2018. május 19., szombat

Kezdünk szétcsúszni

Csütörtökön egy egésznapos konferencián voltam, és ott ebéd közben az asztalunkhoz keveredett csaj, amikor valahogy szóba került az iskola és az év vége, megjegyezte, hogy ez már a gyerekeknek (és így a szülőnek is) bulis időszak. Háááát, annyira azért nem az. Nálunk sokasodnak a programok, meg persze még témazárókat írnak, viszont mindenki fárad vagy elveszítette a kezdeti lelkesedését, és hiába vezetek naptár(ak)at, bele-belekeveredünk kicsit a dolgokba. És ebben mindenki ludas.

Még május elején Ákos azzal jött haza, hogy higgyem el, testnevelés óra előtt ő aztán berakta az összes ruhájával együtt a köpenyét a sporttáskájába, de érdekes módon tesi óra után nem volt ott. Az fel sem merült benne, hogy esetleg mégsem tette oda, csak kötötte az ebet a karóhoz és hosszasan magyarázta, hogyan szokott eljárni öltözködéskor. Viszont, látva a fejünket, megnyugtatott, hogy május 1-jétől már nem kötelező a köpeny, és mivel ő úgyis kinőné szeptemberig (pontosabban októberig, mert onnantól kell ismét hordaniuk), így semmi gond, egy teljesen felesleges ruhadarabot hagyott el nem talált meg. Mi azért kötöttük az ebet a karóhoz, hogy ugyan már legalább nézzen körül az öltözőben, esetleg az osztályteremben, sőt még a talált ruhaneműs dobozhoz is elsétálhatna, hiszen nem is biztos, hogy őszig akkorát nő, amekkorára ő tippel, meg egyébkén is, vigyázzon a dolgaira. És hát lehet, hogy mégis csak megvan valahol az a köpeny, meg mivel beleírtuk a nevét, talán még be is tudná azonosítani. Végül három nap után, miután többször tartottunk neki kiselőadást a felelősségteljes hozzáállásról, meg arról, hogy ha a - nem igazán létező - zsebpénzéből levonjuk az új köpeny árát, ő egy nagyon szomorú kisfiú lesz, végül csak benézett az öltözőbe, és nocsak, nocsak, meglett a ruhanemű. Szülők-gyerek: 1:0.
Én konkrétan nem sokáig nézhettem szemrehányóan, mert egy-két nap múlva, amikor úgy indultam el reggel dolgozni, hogy kiadtam a családfőnek az akkor szükségesnek látott utasítást instrukciót, miszerint adjon a fiúkra eső elleni dzsekit, a családfő később felhívott és közölte, hogy sehol sem találják Ákos dzsekijét. És mivel vagy két hétig gyönyörű napsütéses idő volt, valószínűleg még előtte hagytuk tűnt el, sőt esélyes, hogy én voltam a hunyó, mert én szoktam úgy járni, hogy mivel nem én viszem őket reggelente, délután, ha mégis én mennék értük, valahogy nem áll össze a fejemben a kép, hogy miben indultak el és mi mindent kell hazahozni, ha valami eltűnik, az általában hozzám köthető. A fiúk végigjárták a szokásos lelőhelyeket, de - úgy tűnik, egy tuti dzseki jobban tetszhetett valakinek, mint egy snassz köpeny - sehol nem találták meg. Azt hiszem, már nem számíthatunk rá, hogy meglegyen, vehetünk újat. Szülők-gyerek: 1:1.
Aztán valamikor a napokban jött egy üzenet a suliból, hogy a következő héten iskolai fotózás lesz, a pénzt küldjük be előre, aznap ünneplő ruha kötelező. Ez az utóbbi vetett fel bennem kérdéseket (néha nem egyértelmű, hogy az ünneplő a szokásos fekete-fehér öltözéket jelenti-e), de végül nem kérdeztem vissza, gondoltam, az osztálykép miatt valószínűleg az uncsi együttesre kell gondolnunk, meg a családfő is rám szólt, hogy inkább ne éreztessem a tanítónénivel, hogy ismét nem egyértelműen kommunikál kérdezgessek állandóan vissza. (Ha már itt tartunk, azt is megjegyezte mostanában párszor, hogy ne is poénkodjak olyan emberekkel, akik nem ismernek annyira, és idesorolta a nagy-nagyfőnököt, aki mostanában rám szokott, én meg megeresztettem ilyenkor pár poénosnak gondolt megjegyzést, mert amikor faarccal mondok valami meglepőt, az félreérthető.) A fotózásra a pénzt még beküldtük (ez az apja reszortja szokott lenni, naná, hogy ő nem felejti el), aztán legközelebb akkor merült fel bennünk a kérdés, amikor egy szép keddi napon valahogy beugrott a dolog (van ez így, egyszer csak befészkeli magát az agyba egy szörnyű gondolat), és rákérdeztem Ákosnál, hogy ugyan, hogy is van ez a fotózás. Közölte, hogy az előző napon volt. Teljesen lesújtott a gondolat, hogy így elfelejtkeztem róla, gyorsan visszapörgettem magamban, milyen ruhát adtam rá aznap reggel. Kérdeztem, hogy mégis hányan felejtették el az ünneplőt, azt állítja, hogy egyedül ő nem volt abban. De semmi gond, megvédte a mundér becsületét, mivel egy szürke-fekete vadiúj, szerencsére nem figurás felső volt rajta, közölte, hogy ez az ő ünneplője, meg különben is, a hátsó sorban nem sok minden látszik belőle. Ő nem élte meg nagy tragédiaként, de én nem tudtam magamhoz térni, hogy szúrhattam el a dolgot (vagyis tudom: nem írtam be a naptáramba az elfoglaltságot). Szülők:gyerek: 2:1.
A minap, egy hétfői napon szintén én mentem a gyerekekért. Először az oviban jártam, aztán mentünk a suliba. A folyosón meglepődve láttam, hogy Ákos osztálytársainak szülei tömörülnek, aztán Ákos  felvilágosított, hogy fogadóóra van. OK, nem terveztem menni (szerintem a témazárók és az az év végi bizonyítvány eredményén ez már nem változtat), de ismét szembesülnöm kellett vele, hogy már megint elfelejtettem valamit. Szülők:gyerek: 2,5:1.
Vesztésre állok.

Egyébként vannak kirándulások, sportnapok, évzáró műsorok (mindenből kettő), és persze témazáró dolgozatok (mindenből 4,5 fölött áll, jó lenne, ha ott is maradna) - aggályosan vezetek mindent a naptárban, nehogy elfelejtsünk valamit. Ezen kívül Ákoshoz özönlenek a születésnapi meghívók, gyakorlatilag minden hétvégére jut valami ilyen elfoglaltság, amire persze ajándék dukál (amit le kell egyeztetni az ünnepelt szülőjével, majd be kell szerezni), őt pedig oda kell szállítani és a családi életet hozzá igazítani. Van olyan (most hétvégén), amikor vendégeink lesznek és nem tud részt venni, és lesz olyan is, amikor az ünnepelt szülei Debrecenbe viszik el a meghívott pár gyereket. Éppen aznapra terveztünk menni Gyerekszigetre, végül arra jutottunk a családfővel, hogy Ákos mehet bulizni, mi meg hármasban Ábellel szigetezünk, legalább neki is lesz saját programja és kizárólagos szülői figyelemben részesül.
Hát, gondolom, nem vagyok egyedül vele, de már kezdem várni az év végét.

2018. május 17., csütörtök

Hat

Felsorolhatatlan az a sok emlék, ami megrohan, elmondhatatlan, mit érzek, leírhatatlan, amikor hozzám simul.
Az első találkozásunk:
...és hat évvel később:
A mi kisebbik kincsünk ma hatéves. Szöszi, gyönyörű, vadóc, szeretetteljes, imádni való.

2018. május 14., hétfő

Közeleg a nyár, a napok pedig peregnek

Nem sok minden történt, de mégis mozgalmasak voltak az elmúlt napok.
Például a hét közepén meglátogatott bennünket B., egy régi barát. Ritkán jut el felénk, örültünk neki, jót beszélgettünk, de elég rövidet, sőt még a fiúkkal is játszott egy röpkét.
Aztán gyűröm, gyűrjük a Kihívás (Hó)Napját, van olyan kolléga, aki a szokásos mozgását végzi minden nap (így hát neki nem megterhelő), és van olyan, köztük én is, akinek komoly kihívás a napi mozgás beiktatása - hol időhiány miatt, hol pedig lustaságból kifolyólag. Reggelente időnként nekivágok két keréken a közepes körömnek, meg csináltam olyat a cél érdekében, hogy biciklivel mentem pénteken dolgozni, hazafelé jövet naná, hogy elkapott a vihar és még az autók is lecsaptak vízzel, meg vasárnap kora reggel is tekertem egy nagyobb távot. De mivel nem mindig lehet biciklizni, megpróbálkoztam a jógával is. Nos, már látszik, hogy nem lesz az én sportom, bár még nem adtam fel. Az első alkalommal kivártam, hogy a fiúk felmenjenek, a nyuszit kiebrudaltam a szobából, nehogy kilapítsam, végighallgattam, ahogy a családfő valami csokipapírral zörög kint, aztán ő elindult focizni, én meg egyedül maradtam a küzdelmemmel - és röhögésbe fulladt az egész. A másodiknál már talán egy fokkal jobban bírtam, de akkor meg két tátott szájjal bámuló gyereknek kellett magyarázkodnom, miért fetrengek nyögdécselve a tévé előtt a szőnyegen.
Ezt a hétvégét már nagyon vártam, egyrészt mert legalább az egyik napot itthon terveztük tölteni, másrészt mert vasárnap megünnepeltük Ábel héten eljövő születésnapját. Az első napon elvégeztük az itthoni munkákat, délután lazultunk, a másodikon pedig buliztunk. A 14 meghívottból 11 jött el, plusz két további testvér (három gyerek szülője vissza sem jelzett, erre nemigen tudok mit mondani). A játszóházban láthatóan minden gyerek jól érezte magát (csak két sírás volt, köztük az egyik a mi nagyobbik fiúnk, aki összeütközött a saját öccsével), a szülők elpletyizték az időt, én is igyekeztem a legtöbbükkel beszélgetni (bár ez a terep inkább a családfőé, ő jobban ismer mindenkit). Az egyik apuka említette, hogy tervezik, meghívnának bennünket vendégségbe az új házukba (ez mondjuk inkább a családfő érdeme, mert őt ismerik inkább), úgy tűnik, elindul ezen a fronton is valamiféle szülői szerveződés és intézményen kívüli kapcsolatépítés. Az ünnepelt pedig... hát nekünk a legcukibb majdnem hatéves születésnapos volt, minden pillanatát élvezte a bulinak, és ez a lényeg.
Az egészségügyi köreink is megvannak. Ma este még megyek bőrgyógyászati kontrollra, de csak azért, hogy kapcsolatunkat lezárjuk, mert egy hete önhatalmúlag abbahagytam a gyógyszerszedést. Vár még rám pajzsmirigy-kontroll, Ábellel voltunk védőnőnél, két hét múlva pedig gyerekorvoshoz viszem (oltást is kap). Ákos augusztusban megy ortopédiai kontrollra, és akkortájt kell újra kezdenünk a fogszabályzást is.
Az iskolásunkra még vár pár témazáró dolgozat, aztán remélhetőleg ott is lazul az élet.
Mindkettőjüknek lesz még egynapos kirándulása, sőt év végi műsora, az óvodában gyereknapi buli is várható pluszban. Hétvégente sem fogunk unatkozni, jönnek hozzánk ittalvós vendégek, mi is utazunk el és idén ismét tervezzük meglátogatni a jól bevált gyerekszigetet.
Aztán pedig végre kitörhet a nyári szünidő, ami új kihívások elé állít bennünket.

2018. május 8., kedd

Anyák napja II. (vagy III.)

Munkából érkeztem az oviba (és előtte ráadásul még eszembe jutott az is, hogy a varrótól átvegyem a téli kabátomat, amit még tisztításra adtam be valamikor pár hete, meg a névnapos óvónéninek is vettem egy szál virágot), és amikor a nyitott ajtón keresztül megláttam a mi frissen nyírt nagyfiús frizurájú gyerekünket (akinek két hetébe tellett, hogy legyőzze magában a fodrászoktól való idegenkedését, de hát annyira akart ebben is a bátyjára hasonlítani, hogy végül sikerült neki és vasárnap a két kezelése között hajlandó volt beülni a fodrász székébe), ahogy nagy komolyan mesél valamit az óvónéninek. Kék, oldalt zsebes rövidnadrág volt rajta, kockás rövid ujjú ing, a haja még tartott a reggeli fixáló habnak köszönhetően, a kis arcocskája komoly volt, a szeme gyönyörű világoskék... csak álltam ott némán az ajtóban és néztem őt, amíg észre nem vett.
Nem baj, hogy ilyen későn érkeztem, már csak két fiúcska volt rajta kívül, nem zajongott sok gyerek, csak rá tudtam koncentrálni. Ha a látványától nem érzékenyültem volna el, akkor attól, ahogy nagy komolyan megfogta a kezemet és a székekhez vezetett, na, attól végképp elgyengültek a lábaim. Engem leültetett, az óvónéni a kezébe adta a kis ajándékot és egy szál virágot, odaállt elém, komoly és ünnepélyes arccal, és - a tíznapos kihagyás ellenére - elmondott úgy egy öt szakaszból álló gyönyörű anyák napi verset, hogy én csak néztem. Vagyis néztem volna, ha a szemem nem szúrt volna egyre inkább a benne gyülekező könnycseppektől. Annyira büszke voltam rá, annyira boldogan öleltem magamhoz.
A végén átadta az ajándékokat is hozzám simult:
Amikor összeszedtem magam, még odasúgtam a fülébe, hogy az óvónéninek névnapja van, adja át a virágot neki. Aztán elköszöntünk, kézen fogva kisétáltunk és hazajöttünk mi ketten, a kis-nagyfiammal. Itthon apjának is elmondta a verset, még Ákos is megtapsolta az emeletről.
Szép zárása volt ez a tegnapi az anyáknapi sorozatnak.

2018. május 6., vasárnap

Én-napom (és minden édesanyáé)

El is felejtkeztem róla reggel, aztán arra értem haza fél 7 magasságban, hogy viszonylag nagy nyüzsgés van nálunk. A fiúk ezzel vártak:
Az üdvözőlap külső részét Ákos hímezte, a belsejében ez a szöveg szerepelt:
Ilyet is készítettek a nagymamáknak, megmutatom, mert szerintünk szuper, és mama nem olvassa a blogot:
Az oviban hétfőn lesz köszöntés, viszont Ábel, látva Ákos ajándékát, szó nélkül eltűnt és pár perc múlva a sajátos rajztechnikájával készített virágos alkotással tért vissza:
Majd újra eltűnt, és lerajzolta a családunkat, én vagyok az, aki a két virágot tartja a kezében:
Gondolom, mondanom sem kell, ismét meghatódtam.
Minden édesanyának, nagymamának és keresztanyának boldogságot napot kívánok!

Jó kis szombatunk képekben



A család hallásterápiás ága reggel 8-kor elment, én 10-re kitakarítottam, kiteregettem, kávéztunk egyet a kisbarátnő anyukájával, majd, éppen, amikor hazaértek Ábelék, elindultunk a kerületi kerékpáros versenyre. Ott csatlakozott még hozzánk egy osztálytárs kislány, a gyerekek nőnek, érettebbek, felelősségteljesebbek és a tömegben végig együtt tudtunk maradni. A táv letekerése után végigvártuk a tűző napon a tombolahúzást (szokás szerint nem nyertünk), majd délután újraegyesült a család. Piknikeztünk, társasoztunk, korán vacsoráztunk.
És ami a lényeg. Ma. Véget. Ér. A Terápia. A második etapra mindannyian megyünk, utána étteremben ünnepeljük meg Ábel és a család minden tagjának kitartását.

2018. május 4., péntek

Anyák napja

Ahhoz képest, hogy előző este szembesültem vele, idén is lesz anyák napja, és milyen napokat élünk, a náthám is tombol, meg még egy rongyot is alig találtam, amit felvehetnék... csak sikerült lelkileg ráhangolódnom az iskolai anyák napi műsorra. Azt hittem, hogy már edzettebb vagyok, de csúcsot döntöttem és már akkor elkezdtem bőszen pislogni, amikor a gyerekek bevonultak a terembe. Pár perc múlva az egyik mellettem ülő anyuka már törölgette a szemét, mögülem is szipogás hangjai hallatszottak, én még tartottam magam. Amikor Ákos mondta a verset a szemembe nézve, elvesztem, majd a legvégén, ahogy valamilyen zene alatt elindultak a virágokkal felénk, totálisan el is bőgtem magam. Utána a fél osztály átvonult a közeli fagyizóba, akkor csatlakozott hozzánk a családfő is Ábellel, még jó, hogy szemben lakunk az iskolával, mert ez a program műsoron kívüli volt, de tudtam őket ugrasztani.
A napunk egyébként sem volt túl rossz, Ábellel napközben ellátogattunk a Kopaszi-gátra, üdítő változatosság volt ez az előző naphoz képest. Ő is élvezte nagyon a rövidke programot és a kizárólagos figyelmemet. Aztán persze visszatért a terápia okozta felpörgött állapotához. Őt látva a kisbarátnő anyukájának nem kellett ezt különösebben ecsetelnem, szembesülve vele együttérzően kérdezte, hogy ez azóta van-e, amióta járunk. Megjegyeztem, hogy remélem, nem marad így, mert már nagyon nehéz viselni ezt az aktivitást.

2018. május 3., csütörtök

Gyerekszáj II./32.

Azért jó is van abban, hogy mostanság intenzíven hosszabb időt tölthetünk kettesben Ábellel. Ha neki is beszédes kedve van, beszélgethetünk, eszmét cserélhetünk erről-arról, ő kérdez és én válaszolok - tisztára, mint egy igazi családban. Például tanulhat is tőlem, és ő pedig jó tanítvány módjára visszakérdez, memorizál és elmélyíti az átadott tudást:
"- Anya, azért is jó, hogy az autóban be vagyok kötve, mert ha egy másik autós elénk vág hirtelen, és neked erősen kell fékezned, és te azt mondod, hogy B+..., akkor én nem esek ki az ülésből?"
----------
Van arra is példa, hogy ő tanít engem. Mint például amikor egy hasonló szituációban az a bizonyos S betűvel kezdődő szó (segítek, a második tagja F-vel kezdődik) csúszik ki a számon:
"- Úúúú, az csúnya szó, nem szabad mondani!"

Még mindig terápia

Kedves Naplóm!
Tegnap túlestünk a terápia 6. napján. Ez azért nagy szám, mert azt jelenti, hogy már egyértelműen túl vagyunk a felén. Vége a hétvégi jó életnek, reggel majdnem egy órával korábban kellett indulnunk, hogy biztosan odaérjünk, és mivel így meg háromnegyed órával a kezdés előtt ott voltunk (ennek köszönhetően be tudtunk parkolni a nagy fa alá, ami napközben is árnyékot ad - apró örömök az életben), a várakozás őrölt fel egy kicsit. Egyébként is a várakozás talán a legnehezebb, a két kezelés közötti 2,5 óra, amikor már a játszótér is unalmas, a kocsiban ülni is az, hiába van tablet, játék és könyv (nekem is). A percek nagyon lassan telnek, van idő nézelődni. Lassan kitapasztalom a környéken élőket, van olyan nő, akit az utcán meglátva már ismerősnek tűnt, be is igazolódott a megérzésem, utána láttam azon a kapun bemenni, amelyikkel szemben már üldögéltem egy órácskát a minap. Ahogy elnéztem a többi szülő enyhén fásult arcát, ők is kb. ezt élik meg, pedig ahogy látom, a gyerekek, a kisebbek és a nagyobbak is egészen együttműködőek. Az egyik anyuka bevallotta, egész idő alatt azon agyalt, kit tudna a rokonságból megkérni, hogy legalább egy napra leváltsa, mert már nagyon fáradtnak és türelmetlennek érzi magát. A terápiát vezető egyik hölgy szerint innen már könnyű lesz, elkezdhetünk visszaszámolni.
Ábel jól becsapott bennünket, az első két nap után fáradtnak tűnt, úgy gondoltuk, talán ő az a típus lesz, aki többet alszik ez idő alatt. Hát, az csak beetetés volt, mert csak pörög reggel, a két kezelés közben és hazaérkezés után délután, este is. Nagyon nehéz ezt most viselni, mert azt hinnénk, hogy neki is jólesik némi nyugalom itthon. De nem.
Nem segít az sem, hogy az állapotom sem javul, sőt. Most hogy tegnap délután a terem egyik sarkában helyezkedtünk el, éreztem a hideget, ahogy áramlik a falakból, arrébb is cuccoltunk. Mégiscsak náthának tűnik ez a dolog, már köhögök is, biztosan akkor fáztam meg, amikor az egyik napon ott ültünk. Sokan lazábban öltözködnek, úgy, ahogy a kinti melegben, én mindig viszek egy-egy pulcsit arra a fél órára, bár az már eső után köpönyegnek tűnik.
A dátha is közrejátszhatott abban az érzésben, hogy tegnap, amikor a második zenehallgatás után a levezető rajzolás zajlott, szinte tűkön ülve lestem, Ábel mikor teszi már le a ceruzákat és jelenti ki, hogy végzett. Annyira jöttem volna el, de annyi önuralmam még volt, hogy nem sürgettem. Fél éve még nem is nagyon rajzolt, max. két-három vonalat firkált a lapokra, ahhoz képest most már élvezi - hogy is noszogathatnám ilyenkor?!
Délutánra már elhatalmasodott rajtam a nyavalya, szerintem már csak a fülemen keresztül kaptam levegőt. Az a szerencse, hogy a családfő a vártnál hamarabb hazajött a munkából és felmérve az állapotomat, átvette, amit kellett, engem pedig felküldött aludni. Már amennyire lehet aludni hol bedugult, hol folyós orral. Egy órácskát csak sikerült, mire ébredtem, már Ákos is itthon volt. Ő meg vacsora közben meglepett a hírrel, hogy ünneplő ruhát is kell vinniük a mai anyák napi műsorra. Milyen ruha? Milyen anyák napja? Jó hogy szólt, a naptáramba nem volt beírva, valahogy kimaradt. Amikor elindultam a ruhákért, arra gondoltam, ha még vasalni is kell, eret vágok, de szerencsére a fehér inge vasaltan lógott a szekrényben.
Ráadásul a Kihívás-ban sem teljesítettem a napi penzumot. Én igazán megpróbáltam, végig gondoltam, mire lennék képes. Biciklire nem bírtam volna ülni. Arra gondoltam, talán némi jógát kibírok ilyen állapotban is, de hang nélkül nehezen tudtam elképzelni, hogyan valósítom meg életem első (vagy talán második? mintha úgy 20 éve egyszer már kipróbáltam volna...) jógáját. Bár most hogy belegondolok, bőven megvolt az a mozgás séta formájában, amikor vonszoltam magam ide-oda Ábellel és cipeltem a táskát, innivalót, pulcsit.

Kedves Naplóm!
Csak az éltet, hogy mindezzel célunk van. Végül is nem nagy cucc 10 napon keresztül felváltva teljesíteni. A nátha meg egyszer úgyis elmúlik. Ugye? 

2018. május 2., szerda

Hosszúhétvége-záró nap

Főzni sem kellett, más házimunka sem adódott (meg ha igen, akkor sem ilyenkor gondoltam elvégezni), az idő is gyönyörű volt, gondoltam, tökéletes ez a nap az anya-nagyfia programhoz. Ákos örült a biciklis ajánlatomnak, de persze idővel kiderült, hogy az ő letekerendő távval kapcsolatos elképzelései nem igazán azonosak az enyémmel. Először a Duna felőlünk partján időztünk, ahol kavicsokat dobált és gyűjtögetett valamit egy zacskóba, majd - miután a két kezelés közben hazajövő családfő lebeszélt arról, hogy hazainduljunk - csak sikerült rávennem, hogy tekerjünk át a másikra is. A Római-parton azzal ment el az időnk egy része, hogy olyan, már nyitva tartó vendéglátó egységet találjunk, ahol ő tudna valamit enni. Abban nem igazán egyezett a véleményünk, hogy mit kapjon, nehezen fogadta el, hogy fél 11 magasságában a rántott hús-sült krumpli kombó nem annyira ajánlott, a kompromisszumos megoldásként tálalt hotdogot pedig nem sikerült találnunk, így nagy duzzogva beérte egy pogácsával.
Hazafelé, felmérve a hozzáállását, rájöttem, hogy hiába mennék szívem szerint a másik híd felé, az ellen már tiltakozna, ezért a közelebbin tekertünk vissza. Elég jól bírta a tempót, fegyelmezetten jött a nyomomban, de az utolsó egy-két kilométeren azért már elhaló hangon megkérdezte, mennyi van még hátra. Én ezzel két legyet ütöttem egy csapással, rögzítettem is a Kihívás (Hó)Napja oldalon a letekert időszakot. Láttam, hogy az egyik kolléganő is megtette már, remélem, a többiek is komolyan vették.
Hazafelé éppen a kapuban találkoztunk a terápiára visszaindulókkal. Annyira, de annyira hihetetlen számomra, hogy ez a majdnem hatéves mennyire partner benne. Zokszó nélkül indul a reggelire is, és - most hogy két nap hazajöttünk a kettő között - a másodikra is. Úgy tűnik, hogy nálunk bejött a papírforma, mert láthatóan fárad, mégis úgy pörög délutánonként, hogy eléggé igénybe veszi az idegeinket. Ott viszont... (bár most már be kellett vetni a tabletet is) fegyelmezetten csinálja, amit kell.
A családfő szólt, hogy telefonált Ákos egyik osztálytársnőjének apukája, elvinnék magukhoz. Ők nemrég vettek egy kertes házat, amibe még nem költöztek be, trambulin viszont már most is van a kertjükben és mivel neki némi munkája adódott kint, örömmel látnák Ákost. Amikor visszahívtam, már kiterjesztette a meghívást, délben ide is gurult a kocsival, Ákos náluk ebédelt és még vacsorát is kapott. Ez utóbbi nem akadályozta abban, hogy - miután a családfő itthon megnyitotta a szezont és húst grillezett - itthon is egyen. Mostanában elég jó étvágya van.
Rajtam délutánra elhatalmasodott valami nátha-szerűség, ami könnyen lehet allergia is. A családfő igen szenved ilyentájt tőle, mostanában gyanúsan tüsszögök én is tavasszal (meg augusztusban is, beletellett pár évbe, mire rájöttem, hogy nem náthás vagyok), sőt Ábelen is látjuk a jeleit, és Ákos is mintha... Jó kis piros orrú család vagyunk.
Mától nehezebb lesz a hallásterápiára is eljutnunk, megnövekszik a forgalom a városban. A következő két nap az enyém, aztán pénteken meglátogatom a munkahelyemet és a családfő levált... majd utána már csak a hétvége lesz hátra. Idén szombaton lesz a kerületi kerékpárverseny, csak két főt (Ákost plusz egy felnőttet) neveztünk be, Ábel és az őt szállító szülő kimarad a jóból. Lesz azért társaságunk, a szokásos hatalmas tömeg mellett persze, a kisbarátnő anyukájával és hagyományosa a vasárnapi meghívó osztálytárs kislány is velünk tart (a szülőknek nincs biciklije, mi szoktuk őt is vinni).

2018. április 30., hétfő

A hallásterápiáról

Pénteken elkezdtük a tíznapos hallásterápiát. Az első két nap a családfőé volt. Mivel képeket is küldött, írt is róla, miket csináltak, aztán amikor én következtem a sorban, el is mondta, mire számítsak, nagyjából képben voltam. Számára a legszürreálisabb az a kétszer félóra volt, amikor felhelyezték a fülhallgatókat a gyerekek fülére és bár 10-12 gyerek volt a helyiségben, végig totálisan néma csendben ült mindenki. Azt mondta, ilyet még soha nem tapasztalt. A félórás zenehallgatás után (a zenét testre szabottan állították össze mindenki számára, meg-megszakítják különböző erősségű zajokkal) rajzolnak is, először irányítottan, majd szabadon.
A legnehezebb a kettő közötti 2,5 óra: hazajönni kevés, ott eltölteni sok. Fárasztó ez gyereknek és felnőttnek is. A többi gyerek szülőstül eltűnik ilyenkor, gondolom, van, aki hazamegy, mások pedig máshol töltik el az időt. A harmadik napon én vittem Ábelt. Egy vele egykorú kisfiú apukája, amikor meghallotta Ábel nevét, lelkesen közelített hozzánk, mert hallotta, hogy első napon milyen jól eljátszottak a fiúk együtt és mondta, hogy bár nekik most el kell menniük a boltban vásárló anyukáért, a második kezelés után maradhatnánk még együtt a játszótéren. Finoman azt válaszoltam, hogy eszem ágában sincs még több időt ott tölteni ne haragudjon, de mi a második után már megyünk haza, a család másik fele otthon vár, de lesz még elég nap arra, hogy a fiúk együtt játsszanak.
A mi napunk úgy alakult, hogy futottunk egy nagyot, mert a szünetben, amikor mindenki szétspriccelt, wc-re kellett mennie. A terápiások nem voltak ott, hiába nyomkodtuk a kapucsengőt, ezért az útvonaltervezőn megkerestem a legközelebbi benzinkutat és kilőttem. A játszótér már két nap után sem vonzó számára, ezért amikor visszaérve sikerült egy árnyékosabb helyre parkolnom, jórészt a kocsiban ültünk és tabletezett, én meg olvastam. Aztán újra wc, már éppen majdnem visszamentem vele a benzinkútra, amikor megláttam hátul a kertben a terapeutát és bekiabáltam a kerítésen keresztül, hogy vészhelyzet van, engedjen be bennünket. Utána már bent is maradtunk, játszottunk. Temérdek játék van, mindenféle korosztálynak.
A tíz nap alatt tilos a hangszóróból érkező zene, beszéd hallgatása, ami azt jelenti, hogy sem rádió, sem tévé nem kapcsolható be (illetve ez utóbbi csak némítva). Furcsa, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen függők vagyunk, de este nagyon tud hiányozni egy jó film, amit közösen nézünk meg. A családfő mondjuk legalább némán tudott meccset nézni, nekem meg letöltött valami programot a laptopra és fülhallgatóval néztem filmet. A telefonjainkat is elnémítottuk. Nem ajánlott zajos helyre sem menni. Így hát a mi hosszú hétvégénk úgy telik, hogy reggel kettéválunk, a délutánt pedig itthon töltjük (kivéve a családfőt, aki osztálytalálkozóra ment szombaton délután, és Ákost, aki születésnapi bulin volt vasárnap). Az itthon maradó szülő ellátja az itthoni feladatokat, Ákos pedig kiélvezi, hogy végre hanggal tud bármit nézni, játszani.
Azt is elmondták, hogy a negyedik-ötödik napon két fajta viselkedés egyike következik be: vagy kifárad a gyerek és sokat alszik, vagy felerősödnek a tünetek, amik eddig tapasztalhatók voltak (pl. egyeseknél a hiszti vagy pl. Ábelnél a túlzott pörgés). Hááát, Ábel a harmadik napon már láthatóan nagyon fáradt volt, pedig a pörgéstől tartottunk. Fél füllel hallottam az egyik nagyobb fiú anyukáját, hogy két nap után olyan hisztit csapott le otthon a gyerek, amire két hónapja nem volt példa náluk.
Ma még én viszem Ábelt, aztán a családfő, majd újra én következem... Hosszú lesz ez a 10 nap, de muszáj végig csinálnunk. Első nap elmondták, tavaly 175 gyerekből összesen négynek kellett megismételni a terápiát. Reménykedünk, hogy lesz hatása.
Ábel pedig... hát ő csinálja, jön, partner benne. Mintha értené (és biztosan érti is), hogy miatta történik mindez, neki akarunk segíteni. Tudja, mit kell csinálni, és csinálja. Nagyon büszkék vagyunk rá.

2018. április 29., vasárnap

Gyerekszáj CLI. és Gyerekszáj II./31.

Vacsorázunk, fintorognak, inkább az előző napról maradt egy szem kiflit kérik, aztán kiderül, mi a gond: a rozsos kenyér. Biztatom őket, hogy ez nem rozskenyér, csak rozsos. Szóba kerül a búzaliszt, rozsliszt, meg a gluténérzékenység (Ákos egyik barátnője révén ismeri). Aztán Ábel meg is kérdezi:
- Anya, te szereted a rozsdás kenyeret?
----------
Fürdés közben egyikük a kádban ül, a másikuk zuhanyzásra készül. Elindul a beszélgetés, amit csak csendben figyelek, próbálok megjegyezni, majd kisietek a konyhába és elkezdem jegyzetelni:
iskolás: "Ábel, elmondjam, hogyan keletkezett az élet?" (Az igenlő válaszra elkezdi sorolni, aminek az elejére nem emlékszem, pedig én is láttam az olvasókönyvében az idevágó részt.) "...dinók, repülő dinók, emlősök."
óvodás: "Állj, állj! A dinók emlősök, nem?"
iskolás: "Nem, sok ember úgy gondolja, hogy a dinósok emlősök, de tévednek. És én minden könyvben úgy olvastam, hogy nem emlősök. A dinók az őshüllők."
óvodás: "De amikor dinók éltek, akkor már halak is éltek a vízben? És menyétek?"
iskolás: "Igen, halak is voltak a vizekben. Tudod, miért nem emlősök a dinók? Az emlősök elevenszülők, a dinók tojásból kelnek ki. Az emlősök szőrösek, a dinók pikkelyesek. (Reagál egy közbevetett kérdésre.) Nem emlékszel a Jégkorszakra? Aztán a dinók kipusztultak."
óvodás: "...és a dinók eljöttek a dinószigetről?"
iskolás: "Nem, a dinók nem egy szigeten éltek, hanem az egész Földön. Azok a szegény állatok éltek mindenfelé az élőhelyükön, aztán egyszer kipusztultak."
Aztán mire már kezdtem belebonyolódni a jegyzetelésbe, témát váltottak...

2018. április 27., péntek

Egy bolond százat, de legalábbis hetet csinál

Óhatatlanul feldobja az embert a jó idő, meg fizetésemeléses papírok kollégáknak átadása, amire mindenki őszinte örömmel reagált. Csak erre a felfokozott állapotra tudom fogni, mibe keveredtem. Reggel láttam egy cikkben, hogy közeledik a Kihívás napja. OK, ezt mondjuk eddig is tudtam, mert például az óvodai gyereknapi rendezvényt is mindig ehhez igazítják, ahol aztán közösen tornáznak a gyerekek, több, de általában kevesebb sikerrel a szülőket is elvárják rá (felidéződött bennem a tavalyi ilyennek az emléke, amikor egyesegyedül álltam be a szülők közül, egy rikító sárga blúzban, amitől úgy néztem ki közöttük, mint egy nagy csíkjahagyott dongó a kis hangyák között). Emellett a kerületben is rendeznek ehhez kapcsolható megmozdulásokat, több helyszínen együtt mozognak a hétköznap ráérők, aminek köszönhetően tavaly például a mienk lett a legsportosabb kerület. Sőt beugrott, hogy létezik Kihívás (Hó)Napja is, ahova például munkahelyi csapatok is regisztrálhatnak, tavaly a napi mozgásadagok alapján a mi (mármint a távoli kollégáink által alapított) csapatunk lett a nyertes. Nem kell hozzá más, csak egy önszerveződő munkahelyi kollektíva, napi szinten min. 30 percnyi pulzusszám-növelő mozgás, és ennek rögzítése egy adott oldalon.
Na, ez az utóbbi megmozgatta a fantáziámat, és mielőtt a lehetséges következményeket végiggondoltam volna, elküldtem az egyik közvetlen kolléganőmnek, aki biciklivel jár tavasztól őszig. Rá is harapott az ötletre, számolta, hogy ő, meg a másik kolléganő, aki minden reggel tornázik... a mondat elhalt, én meg majdnem megbántódtam, hogy rám nem gondolt, mint oszlopos tagra, de megnyugtatott, hogy azért nem fejezte be a mondatot, hátha én is magamtól ajánlkozom... Szó szót követett, végig vettük, ki van még a közvetlen környezetünkben, aki többet egyáltalán mozog valamit, és félóra múlva összeállt egy nyolcfős csapat. A kolléganő regisztrált, nincs visszaút.
Május 1-jétől egy hónapon keresztül napi min. 30 percet kell ahhoz mozognom, hogy ne hagyjam szégyenben a csapatot. Mivel minden agyban dől el, elkezdtem az agyi munkát, és a felkészülés jegyében elhatároztam, hogy gyakrabban ülök biciklire, meg utánanéztem, hogy a hosszabb séta is elfogadott, sőt elkértem Vilmától a jógás gyakorlatok linkjét - hát csak képes leszek összelegózni valamit 30 napra.

2018. április 26., csütörtök

Praktikák az anyaságra

Hihetetlen, hogy még ennyi év után, két fiú mellett sem tanulom meg, hogy ha játszótérről jövünk haza, ahol Ábel a homokban fetrengett és rögtön a kádba küldöm, ahol még hajat is kell mosnia, a nadrágja zsebeit is ki kellene ürítenem. Viszont így mindig teregetés közben kerül elő belőle a rejtett tartalék. És azt, hogy hogy mennyi homok fér el egy frissen mosott (!) kicsi méretű rövidnadrág zsebeiben, mindenkinek a képzeletére bízom!
----------
Még mindig homok. Mivel mostanában szinte naponta kell kirázogatni a cipőkből a napközben belekerült homokot (ami egyébként minden világosabb zoknit hazavág és gyakorlatilag kimoshatatlan szürkévé varázsol), ismét visszatért az örök kérdés az életembe. Vajon honnan jön minden rázás után még mindig belőle a cucc, amikor még a cipők nyelvét is jól megmozgatom közben? Hát, hétvégén csak rájöttem, hogy a talpbetéteket ki lehet szedni és megtaláltam alattuk az utánpótlást is. Most, hogy fény derült a titokra, hétvégén talpbetét-mosás lesz nálunk.
----------
Ákosék egyre nagyobb számokkal dolgoznak, fejben szoroznak, kivonnak, összeadnak. Egy munkanap végén, amikor itthon készíti el a házi feladatát, komolyan megizzadok, mire leellenőrzök minden számítást. Aztán tegnap, amikor már olyan szavak sem jutottak eszembe, mint a brokkoli ("tudod, zöld színű és krémlevest szoktunk belőle főzni") az íróasztalánál a feladatsora felett kínlódva egyszer csak rájöttem a megoldásra: nekem végül is nem kell fejben számolnom, akár számológépet is használhatnék!
----------
Ha a játszóházi foglalásnál min. 8 főt kell kifizetni, és nagylelkűen még hozzácsapsz kettőt, sőt a biztonság kedvéért plusz további két meghívót is nyomtatsz, ha esetleg elrontanád ezt a hihetetlenül bonyolult feladatot, miszerint kézzel kell kitölteni a meghívó megfelelő részeit, akkor a születésnapos biztosan min. 16 meghívandó gyereket sorol fel. Ezen mondjuk segít valamennyit az a tény, hogy két ikerpár is van köztük, így - nem túl elegánsan - ők kaphatnak közös meghívót, de még így is ki kell húzni belőlük párat köztük azt, aki rendszeresen bántja a gyerekedet, mivel az óvodás már csak ma megy óvodába, és muszáj a meghívókat átadni. Az már biztos, hogy születésnapi meghívókból semmi nem elég, mert az óvodás gyerekek, akik a 6. születésnapjukra készülnek, nem vesznek figyelembe olyan szempontokat, amiket te szeretnél.

2018. április 25., szerda

Spontán nap részben spontán elfoglaltságokkal

Úgy fel tudja az embert dobni egy váratlanul másképp alakuló nap, egy kis lógás saját-idő, meg a napsütés. Én is így jártam és jólesett bűnözni.
Az úgy volt, hogy reggel munkába menet eszembe jutott, hogy most van az a nap, amikor az utolsó uszodai alkalomra a szülők bemehetnek megnézni a gyerekeiket. Még a múlt héten írt erről az osztályfőnök üzenetet, amit töröltem, mert - persze - a nap közepére esett az időpont, és ugyan ki tud ezért eljönni fél egykor a munkahelyéről?! Ma reggel megvilágosodtam, hogy például akár én is lehetnék ez a szülő. Még jó, hogy a törölt e-mailek mappáját még nem ürítettem ki, így meg is találtam, amit kerestem, gondoltam egyet, akár ott is lehetnék (és enyhíthetnék a lelkifurdalásomon, amiért egy hete éppen az ellenőrzés miatt nem láthattam a gyógytesis nyílt napot, pedig állítólag szinte minden gyereknek volt ott szülője). Sőt, mivel véletlenül összefutottunk a folyosón, még a főnökömnek is elpöttyintettem, hogy elmennék. Meg is lepődött, hogy szólok miatta, mert ő aztán nem az a munkaidőt leső típus, főleg nem - például - az én esetemben.
Így hát délelőtt megnyomtam a munkát, aztán egy gyors ebéd után el is indultam. Jól tettem, hogy ott voltam, Ákos örömmel fedezett fel a karzaton, én meg azt, hogy ő tényleg a haladó csoportban van, nem csak úgy gondolta, és tényleg sokat fejlődött az utóbbi időkben. Készítettem képeket, videókat, amiket megoszthatok a kevésbé szerencsés szülőtársammal, beszélgettem kicsit egy-két szülővel (elég kevéssel vagyok beszélgetős viszonyban, de nekem elég az).
Aztán eljöttem, és ha már lúd, legyen kövér alapon elfutottam vásárolni. Átlátok a nagy üzleteken, amikor vásárláskor adnak egy újabb kedvezményes kupont, amit a következő két hétben lehet levásárolni, tudom én, hogy csak arra akarnak rávenni, hogy menjél vissza akkor is, ha egyébként nem lenne muszáj. Átlátok én, mondom, de attól még ilyenkor hajlamos vagyok találni indokot és rögtön rájövök, hogy mi mindenre van még szükségünk (bár két gyerek mellett mindig van egy állandóan változó lista a fejemben a szükséges holmikról, amelyek egy része égető és azonnali intézkedést igényel, a másik része pedig a "jó lenne" kategória). Most például égető szükségét éreztem egy-két felsőnek, meg fürdőruhának (utóbbit konkrétan két éve kergetek), zokninak és rövidnadrágnak (ez nem az enyém) - de próbáltam körültekintően és józanul válogatni. Aztán amikor kijöttem, legyőztem a költekezés feletti lelkifurdalásomat és bementem még a cipősbe is, ahol csak találtam végre barnás szandált magamnak (a barna cipőről azt hiszem, átmenetileg ismét lemondok, mert rögtön nyári meleg lett), meg a fiúknak is egy-egy lábbelit, ami még hiányzott a sorból (tudjátok, a zártabb cipő-kevésbé zárt cipő-szandál-papucs kombóról beszélek).
Alig volt ember az üzletekben, egy-két korán végző (vagy szintén lógós?) anyukát láttam a gyerekével, meg néhányat anélkül. A nap sütött, az üzletekben nem volt sorban állás, és tömegtől megcsömörlés sem. Király dolog ilyenkor menni, én mondom. Mikor végeztem, éppen ideje volt az iskolásért menni, meg is örvendeztettem a megjelenésemmel. Váltottunk pár szót a másnapi feladatáról, mert ismét kiselőadást tart, most a dinókról és mivel látszott, hogy csak össze akarja csapni a dolgot ("majd mondok róluk ezt-azt) próbáltam meggyőzni, hogy valamennyire azért csak fel kellene építenie az előadását és egy vázlat nem ártana hozzá. Hitte is, meg nem is, elsőre el is kummantotta a dolgot, de aztán csak rávettem, hogy rendesen gondolja végig.
Alig negyedórát töltöttem itthon, indulhattam vissza a szemészetre, ahova még januárban az üzemorvos küldött el és három hete már kértem is időpontot (két helyre küldtek, és ez tűnt az egyszerűbbnek). Ákost itthon hagytam, az utcán távolban láttam jönni a családfőt és Ábelt, akik még csak akkor értek haza, integettem, beültem a kocsiba, aztán némi várakozás után besorolva a forgalomba elindultam. A családfőnek ez úgy jött le, hogy "láttam, figyelsz bennünket a tükörből, amikor meg odaérünk, gááázt adsz", de megnyugtattam, hogy muszáj volt elindulnom, nem előlük menekültem. A szemészet a fül-orr-gégészet mellett van, jó sok ember várakozott a két helyre - gondoltam is, hogy itt az idő, hogy elkapjak valami nyavalyát. Viszonylag hamar behívtak (megelőzve az időpont nélkül várakozókat), megnéztek kívülről-belülől, aztán megszületett az ítélet: közelre nincs panaszom, még jó az olvasószemüvegem, távolra pedig csak az egyik szemem gyengébb, de annyira nem vészes, nem kell szemüveg. Szerencsére, mert a kardomba dőltem volna, ha még erre is költenem kellett volna, arról nem is beszélve, hogy nem akartam állandóra szemüveget. (Megkönnyebbültem, bár rögtön eszembe jutott az is, hogy mivel az üzemorvos továbbküldött a vérnyomásom miatt is, ami égetőbbnek tűnik, most már nincs apelláta, abba az irányba is el kell indulnom.)
Az este innen már simán ment, ráadásul a barátnőm és a volt kolléganőm is felhívott némi csevej céljából. Ez egészen jó nap volt.

2018. április 24., kedd

Eltelt egy nap a hétből

Tegnap bár kicsit nehezen indult a nap, egészen jól haladtam ezzel-azzal, amit görgetek már egy ideje, mert elég összetett, közös gondolkodásra lenne hozzá szükségem, ehhez meg nincs partnerem (ez nagyon hiányzik itt, amikor leülsz egy-két-három emberrel és addig ötleteltek, amíg kialakul a megoldás). Most talán kialakul végre a menet, remélhetőleg elindulunk az úton.
Reggel jött az új kolléganő, furcsa lesz megszokni, bár ismerjük (végül azt a lányt választottuk, aki gyakorlaton nálunk volt korábban), de legalább idővel lesz, akire támaszkodhatok ebben-abban.
Aztán délután jól felcseszte az agyamat valaki (hihetetlenül agresszív partner, akiket a nagy-nagyfőnök rakott a nyakamba, miután én egyszer már elutasítottam őket, de beköptek neki és mivel a nagy-nagyfőnökök amolyan apróságokkal, mint hogy "nem igazán éri meg megoldani és nem is feltétlenül kell nekik mindent megadni", nem foglalkozik, visszatolta rám a dolgot - így hát sejthető, hogy nem annyira kedvelem a társaságot, ráadásul nem is az én feladatom, amivel jönnek, mindig másokkal kell miattuk egyeztetni és kéthetente módosítgatnak az igényeiken), így hát pikk-pakk összepakoltam és percre pontosan a munkaidőm végén kilőttem bentről. Végigszáguldottam az úton, közben igyekeztem kitörölni az agyamból a bosszúságom okát, bár az nem segített, hogy kétszer is ránéztem a telefonomra, kaptam-e tőlük választ a kérdéseimre, de nem, gondolom, a nő munkaideje is lejárt és onnantól már nem sürgős neki a saját dolga.
Egy valamire viszont jó volt ez az egész, megleptem itthon a fiúkat azzal, hogy milyen hamar hazaértem. Volt idő nyugisan kávézni, aztán a családfő még meglocsolta a virágokat és a veteményes kiskertünket (Ákos zöldbabjai kidugták a fejüket), addig Ábel bent és kint játszott, Ákos házit csinált (a gyógytorna éppen tanulási időben van, így hétfőn és szerdán itthonra marad a lecke), aztán a családfő még elsétált Ábellel a közeli boltba, én kikészítettem a mai ruhákat - szóval éltük a sima családi hétköznap délutáni életünket. Vártam valami esőt, mert az előrejelzések még villámocskát is rajzoltak felénk. Hát, ide nem jutott, pedig jót tett volna a porosodó udvarnak.
Még reggel szólt az egyik szomszéd, hogy pöttyös lett a fia és éjszaka lázas volt, tudjunk róla. Délutánra ki is derült, hogy jól sejtette, bárányhimlő. Most figyeljük mi is a fiúkat, még egyiküknek sem volt meg.
Pénteken kezdjük Ábellel a hallásterápiát. Bizonyos szempontból jól jött ki, hogy a 10 napos terápia alatt lesz egy hosszú és egy sima hétvége, a maradék munkanapokat pedig felosztottuk a családfővel és szabadságot vettünk ki. Viszont így is, úgy is keménynek ígérkezik a dolog, naponta ingázni, a két kezelés között pedig 2,5-3 órákat eltölteni, ami arra kevés, hogy hazajöjjünk, ahhoz pedig sok, hogy ellógjunk ott a környéken, nem lesz egyszerű menet. A legfárasztóbb viszont Ábelnek lesz, úgy gondolom. Picit aggódom emiatt, de az a cél lebeg a szemünk előtt, hogy ha hatásos lesz, könnyítünk az életén és tompítunk a zajon, amiben él (vagy legalábbis megtanulja figyelmen kívül hagyni). A 10 nap alatt kerülnünk kell a hangszóróból jövő hangokat, nem lesz rádiózás, sem tévézés (csak totálisan lenémítva, mi este fülhallgatóval nézhetünk). Ákos nagyon együttműködő, megjegyezte, hogy nem baj, majd sokat fog olvasni ezekben a napokban. Ábelnek elkezdtem mesélni fürdés közben arról, mi vár rá, mire cukin megjegyezte, hogy addig még el fogja felejteni. Megnyugtattam, hogy nem kell betanulnia semmit, csak beszélgetünk, és fogunk is még. Ráadásul kimarad szegény így ebből-abból, ugyanakkor meg például botorság lett volna a hétvégi szokásos kerületi bicikliversenyről mindenkinek lemondania, így csak a család fele regisztrált rá.
Hát, így vagyunk most. Várakozásokkal tele. Holmi agresszív partnerek meg kapják be!

2018. április 23., hétfő

Rövid, de aktív és kellemes hétvége

Egészen jó kis hétvégénk volt. Mivel a szombatunk részben munkával telt, aztán amikor hazamentem, váltottuk egymást a családfővel, a vasárnap maradt meg családi programnak.
Persze ez csak úgy valósulhatott meg, hogy amíg én szombaton dolgoztam (és tényleg dolgoztam, nem csak bent lézengtem), Ákos meg a suliban rövidített órákon vett részt, a családfő itthon a legkisebb ugrifülessel elvolt és csak úgy mellékesen kitakarított fent és lent, még ablakot is mosott fent, meg a fürdőszobát is takarított, kiteregette a mosást, és még ebédet is készített maguknak. Teljesen lenyűgözött a végeredménnyel, és neki köszönhetően a vasárnap nem ezzel telt el.
Szombaton a munkaidő végén bent lezajlott a kávézós ismerkedős félóra, amit az új HR-es szervezett, és amit én végig robotoltam (kérdezte is az egyik kolléganő, hogyhogy én készítem a kapszulás kávékat - mondtam, hogy én hoztam be a kávéfőzőt otthonról, és féltem a gépet), utána már siettem haza. Itthon alig egy félóra múlva a családfő már készülődött, elvitte Ákost a születésnapi buliba, ő pedig meccsre ment, ami után Ákosért kanyarodott és csak este 7 után értek haza. Én meg felajánlottam Ábelnek egy fagyizós-játszóterezős elfoglaltságot, amiből az előbbire végül nem tartott igényt, de az utóbbit kimaxolta rendesen. Amíg ő idegen kislányokkal fetrengett a homokban, én még olvasni is tudtam egy keveset.
Az előző hétvégén amolyan bemelegítésként csak egy rövidebb kört mentünk a biciklikkel, most úgy éreztük, itt az ideje egy hosszabbnak. Ezért vasárnap nekivágtunk és eltekertünk a Margit-szigetre. Ákos tavaly ősszel kapta meg a nagyobb biciklijét, igazán még ki sem tudta élvezni, és most láttuk csak, hogy bár hazafelé már panaszkodott a sajgó hátsója miatt (és ezt én is nagyon átéreztem), ezzel már simán megtesz nagyobb távokat is. Ábelnek volt a legkirályabb dolga a gyerekülésben, és mivel most nem vittük az ő járgányát (amit mindig az enyémre hátulra rögzítünk és egész úton böködi a hátósamt valahol), nem fáradt el tekerésben. A szigeten aztán megálltunk egy játszótérnél, majd a mini-vadasparknál, majd még egy helyen, ahol leterítettük a plédet is és előkerült pár kinti játék, amit én hátizsákban vittem magammal. Röpke ebédként hotdogot ettünk, játszottunk, de a könyv, amit a játszótéri olvasástól vérszemet kapva magammal vittem, nem került elő. Fociztunk is picit, először csak a fiúk, aztán beszálltam én is. Úgy zárult, hogy a családfő kifulladt Ákos megsértődött a végére, mert az öccse szerinte direkt ráugrott a lábára és durcizott egy ideig, addig Ábelnek akadt egy játszótársa egy vele egyidős kisfiúban, én meg (annak ellenére, hogy bekentem magam*) már vakaróztam a napallergia miatt - szóval minden úgy zajlott, ahogy szokott.
Jó volt, bár örülnék most még egy plusz napnak.

*A napallergia mellé most még a gyógyszer mellékhatása miatt fokozott fényérzékenység is párosul, és hiába kenem be magam, meg próbálok árnyékban maradni, egy idő után viszketek. További javulást nem tapasztalok, ezért - eldöntöttem - a májusi kontroll után abbahagyom a gyógyszer szedését.

2018. április 21., szombat

Nálunk mindig történik valami

Baromi jól esett tegnap végre megtudni, mekkora fizetésemelést kapok. A főnököm tényleg megtette, amit lehetett, elment a keret felső határáig. De megérdemlem - ezt ő mondta. És lesz némi jutalom is, a vártnál kicsit többet fogok kapni - ezt meg a nagy-nagyfőnöknek köszönhetem, aki ragaszkodott hozzá, hogy így legyen, mert ki akarta fejezni az elégedettségét a főnököm helyettesítésekor tett erőfeszítéseimet illetően. Ez is nagyon jól esett. 
A hírt faarccal fogadtam, mert zavarba jöttem, aztán egy óra múlva visszamentem és megköszöntem rendesen.

Ennek örömére tegnap hamarabb leléptem bentről, a családfővel az ovinál találkoztunk, és végre nyári gumit kapott a kocsi is. Ábellel a gumistól hazasétáltunk. A kisfiúnk végigette az utat és fáradtan bandukolt mellettem, az egésznapos állatkerti program kiszívta az erejét. Ákost néptánc után szedte össze az apukája, aztán ő még elfutott ajándékot venni a mai szülinaposnak. Mi hárman végigzongoráztuk az estét, viszonylag simán ment minden, amikor Ákost érte egy baleset, fürdés után vizes lábbal megcsúszott a fürdőszoba kövén és megütötte az arcát, rögtön elkezdett neki dagadni. Jegeltük, nyugtatgattuk (Ábellel felváltva simogattuk és szeretgettük), aztán az apja hozott neki(k) valami apróságot a könyvesboltból - a sérült lassacskán megnyugodott. Kíváncsi vagyok, mára hogy fog kinézni a szép kis pofija.

Update: Hát a nap legjobb hírét meg el is felejtettem! Délután hívott a keresztlányom (a húgom lánya), hogy felvették az áhított gimnáziumba. Hihetetlenül örül a hírnek, ahogy mi is. :-)

2018. április 20., péntek

Hétköznapi elmaradásaink

Jó dolgom van. A főnökömtől vártam munkát ma hajnalra, de nem érkezett meg, így az elmúlt fél órában nyugisan elolvasgattam a blogokat, most meg megyek, nézek valami filmet.
Tegnap a családfő vidéken volt, már menetben állt egy baleset miatt másfél órát az autópályán, lehetett sejteni, hogy nem ér haza időben és rám maradnak a gyerekek. Ki is lőttem délután picit korábban, Ákost már így is a portáról szedtem össze. Hazaér, kipakol, elpakol, bepakol - éppen tébláboltam a nappaliban, hogy vacsoráig még olvasok csinálok valamit, amikor észrevettem a szomszédasszonyt, ahogy egy nagyon rövid nyelű kiskapával próbálja befejezni az út rendbe tételét, amit még én kezdtem el, de nem jutott időm végig jutni. Kiszóltam, hogy biztosan a megfelelő célszerszámot választotta-e, közelebb jött, pletykáltunk kicsit, aztán közben Ábel is kiszivárgott az udvarra, és én is kint ragadtam. Amikor hazaért a családfő, akkor jöttünk be mindannyian.
Kicsit el vagyunk maradva ezzel-azzal, kéne menni a varróhoz (minden nap ott jövök el előtte, csak vagy elfelejtem, vagy éppen már zárva van), a tisztítóba az elkészült kabátomért (jó, hogy az ovitól 20 méterre van az átvevőhely, de amikor ott jártam, kiment a fejemből), meg szombat délutánra ajándékot venni a szülinaposnak (hétvégén kellett volna elfutni érte, már tudom), ahova Ákos megy, és a gumicsere ideje is eljött (mindig megcsúszunk ezzel is) - mindez mára marad.
Vacilláltam azon, hogy szombaton biciklivel menjek dolgozni, de mivel idén még kétszer ültem rajta rövideket, kicsit tartok egy több mint 20 km-es távnak nekivágni, meg időben haza kell érnem. Na, ezen még gondolkodom kicsit.
Nahát, legalább már péntek van!

2018. április 19., csütörtök

Aprócska sikereink

Ákosék osztályában a Naprendszer és a világűr témájában lehetett kiselőadást tartani. Ő természetesen mindkettőt szerette volna. Hétfőn összeszedte hozzájuk az itthon elérhető irodalmat, aztán kedden mire hazaértem, az egyikre már készült. Azt a tanácsomat nem fogadta meg, hogy csak vázlatot készítsen (hiába mondtam, hogy annál az előadónál nincs rosszabb, aki kerek mondatokat olvas fel a jegyzeteiből), szép kerek mondatokat írt, a másikkal megvárt engem. Viszont abban egyetértett velem, hogy egyrészt rövid előadásra készüljön, mert biztosan többen élnek majd a lehetőséggel, másrészt érdemes némi érdekes csemegét is megemlíteni, harmadrészt pedig a hallgatóságot bevonni egy-egy kérdéssel, majd mindkettőt valami vicces fordulattal befejezni. Összepakoltuk az érdekesebb képeknél felcetlizett könyveket, a bolygós nagy plakátot és a bolygós makettet (amit még egyik karácsonyra kapott) egy nagy szatyorba. Reggel még kihúzogattam színessel a kulcsszavakat, hogy ha rá kell pillantania a papírjára, könnyebben megtalálja, és olyanokat mondtam (tudom, kicsit túlzás), hogy tartsa a szemkontaktust a többiekkel, figyeljen a mondanivalója fogadtatására és reagáljon rá. Napközben izgatottan szurkoltam neki, hogy sikerüljön és - ami a fő - jól érezze magát közben. Mielőtt hazaértem volna, már láttam egy ötöst, amit valószínűleg emiatt kapott, itthon próbáltam faggatni, hogyan zajlott az egész, de annyira nem volt beszédes. Az osztályból hárman készültek kiselőadással, egy kislány festett a témáról - ennyi. Nem, nem szeretnék másokról ítélkezni, csak örülök neki, hogy a mi fiúnk ilyen kis aktív és bevállalós.
----------
Nálunk lezajlott a hatósági ellenőrzés. Már érkezéskor szimpatikusnak és normálisnak látszottak, így viszonylag nyugodtan kezdtük el a dolgot, amikor telefonáltak a központból, hogy oda ment az ellenőröket ellenőrző ellenőr (akit meglepetésszeren küldenek ki), rögtön leizzadtunk. Végül mivel rossz helyre ment, az ellenőrt ellenőrző ellenőr úgy döntött, hogy nem jön ki hozzánk, amikor ez kiderült, rögtön oldottabbak lettünk. Nem mondom, hogy az ellenőrök jófejsége és normális hozzáállása nem segített, de úgy összességében elégedett vagyok magunkkal, meg az időközben eltávozott jobbkéz-kolléganővel - most egy ideig nyugtunk lesz, amit meg tanultunk ebből az egészből, beépítjük a jövőbeni munkába. Egy ilyen után az ember még fel van pörögve, le kell csengenie, nehezen indultam haza, aztán itthon meg megrohant a fáradtság érzése, de mindenképpen megnyugtató, hogy túl vagyunk rajta.

2018. április 17., kedd

Hétvégén is elvagyunk, mint a befőtt

Most hogy felleltároztam a nyarunkat, megnyugodtam kicsit. Mindig nehéz ez a legózás és ilyenkor  tavasszal mindig sokat pörgünk rajta. Ákos tegnap még hozott haza valamilyen szórólapot (vízilabda) azzal, hogy apja mutassa meg anyjának. A családfő finoman poénkodva megjegyezte, hogy ehhez azért jobban kell úsznia, mire az én fiam lesöpörte azzal, hogy mivel anya a főnök nyártervező, azért lássam én is. Lazaccal is beszéltünk tegnap este és nagy hirtelen megállapodtunk egy újabb látogatásról augusztus 20-ra, ha már a múltkori elmaradt, amikor visszafordultunk a város másik végéről. Azt hiszem, ez a program méltó lezárása lesz a nyarunknak.
A munkában történnek mostanság egészen jó dolgok (pl. a kollégák fizetésemelésére kellett javaslatot tennem, a sajátom is sorra kerül, remélem), de úgy általában azért nagy csodák nincsenek, mert továbbra is vannak nehézségek. Ráadásul vár ránk egy komoly ellenőrzés is holnap (amitől meg egyre rosszabbul alszom). Ez utóbbi már esedékes egy ideje (konkrétan közel két éve), most hogy eljött ez is, már nagyon túl lennék rajta.
Itthon meg elvagyunk, beindult a tavaszi szezon. Az előző hétvégén gazoltunk, kapáltunk, gereblyéztünk, a mostanin meg a családfő készített a gázórának egy csinos dobozt (ha már ennyi év után kiderült, hogy kötelező lett volna eddig is védeni), rendbe rakta a teraszt, és így végre egészen pofás a közvetlen környezetünk. Voltunk egy rövidet biciklizni, elsőre nem akartunk nagyobb távot bevállalni, de immáron megnyitottuk ezt a szezont is, és összekötöttük egy játszóterezéssel (utána cipőürítés volt), sőt fagyiztunk is. Bár én már bicikliztem a múlt héten, amikor szabadságon voltam (Ábelt írattam be a suliba, a kocsit meg vizsgáztatásra) és elkerekeztem a fodrászhoz, sőt még a kozmetikus székébe is beültem egy kis állag-megóvásra. Most vagy nagyon lepattant lehettem előtte, vagy csak simán még jobb lett a kép (:D), de másnap nagyon sok dicséretet kaptam a külsőmre.
A hétvégén meg én ismét nekifutottam a pogácsasütésnek, ez jó két éve mumus számomra, akkor anyu "érzésre-receptje" alapján próbálkoztam, a végeredménnyel ölni lehetett volna, olyan kemény lett. Ez a mostani Vilma receptje volt, ezzel már nagyobbat kellett volna dobni ahhoz, hogy hatása legyen, de még mindig nem az igazi. Ábel meg is jegyezte, hogy a bogácsa nem ilyen szokott lenni. Hát, kisfiam, nektek ez a kemény jutott.
Ezt a hatnapos hetet annyira nem szeretem (mondjuk a cserébe kapott négynapos hétvégét bezzeg igen). Hosszú a hat nap, elfáradok, a hétvége meg rövid így. Ráadásul az új HR-es vezető belefutott abba, hogy azt hitte, ő bármi jobbító szándékú javaslatot tehet és felvetette, legyen a péntek és a szombat is rövid munkanap. Nos, másnapra rájött, hogy itt ezt nem annyira szeretik. A családfőék szokás szerint nem dolgoznak szombaton, ő itthon lesz Ábellel (aki ilyenkor mindig jól jár) és ebéd után Ákost is hazahozza. Mikor hazaérek én is, indulhat is egyikünk Ákossal a születésnapi buliba, ahova hivatalos.
Nem mondom, hogy minden kerek, de amikor süt a nap és csicseregnek a madarak és a fiúk nagyon koszosan jönnek be az udvarról, az azért egészen elégedetté tesz.

2018. április 16., hétfő

A nyár lassan teljesen pipa

A hétvégén leültünk a naptárral a teraszon és megtettük, amit kb. ilyenkor szoktunk: összelegóztunk 11 hétnyi nyári gyerekfelügyeletet. Annyiban még könnyű a dolgunk, hogy egy iskolásunk van, az óvodásnak csak 5 hetét kell lefednünk. Persze jobb lenne, ha neki sem kellene a nyár jó részében az összevont óvodai csoportba járni, de hát ez sajnos nem megoldható.

Szóval az öthetes közös szünet a már szokásosnak tűnő rendben zajlik: egy hét családi nyaralás, egy-egy hét anyás és apás itthonlét és kétszer egy hét mamánál. Az első - gondolom, mondani sem kell - a nyár csúcspontja, ekkor mindenki kikapcsolja az agyát és élvezzük az együttlétet. A külön-külön kivett szabadság - szintén gondolom - a viszonylag kisgyerekes családok számára ismert, ilyenkor az egyik szülő dolgozik, míg a másik a gyerekekkel van (mondjuk annak is megvan a szépsége, mert az itthon lévő szülő a saját szája íze szerint és tempójában kikapcsolja a dolgozós énjét, lelassul a nyáriszünetező gyerekekhez és - jó esetben - kiélvez minden percet velük). A kellemes időtöltésben sokat segít az udvar és az udvaron a medence, és addigra általában kialakul valamilyen étlap a lehetséges rövidebb-hosszabb programokról is, amiből válogatunk, és józan egyensúlyt igyekszünk fenntartani a járkálás és az itthon levés között.
Mamához azért mennek kétszer egy hétre, mert egyhuzamban lenyomni a vállalt időtávot neki is fárasztó lenne, meg a gyerekekkel is nagyon hiányoznánk egymásnak - persze ennek meg az a hátulütője, hogy kétszer kell őket le-, majd visszaszállítani. Azt nem tudom, ez meddig tud így menni, mert mamánál nem sok egyéb programra van lehetőség (de még nem panaszkodtak, hogy nem akarnak menni), és az sem segít, hogy mama a hasukon keresztül próbálja őket megfogni, naponta minimum egyszer főz, de általában kétfélét, hogy mindenkinek legyen fogára való - ez eléggé elviszi az időt, a falu egyetlen játszótere két évig zárva volt valamiért, bárhova meg nem is mer elindulni velük. Bár ahogy nőnek, talán mama is bátrabb lesz, tavaly már - a húgomnak köszönhetően, aki a saját két gyerekével csatlakozott hozzájuk - strandra is vitte őket. Volt olyan nyár, hogy az unokatesók is ott voltak, de ők már nincsenek rászorulva erre a segítségre, meg egyébként is túl sok volt anyunak a négy gyerek. Ez a két hét egyébként még viszonylag újdonság számunkra, a "mi hetünk", amikor napokon keresztül csend van itthon. Mivel a szabadságokkal mindig sakkozunk, azt nem tehetjük meg, hogy nem dolgozunk, de mégis csak picit szabadságon érezzük magunkat (és persze nagyon hiányoznak a zsezsegő gyerekek, viszont legalább már nem sírok, amikor otthagyjuk őket), egy-egy délután még elmegyünk kettesben valahova vagy csak szimplán a tévé előtt vacsorázunk, ami egyébként itthon nem szokás. Az első ilyen hetünk két éve nyáron volt, akkor vittük először Ábelt is mamához, ezt meg is ünnepeltük, az alsó szintet festettük itthon (pontosabban a családfő csinálta, én dolgoztam, és délutánonként beálltam mellé segédmunkásnak, szombatra nagyon kipurcantunk). A következő nyáron terveztük a felső szintet ugyanígy kifesteni, egyszer-kétszer szóba is került a tavasz folyamán, de aztán valahogy ellógtuk a dolgot, idén viszont muszáj lenne meglépni.
A maradék hat hétben Ákost kell valahogy elhelyeznünk. Sok elvárásunk van: érezze magát viszonylag jól, nekünk ez ne kerüljön túl sokba és reggel-délután munka mellett is viszonylag könnyen elérhető helyszíneken kelljen leadni és átvenni. Nagy szerencsénk van, mert az önkormányzat szervez nyári tábort és ez nem csak megőrzés, hanem jó kis programok vannak, a gyerekeket csoportokba osztják és onnantól már csak szerencse kérdése, hogy eljut-e az adott csoport például a szabadtéri kalandparkba vagy az uszodába. Meg van a nyár elején és végén iskolai ügyelet is (igen, ez nem túl szórakoztató, de nem nagyon tudunk mit tenni, muszáj ezt is igénybe vennünk), és persze vannak egyéb fizetős(ebb) táborok. Idén ebből az utóbbiból kettő jut neki, egy állatbarát és az úszótábor.
Tárgyalásokat folytattunk a kisbarátnő anyukájával is, de végül úgy tűnik, ahogy nőnek, egyre inkább mások az igények és a gyerekeknek nem lesz közös hetük. Sikerült viszont két másik osztálytárssal, jó baráttal hármat is összehozni.
Augusztus legvégén még van némi luk a rendszerben, de ha másképp nem megy, akkor ismét iskolai ügyeletet választunk, meg én is igyekszem valahogy megoldani az egyik hetet úgy, hogy itthon is legyek, jöjjön is velem Ákos a munkába.
Azt hiszem, elég jól állunk.

Vannak még a hétvégi programok, amiket bőszen írogatunk a naptárba, nehogy keresztbe szervezzünk valamit. Lesz például a családfőnek általános iskolai osztálytalálkozó és mindig szokott lenni középiskolai is, Ákos két születésnapi buliba is megy mostanság, Ábelnek is akarunk szervezni májusban, jönnek hozzánk majd Ábel keresztszülei a gyerekekkel együtt (jó kis programokat tervezgetünk), megyünk ismét rokontalálkozóra haza - bár ezek még nem nyárra esnek. Aztán lesz például blogtalálkozó a Balaton környékén, és meglepetésszerűen meghívtak bennünket egy esküvőre is (a tavaly eltávozott volt kolléganő, ami igazán jólesett, mert nem gondoltam volna, hogy alig másfél éves együtt dolgozás után a meghívandó baráti körbe számítódok nála). Na, és ott vannak még a lazább hétvégi napok, amikor talán sikerül végre összefutni exkolléganő-barátnővel családostul vagy csak simán kimozdulunk pár órára itthonról.
Most ott tartunk, hogy bár van még szabad hétvégénk, de összességében jól állunk a tervekkel és kézdörzsölgetve várjuk.

2018. április 10., kedd

Hétköznapi megoldandók

Miután Ábelnek pár héten belül a harmadik tökéletes állapotú cipőjétől voltunk kénytelenek megválni, be kellett látnunk, hogy bizony van olyan gyerek, akinek ősztől tavaszig két számot nő a lába. Így hát a mai programunk munka után a cipővásárlás lesz. És ha már arra járunk, rögtön nézünk szandált is nekik, meg nekem is, miután tavaly nyár végén elszakadt csinos szandim pántja. Tiszta anyagi csőd.
A legkisebb ugrifüles amúgy is nagyon belehúzott a növekedésbe, a pólói egyre rövidebbek, a nadrágjai a bokáját verdesik. Neki legalább van honnan örökölni, bár azért szokott újakat is kapni.
Megyünk még postára is, a családfő ajánlott levele már vár ott egy ideje, és most meglepetésszerűen én is kaptam valamit - így legalább családi programként foghatjuk fel a dolgot. Újabban hol az egyik, hol a másik kisebb postára irányítanak bennünket, ezért elég változatos az életünk, mindig máshol állunk sorba.
Tegnap este megejtettem a szokásos havi látogatásomat a bőrgyógyászaton. Sajnos olyan nem hangzott el, hogy itt a vége a kúrának, viszont felhívták a figyelmemet a fokozott napérzékenységre. Ne menjek napra (OK), vagy legalább szalmakalapot vegyek, de inkább ki se mozduljak. Megkockáztattam a kérdést, hogy ha mégis érné nap a testemet, mivel jár ez az egész. Hát nagyon könnyen leégek. Jó, akkor nincs gond, ez eddig is megvolt! De azért kaptam fényvédő-mintákat, és sürgősen szerezzek be hasonlót és kenegessem magam. Egyébként pedig egy hónap múlva menjek vissza. De legalább most nem kaptam laborbeutalót.
Kértem még időpontot a szemészetre, még valamikor január végén az üzemorvosi vizsgálaton derült ki, hogy romlott a szemem. Szupi! Bár az optikus mondta annak idején, amikor az olvasószemüveget csináltattam, hogy innen már nincs megállás a lejtőn tapasztalata szerint 2-3 éven belül romlás várható.
És még ott van a kivizsgálandó vérnyomás, a fogorvos a végleges töméssel, a fokozódó térdfájdalom, amit szintén meg kellene mutatni valahol, nyár elején pedig a pajzsmirigy-kontroll. Én mondom, az utóbbi években nagy orvos-látogató lettem.
Ákost kicsit aggódva figyeljük, mert hétvégén elkezdett köhécselni és az orrát fújni. (Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy a Mineshown kerek hét órát töltsenek el az unokatesójával. Vasárnap az állapotára tekintettel nem mentünk el biciklizni, sokkal jobban is lett, erre hétfő estére megint erősödtek a tünetek, még nem tudom, mi lesz belőle. Családi sportolás helyett gazoltunk, kapáltunk, gereblyéztünk, este pedig a családfő megnyitotta a szezont a szomszédékkal és boroztak egyet, míg a gyerekek hangosan rohangáltak körülöttünk - ez utóbbihoz most újra hozzá kell szoknunk.
Csütörtökön szabadságon leszek. Reggel iskolai beiratkozás lesz, ami persze nem indokolja az itthon maradásomat, de összekötöttük a dolgot a kocsi vizsgáztatásával, én meg addig elbiciklizek a fodrászhoz is. És akkor még ott van Ábel hallásterápiája súlyos pénzekért, meg még mindig napirenden van a kerítéscsere, aminek a költsége ugyan megoszlik, de mivel most úgy tűnik, az egyik szomszéd család nemigen akar beszállni, legalábbis nem nyilatkoznak, így sem esik jól a kiadás.
Ákos két születésnapi meghívót is kapott a napokban, a másodiknál két ünnepelt van - ez három ajándékot jelent.
Mondom én, hogy ez a tavasz anyagi csőd lesz.

2018. április 7., szombat

Alessiának szeretettel

Ákos mindig visz magával könyvet a suliba, hogy üresjáratokban (pl. tanulási időben, ha már végzett a házi feladattal) olvashasson. Azt nem tudom pontosan, hogy naponta mennyit halad, de kitartó, így úgy gondolom, hogy viszonylag rendszeresen előkerül a napi olvasmány.

Péntek reggel rögtön ébredés után megkérdezte:
- Levennéd nekem a velencés* könyvet és a gyerekszájast**?
- Melyik velencést? Mert van itt pár.
- A legutolsót.

És szépen elrakta mindkettőt a táskájába. El is felejtettem megkérdezni délután, hogy miért éppen ezeket választotta, de majd pótolom.

Azért ez jó érzés nekem is, és - gondolom - a szerzőjének is. :-)

*Alessia blogbarátunk Olaszország és Velence szerelmeseként több könyvvel örvendeztetett már meg bennünket.
**A gyerekszájas könyvvel szintén Alessia lepett meg bennünket egyik karácsonykor, innen a blogból készített egy válogatást. 

2018. április 4., szerda

Tegnap este...

...fürdés után, a vizet leengedve megjelent az első homokadag a kád alján és a cipőkből is sok-sok homokot szórtam ki. És a kiteregetett ruha szinte teljesen megszáradt estére. Most már tényleg itt a tavasz!
Nem sok minden történt velünk egyébként a tavaszi szünet utolsó napján. Volt mosás, vasalás (!), bepakoltam a heti sport- és egyéb cuccokat, főztem paprikás krumplit ebédre (ami valahogy soha nem sikerül olyan szaftosra, ahogyan a családfőé szokott, és ráadásul most sikerült csípős kolbászt beleraknom), délután pedig elsétáltunk a közeli játszótérre. Még előtte elpöttyintettem a szomszéd gyerkőcnek, hova készülünk, nem minden hátsó szándék nélkül. Tudtam, hogy két gyereknél már csak négy gyerek mulatna jobban együtt. Már akkor tudtam, hogy célt értem vele, amikor egy félóra múlva pittyent a telefonom. A szomszéd apuka írt, hogy csatlakozhatnának-e a programhoz.
A játszótéren egy stratégiailag tökéletes padot választottunk, ahonnan beláttuk az egész terepet. Csak éppen arra nem gondoltam, hogy nem kéne a nappal szemben ülnünk, nekem az arcom is lepirult, a kézfejem meg konkrétan leégett. Vittem könyvet is magammal, de az végül nem került elő, hol a gyerekeket figyeltük, hol beszélgettünk. Mikor ők kirohangálták magukat, hazasétáltunk. Ákosnak amúgy is ideje volt készülődnie, jöttek érte a barátjáék, iskolai szervezésű színházba vitték. Fürdés után hosszasan tollászkodott még a fürdőszobában, mikor kijött, mondta, bár nem is kellett volna, mert látszott, hogy szépen oldalra simítgatta a haját. Hát, bizony eljött ez az idő is, már érdekli a kinézete. A családfő meg is jegyezte, hogy tényleg el kell vinnünk most már fodrászhoz. Öltözékül kiválasztotta a világoskék ingét, a táskájába raktunk innivalót, kis nasit, csak vékony dzsekit adtunk rá - nagyon csinos volt.
Amíg a bátyja készülődött, Ábel a játszótértől és a jó időtől megrészegedve pörgött még az udvaron, aztán, hogy lecsillapodjon kicsit, a családfő hívta, segítsen neki fűszernövényeket ültetni. Onnan már viszonylag könnyen be tudtuk csalni, és ő is bevonult a fürdőszobába. Este időben jelentkezett, hogy ő nem ismeri úgy az órát, mint Ákos, kell-e már menni aludni - biztosan elfáradt a mozgalmas délutántól.
Most pedig lassan bemegyek dolgozni. Bőven lesz tennivaló, hamar el fog röppenni ez a három nap.

2018. április 3., kedd

Húsvéti programjaink

Húsvétvasárnap délután kellemetlen idő ide vagy oda, ki kellett kicsit mozdulnunk. A volt szomszédunk üzletébe látogattunk el, összekötöttük a kellemest a hasznossal - az előbbi keretében én kaptam egy-két ruhadarabot, az utóbbi pedig (és ez volt az eredeti célunk) Ákos iskolai fellépésére szereztünk kalapot. Mivel Ábel soha nem maradna ki ilyen mókákból és ő is mindenáron akart valamit a fejére, a végén három különböző stílusú ajándékba kapott kalappal távoztunk.

Aztán húsvéthétfőn végre elmentünk egy amolyan IGAZI CSALÁDI PROGRAMRA. Az elnyúló tél, a sok hétköznapi elfoglaltság, meg az emiatti hétvégi fáradtság és ki tudja még mi minden valahogy mostanság nem nagyon tette lehetővé azt a fajta pezsgő életet, amit mi általában szoktunk élni. Éreztem már egy ideje, hogy kezdünk eltunyulni, és sokszor megfogalmazódott bennem, hogy de hát mi nem így szoktuk a hétvégéinket tölteni és nem jó irányba haladunk. Ezen egy-egy szánkózás, meg napsütötte napokon a játszóterezés, a családhoz hazautazás vagy az ő látogatásaik, sőt még a fiúk születésnapi elfoglaltságai is segítettek valamennyit, de az a "reggeli után nekiindulunk és jól érezzük magunkat"-érzés valahogy ritkán kapott el. Aztán az időjárás végre megkönyörült rajtunk és lehetővé tette, hogy húsvéthétfőn tegyünk ellene.
A Mezőgazdasági Múzeum Elvarázsolt sziget című interaktív kiállítására a kisbarátnő anyukája hívta fel a figyelmünket. Megnéztem, miket írnak róla, nem teljesen értettem, hogy pontosan miről szól, de elég vonzónak tűnt már a környéke miatt is, és mivel a családfő a szentendrei Skanzen említésétől is fancsali képet vágott (a két utolsó húsvéton ott jártunk, de egyébként is évente legalább egyszer elmegyünk, és én bármikor visszamennék), inkább ezt a programot választottuk. Autóval mentünk, és sejtettük, hogy nem lesz könnyű már reggel sem parkolni, de még éppen találtunk üres helyet. A kiállítás a tavaszi szünetre tekintettel félórával korábban nyitott. Így hát mi a szokásos módon az időben érkezés mellett döntöttünk és már negyed 10-kor ott lebzseltünk egy városligeti játszótéren. A nyitás kicsit csúszott, már keringett a bejárat környékén pár hozzánk hasonlóan korán kelő család és így is kb. az ötödikként vettük meg a jegyet. A fiúk kaptak egy-egy feladatos füzetecskét és nekiindultunk. A feladatok jók voltak, ahogy írták az ismertetőben, kb. egy óra alatt lehetett végig menni rajtuk. Ákos végig lelkesen részt vett bennük, Ábel úgy a kétharmadától inkább másfajta aktivitást választott magának (így mi felnőttek félszemmel végig őt figyeltük, nehogy eltűnjön az egyre növekvő tömegben). A kihívást jól teljesítők (és tényleg ellenőrizték a megoldást, mondjuk az felmerült bennem, hogy mi van akkor, ha valakié nem jó, bár a megoldáshoz mindig volt segítség is) választhattak egy-egy állatos füzetet.
Külön öröm volt számomra, hogy a belépővel a Múzeum többi kiállítását is megnézhettük. Valamikor nagyon-nagyon régen jártam itt egyszer-kétszer talán, de megérte még egy kört menni és nézelődni. Ákosnak is bejött a programnak ez a része, főleg, amikor kiderült, hogy van egy másik feladatos füzetke, amivel aztán tényleg megküzdöttünk és minden szintet, minden helyiséget végig kellett hozzá járnunk. A családfőnek is tetszett volna, gondolom, de addigra Ábel már nagyon akart menni játszóterezni, így őt kellett gardíroznia és az utolsó kb. 20 percet ők a büfében töltötték. Amikor engedtünk Ábel játszótér iránti óhajának végeztünk és láttuk, hogy a bejáratnál és még az épület előtt is már hosszú-hosszú sor kígyózik, ismét megveregettük a saját vállunkat, hogy nyitásra jöttünk.
Az áhított játszóterezés viszont elég rövidre sikeredett, Ábel kb. öt perc után leesett egy játékról és jól meg is üthette magát, mert - pedig ő aztán nem igazán szokott ilyeneken fennakadni - még sírdogált is kicsit. Panaszkodva sántikált egy ideig, majd az apja elvitte az ölében az autóhoz és mivel addigra a Városliget meg is telt (hihetetlenül nagy tömeg hömpölygött mindenhol, az autók folyamatosan lépésben haladtak) amolyan tradicionális húsvéti ebédre betértünk egy Mekibe.
A délutánt itthon töltöttük, volt csendespihenő szokás szerint, amit nem tudom, meddig tudunk még tartani, pedig milyen jó is az a kis csend.
Így elsőre, amolyan szezonnyitóként azt hiszem, elég is volt ez a párórás családi program. Most hogy talán tényleg jön a tavasz, úgyis újra a szokásos aktív életbe csapunk bele.

Ma már a családfő megy dolgozni, mi még hármasban itthon leszünk. Aztán azt a három munkanapot fél lábon is kibírom én is. Asszem.

2018. április 2., hétfő

Mindenre van magyarázat

A nap megjegyzése Ákostól hangzott el húsvétvasárnap: "Nem is tudtam, hogy a húsvéti nyuszi is jár a Régió játékboltba!" Mondtam, hogy könnyebb volt, amíg nem tudtál olvasni hát, neki is be kell valahol szereznie a játékokat.
Ábel pedig azt firtatta, hogy vajon mikor járt itt a nyuszi, mert ő aztán nem látta reggel lefelé jöttében a csokitojásokat. Aztán végül abban maradtunk, hogy a nyuszi nagyon okosan felmérte, ebben az esős-sáros időben praktikusabb a házban eldugni a finomságokat, azt viszont, hogy mikor történt mindez, mi sem tudjuk, sajnos.

2018. április 1., vasárnap

Tettünk-vettünk-rendezkedtünk

Meglehetősen tevékeny két napon vagyunk túl. Olyanon, ami után nagyon elégedetten szoktuk hajtogatni, hogy milyen nagyszerűek vagyunk mi ketten, és jaj, de jó, hogy nekiduráltuk magunkat a tennivalóknak és milyen látványos az eredmény. Pedig ahogy indult (eleve amilyen kifacsartan értünk el a nagypéntekig), nem sok reményt fűztem hozzá, hogy itt nálunk mostanság nagy dolgok történnének.

Józanul két napra osztottuk be a két szintet. Első nap fent elkezdtem a gyerekek szobáival, minden polcról lepakoltam, és a tetőtéri ablakokat a kinti esőre tekintettel csak belülről mostam le. Aztán amikor a mienkben a "kihúzzukazágyat"-lépéshez értünk, csatlakozott a családfő. Engem el is küldött, ne lábatlankodjak ott kúráljam magam az addigra totálisan elhatalmasodott náthámmal lent, amíg ő végez.
Az ágyunk alatt vannak kincsek. Például az ágyneműtartóba szoktam szépen sorban bezacskózva rakosgatni Ákos kinőtt ruháit, hogy aztán méretváltás előtt onnan szemezgessek Ábelnek. Hiába mondtam már ezt a szisztémát a családfőnek, most sikeresen összekeverte a sorrendet, majd mindegyikbe bele kell túrnom a legközelebbi szemezgetés előtt. Aztán az ágyneműtartó mellett még vannak mások. Most előkerült egy rejtélyes lezárt nagy doboz, fogalmam sem volt róla, hogy ott van. Amikor költöztünk először a lakásba, majd onnan a házba, jött velünk egy másik rejtélyes doboz, ami utána még évekig nem került kinyitásra - aztán egyszer csak választ kaptam a feszítő kérdéseimre, kiderült, hogy a családfő személyes dolgai vannak benne. Olyanok, amiket nem dob ki az ember, de nem is pakol ki a könyvespolcra. Erre most megint előkerült egy ilyen, ami gyanúm szerint immáron 10 éve le van zárva. Elképzelni nem tudtam, mit tartogathat benne. Aztán amikor egyszer felmentem, ott találtam a kupleráj közepén a parkettán üldögélve, és régi fényképeket nézegetett és megmutatta Alice Cooper kendőjét, amit még a koncertjén dobott a tömegbe és ő kapta el. Legalábbis úgy emlékszem, hogy őt mondta.  Felajánlottam, hogy kimosom, erre úgy nézett rám, hogy gyorsan visszavonulót fújtam. Mint kiderült, ilyen ereklyéket nem mosunk ki.
Eredetileg ez az ágykihúzós buli azért indult, mert úgy éreztük, hogy ideje a kettőnk dvd-gyűjteményét elvegyíteni. Kidobni még mindig nem volt szívünk, bár nem tudjuk, valaha elő is kerülnek-e érdemben a filmek, meg nem is nézünk még rég' dvd-t, de talán egyszer a gyerekek kíváncsiak lesznek arra, mik voltak jó filmek régen... Bár nagyon vegyes a kép (a családfő meg is jegyezte, hogy felszaladt a szemöldöke párszor, amikor az én unalmamban akciósan hirtelen felindulásból vásárolgatott darabjaimat meglátta), de klasszikusok is bőven találhatók közöttük (ezek mondjuk főleg az ő tudatos gyűjtögető módszerét tükrözik). Eddig az enyémek még egy kis tartóba voltak bedugdosva, az övéi meg valami más tárolóban, illetve lent egy fiókban foglalták a helyet, amit szintén ki akartunk üríteni. Végül is már van két gyerekünk, 10 éve együtt élünk, ideje megszüntetni az enyém-tiedet ezen a téren is. Leporoltuk a cd-gyűjteményt tartalmazó tárolókat is (hihetetlen gyűjteménye van zenéből is, az én darabjaim elenyésző részét képezik), talán ezeknek az ideje is eljön egyszer ebben a főleg rádióhallgatós időszakban is.
Amíg ő fent tett-vett és nosztalgiázott, én nekiugrottam a lenti könyves polcnak, meg a mindenes szekrénynek. Biztosan nálatok is van ilyen szekrény: többfunkciós, sok minden helyet kap benne (olyanok is, amikről tudjuk, hogy nemigen kerülnek újra elő, de még sincs szívünk kidobni), aztán hiába próbálunk benne rendet tartani, időnként muszáj az egészet átpakolni, és újrarendszerezni. Kíméletlen napom volt, sok mindentől megszabadultam, a maradékot pedig átláthatóan visszapakoltam. A fiúk eközben vércseként keringtek körülöttem, és le-lecsaptak rég elfeledett, de most "hűdeizgalmas" tárgyakra, és volt, amiket körömszakadtukig védtek. Azt hiszem, viszonylag jó kompromisszumokat kötöttünk, de legközelebb akkor csinálok ilyet, ha nincsenek itthon.
Napközben az ágyneműk kint szellőztek, este friss huzatot húztunk rájuk. Bár én a náthától nem éreztem, a nap végére állítólag nagyon kellemes, friss illat lengedezett a fenti szinten. 

Szombaton következett a lenti szint. Ez igazából sima hétvégi takarításnak indult, de mire meglepetésszerűen elállt az eső, a családfő meg bejött az utcámba ("Ablakot is mossunk?"), lett belőle több is. Az ablakmosás lent az ő reszortja, mert én aztán nem mászom létrára. Évekkel ezelőtt próbáltam utoljára, de úgy szédülök és remegnek a lábaim, hogy feladtam. Meg is csinálta az elsőt, aztán szépen visszahúzogatta a függönyt, de felvilágosítottam, hogy ablak- és függönymosás kéz a kézben jár, így azokat is lekapdosta. Két óra múlva már illatos picit gyűrött függönyök lógtak a tiszta ablakok előtt és felmosás után pakolgattunk vissza. Ekkor vettük észre a szomszédékat, akik kint tettek-vettek. A fiaink egy pillanat alatt kint termettek (annak azért örülök, hogy egy jó kis kinti játék reményében rögtön elszakadnak a kütyüktől), és én is csatlakoztam hozzájuk, majd később a családfő is kijött. Lett belőle egy spontán kertrendezős buli, gereblyéztünk, gyanús külsejű növényeket ritkítottunk, cserjéket is metszegettünk, és megtöltöttünk három zsákot mindenféle zölddel és kevésbé zölddel. A szomszédasszony bement ebédet készíteni, mi is csak a késői ebéd kedvéért vonultunk be a már szemerkélő esőben a házba.

A húsvéti kajákat nem toltuk túl. Pénteken úgy készült ebéd, hogy ne kelljen minden nap a konyhában állni és maradjon szombatra is. Édességből sem készült sok minden, és ráadásul úgy jött ki, hogy nem az általam készítetteket csemegéztük, a családfő Ákos kérésére készített poharas desszertet, tegnap délután pedig megsütötte a mézes-krémes az én kedvemért.
Úgy gondolom, eléggé odatettük magunkat, hogy most két napig ne sok kötelezettségünk legyen. Ebéd ma már friss készül, meg még nem tettünk le a tervezett szabadtéri programról sem, esetleg még a teraszrendezést megejtjük - egyébként pedig lábat lógatunk.
Jó érzés, hogy még két teljes napunk van együtt, aztán utána még egy napig én leszek itthon a fiúkkal.

2018. március 30., péntek

Ezen is túlvagyunk

Úgy tűnik, mostanság a hosszú hétvégék előtt mindig szívok egyet. Tegnap egész napos ellenőrzés zajlott nálunk, reggel 9-től este majdnem 6-ig tartott. Egy ilyen tortúra amúgy is kimerítő, és akkor még nehezítések is akadtak.
Például ott volt velem szegény Ákos, akit tényleg nagyon sajnáltam, hogy egyedül kell hagynom (bár a szemben lévő irodában voltam, meg egy-egy kolléganő be is nézett időnként), de szerencsére a főnököm is behozta a fiát (aztán a megszokott módon rögtön az én irodámban passzolta le, mert neki is határidős feladatai voltak és remélte, hogy a fiúk együtt jobban ellesznek - mire egyszer átmentem, már két fiúcska ült ott).
Aztán még voltak SOS-feladatok is, amiért ki kellett jönnöm párszor. Például valaki nagyon hívogatott a mobilomon, meg mint kiderült, a vonalas telefonon (az én cuki fiam felvette a telefont, azt beszélte meg az illetővel, hogy 10 körül újra hív - csak ámultam, aztán amikor kiderült, hogy valamilyen hivatalból kerestek, inkább kértem, hogy máskor ne vegye fel a telefont, mert nem tudhatjuk, ki keres, csak a számot írja le, ha van annyi ideje).
Az az azért könnyebbség volt, hogy rendeltünk vendéglátáshoz kaját, innivalót, kávét - így kínálgathattuk az ellenőrzőket is, meg mi a kolléganőmmel is jutottunk némi táplálékhoz. Ákosnek meg az egyik kolléganőm vitt át sütit az ellátmányból, az ebédeltetését meg úgy oldottam meg, hogy írtam sms-t a főnökömnek, hogy ha viszi a fiát, vigye az enyémet is, legyen szíves és etesse meg. Mint kiderült, egy másik kollégával együtt mentek, aki estefelé hűségesen be is számolt arról, hogy az én fiam szépen ebédelt (rántott húst kapott, naná, hogy szépen eszik belőle).
A főnököm még a másik épületbe is átvitte a fiúkat, ahol egy rendezvényen mindenféle szóróajándékokat szedtek össze, éppen láttam őket, amikor egy-egy piros zsákkal ballagtak vissza, benne a sok apró kinccsel.
Napközben a családfő is bejelentkezett párszor. Először megkérdezte, hogy vagyunk - erre nem volt érkezésem válaszolni. Aztán közölte, hogy elfogyott a tojás (mármint a kindertojás, amit még a nyuszi helyett akartunk beszerezni) a boltban - erre sem tudtam reagálni. Utána boldogan írta, hogy mégis szerzett - megnyugodtam. Utána négy körül csak rácsörögtem, hogy végzett-e időben, mert ő is vidéken is járt tegnap, és kicsit neccesnek éreztük, hogy el tud-e menni Ábelért az oviba. Szerencsére megoldotta, mert nem tudom, hogy hagyhattam volna ott az ellenőröket, ha nekem kell a kisebbik gyerekünket összeszedni.
Mire mi végeztünk, kiürült az épület, már alig-alig futottunk össze kollégákkal. Ráadásul elhatalmasodott rajtam a nátha is. Kifacsarva indultunk haza valamikor 6 után. Még ellamentáltam azon, hogy nem kellene-e munkát hazahozni, de végül úgy döntöttem, kijár a nyugi erre a négy napra (azért most pár e-mailt megválaszoltam).
Nahát, ezen is túl vagyunk. Nem egészen három hét múlva élesben megy a dolog, addig fel kell készülnünk még inkább és némi csiszolgatni valónk is lesz.

Most pedig... kezdődhet a tavaszi nagytakarítás hosszú hétvége. Ahogy az időjárást elnézem, lehet, hogy a kertrendezés nem kerül sorra.

2018. március 28., szerda

Pozitív hétsoroló

A távozó kolléganő búcsúajándéka nekem:

Tündi-bündi lelkem ápolója,
Józanságom, objektivitásom xxxx utcai fenntartója,
xxx-s létem egyik legkedvesebb társa,
Soha nem cseréltem volna el senki másra.

Irónia is a barátod,
Először meglepetten hallgattuk néhány beszólásod,
Mosolyogj (és ironizálj) sokat,
Ezzel feldobod a napjainkat.

Hétfőn jártam az iskolában fogadóórán, mert nem árt azért néha elmenni. Egyetértettünk az osztályfőnökkel, Ákos teljesítménye mostanság szerinte is picit hullámzóbb (ami nála egy-egy becsúszó négyest jelent, bár az utolsó matek röpdolgozatokat is jól elszúrta, mint kiderült), a fő oka egyértelműen a szintén hullámzó figyelem. Az utóbbi napokban kétszer volt felszereléshiánya (az egyiknél ráadásul ott volt a füzete, csak nem találta meg). Jobban kell rá figyelnünk. Egyébként pedig okos, ügyes, tisztelettudó és "néha olyanokat mond (pl. állatokról), ami nem csak a többieknek nagyon érdekes, és nem is tudom, honnan tudja őket. Lexikonokból?"

Szeretem, hogy Ábelék nagyon sokat kézműveskednek az oviban, most például tojást festettek és ilyen bárányos tartót készítettek hozzá:
A családfő meg ezzel a fotóval borzolta a kedélyeimet a minap:

Tegnap este pedig ráérősen tárgyalgattunk:
- Venni kell zöldhulladékos zsákokat, meg faanyagot a gázóra-szekrényhez...
- Na, és milyen süti legyen?
- ... ablakot is kellene mosni, fent megcsinálom, de lent biztosan nem mászok létrára... és akkor bepakolhatnánk a dvd-ket a dobozokba, meg kihúzhatnánk az ágyunkat is, hogy kitakarítsunk alatta...
- Vasárnap meg megnézhetnénk azt a kiállítást ott...

Szóval hangolódunk a húsvétra és a négy napra. Addig meg holnap külső ellenőrzés lesz nálunk a munkában (csak legyünk már túl rajta), és még a főnököm is jelezte, hogy beszélni akar velem (bár ez lehet csak a szokásos kommunikációs paneljei egyike volt, nála nem mindig lehet tudni).