2017. szeptember 23., szombat

Pörög, pörög, meg végre hétvége

Ezt a hetet is letoltuk. Kicsit túlvállaltam magam. A munka ezerrel megy (persze, kell nekem új projekteket kitalálnom, amin aztán dolgozhatok), meg iskolai, óvodai elfoglaltságok is adódtak.

Elég sok bent most a feladat, meg a héten tartottunk értekezletet is, volt olyan napirend, ahol mindenkinek be kellett számolnia, hol tart a saját célkitűzéseinek megvalósításában (amiket együtt határoztunk meg az előző évi értékelések során anno). A jobbkezem-kolléganőm utólag azért megjegyezte, hogy úgy hangzottak ezek a beszámolók, mintha legalábbis ők jutottak volna idáig, és nem én tolnám mindenkinek a szekerét. Igaza van egyébként, mert oké, hogy egy-egy számukra új típusú feladatban vezetni kell őket, meg megírni helyettük átírni minden tervet, szöveget, útmutatót, egyeztetni másokkal (melyik mivel jár), de tény, hogy van, aki magától nem mozdulna meg, aki meg igen, egy toll és papír nélkül jön megbeszélésre, és nem jegyez fel semmit, mert tudja, hogy úgyis rám marad a munka oroszlánrésze. Hát, de nézzük a jó oldalát, szépen lassan változik ám a hozzáállás, már nem annyira nyugdíjas állásként tekintenek a saját munkájukra, és így két év után már érzékelhetően pozitívan élik meg, hogy lehetőségük van ötletelni és az új dolgokban részt venni (korábban ilyen elvárásra az elődeimtől nem volt példa). A meglepetést az a két kolléga okozta, akikkel még nem volt érkezésem elmélyedni a feladatában operatívan nem egyeztettünk, és kiderült, mindketten proaktívan utánajártak a dolgaiknak. Majd jól meg is dicsérem őket a lassan várható értékelés során.

A munkán túli élet is pörög mostanság. Először is, miután az egyik kolléganőmnek, aki említette, hogy sok-sok mozgásszegény év után valamilyen elfoglaltság után nézne, a hastáncot javasoltam, beugrott nekem is, hogy ugyan, én miért is nem járok. Lassan napra pontosan három éve lesz, hogy sikerült egy jól irányzott mozdulattal elcsúsznom egy lépcsőn (vendégségben, persze, amitől még inkább ciki volt a dolog), és eltörnöm a lábujjamat (meg lezúznom a derekamat, könyökömet, de ezek begyógyultak), akkor hagytam abba a táncot. Hiába mentem vissza pár hét múlva, olyan érzékeny volt a lábujjam, meg egyébként is nagyon lemaradtam a koreográfiában, hogy feladtam. Na, most viszont hogy beugrott ismét a gondolat, szerdán este el is vágtattam a kezdő tanfolyamra, ahol azért még ennyi idő után is messze a legügyesebbnek éreztem magam (az oktatót kivéve, mert amíg ő kecses, én amolyan idegrángásos mozdulatokat produkálok). Felmerült a középhaladó csoport is, de végül abban maradtunk, hogy még egy ideig itt a kezdőben erősítem a rég elfeledett izmaimat, amik eléggé sajogtak, mire vége lett az órának, a lábaim meg még akkor is remegtek, amikor hazaértem.
Aztán elkövettem azt a hibát a hét közepén egy kora reggel, hogy egyrészt elvállaltam, csütörtökön délután ismét hamarabb lelépek a munkából részt veszek az iskolában az osztály képviseletében egy tankerületi csoportos interjún (megvolt, nem is kellett megszólalnom, mindenhol akadnak nálam beszédesebb szülők), sőt az óvónőknek meg a pénteki alvásidőt ajánlottam fogadóórára (ez is megvolt, újult erővel tekintünk a jövőbe), és csak utána néztem meg a céges leveleimet. Péntekre konkrétan egy időpontra két megbeszélés esett be az előző este óta. Hát, ha már így jártam, igyekeztem megfelelni. Az egyik megbeszélésre jobbkezemet küldtem volna, aki felvilágosított, hogy pénteken szabadságon van. De hol is van a megbeszélés és mikor? Megmondom neki. Ja, jó, semmi gond, oda tud menni 9-re, mert a válóperének első tárgyalása úgyis csak másfél órával később kezdődik, és - milyen szerencse - ugyanabban az utcában. Akkor ez pipa! Én meg a másikon vettem részt, bár amikor a főnököm előző nap emlegette, hogy az egyik gyereke lebetegedett, ő is kezd náthásodni, eljátszottam a gondolattal, hogy én is itthon maradnék. Az én náthám sem javul, pontosabban visszaesni látszom. De aztán megembereltük magunkat és csak mindannyian bementünk dolgozni (a főnököm hozta magával a gyerekét is), és megbeszéltük, amit kellett.
Péntek délutánra a családfő még más programot is ajánlott nekem, elküldött bennünket Ákossal együtt a közeli sóbarlangba. Nekem ez kimaradt eddig (a múltban párszor ő járt ott egyik-másik fiúnkkal, azt meg én találtam ki neki azzal a felkiáltással, hogy az ő allergiájára is ráfér a kúra), így hát én is visszakaptam most először tapasztalhattam meg, milyen az, amikor a finom só belep mindent, és egy idő után a számban is érzem. Ábel is velünk akart jönni, persze fél óra után unta magát, háromszor hoztam vissza az ajtóból, mert ki akart menni, de csak kibekkeltük az egy órát. Hogy lesz-e haszna, nem tudom. Hazaérve a teraszon vetkőztünk le (mert ők konkrétan belefeküdtek a fehérségbe és sóangyalt is csináltak, engem is összekentek, és utána hazahozták a ruháikban a só egy részét).

A családfő kitakarította a ház lenti szintjét, míg mi a sóban tobzódtunk, a mosógép már megy, ezt a  napot egyébként meg lazán fogjuk eltölteni. Délelőtt családi futó- és kerékpárverseny lesz itt a kerületben, az utóbbira beneveztünk. Most várjuk, milyen idő lesz, nekivágjunk-e. Kisbarátnőékkel mennénk, plusz bevállaltunk egy másik kislányt, akinek a szülei nem birtokolnak biciklit. Cserébe ők meghívtak bennünket utána grillezni magukhoz (a 6. emeleten laknak, elképzelni nem tudom, mit takar a dolog). Holnap meg főzőcskézünk, esetleg sütünk valamit, talán kicsit készülünk a sulira (nyelvtan dolgozat lesz, abból nem árt), meg a matek versenyre. És szeretnék kapni egy meleg csinos-sportos kabátot (már nézegettem is, milyet tudnék elképzelni, és mennyit vagyok rá hajlandó áldozni), de előtte rápróbálom a fiúkra az övékét, és ha kinőtték, lehet, mégsem kell azon gondolkodnom, hogy én melyiket kérném magamnak.

Hát így. Jó hétvégét mindannyiunknak!

2017. szeptember 19., kedd

Hétfői szösszenetek

Tegnap - bár én azt hittem, már sokkal jobban vagyok - többen megrettenve léptek hátra sajnálkozva néztek rám a munkahelyemen. Mondtam, hogy nyugi, már jól nézek ki, én jó munkaerő vagyok, hétvégére időzítem a betegségek javát.
Délelőtt volt egy megbeszélésem a volt főnökömmel, aki projektekben még visszadolgozik (lassan megtanulom, hogyan kell úgy hátrébb lépni, hogy ne húzzak magamra minden felelősséget - köszönöm a munkahelyemnek itt is), aztán meg a mostani főnökömmel beszéltünk pár szót. Megörvendeztetett a jó hírrel, hogy májusban ő aztán nem pályázik újra a pozíciójára, és - igazolva, hogy komolyan gondolja - elmondta, pontosan mikor jár le a szerződése, sőt az enyémnek is utána nézett, ha érdekel. Megértem. Egyszer majd talán képes leszek megfogalmazni, mi az, ami beeszi magát az ember lelkébe, csontjaiba ezen a helyen, amitől már az is utálja a hétfőket, aki mindig is szeretett dolgozni. Odaültem az asztalához egy levélbe belejavítani, ismét megállapítom, hogy a széke kényelmesebb, mint az enyém.
- Na, kéred a helyemet? - hunyorít rám.
- Nem hiszem, hogy én akarnám a tiedet, nem akarok úgy kinézni, ahogy te. És egyébként sincs sok esélyem, nem közülük való vagyok.

Ákos még mindig köhög. Hétvégén úgy tűnt, a javulás útjára lépett, de aztán mégsem. Meséli, hogy tornaórán le kellett futniuk egy kilométert.
- De tényleg egy teljes kilométert futottatok, vagy csak te gondolod úgy, hogy annyi volt?
- Nem, A. néni mondta, hogy annyi lesz.
- És? Kibírtad?
- A végére már úgy éreztem, hogy elporladnak a csontjaim.
Ő nem értékeli, ha vigyorognak rajta, de ahogy ezt mondja, mást nem lehet tenni.
Azt állítja, hogy ma is ez vár rájuk, bár ő nagyon köhögött, és A. néni azt mondta, ő ma ezt kihagyhatja. Egyébként meg mindenki köhög az osztályban (szerintem fertőzik egymást oda-vissza), képzeljem el, volt olyan óra, amikor mindenki egyszerre kezdett rá.
De a hányattatásai ezzel nem értek véget, délután részt vett élete első gyógytornáján (ezzel immáron a hanyag tartás ellen kezdetét vette a küzdelem).
- És milyen volt a torna?
- Szörnyű. Megnyomorgatta a hátamat, itt fent úgy fájt, hogy csak na!
Hát, szegénynek aztán kijárt a megpróbáltatásokból ezen a hétfőn! Aztán itthon még a házi feladatot is pótolhatta, mert a gyógytorna mindkét napon a tanulási időre esik.

Amíg ő feladatozott, én az óvodai szmk-ban ültem. Elég későn szóltak, gondoltam is, hogy nem töröm magam, de aztán győzött a lelkiismeret és a kötelességtudat. Ha már elvállaltam, ezt az évi két alkalmat megoldom valahogy.
Az SzMSz és az éves munkaterv volt napirenden. Ott ültek a másik óvoda szmk-sai is, az én párom sehol, és senki más arca nem volt ismerős (de ugye ez nem jelent semmit). Végig szenvedtük a 37 oldalas szabályzatot (így ennyi év után végre tudom, miket hogyan szabályoznak), elfogadtuk, én vagyok az egyik aláírója, aztán a munkatervet. Itt is van szereplési vággyal megáldott, kis lelkes, többször közbe szóló anyuka, elő is adta a saját műsorát. Az egyik óvónő szíve szerint betiltaná a szülői levelező listákat, vagy készítene egy etikai kódexet, hogy a szülők miről és hogyan beszélgethetnek, mert - meséli - van olyan csoport, ahol fröcsögésből állnak ki a szülők. Értem én, hogy rosszul esik neki, de láthatóan fel sem merült benne, hogy mi válthatja ezt ki. Megjegyeztem, hogy véleményem szerint ezen egy kódex nem fog segíteni.
Aztán a végére kiderült, hogy a félig mögöttem ülő csaj is a mi ovinkból van, csak még friss a pályán. Kifelé menet beszélgetésbe elegyedtünk (szerintem két év alatt ez az első ilyen próbálkozásom). Meséli, hogy beiratkozás előtt, majd beszoktatás közben miket kérdezett és vetett fel. Vigyorgok:
- Akkor te közkedvelt figura lehetsz az óvónők körében.
- Ja, biztos elkönyveltek az akadékoskodónak. És ez az szmk mindig ilyen?
- Most még pörgős is volt, de nyugi, évi két alkalom, ki lehet bírni nyugtatóval.
- ...vagy iszom előtte egy kupicával.
Rögtön megkedvelem.

A családfő meséli, hogy megint lehet bérletet venni négyalkalmas hangversenyre. Péntekenként a suliból viszik az érdeklődő gyerekeket. Ákos tavaly nemet mondott rá, aztán amikor egyszer az egyik osztálytársa helyett elment, tetszett neki. Most újra nemet mond. Kérdezi a családfő tőle, hogy miért nem akarja, pedig tavaly tetszett az az egy alkalom. Mert akkor ők játszottak a színpadon, nem nekik kellett. A családfőnek leesik a papírtantusz, annak idején nem jól kommunikáltunk, ő azt hitte, hogy neki kell valamilyen hangszeren játszania, azért nem állt kötélnek. Most helyreteszik a dolgokat, a bérlet ára bekerül az üzenőfüzetbe.
Vacsora közben csacsognak a fiúk, szeretem, amikor ilyen itthon a hangulat. Ákos elszörnyedve meséli, hogy a barátjának a hétvégén eltűnt a váltócipője. Bólogatunk, tudunk róla. Másoknak is tűnt el dolga, más osztályokban is, rendőrségi feljelentést született. Mivel ilyen tömeges eltűnésre még nem volt példa, kimondatlanul is a még mindig zajló felújítást okolják többen.
Ábel kérdésemre elmondja, hogy B., a barátja még mindig beteg. Bevallom, látom az előnyét, érdekes módon a barátja nélkül vele sincsenek magatartási problémák bent. És a végére megjegyzi, hogy ma még nem dicsértem meg, milyen szépen fogja a villát. Igaza van, gyorsan pótlom is az elmaradást. Fontos ám mindenkinek, hogy dicséretet kapjon.
Este Ákos angolul kíván jó éjszakát. Erre még tudok válaszolni én is. 

2017. szeptember 17., vasárnap

Nagyfogyasztók lettünk

Az évek alatt nagyjából kialakult, hogy miből milyen mennyiség fogy nálunk, és a havi nagybevásárlás során például mennyi papírárut kell beszerezni. Aztán jön egy extra időszak, és minden borul.
Mi most a papírzsepivel jártunk így. Bakker, nincs az a mennyiség, ami elég lenne. Először a családfő brutális allergiája, majd ahogy ő jobban lett, következett Ákos náthája, amit rám ragasztott - ipari mennyiséget hordtunk haza az utóbbi hetekben. És mindig van itthon legalább egy piros orrú Rudolf ember a családban.
Nagy üzemben főzöm a citromos-mézes teát, itt fújunk, ott kenünk. Kicsit korán kezdtük idén, először november táján szoktunk kidőlni. Remélem, azért a tél nem ilyen lesz. Azért javulunk, Ákos köhögése már enyhül, és az én orrom sincs annyira eldugulva, mint tegnap.

2017. szeptember 16., szombat

Anya-szabadság

Pénteken szabadságon voltam, mert nem volt kedvem dolgozni egészségügyi körutat szerveztem magamnak.
Reggel a pajzsmirigyes dokinál volt jelenésem. Kivételesen pontosan hívtak be, alig tettem le a hátsómat, már mehettem is. Szerencsém volt, mert nem egyszer éppen előttem jöttek ki kávészünetre, ami közel félórás szokott lenni, én meg közben befonom a szemöldököm (by Lazac), de most csak utánam vonultak ki. A doki nem szokta cifrázni, megkérdezi hogy vagyok, megnézi a pár nappal azelőtti vérvételem eredményét, majd közli, hogyan módosítsak a gyógyszerszedésen, és negyedév múlva ismét vár. A múltkori két alkalommal már kicsit elkeseredtem, mert még mindig nem sikerült beállítani a gyógyszert és a felső határon billegett a TSH-szint, erre most meg olyan magas lett, mint amikor elkezdtem ide járni másfél éve, de igazán nem legyintett most meg az érzés. Ismét emelt az adagon, december elejére kaptam új időpontot. Amikor kiderült a probléma, utánaolvastam, mivel lehet még a gyógyszeres kezelésre rásegíteni, hát nem lett okosabb. Majd most megint guglizok egyet, hátha másfél év elteltével már értőbb szemmel olvasok.
Utána nőgyógyásznál volt jelenésem, de mivel kivételesen jó időben végeztem az elsőn, beiktattam a kerületi polgármesteri hivatalt, és beregisztráltam magunkat, meg Ákos kisbarátnőjét anyástul a kerékpárversenyre. Mivel pénzmozgással jár a dolog, meg kaptunk pólókat hozzá, adóazonosítót is kértek. Ott szembesültem vele, hogy nincs nálam az adókártyám, sőt semmilyen iratom. Felidéztem, hol lehet, rájöttem, hogy a hétvégi biciklizés után nem pakoltam át rendesen a biciklis táskából a dolgozósba - ez testvérek között is öt napnyi személyi igazolvány- és jogosítvány-mentes autózást jelent. Leizzadtam a gondolattól. Összeválogattam méret szerint a pólókat, de már nem futottam haza a papírjaimért, mert idő volt.
A nőgyógyász várójában nosztalgiáztam kicsit. Halk zene szokott szólni, ugyanazok a cd-k már évek óta, és ezektől a számoktól mindig visszajönnek a babavárós emlékek. Itt sem kellett sokat várni (azért a pénzért, amit kifizetünk és kifizettünk az évek alatt, el is várom). A doki kedvesen szokott érdeklődni, mi újság, hogy vannak a gyerekek (erős a gyanúm, hogy a nemüket sem feltétlenül tudja beazonosítani már ennyi év óta), de legutóbb meglepett, mert név szerint kérdezett a családfőről (aztán lehet, hogy a jó kis nyilvántartásukban ez is ott van jól látható helyen). Szó szerint megkönnyebbülten jöttem ki, mert ismét ott hagytam egy kisebb vagyont.
Ha már ilyen jó időben végeztem, megkérdeztem a kisbarátnő anyukáját, hogy bedobjam-e a pólóikat hozzájuk (ő meg a kisebbik gyerekével üdült otthon - ha az óvodából hazaküldenek valamilyen vélt vagy valós betegséggel, el kell menni a gyerekorvoshoz, általában menthetetlenül otthon ragadsz pár napra). Megörült nekem, berántott a kapun, kávéval kínált, így hát jól ott ragadtam vagy másfél órára. Mondjuk ritkán tudunk nyugisan beszélgetni, egy gyerek mellett felüdülés volt találkozni. Már bőven ebédidő volt, amikor hazajöttem. Kibekkeltem, hogy a kocsi, amelyik a helyünkre állt és jól láthatóan a festékboltba ment be vásárolni (már komolyan megismerem a festők autóit, már van olyan, akivel miután egyszer nekikoccant a kocsinknak, köszönőviszonyban vagyunk), elmenjen, majd leálltam a ház előtt (na, onnan aztán már el sem mozdulok ilyenkor, mert a két üzlet a két oldalunkon, meg szemben az iskola garantálja, hogy még egyszer nem fogok tudni leparkolni).
Gyors ebéd után átfutottam a suliba Ákosért. Az előző hétvégi taknyossága brutális köhögésbe fordult át. Reggel hiába próbáltam rábeszélni, hogy hagyja ki a napot, nem állt kötélnek, mert szerinte könnyebb bent tanulni, mint itthon pótolni a lemaradást. Ezért abban maradtunk, hogy korábban elhozhatom, és kérjek felmentést az aznapi tesi alól. Ahogy kijött hozzám a bejárathoz, a nyomában a tanítónő, aki aggodalmaskodott, hogy szerinte a játszótéren, ahol a mindennapos tesit tartották, felsurranhatott egy-két mászókára, mert megizzadt a haja, csak nehogy lázas legyen. Megnyugtattam, nem hiszem, hogy lesz láz, nem szokott, meg egyébként is izzadós fajta, főleg melegben, túlöltözve (mert ő aztán nem veszi le a pulcsiját, az övé az).
Ekkor érkezett az egyik osztálytársnője apukája, aki megemlítette, hogy az új tanítónénivel nem olyan elégedett, és félelmei is vannak a tapasztalatlansága miatt, meg kitárgyaltuk, hogy ismét együtt mennek a gyerekeink matek versenyre. (Ennek azért örülök, mert amikor az új tanítónéni említett két nevet, hogy kit javasolt a régi tanítónéni a Bólyai matekversenyre, Ákos nevét nem mondta, és ő döbbenten mesélte itthon ezt a hallatlan eseményt. Pedig már kétszer fordult elő az első napokban, hogy egy-egy feladatot csak ő értett és tudott megoldani, a másodiknál a napközis tanítónéni megkérte, hogy magyarázza el a többieknek. Aztán meg amikor mégis felkérték a versenyen részvételre, elfelejtette megemlíteni, csak az üzenőfüzetből tudtam meg, amiben bekérték a nevezési díjat.) Az osztálytársék el is marták Ákost mellőlem, és elvitték magukhoz játszani. A köhögősségre csak legyintett az apuka, a lánya is most mászik ki belőle, ne aggódjak. Na, ők elmentek, én meg az iskolatáskával egyedül sétáltam haza.
Az udvarunkon az egyik szomszédnál festenek, négy ember őgyelgett itt ezen a címen a héten, akik még köszönni sem nagyon tudtak. Aztán az egyiket látom az ablakunk alatt, ahogy éppen a vödörrel a kezében keresgél, hova öntse ki a festékes vizet, és ahogy konstatáltam a nyomokból, már nem először járt ott ilyen céllal. Kitártam az ablakot, és leüvöltöttem a fejét megtárgyaltam vele, hogy nagyon nem értek egyet ezzel a megoldással, és baromira nem szeretném látni, ahogy ezt csinálja. Érezhette az igazamat, mert közölte, hogy akkor beleönti a ház wc-jébe, és fülét-farkát behúzva menekült. A kaput is állandóan nyitva hagyták, háromszor zártam be utánuk a nap folyamán jöttemben-mentemben, de mire azért is szóltam volna, eltűntek (állítólag végeztek, de a cuccaik még ott áznak a teraszon). A másik szomszéd mesélte, hogy amikor elkezdték a munkát, az ő kinti csapját használták vízvételre, ezt észlelve el is zárta belülről a vizet. Remélem, már tényleg nem jönnek vissza, mert lincselés lesz belőle. A családfő is jól felhúzta magát rajta, mondta, hogy akkor majd jól felhívja a szomszéd csajt vagy az apját emiatt, javasoltam, hogy akkor tán a többi dolgot is megemlíthetné, hogy pl. ki kéne venni a részét az udvar rendben tartásából (én ezt már mondtam volna a csajnak, ha nem tilt le róla a családfő, szerintem attól tartott, hogy kicsit erőteljesebben jelzem az igényt, mint kellene). Egyébként kedves, aranyos a lány, és mivel az egyetem miatt vették a házat, hogy ne kelljen ingáznia (igen, van ilyen), vélhetően csak nem tudja, mivel jár az önálló, felnőtt élet. Egyébként más a ritmusunk, nagyon ritkán látjuk (barátjával, akiről nemrég kiderült, hogy egy kolléganőm fia, és albérlőjükkel együtt laknak itt főleg iskolaidőben), és erős a gyanúm, hogy az udvar öt gyereke többet zavarja őket, mint ők bennünket.
A festős incidens után még kiteregettem, majd a jódolgomat kihasználva megnéztem egy filmet. Éppen végeztem, amikor hazaért a családfő Ábellel, és onnantól már ment minden a maga útján.
Délután négy után még terveztem elmenni beiratkozni a nyelvtanfolyamra, de végül hosszas hezitálás után elhalasztottam a dolgot. Az előző posztban írtak miatt úgy döntöttem, hogy most nem, talán januártól majd...
Most pedig kitört a hétvége. Én úgy szeretem a hétvégéket, mondtam már? :-)

2017. szeptember 14., csütörtök

Dolgozós-óvodás hétköznapok

Hétfőn lezajlott az óvodai szülői értekezlet (és így szerencsére fél évig nem kell mennem, mert ott aztán mindig kihullik a fele hajam), és következhet a második ilyen típusú gondolatmenetem. Nagy újdonság nem hangzott el, bár miután nagycsoportosok lettek, óhatatlanul szóba került az iskolába menetel, előtte a felmérések sora, és a fogadóórák kérdése, amire egyesével elvárják a szülőket. Programilag sincs sok változás, most hogy már felidézem Ákos nagycsoportos életét, valóban, emlékszem, ők is jártak tornázni, aztán úszni, majd korcsolyázni. Ezek jó dolgok, igaz, figyelnünk kell, mikor mire készülünk és pakolunk, de hát azért van nekünk négy naptárunk mindenféle formában, hogy azok figyelmeztessenek rá (és a családfő maga is egy élő kalendárium). Ezen túl lesz állatkerti látogatás, meg piacolás, szüreti mulatság, karácsonyi kézműveskedés - nincs új a nap alatt.
Immáron harmadik évben is elnyertem az egyik szmk-s tag megtisztelő címét. Vicces lenne, ha tudnék ilyeneken jól szórakozni (talán egy harmadik gyereknél már menne is), de szerintem még mindig vannak olyan szülők, akik nem tudják, ki az szmk-s a csoportban, és mindig úgy történik a megválasztás, hogy az óvónő tétován arrafelé néz, amerre a két érintett szülő ül, sem név nem hangzik el, sem más egyéb beazonosítás (pl. "az a szőkés nő, ott, a piros blúzban"), így csak lelkesen bólogatnak (az a lényeg, hogy ne ők legyenek tagok). Én is így tennék a helyükben, pedig nem is jár sok plusz elfoglaltsággal, a gyereknapi buli szervezése, plusz évente egy-két összejövetel, ahol alig kell megszólalnom, csak ha már nem bírom tovább cérnával buzognak az egyéb csoportok szmk-sai, meg az én csoportbeli párom (a becenevét, ahogy itthon szoktam emlegetni, nem árulom el), aki szintén több mint egy évig nem ismert meg (nem hibáztatom, ritkán járok az oviba, sajnos, ugyanakkor meg kapja be, mert én is megismerem őt ennek ellenére). Na, mindegy is. Azt hiszem, anno, amikor vállaltam, éppen a második gyerekünk sorsa miatti örök lelkifurdalásban szenvedtem, és azt gondolhattam, ennek bele kell férnie, ha már Ábelnek nem jutott olyan kizárólagos figyelem soha, ami a bátyjának az elsősége miatt megadatott.
Ez az utolsó mondat talán a kulcs az egész érzelmi cunamihoz, ami bennem dúl már egy jó ideje. Egyéves volt Ábel, amikor kimondtam itthon, hogy ő aztán nem lesz olyan, mint a bátyja, és ez a "nemolyan" mindenfélét jelentett. Az látszott, hogy sokkal inkább tudja, mit akar, azért meg is küzd (hívhatjuk erős akaratúnak is, ami hisztivel is párosul időnként - bár lássuk be, a hisztik nem olyan vészesek, csak olyan átlagos gyakoriságúak és erősségűek), de amúgy is vagányabb volt, meg vakmerőbb, és több figyelmet igényelt magatartásilag, fegyelmezésileg, mint amihez szoktunk. A húgom csak simán annyit mondott akkortájt és utána is párszor, hogy felköthetjük a gatyánkat. Igen, volt mindig is a szeme villanásában valami, amitől az ember vagy megijed, vagy elolvad (és közben meg is ijed kicsit), és hát a családfő gyerekkori meséi alapján (akit az édesapja az iskolából egyetlenegyszer vitt haza, és soha többé nem volt hajlandó a ezért a koszosgyerekért menni) eléggé úgy tűnik, hogy másodjára sikerült az ő mini mását megalkotnunk.
Én imádom egyébként ezt a csibészséget benne, mondják is, hogy azértfiú, hogy ilyen legyen, és egyébként meg nem olyan vészes ez azért. A másik viszont, ami szintén viszonylag korán érzékelhető volt, jobban aggasztott és aggaszt bennünket. Még mindig nem dőlt el, melyik kezét használja, a jobb dominál, aztán van egy szituáció (pl. tollasütőt fog a kezébe), amikor újra a balt használja. Meg ő aztán nem ül le társasozni (csak néha), nem játssza szívesen a fejlesztő játékokat, nem töltöget ki készségfejlesztő füzetkéket, és nem rajzol, nem színez. Csak ha kedve van - ami ritka. (És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy neki talán nem is jut annyi figyelem, ami Ákosnak még igen, és vajon mi mennyire vagyunk ebben hibásak.)
A szülői lét jó adag elfogadásból áll, tanulom is rendesen, hogy ne hasonlítgassak, ne méricskéljek, csak igazodjak és támogassak. És egészen jól megy ez ideig-óráig, aztán jön az óvónő, aki azt mondja, hogy nem úgy fejlődik, ahogy kellene, bizonyos területeken nem üti meg a mércét. És akkor mi azt is elfogadjuk, belemegyünk az itthoni fejlesztő tornába, ami aztán a nyári szünetben nem annyira fér bele az életünkbe (és egyébként is járunk játszótérre, úszótanfolyamra, hintázni, új élményeket kínáló programokra, meg akárhova, ami szerintünk legalább annyira az épülését szolgálja). Mindezt azzal a gyerekünkkel, aki egészen kicsi korától ügyesebben mászott fel a mászókára, mint a bátyja (bár tudom, hogy ez nem csak abból áll).
Majd amikor az új tanévben a második óvodai hét végén mosolyogva kérdezem az óvónőtől, hogy ugye ő is érzi, hogy fejlődött a mi kicsikénk a nyár folyamán, közli, hogy háááát, ő ezt nem látja. A családfő szerint hülye voltam, hogy éppen péntek délután álltam le beszélgetni erről (hát, de mikor, ha én akkor járok arrafelé?!), így olyan keserű szájízzel mentünk neki a hétvégének, hogy csak na. Az óvónő hozta a példákat (nehéz bevonni a közös játékba, hamar elfárad, bezzeg a barátjával együtt kezelhetetlenek, de sokszor egyetlen plüssel eljátszik hosszasan magában, ahelyett, hogy másokkal játszana), aztán idővel átvált egyes számról többes számra (érzékeltetve, hogy nem csak a mi gyerekünk a fekete bárány a csoportban, vannak még rajta kívül ilyenek). De legalább végre kiálltam magunkért, érte, és megjegyeztem, hogy úgy gondolom, ha egy gyereknek van akkora fantáziája, amivel egyetlen plüssel egész történeteket kreál, és baromi jól elvan a szerepjátékokkal, annak azért csak van előnye is, nem?! Látszott, hogy nem értett velem egyet, de rám hagyta.
Felvetette viszont, hogy a félresikerült fül-orr-gége vizsgálat után (amikor a doktornő elég lekezelően állt a családfő által vázolt problémához, miszerint az óvodából küldtek, hogy nézessük meg az orrmanduláját és zárjuk ki a hallásproblémát, és hiányolta a logopédiai véleményt, amit a hallásvizsgálatos doktornő szintén emlegetett, amikor felhívtam) nem akarjuk-e a nevelési tanácsadóba elvinni. Megnyugtattam, hogy még aznap kértem időpontot, de még nem kaptam (három hónapja...). És egyszer csak kiderül, hogy ők is rá tudnak segíteni erre, akkor előrébb vesznek, és egyébként is jön majd a logopédus, és ő is megnézi, kell-e hallásvizsgálat, és ott előre vetetik. Akkor meg mi a jó francnak küldözgetnek bennünket mindenféle támogatás nélkül idejekorán, amikor ennek ez a menete?! De azért a végén csak megkapom azt is, hogy "nem buta ám" a gyerek. Hát, köszi.
Egyébként meg a szülői értekezlet után nem voltam rest, végig néztem a folyosón kirakott nyáriélményes képeket, és úgy tippeltem, hogy kb. az 50%-uk nem is nagyon ismerhető fel, ellentétben az Ábelével (aki viszont egy nőt rajzolt le egy bajszos bácsival - a családfő itthon érdeklődött is, hogy ugyan merre jártam nyáron, amikor ő dolgozott és kivel). Szívesen visszaléptem volna az óvónőhöz, hogy megkérdezzem, ez a rajzi statisztika nem jelenti azt, hogy azért csak van fejlődés? A gyerek, aki tavaly még pöttyös labdát sem rajzolt pöttyök nélkül, felismerhető alakokat alkotott. De végül nem kérdeztem meg. 
Újra és újra elmondom itthon, hogy muszáj nekiindulnunk az útnak, muszáj kiemelten figyelni rá, a családfő egyetért, és közben látom rajta, hogy úgy érzi, túlzottan ostorozom magamat, magunkat a mi második gyerekünk miatt. És amikor óvatosan felvetem, hogy nem tudjuk, mi vár ránk, talán a nyelvtanfolyamot is hanyagolnám, mérges lesz biztat, hogy ne tegyem. Aztán meg arra gondolok, hogy még van két évünk az iskoláig, nem lesz itt gond, és szépen minden a helyére kerül, csak szeretnünk kell és támogatni - mint eddig is. És megküzdeni a rendszerrel, hogy végre kiderüljön, merre induljunk és milyen lendülettel.

2017. szeptember 11., hétfő

Röpke kirándulás

Tegnap szipi-szupi napunk volt. (Ez a kifejezés valamelyik meséből van, most nem ugrik be, melyikből - magamtól tényleg nem használnék ilyen kifejezéseket. De tényleg!)
Nem mondom, hogy semmi extra ötletből kerekedett ki a jó kis napunk, de amúgy tényleg olyan hirtelen jött ötlet volt. Valamiért úgy gondoltuk, hogy az ilyenkor szokásos gesztenyegyűjtő kirándulásra még korai elindulni (aztán persze utána már mindenhol láttunk elhullott gesztenyéket, meg még a FB is feldobta az emlékeim között, hogy kb. 3 éve pont szeptember elején jártunk arrafelé), így beugrott, hogy megnézhetnénk a Margitszigetet. Tavasszal olvastam egy cikket, hogy mindenféle munkálatok zajlanak arra, ezért nem ajánlják programozásra, aztán nyáron meg mindenfelé jártunk, de kimaradt. Így ideje volt, hogy megnézzük, szép lett-e.
Hát, szép lett. Amúgy is szeretem, kellemes környék, eloszlik a tömeg, sok szép zöld, meg ilyenek, de most meg még szebb, rendezettebb lett. Bicajjal mentünk a szomszédékkal. Előtte mindent megbeszéltünk: vettünk reggel perecet a pékségben, felkészülve, hogy ebédre nem érünk haza. 10-kor indultunk, szép idő ide vagy oda, előtte még a fű is nedves. És úgy számoltuk, hogy így éppen odaérünk a zenélő szökőkúthoz 11-re, mert akkor gyerekdalokkal megy az óránkénti zenés műsor (ezt is a FB-on olvastam egy cikkben még nyár elején, bár jártunk már itt napközben is, este is). Reggel megfőztem a bablevest, megsütöttem a meggyes sütit. Hosszú nadrágot vett mindenki, akinek az öltözködésébe bele szoktam szólni, aztán indulás előtt kapkodtam, mert addigra kiderült, hogy a vártnál is jobb idő lett.
Viszonylag simán eljutottunk a szigetre, sőt még szabad szék is akadt, ezért a gyerekek letelepedtek az első sorba a tűző napra, és nagyon élvezték a zenéket. A fiaink az összeset felismerték.
Utána arrébb gurultunk az egyik rétre, leparkoltunk egy olyan helyen, ahonnan gyalog meg lehetett közelíteni vattacukrost, kávést és fagyist is, sőt még kulturált mellékhelyiség is volt a közelben - ezek minden igényt kielégítettek, amit meg nem, azt nem emlegettük. Előkerültek a plédek, letelepedtünk, a szülők próbáltak lazítani, percekre sikerült is, a gyerekek felváltva rohangáltak vagy a nyakunkon ugráltak - minden olyan volt, mint ilyenkor szokott. Visszafelé csordogálva még megnéztük a vadasparkot (egyes szülők nagyon lelkesen felajánlották, hogy vigyáznak addig a bicajokra, amíg mi a szomszéd apukával bekísértük a gyerekeket), aztán hazatekertünk.
Útban azon agyaltam, hogy életünk egyik legjobb befektetése a kerékpárvásárlás volt anno, mert olyan jó kis programokat lehet viszonylag olcsón kihozni belőle. Meg hogy két éve, az első ilyen nyolcas kirándulásunkon fele ennyi távtól remegtek a lábaim, most meg tényleg meg sem kottyan a távolság. Sőt a gyerekek is egyre jobban bírják, tanulják a közlekedés szabályait, tartják a köteléket (előre megállapodunk, milyen sorrendben megyünk, nehogy összeütközzenek itt a nagy igyekezetben menetközben). Ábel hazafelé úton elaludt az ülésben, én meg a késői ebéd után hunytam egyet a kanapén.
Remélhetőleg most hétvégén is esőmentes lesz az idő, akkor ismét nekiindulunk valamerre. A következő hétvégén meg megyünk a kerületi biciklis versenyre.

2017. szeptember 10., vasárnap

...pom-pom

Öregebb lettem... ismét. De ki számolja...?! És én még azt hittem, hogy a 30 sok, aztán a többi még többnek tűnik azóta. Néha, ha látok a tévében velem egykorúakat (ilyen-olyan műsorokban, ahol fontosnak tartják kiírni az illető neve alatt a korát), rácsodálkozom, hogy "azta'! velem egyidős!", és hát nem jó érzés, hiába hiszem, hogy én nem látszom annyinak. A tőlem min. egy tízessel idősebb kollégám meg biztat, hogy lesz ez még rosszabb is, és onnan nézve ez a mostani meg majd milyen kevésnek fog tűnni. Belegondolni sem akarok, ezért hagyjuk is a számokat!
A hétvégi menütervezéskor mindenesetre éltem az ünnepelti előjogaimmal, és közöltem a családfővel, hogy a szombatot nehogy már én találjam ki, hiszen születésnapom lesz, én csak úgy elleszek egész nap, és élvezem a kényeztetést. Végül is kajailag (is) így történt, mert rittyentett nekem egy meglepetés-ebédet, nem árult el semmit akkor sem, amikor kíváncsian ott sertepertéltem körülötte, és amikor a szomszédasszony átugrott egy kávéra, csak a teraszról befelé leskelődve próbáltuk kitalálni, mi készül. Kukorica-krémleves baconchipssel, kacsamell rozéra sütve gyümölcsmártással készült - meglehetősen elégedett voltam.
Az ajándékot illetően sem tudtam, mire számíthatok. A hét közepén elkezdett kattogni a fejemben a pénztárgép, és felmerült bennem, hogy felajánlom, legyen a nyelvtanfolyam az ajándékom, annyi kiadásunk volt mostanság, de gondoltam, hogy ezzel már el fogok késni, és egyébként is izgatottan vártam, mit talált ki a családfő, ezért végül nem szóltam. Ha jól számolom, minden érzékszervem kielégítésre lelt, találtam a fiúk által átadott csomagokban könyvet, desszertet, libamájpástétomot, pici italt és későbbre szóló színházjegyet előtte egy kettesben elköltendő vacsora ígéretével (természetesen ez utóbbi a bébiszitterrel is előre leegyeztetve). Hozzám hasonlóan a családfő is úgy gondolta, hogy bár családban élni és két fiút nevelni meglehetősen jó dolog, egymásnak az egyik legnagyszerűbb ajándéknak - ennek ellenére vagy éppen emiatt - a felnőttes program számít. A telefonom egész nap különféle hangokat adott ki, jöttek a hívások, sms-ek, üzenetek mindenféle formában, igyekeztem legalább egy részükre válaszolni.
Természetesen nem lógattam a lábam annak tiszteletére, hogy egy évvel idősebb lettem, némi házimunkát azért végeztem, de volt azért nyugis délutánunk csak úgy itthon, csak úgy lazán, este pedig az udvaron a szomszédékkal kocintottunk. Az estébe nyúló együttlétet megédesítették a szomszédban dolgozó aszfaltvágó és bobcat hangjai (a munkálatok garanciálisan zajlanak, ezért csak a napi munka után érkeztek meg a szakik már két este, feldobva ezzel mindannyiunkat), így jórészt szájról olvasva beszélgettünk. A gyerekek élvezték a közös programot, amire az utóbbi hónapban nem volt példa, mivel felváltva nyaraltak a mamáknál, és besötétedés után négy elöl világító, hátul villogó bicikli közlekedett körbe-körbe. Terveztünk még délutáni dunaparti kört is Ákos javaslatára - ami, gondolom, nem annyira az én napom tiszteletére született, hanem az új biciklijét próbálta volna ki nagyobb távra, de végül nem indultunk neki. Őt elkapta valami takonykór, ezért maradtunk, estére már Ábelt is meglegyintette a dolog, sőt nála hasmenős jeleket is tapasztaltunk (helló ősz és helló új tanév!).
Ha mára jobb lesz a helyzet, azért csak nekiindulunk egy túrának nyolcasban kétkeréken, most a Margitszigetet néztük ki. (Bár ez nem dob fel, hogy a kicsi negyed hatkor, a nagy hatkor már lejött, ráadásul mindketten eldugult orral.)

2017. szeptember 7., csütörtök

Dolgozós-iskolás hétköznapok

Már saját magamnak is unalmas vagyok ezzel az ébredési mizériával, de most mégis úgy tűnik, hogy csak tudok én a szokásos 3-nál tovább aludni, de így meg, 5 körül kelve például nem sok idő jut blogok olvasására másra. De nem baj, inkább ez állandósuljon, mert akkor este 7-kor még nem érzem magam mosott sz@rnak (csak fél 8-kor :D).
Mindenesetre a héten már volt elég teendőm ahhoz reggelente, hogy pörgősebbre vegyem a figurát. Kedden reggel utalásokat intéztem, meg már nem is tudom mit, szerdán reggel, amikor posztírásra adtam a fejem, egyszercsak eltűnt a net a házból, a modem is csak villogott (telefonon meg biztosan nem állok neki pötyögni), így bennem maradtak a szavak. A modem végül hazaérkezésünkre abbahagyta a vészjelzéseket, így nem kellett intézkedni.
Állandó teendőként olyan 6 körül kell nekiállnom a szendvicskészítésnek (magamnak), gyümölcsdarabolásnak (Ákosnak, mert akkor garantáltan megeszi), teafőzésnek (szintén Ákosnak, mert apjával kettesben egy thermo kulacsot bírtak venni a suliba, abba meg langyos tea dukál - bár ez határozottan pénztárcakímélőbb, mint bármi más). Aztán megetetem a nyuszit (ő várná már korábban is, de ha másra bízzuk, úgysem kap korábban, ezért próbálom a későbbi reggelihez szoktatni), utána gyorsan fel szoktam öltözni (vagy kikészítem előző este a ruhámat, vagy fejben már megvan, mit húzok magamra, mert tudom, reggel nincs időm és agyam gondolkodni ezen), meg még bekészítem a mosást, ami majdnem minden napra jut, hogy a fél 7-kor ébredő fiúkat tárt karokkal várhassam.
Most hogy elkezdődött az iskola, Ákos köhécselt egy-két este-reggel, így észbe kaptunk, hogy kéne a szokásos vitamint, immunerősítőt kezdeni, azt is kiadagolom reggelente. Ébredeznek, isznak, aztán kezdhetjük az öltözködést és a reggeli készülődést. Ábel már tegnap elkezdte, hogy nem akar oviba menni (ez elég gyakran el szokott hangzani itt nálunk, de mindig arra jutunk, hogy csak ébredés utáni nyűg ez nála, mert egyébként meg jó kedvvel megy be és jól érzi magát - szerzett már pár sérülést a pörgés közben). Én - most még sikerült mindig - 7 előtt 10 perccel indulok itthonról, addigra már ruhában nézik a mesét.
A táskát már előző este bepakolja az iskolás, arra nincs gond. A harmadik napon itthon maradt az egyik könyv, hiába, kiesett a rutinból, ezért aggódik miatta és többször megkért bennünket, hogy ellenőrizzük. Most azt próbáljuk bevezetni, hogy a két évig érdemtelenül alig használt íróasztala is aktív részese legyen a mindennapjainknak, ezért fent tartjuk a könyveit. Igaz, most lépcsőznie kell, de szeretnénk odaszoktatni, mert - ahogy tavaly is elhangzott, és idén is ezt harangozta be az új napközis tanítónéni - már számíthatunk itthoni tanulásra is, azt meg csak jobb megoldani a saját kuckójában. Az már biztosnak tűnik, hogy a hétfő-szerda ilyen lesz, mert a gyógytorna éppen tanulási időben van, ezért akkor biztosan haza fogja hozni a házi feladatot, sőt a tanulnivalót itthon ki kell kérdezni. Sajnálom kicsit miatta, de ez a napirend most így alakult. És a fociról még mindig nem tudunk semmit, csak reméljük, hogy nem ütközik a tornával, mert szeretne járni. Amikor az új tanítónéni ismerkedés közben feltette a kérdést, ki mit szeret, Ákos a matekot és a focit mondta. Ez azért cuki, mert bár az elsőben tényleg jó, a másodikban azért korántsem a csapatuk erőssége, de azt nagyon becsülöm benne, hogy nem lustálkodik, hanem fut mint az ördög a labda után (tavaly egy meccsen volt szerencsénk látni). Meg aztán végül is az a lényeg, hogy ő élvezze és közben mozogjon.
Tegnap megvolt az első szülői értekezlet. Az új tanítónéni kezdő, kicsit bizonytalan, reméljük belejön majd. Elég kevés információt kaptunk, plusz dolgokról (mint versenyek, házi plusz feladatok, versenyek) nem nagyon esett szó. A napközis tanító már sokkal tapasztaltabb, pörgősebben, gyakorlatiasabban állt mindenhez. Érezhető némi feszültség közöttük, az idősebb odaszúr néha a fiatalabbnak - nagyon remélem, hogy ez csak átmeneti zavar köztük, mert nem hiányzik senkinek ezt látni, hallani. Tőle tudtuk meg végül, hogy mikre figyeljünk a tanulás tanításában, milyen tanácsokkal lássuk el a gyerekeket, milyen módszerrel ellenőrizzük őket leckeileg és tudásilag. Az elmúlt napokban már belenyugodtam a döntésembe, hogy idén nem jelentkezem képzésre, és most megerősítve látom magam ebben: kellünk most mindketten itthonra stabilan, elegendő időben már csak a családi nyugalom és egyensúly érdekében. Aztán lehet, hogy kicsit fel is fújjuk ezt a harmadik osztályt, de amikor azt mondja a tanítónéni, hogy a harmadik nagyobb váltást jelent, mint az alsóból felsőbe menni, úgy érzem, lehet némi alapja.
Na, szóval, elkezdődtek a hétköznapok, megvannak a terveink, melyik napon mi van, mit ütemezünk benne (nem elfelejtkezve az óvodásról, aki szintén figyelmet igényel). Most már csak bele kell szoknunk a rutinba. Gondolom, mondanom sem kell, a könyvtári könyvek ott figyelnek, ahova leraktam hétvégén. Vége a jó világnak és az esti lazaságnak.

2017. szeptember 3., vasárnap

Beindult az ősz

Ez a tegnapi munka csak arra volt jó, hogy megállapítsuk, nincs ott a helyünk egy ilyen rendezvényen. Jó, volt benne azért pozitívum is, például mivel a társszervező az én régi (első "szépruhás") munkahelyem volt, összefutottam pár régi ismerőssel. Volt, aki elkerekedett szemmel nézett rám, és jól megölelgetett, volt, aki köszönt, de szerintem nem tudott hova tenni. Egy időre úgy éreztem, visszaforgattuk az idő kerekét, felidéztem, amikor még frissdiplomásként beragadtam kicsit a főiskola alatti megélhetésért végzett munkában (konkrétan egy kis közértben árultam, ahol korábban a sörös rekeszeken írtam a szakdolgozatomat), ahonnan még mindig nem "normális" munkahelyre mentem tovább (bár a szándék megvolt bennem, de aztán úgy alakult, hogy az irodai munka helyett egy kis dobozos autóval jártam az ország benzinkútjait, és mindenfélét árultam nekik), és végül (amikor már elegem volt abból az életből, meg abból is, hogy állandóan lerobbant az autó, amivel jártam) kikötöttem ezen a munkahelyen. Ez a munka volt az, amikor reggel nem sört rendeltem, vagy nem az ország keleti felébe indultam édességgel, játékokkal megpakolva, hogy aztán ki tudja mikor érjek haza, hanem tényleg szépen felöltözve, kulturált körülmények között, szinte már a tanultakat is hasznosító munkát végezhettem. Legalábbis az elején még hittem benne, aztán persze már látszottak a visszásságok ott is. De köszönhetek ennek a munkának barátságokat, kapcsolatokat (sőt a későbbi munkámat is, amire álmomban sem gondoltam volna korábban), és jó visszaemlékezni azokra az évekre (főleg, hogy öt év múlva kiszálltam belőle).
Aztán pozitívum volt még a szombatban, hogy a munkatársakkal viszont baromi jól szórakoztunk. Volt konkrétan egy időszak, amikor már tudtuk, hogy felesleges volt eljönnünk könnyesre röhögtük magunkat. A rendezvény egyébként jól szervezett volt, láthatóan sokan jól érezték magukat, de el voltak foglalva a mindenféle sporttal, főzőversennyel, nem akartak kapcsolatokat építeni (legalábbis nem velünk) vagy képzéseket venni. Hát, most már ezt is tudjuk. Ahogy azt is, hogy mégis csak kell valami plusz, ami-  még ha nincs is köze ahhoz, amit kínálunk - vonzza a tömegeket. Az is elég régen volt, amikor az előző munkahelyemen a marketingesek egy hasonló rendezvényre csokiszökőkúttal mentek ki - emlékszem, hogy meglepődtem, de persze bevált, tolongtak az emberek körülöttük. Na, ilyen nálunk nemigen lesz, de azért megnézném a nagy-nagyfőnök arcát, amikor felvetünk egy hasonló ötletet.
Amíg én feleslegesen múlattam az időt, itthon is zajlott az élet. A családfő a fiúk aktív segítségével összerakta Ábel íróasztalát, majd összerántotta az emeletet, aztán a teraszt is, sőt ebédet főzött, palacsintát sütött. Ilyen háttérrel azért könnyű nekem, nem? De azért jó volt hazaérni délután hozzájuk.

Úgy egyébként meg tűkön ülünk, és várjuk, hogyan alakulnak majd a napjaink. Órarendet még nem láttunk, nem tudjuk, mire számítsunk. Nem tudjuk még, mikor mik várhatók (úgy mint órákon kívüli elfoglaltságok az iskolában, és az óvodában). Ezek mind a következő napokban, hetekben derülnek ki, és csak akkor tudunk a tanévre berendezkedni.
Részben emiatt is, meg mert talán máshova helyeződtek a hangsúlyok is, meghoztam döntést (asszem' legalábbis, hogy végleg eldöntöttem), most (még) nem leszek coach, és nem kezdem el a képzést, amit fontolgattam. Amúgy is voltak kétségeim, hogyan fér bele egy szinte minden péntek délutánt és szombatot lefedő elfoglaltság az életünkbe, ami vizsgaidőszakban meg sok tanulással jár (bár a családfő vállalta volna azt is, hogy ő még jobban odateszi magát itthon), de hosszas vacillálás után be kellett látnom, hogy most inkább mást kell előre sorolnom. Nagy hiányosságom a nyelvismeret (mármint a szintje), ezért úgy döntöttem (a családfő egyetértésével), hogy inkább nyelvtanfolyamra jelentkezem. Egy bölcs kollégám (is) tanácsolta ezt (bár ő olyan szempontból vetette fel, hogy később inkább egy mesterképzésre jelentkezzek, ha még mindig tanulni akarok, amihez kell a nyelvvizsga), és azt is megemlítette, hogy a nyelvtanulás nem leányálom, főleg az én koromban egy komoly motiváció sem ártana. Az pedig, hogy Ákos is most kezdi az angolt (egy angolt emelt szinten oktató iskola diákjaként), eléggé ösztönzőleg hat majd rám is (remélhetőleg). Már ki is néztem az iskolát (praktikus szempontok is domináltak, itt a kerületben, két hétköznap esti időponttal), írtam nekik, és egy napon belül válaszoltak (ez egy nagy piros pont számukra). Arra meg, hogy Ákosnak, aki nulláról indul nyelvtanulásban, mennyi idő kell, hogy meghaladja az én szintemet, lehet téteket tenni. Mert hogy eljön ez az idő is, az tuti.

A munkán és tanuláson kívül vannak azért más terveink is. Például most hogy megérkezett a hidegfront, elkezdtem vágyni a szép színes őszt, amikor gesztenyét gyűjtünk, és kirándulunk egyet erre-arra. Alig három hét múlva lesz az a kerületi kerékpáros verseny, amire ismét benevezünk. Eszünkbe sem jut komolyan venni az ilyen versengést, ennek sem az a célja, de tavasszal, amikor szintén részt vettünk rajta, nagyon jó érzés volt egy hatalmas tömeg részeként letekerni a távot.
Formálódott még egy őszi összcsaládi összejövetel, ami, ahogy nézem a FB-os családi zárt csoportban az egyezkedést, nemigen fog összejönni. Őszintén szólva nem is bánom, mert ahogy tolódik az időpont, egyre hűvösebb lesz egy ilyen szabadtéri bulihoz, és lutri, hogy ha haza is utazunk, nem esőbe torkollik-e az egész. És hát tudjuk, hogy ha valami jól sikerült már kétszer is, nem szabad túl sűrűn megszervezni, mert elveszítheti a varázsát - ezért talán nem is kell erőltetni.
Ugyanilyen kérdéses, milyen időnk lesz az Őrségben az őszi szünet alatt, de azért várjuk már azt is. Legfeljebb jól felöltözünk, ahogy a szomszédasszony mondta.

Ma pedig bekuckózunk mi is itthon, és délután átcsattogunk szembe a suliba (bár kérdés, hogy milyen idő lesz), és hivatalosan is elkezdjük a tanévet.

2017. szeptember 2., szombat

A mi első tanítási napunk

Na, hát ennyit a jó alvásról! Ma már 3 után már ébredtem. Mondjuk ezt betudhatjuk a frontnak - legalábbis reménykedem.
A mi szeptember 1-jénk viszonylag jól telt. Nem volt ünneplőruhás-iskolatáskás fotózkodás. Amíg ki nem mentünk az udvarról, még szinte arról is elfelejtkeztem, hogy kezdődik az iskola. Két gyerekkel lenni jó, sőt plusz gyerekkel is jól alakulnak a napok, de eggyel néha még kellemesebb. Mindegy, melyikük részesül abban a szerencsében, hogy itthon lehet valamelyikünkkel, ő is élvezi, mi is, hogy csak egymásra lehet figyelni (na, meg a teendőkre, amik adódnak). Szerintem kell is néha ilyen, hogy csak az egyikük van itthon, a másik attól még megy az intézményébe. Hiába nincs semmi extra, élvezik a kizárólagos figyelmet. Most éppen az iskolás járt jól.

Délelőtt elég aktív voltam, megejtettem a heti takarítást, hogy a családfőnek ne kelljen vele szombaton bajlódnia, amíg én dolgozom. Közben kihasználva, hogy van idő, viszont az udvar nyugis és üres, kiengedtem Jucikát, aki aztán elbóklászott kint, aztán egy órácska után vissza is jött a házba, csak a helyére nem akaródzott neki beugrani, én meg már sürgettem, csalogattam egy fél almával, hogy fel tudjak mosni. Végül kegyeskedett szót fogadni (nem szeretem elkapni és visszatuszkolni, jobb mindenkinek, ha ő magától dönt úgy, hogy ideje visszavonulni).
Közben folyamatosan járt a mosógép, a ruhák mellett még a paplanok is sorra kerültek, jó volt a lengedező ruhákra nézni. Aztán betuszkoltam a könyvtári könyveket a bicikli kormányára felfogatható táskába, és elindultunk a könyvtárba. Ákos már elég rutinosan közlekedik, de a sok kereszteződés miatt azért van bennem para, nem szívesen engedem az úttestre, én meg nem járok a járdán - így nagyon kellett rá figyelnem.
De elvergődtünk először a könyvtárig, majd amikor - tekintettel arra, hogy a könyvtár felújítás miatt másfél hónapra bezár - jó sokat könyvet kikölcsönöztünk (igen, abba nem gondoltam bele, hogy még ha nagy nehezen bele is férnek a táskába, a súly elhúzza majd a kormányt), utána átcsattogtunk a túloldalra. Gondoltam, itt az ideje, hogy megmutassam a mi nagyfiúnknak a mexikói éttermet, amit mi ketten a családfővel egyszer már kipróbáltunk. Reménykedtem benne, hogy találunk olyan kaját, amit ő is megeszik. Szerencsére volt gyerekmenü, mert különben éhen maradt volna.
Hazaérve lerogytam kicsit, és már majdnem bealudtam, amikor csörgött a mobilom munkaügyben. Péntek délután, ráadásul szabadság alatt - bevallom, nem vettem fel. A hívó már nem először hív estébe nyúlóan, persze amikor meg kellene, nem jelentkezik, majd megtanulja egyszer.

Délután aztán a szokásos időben hazaért az óvodás a dolgozó apjával, a kezében egy apróra hajtogatott szórólappal. Ő olyan kis hörcsög, mindent begyűjt (néha fák termését, vagy egy egy pici faágat hoz, amit aztán meg kell őrizni), és a bátyjával ellentétben, ő nem csak birtokolni akarja ezeket az egyébként totálisan felesleges dolgokat, de úgy eljátszik velük, mintha valami hiperszuper drága játékok lennének. A szórólapot is legalább egy órán keresztül hajtogatta így-úgy, közben dünnyögött, szerepeket játszott, vacsoránál pedig hozta magával az asztalhoz (mindig, szinte minden egyes alkalommal ebédel velünk egy plüss, egy műanyag figura, egy legó vagy egy katona - az éppen aktuális kedvenc mütyür). Ez a papír most a szokásos, óvodán keresztül rendelhető foglalkoztató füzetekről szól. Persze egy-két játékot is rányomnak, már miért ne nehezítsék meg a szülők életét, de hamar letisztáztam vele, hogy ebbe a házba több játék most nem érkezik. Viszont az egyik sorozatot a füzetekből megrendeltük. Nyáron - úgy tűnik - kedvet kapott az ilyenekhez, én meg örülök neki. (És ha már nyár, meg fejlődés: úgy tűnik, mozgásilag is sokat fejlődött a kicsink. Úgy mászik fel mindenhova, mint egy kis majom. Eddig is kitartó volt, de most újra és újra meglep bennünket, mert nem adja fel, és ráadásul sokkal összeszedettebben csinálja. Az más kérdés, hogy nem mindig tud utána lejönni, de megoldja: nyaraláson például távolról figyelve láttuk, hogy fent ragadt valahol: megkért egy arra járó hölgyet, aki aztán szólt egy fiatal pasinak, és levették, mire odaértünk, hogy segítsünk.)

Aztán családfővel leültünk kávézni és beszélni, mert több napirendi pontunk is akadt. Először a bevásárlólistát vettük elő, de a hétvégi menü nem állt össze, amit szombatra én javasoltam, az nem nyerte el a tetszését - mivel dolgozom és ő főz, ráhagytam a szombatit, a vasárnapot kitaláltam - ezt én készítem majd.
Ezt követően továbbléptünk a következő témákra. Döntést hoztunk bicikli-ügyben, fel is hívta az eladót, megrendeltük. Azért lett sürgető a dolog, mert három hét múlva lesz az őszi kerületi futó- és kerékpárverseny, amin ismét indulunk, és a távot Ákosnak letekerni egy kinőtt biciklivel sokkal nehezebb lenne. A jövő héten érkezik a járgány, és ezzel letudtuk a születésnapi ajándékát (ezt a tényt most is megemlítettük, nehogy elfelejtődjön november elejére, hogy ez az ajándék). A mostanit az öccse örökli, már várja, remélhetőleg nagyobb kedvvel gyakorol majd rajta.
A harmadik pont Ábel szobája, pontosabban az íróasztala volt. Hiába nem megy még iskolába, már jó ideje vacillálunk egy asztalon, mert a kis műanyagot kinőtte, meg az egyébként is kikerült az udvarra. És ha már elindult a nagyfiúsodás útján, gondoltuk, örülne neki, ha lenne hova ülnie, ahol tarthatja a mütyürjeit, íróeszközeit, és ezek most az iskolakezdésre tekintettel akciósak is voltak. Láthatóan örült az ötletnek, és amikor a hősies apja nekiindult, majd haza is szállította a dobozt, elkezdte sürgetni, mikor szereli össze.
Ami még mindig kimaradt (az iskolai cuccok összepakolása, felcímkézése, ami Ákost még mindig nem izgatja egy fikarcnyit sem), az valószínűleg vasárnap kerül majd sorra. Úgyis esős időt mondanak, így nem csábulunk el másfelé.


2017. szeptember 1., péntek

Utolsó nyári napok

Éppen a minap tudatosult bennem, hogy a nyári szabadságoknak, meg mindenféle programoknak köszönhetően kicsit normálisabb lett a napi ritmusom, este tovább ébren voltam és reggel csak 5-6 között ébredtem. Erre tegnap este úgy elaludtam valamikor fél 9 előtt, hogy csak na, még arra sem emlékszem, hogy a fiúk lejöttek lefekvés előtt. Pedig annyira nem is volt vészes a hét eddigi része és a nap sem.
Az iskola előtti hét szerintem egészen jól telt, telik. Ákos jól elvolt a kisbarátnőjééknél két napot (bár a második reggelen kicsit el kellett vele beszélgetnem, hogy legyen már visszafogottabb, halkabb, nyugisabb, ne olyan hangosan létezzen, de eredményesnek tűnt a fejmosás, ahogy hallottam).
Aztán a gyerekek szerdán apjukkal és egy játszótárssal kiegészülve még egy szuper fél napot eltöltöttek a Tarzan parkban. A családfő kitett magáért, a négyórás belépőt öt perc híján kitöltötte velük, és végre teljesülhetett az óhajuk, mert az időjárás is barátjuk volt, fürdőruhába átöltözve kiélvezhették a park vizes részét is. Én ezen a napon délelőtt és délután is az új épületünk megnyitóján voltam, a kettő között dolgoztam, este mire hazaértem, a fiúk már aludtak.
Az ünnepségen történt, hogy az egyik új kolléganőt, akivel már találkoztunk pár napja, hirtelen újra meglátva olyan ismerősnek tűnt. Elé is álltam, hogy mesélje már el, honnan jött, mert szerintem én ismerem őt. Két előző munkahely, előtte egyetem - nem rémlik semmi. Aztán mondja tétován, hogy hétvégenként lovasoktató - és akkor beugrott, hogy a lovasiskolában láthattam, csak éppen ott nem olyan halk szavú és fekete szoknyás-fehér blúzos oldalát ismertem meg. Mondtam a nevem, és mosolygott, hogy aha, így már tudja, ugye szoktam e-mailt írni nekik időnként. Hát, kicsi a világ. 
Aztán tegnap én következtem a sorban, de már csak két gyerek volt rám bízva, Ábel ismét ment óvodába. Minden vágyam a nyugis itthonlét volt (természetesen nem úgy alakult), de - miután megfőztem az ebédet, kiteregettem a reggeli mosást - azért kerekeztünk egyet a KRESZ-park felé, meg fagyiztunk, és egy játszótérnél is megálltunk. Alig egy órát töltöttünk itthon, újra nyeregbe pattantunk, és elmentünk az egyik osztálytársék házához, ahol egy új osztálytárs barátkozását elősegítendő a háziak házibulit szerveztek. Ákos egyedüli fiúként jelent meg, de ez egy csöppet sem zavarta. Amikor három óra múlva értük mentem, a harmadik üzenetemre jelent csak meg az udvaron. Utána már csak nemet kellett mondanom a kisbarátnő próbálkozásaira (nem maradunk még 20 percig, nem megyünk be hazafelé a játszótérre - nem is értem, egésznapos csellengés, játék után még hogy van energiájuk máshol folytatni), hanem hazakerekeztünk. Először a kiscsajt adtuk le otthon, majd Ákossal mi is hazaértünk.
Ezután még megvívtunk a medence-szörnnyel (ami ugye ahogy kiszedi az ember a dobozából, soha többé nem lesz olyan kicsire összehajtható, hogy visszaférjen), utána már csak az esti rutin következett.
Mára vágynék egy hosszabb biciklizésre, ez ellen még Ákos sem tiltakozott tegnap, de lehet, hogy csak itthon maradunk, és becsomagoljuk, összepakoljuk az iskolai cuccait. Csak ideje már ennek is, nem? Még valamikor be kell ugranom a munkahelyre is a szombati kitelepülésünkhöz egy mobilpultért, de azt lehet, hogy csak szombaton reggel ejtem meg. És bár nálunk nincs ma tanítás, talán még az évnyitós öltözékét (és az egyebeket is) kivasalhatnám vasárnapra. Eh, mégis csak vannak kötelezettségei az embernek, elleszünk ma is, szerintem...

2017. augusztus 29., kedd

Spontán ünneplés

Magamra általában egy nem túl spontán emberként szoktam gondolni. Előre tervezgetem, milyen programjaink legyenek, általában hét közepén már megőrjítem a családfőt azzal, hogy mi legyen az ebéd hétvégén, minden este kikészítem a másnapi ruhákat mindenkinek (ennek praktikus okai is vannak persze), annyira nem szoktam repesni, ha valaki váratlanul állít be vagy aznap szól, hogy jönne este, meg ilyenek. (Bár például a munkában szokott lenni nem-várt SOS-feladat, de ez meg nem ráz meg különösebben.) De azért lazulok is időnként, és a tegnapi esténk is másképp alakult, mint gondoltam.
Reggel kicsit bűvészkednünk kellett, mert az óvodást nem szerettük volna felzaklatni olyan hírekkel, miszerint Ákosnak még nincs iskola, és a kisbarátnőjéékhez megy, ezért inkább mégis én vittem át munka előtt, míg a családfő Ábellel biciklizett a régen látott intézmény felé. (Ehhez képest persze hazafelé ballagva feltette az egymilliós kérdést, hogy "Ákos, te még nem voltál iskolában?", és amikor igent kapott válaszként, folytatta: "...és ha Ákos már megy iskolába, én is itthon maradhatok?")
A délutánt is úgy terveztük, hogy inkább én hozom el a nagyot, nehogy a kicsi ott akarjon maradni becsapva érezze magát. Aztán napközben kiderült, hogy éppen erre a napra esett a kisbarátnő anyukájával a FB-os ismeretségünk ötéves évfordulója, és amikor délután egyezkedtünk a családfővel, hogyan legyen a gyerek-összeszedés, megemlítette, hogy ők is elugorhatnak Ábellel, úgyis megbeszélték, hogy koccintanak a nagy esemény alkalmából, mert ők is öt éve lettek ismerősök. A végén mindannyian ott kötöttünk ki, előkerült a kávés tequila (hát az valami borzalom szerintem, de megacéloztam magam), a gyerekek rohangáltak az udvaron, mi felidéztük azokat az időket, amikor mindkettőnk nagyobbik gyereke bölcsődés volt, a kicsik még pocakban, és szerintem ő nem volt túl nyitott a barátkozásra, szerinte meg én sem vagyok az a hej'de simulékony és nyitott alkat. Aztán kaját rendeltünk, és csak 8 előtt sétáltunk haza.
Azért jó néha nem előre tervezetten élni a napokat.

Ma fodrásznál kezdek (persze már négy hete bejelentkeztem), mert holnap lesz egy megnyitó ünnepségünk a munkahelyemen, ráadásul estébe nyúlóan. Aztán a családfő lesz háromgyerekes (bevállalt egy tarzanparkos látogatást velük), majd két nap (kisbarátnővel kiegészült) én-itthonlét után, amikor az egyiken egy osztálytársas buliba adom le őket délután, szombaton megyünk arra a bizonyos üzletember-találkozóra (amihez már nem sok kedvem van, de majd csak túl leszünk rajta). A menüket már leegyeztettük (kisbarátnő sem eszik meg mindent), és persze minden más tervezetten megy majd.

2017. augusztus 27., vasárnap

Nyárzárás- és hangolódás-féle

Nincs mese, muszáj szembenéznem azzal, hogy vége a jó kis nyári időszámításnak. Nem mintha a mi felállásunknál könnyű lett volna a nyári gyerekfelügyeletet megoldani (sőt, időnként többletterhet rótt ránk), de akár táborba hordtuk az iskolást, míg az óvodás járt a saját intézményébe, akár itthon-máshol múlattuk az időt programokkal, kisebb utazásokkal, "a" családi nyaralással, akár mamánál hagytuk őket megőrzésre, mégis csak átjárt bennünket a nyári szünet érzete. Most viszont már visszaszámolunk, rendezzük a sorainkat, és felkészülünk az új tanévre. Egy, az iskolában jól teljesítő gyerekkel (és itt nem feltétlenül a bizonyítványra gondolok, hanem arra, hogy milyen szépen beleszokott a kötelezettségek világába és örömmel ment be szinte minden reggel a barátai közé, hogy aztán délután felpörögve, a sok újdonságtól, amit hallott/tanult, felvillanyozva érkezzen haza) igazán nem panaszkodhatunk. De mégis csak rá kell állnunk agyilag, hogy újra a feszes napok időszaka következik, ami - a mindenféle elfoglaltságokkal, sőt még a reggelente rájuk húzandó ruhák mennyiségének fokozatos növekedésével is - egyre kimerítőbb lesz.
Annak örülök, hogy van még egy óvodásunk, akit "csak" be kell hordani, de ez is furcsa lesz majd most mindenkinek (eszembe is jut, hogy Ákos többéves újrakezdési rutinnal, amikor bölcsődébe/óvodába többször is simán bement az egyes szünetek után, éppen ennyi idősen kezdte komoly sírással újra az óvodát, amitől kicsit kétségbe este anno, bár ahogy Ábelt megszondáztuk, úgy tűnik, várja az óvodát, remélhetőleg holnap reggel is így gondolja majd).
Az utolsó hetet már nyugisra terveztük, a sokfelé járt gyerekeink érdekében is, amibe egy-egy közeli játszóterezés azért belefért a héten. Természetesen ennek is megvolt a böjtje, pénteken délután Ábel szeme villanásából már láttam, hogy talán mégis csak kellett volna valami hosszabb lélegzetű kifárasztós program, mert elkezdte feszegetni a határokat rendesen, de - mi a szülők okosan - úgy gondoljuk, hogy kellett nekik ez a pár nap itthon. 
A hétvégét sem gondoltuk túlbonyolítani, az időjárás kegyes hozzánk, egy igazán szép, meleg szombat-vasárnappal zárhatjuk a nyarat. A kerületi nagy rendezvény meglátogatásán kívül mást nem is igazán terveztünk most, eleget utazgattunk, jöttünk-mentünk a nyár folyamán, vágytunk már itthon lenni (mi legalábbis). A hétvégi melegre tekintettel a családfő megvétózta a korábbi medence-elrakási ötletemet (az udvaron a másik két család már felszámolta a saját aquaparkját), így tegnap a már szekrények mélyére elpakolt úszónadrágok is előkerültek ismét, és kicsit strandoltak a fiúk.
Még délelőtt elbicikliztünk a központba, összekapcsolva a rendezvények látogatását a piacos gyümölcsvásárlással, ami aztán kurtán-furcsán véget is ért rögtön az elején egyesek számára. Ábel nem tudta megemészteni, hogy nem veszünk rögtön szerintem totálisan felesleges lufikat, amiket aztán végig vihetünk magunkkal, így addig dacoskodott, amíg elszállt az agyam, és haza akartam indulni vele, de a családfő megelőzött, és ő hozta haza. Így csak Ákossal ketten bolyongtunk kicsit a helyszínen, de ő legalább a kezdeti szintén tétova nézelődés után élvezte a mi kettőnk programját. Annyi eszem még volt, hogy a családfőt megpumpoltam indulásuk előtt, legalább némi pénz volt nálam, aztán így el is csábultunk a helyi könyvtár kirakodásán, és 200 Ft-okért vettünk könyveket (köztük Egri csillagok-at, Kőszívű ember fiai-t - már a későbbi kötelező olvasmányokra gondolva), aztán a piacon is vásároltunk gyümölcsöt, majd mégiscsak akadt lufi is, amit osztogattak. Nem igazán gondoltam bele, hogyan hozzuk mindezt haza biciklivel, és elég viccesen néztünk ki a felkötött lufikkal, a hátulra felfogatott könyvekkel, a kormányon egyensúlyozott gyümölcsös szatyorral, de csak hazavergődtünk valahogy.
A mai napra sem tervezünk nagy dolgokat, lassan a jó időnek köszönhető nagymosásoknak is a végére érek, a családfő pedig saslikot szeretne sütni ebédre. Bármennyire is nem akaródzik, talán elővesszük az iskolai dolgokat, összerendezzük a lista szerint a tanszereket (még most derüljön ki, ha hiányzik valami). Új tanítónénivel kezdjük az évet, évzáráskor még nem lehetett tudni, kire számítsunk, később derült ki, hogy ki lesz - ezért tartok tőle, hogy lesz még pótlista is, ha elkezdődik a tanév. Nálunk ez most elcsúszik egyébként, rögtön 1-jén oktatás nélküli nappal indítunk. Az iskola nyert felújítási támogatást, ami persze nem úgy zajlik, ahogy kellene, és egész nyáron végig követtük innen szemből, hogyan zajlik az egész. Biztos szép lesz, de miután hetekig nem igazán történt semmi, aztán meg rendszeresen már hajnali ötkor kopácsolásra ébredtünk, borítékolhattuk, hogy az iskolások nem a teljesen kész épületbe lépnek be szeptemberben.
Holnap reggel mi dolgozunk, Ábel megy óvodába, Ákos pedig a kisbarátnőjével tölt két napot, aki aztán a következő kettő-hármat velünk üti el. Szerdán még vár rájuk jóság, az óvodás megszakítja bejárását, és csatlakozik a családfő által bevállalt Tarzanparkos kirándulásra (Ákos számon tartja az iskolától a kitűnő bizonyítványához kapott utalványokat, ez is köztük van, a strandról lebeszéltük, erről nem akartuk). Csütörtökön-pénteken én vagyok itthon, eredetileg is így terveztem. Szombaton viszont dolgozom egy üzletember-találkozón - meglátjuk, milyen lesz.
Utána viszont elkezdődik mindenki számára a napi robot.

A minap - amolyan hangolódás féle képpen) próbáltuk listázni a mindennapi kötelezettségek melletti egyebeket. Egyrészt Ákos, ha még lehet, továbbra is járna focizni. Ez számunkra maximum csak a havi díj kifizetését, a megfelelő ruházat biztosítását és heti két alkalommal későbbi elhozatalát jelenti. Ezen túl a nyár közepén megejtett ortopédiai vizsgálat eredményeként számíthatunk heti egy-két gyógytornára (szerencsések vagyunk, az iskolában megoldható, csak be kell jelentkezni, és reméljük, hogy nem ütközik majd a focival). Másrészt Ábelnél is indul elvileg a foci, ahova ő is járna (legalábbis korábban ezt mondta őkelme), de remélhetőleg megoldják óvoda-időben. Aztán szintén neki idén már logopédia is lesz (szintén óvodai időben), bár vacilláltunk I. nénin, akire még számítunk a kisebbik fiúnknál is, de inkább megvárjuk az óvodai felmérést, azután indulunk el magán úton. Sőt vele újra kellene kezdenünk a nyáron gyalázatosan elhanyagolt tsmt-tornát is (persze nehéz úgy tornázni, ha éppen nyaralunk, vagy ők mamánál vannak - de legalább sokat hintázott és mozgott más formákban), ami heti három-négy alkalom és mindkettőnket igényel. Szintén ehhez kapcsolódóan még a nyár közepén felhívtam a kerületi nevelési tanácsadót, és várom, mikor vihetem felmérésre, és - ha ott döntés születik - kell-e valamiféle fejlesztés.
Mindkét fiú meglepően sokat fejlődött a vízi mozgás terén (amivel nyaralás közben szembesültünk, még Ábel is, aki az egyhetes intenzív úszótanfolyamon egész végig nem tette a fejét a vízbe meglepő dolgokat produkált), ezért beterveztünk októberi kezdéssel egy-egy úszótanfolyamot, persze jó lenne azonos időpontra beerőltetni őket. És hát ugye nyár elején jelezték, hogy szívesen folytatnák a lovaglást, amit aztán időhiány és az anyagi terhek miatt valószínűleg elhalasztunk tavaszra.
Igen, jól látjátok, ez csak az ő listájuk, a mienk nem szerepel itt. Báááár, most hogy lezárulnak a jelentkezési határidők a mindenféle formájú (felnőtt)képzésekre nálunk, elég komolyan elgondolkodtam, hogy én is benevezek egy két félévesre (coach-képzés), csak éppen nem biztos, hogy ezt a saját intézményünkben kellene, ahol lekötnének mindenféle szerződéssel és ráadásul mindenki láthatja, ha nem úgy muzsikálok, ahogy szeretnék, sőt még a leendő csoporttársak előtt sem lenne célravezető elismerni, hogy ki vagyok. Arról nem is beszélve, hogy ez a családi időt is megnyirbálná. Na, azért csak felvetem először itthon a gondolatot...

Hát, nagy levegő, és hajrá!

2017. augusztus 22., kedd

Újraegyesültünk 2.

...és - bár tíz perc után már zsongott a fejem kicsit tőlük - idén már el sem engedjük őket ilyen hosszú időre. Anyu szerintem megkönnyebbült, hogy tehermentesítettük, de amikor tegnap délután telefonon megejtettük a "rendbenhazaértünk"-beszélgetést, éreztem a hangján, hogy hiányoznak neki egy egészen kicsit a kis manók.
Az utóbbi négy hétből mindösszesen egyet töltöttek itthon, meg is értem, miért mondogatta Ábel már vasárnap, hogy neki hiányoznak a katonái (valószínűleg így tudta kifejezni, hogy már vágyik haza).  Ő egyébként egy gagyi kis, valami automatából szerzett gyűrűvel várt a kapuban, addig be sem tudtam lépni, amíg rá nem erőltette az ujjamra. Így hát végre akadt egy pasi, aki eljegyzett. :D Ölelgettük egymást, felváltva bújtak hozzánk - bármennyire is jól bírják a mamás nyaralásokat, azért láthatóan már nagyon hiányoztunk nekik, és mi is örültünk, hogy újra együtt lehetünk.

Na, de mielőtt még hazajöttünk, megejtettünk pár programot is.
Először is, szombaton délután-este összcsaládilag sütögettünk az udvaron. Ilyen az, amikor nincs egy karmester, aki kitalálja és összerakja a menetet és a menüt, így a végén annyi minden kaja lett, hogy a fülünkön is az jött ki. Ritkán tudunk így mindannyian együtt bulizni, ráadásul a húgom a családfővel a megkésett születésnapi koccintását is megejtette párszor, aztán előre a szeptemberi születésnapok-névnapok is sorra kerültek, így viszonylag hamar vidámra koccintgatta magát ő is. A csúcs talán az volt, amikor cigánykerékkel bizonyította, hogy ő még bármire képes, persze a gyerekek és én sem maradhattam el. A videofelvétel és a fotók maradjanak a mi titkaink! Én még táncoltam is kicsit a családfővel, majd állandó lovagommal, Ábellel (bár ő hamar faképnél hagyott).
Aztán másnap, augusztus 20-án az időjárás ellenére nekiindultunk Debrecennek. Hívtuk anyut, az öcsémet, de a végén csak négyesben mentünk.
Persze először a nagyerdei játszótéren kezdtünk:
 ...majd ettünk is (volt, aki nyalókát, persze, mama egyhetes kajatortúrájából csak részleteket ismerve meg is értem, hogy nem annyira voltak éhesek):
Aztán a Stadion felé ballagtunk el, akkor már szemerkélő esőben, hogy megnézhessük a virágos kocsikat - még az eső sem szegte a kedvünket (Ákos újabban vagy megszeppenten néz a fotókon, vagy ilyen pofákat vág):
A mignonos kocsi volt az egyik kedvencünk:
A családfő persze a régi cipősdoboznyi kocsikat is nagyon értékelte:
Ezután volt az, hogy Ábelt elveszítettük a tömegben. Alig egy-két perc volt az egész (de lepergett a szemünk előtt minden...), és próbáltunk csatárláncot alkotva végigfésülni a területet, ahol özönlött az esernyős tömeg, amikor az emberáradatban egyszer csak szembe jött az apjával, és a kérdésre, hogy hol volt (az ember ilyen helyzetben tud ám hülyeséget kérdezni) azt válaszolta, hogy "hát titeket kerestelek", és egy picit talán meg volt azért szeppenve. Mi is tanultunk az esetből, muszáj egy szabad kezünknek lennie, amivel őt markoljuk.
Még előtte kisírt magának egy denevért, elég hamar kitalálta, mire használja:
Amikor már eléggé esett, visszakavarogtunk a kocsihoz, és hazamentünk anyuékhoz, aki pihenés helyett kajákat sütött-főzött nekünk. Későn jutott eszünkbe, hogy kéne valami sütit is keríteni, a városban nem kerestünk cukrászdát, a szomszéd faluban pedig nem találtunk sehol. Nagy nehezen lemondtunk róla, és a délután további része csendesen telt.
Hétfőn kora reggel anyu már ment dolgozni, mi pedig, miután kivártuk, hogy a mormota Ábel felébredjen, elindultunk a főváros irányába a Hortobágyon keresztül, és megálltunk a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrumban. Csak ajánlani tudom (és nem csak kisgyerekeseknek), szuper, szép, kulturált, érdekes, jól szervezett - és még dicsérhetném hosszasan. Amióta megépült Debrecen felé az autópálya, nem jártam errefelé, nagyon szépen fejlődött a térség. El is játszottam a gondolattal, hogy ide még visszajövünk...
A fiúk felmentek a kilátóba (ott fönt az a három légypiszok az én kis családom):
 Megnéztünk szinte mindent bent is, kint is:
A 3D-s mozi fantasztikus, szép és hangulatosan mutatja be a tó élővilágát. Tényleg nagy élmény volt.
Valamikor a délután közepén indultunk haza. Itthon becuccoltunk mindent az autóból, és visszaállt a szokásos rend: én elkezdtem mosni, a családfő elment bevásárolni, a fiúk meg újra felfedezték az otthonunkat (Ábel ki is pakolta az összes katonáját várastul, lovastul, akik ádáz csatát vívtak a sárkányokkal), majd egy gyors vacsora és az esti rutin után mindenki a saját ágyában aludt el.

Ma még én is itthon leszek (a családfő még nem akarja a medencénket felszámolni, mert a hétvégére jó időt mondanak, én gazolást tervezek), aztán holnaptól dolgozom, a fiúk apjukkal töltik a hátralévő időt. A hétvégén kerületi napok lesznek, szuper kis koncertekkel, lehet, hogy belecsapunk a lecsóba kicsit.
A jövő hét már legó-hét lesz, Ábel óvodába megy, a hét közepén még elmennek hármasban a Tarzan parkba, aztán Ákos hol dolgozik velem, hol itthon leszünk. Én szombaton (kivételesen) dolgozom, kipróbáljuk magunkat egy üzletember-találkozón kapcsolatépítési céllal - bár már kicsit bánom, hogy kezdeményeztem, mert így lemaradunk a családi futóversenyről a Vadasparknál, amin tavaly a rövidke táv második felét Ábellel a nyakamban tettem meg.


2017. augusztus 19., szombat

Gyerekmentesen 2.

Ugyan mit csinálhat az ember lánya és fia, ha idei második gyerektelen hetüket töltik? Először is lehet izgulni azon, hogy ahogy éppen hogy ott hagytuk a fiúcskákat mamánál, a kisebbik rókázással kezdte a hétfőt. Nem is egyszer kellett anyunak takarítania utána, amikor rájött, hogy jobban jár, ha betesz egy lavórt a szobába, aztán amikor megbeszéltük, diétáztassa kicsit, a beteg megrázta magát, és rántott húst evett ebédre, majd uzsonnára (!) is, és semmiféle nyavalyának nem mutatta jelét a továbbiakban sem. Így megnyugodhattunk, hogy bármi is volt ez, intenzív, de viszonylag rövid kifutású nyavalyát kapott el.
Persze nagy szabadságról azért nincs szó, mert dolgoztunk már a héten, mert persze ilyenkor szabadságot kivenni (most még) luxusnak tűnik, de a szalma szülők amikor hazaérnek munkából, élvezhetik a csöndet és azt, hogy magukon kívül nem kell senki mást ellátni. Ilyenkor például olyat is lehet tenni, ami egyébként szigorúan tilos, például a kanapén ülve filmnézés közben vacsorázhatnak, és nézhetnek olyan filmet, amit már csak azért küzdenek végig, mert nem tudják elképzelni, hogy mit hoznak ki ebből a sz@rból a végén.
És persze ki is mozdulhatnak, mert megtehetik. Ennek keretében a héten letudtuk egy-két szülői kötelezettségünket, mint például (óh, jaj, milyen rosszul hangzik) az iskolai tanszerek megvásárlása. Korántsem sikerült mindent egy helyen megvenni, még hiányzik egy-két apróság, de a jó része legalább itt figyel a kanapén, ahova három napja helyeztük, hogy majd megmutathassuk a célszemélynek.
Aztán ilyenkor el lehet költeni a még a kollégáktól névnapra kapott ruhás vásárlási utalványt is, bár nem teljesen így képzelhették a csajok, hogy gyerekpizsamák lesznek belőle, de ha az egyetlen nadrágból, amit szívesen megvettem volna magamnak, nem volt a méretemben, a ruha meg nem tetszett magamon, amit felpróbáltatott velem a családfő, és most egyébként is pizsamákra (meg még egy-két apróságra) volt itthon szükség, nincs mit tenni. Ha már arra jártunk, persze nem csak az iskolás kapott ezt-azt, mert arra is szoktunk figyelni, hogy az óvodás ne csak örökölt ruhákban járjon, neki is legyen például saját jogon kapott dinós pólója, mert anélkül nem kezdődhet el az óvoda. A családfő nagyon nem örült neki, hogy nem a női részlegen költekezek, a gyerek thermo felsőkön (pontosabban a szükségességükön) vívtunk is kicsit, de végül csak hazajött mindkét fiúnak belőle egy-egy.
Ezen kívül azért lehet másképp is kiélvezni a szabadságot, és például el lehet látogatni (végül nem biciklivel, ahogy az előzetes tervek szóltak) a Római-partra, és hekkezni egyet. Ha nyár, akkor az ottani hekk nem maradhat ki. Nagy kár, hogy elvileg ősszel lerakják a mobilgátakat, elveszíti a part a varázsát.
És végül megkoronázhatjuk a hetet egy péntek délutáni takarítással, alul-felül naná, hogy tiszta, csillogó és rendezett házba jöhessenek haza a csavargók. A melegben ez nem túl hálás feladat, viszont amikor végzünk vele, mindenképpen jó érzés fog el bennünket. Portörlés közben pedig el lehet mélázni azon, hogyan lehetne átrendezni Ábel szobáját, például lassan kaphatna ő is íróasztalt, hátha több kedve lesz rajzolgatni, és könyvespolcot, és... a családfő biztosan fog örülni a terveimnek. Főleg, hogy Ákosnak meg biciklit nézegetünk, de azt legalább elsütjük a születésnapjára, aminek nem örült először, de elfogadta, hogy egy ilyen tétel csak úgy nem hullhat az ölébe.
Mielőtt pedig elindulnánk ma a messzibe, hogy egyesüljön a kiscsaládunk, sütök két sütit is, mert a gyerekmentes szombat reggel alkalmas arra, hogy a délutáni családi hússütögetős összejövetelen mindenkit megörvendeztessek valami finomsággal.
Ha már Debrecenben járunk ekkortájt, ott maradunk és megnézzük a virágkarnevált is - már ha a hidegfront a barátunk lesz, és nem szakadó esővel fogadja a felvonulást.Visszafelé a poroszlói ökocentrumot vettük tervbe, de ez is időjárásfüggő, az érintettek még nem tudnak róla. A hét második felében én még dolgozom, a fiúk az idei apás hetüket töltik majd itthon (időt kapva némi itthoni nyugodt napokra), hogy aztán az óvodás visszatérjen az intézményébe, az iskolásnak pedig mindenféle megoldásokkal összelegózzuk az utolsó hetét (lesz egy-két napos szülői szabadság, én munkahelyem, meg talán kisbarátnős nap is náluk, cserébe kisbarátnő is jön hozzánk - ha úgy alakul). És hát tervezgetünk még egy margitszigeti zenélős szökőkutat, esetleg egy Tarzan Parkot, sőt még reménykedünk abban is, hogy a nyárköszöntő iskolás-barátos-szülős kerti bulit nyárzáró párját az egyik család - az ígéretüknek megfelelően - megszervezi. 
Hát, így vagyunk mi mostanság. A szokásos kicsit szomorkás nyárzárásra készülődünk, de egy percig sem unatkozunk.

Update: Na kinél és mikor romlott el a sütő? Igen, nálunk és most. Na, de felébredtek időközben a szomszédék, és már a második adag sült a konyhájukban. Csak figyelnem kell, nehogy megegyék. :D

2017. augusztus 13., vasárnap

Így nyaraltunk idén

Hát megérkeztünk, és szuper volt.

A leglazább: én voltam (önmagamhoz képest), amikor a szombati hőségben a csomagolás helyett a közös medencézést választottam az udvaron, és csak vasárnap reggel álltam neki a bőröndök megtöltésének. Amíg én ezzel voltam elfoglalva, a családfő kemény munkával felapplikálta a bicikliszállítót az autó tetejére, majd magukat a bicikliket is, és - amikor csodák csodájára minden befért a járműbe - így is elindultunk 11 után, délután kettőkor pedig már el is foglaltuk az apartmanunkat.
A legbarátságosabbak: valóban a szállásadóink voltak, nem csak hirdették a honlapjukon. Családias hangulatban töltöttük a napjainkat. A félpanziós ellátást már három nap után uncsinak éreztük, de végül is nem volt olyan vészes. A két szobánk nagyon rendben volt, egy szavunk nem lehet, mint kiderült, idén újították fel. A kert nagyságban és gyerekszempontból ellátottságban nem közelítette meg a tavalyit, de - mivel az időjárás a barátunk volt végig - amúgy sem sokat tartózkodtunk "otthon". Amikor a végén elköszöntünk, a fiúk után én is kaptam két puszit a hölgytől, akit én az egyik tulajnak néztem.

A legkeményebb: a biciklizős napunk volt, amikor azt hittük, hogy nem lesz túl meleg, és az egész napot arra szántuk, hogy ráérősen elcsorogjunk Szigligetig (arra nem gondoltam, ott hogyan mászunk fel a biciklikkel a várig), aztán visszafelé a balatonedericsi Afrika Múzeumnál terveztünk megállni (ide eddig minden nyáron betértünk, nem is tudnám megmondani, mi vonz ennyire benne azon kívül, hogy a fiúk is élvezik), és amolyan nagyon lazának terveztük, akkor állunk meg, amikor akarunk. Aztán az előbbiig nem jutottunk el, mert Ákos nem bírta szuflával, túl kicsi már neki ez a kerékpár, bár volt egy olyan emelkedő, ahol én is toltam a végén a járgányt, az utóbbit viszont keresztül-kasul bejártuk, és a vállam meg leégett szokás szerint a nem túl meleg napon.

Azt hiszem, ezt is szoknunk kell még, magát a kerékpáros létet a megfelelő lazasággal kezelve, mégis összenőve vele, elfogadva, hogy így is el lehet jutni A-ból B-be. Na, és persze a családi edzettséget sem árt növelni (és itt nem a családfőre gondolok, aki Ábelt vitte még plusz teherként maga mögött).

A legpozitívabb csalódás: egyértelműen Reziben a Dinó park volt. Tavaly már lebeszéltük magunkat róla, olyan kopárnak tűnt a hely, elég drága belépővel pár kitömött állattal, de aztán idén mégis elmentünk, mert Ábel, aki dinós korszakát éli, dinócsontos múzeumot szeretett volna, erre Ákos észrevette a táblát, ahol hirdetik, és meg is osztotta vele rögvest az információt. És a belépő fejében mindent, de tényleg mindent kipróbáltak a fiúk, kiélvezték, hogy alig volt rajtunk kívül valaki, nem kellett sorba állni.





A legviccesebb: Ábel volt, aki bár már előtte tisztázta velünk, hogy de ugye a dinók tényleg kihaltak már, és mégis, amikor az állatok elkezdtek ordítani és mozogni körülöttünk, úgy megijedt, hogy a sapkáját elhagyva menekülőre fogta. :D Felvételünk nincs a jelenetről.
A legnyitottabb: kétségtelenül én voltam, mind a rodeó bika, mind a csónakozás kipróbálásában. Az előbbiről ne várjatok képet, legyen elég annyi, hogy az életemért küzdöttem abban az egy-két percben, végül fenn maradtam az állaton (és ez jóval nagyobb volt, mint amin Ábel fent ült), bár a combizmom, már ami van, másnap eléggé sajgott. Az utóbbit bizonyítom azért:

A legmeglepőbb: talán a családi találkozó volt. Nem a hangulata, hanem az, hogy még a szállásfoglalások körüli félrekommunikálások ellenére is csak sikerült összejönnünk, és Badacsonyban együtt töltenünk egy jó fél napot a húgomékkal. Ennek kétségtelenül örültek a felnőttek és a gyerekek is, sajnáltuk, hogy csak ennyi jutott, de jó volt így is.
És a legtöbbet látogatott helyszín: természetesen a strand volt. Mentünk rendületlenül, bár én annyira nem vagyok oda érte (a családfő mindig meg is kérdezi, akkor miért ilyen helyen nyaralunk, amikor válaszként csak rámutatok a körülöttünk buzgó gyerekeinkre). A szállásunk kb. 300 méternyire volt a vízparttól, így még autóba sem kellett ülnünk, vittünk mindenféléket, és időnként azért sikerült a parton is tartani a halacskáinkat.

A legpirosabb és a legrózsaszínűbb páros: mi voltunk a családfővel, én csípőtájékon, ő meg a felsőtestén bírt lepirulni.
A legbarátibbnak: az időjárás bizonyult, meleg volt a víz, kellemes az idő, a viharok is elkerültek bennünket, és a hűvösebb időkre szánt ruhatárunkat tisztán hoztuk haza.

A legkevesebbet használt eszközünk: a mobilom, amit általában a szálláson hagytunk. Sőt a laptop, amit filmnézés okán vittünk magunkkal, egyszer sem került elő (naná, hogy e-maileken sem néztem rajta), úgy megbújt a dohányzóasztal alján, hogy majdnem ott felejtettük.

A legtöbbet olvasó a családban: természetesen én voltam, reggel 5 és 7 között csak az enyém volt a világ a teraszon. Az enyém, és két könyvé, amit vittem magammal, na meg a hideg csapvízben feloldott nescafe-é.

A legnagyobb veszteségünk: a vízben gyűjtött kagylókat ott felejtettük az erkélyen (tényleg nem direkt, bár én nem nagyon örültem neki), és Ákosnak még nem mertük bevallani.

A legkellemesebb zárás I.: hazafelé jövet dél körül megleptük Biatorbágyon a Caffé Frizzo-ban Alessiát, akinél finomakat ettünk és ittunk, kicsit fecsegni is tudtunk.
A legkellemesebb zárás II.: este a hetet gyerekmentesen töltő és kisimult idegű szomszédainkkal koccintottunk badacsonyi borral a hazaérkezésünk örömére.

*sóhaj* Eltelt, jó volt, szép volt.
*mégegysóhaj* Ma a fiúkat ismét levisszük mamához, holnap vár bennünket a munka, meg az idei második és egyben utolsó gyerekmentes hetünk.

2017. augusztus 5., szombat

Végetért a hármas hetünk

Letelt a hármas hetünk. Jó érzéssel zártam le magamban, bár korántsem volt olyan zsezsegős, mint szokott lenni a szabadság, de jó volt így. Nem szoktam a melegre hosszasan panaszkodni, de ez, ami napok óta tart, már kezd engem is megviselni. Évekbe tellett, mire rájöttem, legalábbis elhittem, hogy ilyen időben az ablakokat totálisan be kell csukni, mert "bejön a meleg", viszont mostanra már ez sem segít. A tetőtérben estére 35-36 fok van, ott aludni fincsi. A családfő viszont még nem jött rá, hogy ilyenkor érdemes lenne leköltöznünk (ott tegnapra csak 29-30 fok volt), így hiába vetettem fel, idén is megtorpedózta az ötletemet.
A családfő egyébként is békának meteorológusnak lépett elő, és már vagy két hete minden áldott nap megnézi a jövő heti előrejelzést, és stresszel is meg is osztja velem, milyen idő várható a nyaralásunk alatt. Az már biztos, hogy ilyen meleg nem lesz, mint ezen a héten - abban viszont egyetértünk, hogy nem is baj, mert az ilyen tartós hőségben az ember már a vízparton sem feltétlenül érzi jól magát (és ezt exkolléganő-barátnő is így gondolja éppen nyaraló ismerőseivel egyeztetve - bár ők is ma indulnak a saját nyaralásukra, és talán magát vigasztalta kicsit), és akkor arról ne is beszéljünk, hogy ha más programra vágynánk, még nekiindulni sincs az embernek ereje. Házi időjárás-szakértőnkkel egyeztetve abban is azonos a véleményünk, hogy az a lényeg, legyen azért strandolós idő is, meg a hűvösebb is belefér - a víz van olyan meleg, hogy jó legyen belemenni, mi meg egyébként jól elleszünk mindenfélével. A családfő tegnap egy biciklis táskával jött haza - már nagyon készül a Balaton felvidéki kerékpáros kirándulásokra.
A tegnapot a kolléganőmmel és az Ákossal egyidős lányával töltöttük. A nagyobb hősök egyértelműen ők voltak, bevállalták a közel egyórás utazást hozzánk, cserébe jó kis napunk volt együtt. Reggel 9-kor találkoztunk a vizes játszótérhez közeli buszmegállóban, majd miután a gyerekek nyakig sárosak lettek, hazavánszorogtunk, és mi ketten asszisztáltunk a medencézésükhöz. Én nekiálltam az ebédfőzésnek (én is hős voltam a magam módján), a másik felnőtt pedig, aki elvileg hasonlóan felelősségteljes felnőtt, mint én, vízibombákat varázsolt elő a táskájából a gyerekek nagy örömére. A gyerekek nagyon tudnak az ilyeneknek örülni, még ha előtte hosszasan is küzdöttek a fürdőszobában a bombák megtöltésével (ami után fel kellett ott törölni mindenféle szétfröcsögő vizet), majd utána össze kellett szedegetniük a szétrobbant cafatokat - maga a dobálós élvezet tartott a legrövidebb ideig.
Ebéd után mesét néztek, társasoztak a gyerkőcök, mi kávéztunk és beszélgettünk, majd kicsit később ismét a medencébe engedtük őket. A családfő a munka végén hazaérve még a vízben találta őket, míg mi az egyre kisebb árnyékba húzódva felügyeltük az igen hangos játékot (és nem, nem a vendég kislány volt az, aki sakál módjára üvöltözött). A szomszéd gyerekek is kimerészkedtek, ők is vendéget fogadtak, és volt egy időszak, amikor a házi aquaparkunk teljes üzemben működött. A vendégeink valamikor öt magasságában nekiindultak a hazafelé vezető útnak (nem irigyeltem őket), a családfő ekkor hű kísérőjével szintén megmártózott a vízben. El nem tudom mondani, hányszor asszisztáltam a nap folyamán a fiúk öltözködéséhez, legalább tízszer cseréltek ruhát, még jó, hogy ez mindig csak egy-egy darabot jelentett.
Estefelé még végigvettük a szomszédasszonnyal a nyusziellátás fortélyait (kiderült, tart a nyusziharapástól, reméljük, nincs alapja a félelmeinek), a családfő pedig a szomszéddal a feltétlenül locsolandók körét (kiemelten az előző napon beszerzett mocsári hibiszkuszra és nemistudommármilyen dísznádra - mert miért ne elutazás előtt vegyünk és ültessünk ilyeneket). Most még jár egyet a mosógép, aztán délután nekiállok a csomagolásnak. Salalala, nyaralni megyünk!

2017. augusztus 3., csütörtök

Szünidödödö

A Benczúr kertről pár hete olvastam egy, a hírfolyamomban (egyébként biztosan nem) véletlenül felbukkanó cikkben. Szép környék, jó kis hangulatos játékok, viszonylag könnyen megközelíthető helyszín - gondoltam, jó lesz egy félnapos programnak a szünidőre. Amikor kedden este a családfő kissé emelt hangon kiselőadást tartott egyeseknek arról, hogy nekik milyen jó dolguk van, és ahelyett, hogy értékelnék ezt, még este 8-kor egyik csapkod, másik árulkodik - hát bennem is felmerült, hogy a családfőt is támogatva, meg egyeseket is mértékletességre intve talán itthon kellene maradni. Aztán amikor hajnalban felébredtem, addigra a családfő odakészítette a táskám mellé a buszjegyeket, a kérdésre, hogy akkor ezek szerint az esti tiráda hatása elszállt-e belőle, csak megvonta a vállát. Végül is ez az én programom volt velük, gondolom, rám hagyta a döntést. (És ők még nem is tudják, hogy a húgommal hányszor összekaptuk ennyi idősen, pedig mi lányok voltunk, illetve most is azok vagyunk.)
Így hát mire felébredtek, összekészítettem az úti csomagot, és belengettem nekik, hogy reggeli után indulunk. Akkor még felmerült bennem, hogy van-e a normálisságnak olyan típusú fokmérője, miszerint mennyit hajlandó utazni valaki a gyerekeivel egy játszótér miatt. De végül arra jutottam, hogy ez nem a felénk is fellelhető szokásos játszótér, az utazás meg a maga félórás időtartamával amúgy is buli (annyi buszozást még az én gyomrom is bír, főleg, ha menetiránynak ülök vagy állok) - hát miért is ne menjünk?! Most előrelátó voltam, (miután a hétfői ortopédiai gyaloglás előtt nem figyelmeztettem, most előre) szóltam Ákosnak, tegye fel a lépésszámláló óráját. (Estére egyébként el is érte a napi 10 ezres célt.)
Na, szóval nekivágtunk az útnak. Vittem tízóraira gyümölcsöt, és korai ebédre, ha eltévelyednénk és nem jönnénk haza időben, friss perecet, amit az addigra szokásosan szelíddé és szolgálatkésszé vált családfő szerzett be munkába indulás előtt. Elbuszoztunk a Hősök teréig, közben mindhárman nézelődtünk, onnan meg elgyalogoltunk az utcáig. Éppen az órájával bíbelődő Ákosra és a mellette strázsáló "megváromÁkost" Ábelre várakozva ácsorogtam, amikor lefékezett mellettünk egy fehér autó, és a mosolygó családfő szállt ki belőle. Éppen arrafelé volt dolga, és gondolta, végigcsorog az utcán, hátha éppen akkor érkezünk oda. Örültünk kicsit egymásnak, majd amikor elváltunk, második nekifutásra meg is találtuk a kissé eldugott játszóteret.

És hát igen, érdemes volt odautazni. Hangulatos, tiszta, majdnem teljesen árnyékos, és akkor még viszonylag kevés gyerek rohangált. Azt nem mondom, hogy a magammal vitt újságot elővettem olvasni, de legalább üldögéltem kicsit az árnyékban és úgy figyeltem a fiúkat. És ami ritka: wc is volt, viszonylag tiszta az is. Ennek egyébként azért van jelentősége, mert addigra derült ki, hogy előző este tényleg nem kellett volna Ábelnek megengednünk, hogy a lekváros kenyér után sajtot, majd sok céklát* egyen - kétszer is kihasználtuk a mellékhelyiség adta lehetőségeket.

A fiúk jól érezték magukat, mindent kipróbáltak, és amikor 11 körül szóltam, hogy lassan indulunk, viszonylag simán el tudtuk hagyni az objektumot. Volt eszembe, hogy legalább a Vajdahunyad Várának környékén még sétálhatnánk egyet, de úgy láttam, hogy így is elfáradtak, ezért elengedtem a dolgot. Ábel hazafelé vérbeli turistaként végig kattintgatott a magunkkal vitt gyerek-fényképezővel, ezért minden bokornál megálltunk. Vevő voltam rá, nem sürgettem. Ez az új teide; a gyerekek mellett tanultam meg, hogy ha nem kell időre menni, akkor igenis jó a tempót rájuk bízni és megállni néha, mert nem gond az, ha pár percet elidőzünk itt-ott, és mondjuk csak bogarakat nézünk.
Azért a hűvös házba hazaérni is jó volt. A fiúk elterültek a kanapékon, mert ők nagyonfáradtak voltak. Én nem (egyébként de), és hozzákészültem az ebédhez.

Innen már minden a szokásos mederben folyt: ebéd, csendespihenő, délutáni közös medencézés.
Ákos ebéd után, amikor Ábelnek keresett mesét, közölte, hogy szeretne Ábellel lenni, ezért együtt néznének mesét. Kérdeztem, hogy miért, milyen mesét talált. Rám nézett: miért, nem hiszed el, hogy szeretnék vele többet lenni? Nem, válaszoltam vigyorogva. Erre bevallotta, hogy Spongyabobot szeretne ő is nézni.
Mire a családfő hazaért, kint locspocsoltunk, ő is csatlakozott hozzánk. Azt hiszem, a medence megszolgálja az árát, rendesen kihasználjuk.

*Lehet, hogy azért hagytam neki, mert életem első cékláját falta, és nagyon örültem neki, hogy viszonylag jól sikerült.