy a végére értem annak, amit elkezdtem. Közben eszembe jutott, hogy hogyan megyünk be sokan a belvárosba, ezért futottam egy kört az érintetteknél. Végül négy taxi és egy saját autó lett belőle (ez utóbbi nem az enyém, bár már hezitáltam rajta, hogy onnan könnyebb lenne rögtön hazaindulni). Jó, hogy nem autóval mentünk, a város napok óta a szokásosnál is zsúfoltabb, mindenhol dugó van és egy kis utcákat nem annyira ismerő sofőr számára rémálom, és akkor a parkolásról már ne is essen szó. Ez a központi szélesebb körű ünneplés egy sima állófogadás volt (ezt tudtuk is), viszont meglepetésnek bizonyult, hogy bár ebédidőben kezdődött, és mindenki éhesen érkezett, némi pogácsán és aprósüteményen kívül semmi mást nem találtunk az asztalokon. Hát, így jártunk, eszegettük, ami volt, és beszélgettünk azokkal, aki a zsúfolt folyosón közelebb állt hozzánk (ahogy körülnéztem, mindenki főleg azokkal, akikkel egyébként is együtt tölti a napjait). Én meg úgy jártam, hogy a munkahelyi viszonyok feletti siránkozás megszüntetése céljából addig poénkodtam az informatikai vezetőnkkel, hogy beígért nekem egy céges laptopot, csak egy feljegyzést kell érte benyújtanom. Cserébe felajánlottam a céges tabletet, amit nem bírok megszokni és nem is használom.
Ahogy elérkezett a munkaidő vége, a társaság jó része elszivárgott haza, mi páran visszaindultunk az állomáshelyünkre, volt aki (a magasabb vezetők) bement még az épületbe dolgozni, én rögtön átültem a kocsiba és hazavágtattam (és szombaton reggel még dolgoztam kicsit itthonról). Összeszedtem egy gyereket (az iskolást, aki közelebb esett a házunkhoz), belapátoltam a szennyesét a fürdőszobába, majd rögtön elkezdtem készülődni az esti évzáró vacsorára. Ott már szűkebb körben találkoztunk, és a szokásosnál is nehezebben jött össze a társaság. Engem a családfő hű kísérőivel vitt volna el a helyszínre, aztán a dugóra tekintettel a tömegközlekedésen hezitáltam, de mivel közben elkezdett szakadni az eső, taxi lett belőle. Hááát, többször módosítani kellett az útvonalon, minden be volt állva és rendesen szívtam a fogam, amikor a végén kifizettem a viteldíjat. Voltak olyanok, akik, mivel nem kaptak taxit, a bázisról gyalog/tömegközlekedéssel indultak, és tényleg mindenféle eszközt igénybe vettek, mire szétázva megérkeztek kb. másfél óra késéssel. Én kivételesen nem bosszankodtam emiatt (pedig nagyon idegesítenek az ilyen csúszások, de volt, aki hangosan pampogott miatta), viszont koccintottunk párat az ott lévőkkel. A kezdetnél már csak a hely volt rosszabb, de ennyire ehetetlen kajára azért nem számítottunk. Konkrétan alig volt felismerhető, amit elénk raktak, életemben nem ettem ilyen rossz paradicsomlevest, a mustáros sertésflekken nem látott mustárt, a rizst a félhomályban nem elég alaposan összetört krumplipürének néztem először, de a másik menüt választók sem ettek jobbat. Így jár az a cég, akik későn kezdenek helyet keresni, és még sorolhatnám, mit lehetett volna másképp csinálni. A nagy-nagyfőnök ki is ment hamburgert venni, mert éhes maradt. Gondolom, az év végi fáradtság mellett ez is közrejátszott abban, hogy viszonylag hamar feloszlott a társaság, és idén először nem én voltam az első, aki a korai kelés miatt kornyadozva alig várja, hogy leléphessen. Hazafelé hárman megosztoztunk egy taxin, éjfél körül már itthon is voltam.

A szombat viszonylag eseménymentesen telt el. Mindenki korán kelt, én megszokásból, a gyerekek azért, mert hétvége volt, és olyankor úgy szoktak (bezzeg hétköznap ébreszteni kell őket), a családfő meg beígért egy korai fuvart egy ismerősének és a barátainak. Hazafelé bevásárolt, gyors takarításba kezdtünk, mostam párat, majd - mivel én voltam a menüfelelős - folytattam az ebéddel, és bár reggel még macskajajjal ébredtem, a délelőtt folyamán egészen magamhoz tértem. A családfő még elvitte Jucikát egy ünnepi pedikűrre (vasárnap volt három éves, ráadásul a névnapja is volt, már ha a nyusziknak van névnapja, ezért kapott új alomtálat és tányérkát is), aztán ebéd után pedig elaludtam kicsit, majd véget is ért a nap.

Vasárnap volt némi heverészés is, elég sokat olvastam, meg kártyáztunk Ákossal (megvert, mint mostanában mindig), legóztunk Ábellel (még mindig velünk építteti fel a nagyját), a családfő pedig ebédet készített. Délután, mikor bepunnyadtunk volna, csak megráztuk magunkat, jól felöltöztünk, és elindultunk a kerületi adventi vásárba, Ákos kisbarátnője fellépett a tánccsoportjukkal, őket akartuk megnézni. Hát, konkrétan szétfagytunk, a műsor után viszonylag hamar haza is indultunk. Kimaradt a nézelődés, bár Ábel kiszúrt magának valamilyen plüsst, végül mégis elfogadta, hogy most nem vásárolunk, mert Jézuska azt hiheti, hogy ő már kapott ajándékot és nem hoz semmit a fa alá (tudom, nem volt túl szép húzás tőlem, de így kevésbé volt fájdalmas a tárgyalás).
Itthon az esti rutin már felpörgetve zajlott, és viszonylag hamar csend lett.

Ez a hét nem lesz egyszerű. Ma 7-re viszem Ábelt az oviba, mert úszni mennek, aztán a családfővel indulunk beszerző körútra (kb. 4-5 állomást tervezünk), előtte 8-kor a pajzsmirigy-kontroll vár rám, majd este 7-kor a bőrgyógyásznál zárom a napot. Holnap évzáró ebéd a szűkebb igazgatósággal, amit úgy ütemeztek, hogy utána már jöhetünk haza, majd szerdán óvodai kézműveskedés miatt kell hamarabb eljönnöm (akkor délután van egy szakmai rendezvényünk, ami - megmondtam előre még az időpont keresgélése közben, hogy - az óvodai program miatt nem lesz nekem jó, ehhez képest már kétszer bepróbálkozott a partner, hogy menjek legalább a második felére - hát biztosan szeretnék még este 6-kor nekiindulni ismét a városnak). Csütörtökön pedig túlesünk az auditon, amire kicsit még készülnöm kell. Végül pénteken reggel fodrásznál kezdek, majd bemegyek dolgozni.
És utána egy már csak háromnapos munkahét leteszem a lantot közel két hétre (remélhetőleg addig mindent lezárunk bent, amit kell).

Ui.: ...és azt még fel sem vettem a listámra, hogy Ákos a hétvégén elkezdett köhögni, és ha nem sikerül belőle kihozni, eljöhet az a pillanat, amikor minden dől, mert itthon kell vele maradni. 

2017. december 8., péntek

Ezennel lezártnak minősítek egy korszakot

Mármint ezt az idei Mikulás-korszakot, mivel túl vagyunk minden ilyen programponton, mindenki, akinek kellett, találkozott a nagyszakállúval minden szituációban, ahol tervezett volt (és pluszban nem vittük a gyerekeket semmi egyéb ilyen szervezésű helyre, mert már nekem is sok volt ez is).
A mi szemszögünkből ez a tegnapi számított a csúcsnak, mivel szemtanúi lehettünk a várakozásnak, az eseménynek, majd az utána következő örömnek is. Mondjuk nem volt egyszerű, mert bár már hetek óta tudtuk, hogy mikor és hogyan történik majd az esemény (ha jól emlékszem, ez az ötödik ilyen alkalom, és lehet, hogy az utolsó volt, mert a kisbarátnő anyukája, akivel ezt szoktuk szervezni, így nyilatkozott), mégis döcögősre sikeredett.
Úgy kezdődött, hogy kora reggel beraktam a dagadozó sporttáskát a kocsi hátuljába, hogy majd a munkából érkezve, a ház előtt fagyoskodva átcsempészhessem a puttonyba a tartalmát. Aztán belőttem, hogy mikor kell a munkából indulnom, hogy éppen időben érjek oda (hagyjuk is a fiatalságot kicsit játszani, meg ne is legyen kapkodós). Majd jól megijedtem, amikor kiderült, hogy kicsit hamarabb kellene odaérnem, ezért gyorsan magamhoz vettem mindent, és kilőttem. Hazafelé szembesültem vele, hogy sokan éppen akkor tartottak valahova, és bedugították a szokásos útvonalat, ezért menetközben módosítottam, de az alternatív vonalon meg végképp beragadtam. Hosszas araszolás után jöttem rá, hogy lerobbantak a villamosok (mármint gondolom, egy, csak attól a többi is leállt), és mivel arrafelé az autók is a síneken közlekednek, azok is ott ragadtak. Próbáltam kerülni, de a környező utcákban sem volt jobb a helyzet. A félórás út több mint egy órás rémálommá vált. Az az egy vigasztalt, hogy a Mikulás is így járt ("nyugi, drágám, a rénszarvasok még a Szentmihályin araszolnak" by családfő), és a végén mégis én értem oda hamarabb.
Mivel etikettet elfelejtettem korábban hazahozni, az odaérkezés után a kocsiban a vaksötétben próbáltam ráragasztgatni a csomagokra a neveket, majd belépve a házba (ahonnan éktelen zaj hallatszott ki) egy sereg végletekig felpörgött gyereket találtam. A nagyok kérdezgették is, hogy ugye most jön a Mikulás, mert mindig így szokott lenni, ha ilyentájt átjövünk, egyszer csak betoppan. (Hát ezért mondta a kisbarátnő anyukája, hogy szerinte ez az utolsó alkalom.) Mondtam, hogy szerintem meg ne várjanak semmi ilyenre, mert csalódnak a végén, de Ákos odasúgta a barátnőjének, hogy "anya jól tud füllenteni".

Aztán megérkezett, akit vártunk, és lenyomta a szokásos műsort, elegendő konkrétumot mondott, amitől tényleg hitelesnek tűnt (még én is úgy éreztem, hogy tényleg az ablakon keresztül figyelt bennünket az egész évben, volt ebben a gondolatban valami rémisztő), dicsért és jó tanácsokat osztogatott, kéréseket fogalmazott meg a jövőre.
Azt nem tudom, hogy én hibáztam-e, amikor Ábel jellemzését írtam, vagy ő lőtt túl a célon, de szegény kicsikénk érzésem szerint kicsit több fejmosást kapott, mint amit kellett volna. Ráadásul  meg idén először vette igazán komolyan a dolgot (eddig simán a képébe röhögött nevetett, amikor próbált komolyabban beszélgetni vele), és amikor elnéztem, ahogy ott megilletődve álldogál, és mindent megígér, belesajdult a szívem, és (miközben bokán rúgtam volna a Mikulást a piros nadrágja alatt, hogy lépjen már tovább) szurkoltam, hogy dicsérje már meg úgy igazán a végén. Arról nem is beszélve, hogy még arra is ráerősített az öreg, hogy cserélje le a barátait, akik túl erős hatást gyakorolnak rá az óvodában, és bántani is szokták, ha olyan kedvük van - elképzeltem, ahogy másnap bemegy, és ezt elmondja. Azért én megölelgettem, -szeretgettem, -puszilgattam utána, de úgy láttam, hogy nem vette a szívére a dolgot.
Ákos is a szokásosan megilletődött formáját hozta, itta az ember Mikulás szavait, de valahogy úgy éreztem közben, hogy ő már tudja, ez egy műsor. Ráadásul az ő jellemzése meg pozitívabban hatott az öccsénél, amit az elmúlt napok kiskamaszos megnyilvánulásai fényében picit túlzásnak éreztem. Bár tény, ami tény, nagyon szépen csinálja a dolgát, és tényleg szerető báty, meg ilyenek, de azért - utólag már látom - elhelyezhettem volna a végén egy-két nyomatékosabb intelmet például az öccsével kapcsolatos türelmetlensége okán.
Na, amikor túlestünk a verbális részen, következhetett a puttony. Itt, úgy tűnt, senki nem csalódott, csak sikerült a Mikulásnak a szívük vágyát eltalálnia. Ábel el is mesélte, hogy ilyen dinót látott a boltban, amit apa nem vett meg neki (ez akkor történt, amikor én közben itthon a koszos cipőkkel küzdve letörtem a fogam), és ráadásul éppen az orra előtt vitte el az utolsó darabot egy másik kisfiú. Ákos pedig nagyon örült a minecraftos legónak, mi meg annak, hogy addig sem a kütyüt nyomogatja.
Hagyomány már, hogy ilyenkor pizzát rendelünk (most adtunk egy újabb esélyt a közeli helynek, mert azt hallottuk, hogy szakácscsere volt, de úgy tűnik, továbbra sem fogjuk túl gyakran igénybe venni a szolgáltatásukat), aztán összekapkodtuk a cuccokat, és hazajöttünk.
Az élet ilyenkor sem áll le, éppen akkortájt járt le a mosógép, így amíg a másnapi ruhák kikészítése és gyerekzuhanyoztatás folyt, a családfő teregetett, aztán eltakarította a romokat, és végre leülhettünk picit mi is.
Ma hosszú napom lesz, délután a központban karácsonyozunk, majd este - szintén céges - vacsorára megyek, a kettő között hazafutok. Nem sok kedvem van a péntek estémet ezzel tölteni, de muszáj kibírnom (mert a kezdődő náthám sajnos nem érte el azt a szintet, ami feljogosítana a távollétre).