2019. január 16., szerda

"...az alsógatyát is?"

Van igen sok olyan dolog az életemben, amire régen álmomban sem gondoltam volna. Például ilyen a kerületi bababörze és használt dolgok kiárusítása. Az előbbin (ahol természetesen nem babákat árulnak, hanem nekik való dolgokat) már jópár éve vettem részt, még saját magam is meglepődtem, hogy belevágtam. Elég melós a dolog, már eleve bejutni és asztalt bérelni nem egyszerű, aztán meg elő kell készíteni az eladásra szánt ruhákat és játékokat, beárazni, odavinni, kipakolni, elviselni a gondolatot, hogy a gyerekeink dolgait árusítjuk ki, eltűrni a fanyalgást vagy az időnként pofátlant súroló alkudozást - ennek ellenére meglepő módon élveztem és még viszonylag jól is zártam a napot. De annyira azért nem volt jó buli, hogy gyakran csináljak ilyet. Sok mindent elajándékozunk (amióta unokatesóm kisfia magasságban utolérte Ábelt, egy kolléganőmnek viszem a jó állapotú ruhákat, bölcsibe hordtunk kisebbeknek való játékokat, babakocsit és egyebet a védőnőhöz vittem, adja oda valakinek), és néha megpróbálkozom az itthoni árusítással. Hát, a pénz jól jön, persze, de mindig rájövök, hogy ez elég melós dolog, ráadásul lazábban kéne felfognom, mert ha átvágnak, meg tutinak tűnő vevők, akikre tisztességből várok, egyszer csak eltűnnek, az nem szokott feldobni és értetlenül állok előtte. Na, mindegy, most megint belevágtam és bár tagadom, időnként élvezem is, és hát időnként találkozom szimpatikus emberekkel is. Az árakat úgy lövöm be, hogy megnézem a konkurenciát, az esetleges hibákat korrektül jelzem, ha több darabot vesznek, kedvezményt adok, szerintem senki nem jár rosszul, de így is előfordul, hogy valakinek szívem szerint csak úgy odaadnék valamit, úgy kell megacéloznom magam, hogy ne én alkudjam le a saját áraimat.
Most végre beadtam a derekamat, feltettem a hintaszéket is, amit még az őskorban egy exbaráttól kaptam és amiben a családfő még nem látott ülni, viszont minden költözéskor hurcoltuk magunkkal, foglalta a helyet a hálószobánkban, a gyerekek időnként lökdösik, leütötte a festéket a falon, viszont mivel nem használtuk és minden takarításkor lelkiismeretesen végigtöröltük pronto-val a fafelületet, nagyon szép állapotban volt. Nagyjából megnéztem a hasonló termékek árait, aztán amikor elkezdett pittyegni a telefonom és sorban jöttek az üzenetek, rájöttem, hogy igen áron alul lőttem be. De olyat nem csinálok, hogy egyszer csak megemelem az árat, hagytam úgy, ahogy volt. Ezért is érintett érzékenyen, amikor végül az érdeklődők sorában a harmadik eljött, és a pasi, miután tüzetesen megnézte, közölte, hogy az ő felesége 500 Ft-tal (!) kevesebbet mondott neki, ha később jön, akkor még több lenne-e az ára, és mi lett volna, ha nincs nála annyi pénz. Végül csak rezzenéstelen arccal közöltem vele, hogy ennyi volt és most is ennyi, kész, a többit meg otthon tisztázza. A családfő, aki lelkesen asszisztál a kereskedelmi tevékenységemben, utólag meg is jegyezte, hogy milyen szilárdan álltam a sarat. Mondtam, hogy egy gyenge, de annál pofátlanabb próbálkozásnak már nem ugrok be.
Aztán tegnap este hirtelen bejelentkezett egy autós gyerekülésre egy pár. A családfő szerencsésen haza is ért időben (jobban szeretek idegen párokat nem egyedül fogadni), kicsit eltévedtek jövetben, mi mindketten a kapu előtt voltunk, amikor megérkeztek, olyan autóval, ami nekünk nemigen lesz soha. Ez is igen korrekt áron volt meghirdetve, nem véletlenül jöttek ilyen sürgősen megnézni. Megtapogatták, megállapították, hogy tényleg hibátlan, amilyennek meghirdettem. A férj már nyúlt a pénztárcájába a pénzért, amikor tett egy alkudozási kísérletet, amire én határozottan, de kedvesen közöltem, hogy ennyi és kész. Erre a családfő közölte, hogy jaj, hát engedhetünk is, felezzük meg a különbözetet. Naná, hogy az ember visszatolta a pénz egy részét a pénztárcájába, én meg elütöttem a dolgot egy tréfával, és hagytam, hogy kevesebbet adjanak. Elindultak a zsákmánnyal kifelé, a családfő kikísérte őket és ő is elbujdokolt elment még valahova, de sejtette, hogy mi vár rá. Kivártam, hogy már biztosan az autóban üljön és felhívtam, hogy elbeszélgessünk. :-) 
Van az Üvegtigrisben egy jelenet, amikor jönnek az elfuserált bankrablók és Lalit a haverjaival együtt beterelik a büfékocsiba, le kell venniük a ruhájukat és Sanyi, a kicsit egyszerű segéd megkérdezi, hogy "főnök! az alsógatyát is?", így, bár eredetileg nem kellett volna, végül azt is ki kell adniuk az ablakon. Ez az:
Ez a jelenet gyakran eszembe jut bizonyos szituációkban, én is bele szoktam szaladni olyan helyzetekbe, amikor például önként olyat vállalok be, amit nem kellene,a másik fél meg hülye lenne elutasítani (most is van egy ilyen munkám).
A családfővel végül abban maradtunk, hogy máskor hagyja rám az üzletet, én pedig ha rosszat akarok valakinek, akkor majd azt kívánom, hogy "alkudjon neked a családfő!". 

2019. január 13., vasárnap

Lassan január közepét írunk

A hetem úgy elszállt, mint a sicc! Sok a munka bent, köztük van új típusú is, ráadásul nehezített körülmények között küzdök, mert egyrészt a helyettesem szokás szerint még szabadságon volt a héten is (ráadásul decemberben érte egy komolyabb baleset, és akkor sem dolgozott 2-3 napnál többet, minden, ami rá vár, áll, kivéve, amit muszájból én vettem át), és az új kolléganő sem olyan segítség, mint az ex-jobbkéz-kolléganő volt, sokszor eszembe jutott, hogy ő bezzeg ezt megoldaná, biztosan nem adna ki olyan munkát a kezéből, amit - hiába rágtunk át előtte - nekem kell végül gatyába ráznom. Még igyekszem a kolléganővel türelmes lenni, hiszen fiatal is, ilyen típusú munkája most először van, de már felmerült bennem a héten, hogy talán kényelemből sem mélyed el igazán a tennivalókban. Mindezek mellett rendszer-átállás is lesz és megint audit is, valamennyit az utóbbira is készülnöm kell.
Itthon is beindult az élet, a hétköznapokat daráljuk, hétvégén házimunka és gyereknevelés, -okítás és -támogatás folyik. Ákosék a jövő héten öt dolgozatot írnak és szombaton lesz a központi írásbeli felvételi, figyelni kell most rá, ne stresszelje magát, de azért a felelősségérzet se tűnjön el belőle a nagy lazaság közepette. Ábel kapcsán is agyalunk, jártunk a gyógypedagógusnál, akihez TSMT-re jár, ő elmondta, hogy a figyelmi ideje hosszabb, mint volt, akkor is tudja a feladatot, ha látszólag nem figyel, hangsúlyozta, hogy okos, de a külső körülmények (pl. egy renitens csoporttárs) könnyedén el tudják terelni, viszont nagyon akar teljesíteni és legalább könnyen visszahozható a feladatba. Az óvodai logopédus felvetését végighallgatva még rákérdez egy kolléganőjénél a lehetőségekre, de most hajlunk afelé, hogy még ebben, ezen a szinten kell erősödnie, nem váltunk tornatípusban, gyakoriságban és hosszúságban, az senkinek nem jó, ha számára jelenleg még megoldhatatlan kihívás elé állítjuk.
Az estéink elmennek a mindenfélével, én szokás szerint 8-fél9 körül kidőlök, a hajnali óráimon is van mit csinálni, hol nyomozok, utánanézek valaminek, hol egyebeket intézek, de persze a szokásos blogokat mindig elolvasom, csak a sajátomba nem írok. Ráadásul most ismét rászántam magam a helyi adásvételi csoportban árusításra, a napokban kiválogattam felnőtt- és gyerekkönyveket, játékokat, fotózgattam, beáraztam és mindent felraktam. A szombatom a szokásos teendők mellett azzal telt, hogy az érdeklődőknek reagáltam és igyekeztem minél több mindent eladni, jegyzeteltem, ki milyen sorrendben foglalta le a dolgokat. Persze megint vannak megbízhatatlanok, már fix ígéretet tevők is lépnek vissza (vagy tűnnek el szó nélkül és úgy kell vadásznom utánuk, hogy mondjanak már valamit), és bár ma még várható néhány vevő, úgy sejtem, a befektetett energia is alig-alig térül meg. Bár az is igaz, hogy a nullánál nagyobb összeg több, mint a nulla.
A pénz (ami néha alig egy ezres, és ezért több üzenetet váltok, várom a vevőt, ha nem jön, másikat igyekszem visszakeresni stb.) bekerül a nyaralós borítékba. Azzal, hogy idén - eldöntöttük és már le is foglaltuk - a szokásosnál messzebb és másabb nyaralást választunk, ráadásul repülővel utazunk, nagyon körültekintően kell az anyagiakkal bánnunk. Ezért is vágtam bele ismét az árusítgatásba. A fiúkat nagyon izgatják a nyári tervek, újra és újra kérdezgetnek, mire lehet számítani, meséljünk róla, mit fogunk majd csinálni. Ákosnak eszébe jutott, hogy az egyik barátja járt már Törökországban, most eldöntötte, hogy kikérdezi az élményeiről, mégis csak hitelesebb számára egy tapasztalt barát beszámolója, mint a szülei lelkesítő tervezgetése. :D Nem csak ők izgatottak miatta, mi is. Bár mindig így van, amikor döntünk és foglalunk, akkor napokig ennek lázában égünk, aztán persze idővel lecsillapodunk és az időpont közeledtével újra erősödik a várakozás izgalma.
Addig meg, persze lesznek még egyéb élmények (és feladatok) is.

2019. január 6., vasárnap

BÚÉK! és egyebek

Először is örömökben, sikerekben gazdag, boldog-boldog új évet kívánok nektek!

Eltelt a szilveszter, véget értek a szabadságok, a gyerekek már járnak az intézményekbe, én is voltam egy napot dolgozni - hétfőtől pedig elkezdhetjük várni a tavaszt minden visszaáll a normál kerékvágásba.
Ennek a jó kéthetes, sok-sok lustálkodással telő szabadságnak olyan hatása volt rám, hogy alig-alig bírok visszaállni a napi rendszerességbe, és ez a blogírásra is kihat. Nem mondom, hogy nem próbálkoztam meg az írással, de mindig történt valami, ami elterelte a figyelmemet. Például volt olyan reggel, amikor a szokásosnál tovább aludtam, és nem fért bele az időbe semmi ilyen. Olyan is akadt, amikor a reggeli nyugiban posztírás helyett mást kellett intéznem, nyomozgattam ez, meg az után, meg sorra vettem a teendőket, és egyszer csak eljött a fél 7, amikor már kelteni kellett mindenkit. És előfordult, hogy már nekiültem volna egy évértékelőnek, előtte elkezdtem olvasgatni az előző évek decemberi és januári posztjait, és úgy leragadtam, hogy azzal ment el az idő.
Hát, most már lehet, hogy a mostani értékelés érdeklődés hiányában az aktualitását vesztve elmarad, fogadkozni meg azért nemigen fogok, mert nem szoktam. Az viszont már biztos, hogy - miután itt az első napokban igyekeztünk hősiesen minden itthoni nasit elpusztítani - igyekszünk az ismét napi szokássá váló esti édességzabáról leszokni. Amikor a családfőnek felvezettem ezirányú javaslatomat, ő a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy akkor tutibiztos-e, hogy nem hozhat haza nekünk való nasit a boltból, és ha emiatt balhézok vagy könyörgök, akkor is mondhat-e nemet. Abban maradtunk, hogy szilárdan kell állnia a sarat.
Az évet óvatosan és fokozatosan kezdjük el. Másodikán még csak itthon ejtőztünk, aztán harmadikán már elkezdődött az iskola és az óvoda (Ákos rögvest haza is hozott egy újabb születésnapi meghívót), én pedig meglátogatottam a fodrászt, utána a családfővel még elmentünk akciósan vásárolgatni. Majd - mivel viszonylag sikerrel jártunk - bősz elhatározással megszabadultam pár, a kapcsolatunknál is öregebb, ezért nem igazán hordott, de "jó lesz még valamire"-felkiáltással megtartott pulcsitól és egyéb ruhadarabtól. Az etalon-nadrágok (ha két éve beléjük fogytam, most is mennie kell) még maradtak. Ezen a napon jelentünk meg párhónapos kihagyás és több fog kiesése után ismét a fogszabályzáson is, ahol - egy újabb lötyögő fog miatt - ismét elküldtek bennünket rögtön a kerületi fogorvoshoz (ki kellene húzatni). Negyedikén már én is bementem dolgozni, egy rövid pénteki nappal indítani nem is volt olyan rossz, el is ment a munkaidő a teendők felidézésével és sorba rendezésével, meg a tűzoltással. A hétvégére bőszen készültünk a szánkózásra, majd szombat dél magasságában - amikor láttuk, hogy kevéske hó is olvad - el is engedtük a dolgot. Ezért végül csak a névnapos által kért Mekis kajálást ejtettük meg. Ezzel párhuzamosan - a szünidős lazulás után - visszaállítottuk az elektronikus kütyüket érintő korlátozásokat, amit az érintettek nem fogadtak túl jól, ki-ki vérmérsékletének és korának megfelelő viselkedéssel reagált, azt hiszem, lesz még itt harc. Ma délután Ákos színházba megy az osztálytársakkal, mi pedig készülgetünk az első teljes munkahétre.
Újra összeírtam a privát és egészségügyi, fejlesztési, hivatalos teendőket, a jövő héten elkezdem az időpont-vadászgatást felmérésre, kontrollra és egyebekre. Szerdán meglátogatjuk a TSMT-terapeutát és a hogyantovább-ról egyeztetünk. Ja, és egy rövid, de annál intenzívebb kutakodás után le(elő)foglaltunk egy nyaralást június második felére, amit hétfőn kell(ene) véglegesíteni, de maradtak még bennünk kérdések, ezért reggel azok egyeztetésével kezdek. Csütörtökre behívtak egy második interjúra a "cégvezetőhöz" munka-ügyben. Ákos pedig két hét múlva írja a felvételit.
Közben a fejem újra elkezdett zsongani a sok mindentől, ami eszembe jut hajnalonta, azt leírom egy papírra, hogy amikor a családfő felébred, ne felejtsek el szót ejteni róla.
Szóval: BÚÉK!

2018. december 31., hétfő

Pótkarácsony II.

Abból (is) tudom, hogy ez az együttlétünk (ismét) nagyon jól sikerült, hogy a húgomtól hazaérkezésük után kaptunk egy-egy lelkes üzenetet ezzel kapcsolatosan. Amíg én felajzott vagyok egy ilyen programsorozat után és úgy érkezek haza vagy engedem őket útjukra, hogy sajnálkozom, amiért véget ért (persze meg is könnyebbülök a csendesebb, nyugisabb itthonléttől), addig ő - bár mindig jól érezzük magunkat együtt - nem szokott így utólag lelkendezni. Most viszont már közben is érezhető volt, hogy valahogy mindenki másképp, még a szokásosnál is kellemesebben élte meg az együtt töltött időt, ráadásul én is egyre nyugodtabb vagyok vendéglátóként az évek múlásával (korábban mindig ideges voltam, hogy minden tökéletesen sikerüljön, és éppen ezért nehezen engedtem fel).
A második napunkon reggeli után jött az ötlet, hogy elmennének az IKEA-ba. Ezt a programpontot nemigen szokták kihagyni, mert feléjük nincs, de mivel mi nem annyira vágyunk oda, általában ezzel zárják az ittlétüket és utána már nem is jönnek vissza. Most úgy tervezték, hogy legalább az egyik gyereküket itt hagyják és ebédre hazaérnek. Anyu, aki egy ilyet ki nem hagyna, el is ment készülődni, de mire kijött a fürdőszobából, meglepődve jött rá, hogy változtak az elképzelések, mert kiderült, hogy jól gondoltam én, egy szűkebb körű nézelődős, esetleg vásárlós elfoglaltság helyett egy közös szélesebb családi program mindenkinek jobban tetszett volna.
Ábelt kivéve, aki úgy megszokta és élvezte az itthonlétet (és ezt el is mondta párszor az elmúlt napokban), hogy most sem akart kimozdulni. Durcizott is az elején, majd csak felengedett és utána már nagyon élvezte. (Megjegyzés: muszáj lesz neki egy sapkát vennünk, mert a tavalyi egyiket kinőtte, a másik nagyon elhasználódott, ez meg, amit hirtelen a fejére húztam, nagy is és viszket tőle a feje.)

Szóval igazi turista-programot gondoltunk ki, elautóztunk a belvárosba, ahol letettük a kocsikat, átsétáltunk a Lánchídon, kiálltuk a sort a Siklónál, azzal mentünk fel a Várba.

Ott aztán tettünk egy kört, megtekintettük a látnivalókat és minden szögből a kilátást, a másik család nyomatta a szelfiket, meg a családi fotókat. Lefelé már gyalog jöttünk és bár tervezgettük még a Bazilika környékét megnézni, de rájöttünk, hogy indulni kell haza ebédelni (mivel délelőtt csavarogtunk, maradékokat tálaltunk fel), mert délutánra már várt bennünket a lefoglalt bowlingpálya.
Elég rövid ejtőzés után mentünk is gurítani, ahol ádáz küzdelmet folytattunk a családfővel és a sógorommal, míg aztán anyu majdnem leelőzött mindannyiunkat. A gyerekek egy másik szinten mozogtak pontszámilag, őket a húgom végül sikeresen megverte, ő ennek is örült. :D A második körnél a gyerekek már elszivárogtak csocsózni, amit aztán mi is kipróbáltunk (én pompomlányként hullámoztam az egymás elleni játszmák alatt), majd a végén még egy kis biliárd is belefért. Hazafelé sikerült úgy időzíteni, hogy megtekinthettük a fényvillamost, ami éppen szembejött velünk. Ábel úgy kiütötte magát, hogy fel sem tűnt neki, miről beszélünk a kocsiban, amíg mi balra bámultunk a kivilágított villamos felé, ő jobbra a házakat nézte - le is maradt a látványosságról. Hazaérkezésre el is aludt, úgy kellett ébreszteni.
Az is az utóbbi évek újítása, hogy bár soha senki nem éhezik ilyenkor, és minden válogatósra mindenkire igyekszünk gondolni a menütervezéskor, arra is figyelünk, hogy ne kelljen órákat a konyhában állni és ez ne akadályozza az egyéb programokat. A kellő rugalmasság sem árt ilyenkor, amit lehetett, előre összekészítettünk, a második napra tervezett pácolt húsok pedig végül a harmadik nap ebédjére készültek el. Idén valahogy úgy alakult, hogy gyakorlatilag az összes kaja a családfő reszortja volt (anyu meg is jegyezte most is, hogy a családfő egy főnyeremény), én csak a húslevest és a süteményt készítettem el. Hétszer terítettük meg az asztalt és szedtük le mosogatnivalót. A háromfajta édességhez a húgom és anyu is hoztak még otthonról sajátokat, volt, ami nem fogyott el, én még így is akartam pluszban nagy ráérésemben valami egyszerűt összedobni a harmadik napon, de a családfő lebeszélt róla. Amíg a húgomék kettesben megpattantak elmentek egy hivatalos teendőt elintézni (de olyan ügyesen léptek le, hogy anyu bár biztos ment volna velük, itthon ragadt, sőt még a nagylányuk is egy félóra elteltével kérdezte meg, ugyan hova lettek a szülei), mi viszonylag nyugiban elvoltunk itthon. Ábellel kipróbáltuk az új társasát (ami stílszerűen dínós), a nagyobb fiúk egymással játszottak, kaptak tízóraira gyümölcsöt és mire a szökevények visszaértek, éppen az ebédhez terítettünk.
Ebéd után indultak haza, jó volt egy kis csend (csak a mosógép duruzsolt egész délután). Folyt.köv. tavasszal, amikor biztosan jönnek ismét egy program miatt, de addig még mi is készülünk menni.


2018. december 29., szombat

Zajlik a pótkarácsony

Kiszorultam a házból, minden szegletében alszik valaki, én meg a teraszon üldögélek. Remélem, egyedül vagyok itt, bár a minap elsasszézott mellettem egy egér (annyira ledermedtem, hogy visítani is elfelejtettem), abban bízom, hogy mivel nem tartunk kaját kint, odébb is állt. (Most hogy leírtam a fenti sorokat, megjelent a teraszajtóban a korai kelő banda, köztük Ákos, a távolban az unokatesóját is láttam, és azt, hogy - valószínűleg nem önként - a családfő is elkezdte a kanapén az ágyneműket összehajtogatni...) Amikor ennyien vagyunk, nincs jó megoldás az elhelyezésre, más ütemben ébrednek az emberek, ennek most éppen szegény családfő issza meg a levét.
Ahogy eltelt a karácsony a nagy semmittevéssel és a sok pihenéssel, elkezdtük a vendégeket várni. A családfő csütörtökön még beszerezte, amit kellett, kitakarítottuk mindkét szintet, kiszellőztettem a pótágyneműket, felhúztam a huzatokat és kajailag, amivel lehetett, előre készültünk. Aznap sóskát ettünk, mindenkinek jól esett a visszafogott kaja, bár egyébként sem toltuk túl ezt az evés-dolgot. Majd pénteken reggel még a nyugit kihasználva sütöttem egy adag meggyes sütit, előkészültem a húsleveshez, a családfő bekavarta tésztasalátához a majonézt, aztán puccba vágtuk magunkat és elmentünk az Álomutazók előadásra. Hát, mit is mondhatnék? Nagyon-nagyon tetszett minden, jó kis helyet sikerült nyerni, beláttuk a hatalmas színpadot, ahol mindig sok minden történt, nagyon jó volt a díszlet, jók a számok - élveztük az előadást. Ábel némi hezitálás után a névnapjára kért plüss egeret lecserélte egy bárányra (ami a musical arca), ráadásul csak a zenélős fajta volt már, ezért az egyik számot már vagy százszor meghallgathattuk azóta. Ábel egyébként is minden számra emlékszik (szuperhallású a gyerek), amikor már itthon a családfő elindította a számokat, mindegyiknél rögtön megmondta, melyik szereplő énekelte. (Közben anyu is megjelent a teraszajtóban és a kávéscsészét mutogatva kérdezte, hogy azt neki készítettem-e. Nemigen lesz ez hosszú poszt. :-)) Az előadás kicsit hosszabb volt, mint ahogy a honlapon írták, ezért kicsit aggódtam, hogy a család már a kapuban toporogva vár ránk, de végül mi értünk hamarabb haza. Gyorsan feltettem főni a húslevest, a családfő sülni a fasírtot, aztán kiálltunk a kapuba az érkezőket várni, akik átmenetileg uzsonnát kaptak. Közben a gyerekek felfedezték az újabb ajándékokat a karácsonyfa alatt és volt örömködés. Náluk már csak anyu örült jobban a családi képekkel díszített fali naptárnak, amihez képeket a sajátjaink mellett a húgomtól és az öcsémtől is kértem. A vacsora viszonylag hamar elkészült, kocintottunk is egyet-kettőt, én másodjára már nem mertem, mert így is majdnem leborítottam egy tányérhalmot és az italokat az asztalról. Nyugisan vacsoráztunk, beszélgettünk, a gyerekek hangoskodva játszottak, a húgom megtekintette a fenti szobák elrendezését és megvívtunk, hogy ki hol aludjon, elrendeztük az ágyneműket. Én már eléggé laposakat pislogtam 9 óra után, de még beletellett egy kis időbe, mire mindenki lezuhanyzott és mindenkit el tudtam hessegetni a központi helyről (a nappaliban a TV előtti kanapéról), hogy végre ledőlhessek.
Ma délután megyünk bowlingozni, mindenki várja már, addig meg elleszünk, esetleg elmegyünk kicsit a városba csavarogni.

2018. december 25., kedd

Karácsonyozás extra igényekkel

Már kiszámolni sem tudom (valójában de, csak igen rosszul nézne ki a végeredmény), hány éve élek távol a családomtól (valójában egész felnőtt életemben). Ennyi idő alatt már igazán megszokhattam ezt a felállást, mégis vannak alkalmak, például a születésnapok és a karácsonyok, amikor nehezebben viselem, hogy nem tudunk egymáshoz csak úgy elugrani. Annak is megvan az előnye, amikor rákészülve, bőröndökbe ruhákat becsomagolva meglátogatjuk egymást, mert akkor tuti, hogy intenzív az együttlét, de nekem mégis hiányzik a kisebb távolság nyújtotta szabadság. Anyu is kesergett kicsit a telefonban tegnap, amiért bár ma a húgomék ma meglátogatják, de mi nem leszünk ott. Akkor vidáman biztattam, hogy utána viszont meg majd jól együtt töltünk három napot, de kicsit hamisan csengett az én hangom is. Volt idő, amikor itt az udvarban árulták az egyik házrészt és eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha a húgomék költöznének ide, főleg, hogy a húgom még ennyi év után sem adta fel, hogy felköltözzenek, de a sógorom ellenáll, anyu is mondogatja néha, hogy ő aztán szívesen csomagolna és jönne. Elképzeltem - a családfő legnagyobb rémületére :-) - milyen lenne, ha egy udvarban élni mindannyian. Bár akkor meg lehet, egymás agyára mennénk. Hát, ez már így alakult, de legalább még előttünk van a családi együttlét, van mit várni.
Ezektől a kicsit borongós gondolatoktól eltekintve nálunk is zajlik a karácsony. Vasárnap közösen feldíszítettük a fát, amit némi hezitálás után - mivel nem akartam volna ismét hetekre kivonni a forgalomból a dohányzóasztalt, ami egyébként is túl nagy helyet foglal el ott a lépcső előtt - a kiszuperált almás ládára helyeztünk. Jucika ketrecét, ezt már megtanultuk az előző években, egy centivel sem mozdítjuk el, mert különben az esti séták végén nem talál vissza a helyére, legalábbis nem hajlandó visszaugrani magától, ahhoz meg túl gyors és túl nagyot tud karmolni, hogy befogjuk és a helyére visszatuszkoljuk (nem is szoktuk). Egyébként azóta már rájöttünk, hogy egy láda nem túl nagy kihívás egy nyúl számára, akit izgat a fa, így este többször le kellett hessegetni róla, mert fel-felugorva rá vidáman rángatta a fa alsó ágait. Még megúsztuk, de tartok tőle, hogy míg másoknál a macska szokta, nálunk a nyuszi fogja felborítani.
Az időjárás nem a mi barátunk, tervezgettünk 24-én délelőttre még némi karácsonyivásáros sétát legalább itt a kerületben, de szakadó esőben nem annyira tűnt vonzónak a lehetőség. Így hát mégis csak odacsempésztük reggel az ajándékot (egy nagy közös dobozt) a karácsonyfa alá, ami a vártnak megfelelően nagy örömet okozott - legalábbis a kezdetekben. Úgy tűnik viszont, most a kisebbik fiúnk jutott az életének elégedetlenkedősebb fázisába, mert egy idő után elkezdte mondogatni, hogy majd este, amikor szokás szerint még elmegyünk sétálni, biztosan lesz ajándék a fa alatt, hiszen így szokott lenni (ezért veszélyes változtatni egy eddigi szokáson, mert megtévesztő lehet számukra), és ő biztosan kap egy egér plüsst, mert azt szeretne (a plüssök vonzása még mindig erős nála, időnként jön egy-egy újabb vágyálom, amihez nagyon ragaszkodik, de legalább ő játszik velük és hordja őket magával felváltva az oviba is). Többször nekifutott a kérdésnek, a válaszaink igen változatosak voltak, bár a végkicsengésük ugyanaz, hajtogattuk, hogy Jézuska már nem várható vissza, és a plüss helyett most ez a nagy közös ajándék az övéké, hiszen erre vágytak már egy jó ideje. Később már Ákos is beszállt a nevelésébe, mert ő az osztálytársaktól tudja, hogy mennyibe kerül a doboz, ami a közös ajándékuk volt és biztos benne, hogy - bár Ábel szerint Jézuska nem a boltban vette, úgy sejti, hogy inkább a Mikulástól kapja az ajándékokat, amiket a fák alá csempész :D - ez volt Az Ajándékuk és kész. Ábel változatos próbálkozása feletti enyhe mérgelődés ellenére jót mulattam az eszmecseréjükön.
Aztán estefelé, mikor végre már nem esett az eső és a szélnek köszönhetően a pocsolyák fel is száradtak valamennyire, a legkisebb ugrifüles nagy ravaszul kitalálta, hogy menjünk el sétálni, mert "mozogni kell" és az mindenkinek jólesik. Sejtettük, hogy mi motiválja, igyekeztünk lehűteni a lelkesedését, ő pedig látszólag elfogadta, hogy hazaérkezés után biztosan nem várja már más a fa alatt. Így hát beöltöztünk, tettünk egy nagy cikkcakkos kört a környéken, közben szokás szerint számolgattuk az ablakokon keresztül látható karácsonyfákat. Ezt az időhúzást két-három éve találtam ki, amikor nem annyira akartak ilyenkor sétálgatni. Bár szétfagytunk, tényleg nem ártott egy kis mozgás. Látszik ám, hogy Ábel agya még mindig ugyanazon jár, mert este fürdés közben azért csak megpendítette még egyszer a témát, miszerint a szülők is szoktak a gyerekeknek ajándékozni, egyszerűbb lett volna elárulni, hogy mamáék és az unokatesók még biztosan meglepik őket valamivel, de úgy gondoltuk, legyen inkább meglepetés, meg egyébként se legyen elvárás a több ajándék. Azt azért megpendítettem, hogy névnapja is várható nemsokára, de az sem dobta fel, már meg is sajnáltam, amiért ennyire vágyna valamire, amit nem kapott meg és ennyire nem bírja elengedni ezt a témát (mi meg már látjuk magunkat a következő napokban nyavalyás plüss egeret kajtatni, a családfő már talán be is ütötte a keresőbe tegnap este).
Na, hát ezektől eltekintve azért elvagyunk, eszegetünk, heverészgetünk, pihengetünk, és jó tudni, hogy vár még ránk néhány kellemes elfoglaltság.
Boldog karácsonyt kívánunk minden ide látogató kedves blogbarátnak és -olvasónak!

2018. december 23., vasárnap

Na még, na még...

Így hogy már itthon vagyok pár napja és nem vittem túlzásba a készülődést, egészen kipihentnek érzem magam. A családfő mondjuk biztosan nem így érzi (még!), mert végig dolgozott, bár tegnap reggel már mindent elkövettem annak érdekében, hogy addig aludhasson, ameddig csak bír (Ábel szokott olyan kis csalafintaságokat csinálni, hogy bemegy ébredés után, "nem keltem fel apát, csak megnézem", vagy ha akkor esetleg elkerüli a hálószobánkat, felszökik később szintén csak megnézni). Jó, hogy karácsony előtt még van egy hétvégénk, mert nem rögtön esünk bele az ünneplésbe. A hangulat persze fokozódik itthon, egyre izgatottabban számolnak vissza a fiúk. Idén valahogy elmaradt a levél- vagy listaírás, bár két-három napja megkérdeztük vacsora közben, mégis mire vágynának és naná, hogy azt mondták, ami már kb. három hete ott lapul a szekrényben (igen meg lettünk volna lőve, ha nem ezt mondják). Úgy gondoltuk, ma feldíszítjük a fát (az már rég közös feladat, nem tudtuk titokban megoldani), aztán kivételesen már 24-én reggel arra ébrednek, hogy ott várja őket a meglepetés. Van benne buktató, mert biztosan nem egyszerre jönnek le, és apjuk pedig valószínűleg tovább alszik majd, és jó lenne együtt bontogatni, de az ügy érdekében majd keresztbe fekszem a fa előtt, így viszont lesz lehetőségük egész nap kiélvezni az ajándékot.  (Eddig azt csináltuk, hogy elmentünk sétálni, amikor indultunk, apára mindig várni kellett picit, aztán én minél nagyobb körre biztattam őket, hagyományosan ilyenkor az ablakokban világító karácsonyfákat számolgatjuk, ők meg minél kisebbet akartak kerülni, mert tudták, hogy végül mire hazaérünk, ott terem a meglepetés.) Nem tudom, mennyire jó így, de mi felnőttek ilyenkor egymást nem szoktuk ajándékozni. Az évek alatt úgy alakult, hogy az év végi jutalomból egyébként is vásárolunk együtt ezt-azt magunknak és betudjuk azokat ajándéknak, idén ráadásul még egy porszívót is odatehetnénk a fa alá. A gyerekek még nem kérdezték meg, miért van ez így.
A pénteket és a szombatot a poszt címe határozta meg. Pénteken én még nekiugrottam a konyhaszekrénynek, lesúroltam az összes felületet. A családfő kicsit hamarabb ért haza munkából, és mivel komplett bevásárlólista várta, utolsó erejéből még össze is kapta magát és elindult (Ákossal, mint segítővel, bár őt csakis az áhított chips reménye éltette) beszerezni, amit kell, addig én kitakarítottam még a hűtőt. Aztán szombaton még mostam egyet, kisúroltam az iskolatáskát és megejtettük a lájtosabb hétvégi takarítást, az asztalokra ünnepi terítők kerültek, majd délután ismét elindult a még egy hiányzó darab beszerzésének. Hiába választottuk ki még november elején, közepén, Ábel anyutól érkező ajándéka még nem lapult itthon, pedig (vagy éppen azért) egy nagyon közeli üzletből kellett volna beszerezni. No, de most már ez is megvan. Esténként igen korán kidőlök, a csomagolás elmaradt eddig, de ma este muszáj lesz kitámasztanom a szemhéjamat. Este már előástam a szaloncukrot is, kiraktam egy tálra, mindenki rájárt, idővel le kellett tiltani a gyerekeket róla, attól tartottam, elcsapják a hasukat. A mézeskalács tésztát a családfő begyúrta, ma az is kisül.
Mondtam a családfőnek, hogy én bizony ellennék itthon napokig heverészve, olvasgatva, tévét bámulva, a gyerekekkel igény szerint játszva, de tuti, hogy megunnám idővel. Nem is baj, hogy vár még ránk az Álomutazó előadás, majd a családdal még ez-az, sőt még egy bowlingparti is szintén velük. Beszéltem a húgommal telefonon, érezhető volt a hangján, hogy ők is várják a látogatást, jól elleszünk együtt. Anyu még nem döntötte el, hogy velük jön vagy már korábban egyedül. Az öcsém sajnos dolgozik (leltároznak a munkahelyén), ő most nem jön hozzánk. Tervezgettem, hogy helyezzem el őket, most hogy a fiúk szobáját átrendeztük, ráadásul a keresztlányom is egyre nagyobb, ráadásul szeret sokáig aludni, anyunak pedig egy nyugodtabb zugot kellene biztosítanunk, módosítani kell a megszokott felálláson. Azt hiszem, kitaláltam a legjobb megoldást, a családfőnek elő is vezettem, nem volt olyan lelkes az ötletemtől, de azt hiszem belátta, hogy muszáj lesz nekünk a nappaliba költöznünk.
Na, azt hiszem, mi készen állunk, most már csak az élvezetek várnak ránk. :-)

2018. december 21., péntek

Vigyázz, kész, rajt - karácsony

Mára terveztem, hogy összeírom a karácsonyi bevásárlólistát, plusz még előtte a hétvégére kitalálok valami egyszerű menüt és ahhoz is listát gyártok. Ettől még persze nem lesz meg semmi, de remélem, hogy a családfő viszonylag időben végez és nekiindul a vásárlásnak. Végül is... még van egy teljes hétvégénk, nem? Aztán lesz még mézeskalács-sütés. Soha ilyen későn nem készültek még el, általában karácsony előtt két-három héttel már bekerülnek a dobozokba (de a két szombati munkanap, meg a születésnapi bulik nem segítettek most ebben), bár az is tény, hogy egy jó részük el is fogy addigra (na, nem én eszem meg, mert évente egy darabot benyelek, hogy megkóstoljam, de én nem szeretem). A szaloncukrok elzárva várják a karácsonyfát (különben elfogynának idő előtt), de valamelyik nap azért kifeszegettem pár zacskó száját, hogy legalább megkóstoljam, le is buktam, mert a kukában kiszúrták a papírját. Célozgattam még a családfőnek, hogy szeretnék mézeskrémest, ha már én nem eszem a mézeskalácsot, ez az ő reszortja szokott lenni (családi receptjük alapján), úgy tűnik, vette az adást, legalábbis biztatóan bólintott felém. És az imént jöttem rá, hogy még bejglink sincs, amit rendelni, venni szoktunk, bár kis mennyiségben, mert nem fogy annyira. Hát, ööö, szerintem ennyire még soha nem voltunk lemaradva, de igazából mi nem szoktunk nagy habzsidőzsit tartani ilyenkor sem (hízni sem, de én mindig jó étvágyú vagyok ünneptől függetlenül egész évben), most sem aggódom különösebben, maximum azért, mert a boltok nem lesznek nyitva, így nem maradhatnak el dolgok a beszerzéskor. Aztán meg ugye, amikor újra kinyitnak az üzletek, következhet a beszerzési körút a vendégek érkezése tiszteletére. Szegény családfőnek lesz dolga... :D
Mától már a fiúk is itthon lesznek. Hazaözönlött mindenhonnan minden szennyes, kimosom ezeket, táskát és benti cipőket súrolok, hogy ne az év elejére maradjon. Mivel szárítógépünk továbbra sincs, mindennek meg kell száradnia vasárnapra, akkorra tervezzük a fa feldíszítését (az már legalább megvan). Egyebet, mint például nagytakarítást, nem tervezek, még a konyhaszekrényt kellene végigsúrolnom, ha már felmerült bennem a gondolat a minap. És fodrászt hívni, hogy év elején fogadjon, a húgommal az érkezésükről egyezkedni (az Álomutazó előadása kicsit bekavar az ütemtervbe, de biztosan megértik).
Ez a két napom elment mindenfélére, de azért tegnap délután megembereltem magam és rittyentettem vacsorát, sütöttem kuglófot is (Vivi receptje alapján), ami nagyon jól sikerült, jó volt így várni a többieket. Bár többször ránéztem a céges levelekre, válaszolgattam is, összességében sikerült kiszakadnom a mindennapokból. Aztán tegnap este felhívott egy kollégám, nagyon kiakadt valamin (joggal), elpanaszolta, kifüstölögte magát, remélem, lenyugszik idővel. Én már érzem magamon, hogy hangolódok a nyugira, abból is, hogy többet alszom, mint szoktam és már kisimultabb vagyok. Túl vagyok a két állásinterjún, a második felejtős lesz, az első érdekelne, láthatóan én is tetszettem (de ez persze nem jelent semmit), januárban majd kiderül minden. El is engedem ezt a kérdést most, csak az arcom további simulására koncentrálok. Az iskolából nem jött a szünidőre semmi feladat, a felvételire készülésről azért nem felejtkezhetünk el teljesen, de nem akarom túlzásba vinni, gondolom, ez ellen Ákosnak sem lesz kifogása.
Szóval nyugi van (legalábbis lesz), semmi más nem számít.

2018. december 19., szerda

Na, helló!

Itt vagyok, még ha nem is ragyogok. Az elmúlt napokban tetőzött valami fásultság, meg némi hisztérikus hajlam nálam - ez utóbbiakból sejtem, hogy kezdek teljesen kimerülni. Már pár napja is megszólalt a vészcsengő bennem, amikor a munkahelyen piszlicsáré dolgokon felhúztam magam, ráadásul hamarabb, mint ahogy kiderült volna, pontosan mi történt, aztán meg szántam-bántam, hogy hülyeségeken, ráadásul nem is teljesen jogosan idegeskedek és pampogok. Itthon is el-elgurul a gyógyszer, holmi kulacs-elhagyáson is jó mérges lettem, meg egyébként is türelmetlenebb vagyok, és ez nagyon nem jó. Ezt tapasztalom a családfőnél is, meg a gyerekek is fáradnak szemmel láthatóan, mindenkinek jót tesz majd, ha végre itthon leszünk és az meg főleg, hogy a karácsonyt négyesben töltjük és nem utazunk, nem készülünk vendégeket fogadni. Én mától már szabadságon vagyok, a családfő még húzza az igát, sejtése szerint még pénteken is lesz bőven munkája, aznap viszont már legalább a fiúk is itthon lesznek velem. Ma és holnap is megyek állásinterjúra, bár rágódtam rajta az elmúlt napokban, mindenféle szélsőségek között ingadoztam (néha úgy éreztem, minek is akarok elmenni, meg miért is töltöm ezzel az időt mindkét napon, másik napokon meg megerősítve éreztem, hogy elvágyódom). Végül arra jutottam, hogy rászánom azt a két-három órát mindkettőre, aztán meglátjuk. Azt eldöntöttem, hogy mivel még nem annyira sürgető a dolog, lejjebb nem adok bizonyos elvárásaimból, és mivel aggódom kicsit, hogy nagyon gyorsan (mondjuk még idén) kell esetleg dönteni valamiben, arra jutottam magamban, hogy nem fogok beleugrani semmibe, ha kétségeim vannak, akkor inkább nemet mondok (még jó, hogy korántsem biztos, hogy bármiben is döntenem kellene, de inkább felkészülök erre az eshetőségre is).
Egy valami még mindig velem van, ez a nátha. Enyhül persze a köhögés, de azért kellemetlen helyzetek is adódnak belőle. Például hétfőn este karácsonyi fogadáson, amikor utolsó pillanatban betoppanva a fő-főasztalhoz ültettek le, legelőre, közvetlenül a mikrofon elé, én meg az ünnepi beszédeket tartók lábától egy méterre krahácsoltam egy ideig, aztán kisurrantam, mielőtt valami ordenáré roham jönne. Nagyon ciki volt, vissza sem mentem a helyemre az ünnepi műsor alatt (gondolom a fellépő Janicsák Veca sem örült volna, ha folyamatosan ráköhögök). Tegnap ebédidőben a teljesen szűk körű évzáró batyusbálunkat is megtartottuk, kellemes hangulatban, jólesően elbeszélgettünk, eszegettünk.
A minap volt egy nyugisabb esténk, akkor a családfővel nagyjából megterveztük a karácsonyi, majd a család érkezése körüli menüket, már csak be kell hozzá vásárolni. Csak éppen azt felejtettük el, hogy lesz még előtte egy hétvége, de majd kitalálunk rá valami egyszerűt. Hallom, látom, hogy egyesek már sütögetnek, hát nálunk semmi ilyesmi nem történik, kivételesen a mézes sütik sem készültek még el.
Itthon leszünk jópár napot, amit várunk, de tudjuk, hogy idővel jön majd az igény, hogy kimozduljunk. Amikor jön a család, megyünk bowlingozni, a pályát már lefoglaltuk, ezt már várjuk. Beszélgettünk még arról, hogy négyesben is jó lenne valami tuti kis programot kinézni, ami színház, cirkusz, akármi, végül a családfő bedobta a közös mozizást, ebben maradtunk. Erre tegnap átküldött egy üzenetet, amit messengeren kapott, nyert egy oldalon négy belépőt az Álomutazók mesemusicalre (amire igen drágák a jegyek). Jól meglepett vele, de örülök neki nagyon. Elmondtuk a fiúknak, lejátszottam nekik egy dalt belőle, kiderült, hogy ismerik, valamelyik tévécsatornán láttak belőle részletet, és ők is örülnek a programnak. Így hát a házon kívüli élmény is összejön.
Amilyen szépen beszereztük azt a pár ajándékot, amit kigondoltunk az ünnepre a gyerekeknek (és anyunak), úgy elakadtunk az utolsó darabokkal. Ábel anyu nevében kinézett ajándéka még hiányzik, sőt névnapja is lesz, arra is ilyenkor szoktunk készülni, ezért valószínűleg még ma azt a kört is megfutom valamikor. Kérdezték a kolléganők, hogy mit fogok csinálni a szabadság alatt, konyhaszekrény-takarítást mondtam tétovázva, mást nem is (az állásinterjúkat gondosan kerülve), de nem tartok tőle, hogy unatkoznék.

2018. december 14., péntek

Kitartunk még

Mindig úgy voltam vele, hogy jó kis szalonnán nevelkedett falusi lányként a vasszöget is megehetem, meg sem kottyan semmi. Ehhez képest eljött az idő, amikor a paradicsomos kaják már nem estek jól, utána például már az alma sem, és a nehéz ételeket is egyre kevésbé kívánom, úgy érzem, eltömítenek, igen gyakran valami nagyon egyszerű, húsmentes valami esik jól. Ettől függetlenül, bár nem csinálok már a késő esti zabálásokból sem rendszert, természetesen nem esik nehezemre mondjuk este nyolckor szalonnás tojást vacsorázni. Legalábbis eddig így volt. Tegnap késő este viszont az egész visszaköszönt, így most azt hiszem, egy ideig ilyet sem fogok csinálni. Brrr....
Túl vagyunk az óvodai és az iskolai kézműves-karácsonyos készülődésen. Az előbbin viszonylag keveset tartózkodtunk, már érkezéskor láttam Ábelen, hogy nem annyira akar hosszasan ott maradni, azt hiszem, ő is elfáradt. Nem is bántam, mert még köhögök rendesen és a túlfűtött ovis szobában még rosszabb volt a helyzet. Másnap az iskolairól késtünk mindhárman kicsit (én a céges ebédről vágtattam, a családfő Ábelt szedte össze az óvodában), de aztán bekapcsolódtunk a kézműveskedésbe. Az osztály fele sem volt ott, sajnos úgy tűnik, tényleg nem túl jó a közösség.
Még két nap munka, ma délután céges központi karácsonyozás, amihez egyre kevésbé van kedvem. Meglátjuk, hogy érzem magam délutánra. Munkám van, gyűröm is, amikor éppen nem ünneplünk... A csonka hétvégénk is rövidült azzal, hogy Ákost szombat estére ismét meghívták egy születésnapi buliba, óvatosan kérdeztem, hogy biztosan elmenne-e, de úgy tűnik, nem szeretné kihagyni. Közben megkaptuk az értesítéseket így-úgy az iskolából, a jövő heti három tanítási napon öt (!) dolgozat, felelés várható. A fennmaradó hétvégi órák egy részében ezekre is kell készülni. Így szép búcsúztatni az évet...
Az anyunak családi fotókból készített fali naptár is elkészült, már csak egy apróság hiányzik az ajándékok közül, egyik este, amikor nem megyünk sehova, be is csomagolunk. Meg jó lenne rohanás nélkül sorra venni minden teendőt, ami még van, mert alig-alig beszélünk a családfővel mostanság, amikor néha elfut a boltba, szedett-vedett lista alapján vásárol, így például most már teljesen elfogyott a papírzsepi itthon, ami elég nagy érvágás most.
Hétfőn este még egy karácsonyi partira készülök (túl nagy a szervezet és túl tagolt), aztán kedden saját kollégákkal szűk körben, majd amikor a szabadságom alatt hátradőlnék, következik a két állásinterjú. Hát, ööö, felsorolni is sok. A fogszabályzást végül lemondtam, mert Ákos is köhög, küldtek már el egyszer emiatt bennünket, jövő kedd délutánra kaptunk volna másik időpontot, de azt már képtelenség lett volna megoldani, ezért maradt a január.
Fogat összeszorít, utolsó napokat túlél!

2018. december 12., szerda

Ajaj

Bizonyos kor fölött az ember lánya már attól is másnaposnak érzi magát, ha - igaz, gyakorlatilag alkoholos ital nélkül - a szokásosnál tovább van ébren. Most éppen ettől szenvedek. Éjfél után értem haza, még egy ideig forgolódtam az ágyban, de erős voltam, amikor felébredtem fél 6 magasságában és kipattantam az ágyból, hogy elkezdődjön a nap és időben beérjek dolgozni. ...ha már a főnökömnek azt mondtam, hogy ma már megyek, mert hogy nézne ki, ha az év végi vacsora után még mindig a beteget játszom. Odalett a háromnapos sok fekvés okozta kisimultságom. :-(

2018. december 11., kedd

Javulgatok, javulgatok

Sokkal-sokkal jobban érzem magam, de úgy döntöttem, hogy ráhúzok még egy napot a lábadozásra. Annyi ilyet hordtam már ki lábon és a háziorvosunk mindig elmondja, ha hozzá vetődök el, hogy rajtam áll, de nem mindegy, hogy rászánom az időt az otthonlétre vagy bemegyek dolgozni. Hát most megfogadom a tanácsát!
Egyébként is elég komolyan vettem a gyógyulást, mert amikor jött munkahelyi e-mail, amiben azt írta a feladó, hogy nézzem meg, amit küldött, aztán felhív, írtam egy sms-t, hogy csak a hét második felében beszéljünk. (Különben meg, ami felőle ráért hónapokig úgy, hogy nem lépett benne, az most még felőlem is simán ráérhet két-három napig, nem?!) Volt azért egy-két telefonom is, például január végére ismét felkértek bizottsági elnökségre záróvizsgára, meg az iskolai védőnő is hívott egy e-mailem miatt (kedves volt, bár mondjuk az "elnézést kérek, amiért egy sebészeti beutalóval feleslegesen stresszeltük a gyerekét" mondatot nem hallottam tőle sem, ahogy a gyerekorvostól sem, akit emiatt szintén felhívtam még a múlt héten*). Délután aludtam is egyet, mivel napok óta már nem is 3-4 között, hanem 2 körül ébredtem a nátha miatt, így előre felkészítettem Ákost is, hogy ha erre ér haza, hogy csend van, ne lepődjön meg. Kora délután, amikor éreztem, hogy álmosodom, annyi erőm még volt, hogy felvánszorogtam a szobánkba, és amikor negyed öt körül ébredtem, lejöttem, Ákost a konyhaasztalnál találtam a házi feladatával (hétfőn és szerdán a gyógytorna miatt itthonra marad neki a napi házi feladat). Elővette a kis jegyzettömbjét, amit nemrég vezettünk be, mert többször elfelejtgetett dolgokat, és felsorolta, hogy a következő egy hétben miből írnak még dolgozatot (gondoltam is, hogy meglephetnénk egy kicsi határidőnaplóval, vagy notesszal, hogy szokja a feladatai naptárba jegyzetelését). Sejtettem én, hogy a december sem fog enélkül eltelni, de öt dolgozat, még ha nem is nagy témazáró...?! Nem sokkal később megérkezett a családfő is Ábellel, aki (mármint Ábel) nagy hanggal töltötte meg a házat, ez az egész napos csend után igen sok(k) volt nekem. Később felhívtam a főnökömet, aki nyakig volt a munkában, és a hangomat meghallva megjegyezte, hogy "úh, ennyire beteg vagy? te mázlista!". Jeleztem neki, hogy még egy napot itthon maradnék, nem volt ellene kifogása. A családfő is megnyugodott, látva, hogy mennyit javult az állapotom, este el is ment focizni, ez ellen meg nekem nem volt kifogásom (főleg, hogy a következőt ki kell hagynia, mert akkor megint nekem van munkahelyi programom). Ma este lesz a nagyfőnök által szokásosan karácsony előttre szervezett karácsonyi vacsora, amire már szeretnék elmenni. Jó a társaság is, nem szívesen hagynám ki, meg ki tudja, mit hoz a jövő, lesz-e még ilyen!
Közben persze a gondolataim nem állnak meg, sok minden mással is elvagyok. Még a hétvégén írtam e-mailt egy volt kolléganőmnek, aki sokat önkénteskedik és még korábban megállapodtunk, hogy idén a kinőtt játékokat az általa támogatott szervezetnek ajánljuk fel. Össze is pakoltunk két doboznyit a gyerekekkel, meg hozzácsaptam Ábel kinőtt ágyát és a komódot, amit nem tudtam eddig eladni és kértem a segítségét, hogy találjunk egy családot, ahol örülnének neki, meg a szállítását is meg kellene valahogy oldani. Még nem válaszolt... persze, biztos sok dolga van, csak arra jutottam magamban, hogy ha ő nem jelentkezik belátható időn belül, akkor máshova kell eljuttatni mindent, például a munkahelyemre is bevihetem, mert ott is szerveznek jótékonysági gyűjtést vagy itt a kerületben, ahol a karácsonyi vásáron hétvégén is be lehet adni a helyi ilyen szervezetnek.
De a mai nap elsősorban a gyógyulásról szól még, megnézek pár filmet (érdekes, most olvasni nem annyira van kedvem, de lehet, hogy csak nem sikerült olyan könyveket kihoznom a könyvtárból, amire ráugranék), és igyekszem az efeletti kezdődő lelkifurdalásomat elnyomni.

*Ez a sebészeti beutaló egyébként igen érdekes történet. Ákos szerdán hozta haza azzal, hogy az iskolai védőnő kiosztott jó pár ilyet, meg ortopédiai beutalót is nekik. Azt, hogy miért kapták, nem mondták nekik. Előző héten volt a szokásos iskolai orvosi vizsgálat, ami után Ákos mesélte, hogy az iskolaorvos, aki véletlenül a mi saját gyerekorvosunk, őt meg sem vizsgálta, mert előtte két nappal jártunk nála a szokásos éves státuszvizsgálaton. (Ezen ugye szintén rugóztam már itt is, mert - utánanéztem - jogszabály szerint a védőnőhöz 6 éves korig kötelező járni, de nálunk a gyerekorvoshoz továbbra is kell, mint ahogy közölte velem, amikor egy Ákossal egy évet kihagyva Ábellel mentem hozzá. Mérgelődtem miatta, de végül is arra jutottam, hogy nem baj az, ha évente ránéz valaki, aki születésétől kíséri figyelemmel a fejlődését, ezért lenyeltem az ellenkezésemet és rászánom vele is az időt.) Szóval ezen a státuszvizsgálaton minden OK volt, sőt kifejezetten megdicsérte, aztán az iskolában emiatt meg sem nézte, ehhez képest hazajött egy beutalóval. Nem voltam rest, másnap hívtam az iskolai védőnőt, aki éppen nem volt bent, utána a gyerekorvost, aki először mondta, hogy "tudja, urológiai oka van", de amikor felidéztem benne a történteket, végül felrémlett benne, hogy tényleg, nem is került sor vizsgálatra és mondta, hogy ja, akkor tekintsem tárgytalannak a beutalót. Ezután még a biztonság kedvéért beszkenneltem a papírost és írtam egy e-mailt az iskolai védőnőnek is, nem tudva, hogy az ő nyilvántartásában mi szerepel, hogy tájékoztassam és rákérdezzek, van-e még valami teendőm (meg talán egy megnyugtatásra, esetleg egy "elnézést"-re is vágytam volna). Erre kaptam tegnap a telefonhívást, hogy nincs további teendőm. Az hagyjuk, hogy Ákos, bár nem tudta pontosan, mi az a sebészet, de a kórház szótól megriadt, a családfő meg hosszasan mérgelődött az egészen, és ha történetesen sorrendben nem így történnek a dolgok és feleslegesen elmegyünk a kórházba is, én mit gondoltam volna.

2018. december 10., hétfő

Dáthás napok

Hát, én meg itthon üdülök. A szokásos tél eleji náthám idén hamarabb jött (emlékeim szerint karácsony után, több alkalommal például a két ünnep között) szoktam kidőlni. Most péntek este éreztem, hogy van valami, szombaton már ramatyul voltam, aztán vasárnap végképp kanapénak dőltem. Nem szoktam lázas lenni, sőt még hőemelkedésem sincs ilyenkor, de kétszer is megmértem, mert úgy éreztem, hogy emészt valami belülről. Tüsszögök, folyik az orrom, mint a nyavalya, meg köhögök.
Szombaton még túlestünk a takarításon, délután már dőltem jobbra és balra. El is szunnyadtam, de anyu felébresztett a telefonnal, aztán meg a családfő megörült, hogy magamnál vagyok és elfutott még vásárolni. Vasárnap aztán reggeli után elvitte Ábelt a születésnapi buliba, ahol négy (!) órán keresztül játszóházaztak és ott is maradt, nem akarta senkire ráhagyni, Ákos meg úgy elvolt körülöttem, naná, hogy a lecke miatt kétszer kellett szólnom, szegénnyel morogtam is egy adagot emiatt. Ekkor vetette fel a családfő, hogy szerinte maradjak itthon hétfőn, én meg, mint egy gyerek, megörültem az ötletnek. Nem mintha nem lenne munkám, de azt hiszem, egy-két napot kihagyhatok, jobb is talán, ha nem lábon próbálom kihordani ezt is. Most a nagy ráérésemben nem sok mindent csinálok, főleg fekszem és a tévét bámulom, közben azért megy a mosógép, délután talán alszom egyet, közben meg csak gondoltam, bejelentkezem itt.
A héten lesz a karácsony jegyében egy vacsora, egy ebéd, egy délutáni fogadás a munkahelyemen, egy iskolai és egy óvodai kézműves karácsonyi készülődés, plusz még Ákosnak egy fogszabályzási menet, Ábelnek pedig egy iskolafelkészítő foglalkozás. Vacilláltam azon, hogy a szombatot kiveszem, de mivel a hetet így kezdem, lehet, hogy nem lesz belőle semmi, mert valamikor dolgozni is kell.
Van egy saját születésnaposunk is, Jucika ma négy éves. Kapott finomságokat a születésnapjára. 
Közben meg agyalok ezen-azon, bár most még korai. Két helyre küldtem el a pályázatomat, mindkét helyre behívtak interjúra a jövő hétre. Őszintén szólva nagyon nem tudom, mit csináljak, jó lenne a jövőbe látni, mi várható itt nálunk a jövő évben, könnyebben döntenék. Aztán lehet, hogy nem kell döntenem, mert egyik helyről sem kapok ajánlatot.
Na, majd eldől, mi lesz, utána meg még mindig agyalhatok.

2018. december 6., csütörtök

A Mi (decemberi) Napunk

December első felében évek óta hagyományosan kettesben töltünk egy napot a családfővel. Ilyenre egyébként egész évben igen ritkán van lehetőségünk. Persze, ha bébiszittert gyakrabban hívnánk, megoldható lenne, egy-egy színházi előadást vagy baráti bulit időnként így oldunk meg, és volt rá példa, hogy a családfő születésnapja alkalmából meglepetésszerűen megszerveztem a gyerekfelügyeletet, de csak úgy egy teljes napot - a mamás nyaralások időszakát kivéve, amikor viszont végig dolgozunk, mert őrizgetjük a szabadságunkat - ez nem annyira jellemző. A decemberi közös napunk apropóját a karácsonyi vásárlás szokta jelenteni, és ha szerencsénk van, meg jól szervezzük a teendőket, akkor zárásként otthon is jut egy-két nyugis óra. Az utóbbi két évben mondjuk nem voltunk túl ügyesek (vagyis ez nézőpont kérdése), míg a tavalyi Mi Napunkat nem tervezett módon az autókereskedésben töltöttük és egy új autó tulajdonosaiként este (már az iskolából, óvodából oda hozott gyerekekkel együtt) értünk haza, idén meg túl sok mindent ütemeztünk be, ráadásul nem várt elfoglaltság is akadt.
A teendők sorra vétele mellett az időzítés is fontos szokott lenni. Először is fizetés (és a jutalom megérkezése) utánra van értelme betenni - idén rezgett a léc, mert a fizetés érkezésének napját lőttük be, mivel a következő napok nagyon zsúfoltak lesznek, és a családfő azon röhögcsélt reggel 7 óra magasságában, hogy mi van, ha most éppen először nem érkezik meg időben a zsé. Másodszor pedig lehetőség szerint ki kell bekkelni, hogy egyik gyerek se legyen beteg - Ákos a hét végén menetrend szerint el is kezdett náthásodni, kicsit köhécselni, de aztán összeszedte magát.
Ezeket a napokat egyébként itthon titokban szoktuk tartani, nem említjük egyrészt azért sem, mert nehezen indokolnánk meg, mit is intézünk ilyenkor, másrészt meg nem szeretnénk, ha úgy éreznék, hogy kimaradnak valami tuti jóból, és mondjuk győzködni kelljen őket, hogy most akkor sem maradhatnak, ha szeretnének (bár ez Ákosnál már nem merül fel, Ábel viszont lehet, hogy nem venné jó néven).
Amikor végig gondoltuk, melyik napot válasszuk, a sok szempont között szerepelt az is, hogy az óvodai logopédus mikor tartózkodik bent, mert a közel egy éve történt látogatás alkalmával abban maradtunk, hogy találkozunk még, és úgy gondoltam, ha a családfő is eljönne, első kézből szerezhetné az információit. Közben meg kiderült, hogy ezután még ki kell mennünk Párkányba is, mert bár a családfő úgy tervezte, hogy a munkával kapcsolatos szokásos havi ottléte alkalmával hozza el a Jézuska által megrendelt dolgot, a főnöke meglepetésszerűen korábban küldte el, és idén már nem is megy munkaügyben, így kettesben kellett ezt is megoldanunk. Amikor ez kiderült és említettem az egyik kollégámnak, hogy hova megyünk, rögtön ötletelni kezdett, hogy ez egy tök jó kirándulás is lehetne és vihetnénk a gyerekeket is. Mondtam, hogy iskola, óvoda van. De akkor az óvodást vigyük, ajánlgatta ő nagylelkűen a mi kontónkra. Igen határozottan válaszoltam, hogy senkit nem viszünk, mert ez a Mi Napunk, és különben is, az ajándékukért megyünk.
No, mindezek után reggel nekiindultunk az útnak. Kezdtünk az óvodában, ahol szerencsésen elkerültük egymás a logopédussal, míg nekünk azt mondta az óvónéni, hogy még nem érkezett meg és mi ráérősen várakoztunk, meg egy ismerős anyukával csevegtünk, addig ő az irodájában várt ránk. Hívott, de nem hallottam, aztán csak gyanús lett a dolog és bementünk, majd nagy örömmel egymásra is találtunk. Kedvelem a hölgyet, elhivatott(nak érzem), kedves és segítőkész. Most ráadásul - miután engem megelőzve először a mi véleményünket kérte ki - megerősített bennünket abban, hogy Ábel nagyon jó úton halad, nagyon sokat fejlődött (konkrétan úgy fogalmazott, hogy alig ismert rá a nyár után), a feladattudata erősödött, ahogy a ceruzafogása is például, a "hangok megvannak", emellett láthatóan kinyílt és "nagyon vicceseket mond". Az akarását ismét kiemelte, szerinte felnőttként, ha rátalál arra, ami őt érdekli, nagy dolgokra lesz képes. :-) Van még teendő, ebben adott is tanácsokat, amiket meg is fogadunk, de összességében sok-sok pozitív dolgot hallottunk. Ezzel összecseng az, hogy az óvónő is mondott hasonlókat kétszer is kutyafuttában az elmúlt napokban. Bizakodóak vagyunk, nagyon kellett ez most nekünk.
Ezután indultunk neki az utunknak Szlovákia irányába, ami egy baleset miatti kerülő okán hosszabb lett, mint terveztük. Ott viszont viszonylag gyorsan elintéztük, amit kell, sőt a gyerekek ajándéka mellett megleptük magunkat egy porszívóval is, mert a jelenlegi már döglődik egy ideje és a nyusziszag sem tesz neki jót. Onnan visszaindulva már szisztematikusan haladtunk, két állomás között, a listámból húzogattam ki, amin túl voltunk, és végül négy óra magasságában még Ákos felvételi jelentkezését is leadtuk a kinézett iskolában, bár az utolsó állomás idő hiányában elmaradt, ezt még pótolnunk kell. Mire Ábelt felvéve hazaértünk, Ákos már itthon volt, így csak lopva, több körben sikerült a publikus és nem publikus dolgokat a kocsiból behozni. (Érdekes, hogy Ákos, amikor meglátta az új szűk nadrágját, ami nekem nagyon tetszik, kiderült, hogy neki is az ilyenek - érdekes, hogy nem szokott ilyen vágyairól beszámolni. Most biztattam, hogy bátran mondja, ha valamilyen divat-dolog felkelti az érdeklődését, mert akkor tudom, milyen ruhaneműnek örülne.) Ezután a Mikulásnak még akadt némi dolga, amíg Ábel tornán volt, ő elfutott zacsit venni, de végül csak összeállt az ablakba való is.
Ezután már csak a bakancstisztogatás következett, a Mikulásnak szánt tej és keksz kikészítése. Hát, meg kellett állapítanom, hogy az előző posztban boncolgatott kérdés még nagyon nem aktuális nálunk, mert Ákos - bár mesélte, hogy az iskolában aznap G. bácsi öltözött be a piros ruhába és kérdésemre, miszerint ez mit jelent, teljes természetességgel azt felelte, hogy "az iskolában G. bácsi a Mikulás" - nagyon nem merült még fel benne sem, hogy ettől még újra kellene gondolnia ezt a dolgot. Így hát leterítettem egy újságpapírt az ablakba, asszisztáltam a bakancsok és más dolgok elhelyezéséhez, majd mikor felmentek, a családfővel  suttogva összeraktuk a dolgokat. Kérdezte, hogy szerinte miért is suttogunk, mondtam, hogy mivel van egy túlhallásos gyerekünk, aki az elmúlt időkben a csukott szobaajtó mögül is kiszólt néha, hogy hallja ám, miről beszélünk kint egymás között halkan, szerintem legyünk inkább elővigyázatosak. (A túlhallásos dolog kapcsán csak megjegyezném, hogy elvileg mostanára ígértek a terapeuták érzékelhető változást, és talán ez is az lehet, mintha megtanulta volna kiszűrni az őt körül vevő zajból azt, amit kell.)
Igen, ez egy pozitív nap volt minden szempontból, és ez nagyon jókor jött nekünk.

2018. december 5., szerda

Ez már a vég

Még a múlt héten, amikor úgy alakult, hogy hétköznap mindketten itthon vártuk Ákos új ágyát (igazából a családfő kellett hozzá, de mivel kérdéses volt, hogy le tud-e lépni, én is készültem hazajönni, aztán a végén ketten is itthon voltunk), és amikor megérkeztek a legódarabok, ő rögtön el is kezdte összerakni, én meg a lejáró mosás teregetése közben megnéztem egy film végét. Láttam már egyszer, akkor - emlékszem - meg is lepődtem, hogy egészen jó volt, bár amolyan igazi amerikai alkotás, kezdődik egy idillinek tűnő családi nyaralással, jön egy természeti katasztrófa, a család tagjai elsodródnak egymás mellől, aztán hosszas küzdelmek után egymásra találnak. Azt már tudtam, hogy happy a vége és azt is, hogy jön a katarzis, amikor egyszer csak egyesül a család (szülők, három kisfiú), mégis, amikor ez megtörtént, persze (mint először is) meghatódtam. Álltam ott a teregetés közben egy nedves alsógatyával ruhadarabbal a kezemben és mivel egyedül voltam lent, hagytam is kibuggyanni a könnyeket. Aztán meghallottam a családfő trappolását, aki éppen akkor indult el valami új szerszámért, gyorsan rendbe szedtem az arcvonásaimat és letöröltem a könnyeket, majd folytattam a teregetést. Azért kicsit rekedtes hangon bevallottam, hogy most éppen meg vagyok hatódva. Ő meg vigyorgott rajtam. :-) Azóta volt valami másik film is, amin párásodtak a szemeim, de már nem is emlékszem, melyiknél, viszont ismét meg kellett állapítanom, hogy egyre érzelmesebb vagyok.
Aztán hétfőn ráébredtünk, hogy kedden délután lesz Ákos iskolájában a leendő elsősöknek hagyományosan szervezett Mikulás-ünnepség, amire beregisztráltunk. Persze nem felejtettük el, csak hát mégis a sok minden teendő között kicsit emlékeztetnünk kellett rá magunkat. A felállás a szokásos volt, a családfő nem tudhatja, el tud-e jönni (ez hol munka-, hol főnökihangulat-függő dolog), ezért nekem kellett arra készülnöm, hogy (miután előző délutánon ráhúztam a munkára, nehogy szó érje a ház elejét) bentről lelépve Ábelt összeszedjem, itthon átöltöztessem és időben odaérjünk. A többgyerekeseket kérdezem: van, hogy a második, harmadik gyereknél már ugyanazt a változást, újdonságot nem éritek meg akkora katarzisként? Bennem néha felmerül, hogy mivel már egyszer végigcsináltuk egy gyerekkel azt a bizonyos dolgot (legyen az intézményváltás vagy más egyéb újdonság az életünkben), talán nem olyan nagy cucc az a valami, aztán meg persze mindig úgy érzem, hogy bizony a második gyerekkel is ugyanolyan fontos az a bizonyos állomás, ugyanúgy átérzem a hangulatot, az örömet vagy az aggodalmat, amivel éppen jár, csak talán kicsit rutinosabban állok hozzá. Most is így jártam, ahogy készülődtünk, már izgultam, hogy milyen lesz, hogyan fogja magát érezni, közben azért ahogy besétáltunk a suliba, eléggé otthon éreztük magunkat, a különböző állomásokon a tanítók fele ismerősként üdvözölt bennünket, hiszen már jár oda egy gyerekünk és Ábelt meg még talán jobban ismerik abból az időből, amikor még együtt jártak Ákosért délutánonként (és bizonyos pedagógusokat állandóan lerohant). Talán utaltam már rá, hogy a suliban vannak nagyon jól szervezett dolgok, például mindent időben meghirdetnek, előre online lehet regisztrálni minden ilyenre, aztán a rendezvényen a bejárattól a helyszínig terelgetik az érkezőket. Tegnap ráadásul minden pedagógus piros felsőbe és széles mosolyba öltözött, a segítő gyerekek (Ákos osztálytársai) krampuszként vártak bennünket, cukorkát kaptunk a bejáratnál, majd egy Mikulástól a tornaterem ajtajánál is. (Csak megjegyzem, Ákos itthon nem mondta, hogy lenne ilyen segítői lehetőség, de utána kikérdeztem, azok közül választottak, akik ott tudnak délután maradni, és próbáltam benne tudatosítani, hogy ha máskor nem akar ilyen buliból kimaradni, nyugodtan jelentkezzen, hiszen megoldható, és most ráadásul a saját öccsét is fogadhatta volna.)
Szóval a Mikulás-ünnepségre visszatérve láthatóan most is minden klappolt szervezésileg és hallottam is várakozás közben a mazsola az első gyerekkel először ott járó szülőktől, mennyire tetszik nekik ez az egész, én meg önkéntelenül kihúztam magam kicsit, mintha bármi közöm lenne hozzá. Az érkező gyerekeket nyakba akasztható figurákkal három csoportba osztották, akiket a kis padokra külön is ültettek le, mögöttük a szülők már normális széken foglaltak helyet. Ábel izgatottan várta pár ovistársát, akik szintén készültek eljönni (egymás között beszélhették meg, kinek van ilyen programja), aztán amikor megérkeztek, a besorolásra fittyet hányva ott is hagyott a szülői széksorokba ékelődve és átült a barátokhoz, az egyik anyuka csak távolról intett, hogy minden OK, figyel rá. A kicsit később érkező és hátul álldogáló családfőnek próbáltam jelezni, hogy figyeljen a végén, nehogy elkeveredjen a tömegben, de ő annyira beszélgetett Ákos volt, meg reményeink szerint Ábel leendő tanítónénijével, hogy nem figyelt, de aztán üzentem neki messengeren. A műsor kellemes, vicces, látványos és hangulatos volt, közben érezhetően fokozódott a hangulat, mert a Mikulás még nem jelent meg a színen, de várható volt az érkezése. Aztán hátranéztem és éppen kiszúrtam, hogy jön a manóival. És akkor én úgy meghatódtam egy Mikulásnak öltözött felsős diák, meg a mellette zöld manóruhába öltözött kisdiákok látványától, hogy szégyenszemre elkezdtem pislogni. Később, amikor ezt elmeséltem a családfőnek, persze jót röhögött rajtam.
A műsor után a különböző jelű csoportokat egymás után kiterelték, és a már jól ismert forgószínpad szerű kézműves és mesélős-körtáncos állomásokkal várták őket. Ábel annyira édes volt, élvezte, csinálta, csillogott a szeme és ez a kellemes érzés nálam is kitartott végig (aztán  a legvégén persze, amikor ismét összefutott a másik csoportba osztott haverokkal, addig futkároztak az aulában, hogy feltörölte a padlót a ruhájával).
A meghatódós faktor persze állandósul a közeljövőben, nincs mese, lassan véget ér egy korszak, jövő ősztől már nem lesz óvodásunk. Tavasszal még megyünk a suliba nyílt napra, aztán elkezdhetünk táskát nézni a mi kis izgőmozgó kisebbik fiúnknak is. És úgy sejtem, hogy ha felpróbáljuk rá az első iskolatáskáját, majd amikor először elkísérjük a tanévnyitóra, hiába csináltuk már ezt egyszer végig, akkor is bőszen fogok pislogni a meghatottságtól.
Ahogy most is...

2018. december 3., hétfő

"...és higgyünk a csodákban!" De meddig?

A racionális énem, ha ebből a szempontból tudatosan készültem volna annak idején a gyerekvállalásra, mindenképpen azt súgta volna, hogy nálunk nem a Mikulás, az Angyalka vagy a húsvéti nyuszi hozza majd az ajándékokat, ehhez képest igen másképp alakult minden. Ráadásul a sorba még beállt a Fogtündér is, aki mostanában is felváltva jár hozzánk.
Most hogy már nőnek a gyerekek, érzünk abban némi igazságtalanságot, hogy ők még mindig nem nekünk tulajdonítják azokat az apróságokat, amikor éppen a szívük vágyát találják meg a fa alatt vagy a piros csomagokban, vagy akár húsvétkor az udvaron a bokrok között, esetleg egy-egy foguk kiesésekor a párna mellett. Volt rá példa, hogy el is szóltuk magunkat, például a Mikulásnak írt levél helyett egy véletlenül hazajött játékkatalógusban bejelölgetett játékhalom láttán kicsúszott a számon, hogy ezek összességében többet érnek, mint az autónk, mire Ákostól megkaptuk, hogy "de hát nem nektek kell kifizetnetek". Felmerült már szintén Ákos részéről egy kósza kérdés, amikor már tudott olvasni, hogy vajon a Mikulás is a R...ó nevű játékboltban vásárol-e, mert az szerepel a dobozon. Közben meg persze nem a mi hiúságunkról szól ez az egész kérdés és hagyjuk őket hinni, hiszen mi is hozzájárultunk ehhez a csodaváráshoz és nem szeretnénk ezt az érzést porrá zúzni. A húgoméknál egyébként a nagylányuk már viszonylag korán megtudta a titkot, a nagyszülők meggondolatlanul felvilágosították és emlékszem, a húgom nagyon pipa volt emiatt. Viszont a fiúk miatt eddig még eljátszottuk a játékot (és volt olyan karácsony, hogy négyen felnőttek kellettünk hozzá, hogy meg tudjuk oldani a csomagok fa alá kerülését, volt, aki a gyerekeket kötötte le, volt, aki beadogatta az ablakon a csomagokat), most viszont, tartva attól, hogy az iskolában kinevetik miatta, ők már elérkezettnek látták az időt, hogy a fiúkat is felvilágosítsák, hogyan is történik ez az egész. 
Azt nem tudom, hogy itt az óvodában, de főleg az iskolában ez az egész mennyire téma, és vajon felmerült-e már, hogy igazából a szülők szervezkedése áll a háttérben (hallottam már ismerős anyukától, hogy volt fültanúja a saját gyereke és barátai e témában folytatott beszélgetésének, akiknél másképp történnek ezek a dolgok, és a beszélgetés vége az lett, hogy van, ahova jár a Mikulás, és van, ahol a szülők szerzik be az ajándékot), és hogy melyik gyerekünk mit sejt és mit nem.

Közben meg a családfő mesélte, hogy Ákos kisbarátnője, akit szintén ő vitt a szombati születésnapi buliba, bőszen kérdezgette útközben, hogy mikor megyünk hozzájuk, mert azt már összerakták, hogy a Mikulás akkor érkezik hozzájuk, amikor mi is ott vagyunk. És Ákos pedig azon lamentált a hétvégén, hogy vajon G. vagy M. bácsi öltözik-e be az iskolában Mikulásnak.
Persze egyszer majd fény derül minderre, a kérdés az, hogy mennyire kell ezt irányítani vagy inkább hagyjuk maguktól rájönni őket, és ha eljön az idő, vajon fel merik-e tenni a kérdést (nálunk eddig még nem merült fel) vagy csak magukban őrlődnek (ha tippelnem kellene, Ábel biztosan feltenné, Ákos viszont lehet, hogy hallgatna róla). Éppen az imént olvastam Diusnál, hogy az ő 18 éves nagyfia most vallotta be, hogy számára milyen teher volt titkolni, hogy már tudja, mi áll a háttérben. Ráadásul a téma aktualitásához még az is hozzájárul, hogy a hétvégén az iskolai fogalmazás dolgozatra is készültünk, ami a Mikulásról és a csodavárásról fog szólni. Óvatosan kérdezgettem Ákost, hogy pontosan hogyan szólt a tanítónéni instrukciója, hogyan határozta meg a témát. Abból, ahogy tovább adta, úgy tűnik, ő is óvatosan írta körül, miszerint mindenki a Mikulásról ír majd és arról, hogy higgyünk a csodákban. Így hát én is vigyáztam, mit mondok, de a piszkozatot megbeszélve és stilisztikai tanácsokat megfogalmazva nagy igyekezetemben azért kicsúszott a számon, hogy a befejezésnél a csoda-faktort még erősítse, úgy ütősebb lesz a vége.
Szóval tanácstalan vagyok, hagyjuk-e, hogy majd egyszer kiderüljön minden vagy esetleg célozzunk rá.

2018. november 30., péntek

Eltűnt a fél életem

A napok pörgősek továbbra is (bent is), a saját feladatok mellé időnként a főnökömtől is vállalok át, a napjaim ettől is gyorsan telnek. Bár ez így kicsit túlzó megfogalmazásnak tűnik, mert a főnök azt ad ki megoldásra, amit akar, de ő olyanba is bevon, ami nem feltétlenül hozzám tartozna, viszont bízik bennem és abban, hogy ki tudom segíteni. A héten emiatt már kétszer jöttem estébe nyúlóan haza, de nem gond, mivel máskor meg, amikor dolgom adódik, simán el tudok jönni hamarabb. No, de nem is erről akartam írni, mert van más gondom is.
A múltkor itt a jelszavakról, meg ilyenekről értekeztem. Régen tartottam attól, hogy ha nem mentem le a jelszót egy-egy felülethez, nem fogok tudni belépni, de mivel most már tudatosabban foglalkozom ezzel (is), megnyugodtam, hogy csak nem záródok ki semmilyen számomra fontos helyről, vagy ha igen, akkor vissza tudom magam küzdeni. Erre most meg a laptopom zárt ki a fél életemből. Egyszer csak pár napja az történt, hogy bekapcsolás után valamiért nem tudok belépni, ami azért gond, mert eddig ez (gondolom, mivel anno az előző munkahelyemen, ahol ez volt a dolgozós eszközöm, majd kilépéskor megvásároltam, így állították be) automatikusan történt és nem kellett felhasználónevet és jelszót ütögetnem. Először csak bosszantó momentumnak tekintettem a dolgot, mivel végül is (ugye, tudva a jelszavaimat) minden hajnalban bejutottam minden kedvelt vagy ügyintézéshez szükséges felületre, a sütiket kikattintgattam, és a felugró bizbaszokat meg letíltogattam, bár ahogy telnek a napok, úgy érzem magam, mint az Idétlen időkig című filmben, ahol minden nap ugyanaz a nap indul el újra és újra. Aztán két napja jöttem rá, hogy mivel ideiglenes profillal jutok be, - a böngészési előzmények mellett - eltűnt minden lementett könyvjelzőm (például a jó kis, precízen mappákba rendezett receptgyűjteményem, meg az egyéb elérhetőségek), ami igen nagy veszteség lenne. A helyzet még tudott fokozódni, mert most - hogy az önéletrajzomat kerestem volna - az is beugrott, hogy a fájlkezelő összes mappája és az összes dokumentumom sincs meg (hát miért lenne meg, amikor most nem a saját nevemben vagyok itt).
Még ezelőtt a felfedezés előtt nyávogtam a családfőnek, hogy kéne valamit csinálni, mert úgy tűnik, nem áll vissza magától ez a dolog. Ő kisütötte, hogy talán a microsoft frissített valamit (és volt már ugye olyan a történelemben, hogy egy ilyen frissítés mindent elcseszett) és talán vissza lehet állítani egy korábbi állapotot, ezzel együtt pedig minden saját dolgomat. Most már csak ebben reménykedem, de ha ő esetleg nem boldogul, akkor muszáj lesz a benti informatikusokkal is üzletelnem valamit, hátha tudnak segíteni. Ja, és igen, most eldöntöttem, hogy muszáj lesz haladni a korral a felhőbe fellőnöm most már ezeket a dolgaimat is.
Szóval szerintetek jól gondoljuk ezt? Van még esély arra, hogy visszakapjak minden fájlomat? Vagy van más tippetek?
Egyébként meg abban reménykedem, hogy bentről (meg akár most itthonról is) a szintén felhőben elhelyezett privát dolgaim egy részét elérem, és  - ami most éppen eléggé hiányzik - ott lesz egy önéletrajzom is. Ennek az apropóját az adta, hogy úgy gondoltam, megpályázok egy állást. Mert bár annyira nem szoktam itt kiteregetni ezt az egészet (és most sem fogom), hiába szeretem a munkám és vagyok el úgy nagy általánosságban a közeli és távoli kollégákkal, a hangulat és az, amit csak sejtünk a jövőre nézve, nem tesz jót a lelkemnek, lelkünknek. Ezért folyamatosan fent vagyok egy álláskereső portálon, és bár nem akarnék ugrálni, az esélyt megadom magamnak, hogy szembejön egyszer valami. A helyzetet és a főnökömmel, egy-két kollégámmal kialakult viszonyt jól tükrözi, hogy ez nem titok előttük. Sőt olyan kicsit képtelen dolgokat is megélünk együtt, hogy egy, a belvárosban lezajlott közös megbeszélést követően úgy válunk szét a főnökömmel, hogy én megyek vissza a munkába, ő meg egy ismerősével találkozik nem titkoltan egy esetleges munkahely-váltás reményében. Ahogy én is kikértem a véleményét tegnap, hogy mit szólna egy konkrét lehetőséghez, amit éppen az ő előző munkahelye hirdet, és lefolytattuk a következő párbeszédet:
Én: - Szerinted érdemes beadni az önéletrajzomat?
Ő: - Igen.
Én: - De akkor te miért jöttél el onnan?
Ő: - Hát, a mostani eszemmel már nem is tudnám megmondani, ehhez képest, ami itt van, az semmiség volt.
Éjszaka meg írt egy rövid e-mailt, hogy ma beszéljünk X-ről (X=az a másik cég). Gondolom, gondolkodott rajta, vagy szerzett valamilyen információt.
Na, a lényeg, hogy bár ez a kérdés napirenden van már egy ideje, most égetőbb, hogy valahogy visszaszerezzem a laptopomon elbújt dolgaimat.

2018. november 29., csütörtök

Hideg hétköznapok

Igen hosszú ez a hét... és még csak a felénél tartunk.
Kedden a munkában volt két eredményes megbeszélésem (mármint akkor lesz az, ha a megbeszélteket összehozzuk), ezek mindig feldobnak kicsit. Aztán tegnap, miután nem tudtam, miért nem ért még be az egyik kolléganőm, felhívott, hogy ő meg kórházban van. Előző este krumplit sütött olajban, közben kapott egy telefont, mire visszaért, kigyulladt az olaj (meg a környéke). Sikerült minden hibát elkövetnie, amit ilyenkor nem szabad (vizet engedett rá, amitől belobbant az egész) és megégette a kezét. Így hát most az ő munkáját is végezzük és várjuk, hogy lesz-e műtét.
Aztán tegnap a nap közepén hazajöttem, mert vártam a bútorszállítókat. Hoztam magammal munkát is, amit végül nem vettem elő. A családfő is hazajött, és amikor megérkeztek a legódarabok, össze is dobta Ákos ágyát, aki hazaérkezése után nagyon-nagyon örült neki. Hosszú percekig jupizott és ugrált rá az ágyra. :-) Ábel is vele örvendezett a hazaérkezése után, aztán az ágyneműn trónolva játszottak egymás mellett. Muszáj lesz az ágytakaró használatát bevezetnünk.
Szombaton végül az iskolában rövidített órák lesznek, így az oda tervezett témazárót eltolják hétfőre. A héten kettőn már túl vannak, ma is lesz egy. Le is mondtam az ebédjét szombatra, úgysem enné meg szerintem, inkább jöjjön haza már az órák után pihenni, erre tegnap üzent a gyógytornás tanár, hogy szombaton délután gyógytorna lesz. No, akkor ezt most kihagyja, majd itthon megmozgatjuk. A jövő héten még írnak más dolgozatot is, aztán talán vége lesz már erre az évre. Szépen és viszonylag egyenletesen teljesít, de a matek témazáró ismét négyes lett, ezután szerintem már elengedhetjük a félévi ötöst, így most ezzel a gondolattal barátkozunk.
Ábeléknél véget értek a korcsolyás hetek, jövő héttől úszni mennek. A családfő el tudott ugrani az utolsó nyílt órára, így én is láthattam pár rövidke videófelvételről, hogyan siklik segítség nélkül. Jártak a piacon is, ahol a pékségben saját kezűleg gyúrtak cipót, amit aztán kisütve hazahozott egy szalvétán és ünnepélyes keretek között kóstoltuk meg családilag (próbáltam nem belegondolni, hogy ez a kis cipócska mi mindent járt meg aznap, mielőtt a szánkba került :-)).
A jövő heti szokásos karácsony előtti egyetlen közös napunkon (amiről soha nem tájékoztatjuk előre a gyerekeket, nehogy ők is itthon akarjanak maradni, vagy Mörfi nehogy valamivel keresztbe húzza a számításainkat) a családfővel mindenféle vásárlásokat tervezünk, de a napot az óvodai logopédusnál kezdjük. Jártam már nála év elején, abban maradtunk, hogy még megyek. Akkor sokat beszélgettünk, sok jó tanácsot kaptunk, azóta már túl vagyunk egy-két dolgon (pl. túlhallás miatti hallásterápián, amiről akkor még nem is tudtunk), eredményt is érzékelünk, nagyon kíváncsi vagyok, most mit mond. Az óvónő az elmúlt egy-két hétben kétszer is pozitívan nyilatkozott a családfőnek, olyanokat mondott, változik, kinyílik Ábel, nem lesz itt gond az iskolával. Kicsit gyanakodva hallgattam a beszámolót és keresztkérdéseket tettem fel a családfőnek, hogy szerinte ez "csak úgy" hangzott el vagy valós, megalapozott véleményként. Arra nagyon rácsodálkozott az óvónő, hogy minden nap apró "házi feladatot" kap Ábel, holott éppen ők javasolták a szülői értekezleten minden iskolába készülőnek, hogy szokjanak hozzá a feladatokhoz - aztán lehet, hogy csak az a szokatlan neki, hogy az ott elhangzottakat van, aki komolyan veszi. Lehet, hogy hozzá sem ártana bejelentkezni, de idén már nemigen fér bele.
Ahhoz képest, hogy kezdtem megnyugodni, minden várható program időpontját ismerem, még mindig jön ez, meg az. Van például egy igen terhelt nap, amikor két szakmai konferencia is lett volna, amiről a céges év végi ebéd, majd Ákos iskolai kézműves foglalkozása miatt le kellett mondanom, ezek mellé még tegnap is érkezett egy másik évzáró megbeszélésre meghívó. Hát, ez is kimarad, egyszerre nemigen tudok két-három helyen lenni.
A naptáram folyton jelez, mi vár aznap, mit kell elintézni. És akkor - ami nincs beütemezve - még ki kell tölteni a gimnáziumi felvételi lapot (ami folyamatosan ott van szem előtt, nehogy elfelejtsem) és beadni az iskolába, meg a vízműveknél a papírt (ami szintén hetek óta itthon van), ahhoz egy tulajdoni lapot szerezni...
Nem lassíthatunk, még nem, muszáj lépésről lépésre haladni, egyik lábunkat a másik után tenni. Ja, és hogy kapcsolódjak a poszt címéhez: nagyon hideg van errefelé!

2018. november 27., kedd

Párbeszédek egy mozgalmas napon

Húzós volt ez a hétfő. Szabadság ide vagy oda, itthon alig egy-egy órát voltam (mindkét alkalommal ettem) délelőtt és délután is.
A reggeli vérvételre a szokásosnál később érkeztem, mert a zuhogó esőre tekintettel elvittem az óvodást az édesapjával együtt az óvodába. Nagyvonalúan legyintettem a kérdésre, miszerint miért megyek később a bökésre (gondoltam, mindegy, mert ha az a nő veszi le a vért, aki soha nem kezd időben, cserébe viszont folyamatosan mártír arccal panaszkodik, úgyis csak a hajam hullana a felesleges várakozástól), aztán amikor megláttam az irdatlan tömeget, dobtam egy hátast. Amíg sorban álltam a regisztrációnál, nagyjából felmértem, kik vannak előttem és kik várnak a rendelésre... és különben is maga az egy főre eső regisztráció hosszabb időt vett igénybe, mint maga a vérvétel (ez rejtély számomra, egyszer komolyan beállok a pult széléhez és megnézem, mit néznek hosszasan meredten a monitoron, amikor nem is kattintanak semmit), így magánál a vérvételes ajtónál már egyáltalán nem kellett várnom. Így hát bár vittem könyvet (mindig viszek, mert különben megmarnám magam a várakozástól), nem is vettem elő.

Aztán hazajöttem, reggeliztem, majd újra elindultam. Leparkoltam a központban, és először a könyvtár felé indultam el a még mindig zuhogó esőben. Onnan az új szerzeményekkel visszasétáltam a kocsihoz, bepakoltam a könyveket, majd ellenkező irányba a fodrászhoz mentem. Ott is az van, hogy ha nem én vagyok reggel az első, mindig némi csúszásra kell számítanom. Végre rám került a sor, már a festékkel a hajamon ültem, amikor jött a fodrász, hogy mivel érkeztem, mert a másnapi születésnapja alkalmából koccintanának, de mondtam, hogy sajnos nem tudok koccintani. Így amíg ők ünnepeltek, elővettem a könyvemet.
Még ezelőtt, amikor bejött egy másik vendég a kozmetikushoz, meg a várakozás közben hallgattam némi párbeszédet kettőjük, majd hármójuk között. Szó szerint nem tudnám visszaadni, nem is akarom, csak szemelgetek az érkező vendég szavaiból:
- Sziasztok! Most csak benéztem. Tornáról jövök. '93 óta járok ide. (...) Igen, sokan szoktak lenni, most is vagy tizenöten voltunk. (...) Én is kimentem volna a Sting-koncertre, ha nem esik az eső. (...) Mindenféle zenét nagyon szeretek egyébként. Van egy bérletem, járunk komolyzenei előadásra. (...) Holnap nem tudok jönni, mert idén először jönnek hozzám ablakot mosni. Amikor még megrendeltem, nem tudtam, hogy esni fog az eső. (...) Hát, azért te 7 évvel fiatalabb vagy, az azért elég nagy különbség. (...) Nahát, akkor boldog születésnapot kívánok! Mutogasd büszkén holnaptól a buszon a személyi igazolványodat!
Mosolyogtam közben. Végül is ezek nem olyan extra mondatok, de ha figyelembe vesszük, hogy a vendég 78, a kozmetikus 71, a fodrász pedig 65 éves, már másabb a hangzása, nem? Vitalitásukat figyelembe véve mindegyikük letagadhatna min. 10-20 évet, de külsőre is. Nemrég tudatosult bennem, hogy a jó három év alatt, mióta ide járok, nemigen láttam magamnál fiatalabb vendéget, itt én számítok csitrinek. :-)
Festés után igen sokat vágattam a hajamból (vittem fotót mintaként) és a fodrász nagy lelkesedéssel rajtam próbálta ki először az új hajsütőjét (előtte viszont megkérdezte, hogyan tudna az internetről lementeni hasonló képeket,amit igyekeztem elmagyarázni :-)). A fodrászkodás eredménye igen tetszetős lett, csak az a kár, hogy amikor megmosom majd, nem így fog kinézni.

Ott végezve még elmentem a bútorboltba kifizetni a megérkezett darabokat és megrendelni a szállítást (ami vérlázítóan sokba kerül és persze hétköznap délutánra egy tág időintervallumot adtak meg érkezési időpontként). Ezt követően hangzott el a következő párbeszédünk már a családfővel telefonon. Mivel a decemberre tervezett bútorvásárlást egy akció miatt előrébb hoztuk, meg ráadásul mindig van valami extra (pl. Ákosnak egy színházjegy, egy nem tervezett születésnapi buli stb.) igen utána kell számolgatni, milyen kiadások várhatók még a következő napokban. Míg erről beszéltünk, én még az autó mellett álltam, topogtam előre-hátra, osztottunk-szoroztunk, közben beültem a kocsiba, beindítottam és elindult az ablaktörlő is, amit vitt magával valamit és akkor tudatosult bennem, mit látok: "...óh, b+, megbüntettek!". Simán elfelejtettem, hogy hétköznap van és akkor ott pénzért lehet parkolni, persze a közterületes meg az alatt a 20 perc alatt, amíg bent voltam, arra járt. Mit lehet ilyenkor csinálni? Röhögni, hosszasan és hitetlenkedve, milyen hülye vagyok és persze minderre akkor jövök rá egyenes adásban, amikor számolgatjuk a hónap végét. A röhögésben a családfő is partner volt. Persze csak azután, amikor megnéztem, hogy "csak" 2200 Ft lesz a büntetés.

Ezután jöttem ismét haza egy kései ebédre, gyorsan leszedtem a szárítót (közben a családfő küldött egy üzenetet, hogy még mindig vigyorog a büntetésen), majd indultam a suliba Ákosért, akivel a gyerekorvoshoz mentünk. Itt is várakozni kellett, de még éppen időben végeztünk, hogy az esőben ázó családfőt és óvodást felvehessük menetközben.

Ezután már nem mentem sehova. Biztos ami biztos, nehogy még többe kerüljön a nap.

2018. november 26., hétfő

Mindenki vásárolt a hétvégén?

Ez a hét is eltelt! Most meg szakad az eső, egész napra ez várható, igazából kibújni sem lenne kedvem a házból, de muszáj lesz. Ráadásul rájöttem, hogy nem túl praktikus ruhákat készítettem ki magamnak, a hosszú ujjú póló ujját nem fogom tudni a vérvételhez felhúzni, a gombolható nyakú fehér felső pedig a fodrásznál okozhat nehézséget. Így hát újra kell gondolnom ezt a dolgot. Sőt még egy másik, a sportos dzsekihez illő és praktikus táskába is át kell pakolnom a cuccaimat. Hát, van problémám, na! :-)
Láttam a hétvégén egy pár feketepéntekes cikket, posztot, milyen népvakítás folyik ilyenkor (pl. előtte felvitt, majd az akcióval sem alacsonyabb ár, meg a nyitáskor rögtön kifogyott akciós készlet). Persze nem mindegyik csinálja ezt, csak éppen a többivel szemben is bizalmatlanná teszik az embert. Mondjuk ha valaki tervez vásárlást, főleg, ha nagyobbat, és már korábban megnézi a kínálatot, úgyis tudja, mi az igazi akció, bár úgy sejtem, hogy nem mindenki ilyen körültekintő. Bennünket nem fenyegetett - most sem - az átverés, mert így hónap végén, egy ágycserés időszakban nemigen akartunk vásárolni. Ákos is a tévében láthatta a reklámokat, mert bár jól megy neki az angol (a tanárnőtől, amikor a kérésemre megkérdezte, hogyan tudok a fogadóórájára bejutni, a válaszon kívül az az üzenet jött, hogy nem akar lebeszélni, de nekem nem kellene mennem, mert a fiúnk kitűnő), szombaton megkérdezte, hogy a black friday hétfőn lesz-e. :D Aztán felhívta a figyelmünket arra a tényre, hogy következő pénteken pedig vásárlásmentes nap lesz, ne menjünk boltba.
Bár itt a napok neveit keverte össze, egyébként is azt tapasztaljuk, hogy ez a fekete péntek is háromnapos általában. A húgomék is útra keltek a hétvégén, vasárnap kaptam egy fotót Ákos ajándékáról, hogy tudjak róla, aztán pár üzenet után felhívtam, Ábeléről is egyeztettünk gyorsan, sőt mondta, hogy talán a fiáét is megoldja a nevünkben, aztán le is tette, mert mondta, hogy még dolguk van, meg meg kell keresnie a férjét, aki eltűnt a tömegben. A keresztlányom ajándéka már megvan, ő mostanában Marvel-rajongó, ehhez kötődő meglepit kap. Amikor a húgom adta a tippet, elkezdte magyarázni, mik is ezek a filmek és szereplők, mert neki a nyáron végig kellett néznie a lányával az összes ide sorolható művet, de leintettem, nehogy már azt higgye, hogy ennyire tájékozatlan vagyok (egyébként mi is rajongók vagyunk a családfővel, tegnap is egy ilyen filmet néztünk).
Anyu sem sokat tartózkodott otthon, a sportegyesület szervezésében szombaton disznóvágás volt a faluban. A résztvevők befizettek egy beugró összeget, majd kalákában feldolgozták a húst, a munka után közösen meg is ették a finomságok egy részét, a többit felosztották, majd vasárnap visszamentek takarítani. Láttunk az eseményről jó pár képet a FB-on, míg a focista fiúk (köztük az öcsém) mindenféle felállásban fecserésztek, addig a szülők szorgosan dolgoztak. Anyuval is csak vasárnap estefelé tudtunk telefonon beszélni egy rövidet.
Én a délelőttöt a konyhában töltöttem, a bevállalt süti elkészítése, ami almadarabokat, két fajta tésztát, pudingot, csokiöntetet is tartalmazott, igen hosszadalmasnak bizonyult, mellette húslevest és csirkepaprikást főztem. Mondjuk elég jól sikerült az ebéd, de tuti, hogy egy ideig maradok a szokásos kevert tésztás megoldások mellett.
Bár én tényleg nem voltam sehol tegnap, a családfő focimeccsre elgurult azért a szakadó esőben, így az estét hármasban töltöttük a fiúkkal. Igen együttműködőek voltak, a tabletezésre szánt idő leteltével percre pontosan kijöttek és letették a kütyüket. Kár, hogy ez igen ritka eseménynek számít nálunk.
Ma elkezdődik a témazárók hete, rögtön az elsőre (matekra) nem készültünk (azt tudja, ha meg elszúrja a számolást figyelmetlenségből, azt nemigen tudjuk kivédeni - maximum azt próbálom belesulykolni, hogy mindig mindent ellenőrizzen). Helyette viszont lett tök jó házi macskás tabló a környezetismeretre, hozzá vázlat és Ákos előttem, mint egyszemélyes közönség előtt el is próbálta, mit mond a kiselőadás során. (Egyébként egészen szépen halad, ahogy tanulgatja, hogyan építsen fel egy ilyet.)
Ábelnek a héten lesz az utolsó korcsolyája, amit a szülők megtekinthetnek a lelátóról. Mivel a jégpálya a családfő munkahelyéhez közel van, úgy gondolta, ha a főnöke is rábólint, beugrik egy kis időre. Torna helyett pedig mennek a kerületi piacra a pékségre, ahol hagyományosan mindig sütnek valamilyen pékárut.
Mi szombaton hétfőt dolgozunk le, biztosan megcserélik nálunk is a napokat és a péntek lesz hosszú. Remélem, a családfő szokás szerint itthon tud maradni, így Ábel is, Ákos pedig ebéd után hazajöhet.
Körvonalazódnak az év végi munkahelyi ünnepségek is, kész csoda, de úgy tűnik, hogy elvileg nem ütközik semmi semmivel (csak egy szakmai konferenciával, amiről egye fene, lemondunk). És ha már vásárlás, a jövő hét közepére tervezzük a szokásos mi-napunkat. Addigra megjön a fizetés és a családfő lesz a porondon, kap pár ruhadarabot, de már pedzegettem azt is, hogy én sem tiltakoznék egy-két felső ellen.
Alakul ez, alakul. Már csak az esőt válthatná fel a havazás, ennél még az is jobb lenne.

2018. november 25., vasárnap

Nem csinálunk semmit-hétvége és szolgálati közlemény

"És mit terveztek a hétvégére?" - kérdezte a kolléganőm tegnap estefelé. Mondtam, hogy az égvilágon semmit, az előző eléggé mozgalmas volt, most inkább nem sok mindent csinálnánk. Persze ez így nem igaz, ahogy szépen rájöttem, de mindegy is.
Szóval írtam én, hogy a hétvégén aztán nem sok mindent akarunk csinálni (különösen, hogy a legutóbbin kijutott a jóból a fiúknak, a következőn meg szombaton is dolgozom), jó lesz itthon lenni. Végül is összcsaládi programot tényleg nem annyira gondoltunk, de így sem unatkozunk.
Először reggel a családfő lebeszélt arról, hogy a fenti szintnek nekiugorjak a takarítószerekkel, mert a napokban úgyis jön Ákos ágya, akkor szét- és összeszerelünk, meg kihúzunk, meg ott is kitakarítunk és pakolászunk. Könnyen ráálltam, de felvetettem, hogy akkor a lenti takarítás után délután kezdjük el Ábelhez átrakni Ákos emelt ágyát és mindent átpakolni, mert egy rövidke hétvégére hagyni mindkét szerelnivalót sok lesz. Egyetértett, így hát délután ő kiürítette Ábel fél szobáját, szétszedte Ákos eddigi ágyát, én feltakarítottam, majd áthurcolkodtunk és összeszerelte az örökölt ágyat. Az egy számmal nagyobb ágy elég nagynak tűnik most Ábel szobájában, de majd hozzászokunk. Az ő eddigi ágyát és a kiürített szekrényt (érdekes, elfért a másikban is minden, a kényszer nagy úr, ugye) pedig félre tettük. Próbáltam a darabokat eladni egyben, de az elmúlt egy hétben nem mozdultak rá sehol.
----------
SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY! Ha tudtok olyan kisgyerekes családot valahol a fővárosban vagy a környékén, akik vennének 70*140-es leesésgátlós ágyat kókuszmatraccal (amihez még lepedőket is tudok adni), plusz egy kis polcos szekrénnyel, jelezzétek nekem itt bátran! Ha olyat tudtok, akinek szüksége lenne rá, de nem tudja megfizetni, azt is, mert segíteni jó, és inkább odaadnánk, mint hogy a teraszon a nedves levegőben álltó helyükben tönkremenjenek.
----------
Visszatérve a kolléganőmre: a családfő már éppen végzett a szerelési munkálatokkal és Ábel ágykeretét hurcolta ki a teraszra, amikor felkiabált, hogy jöjjek csak! Még jó, hogy nem üvöltöttem vissza, hogy mivanmá', mert kiderült, hogy megjelent a kolléganőm a férjével és a fiával. Azzal a fiával, aki az udvarban a másik házban lakik, és amire kb. egy éve jöttünk rá. Mármint arra, hogy a fia, akiről ő szokott nekem néha mesélni, meg a szomszéd fiú (akit a mi Ábelünk nagy-Ábelnek hív, ha már van az udvarban nagy-Ákos és kis-Ákos is), aki ott lakik albérletben az új szomszéd lány házában, egy és ugyanazon személy. Ebből az ismeretségből származott már kölcsönös hasznunk, én postásként hoztam-vittem köztük ezt-azt (pl. otthon felejtett lakáskulcsot), a srácról pedig kiderült, hogy macskaszerűen mászik tetőkre és egyszer szólt nekünk, hogy hallja, nem találunk senkit, aki a lecsúszott cserepeket visszatolná, majd (mivel az édesanyja, akinek panaszkodtam, ráparancsolt) ő felmászik. Most a szülők feljöttek shoppingolni a városba és hoztak némi hazait a gyeröknek. Tudtam, hogy várhatók, mert mondtam is, ha nem lenne itthon a fia, akkor adják be hozzánk a dolgokat, de mivel nem szólt, arra jutottam, hogy nem kell közvetíteni. Erre kaptunk mi is almát és sütőtököt. Megkínáltuk őket kávéval, a gyerekeink menőztek előttük egy keveset (Ákos beszámolójából egyenesen az derült ki, hogy ő milyen kis rendes gyerek, mert éppen környezetismeret tablót készít, arról, hogy ez nekem milyen harcomba került, nem szóltak a beszámolói), ekkor hangzott el a kérdés, mit tervezünk a hétvégére. Hosszú volt az ő napjuk is, hamar el is köszöntek, mert indultak haza.
Ma pedig a nagy semmittevés közepette én egy háromfogásos ebéddel készülök (megpróbálkozom egy másik kolléganőtől kapott sütirecepttel is) és mosok még egy adagot. Ákosnak min. négy dolgot kell csinálnia a sulihoz kapcsolódóan, ezen kívül le kell nyomnia az első itthoni gyógytornáját, amit azért kell felügyelni, mert biztosan nem tudja az írásomat elolvasni, Ábelnek pedig a TSMT-t, őt meg azért kell felügyelni, mert kell és kész. Valamikor érkezik Ábel keresztapja, elvileg csak benéz, de közelebbit nem tudunk. Aztán délután a családfő focimeccsre megy, gondolom, én meg Ákossal befejezem, amit kell, mert tuti, hogy addigra nem végez és előkészülök a hétfőre.
Ilyen az, amikor nem csinálunk semmit hétvégén.
Na, de hétfőn nem megyek dolgozni és a szabadságom alatt a reggeli-délelőtti órákban teszek egy vérvételes-könyvtáras-fodrászos-bútorüzletes kört, majd délután Ákossal éves státuszvizsgálatra megyünk a gyerekorvoshoz. Mert ilyen az, amikor szabadságot veszek ki.

2018. november 22., csütörtök

Kezd karácsonyi hangulatom lenni

Most egy olyan hétvége következik, amikor a szombat nem munkanap és mi pedig nem szervezünk születésnapi bulit vagy egyéb programot a fiúknak. Ráadásul az időjárás sem túl kellemes. Szívem szerint bevackolnék két teljes napra a házba. De aztán hogy ez így is lesz-e, még nem tudni. Mindenesetre teendőnk most is lesz, álmodom például egy könyvtári látogatásról, mert a múltkor nem jutottam el és csak az online felületen hosszabbítottam meg a kölcsönzési időt. Bár két-három hete egyáltalán nem volt (nem iskolai tan)könyv a kezemben, azért reménykedem, hogy csak lesz időm olvasni is a közeljövőben. Ezen túl a szokásos hétvégi házimunka mellett Ákost is röppályára kell állítani, mert nem túl baráti módon a következő hatnapos hétre min. 4 dolgozatot jelentettek be a tanárai, ebből az egyik üti a gimnáziumi nyílt órát, amire beregisztráltunk, a másik pedig szombatra esik. Nem kellemes kilátások, na. A nyílt napos gondolatot így elengedtük (mert Ákos szavaival "most nekem itt vannak kötelezettségeim, a gimnázium pedig a jövő"), de mivel én meg már kiírtam emiatt a szabadságomat, gondoltam egyet és bejelentkeztem a fodrászhoz, a reggeli vérvétel és a kora délutáni gyerekorvosos, illetve a késő délutáni óvodai iskolaválasztós előadás közötti pár én-óra ideális választásnak tűnt egy totális megújulásra. Na, jó, lehet, hogy nem változtatok túl nagyot, de mivel rám jött megint az érzés, ami úgy évente egyszer elkap és elkezdek álmodni arról, hogy teljesen más frizurát akarok, még tart. Most a szokásos évenkénti bolondóra mellett az ősz eleje óta tartó erős hajhullás is motivál, hogy valami rövidebbet alkosson a fodrász, a hajhullás okát meg talán a vérvétel eredményéből kiolvassa a pajzsmirigyes doki a féléves kontrollon. Ezen kívül hétfőre ígérték a megrendelt bútorok üzletbe érkezését, ha ez így össze is jön, el kell mennem kifizetni és a szállítást megrendelni, ha pedig sikerülne ezt a szombati munkanapra időzíteni, amikor a családfő itthon lesz és tudja fogadni a szállítmányt, akkor bősz bútor- és szobarendezgetés is vár ránk. Szóval elég mozgalmas hét elé nézünk.
Ez a mostani sem uncsi. Kedden végre pontot tettünk a szakrendelős gyógytorna-sorozat végére. Bent ültem végig és bőszen jegyzeteltem, milyen gyakorlatokat kell majd Ákosnak itthon csinálnia. Ábel még jár az ovival korcsolyára, a jövő héten lesz az utolsó alkalom, aztán kezdődik az úszás. Ezen kívül persze jár a privát tornájára, az oviban a néptáncra és szintén az oviban az új fociedzővel a kinti locspocsban fociznak. Pénteken lesz a végre beindult szakszolgálatos fejlesztése is, majd utána - nagy nap ez számára, mert várja egy ideje - az óvodai szünet miatt jön velem dolgozni.
A munkában is tetőznek a feladatok, ha nem éppen a sajátjaimmal vagyok el, akkor a főnökömtől vállalok át ezt-azt, persze már utolsó pillanatban, hogy aztán kapkodva segíthessek. Szerveződnek az év végi ilyen-olyan körű karácsonyi partik is, ráadásul az iskolában, oviban is lesz valamilyen kézműves készülődés - remélhetőleg ezek nem ütik egymást. De nem csak ettől van hangulatom, hanem a munka utáni dugó is a karácsony előtti tömeget idézi már, egyre nehezebben jutok haza. Az ajándéklistáról egy, azaz egy darab tételt megrendeltem, egy másikat a családfő kezdett intézni, vannak még bőven nézegetni valóink, mire minden összeáll. Biztos ami biztos, azért ráböktünk egy napra, amit ilyenkor december elején gondosan titkolva a fiúk elől, nehogy Mörfi közbeszóljon és kidőljön valamelyikük, a szokásos módon kettesben töltünk.
Azért itthon mi is igyekszünk majd kellemesebben is készülődni, például a ház feldíszítésével és elkezdünk agyalni, milyen karácsonyi menüsorral fogadjuk a szűkebb családot. Ezt a részét azért szeretem az évnek.

2018. november 19., hétfő

PlayIT-es fiúprogram

Elment a vasárnap is, nem kevésbé mozgalmasan, mint a szombat. A fiúk 9 körül indultak apával "nyílt egy játszótér, megnézzük, anya most nem jön velünk"-helyre. Így nem láthattam az arcukat, amikor megtudták, hogy valójában hova is tartanak. Kértem a családfőt, hogy ha jut ideje rá, néha tudósítson, hogyan telik a délelőttjük. Kaptam is képeket, néha szöveget is, tudtam, mi történik velük éppen, mégis, amikor már lassan indultak haza, elkezdtem kapkodni az ebéddel.
A kapott képek alapján jól elvoltak, bár dél körül Ábel már elkezdett hazafelé vágyni, így némi időhúzás után egy szokásosnál későbbi ebéd idejére már itthon is voltak. Úgy tűnik, neki ez a nagy rendezvény még sok, talán még nem is kellett volna elvinni, de - hiába fogadja el, hogy Ákosnak időnként nélküle van programja - úgy gondoltuk, rosszul esne neki, ha ebből most kimaradna. Mindenesetre számomra az egyik meghatóbb az volt, amelyiken autogramért állnak sorban, bár ő nem tudta pontosan, mi is az, viszont itthon boldogan mutogatta a papírt, amire "ráírtak". A családfő is elvolt, főleg, miután végre megtalálta a ruhatárat és megszabadult a dzsekiktől, és fotóztatta magát Ákossal a vastrónon és a sárkánnyal a Trónok harcából.
Amíg ők odavoltak, én sem tétlenkedtem. Ágyneműt húztam le és mostam, ágyneműt szellőztettem a friss levegőn, majd újat húztam, Ábel ágyát, komódját fotóztam és feltettem adásvételi oldalra (még nem mozdult rájuk senki), meg pakolásztam, aztán ebédet készítettem.
Ákos még reggel kb. öt perc alatt "megtanulta" a környezetismeretet, amit én még délután is elővetettem vele, mert szerintem az még nem az a szint, ami nekem tetsző elvárható. Közben rájött, hogy hétfőn még szódolgozatot is írnak angolból, de azokat legalább tudogatta. A fogalmazással nem végzett, inkább bevállalta, hogy ma este befejezi, amit szerintem nem mért fel reálisan, mert hétfőn még a napi házi feladatot is itthon kell megcsinálnia, mivel tanulási időben jár gyógytornára, de majd ma rájön, hogy az anyjának mindig igaza van és érdemes rá hallgatni.
Most kezdődik egy újabb hét, amit pénteken óvodai nevelés nélküli nap miatt egy Ábellel abszolvált munkanappal zárok. Ez is olyan, ami Ákosnak gyakrabban megadatik és már reklamált érte, hogy ő is szeretne velem dolgozni jönni. Meglátjuk, milyen lesz...