2018. október 17., szerda

Szőke anya nyomoz

Ma reggel hajnalban eszembe jutott, hogy utánanézzek a Bólyai matekverseny eredményének. Amikor Ákos hazahozta a papírját a megoldásokkal, bár nem tudtam minden feladatot megoldani nem szántam rá túl sok időt, azt láttam, hogy már az elején akadtak hibáik. És hát ez várható volt, mert OK, hogy jó matekosok, de talán egy ilyen versenyhez az nem elég, főleg, ha egyetlenegyszer sem foglalkozik velük senki, nem gyakorolnak semmit és nem tanítják meg őket csapatban működni. Na, de ezt hagyjuk is, a lényeg, hogy feleslegesnek éreztem beírni a naptáramba az eredményhirdetés és a második forduló időpontját.
Azért ma rákerestem a pontszámukra. A megfelelő oldalon beállítottam a szűrőt a körzet és az osztály szerint, beírtam a suli nevét. Kidobott három csapatnevet, egyik sem Ákoséké. Aztán újra megpróbálkoztam. Semmi. Még egyszer elolvastam a táblázat fölötti szöveget, abban semmi nem utal arra, hogy csak az első X helyezettet tüntetik fel. Akkor rákerestem Ákos nevére, hátha úgy sikerül. Semmi. Már elkezdtem magamban háborogni, hogy mér' nem működik, amikor rájöttem, hogy Ákos nem harmadikos, hanem negyedikes. :D
Egyébként a középmezőnyben végeztek, végül is nem olyan rossz ez.

2018. október 16., kedd

Süt a nap, sálálá

A kiscsillagunk ma fél 10-kor mosolygósan, kipihenten és éhesen ébredt. Bár a szokásos négy darab virsli helyett csak kettőt evett, így is határtalanul boldog voltam a látványtól. Azt mondja, hogy picit még érzi a torkát, de nem fáj úgy, mint tegnap. El is hiszem, mert a hólyagok jó része eltűnt. Felhívtuk a családfőt is, bekapcsoltam a kamerát, hogy a saját szemével láthassa, mennyivel virgoncabb, mint tegnap volt. Talán túl vagyunk a mélyponton.
Máris szebben süt a nap.

Én meg még egy akciófilm végén is tudok pityeregni, bakker!

Ünnepi dilemmáim

A bárányhimlő dübörög, szegény Ábelünknek a szája is tele van hólyagokkal. Fújjuk, meg fájdalomcsillapítózzuk, de így is alig evett tegnap. Éhes, tudom, és azzal, hogy folyamatosan kajákról beszél, még inkább megerősíti az érzetemet, időnként neki is ugrik (már mindent ajánlottam neki, hátha bejön), de aztán egy-két falat után feladja. Ez elég megterhelő lelkileg, sőt a legrosszabb, amikor az ember gyereke szenved. Nem is ragozom, tudjátok ti!
Aztán meg mindenféle döntések előtt állunk, tipródunk (főleg én tipródok), mi legyen: folytassunk valamit vagy engedjük el. Nem olyan nagy dolgok, de az, hogy mi legyen, jól tükrözi azt, hogy a világ és benne mi változunk.

Az egyik, ami foglalkoztat, egy jól bevált hagyomány, az Ákos kisbarátnőjéékkel közös Mikulás-váró esti parti (ami mindig jól sikerül, mint például a tavalyi). Ezt úgy öt éve műveljük közösen, amikor egy megállapodott időpontban, némi készülés és szervezkedés után átcsattogunk hozzájuk, a gyerekek játszanak, mi az anyukával egy kis időre eltűnünk, aztán egyszer csak megjelenik az ajtóban a Mikulás a csengettyűjével. A Mikulás mindig nagyon jól értesült, a titokzatos piros mappájából olyan információkat olvas fel, amiket csakis egész éves ablakon keresztüli leselkedéssel tudott beszerezni. A gyerekek pedig áhítattal vagy pimaszul, esetleg csak simán jókedvűen hallgatják végig, de közben mindenki tisztában van vele, hogy egyszer csak kinyílnak a piros puttonyok és édességgel, piros almával, dióval tömött zacskók, sőt - jó esetben - vágyott játékok kerülnek elő. A gyerekek még énekkel köszönik meg a Mikulás kedvességét, majd rávetik magukat a csomagokra, közben megérkezik az ilyenkor hagyományos megrendelt ünnepi pizza is. Vacsora után pedig bepakolunk a véletlenül éppen ott lévő sporttáskánkba és hazasétálunk. Nos, mivel tavaly már úgy hívott fel a kisbarátnő anyukája, hogy akkor utoljára hozzuk össze a szokásos partit, mi is úgy gondoltuk, hogy az lesz az utolsó, és elkezdtük elengedni ezt a hagyományt. Erre most írt (mindig vicces olvasni a levelét, ami úgy kezdődik, hogy "hívott a Télapó"), hogy akkor még idén, még egyszer nem akarjuk-e. Mi éppen előtte pár nappal beszéltük a családfővel, hogy na, akkor idén már nem költünk erre ennek a hagyománynak úgyis vége, sajnáljuk, de ez van, ez a levél viszont megzavart bennünket. Végül azt válaszoltam, hogy mi már lemondtunk erről és nem akarnánk csatlakozni, erre a Mikulás üzent, hogy ha anyagi oka lenne (hát, ja, a mai világban ilyen reálisak a Mikulások is), akkor ne aggódjunk, a két családhoz egy család áráért eljön, hiszen régi kuncsaftok vagyunk (de az is lehet, hogy a biznisz már nem megy olyan jól neki sem), az anyuka meg mondta, hogy ő így is, úgy is hívja, csak simán csatlakozzunk. Most meg itt tipródunk, mi a francot csináljunk, mert azt meg nem szeretnénk, ha ő állna mindent, egyébként sem az jelenti a fő problémát, hogy hozzájáruljunk a költségekhez, hanem a meghozott döntésünkhöz ragaszkodnánk és inkább itthon szerényebb keretek között - a szintén megszokott - módon ünneplést választanánk.

Nem elég ez a téma, adódott egy másik rágódni való is, ami szintén levél formájában talált meg. Négy éve, amióta megszűnt az előző munkahelyem, minden évben ilyentájt meghívást kapunk egy exkolléga-házaspártól vacsorára, ahol jópáran összejövünk a régiek közül. Az első alkalommal vittünk gyerekeket is (akkor tört el a lábujjam, amikor elterültem a lépcsőjükön), aztán már nélkülük mentünk, mert csak jobban lehet úgy bulizni, hogy nem kell a gyerekeket felügyelnünk (meg a vendéglátók is ezt javasolták, mert mindenki más gyerekmentesen érkezett). Az első alkalmak szuperül sikerültek, de legutóbb valamiért úgy éreztem, hogy kezd ez a dolog megkopni, a társalgások kicsit felületesebbek lettek, már nem sírjuk vissza annyira a közös szép éveket, ami nem baj, viszont - és ez zavart a leginkább - a volt nagyfőnök-tulajdonos többször beszólt, amit poénnak álcázott, de kiéreztem a szavaiból az élt (amit csak annak tudhattam be, hogy én az időközben megpályázott új munkakörömmel konkurenciát jelentek számára, mert más okot nem találtam). Tavaly ilyenkor írtam is arról, hogy talán el kellene ezt engednünk, mielőtt megkeseredik a szám íze, és - ami ennél fontosabb - hangosan is kimondtam a családfő előtt, mert tudtam, hogy ő, ha eljön az ideje és elkezdek hezitálni, emlékeztetni fog arra az érzésre, amivel akkor hazajöttem, és egyébként egyetértett is velem félig kívülállóként szemlélve a dolgokat. Eltelt egy év úgy, ahogy a Mikulásos témában is, azzal az érzéssel, hogy számunkra nem lesz több ilyen, aztán a héten, amikor megérkezett a szokásos meghívó, persze elbizonytalanodtam. Mert azért vannak ott jófejek, akikről jó legalább évente egyszer hallani, akikkel nevethetünk egyet, de nem akarnám még egyszer azt a csalódott érzést átélni, ami akkor kapott el, azt meg főleg nem, hogy megint azon agyaljak, miért szólogat be a volt nagyfőnök.

Hát, ezek a dilemmák is foglalkoztatnak mostanság, az idő telik és a döntéseket meg kell hoznunk.

2018. október 15., hétfő

Itthoni pörgős vasárnap

A szombati nehéz nap után, amikor Ábel gyakorlatilag fel sem kelt a kanapéról a vasárnap már egy fokkal kellemesebben telt. Onnan látjuk, hogy enne, hogy egyrészt gyakran beszél róla, másrészt időnként neki is ül, de a torokfájása miatt hamar elmegy a kedve, pedig már szabályok sincsenek, mit lehet és mit nem, csak egyen valamit. De amikor reggeli után felballagott a szobájába (és leült Ákosnak rajzolni valami meglepetést) nagyon örültünk neki. A reggeli lázcsillapító után, a szombattal ellentétben meg órákig elvolt. Azt, hogy hogy néz ki, nem taglalnám különösebben, mert borzasztóan. A pöttyök sötétednek, ez viszont jó hír. A szaporodásukról nem tudok biztosat, mert ilyen mennyiségnél már nehéz lenne eldönteni.
De mivel sokkal jobban volt és fel is ment, mi nekiugrottunk a lenti szint kitakarításának, közben a napi pizsama- és minden más dolga váltása mellett elkezdtem a plüssöket is átmosni, ami amúgy sem ártott, most meg főleg szükségesnek tűnt. Mindig megállapítom, hogy plüss-nagyhatalom vagyunk és egy részétől meg kellene szabadulnunk, de hiába, mert Ábel bizony számon tartja őket, minden nap másikat visz az óvodába alvós társnak, és játszik is velük. Ma sorra kerül a második adag is, már begyömöszöltem a mosógépbe.
A takarítás viszont végül jórészt a családfőre maradt (örült neki, hogy a lenti könyvek porszívózásától nem tudtam eltekinteni), mert időközben olyan szinten kezdett a telefonom pittyegni, hogy le kellett ülnöm a laptop elé. Még a fenti takarítás közben kiszedtem jópár könyvet és játékot a polcokról, amiket már kinőttek a gyerekek, vagy valamiért nem szerették, és gondoltam, négy év kihagyás után ismét megpróbálok a helyi csoportban eladni. A hajnalban kiírt portékákat, amikor az admin jóváhagyta, akkora nagy érdeklődés övezte, a lelkes anyukák olyan elánnal állta sorban, hogy a posztot és a messengert két külön ablakban megnyitva kellett a bejelentkezéseket (a csoportszabályok szerint) rangsorolnom. Soha nem gondoltam volna, de az Anna, Peti, Gergő könyvekre olyan hihetetlen kereslet mutatkozott, hogy már kezdtem sajnálni, amiért nem vittem fel az árukat az újkorihoz képest kétszeresre. Mert állítólag nem lehet kapni (ezt nem is értem egyébként, miért nem nyomja újra a kiadó és a szerzője miért hagyja) és 5-8000 Ft-os áron kapkodják el, ha használtan kikerül a piacra. Csak megsúgom, hogy mi nem szerettük ezeket a könyveket, a gyerekek sem, így hát eléggé újszerű állapotban voltak. De már késő bánat, este el is vitték a kiírt áron.
Estére bezártam a boltot (a családfő poénkodott így) és összejött Ákosnak egy téli bakancs ára, meg még talán egy mellényé is, amit továbbra sem találunk, tehát már tuti, hogy elhagyta valahol valaki (abban nagy az egyetértés köztünk, hogy fogalmunk sincs, mi történt vele, mert azután, hogy augusztus utolsó hetében rápróbáltam, tehát akkor még megvolt, nem emlékszik senki semmire).
Késő délelőtt még tanultunk is (környezetismeretből penge leszek, az tuti, angolból is folyamatosan gyarapodik a szókincsem), de az előbbi még nem tűnt túl biztosnak, ezért estefelé újra átbeszéltük, ma reggel meg csak belekérdezgetek készülődés közben.
Ábel estére ismét kapott lázcsillapítót (nem pirin származékot, köszönöm, Dius, a tanácsodat, utánanéztem és szerencsére ez nem az) és éjszaka jól aludt. Mivel tegnap már 4 körül ébredt és napközben sem nyomta el a buzgóság, szerintem ma reggel sokáig nem jön elő (legalábbis remélem, hogy jól kialussza magát).
Ma és holnap még én leszek vele itthon, aztán a családfő levált. Szombaton az almával együtt hazahoztam némi munkát is. Sütök almatortát, hátha abból Ábel jobb kedvvel eszeget. Van még takarítós tervem is (a lenti ablakokat már nem akartam a családfőre sózni, ha Ábel is úgy akarja, felmászok a létrára, meg a konyhaszekrényről is álmodozom, de lehet, hogy azt az őszi szünetre hagyom), így hát nem fogunk unatkozni.
Készültem a húgomékat is felhívni, de nem igazán tudok még mit mondani. Enyhén tudathasadásos állapotban vagyunk most, felváltva aggódunk Ábelért, hogyan javul az állapota és időnként meg tervezgetjük a hétvégi utazást (és azon gondolkodom, Ákosnak meg kell venni előtte a kinézett bakancsot). Eljön majd az a pillanat, mikor dönteni kell, megyünk-e, de ezt minél inkább kitolnánk időben. Azt hiszem, a csütörtöki gyerekorvosos kontroll után fogunk már biztosabbat tudni.

2018. október 13., szombat

Pöttyös híradó

Igen, Lazac feltette "A" kérdést. Egy rövid ideig töretlenül bíztunk abban, hogy az utazásig Ábel teljesen rendbe jön, de most elbizonytalanodtam. Az már biztos, hogy ez a menet nem olyan könnyű lefolyású, ami Ákosnál volt. Ábelnek sokkal-sokkal több pöttye van (csak az arcán, fején 100 fölöttinek tűnik, de ki számolja), de az ujja között, a fülében és a szájában is akad. Panaszkodik fejfájásra, hányingerre, éjszaka többször volt ébren, hányt is, most is ébren van már. Bár ennek ellenére viszonylag jól elvan és poénkodik a pöttyeivel.
Kicsit én is túlvállaltam magam. Egyrészt itthonról küzdök halaszthatatlan munkahelyi feladatokkal (néha úgy érzem, nem fontos az, hogy haladjunk, akkor én minek is próbálkozom). Ma, ha végzek a suliban a pályaválasztási cuccon, be is fogok menni, hátha tudok valamit lendíteni az ügyeken. Egyébként is megérkezett a megrendelt alma, amit nem hagynék ott hosszasan a meleg irodában aszalódni és mivel hétfőn, kedden még én leszek itthon, nem árt megmutatni magam, meg a kollégák is megérdemlik a törődést, mert ők meg igyekeznek a távollétemben haladni.
Közben meg, mivel Ábel nem annyira igényelte a társaságomat, belevágtam valamiféle (nevezzük így) őszi nagytakarításba. Fent végigporszívóztam a könyveket, mindent mindenhonnan kiszedtem, letörölgettem, visszapakoltam, aztán ablakot mostam. Kiválogattam némi játékot, gyerekkönyvet, lefotózgattam, a helyi csoportban megpróbálkozom ismét az eladással. A családfő teljesen el volt bűvölve a végeredménytől. Hétfőn lent folytatom a műveletet, legalább azokkal is haladok, amiket mindig halogatni szoktam.
Közben rájöttem, hogy elkevertem Ákos mellényét. Konkrétan emlékszem, hogy nyár végén mindent rájuk próbáltam és meg is állapítottam, ez a mellény még kibírja az őszt. Erre most sehol nem találjuk. Egyben bízom: egy nagy szatyornyi kinőtt ruhát bevittem egy kolléganőmnek, aki gyed után most kezd újra dolgozni és még nem vitte el a szállítmányt, talán abba a kupacba került. Ma belenézek abba is.
Valamiféle tudathasadásos állapotban vagyok, mert többször azon kaptam magam, hogy azon agyalok, miket kell majd az utazásra csomagolni, mivel kell felkészülni, listát is írtam. Azért reménykedem, hogy Ábel jól lesz addigra és összejön.
Volt listám arra is, miket kell lemondani, ezeket is elintéztem. Közel két éve hol munka, hol betegség miatt nem jöttek össze egy volt kolléganővel tervezett közös ebédek, most kedden találkoztunk volna, neki írtam, hogy nem hiszi el, mi történik már megint. Aztán tegnap kezdett volna Ábel a nagy nehezen kiküzdött pedagógiai szakszolgálatos fejlesztésen, oda is telefonáltam, aztán visszahívtak, hogy a jövő héten se menjünk, mert akkor meg a gyógypedagógus lesz konferencián (legalább ez a kommunikáció beindult). Ábel vasárnap szülinapi buliba ment volna, ott is szóltam, bár néhányan elkezdtek egy spontán bárányhimlő-partyval poénkodni, amit nálunk tartanának.
És ugye ma van a születésnapomra kapott koncert is... A bébiszitter edzett, de Ábel állapotától függ, mi lesz belőle...

2018. október 11., csütörtök

2.0.

...és nálunk ismét bégetnek a bárányok.

Gyerekszáj CLIII.

Ákos tegnap reggel: - Anya, ebben a hónapban nem kérek zsebpénzt, mert utazunk Lengyelországba, meg szervezitek a születésnapi bulimat is, és tudom, hogy sok pénzbe fog kerülni.

Hát, imádom.

2018. október 9., kedd

Kiszakadni a hétköznapokból

Tegnap fogadóórán jártam az iskolában. Egy éve az osztályfőnök azt mondta, nem kell mennem, ezt tavaly be is tartottam, de gondoltam, az új évben csak tiszteletemet teszem. Vártam több mint egy órát, mire bejutottam, ráadásul mikor úgy döntöttem, csak elfutok közben a környezetismeret tanítónőhöz, éppen én következtem volna, és kielőzött egy másik anyuka. A környezetes M. néni széles mosollyal fogadott, amikor mondtam, ki vagyok (bár látásból ismerjük egymást) és végighallgattam az "Ákoskám így, Ákoskám úgy"-beszámolót és azt, hogy "csak így tovább". A bárányhimlős napok után rögtön dolgozattal kezdett, így rögtön értesülhettem róla, hogy ötös lett (tény, hogy készültünk rá és én is igen sokat tudok már a tananyagból...).
Aztán az osztályfőnökhöz is bejutottam, aki olyat mondott, hogy a fiúk közül egyedül Ákossal nincs magatartás problémája, és egyébként aktív, okosakat és érdekeseket mond, tátott szájjal lehet hallgatni, és gyakran dicséri is, amiről azért itthon nem szokott beszámolni. Amikor megemlítettem, hogy nem egy szereplős típus, visszakérdezett, hogy ugyanarról a gyerekről beszélünk-e.
Hát mit mondjak? Jólesett. Főleg az, hogy mindkettőjüktől azt lehetett hallani, Ákos mennyire jól érzi magát az órákon. Emlékszem, amikor elsős lett, pár hét után már lehetett érzékelni, hogy az ovi után, amivel volt bőven gondunk, szinte felvillanyozta az új közeg, a sok újdonság, és úgy éreztük, a helyén van. Most ismét ez jött le.
A tanítónővel azt is megbeszéltük, hogy szombaton a pályaválasztási napon bemutatom a könyvkiadást. Nem is szeretek szerepelni, de ez most tetszene. Még a hétvégén lelkesen összeraktam egy prezentációt. Ákos kisbarátnőjének anyukája - szintén ő maga sem érti, hogyan - is jön. Biztosan izgalmasabb lesz, mint dolgozni, és komoly kihívás, hogy egy osztálynyi kiskamasz figyelmét elnyerjük és fenntartsuk.
Aztán mire végre hazaértem, jött egy üzenet a húgomtól, aki ezzel jól felforgatta hirtelen a kis jól ütemezett dolgainkat. Még napközben írtam neki, hogy a következő hosszú hétvégén hazautaznánk, egyeztessük naptárjainkat. Erre először azt válaszolta, hogy valamilyen apropóból ők is utazást terveztek, mégpedig hozzánk. :D Nyitva hagytuk a kérdést, erre este írta, hogy az a program, amit szerettek volna ide, nem jött össze. Viszont tett rögtön új ajánlatot is, menjünk el együtt Zakopanébe. Rögtön írta is, hova, mennyiért, holnapra adjunk választ. Egy halk basszus hagyta el a számat, megmutattam az üzenetet a családfőnek, akinek rögtön felcsillantak a szemei. A húgom nem tudhatta, hogy már hetek óta minden szembejövő őszi utazási ajánlaton elmélázok és mindig úgy kell magamat lebeszélnem róla, bár volt olyan, amit átküldtem a családfőnek, aki szintén komolyan gondolkodóba esett. Már egészen sikeresen elálltunk ezektől a tervektől, erre az én testvérem beletrafált. Este felhívtam, náluk egy igen rossz nap után elég hirtelen jött ez az ötlet, és úgy gondolták, belerángatnak bennünket is. Állandó bajom, hogy kevés időt tudunk együtt tölteni, hát most feladta a leckét.
A családfő este elment focizni, már nem tudtunk beszélni, de van egy sejtésem, mit mond majd most reggel...

2018. október 6., szombat

Bárányhimlő, tréning, iskola, óvoda - zsong a fejem

Ötnapos bezártság után szerdán beszabadultam a munkahelyemre. Megbeszéltem, amit kellett, meg csinálgattam ezt-azt, aztán délután hazaindultam. Itthon Ákossal az aznapi második adag házi feladatot ellenőriztük, majd amikor becsomagoltam a kis bőröndbe a kétnapos tréningünkre, már haza is ért a családfő Ábellel a tornáról.
Reggel elköszöntem a fiúktól. Szerencsére nagyon közeli helyszínt találtak szokás szerint az utolsó pillanatban foglaltak nekünk, nem is volt közös kisbuszos kirándulásos elvárás, így itthonról saját autóval alig 25 perc alatt odaértem, és pénteken is, amikor jó egy órás csúszással végeztünk, úgy indultam el, hogy nemsokára haza is érek.
A tréningen az első nap második felére jutottunk el oda, hogy ennek sem lesz sok értelme, ugyanazokat a problémákat vázoltuk fel, utána meg nem történik majd semmi - aztán egy kisebb palotaforradalom után a tréner elvállalta, hogy a másnapi menetet újragondolja és eltámogat bennünket valamiféle megoldás irányába. Ő haza is rongyolt vacsora helyett (bár nem sokat veszített, mert másfél nap alatt nem ettem egy jót). Azt nem tudjuk, mennyi idejét vette el az éjszakából az újragondolás, de mi sem aludtunk többet a vacsora után kicsit nyögvenyelősen induló, de aztán fellobbanó bulizásnak köszönhetően. Ismét meg kellett állapítanom, hogy jó kis csapat ez, mindenki kedvelhető (valamennyire, egy-kettőt kivéve, de egy ilyen alkalommal ezt is félre lehet tenni). Én magam is meglepődtem rajta, de hajnali egy után indultam a szobánkba és reggel a szobatársam ébresztőjére keltem fel. Persze a reggeli kávé utáni vadászat nem maradhatott el, találtam is magamnak egy helyet, ahol leülhettem kicsit elmélkedni, csak azt nem tudtam, hogy gyakorlatilag mindenki kiszúrt és csak ma reggel láttam, hogy a céges e-mailemre kaptam is egy lesifotót. A tréning most először zárult legalább részbeni feladatmeghatározással, így talán kézzel fogható eredménye is lesz. A vége egy zárófeladatnak köszönhetően (aminek az volt a lényege, mondjunk köszönetet másoknak) egészen meglepő volt, többen elérzékenyültek, köztük a nagy-nagyfőnök, aki a könnyeit nyelve összegezte a meglátásait.
Közben meg persze itthon zajlott az élet. Jöttek mindenféle értesítések a suliból fogadóóráról, a jövő heti matek versenyről (Ákost el tudjuk-e onnan hozni), pályaválasztási nap alkalmából tartható szülői prezentációról. Az előbbire bejelentkeztem, a másodikra nem mertem ígéretet tenni, a harmadiknak a gondolatával pedig eljátszadoztam. Ezen túl az óvodai elfoglaltságok is eléggé megszaporodtak, a jövő héten minden napra jut valami, amire figyelni kell (folytatódik az ovis torna, néptánc és a foci, kezdődik a korcsolya, sőt lesz fotózás és pénteken először megyünk a szakszolgálati felkészítőre). Így hát a hétvégén Ábel fodrászhoz is megy, aztán meg a születésnaposnak, aki meghívta jövő hétvégére, ajándékot is kell beszereznünk. Ákos buliját illetően is döntést kell hoznunk, úgy tűnik, egy költségtakarékosabb megoldást találtunk, bár így is súrolni fogja egy akciós családi hétvégi kiruccanás árát.
Itthon egyébként minden rendben zajlott, a családfő szokás szerint tökéletesen ellátta apai feladatait, sőt még többet is, a kertben frissen mosott ruhák lengedeztek, szellőző ágynemű fogadott. Előző nap napközben a már elég izgága Ákost is elvitte sétálni, aminek egy szerencsehozó bambusz lett a vége, mert mint kiderült, a fiúnk már régóta szeretett volna egy saját növényt. (Ez szerintem összefügg azzal is, hogy most különköltöztek, bár zavar van a rendszerben, mert Ákos ezt véglegesnek reméli, míg Ábel készül visszacuccolni). Pénteken mire hazaértem, éppen a kapu előtt futottam össze a gyerekorvostól hazaérkezőkkel, de addigra a családfő már boldogan megírta, hogy hétfőn mehet iskolába az expöttyösünk. Ábelnél pedig még mindig nincs nyoma a semminek, nem is tudom, hogy örüljek-e vagy ne.
Éjszaka a saját ágyamban jót aludtam, tettre készen várom, mikor ébrednek a fiúk.

2018. október 2., kedd

Pipa, pipa, jöhet az új kihívás

Ha nem számolom az első időpontkérő telefonhívásomat a Pedagógiai Szakszolgálathoz (ami szinte napra pontosan 1,5 éve volt, de ki számolja?!), és a szakvélemény átvételét (ami 9 hónapja történt, de mondom, ki számolgat ilyet?!), akkor immáron 5 hetet vártunk arra, hogy kiderüljön, ténylegesen mikortól kapcsolódhat be Ábel az iskolaelőkészítőbe. Ezt is úgy tudtam meg, hogy mivel az égvilágon senkit nem tudtam tegnap elérni, csak az automata kapcsolt be (miután a múlt héten minden nap telefonáltam és nem sikerült azzal beszélni, akit kerestem és vissza sem hívott, amikor üzenetet hagytam), írtam egy e-mailt. Részletesen beszámoltam a történésekről, leszögeztem, hogy nem célom bárkit és bármit negatív észrevétellel illetni, de hát mégis csak fontos lenne nekünk a mi gyerekünk és nem mondhatják, hogy nem állunk készenlétben, csak egyszerűen mondja már meg valaki, hogy mi a francot csináljunk kihez kell menni. Láss csodát, fél óra múlva jött a válasz a névvel és az időponttal. Így hát hálás köszönetet mondtam, jövő héten kezdünk.
Ehhez képest Ákos szakszolgálati menete egy diadalmenettel ér fel, a múlt heti középiskolai börzén kaptam névjegykártyát egy pályaválasztási tanácsadótól, akinek másnap reggel írtam e-mailt és egy órán belül kaptunk időpontot az őszi szünetre(!). Szóval mégis csak tudnak ezek a dolgok működni.

Az óvodai szülői értekezleten elmondták anno, hogy most már lesznek kis feladatok, amiket a gyerekeknek adnak ki (hozzanak be azt, azt), mert szokniuk kell, hogy azokat teljesítik. Tegnap az ovis közös csoportban az egyik óvónéni be is írta, hogy ne felejtsük el a gyerekeket megkérdezni, nincs-e valami fontos feladatuk mára. Ábel plüssöt emlegetett, nem túl nagyot - amit nem annyira értettünk, mert ő aztán nagyon ügyel arra, hogy minden áldott nap vigyen egy plüss állatot magával (minden nap másikat, nehogy kimaradjon valamelyik is a jóból). A családfő hitte is, meg nem is, hogy ez a válasz, be is írta, hogy esetleg valami támpontra lenne szükségünk. Közben a szülők jelentették, kinél mi hangzott el (volt, aki semmit nem tudott, volt, aki kulacsot emlegetett, elég jól szórakoztunk a tippeken), aztán kiderült, hogy az állatok világnapja alkalmából plüss állatokat kértek. Bepróbálkoztunk valami ottalvós pizsamapartival is, volt, aki vérszemet kapva rögtön péntekre javasolta, hogy elmehessen bulizni, de az óvónő lehűtötte a lelkesedést, éjszakára nem vállalnak gyereket. Ábelre mindenesetre büszkék vagyunk, mert legalább részben emlékezett a feladatra.

Aztán tegnap délután szólt a családfő, hogy az imént hívta az iskolai gyógytornász, ma mennek csoportos ortopédiai kontrollvizsgálatra, Ákosnak is kellene. Nem is értem, miért nem engem hívtak, ilyenkor általában az anyukákat szokták. Na, mindegy, a családfő elmondta, hogy bárányhimlős, nem tudjuk megoldani. Akkor viszont külön kell majd (szupi!), ahhoz beutaló kell, időpont (ez szinte fél éven belül lehetetlen) - itt a családfő nem kapcsolt hirtelen, hogy megkérdezze, mi ez a csapatos kontrollvizsgálat, mert eddig nem volt ilyen. Mire engem felcsörgött, már eszébe jutott, hogy de hát augusztusban voltunk az ortopédián, aminek az eredményét be is küldtem Ákossal, akkor is kell-e újra menni. Aztán mikor letettük, rögtön észbe kaptam én is, hogy emlékeztessem, januárra már megvan az új kontroll-időpontunk (ezen küzdöttünk ugye nyár végén és személyesen kellett odamenni, mert telefonon nem sikerült - gondolom, mindenki alig várta, hogy megnyíljanak a januári időpontok), az nem elég-e, de addigra ő már foglalt volt. Viszont legalább azt megemlítette a gyógytornásznak, hogy Ákos egyébként is jár a szakrendelőbe is tornázni. Na, most nem tudom, hogy ez így elég-e, majd lehet, én is felhívom I. nénit.


Egy ilyen menet után szinte már hátra is dőltem volna, amikor eszembe jutott a fogszabályzás, amit szintén újra kell kezdenünk. Ááááááááá.....

2018. október 1., hétfő

A bárány házából

Remélem, nem kiabálom el, de Ákos jól van, jól viseli a bárányhimlőt, a pöttyei, bár van elég sok, nem vészesek és mintha mára nem szaporodtak volna. Így hát kellőképpen sündörgős volt ma reggel már ahhoz, hogy valamilyen társasozást ajánljak fel. Nem kellett volna. Szénné vert kétszer is.
Mentségemre legyen mondva, elég bonyolult ez a Ruminis játék és most először próbáltam ki.

Ábelen még nincs semmi jele, meglátjuk, mi lesz belőle. Teljes mértékben elfogadta, hogy visszaköltözik a saját szobájába, és - bár Ákos szerint alig várja, hogy vége legyen a karanténnak - jókat alszik.

Én pedig elvagyok itthon, olvasok, főzök, filmet nézek, mosok, meg néha picit dolgozgatok. A hétvégi kétnapos vezetői tréning sajnos nem marad el (pedig, úgy tudom, többen tiltakoztak ellene), viszont jó hír, hogy tőlünk kb. 20-25 percnyire lesz.

Ábel-fotók

Az óvónénik újabban fotózgatnak az óvodai programokon, így értesültem a szüreti mulatságról készültekből arról például, hogy ki kell mosnom Ábel felsőjét... az ő keze az, amin nincs felhúzva a szőrös pulcsi ujja :D
Azt eddig is tudtam, hogy simán megfog egy... egy... jaj, nem is tudom, mi ez...

...sőt egy kígyót is...
...ahogy azt is tapasztaltuk már, hogy új rejtekhelyet kellene találnom az évek alatt felgyűlt jelmezeknek, mert újra és újra valamilyen öltözékben jelenik meg:

2018. szeptember 29., szombat

Különlegesek vagyunk

Pénteken délután nagy kerek szemekkel nézett ránk a gyerekorvos, hogy eddigi pályafutása alatt (és higgyem el, jópár évről beszélünk, hiszen nyugdíjas korú) ő még nem látott ilyet. Hát, nem feltétlenül ilyen különlegességre megszokottól eltérésre vágyik az ember.
Ákos szerdán az iskolai tanulmányi kirándulás után kókadtan ért haza, indokolatlanul fázott a házban, panaszkodott, hogy a cipő feltörte a lábát nem túl jó a közérzete, lázat is mért (ami nem volt neki, bár én ezt érintésre előre megmondtam neki). Másnap reggelre főnixmadárként tért magához, hogy aztán estére megint kókadttá váljon. Akkor már jelezte, hogy mintha pattanásai nőttek volna az arcára, gyors vizslatás után mondtam, hogy hát, ja, kamaszodás is várható nemsokára, de majd utánanézek valami csodaszernek és annak, hogy ennyi idősen kell-e, lehet-e valamit használni.
Pénteken reggel, amikor a fürdőszoba felé indult, az apja kiszúrt a nyakán hátul is pöttyöket, majd amikor odasúgta nekem, mit vett észre, továbbiakat fedeztem fel én is a hátán, mellkasán és mondta, hogy a fejbőrén is érez. Egyik-másiknak a közepe már folyadékos volt. Lett egy sejtésem, és - ahelyett, hogy munkába indultam volna - meggugliztam a kérdést, és rácsörögtem a szomszédasszonyra, vessen már rá egy pillantást, és igen, egyetértettünk. Így hát írtam egy-egy üzenetet az osztályfőnöknek és a munkatársaimnak, átöltöztünk kényelmesebb ruhába, a táskámból elővettem a már elkészített reggeli szendvicsemet és itthon maradtunk.
A gyerekorvos délután rendelt, elmentünk, Ákost betereltem az elkülönítőbe én kivártam a sorunkat, majd jött a doktornő és ő is felállította ugyanazt a diagnózist. És ezt követően kezdte el mondogatni, hogy ő még ősszel nem találkozott bárányhimlős gyerekkel. Mondtam, hogy tádááám, most itt van egy. Megkérdezte, melyik osztályba jár a suliban, felírta (ő az iskolaorvos is). Mire hazaértünk és kiírtam az információt a zárt csoportunkban a szülőknek, már hallottuk, hogy minimum még egy bárányhimlős gyerek van az osztályban.
Ákos (most még) jól viseli a dolgot, bár estére megduplázódott a pöttyeinek száma. Nem tudom, ma reggelre hogy fog kinézni. Ábel ágyát visszaköltöztettük a saját szobájába (egyrészt arra gondolva, hogy lehet, mindegy is, hiszen Ákos már fertőz egy ideje, és kicsit aggódva, hogy Ábel több mint két évvel azután, hogy összeköltöztek, hogyan viseli az egyedül alvást). Az imént jött le egyébként, de visszakísértem az ágyába.
A jövő hét elején én maradok itthon, végül is van még szabadságom, csak éppen nem feltétlenül erre használtam volna fel. Utána a családfőn lesz a sor, aki eredetileg azért vett ki két napot, mert aggódott, hogy nehogy akkor küldje el vidékre hosszú útra a főnöke, amíg én - szintén vidéken - kétnapos tréningen leszek, és nem lesz, aki a gyerekeket rendezze, meg az iskolában is kértek szülői segítséget a szüreti mulatságra, amit aztán lemondtak. A családfő örvendezett is azon egy röpke időig, hogy lesz két nyugis napja itthon - most ez is elszállt.
Egy hét múlva megyünk vissza az orvoshoz. És drukkolunk, hogy mire Ákos kijön belőle, ne essen bele Ábel is - bár erre nem sok esély van. És azt hagyjuk is, hogy anyu nem emlékszik, melyikünk volt régen bárányhimlős, így az sem biztos, hogy én védett lennék.
Hát, banyek!

2018. szeptember 24., hétfő

Mennek a napok...

...és ismét nem nagyon írtam. Leköt bennünket, hogy egyik lábunkat tegyük a másik után. Biztosan hozzászokunk a mindenféle feladatokhoz és ahhoz, hogy mindig van valami teendő, most igyekszünk tartani az ütemet.
Megnyugtató, hogy nagyjából megvan mindennek a helye és ideje, egyedül Ábel szakszolgálati iskolafelkészítő fejlesztése lóg még mindig a levegőben, mert hiába van meg az időpontunk, azóta sem hívtak fel, hogy na, menjek be beszélgetni, mi változott az elmúlt hónapokban, addig pedig - állítólag - nem járhat. De az is lehet, hogy még nem állt fel a csoport, legalábbis ezt mondta az a pszichológus, akinek a nevét tudom és aki elintézte, hogy melyik csoportba kerüljünk. Ez 2,5 hete történt és másfél hete már újra felhívtam, hogy nem történik semmi, a hangján hallottam, hogy rosszkor hívom, ezért hosszasan nem tudtam vele beszélni, ő türelemre intett, bár nem kaptam konkrét választ, csak bizonytalanul valószínűsítőt. Eddig türelmes voltam, most újra fogok telefonálni. Ábel a napi apró házi feladatokat is viszonylag lelkesen csinálja, de tartok tőle, hogy elfogy majd ez idővel, ugyanakkor meg azt tapasztaljuk, hogy ő kitartóbb, mint a bátyja, valószínűleg azért, mert teljesíteni akar. Egyébként lett neki egy ovis torna, egy ovis valamilyen elfoglaltság (korcsolya, majd úszás lesz), egy néptánca, és jelentkezett heti két focira, ezen kívül hordjuk még a TSMT-re és  vasárnap délelőttönként itthon is nyomjuk - mozgásban nincs hiány. Szembetűnő, mennyivel ügyesebben csinálja a TSMT-feladatokat a hosszú szünet után, bár sokat beszél és a figyelme elkalandozik. Tegnap nagy nehezen rávettük, hogy menjünk el biciklizni (a családfő csak finoman kérdezgette, akarja-e, fel is adta volna, én nem hagytam), aztán futhattunk utána egy közeli kis utcában, mert ráérzett, de mivel még nem stabil benne, nem mertük szabadjára engedni. Még jó, hogy ketten voltunk ott, felváltva kocogtunk mellette, Ákos pedig falkavezérként gurult előtte, hogy őt kövesse. Mindenki roppant büszke volt a végén. 
Ákos közben megírta az év eleji felmérőket, viszonylag szépen vette az első akadályokat, erre hazajött pénteken egy hármas szövegértéssel. Nem is tudok magamhoz térni azóta sem, igyekeztem nem túlzottan csalódottnak mutatkozni, mert úgy gondolom, bántja őt eléggé ez az egész. Hétvégén készülünk a felvételire, a magyar nyelves tesztek eredményei jobbak, mint a mateké. Bízom benne, hogy ez is javul, hiszen neki a matek az erőssége. Második alkalommal már nem annyira szívesen ment fel a szobájába, érti, hogy mi a cél, viszont nem akar sokat tenni érte. Az meg, hogy mondogatom, úgy tűnik, nem elég neki (pedig magától mesélte, hogy két fiú is jár felkészítőre hetente kétszer - ami nekünk időben nem fér bele, mert bőven munkaidőben kezdődik). Rágódom időnként azon is, hogy elég lesz-e az, ha én készítem fel, de most ez van, heti két délutáni intézményi alkalmat már nem tudunk beilleszteni. A héten itt a kerületben iskolaválasztási kiállítás lesz, kedden este tart előadást a kiszemelt sulitól valaki, arra gondoltam, hogy Ákossal megyek el, hátha felvillanyozza az, amit ott hall (csak legyen felvillanyozó az az előadás). Neki a mindennapos tesi mellett két iskolai gyógytornája, egy intézményi gyógytornája (még hat alkalommal kell mennünk) és egy néptánca lett - az utóbbit a vele járó öröm miatt sajnáltuk volna, ha kihagyja (mert a többi kötelezettség), de rábíztuk, hogy döntse el.
Mi meg... hát szülőként funkcionálunk főleg. Az én hastáncom most teljesen eltűnt a ködben, de talán később egy újabb koreográfia kezdetekor be tudok csatlakozni. A családfő még jár a heti egy focijára, de az nem üt semmit, mert este 8-kor kezdődik. Aztán még vannak az extra dolgok (ilyen-olyan programok, feladatok), tegnap például életünk elő almakompótját raktuk el a bevásárolt és nagyon gyorsan bepöttyöződött almából - remélem, meg is marad. Én szedem a bogyóimat (pajzsmirigy, vérnyomás), a hónaljam nem tökéletes, de a brutális fájdalom megszűnt még augusztus végére (és nagyon vacillálok, elmenjek-e az őszi bőrgyógyászati kontrollra, mert érzésem szerint a gyógyszerszedés után szünettől lobbant fel a gyulladás), a családfő eddig küzdött az allergiájával (most a lehűlés jót tett neki). Jó két éve ráálltam a mindennapos almaevészetre (vagy más gyümölcsre), mert nem vagyok egy nagy gyümölcsevő, tudatosan tettem az étkezésem részévé, de nyáron abba kellett hagynom a savam miatt. Az utóbbi hetekben ismét erősödött a savas probléma, hétvégén többször is éreztem, hogy nem jó valami - rágugliztam, a paradicsom lehet a ludas és/vagy a stressz. Most jobban fogok erre is figyelni, az előbbiről lemondani könnyebb lesz. A munkát végezzük, ahogy tudjuk, mindketten, amikor hazajövök, igyekszem elfelejteni a benti dolgokat, általában sikerül is.
Most pedig kezdődik egy újabb hét, esősen, szelesen. Nem vagyok tőle boldog.

2018. szeptember 19., szerda

Gyerekszáj CLII. és a hátizsákok

Hétvégenként úgy időzítem a mosásokat, hogy minden szükséges torna- és váltóruha bekerüljön a mosógépbe úgy, hogy meg is száradjanak (már nincs a napnak olyan ereje, drukkolni kell nekik), aztán berakom ilyen-olyan táskákba. Ákosnak az egész heti tornaruháját és iskolai gyógytesis öltözékét kis csomagokba csomagolva készítem be az iskolai sporttáskájába, ami aztán egyben bemegy hétfőn az intézménybe. A szakrendelős gyógytornás ruha pedig kis hátizsákban az előszobába kerül, ahonnan kedden délután csak le kell emelni. Összerakom Ábel benti váltóruháit is egy zsákba, amit hétfőn visznek be és - ha kell - hétközben pótoljuk. Az ovis tornacuccát pedig egy másik hátizsákban szintén az előszobába akasztom, ezt szerdán viszik magukkal. Tornaruha-, hátizsák- és táskanagyhatalmak vagyunk.
A keddjeink jelenleg úgy néznek ki, hogy én délután kilövök a munkából, hazasietek, itthon - mivel amíg még lehet, biciklivel járunk a tornára - gyorsan kényelmesebb ruhát húzok, a cuccaimat és az olvasnivalót átrakom egy harmadik kis hátizsákba, aztán indulunk is Ákossal. A biciklikkel kizsilipelünk a kapun, bezárok, kulcsot átteszem a hátizsákomba és indulunk.
Tegnap is így tettünk, amikor félúton járva megszólalt:
- Különös, hogy most nem kellett hátizsákot hoznom, amikor máskor szoktam...
Bevágtam a féket, mondtam egy ékeset és visszafordultunk a gyógytesis tornaruhás hátizsákjáért.

Ákos végül tegnap meghozta a döntést, péntekenként néptáncra fog járni. Ez azt hiszem, fél ötkor kezdődik, két megoldás van: vagy bent marad addig és csak utána jön haza, vagy hazajön a szokott időben és utána visszamegy - ezt még meg kell beszélnünk. Az utóbbi azzal jár, hogy össze kell egy külön néptáncos csomagot is raknom. Lehet, hogy vennünk kellene még egy hátizsákot?

2018. szeptember 17., hétfő

A hétvégi érzések

Elég kemény, ha a hétvégék is be vannak táblázva, még ha részben is és kellő rugalmassággal kezeljük, akkor is. De hát más is így csinálja és csak hozzászokunk majd.
Egyébként meg a nyári szünet után először végigcsinálva a TSMT-tornasort, hát, picit elérzékenyültem, látva, hogy mennyivel ügyesebb lett Ábel. Csak használ ez valamit! Már csak azt kéne elérni, hogy ne akarjon párhuzamosan végig beszélni.
Ákos pedig megírt - még időkorlát nélkül - egy-egy matek és magyar nyelv felvételi sort, úgy, hogy csak annyit mondtam, mindent olvasson el és kezdjen neki. Az előbbi 60, az utóbbi 80%-os lett. Nem is olyan rossz kezdet!
Most elég bizakodó vagyok mindkettőjüket illetően, csak tartson ki ez még jó ideig.

Egyébként a kötelezettségektől eltekintve egész jól telt a hétvégénk.
Volt egy pillanat, egy teljesen hétköznapi kép, amit - a takarítás után - a teraszon ülve láttam magam előtt. A száradó ruhák, szellőző ágyneműk olyan furcsán otthonos, szeretem-érzetet keltettek bennem:
Aztán délután pedig a keresztlányomtól kaptam egy üzenetet, aki ráébredt, hogy születésnapom volt nemrég és meglátva, mit küldött, felnevettem:
Állítólag én vagyok rajta, bár akár a húgom is lehetne, ő is ilyen kerek fejű szőke volt.

2018. szeptember 16., vasárnap

Gyerekszáj II./35.

Rá kellene venni Ábelt némi rajzolásra, elkezdem a meggyőzőnek szánt szöveget: - Szeretném, ha lerajzolnád nekem, mi tetszett a legjobban neked, amikor a Tisza-tónál voltunk! (segítek fel is idézni, mi minden történt) Tudod, jártunk strandon, csónakkal is mentetek a tóra, Ökocentrumban is voltunk, szalonnát sütöttünk...
Nem adja magát olyan könnyen: - Miért rajzoljam le?
Folytatom a kampányt: - ...mert rajzolni jó. Ha majd iskolás leszel, akkor is ahogy tanulod a betűket, az is olyan, mint ha lerajzolnád, ügyesen kell hozzá fogni a ceruzát. Meg én mindig örülök, ha rajzolsz nekem.
- Inkább elmesélem, jó?
- Jobban szeretném, ha most lerajzolnád. És majd utána eltesszük az emlékes dobozodba, és amikor nagyfiú leszel, elő tudjuk venni és megnézni, miket rajzoltál, amikor még ovis voltál.
Megadja magát, elvonul, majd kb. 10 perc múlva visszajön ezzel:
- Nekem a strand tetszett a legjobban, ez a víz, ez a homok a parton.
- Más nem is volt a strandon?
- Neeeem! Gondoltam, hogy még magunkat odarajzolom, de aztán mégsem rajzoltam. Most már mehetek játszani?

Hát, végül is megoldotta a feladatot.
----------
Péntek este felhívta a családfőt Ákos osztálytársnőjének apukája, lenne-e kedvünk szombat délután átmenni hozzájuk, mert van egy kiskutyájuk, a fiúk örülnének neki, mi meg beszélgethetnénk a gimnáziumi felvételiről, és eszünk majd hamburgert. Mondtuk, hogy oké. Náluk aztán elszabadult a pokol a fiaink eléggé túlpörögtek, ehhez mondjuk minden adott volt a cuki kiskutyától a hatalmas trambulinon keresztül a videojátékokig, így állandóan fegyelmezni kellett őket, Ábel meg még elővette a diktálós hangját is, amiért külön rászóltam vagy kétszer.
Hazafelé tartva, kihasználva a kocsi csendességét, tartottam egy röpke kiselőadást a számunkra egy ilyen helyzetben (is) kívánatos viselkedésről:
- ... megadjuk a tiszteletet a háziaknak, nem hangoskodunk, megvárjuk, míg a felnőttek befejezik, amiről beszélnek, nem vágunk közbe. ...elhiszem én, hogy örültetek a kiskutyának és egymásnak, meg hirtelen sok volt az inger és az élmény...
Mire Ábel, a troll: - ...nem csak a sok élmény, hanem sok móka és kacagás...

Ákos legalább bűnbánó képet vág ilyenkor.

2018. szeptember 15., szombat

Mostantól családi órarend szerint élünk

Úgy gondoltam, hogy miután csütörtökön túlestem az óvodai szülői értekezleten is, ahol egyrészt éveket öregedtem, másrészt szembesülnöm kellett azzal, hogy én itt már biztosan nem tudok beilleszkedni és elkezdtem várni Ábel iskolába menetelét minden, a gyerekeket érintő rendszeres és nem rendszeres, de már látható elfoglaltság időpontját megismerhettük, érdemes lenne mindezt strukturáltan feldolgozni. A cél az írásba foglalás mellett a célközönséggel megismertetés és az elköteleződés érdekében történő kampányolás volt, emellett - nem titkolom - saját magunk buzdítása is, hogy a következő (ja, nem is következő, már zajló) tanévben ne felejtkezzünk el sem a legfontosabb dolgokról, sem arról, miért is kell ezt végigcsinálnunk.
Így hát alkottam egy-egy órarendet a fiúknak, amiben az intézményi elfoglaltságok mellett saját magunknak is beosztottam, kinek milyen teendője van egy-egy héten. Ákosnál figyelembe vettem például a két napot, amikor a napközire eső gyógytorna miatt itthon készíti a házi feladatát, és megelőlegeztem a néptáncot is, amiről ő még nem döntött ("hoztam egy papírt, anya... de még végig gondolom, akarok-e járni..."). Ábel számára ráadásul készül egy másik verzió is, ami nem betűkkel, hanem - hogy ő is követhesse - rajzos ikonokkal szemlélteti, mikor megy tornára, mikor tornázik itthon, mikor vacsorázunk és kb. mennyi játék fér bele a napba. Mindkettőjüknek jutott a hétvégére gyógytorna, illetve TSMT, persze programok, pihenés és egyebek is és igyekeztem a rugalmasságot is szemléltetni. Mondom én, ez nem csak nekik, magunknak is készült, hogy ne is hagyjuk némi bűntudattal, de mégis szép csendben elhalni azt, ami fontos nekik, kinek-kinek miért. Amikor az alkotásaimat hazahoztam kinyomtatva, vártam, hogy a családfő majd jól kinevet furcsán néz rám, de láthatóan nem érezte túlzásnak és amolyan "kössük fel a gatyát"-jelleggel, várakozással tekintett rám.
Hát, ígérem, hogy most utoljára mondom magunknak, hogy hajrá, mert mostantól el is kezdődik az új élet.

Arra viszont rájöttünk ,hogy még az órarend sem segít mindenen. Például a héten történt az is, hogy Ákosnak vacsora közben kiesett a foga, és amikor kiköpte a kaját egy szalvétába, amit aztán végigtúrtunk (bocsánat a képért), nem is találtuk meg. Biztosan lenyelte. Volt is kétségbeesés, hogy mi kerül a párnája alá, aztán jött az egyszer már bevált ötlet, írjon levelet, magyarázza meg, mi történt és fogtündér biztosan elfogadja, mint legutóbb, amikor papírzsebkendőstül valószínűleg kidobtuk a fogacskát. A levél végül két nap múlva készült el ("...Remélem, megérted." - állt a legvégén), be is került a párnája alá a zsepik mellé (náthás kicsit), de mivel Ákos nem kommunikálta felénk, min ügyködött lefekvés előtt, még reggel is ott volt a levélke. Nagyon rosszkedvűen jött le és a kérdésre közölte, hogy a fogtündér nem fogadta el a levelét. Nagyon meg kellett vigasztalni és olyanokat mondani, hogy ha egyszer már bevált a levélírás, biztosan most sincs vele gond, csak a címzettnek sok más helyen lehetett dolga. Aztán - miután mi a családfővel arra jutottunk, hogy az illető csak éjszaka jár - délutánra sem cserélődött le a levél valami apróságra, pénteken délután ismét meg kellett nyugtatnom Ákost. A fogtündér azóta már errefelé kanyarodott, gondolom, ébredés után lesz öröm és helyreáll a világ rendje is.
Jut eszembe, tegnap este derült ki, hogy Ábel egyik foga is lötyög. Fogtündér, kapd össze magad!

2018. szeptember 12., szerda

:-)

...és miután felelősségteljes felnőttként, szülőként, munkaerőként sorra veszem a teendőket és aktuális feladatokat, amiket igyekszem adottságaim szerint a lehető legjobban megoldani, közben irányba állítom saját magamat is, mi a legfontosabb... leülök megnézni a Szulejmán múlt heti részét és hosszasan bőgök Hürrem halálán.

Karrierlehetőségek

Tegnap elcsíptem a főnököm és elmeséltem neki, hogy a várható szakszolgálatos elfoglaltságok miatt pénteken reggelenként nemigen fogunk összefutni később fogok tudni jönni, de egyrészt a foglalkozás alatt legalább tudok olvasni kihasználom a laptopot, amit tavaly kisírtam kaptam a munkahelyemtől, másrészt a kieső időt majd mindig bepótolom. Kérdeztem, hogy megfelel-e neki így. Neki természetesen nincs ezzel baja. Aztán mivel kérdőn nézett rám, hogy mi is ez a fejlesztés, magyaráztam kicsit. Erre, mivel úgy érezhette, vigasztalásra szorulok, közölte, hogy ne aggódjak, behozza a lemaradást és még igazgató is lehet a fiamból. (Ő egy vicces igazgató egyébként, az öniróniát különösön kedveli.)
Most hogy kezd a heti beosztásunk kialakulni, már csak bele kell szokni a feszítettebb tempóba (ezen a téren is haladunk, például az első heti mindennapos izgalom után, ami délután négy óra körül fogott el amiatt, hogy Ákos egyedül jár haza a suliból, a mostani hét első két napján már csak a menetrend szerint érkező "hazaértem-üzenetre" kapom fel a fejem kicsit bűntudatosan), meg az extrák kezelésébe (mint például hogy ma a családfő vidékről későn ér haza és nekem kell az ovisért mennem, aztán némi itthonlét után a tornára visszavinni). A következő lépésként még a tanulásos és az azt ellenőrzős mechanizmust kell a mindennapjaink részévé tennünk, na meg ennek a hétvégi pluszait, mint például matek versenyre és felvételire készülés. Mert bár még mindig nem mondtuk ki véglegesen, meg még az érintettel sem beszéltünk, most hajlunk arra, hogy lépéseket teszünk afelé, hogy jövőre legyen egy gimnazistánk is. (Legalábbis kísérletet teszünk rá. Na, azt hiszem, az óvatos fogalmazás tükrözi a gondolati letisztultság hiányát.) Azt hiszem, a szabad időnkhöz képest aránytalanul sok könyvet hoztam ki a könyvtárból.
A minap meg felhívott egy volt kolléganő, aki tavaly nyáron ment át másik intézménybe (konkrétan visszacsábították, és több okból, de főleg a kislánya miatt, akivel nagyon kevés időt tudott tölteni, amíg nálunk dolgozott, beadta a derekát). Időnként bejelentkezik vagy én hívom fel, és jól megtárgyaljuk, hogy nálunk semmi sem változik, náluk viszont, bár már legalább nem estézik minden nap és "nem ugrálnak a fején korcsolyával", sem jobb a helyzet. Ezek után megkérdezte, nem akarok-e átmenni hozzájuk igazgatónak. Azt hiszem, hiába is álmodoztam róla tavaly egész évben, hogy váltok, ez az időszak nem éppen lesz alkalmas egy ilyenre, ráadásul ahogy a nálam másfél évtizeddel idősebb, gyerektelen férfi kollégám is rávilágított, a gyerekeknek most másra van szükségük (példaként hozta fel a fogtündéresdit és még más dolgokat is, amiket szoktam neki mesélni), így hát el kell engedem ezt a gondolatot.

2018. szeptember 11., kedd

Gyermekfejlesztési körök

Amikor tegnap délelőtt elcsíptem egy beszélgetést két kolléganő között, amiben az egyikük a szakszolgálatos kálváriájukról mesélt éppen, rögtön elkezdtem érezni azt a gyomorszorító aggodalmat, amit akkor szoktam, amikor éppen az egészségügyben vagy a kapcsolódó területeken folytatok küzdelmeket. Eszembe jutott (bár el sem felejtettem), hogy már lassan három hete jártam én is bent Ábelnek fejlesztős tornás időpontot kérni és még mindig nem történt semmi, ehhez még hozzájött, hogy az óvónő pénteken délután (amellett, hogy először nem is emlékezett, Ábelnek is kell járnia) megemlítette, úgy hallani, annyira sok a gyerek, hogy nem mindenkinek jut időpont. Na, ehhez jött még, amiket a kolléganő mesélt, telefonáltam is rögtön a mi kerületünkbe, ahol kedvesen, de lepattintottak, majd a gyógypedagógus hív. Végül délután csörgött a telefonom, az hívott, aki a teszteket végezte tavaly ősszel (!) és lefolytattunk egy enyhén szürreális beszélgetést, kedves volt, segítőkész, ezzel nincs gond, de nagyon észnél kellett lennem, hogy megértsem.
Először is elhangzott a kérdés, be tudunk-e menni a héten beszélgetni, mi minden történt a felmérés óta (ami november végén volt, ugye, először másfél éve, májusban kértem időpontot és november óta várunk erre a tanévre, hogy bejussunk valamilyen foglalkozásra). Első időpont: szerda 13.00 óra. Hááá, mondom, ez eléggé nap közepe, nem lenne más? Akkor csütörtök 10.00 óra. Nos, ha ez van, akkor ez van, megoldjuk, akkor reggel nem viszem be Ábelt az oviba. Ja, hogy félreértettem, a többesszám nem a gyerekre vonatkozott, hanem ránk, szülőkre. Jaaa, jóóó, akkor én könnyebben tudok alkalmazkodni, de mindketten szülők nem tudunk lelépni a munkából. Akkor legyen inkább a szerda, mert csütörtökön nálunk van valami fontos akármi. OK, ez pipa (bár nem értem, a gyereket miért nem akarják látni).
Egyébként meg van tornás időpont is. Erre már felcsillant a szemem, na, végre, hiszen erre várunk már mióta, de aztán le is lohadtam, mert hétfő 14.00 óra hangzott el. Az OK, hogy az ember egyszer-egyszer lelép a munkanap kellős közepén, de egy teljes tanéven keresztül minden áldott hétfőn nem nagyon látom megoldhatónak. Gondoltam, megkérdezem, nincs-e esetleg valami más munkaidő-barátibb javaslat. Akkor kedd 8.00 óra. Na, mondom, ez már jobban hangzik, reggel Ábel is frissebb, meg így az én napom is csak később kezdődik bent, azt, ami így kiesik, könnyebben be tudom hozni más napokon. Ja, de ezt másik szakember tartja, aki nem pszichológus, mint ő, hanem gyógypedagógus, és nem a torna része a jelentősebb elem, hanem a készségfejlesztés és az iskolafelkészítés.
Na, itt lassítottam és visszakérdeztem, hogy nézzük már meg, mi a jó Ábelnek, tudom, hogy régen jártunk ott, de szakmai szemmel ő mit tart szükségesnek. Egy szavam nem lehet, rögtön mondta, hogy megnézi a szakvéleményt, amíg keresgélt, visszakérdezett, mi a kérdésem oka. Há, mondom az, hogy a két foglalkozás eléggé eltérőnek tűnik számomra és nem szeretném, ha az időpont és az én elfoglaltságom döntene. Megnézte a tesztek eredményét, kiderült, hogy Ábelnek nincs is pszichológiai problémája, akkor jó neki a másik (azt csak remélni tudom, hogy nem csak jó, hanem jobb neki a másik), főleg, hogy TSMT-re jár január óta és fog is, tehát a torna megvan.
Na, mondom, akkor pacsi, meg bódottság, legyen ez a megoldás. OK, hűtött le rögtön, de még meg kell kérdeznie a kolléganőjét, hogy abban a  csoportban van-e hely. Másnapra ígért egy visszahívást, miután beszélt az illetékessel. Már letettük a telefont, amikor eszembe jutott, hogy a túlhallást, ami azóta derült ki, nem említettem.
Hazajöttem, itthon beszámoltam arról, hol tartunk. Meg megbeszéltünk más dolgokat is. Aztán éppen vacsorázni készültünk, amikor fél 7 után (!) csörgött a mobilom, szakszolgálatot írt ki. Fel is kaptam rögtön, közben integettem a hangoskodó család felé, maradjanak már csendben. Mondja a hölgy, hogy mégis tudott beszélni a kolléganőjével és mesélt neki Ábelről, és abban maradtak, hogy mehet az ő csoportjába. Az időpont péntek 9.00 óra. Ez egy fokkal rosszabb, mint a reggel 8.00 óra, viszont még így is hálás vagyok, hogy nem a nap közepe. Annyira örültem neki, hogy a túlhallást ismét elfelejtettem mondani. De mivel azzal köszöntünk el, hogy a szülős megbeszélésre így is be kell mennem, majd hív a gyógypedagógus időpont miatt, végül is nem nagy probléma, neki majd elmondom.
Hát, itt tartunk most. Újabb időpontot írhatok be a naptárba. Már csak a főnökömmel kell megbeszélnem (akit baromira nem fog zavarni, de akkor sem tehetem meg, hogy nem szólok) és az így kieső munkaidőmet pótolnom. Mondjuk részben pénteken délután és részben a csütörtöki hastánc helyett...
És akkor még ott van Ákos gyógytornája... és Ábel itthoni TSMT-je... és Ákos fogszabályzása... és Ábel logopédusa...

2018. szeptember 10., hétfő

Hétvégi beszámoló kevés karakterből

Kellemes volt, mozgalmas és pihentető, és ismét rá kellett jönnöm, hogy - bármennyire a nyár végét, a sötétebb tél közeledtét jelzi - az őszt (is) szeretem - persze egy napsütéses, langymeleg hétvégén nem nehéz szeretni, a szakadó esőben biztosan nem így érezném.
Szombaton délelőtt együtt indultunk el itthonról és kettéváltunk egy időre, Ákossal kiszálltunk a könyvtárnál, a családfő pedig Ábellel vásárolt ezt-azt (elsősorban a porszívóba zsákot, hogy takaríthassunk is). Mi már hazafelé bandukoltunk a súlyos hátizsákkal, amikor gondoltam egyet, bementem egy ruházati kis- és nagykereskedésbe, amit évek óta érdemtelenül elhanyagolok, pedig származik innen pár darabom. Addig-addig próbálgattam és küldtem képeket a családfőnek, míg Ákos szétunta az agyát megjelent a család többi tagja és a végén gazdagabb lettem egy ilyen mintázatú a ruhával:
Visszamegyek még, mert a kosztümöket, nadrágokat esélyem sem volt megnézni.
Itthon aztán ebéd készült, majd délután még körtés-kakaós süti, amit én csak felügyeltem és utána romeltakarítottam, hű segédem volt a fő-cukrász:
Délután a családfő ismét futott egy kört vásárlási célból, addig én meg itthon futkároztam Ábel után, aki végre ránőtt a bátyjától örökölt biciklire és gondoltuk, talán már fejlődött annyit a mozgásának rendezettsége, hogy menne a kerékpározás is. Aztán amikor már teljesen kifulladtam, az allergiás családfő is edzett egyet:
A tekerés már nem okoz gondot (korábban ez a mozdulatsor sem ment, a túlhallásos leírásoknál olvastam, hogy ez a hiányosság abból is származhat), de az, hogy közben ne járjon a szája és ne hátrafelé beszéljen, még kíván némi csiszolást. Nem mondom, hogy már tuti minden, de van rá esély, hogy ez a gyerekünk is megtanul önállóan bringázni (mindenekelőtt egy erre ideálisabb terepre kell majd vele kimenni).
Vasárnap születésnapom volt. A kora reggel ugyanúgy zajlott, mint egy sima napon, de aztán jöttek a fiúk és felköszöntöttek. Az már biztos, hogy októberben koncertre megyünk kettecskén, a családfő már a bébiszittelést is leegyeztette:
Idén töröltem a FB-os adatlapomról a születési dátumomat, így nem pittyegett egész nap a telefonom, de a rokonok és a régi barátok persze enélkül is köszöntöttek.
Reggeli után elmentünk Gödöllőre az Erzsébet-parkba, az ilyenkor ősszel szokásos gesztenye- és makkszedési programra. Évek óta járunk ide ilyenkor, ez már hagyomány nálunk. A szomszéd család is velünk tartott. Gyönyörű idő volt, sétáltunk egyet, a gyerekek rohangáltak, a végén pedig fagyiztunk.
Ebéd utáni csendespihenőt követően Ákossal táskát néztünk át (nem csak neki, nekünk is meg kell tanulnunk, hogy ez a suli-dolog egy folyamatos teendő), majd estefelé a szomszédékkal koccintottunk.
Este már sötétben tereltük be a hangoskodó gyerekeket és sietősen fürdettünk, körmöt vágtunk, vacsoráztattunk.


2018. szeptember 7., péntek

Elkezdődött a tanév

Igen mozgalmas a hetünk, reggelente meg élvezem az áldásos csendet, nemigen van kedvem posztot írni, pedig egy nehéz téma eléggé foglalkoztatott a hét elején (nem is annyira nekünk fájó, hanem általában a környező világot érinti) és még egy piszkozatot is mentettem el egy linkkel együtt emlékeztetőül. Talán majd pótolom, ha ráérek kicsit.
Lazac írta a múltkor, hogy a lánya szeme tikkel, amikor sokasodnak a teendők. Hétvégén már sokat gondoltam rájuk, mert én is így jártam, sőt még hét elején is éreztem a jobb szemem sarkában a rángatózást. Aztán pár nap után elmúlt. Már ismerjük az iskolai órarendet, a szülői értekezletek időpontját, és az intézményi, illetve azon kívüli foglalkozások egy részét (amit telefonon, e-mailen egyeztettem az illetékesekkel). Van, ami még hiányzik (pl. a pedagógiai szakszolgálatos fejlesztő torna), így várom, hova kell még benyomorgatni a heti programunkon belül.
Ráadásul a héten valahogy a munka is rám szakadt, így bent is pörgök rendesen, nemigen van időm leállni. Ott most pluszban a legfőbb testület választása zajlik több körben. Még a múlt héten említette a főnököm, hogy az egyik helyre én is felmerültem, mint lehetséges jelölt, de végül más lett a döntés, talán nem is baj. Így viszont - mint ahogy véletlenszerűen értesültem róla a hét elején - szavazatszámláló bizottsági tag lettem. Ennek csak azért van jelentősége, mert éppen akkor kellett számolni, amikor az iskolai szülői értekezletre mentem volna. Így amikor már látszott, hogy nem fogok tudni időben eljönni, a családfőt ugrasztottam, ő elment meghallgatni a tudnivalókat, a fiúk egyedül maradtak itthon. Hazafelé hoztam a szavazatszámláló bizottság másik tagját, aki itt lakik tőlünk nem messze. Két kislány édesanyja, csak annyi a különbség, hogy nekik két nagymama lakik pár utcányira tőlük, akik mozgósíthatók. Mivel nálunk ez a helyzet nem áll fenn, siettem haza, de itthon nyugi fogadott.
A családfő aztán lelkiismeretesen beszámolt mindenről, én közben legépeltem, amit mondott (köszönöm a középiskolai gépírás tanárnőmnek és a munkahelyeknek, ahol a tízujjas gépelés tudománya elmélyülhetett), mert a kisbarátnő anyukájának is megígértük a beszámolót (és a családfő írását rajta kívül senki nem tudná elolvasni), aki szintén nem jutott el végül. Most negyedikben angolból és környezetismeretből is új tanárt kapnak, a be nem jelentett röpdolgozatok mellé még bejön a szóbeli felelet, és úgy általában nem lesz egyszerű menet (a környezetismeret konkrétan heti egy órában lesz, de két órára is túl sok az anyag, mondta a tanítónő).
Ákos idén már egyedül jár haza, belépve rögtön bekapcsolja a telefonját és üzen, hogy hazaért. Aztán bepakol a táskájába. A napköziben tanítóhiány miatt összevont osztályok vannak, ezért a házi feladat ellenőrzése itthonra marad. Már csak az a menet vár ránk, aminek során rögzülnie kell benne, hogy ne csak az írásos feladatot végezze el, hanem tanuljon is minden nap, mert bármikor felelhet, írhat.
A gimnáziumi felvételi ügyében még nem döntöttünk, de amikor már hajlottunk afelé, hogy most még marad ebben a suliban, a szülői értekezleten kiderült, hogy az osztályban viszonylag sokan megpróbálják, ezért most újra végig kell gondolnunk. Ha mi is megpróbáljuk, akkor viszont vár ránk a következő hónapban a plusz felkészülés is, mint teendő. Kár, hogy nem tudtam elmenni a szülőire, mert megkérdeztem volna néhány anyukát, apukát, de lehet, hogy indítok a FB-csoportban erről egy beszélgetést.
Ákos a minap azzal jött haza, hogy három osztálytársával jelentkeznének Bólyai matek versenyre, adjunk a nevezési díjra pénzt. Elvileg megértette, hogy a tavalyinál kicsit komolyabban kell vennie a felkészülést, de ez persze nekünk is plusz elfoglaltságot jelent majd hétvégenként.
Ábel szülői értekezlete a jövő héten lesz, neki már megvan az ovis torna időpontja, meg a TSMT. Kaptak egy új óvónőt is. A 24 fős csoportból mindösszesen heten mentek suliba, így legalább nem sok új csoporttársa lesz. Mostanság többször jött azzal haza, hogy ez, meg az bántotta. Azon már túl vagyunk, hogy szóljál az óvónéninek, szokott is. Ezt szokták hangsúlyozni a szülői értekezleteken is, meg is értem, persze, de szülőként elég nehéz tűrésre türelemre inteni a gyerekedet, aki soha senkit nem bánt (a saját bátyján kívül), így hát üzentem vele egy őt vegzáló gyereknek, hogy szálljon le róla, mert... irgum-burgum. Neki még a logopédia is függőben van, kérdés, hogy megpróbáljuk-e most beilleszteni a programjaink közé, vagy várjuk még, hátha az óvodai is hat.
Este még írtam a volt kolléganőnek, aki a jövő héten találkozott volna velünk (főnökömmel együtt, akik például éppen bébiszittert hajtanak azon a településen, ahol laknak, aki a gyerekeiket össze tudná szedni iskola után, mert ők nem érnek haza), hogy sajnos nem fog beleférni abban a napba a randi. Talán majd a Mikulás környékén, vigasztaltam...
Hát, azért vannak még kérdőjelek úgy általában, de abba is hagyom inkább a felsorolást, mert Jucika éhesen mocorog a ketrecben, meg ismét tikkelni kezd a szemem.

2018. szeptember 3., hétfő

Nyárzáró hétvége és tanévkezdés

Most már, most már... tényleg végérvényesen vége a nyárnak. Nem csak a tanév kezdete miatt, az időjárás is ősziesre kezd fordulni. Az utolsó hétvégét amolyan lassan hömpölygősre terveztük, szombaton kerületi napok rendezvénysorozat megtekintésével és vasárnap valami picit hosszabb biciklizős-piknikezős kimozdulással. Ehhez igazítottuk a hétvégi menütervet és ennek jegyében szombaton délelőtt rendbe vágtuk a házat, összepakoltam mindenki mindenféle táskáját (lett bőven), és utána már csak a szórakozás következett volna. Ehhez képest akármikor el akartunk indulni, mindig jöttek a felhők, amiből csapadék is hullott, és hiába próbáltuk rugalmasan módosítgatni a terveinket, a végén az égvilágon semmilyen igazi program nem jött össze. Vasárnap délután már majdnem nekivágtunk legalább a kerület központjának, amikor Ábel kifejezte az óhaját, hogy inkább itthon maradna, akkor még nem adtuk fel teljesen, felmerült, hogy a családfő és Ákos kettesben elmennek, erre megint elkezdett esni az idő. Utána meg már nem volt értelme, mert öttől tanévnyitóra készültek. A legtöbb mozgást így a hétvégén a lépcsőn föl-lejárkálás jelentette számunkra, amikor a tetőablakokat beljebb csuktuk az eső miatt, majd kijjebb nyitottuk a szellőztetés céljából - ezt úgy vagy tízszer a két nap alatt. Sajnálom, nagyon, mert jó lett volna kiszakadni az itthonlétből, de reményeim szerint lesz még rá lehetőség a következő hetekben, főleg, hogy - erre az utóbbi években jöttem rá - szeretem az őszt, a színesedő tájat és az őszi kirándulásokat, még annak ellenére is, hogy előrevetíti a hosszú téli sötét éjszakákat és innen nagyon távolinak tűnik még a tavasz, amikor újra kivirul a természet.
Így hát semmi izgalmasról nem tudok beszámolni, viszont elolvastam az utolsó könyvtári könyvet is (és most nem tudom, mihez kezdjek, mert Ákos még nem áll túl jól a sajátjaival és be kellene várnom). Ma hagyományosan itthon töltöm a napot (pontosabban elfutok délelőtt még neki pólókat venni), aztán ebéd után hazahozom az iskolából. Felmerült bennem, hogy elmehetnénk biciklizni ketten, de így az első napon valahogy később kerül rájuk a sor az ebéddel, később végeznek, ráadásul közben bevállaltam a kisbarátnő hazahozatalát is.
Tegnap az évnyitón újra-egyesült az osztály, az alsó tagozat legnagyobbjai lettek, megismerhettük az órarendet, más nem sok minden derült ki. Csütörtökön lesz szülői értekezlet, majd talán akkor. Ez az utolsó ilyen alkalom, mert felsőben már nincs külön tanévnyitó, de mi akkor is fogunk járni, mert a legkisebb ugrifüles kezdi az iskolát. Mostanában többször megkérdezte, hogy ő mikor lesz iskolás (eddig eléggé elzárkózott a iskolába járás gondolatától), így hát válaszoltam (bár számára az egy év beláthatatlan időtáv), de aztán amikor visszakérdeztem a szándékait és vágyait illetően, mindig következetesen azt felelte, hogy nem, ő még nem vágyik iskolába menni.
Az óvodai élet is beindult, hírt kaptunk egy új óvónőről (tavaly tavasszal ment el az egyik, az új, akit nagy nehezen felvettek a helyére, egy hónapig sem volt, mert közben elköltözött). Ott is lesz szülői értekezlet a jövő héten, és aznap már az óvodai torna is elkezdődik, ami bennünket táskapakolásilag érint. A szülőin ott lesz a logopédus, el kell majd csípnem őt is, de tartok tőle, hogy külön kell bemennem hozzá. Nyáron a táborok miatt tudtam később menni vagy kellett a munkából hamarabb eljönni, most meg a mindenféle ilyen elfoglaltságok miatt. Vezetem a naptárat, írom a programokat és azt is, mikor hova mit kell elintézni, időpontot kérni, papírt leadni és próbálok koncentrálni. És mantrázom, hogy nempánikolok, nempánikolok.
Újdonság még ebben a tanévben - a külön tornáik mellett, eh, amiknek még mindig nem ismerjük az időpontjait és nem is tudom, melyiket kellene megsürgetnem, mert mi van, ha valahova úgy küzdök ki időpontot, hogy ütik egymást -, hogy Ákos egyedül fog az iskolából hazajárni. Nem mintha olyan nagy kunszt lenne a szemben lévő iskolába még minden délután bemenni érte, de mivel általában nem én járok, hanem a családfő az óvodással (aki viszont már unja ezeket az iskolai köröket), ebben nem nyilvánítanék véleményt. Inkább az önállóságra nevelés vezérelt bennünket, meg ilyenek. Nemrég tájékoztattuk is a döntésről lehetőségről, bár visszakérdezett, hogy miért, de egyébként tudomásul vette.
Kedden pedig az első éles nap lesz, amikor mindenki kiröppen reggel háromnegyed 7 és 7.10 között.
Hát, hajrá nekünk is, és mindenki másnak!

2018. augusztus 31., péntek

Egymástól is ellesünk ezt-azt

Mostanság többször rájöttem, hogy a blogokat olvasva az ott látottak nem szoktak csak úgy kiesni a fejemből. Amikor valakinek problémája van, utána még napközben eszembe jut, agyalok rajta kicsit vagy csak simán együttérzek az illetővel. Ha olvasok valami vicceset, az is megragad bennem. És ha a programokról, amiken részt vesznek, és tetszik a hely vagy a beszámoló, elraktározom magamban a lehetőséget, aztán meg el is megyünk oda mi is (pl. tematikus játszóterek) vagy bevállalom én is (ld. focimeccs). Egyéb gondolatok, témák pedig felidézik bennem is, hogy nálunk is aktuális egy kérdés és információt gyűjtök, ki miért és hogyan gondolkodik egy kérdésről, hogyan közelíti meg és milyen szempontok szerint dönt (pl. gimnáziumi felvételi). És vannak a tudat alatt ható apróságok, amiről nem is mindig veszem észre, hogy honnan jött, csak egyszercsak itt van a fejemben és megvalósítom.
Például tegnapra kitaláltam, hogy a kiadós palócleves mellé kakaós csigát sütök. Már eldöntöttem, amikor leültem a bevásárló listát megírni, eszembe jutott, hogy korábban a napokban olvastam, hogy E. az egyik bloganyuka azt sütött, a posztjában meg volt egy receptre mutató link... és rájöttem, honnan vettem az ötletet. Úgy emlékszem, egyszer sütöttem eddig, de - pedig nem is kudarccal végződött - azóta valahogy nem ugrottam neki. De hát mikor máskor álljak egy ilyen projektnek, ha nem egy szabadságos héten, amikor már nem perzsel úgy a nap és nem elviselhetetlen a hőség?! Délelőtt pörögtem, mint a motolla, időben elkészült minden, és az aktuális mosást is kiteregettem.
Elnézve mások ételfotóit, mindig meg kell állapítanom, hogy ez is egy tudomány, és én erre nem vagyok képes. De annyira büszke vagyok a tegnapi teljesítményemre, hogy mégis kiteszem a fotómat. Meglepően Nagyon finom lett! Mára is maradt mindenből, így nem kell ismét főznöm.
Egyébként meg mennek a dolgok itthon. A héten kedden az őszi ruhamustrát követen megejtettem a cipős felülvizsgálatot is. Próbák zajlottak ("nyomd előre a lábad! bedugom hátul az ujjam. OK, ez még jó lesz!" vagy "...óh, ezt kinőtted!"). Beletúrtam a szekrény aljába is, és még jó, hogy megtettem, mert Ákosra találtam egy vadiúj darabot is (még árcédulával együtt), valamikor tavasszal szereztük be, arra számítva, hogy kinövi a másikat. Amit kellett, kisúroltam, kimostam, estére meg is száradtak a napon. Egyébként nem is állunk olyan rosszul, de mivel több olyan darab is van, ami most éppen jó, muszáj lesz felkészülni arra, hogy egyszercsak többet is egyszerre kinőnek, így nem árt részletekben előre készülni. El is futottunk tegnap este a közeli D-betűs sportáruházba, ahol fehér trikó, póló és tornacipő mellett előre gondolkodva már a honlapon látható téli bundás bakancsokat akartunk venni, de nem meglepő módon a polcokra még nem voltak kirakva.
Aztán szerdán voltunk még fodrásznál, és mivel a fiúk már úgy-ahogy visszaálltak a tanévi napi ritmusra (viszonylag időben kelnek), a 9-kor nyitó fodrászatnál sikerült kilenc óra előtt egy perccel kiszállnunk a kocsiból. 20 perc alatt végeztünk, csinosak és rendezettek lettek és annyiba került ez a pár perc, mint amikor én megyek másfél órára a fodrászomhoz festetni.
Onnan, ha már útnak indultunk, bekocsikáztunk a munkahelyemre. Ez a szabadság nem olyan, mint a nyaralós volt, amikor nem igazán voltam hajlandó sokat foglalkozni a benti teendőkkel, minden nap muszáj kicsit dolgoznom, meg voltak/vannak problémák is, ráadásul rájöttem, hogy hónap végével le kell zárnom az elektronikus jelenléti íveket (amit távolról nem lehet, delegálhattam volna másra, de azt meg elfelejtettem), és Ábel is szokta kérdezgetni, hogy ő mikor jöhet be velem a munkahelyemre. Hát, mikor máskor, amikor ráérősen elvagyunk itthon, vigyem be őt is?! Vittük magunkkal a kinőtt ruhákat és a babajátékokat is, legalább nem itt foglalják a helyet. Tudtam, hogy ott fogok ragadni kicsit idő kell ahhoz, hogy mindent megbeszéljek, ezért indulás előtt belecsempésztem a táskámba a kütyüket, amivel aztán a fiúk elvoltak az irodámban, amíg én végig-roadshow-ztam a kollégákat. Pörögtem rendesen és azt a szent elhatározásomat viszonylag be tudtam tartani, hogy ebédidőre hazaérjünk.
Tegnap pedig ugye főztem-sütöttem, meg ilyenek, a délután csak úgy eltelt (megint elaludtam a kanapén kicsit), a hazaérkező családfővel megterveztük a hétvégi menüt, aztán vacsora után futottunk ki cipővásárlás céljából.
Hátra van még az iskolai cuccok bepakolása, de mivel az égvilágon semmilyen információt nem kaptunk az osztályfőnöktől, tanácstalan vagyok, hogyan tudunk készülni. A rajzdobozt azért összerakom (persze abba is csak vakon vásároltunk), feliratozom a dolgokat, de többet nem tudok tenni. 
Ma még elmennék a gyerekekkel valahova, ahol költségmentesen futkározhatnak kicsit, de még nem találtam meg a megfelelő helyszínt hozzá. Hétvégén pedig kerületi napok zajlanak programokkal, koncertekkel, szerintem kinézünk rá. Aztán tényleg vége a nyárnak és kezdődnek a kötelezettségekkel teli szürke hétköznapok.

2018. augusztus 30., csütörtök

Nem erről volt szó!

Kb. azóta várom azt, mikor kezd el apa-fia együtt focimeccsre járni, amióta a családfő még első gyerekünk megszületésére várva az akkor még élő blogjában egy, a középső ujját felfelé tartó, focimeccsen ordító kisfiú képével tette közzé, hogy neki is fia születik, és rögtön előre is vetítette, hogy majd focit néznek együtt. Aztán kétfiús szülők lettünk, bennem meg erősödött az álomkép, amiben amíg a sport-, de elsősorban focirajongó apa a fiaival hétvégén délutánonként meccseken múlatja az időt, én otthon a pihe-puha kanapén meresztem a hátsómat pihengetek, esetleg friss süteménnyel várom a hazaérkezőket. (A sütögetés akkor még olyan távol állt tőlem, mint a család férfitagjainak ez a közös elfoglaltsága.) És igen, ez az utóbbi volt az egésznek a lényege: ők mennek, én itthon maradok. Különösen élessé vált ez az álomkép bennem egy-egy nehezebb hétvégén, amikor a fiúk elmentek majdnem a végsőkig a szülői idegek megtépázása érdekében.
Aztán ez az idő valahogy csak nem akart eljönni, a családfő időnként elmegy a kedvenc csapatának egyedül szurkolni (úgy sejtem, ritkábban, mint ahogy szeretné, de nem mindig jön ki rá a lépés, vagy csak egyszerűen keresztbe szervezünk valamilyen más programot). Egyszer-egyszer felvetettem már neki, hogy ugyan, nem akarja-e legalább az egyik fiát (hogy könnyebb legyen neki, mondjuk a nagyobbikat) magával vinni, de nem csapott le a lehetőségre, de még egyiknél sem merült fel igazán komolyan az ötlet. Tavaly már majdnem volt rá példa, hogy egyszerre mindkettőjük megtapasztalhatják a meccsek hangulatát, ráadásul Debrecenben, mert egy rokonlátogatás keretében tervezték a másik apukával és a négy fiúval együtt a programot (a két család ráadásul másik-másik csapatnak drukkolt), de Ábel lebetegedett az utazás előtti napon, így rábeszélve a családfőt, hogy ők Ákossal ne mondják le a közös hétvégét, mi ketten itthon maradtunk (és a vége az lett, hogy a szomszédék annyira nem ismert kölcsönkocsijával mentem a lázas gyerekkel az ügyeletre, hogy hazafelé induláskor egy ismeretlen, hasonló kocsiba pakolászó embertől kérdezzem meg, hol kell a járgányon a világítást felkapcsolni - de ezt senki nem láthatta előre). Szóval az álom eddig csak álom maradt - tegnapig.
A családfő szokta mondogatni, hogy számára azért is jó a blogomat olvasni, mert onnan értesül bizonyos dolgokról vagy tervekről, mert neki elfelejtek szólni, de a nagyvilággal az olvasókkal bezzeg legalább megosztom. (Ez igaz is, meg nem is, mert általában megbeszélem ám vele, de tény, hogy volt már olyan, onnan tudta meg, hogy hazautazunk anyuékhoz, ahogy azt is, hogy anyu jön - de ez lehet, valami tudat alatti anyósos titkolózásos kényszer nálam :D). A családfő a FB-on is szokott szemezgetni, mert látva, hogy milyen eseményeknél jelölöm meg, hogy "érdekel", így tudja, nagy eséllyel mit fogunk csinálni X hét múlva, de ezzel kapcsolatosan azért megnyugtattam már, hogy ez korántsem tuti, és sokszor azért kattintok rá valamire, mert így az oldal az időpont közeledtével feldobja az eseményt (és később a hasonlókat is), és nem felejtem el, milyen lehetőségeink vannak kimozdulni.
És persze a FB arra is jó, hogy egyszercsak én is értesüljek arról, ő meg a szerdai meccs iránt érdeklődik. Rá is kérdeztem később, hogy akkor elmegy-e, és nem akarja-e esetleg Ákost is megkérdezni. Válaszul csak hümmögött, ahogy akkor szokott, amikor nem akar rögtön nemet mondani még ő maga sem tudja, mi lesz belőle. (Ezt hümmögést az évek alatt fejlesztette ki, és erős a gyanúm, hogy szinte minden férfi tarsolyában van egy ilyen.) Természetesen szerdára elfelejtkeztem a meccsről (ez is valami tudat alatti dolog lehet nálam, mindig rácsodálkozom, hogy meccsre vagy focizni indul), ő meg úgy jött haza, hogy akkor vacsora után mégis elmegy, és megkérdezi Ákost is, van-e kedve hozzá. Meg is tette, a fia igent mondott (neki meg van egy olyan igenje, ami avatatlan fül számára lelkesnek tűnik, viszont a túl lelkes reakció éppen az ellenkezőjét szokta takarni, például abból kajából, amire így reagál, nagy valószínűséggel többet nem eszik, és rájövünk, hogy nem is annyira ízlett neki, csak nem akart bennünket megbántani). A családfő térült-fordult és bevallotta, hogy igazából hazafelé jövet már megvette a jegyét, hozta Ákosét is, meg a biztonság kedvéért Ábelnek is. Azért itt, mielőtt elképzeltem volna magamat itthon egyedül a barlangban, ahogy várom a férfiakat haza a vadászatból meccsről, felmerült bennem, mit tesz akkor, ha az egyik gyerek beleun a programba, mert Ábelről bizony nem merném biztosan állítani, hogy megmarad két félidőt a hátsóján. Aztán megadtam magam, és felajánlottam, hogy odamegyek félidőben a kapuhoz, majd kiadja azt a fiút, akit haza kellene hozni. Majd, mire észbe kaptam, közöltem, hogy én is megyek meccsre, akkor legalább kéznél leszek, ha egyesekkel hamarabb haza kell jönni. A családfővel madarat lehetett volna fogatni.
Így esett, hogy tegnap este Ábellel együtt én is életem első, stadionbeli meccsén kötöttem ki. Nekem minden új volt! A beléptetés, a motozás, a hangulat. Tényleg minden. Amikor helyet foglaltunk, megkérdeztem, hogy a melegítő csapatok közül melyiknek is szurkolunk (persze utána már, amikor a mezükben kijöttek, rájöttem volna magamtól is). Menet közben jöttem rá, hogy itt bizony nem lehet visszatekerni az adást, ha nem figyeltem, mi történik éppen. Majd a második félidőben idő kellett ahhoz, hogy már a másik kapunál történő akcióknál kell szurkolni. Statisztikát is készítettem magamban, meg is jegyeztem a családfőnek, hogy az ellenfél focistái izmosabbnak tűnnek és több közöttük a szőke. Egyszóval mindent elkövettem, hogy szőkenősen tekintsek az eseményre.
A csapat borzasztóan szerepelt (a családfő szerint szoktak jobbak is lenni), és második félidőre azt vettem magamon észre, hogy a tömeggel együtt izgulok egy-egy helyzetnél, aztán bosszankodom én is. Körülöttünk volt mindenféle nézőtípus, jó részük igazi rajongó drukker, aki - a családfővel együtt - valószínűleg már az anyatejjel szívta magába ezt a furcsa elköteleződést, ami akkor is töretlen, ha a csapat rosszul játszik (és ez gyakran megesik), ha kiábrándító változásokat tapasztalnak (néha félfüllel hallom, ahogy a szintén drukker barátjával telefonon hosszasan kitárgyalnak történéseket). Két félidő között már, bosszankodva több kihagyott helyzet miatta meg is kérdeztem, hogy "és ti ezért jártok ki???", mire ő: "hát te meg azt hitted, hogy szórakozunk?". Gólt nem láttunk, így csak hallomásból tudom, hogy akkor bizony felugrálnak a lelátón és ünnepelnek. A második félidőben erősödött a hangzavar, a gyerekek szókincse több kötőszóval is bővült az este folyamán, és hogy jól is rögzüljön minden új vagy kevésbé új kifejezés (mert azért, be kell vallanom, itthon is elröppen néha ez+az), ismétlésben is volt bőven részük. Ábel a meccs jó részét persze nem követte figyelemmel, hanem egy telefonon játszott, de ezekre a számára újdonságot jelentő kifejezésekre mindig vigyorogva kapta fel a fejét és meg is jegyezte, hogy "jujj, csúnyán beszélnek!".
Hát, így esett életem első spontán stadionbeli látogatása. Azt még nem döntöttem el, lesz-e folytatása.

2018. augusztus 28., kedd

Őszi ruhamustra

Nagyot mentem tegnap, bár ez távolságban csak a két szint közötti lépcsősor gyakori megmászását jelentette. Azért jó, hogy már készültem egy ideje a szekrények rendbe rakására, mert fejben teljesen kiforrott tervvel és módszertannal álltam neki. Kipakoltam mindent kupacokba, majd mindegyik kupacot átnéztem, áthajtogattam, közben emlékezetből méret szerint szortíroztam (mármint rémlik, melyik póló, rövidnadrág, nadrág tűnt mostanság a gyerekeken túl rövidnek, vagy ha kétségeim támadtak, egy etalon-méretűhöz mértem őket).
Segítőim ekkor már próbababaként nem igazán akartak funkcionálni, miután reggel azzal nyitottam, hogy az előszobai szekrényből becipeltem jópár mellényt, dzsekit, egyéb vastag felső ruhadarabot a szobába, ahol éppen voltak, hogy mindegyiket rájuk adjam. Ákost ez az akció kevésbé érintette, neki kevesebb az ilyen jellegű ruhája (és sajnos azokból is nőtt ki), de Ábel, aki örököl a bátyjától, a szomszéd gyerektől, meg még időnként kap is új ruhadarabokat, már ezekből is jelentős választékkal rendelkezik. Így hát míg kitekeredett nyakkal bámult a tévén valami mesét, sorban adtam rá a felső ruházatokat, a harmadiknál már felszólítás nélkül emelte a magasba a kezét ("nyújts ki a karodat, hadd lássam, meddig ér az ujja! óh, ennek is rövid az ujja... kinőtted..." vagy "határeset, itthonra még jó lesz az udvaron játszani"), aztán ugyanezt a nyújtózkodós mozdulatot megcsinálta a mellényeknél is és mindegyiknél közölte, hogy már ezt is kinőtte.
Majd jöttek a sapkák, amik még tavaszról ragadtak lent az előszobában a sapkás-sálas kosárban (igen, nálunk ilyen is van, mondaná a családfő, hogy nálunk még a kis kosarak is nagy kosárban sorakoznak), egy-kettőt szemre kinőttnek nyilvánítottam, párat felpróbáltattam. Egyet, amit már kicsinek nyilvánítottam, Ábel utólag visszalopott az elmenős zacskóból, hát legyen.
Ilyen reggeli indítás után megérthettem, hogy ők aztán többet nem akarnak próbálgatni (hát, persze, értem én, hogy drága az idejük holmi ruhás akciókhoz), így a fenti ruhásszekrényből már szemre válogattam. Ákos szekrényénél a kinőtt, de még viselhető darabokat zacsiba raktam, ezek mennek a mi ágyneműtartónkba méret szerinti sorrendben, ahonnan évszakváltásnál csak kiveszem a következő adagot (kivéve, ha a családfő valamiért kipakolja és a rendszeremet nem értve más sorrendben rakja vissza a ruhás zacskókat), az elnyűtteket kíméletlenül kidobáltam (muszáj volt megacélozni magamat, mert Ábelnek így is sok a ruhája, a felét hordja kb. egy-egy méretből). Ábel ruháinál három kupacot csináltam, ami még jó méretben és minőségben, az visszament a szekrénybe, ami nagyon elhasználódott és/vagy kinőtte, a kidobandók közzé került és ami a kinőttekből vagy várhatóan nemsokára kinőtté válókból még szép állapotú, egy nagy zacskóba egy kolléganőnek (akit pár hónapja kérdeztem meg először, hogy nem kér-e fiúruhákat és örült a lehetőségnek, most írnom is kell neki, hogy kéri-e).
Előkerültek még más kincsek is. Például Ákos szekrényében megtaláltam még egy egyszer oda valamiért eldugott távirányítós helikoptert, amit nem is értek igazán, mert elvileg óvni akartuk, hogy csak engedélyezett körülmények között használhassák, aztán valahogy elfelejtődött (igazság szerint egyszer kettecskén kipróbáltuk az akkor még sokkal kisebb Ábellel, le is tört a plafonnak ütközve a propellerje egyik karja, így - hát mi mást tehettünk volna - eldugtuk a ruhásszekrény felső polcára, aztán ottragadt). Ábel szekrénye tetejéről pedig leemeltem a csecsemőkori légzésfigyelőt (gondolom, sejtitek, hogy mióta nem használjuk), meg egy játszóállványt, ami szintén olyan kétéves kora körül volt használatban, aztán kölcsönadtuk, majd amikor visszakerült, feltettük a magasba. Ezeknek még gazdát kell találnom, tuti, hogy még egyszer nem rakom vissza, mert akkor ott ragad, így hát most kerülgetjük fent az előszobában.
A válogatáshoz vittem magammal egy jegyzettömböt, amire név szerint szétválasztva, mérettel ellátva felvéstem a beszerzendő darabokat, két kategóriába sorolva ("most rögtön izibe nagyon, de nagyon szükség van rá", illetve "később kell majd, vagy nem annyira égető a hiánya, de én örülnék neki, ha költenénk erre is vennénk") - senki nem vádolhat meg azzal, hogy nem vagyok körültekintő és pedáns. A kész listát pedig minden kommentár nélkül diszkréten a konyhapultra helyeztem, hogy az, akinek a tudomására szeretném hozni, miket kell még vásárolnunk, megtalálja. Ez meg is történt, délután egyszer csak hitetlenkedő hörgést hangokat hallatva jelent meg a családfő, hogy ezt mindet meg akarom-e venni. Megnyugtattam, hogy van olyan rajta, amitől most el tudok tekinteni, viszont - csak hogy ne nyugodjon meg teljesen - számítson rá, ma a lábbelik kerülnek sorra.

2018. augusztus 26., vasárnap

Tevékeny szombat

Hetek óta az első hétvége, amit itthon töltünk, vártam már. Persze ez így nem teljesen igaz, mert augusztus első felében volt már egy ilyenünk, amikor egész szombaton itthon voltunk, csak vasárnap mentünk cirkuszba. Így van ez mindig, amikor közeledik a nyár, elkezdünk zsezsegni, tervezgetünk mindenféléket, ütemezünk programokat, örülünk neki, hogy van lehetőségünk mindenféle élményeket megélni, aztán meg egy idő után vágyunk egy kis itthoni nyugira, és amikor ez megadatik, akkor meg persze kicsit kimozdulnánk.
Most is pontosan ez történt. A szombat délelőtt elment a szokásos körökkel (vásárlás, takarítás, mosás, főzés), leszedegettem a faliújságról, a lépcső széléről a gyerekek elmúlt évi alkotásait és bepakoltam az emlékes dobozaikba, sőt még könyveket is válogattam. Ákos nagy ruhásszekrénye aljából kiszedtem az iskolai könyveket, egy-két darab kivételével a többit kiszanáltam (gondolom, nem tettem vele rosszat), aztán rátaláltam a gyerekkori könyveinkre, amik arra várnak, hogy a fiúk elég nagyok legyenek hozzájuk (közben meg arra gondoltam, hogy akkorát változott ez a világ ahhoz képest, amikor mi ezeket, pl. az indiános könyveket, faltuk a családfővel, hogy talán már nem is fogják soha elolvasni), sőt előkerült egy jó nagy kupac szak- és tankönyv, amiket még az előző munkahelyemen adtunk ki (mindig kaptam én is tiszteletpéldányt, és amikor eljöttem onnan, valamiféle nosztalgiából félretettem őket). Ez utóbbiból kiszedtem néhány időtállót, azokat beviszem a munkahelyemre, a többit pedig kidobtuk, mert jó részük a téma miatt már amúgy is elavult, és talán ideje lezárni ilyen szempontból is azt a korszakot, közel négy év után már nem sírom vissza.
Ebéd után elpilledtünk kicsit, sőt mindketten el is aludtunk pár percre, aztán arra ébredtünk, hogy vagy most rögtön felállunk és nekiindulunk, vagy menthetetlenül itthon ragadunk. Mára egész napra esőt jósoltak, tudtuk, sajnálnánk később, ha nem mozdulunk ki, ezért megtöltöttem a kulacsokat, mostam a fiúknak két almát (amit aztán itthon is felejtettem), előszedtük a bicikliket és letekertünk a Duna-partra. Elég szupernek érzem, hogy viszonylag közel lakunk, ráadásul mostanság elkezdték kiépíteni ezt a részt, és bár még inkább elhanyagolt és szemetes (főleg a szemben lévő Római-parthoz képest), de alakulgat azért, élet is van, és lehet kavicsokat dobálni, sőt parittyázni is a vízbe. Nem is volt másra szükség szerintem. Nem sokkal vacsoraidő előtt értünk haza, onnan meg már a szokásos rutin szerint tevékenykedtünk.
Az időjósok nem tévedtek, most szakad az eső. Lassan eljön (vagy már itt is van) az az idő, amikor éjszakára a fedett teraszról is be kell vinnünk a ruhaszárítókat, mert éjszaka visszanedvesedik a ruha. Ma kiszedem a paplanokat, átmosom őket, hogy kéznél legyenek, amikor szükség lesz rájuk. Elnéztem Ábelt tegnap az egyik csíkos szeretem-pólójában, a nyár folyamán valahogy rövidebb lett a dereka, már ezt sem nagyon fogom tudni ráadni, mert kicsúszik a nadrágból. A fejemben már a színesülő leveles időszakhoz kötődő programok, kirándulások tervei hemzsegnek. Közeledik az ősz.

2018. augusztus 25., szombat

Anyával a munkahelyen

Eltelt ez a négynapos hét is. Miután úgy döntöttünk, hogy az iskolai ügyeletbe nem adjuk be Ákost, várhatóan rám maradt őkelme. Szeret velem bejárni (naná, mert itt nem nagyon tudok korlátokat állítani a kütyüzésre, ha dolgozni akarok, hagynom kell őt is, hogy lefoglalja magát valamivel), de én egy-egy napnál többet nem szeretem magammal vinni, mert bár a munkahelyemen sok kisgyerekes anyuka van és jellemző jelenség a gyerek látványa ilyenkor nyáron is, meg az őszi, tavaszi szünetek alatt is, hosszabb távra azért szerintem nem gyereknek való egy munkahely. A szülő sem úgy halad a munkájával, a gyerek is elfárad a nagy semmittevésben is, Ákos is eddig szinte mindig elaludt hazafelé menet a kocsiban. Aztán végül úgy alakult, hogy kedden itthon maradhattak az apjukkal, velem csak három napot jött. Mondjuk még mindig szerencsésebb őt megnyerni, mint Ábelt, az utóbbira ritkábban is (évente úgy kb. egyszer) kerül rá a sor, mert ő szorosabb felügyeletet igényel (egyszer úgy három éve el is tűnt az épületben, rémületen keresgéltem), de érezhetően ő is vágyik rá, hogy dolgozóba menjen anyával.
Ákos ezekre a napokra felkészül, úgy megtömi a táskáját, mintha elutazna több napra. Most is került be újság, könyv, angol szótárfüzet (!), meg még ki tudja mi. Elmondanám, hogy ezek egyikét sem vette elő, főleg nem a szótárfüzetet. Utolsó napon mondtam is, hogy felesleges behoznia, úgysem nyúl hozzá, de mégis betette. Gondolom, úgy hitte, én örülök neki, hogy ő milyen kötelességtudó iskolás, ha már megemlítettem, hogy nem sokat várok tőle, csak a tanév előtt az angol szavakat ismételje át.
A hét középső napján akadt társasága is, a főnököm is behozta a sajátját és a délelőtt folyamán már a megszokott módon be is adta hozzám. Nekem is volt munkám (főleg így szabadság előtt), de viselhető mennyiségben, neki viszont most minden napja őrület, az állandóan kérdező fia mellett még úgy sem tudott volna haladni, ahogy egyébként. Nem is nagyon láttam aznap, egyszer nézett rá a gyerekre, ebédelni viszont a megszokott körben mentünk a két fiúval kiegészülve, így - mivel kötelességemnek éreztem - megragadva az alkalmat, jeleztem neki, hogy tudjon róla, az én irodámban Minecraft-továbbképzés folyik*, és ez a nap biztosan megváltoztat majd egy-két dolgot az életükben. A beszélgetést hallgatva egy idősebb, gyerektelen kolléga is felkapta a fejét (azt hitte, valami új ösztöndíj-lehetőségről beszélünk a munkánkkal kapcsolatosan :D), így őt is felvilágosítottuk, mi is ez.
Ákossal egyébként nem sok gond volt, önjáró, eligazodik az épületben és csendben elvan, ha mennem kell valahova, nyugodtan ott hagyhatom, bár megint felvette egyszer a telefonomat és azért szóltam, hogy inkább ne, mert nem tudhatja, ki hív (csak én nem örülök neki, hogy ott kell egész nap punnyadnia). Na, de letelt ez is, pénteken még bele kellett húznom kicsit a munkába, de aztán munkaidő után félórával le is tettem a lantot. Eljutottam addig, ameddig lehetett, de gondolom, azért a következő egy hétben itthonról is lesz még némi teendőm.
Most meg... én el sem hiszem, hány napot leszek itthon. Pénteken estefelé a nagy örömködések közepette elsőre nem is sikerült kiszámolnom, de a családfő a segítségemre sietett. :-)
A hétvégére nem sok mindent terveztünk, idejét sem tudom, mikor voltunk itthon a nyár folyamán egy teljes hétvégét. Ha az időjárás a barátunk lesz, azért némi kerekezést hajlandóan leszünk bevállalni, de semmi többet nem kívánunk most legalábbis. Megterveztük a következő napok menüsorát is, jellemző módon rögtön valami időigényesebb kajákban kezdtünk gondolkodni (miközben én vizionáltam valami brutálisan hizlaló habos-babos süteményt is, de lesz helyette muffin, amit én nem nagyon szeretek, a fiúk viszont igen). A teendők és a gyerekes elfoglaltságok mellett pedig azt tervezem még, hogy a könyvtári könyveket is befejezem, és kisimultan vágunk majd bele a tanévbe.
Így legyen!

*Még a múltkor derült ki, hogy a főnököm Ákosnál egy évvel fiatalabb fia nem ismeri a Minecraftot (szerencsés emberek), Ákos a legutóbbi találkozásuk alkalmával - elhintve az érdeklődés csíráját - már mesélt neki róla, most viszont szintet is léptek, amíg Ákos a telefonon nézett valamit, a gyerkőc megkapta a tabletjét és láthatóan beszippantotta a kockavilág.

2018. augusztus 23., csütörtök

Szabadságon innen, hosszú hétvégén túl

Nem is gondoltam, hogy ilyen jól jön ki, de most már áldom az eszem/szerencsém, hogy így alakult. A kellemesen telt hosszú hétvégét követő négynapos munkahét mindig viselhetőbbnek tűnik egy ötnaposnál. Még úgy is, hogy a héten ifjú munkatársam, Ákos is velem tart. Ő egyébként az iskolai ügyeletben töltötte volna ezeket a napokat (igen, én is sajnálom érte, de nem volt más lehetőség), csak éppen még a múlt hét elején felhívtak a suliból, hogy tájékoztassanak, mindösszesen hárman kértek ügyeletet, a másik két gyerek fiatalabb, biztosan akarom-e (persze nem akarnak róla lebeszélni és hittem is a hölgynek). Visszakérdeztem, hogy a másik két szülő mit mondott, ők kérték, de végül mi meg arra jutottunk, hogy megoldom én megoldjuk majd mi, így lemondtam a megrendelt kaját. Felmerült bennünk az is, hogy Ákos itthon marad egy napra, de túl hosszúnak éreztünk egyedül 8-9 órát, így inkább jön velem.
Végül úgy alakult, hogy a családfő nyert egy szabadnapot keddre, amikor Ábelt is itthon tartotta, nekem meg három nap maradt a munkában Ákossal. A munkamennyiség számomra viselhető bent, meg igyekszem ütemesen haladni is. Van nálunk kevésbé szerencsés szervezeti egység, akik most eléggé hajtanak, meg még extra feladataik is akadtak mindenféle változások miatt. A főnököm is rendesen szív, de becsületére legyen mondva, nagyon odateszi magát. Bár ma már ő is behozza a fiát, van egy sejtésem, hogy nálam passzolja le, mivel Ákossal jól elvannak. Én meg igyekszem úgy intézni mindent, hogy viszonylag nyugodtan jöjjek el szabadságra.

Egy. Hét. Plusz. Még. Egy. Nap. 

Hát, bennem meg csak tegnap tudatosult, hogy milyen jó dolgom lesz nekem, mire mindenki visszaérkezik a szabadságáról, én eljövök kicsit (mondjuk a hőségriadós heteket végigtoltam bent, megérdemlem). Először csak a jövő hétfőt írtam ki (az oviban nevelés nélküli nap van), meg a következőt (az első tanítási napot már hagyományosan itthon töltöm, a délelőttöt nyugiban egyedül, aztán Ákost ebéd után elhozom és a délutánt pedig vele), de aztán miután kiírtam már az év végi szabadságomat is, meg a vezetői megbízásom meghosszabbítása* miatt visszakaptam a plusz két napomat, még mindig 15 napom maradt, így gondoltam egy nagyot, és az egész hetet kivettem (és még mindig lesz két hetem az őszre erre-arra). Így Ákos felügyelete is megoldott, és persze Ábel is marad itthon.
Úgy tervezem, hogy viszonylag nyugisan töltjük a napokat. Elég mozgalmas volt a fiúk nyara, nem árt kicsit rápihenni a tanévre. Összepakoljuk az iskolai cuccokat, végre teljesen megejtem a Nagy Gyerekruhás Szekrény Átpakolós Projektet, esetleg még csavargunk picit, meg ilyenek. Előfordulhat, hogy a családfő is nyer egy-két napot (hónap végén mindig kevesebb a munkájuk, neki is bőven van még szabadsága).
Jó lesz, jó lesz.

*Azt nem is említettem, hogy augusztus közepén járt le a vezetői megbízásom. Már előtte ki kellett volna írni az új pályázatot, de végül még tavasszal az a döntés született, hogy a várható szervezeti átalakítás miatt mindenkiét meghosszabbítják, és jövőre lesznek változások. Így visszakaptam az évi időarányos plusz két nap szabadságomat is.