2017. május 27., szombat

Pörgős péntek és gyereknapi hétvége

Pénteken, de már csütörtökön sem voltam a munkavállalók gyöngye. Az előző napon csak kicsit korábban kellett lelépnem az óvodai évzáró ünnepség miatt, az utolsó munkanapon viszont eléggé ellazultam a dolgokat. Igazából nem én akartam így, annál én kötelességtudóbb vagyok, hogy alig tegyek valami hasznosat, de belesodródtam, aztán meg már nem tudtam kimászni belőle.
Először csütörtökön reggel, ahogy telefonon beszélgettem a nemrég kilépett kolléganővel (még nem igazán tud elszakadni, rendszeresen bejelentkezik, én is rácsörgök néha), kiderült, hogy az előző szűkebb körben, sietősen, svéd húsgombócokból álló pénteki közös ebédünk megismétlésére erre a péntekre is beficcent egy ebéd. Másik kolléganővel, főnökömmel tervezték (ők hárman anno egy munkahelyről szivárogtak át, én meg valahogy belekerültem a társaságukba, és - mondhatom talán - baráti viszonyok szövődtek köztünk). Négyünk közül a főnökömmel mi vagyunk a gyenge láncszemek, kisgyerekekkel, akik lebetegedhetnek, egyéb munkán kívüli kötelezettségekkel, feladatokkal, amiket meg kell oldani. A kilépett kolléganő még nem dolgozik (ergo baromira ráér), az itt maradó pedig bár van munkája bőven, viszonylag könnyen tud extrákat bevállalni (mármint programot, mert nincs saját családja, meg egyéb feladata). Bezzeg mi a főnökömmel eléggé egyensúlyozunk időnként, hogy hely tudjunk állni. Egyébként remélem, hogy ezek a munkaidős extrák nem lesznek így hosszasan, mert ha csak úgy kiugrunk ide-oda, megsínyli a munka.
Most is tologattuk az időpontot, kiderült, hogy egyik közvetlen kolléganőmnek előző napon volt a születésnapja, de mivel én megpattantam az óvodába, elhalasztották péntekre az ilyenkor szokásos benti gyerekpezsgős koccintást, így munkaidő vége előtt vissza kellett érnem emiatt, a főnökömnek meg lebetegedtek a gyerekei, és a megőrző nagyszülőktől koradélután kellett átvennie őket, de határidős feladatai is voltak, és még a telefonjával is küzdött, szervizt keresgélt... így hát elég sietősre sikeredett minden. Késve indultunk, aztán meg gyorsan lapátoltunk, majd én már enyhén feszült voltam, hogy engem meg vár a kilenc kollégám a köszöntéssel, mire sikerült visszaindulnunk.
Aztán mire túlestünk a koccintáson, mennem is kellett, mert háromtól meg egy cukrászdában volt programom egy barátommal (akivel, kiszámoltuk, lassan húsz éve ismerjük egymást, borzalom). Korábban értem oda, beszaladtam gyorsan a kínaiba, de persze csak a gyerekcuccokig jutottam, amikor már hívott L., hogy ő már odaért. Végigfecsegtünk kb. másfél órát (ő három-, én kétgyerekesként ecseteltük a nevelési kérdéseket).
Amikor hazaértem, a családfő némileg morcosan megjegyezte, hogy nem volt elég egyértelmű a kommunikációm, mi a feladata, mert amikor hazaért a kisebbikkel, akkor jött rá, hogy a nagyobbik meg az iskolában maradt, így még őt is összeszedte. Végül minden jól zárult, és a péntek este már teljes körben zajlott nálunk is.
A hétvégénk még nem kiforrott, de annyi tervem van, hogy csak bírjunk válogatni. Reményeim szerint megtisztul a ház, ebéd is készül, sőt gaztalanodik az udvar, kicserélődnek a könyvtári könyveink, gyümölcsök kerülnek haza a piacról, talán délután biciklire is pattanunk, holmi fagyizás is beiktatódik, és a születésnapos osztálytársnak is lesz ajándéka. És ez csak a szombat. Vasárnap Ákos elindul néhány osztálytárssal és az ünnepelt szüleivel Jászberénybe az állatkertbe, ő csak délután keveredik haza. A gyereknapot így jórészt Ábellel töltjük, a programot is az ő igényeihez igazítjuk. Ákos napok óta feszegeti a gyereknap (és holmi ajándék) kérdését, az imént elmesélte, hogy ha mégis csak lenne ajándék, akkor kincskereső játék keretében eldughatnánk itthon valahol, de hozzátette, hogy apa szerint "nálunk minden nap gyereknap", tehát ne számítson külön tárgyiasult nyereményre ebből az alkalomból, és nagyvonalúan elfogadni látszik ezt a verziót is.
Még szerencse, mert én is így gondolom.

2017. május 26., péntek

Hát ez...

...nagyon-nagyon szipp, meg minden:
Ez a végeredménye annak, amikor a mi kis széllelbélelt, még mindig dackorszakban leledző, borzasztó hangos és aktív gyerekünk egy eseményen koncentráltan és borzasztó ügyesen, nagyon-nagyon cukin odateszi magát. A csalafintaság ott van azért, de hihetetlen élmény volt őt látni szerepelni. Volt benne némi drukk, amikor kivonultak elénk, kicsit gyűrögette az inge alját, de látszott, ahogy összeszedi magát, és elkezdi élvezni a szereplést. Hát, hihetetlen, hogy ez a kis vadember ilyen is tud lenni! Na, és milyen volt a szemem a végére? Könnyes, naná. Szerinte meg fényes. :-)
Sajnos nem tudtam csak a műsorra koncentrálni, megrendelésre az egészet rögzítenem kellett telefonnal. Ákosnak focimeccse volt, és mivel nagyon neccesen tudtuk volna utána összeszedni, végül az a döntés született, hogy ezt most kihagyja, de megkért, vegyem fel neki az egészet, hogy meg tudja nézni.
A programsorozat még nem ért véget. A jövő héten az óvodában gyereknapi rendezvény lesz (a tavalyit a céges tréning miatt ki kellett hagynom, így most nagyon készülök), Ákos aznap osztálykiránduláson lesz, utána pedig az iskolai évzáróra csíphetjük ki magunkat. Közben Ákosnak még van egy iskolai matek versenye, és minimum két születésnapi bulija (az egyik ottalvós, csak mondom!). Aztán lassan lecsenghetnek a dolgok, és jöhetnek a táborok, itthonlétek, mamás nyaralások.

2017. május 25., csütörtök

Céges tréning

Szóval egy igen mozgalmas hét vége után újra becsomagoltam vasárnap este, és elmentem a kétnapos céges tréningre. Az idei más volt kicsit, mint a tavalyi. Például nem félórás késés után indultunk el, és nem is mentünk olyan messze. A tréner ugyanaz volt, a feladatok viszont viccesebbek, vagy kézzel foghatóbbak, és szinte elröppent a két nap.
Gondolkodtam utólag, hogy mennyit segített a hétvégi családi oldódás és bulizás, ami hihetetlenül feltöltött lelkileg, de alighogy bemutatkoztunk, azt vettem észre magamon, hogy önként jelentkeztem az első feladatra, ami hihetetlenül megnövelte a népszerűségemet renomémat. Nem maga a jelentkezés, hanem a teljesítményem és szerepem lett beszédtéma. Ez a fajta oldottság nem annyira jellemző rám, főleg nem egy társaságban, ahol mindig vannak hangadók, többet vállalók, sokat beszélők - én ilyenkor inkább csendben szoktam ülni, de most valahogy volt kedvem aktívnak lenni. Innentől nem volt megállás, véleményt nyilvánítottam, szerepeltem, vicceltem. Én magam csodálkoztam a legjobban ezen. A nagyfőnök meg állítólag a szauna magányában a közvetlen főnökömnek újra és újra elmondta, hogy ő még nem látott ilyennek, hogy kinyíltam tavaly óta, és milyen jókat mondtam. A főnököm meg már levegő után kapkodott a nagy hőségben, és - ahogy utólag mesélte - a gondolatra, hogy el fog ájulni, és még akkor is ezt fogja hallgatni, nem volt annyira boldog. :-) Az új teide a szabadidős programban is aktívan részt vett, a rövidke időben először fagyiztunk, majd sétáltunk egyet a gödöllői kastély parkjában, ami maga volt a nyugalom szigete.
Este kicsit hiányoztak a fiúk, de aztán az az este is eltelt. A második napon a társaság fele durván kialvatlanul érkezett, de nekidurálták magukat a következő etapnak, és külön öröm volt, hogy konkrét megoldandó feladatokhoz ötletelhettünk mindenféle kiscsoportos felállásban.
Bár én nem éjszakáztam, mire délután kimerülten visszaértünk, már csak arra vágytam, hogy hazajöhessek. A családfő vidéken kolbászolt, a fiúcskák összeszedése rám maradt. Szerencsére időben elindultam, így a megérkező viharnak csak az eleje kapott el bennünket, de akkor is már futva értünk be a házba, és csak ott vettük észre, hogy Ákos a benti szandáljában jött haza.
Kifejezetten jól éreztem magam a tréningen, és ez nagyon feldobott. Most már csak a hétvégét várom, hogy itthon is molyolhassunk kicsit. Addig is ma megtekintjük az óvodai évzáró műsort (Ábel már lecsekkolta, milyen szépruhát készítettem ki neki). Ákosnak ma focimeccse van, így nem tud jönni, de megkért bennünket, hogy vegyük fel neki a műsort, hogy megnézhesse utólag. Aztán péntek - azt már fél lábon is kibírom.

2017. május 22., hétfő

II. Össz-rokontalálkozó

Azt nem tudom, ki hogy érezte magát vasárnapra a díszes társaságból, de én elég megtörten. Végül is, ha ezzel az edzettséggel, amivel én rendelkezem, olyat csinálok, amit felnőttkoromban nem szoktam, nem is csoda. De kezdem az elején.
Szombaton reggeli után kicuccoltunk a kocsiba, és elindultunk, dél előtt értünk haza. Örömködés, a kert termésének vizsgálata, kiscsirkék megszemlélése és egy gyors ebéd után mentünk át a szomszéd falu erdészházába. Ott még viszonylag kevesen lézengtek, a főszakács szerencsére már őrizte a bográcsot, benne a készülő gulyáslevessel. Ákos, aki az őszi ilyen összejövetelt betegség miatt kihagyta, vádlón rám nézve közölte, hogy én azt mondtam, sok gyerek lesz, most meg rajtuk kívül senki nincs itt. Aztán szépen lassan befutottak a többiek. Végül, bár nem sikerült megszámolnom, olyan 45 fő jött össze, és Ákos is megnyugodhatott, mert a gyerekek száma is súrolta a húszat.
A késői ebéd után egyszer csak begurult egy lovaskocsi, a hátulján két (remélhetőleg felerősített) paddal, a gyerekek körbekapták a felépítményt, és mire észbe kaptunk, fel is másztak rá. A kocsi hajtója köszöngetett az ismerősöknek, majd elvitte őket az erdőbe. Az unokatestvéremtől, aki amolyan szervezőként sürgött-forgott körülöttük, azért a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy ugye ismeri az embert, és nem csak erre tévedt, kiderült, hogy ő rendelte oda. A fiúk köre után a ló kicsit pihent, és akkor kezdődött a focimeccs, miközben a csajok következtek a lovaskocsis programban. A meccsen a csupasz csigák játszottak a pólósok ellen, a kicsi csigák nagyon kitartóak voltak, rendesen megizzasztották a felnőtteket, ahogy mint egy légyraj, meglepték a focit vezetgetőket, akik próbálták őket nem letaposni. Aztán megszakadt egy időre a meccs, készült egy pár közös fotó, amibe alig fért bele mindenki (na, meg a felnőttek már külön örültek a kis pihenőnek). Ekkor jött el a mi időnk, mi lányok kihívtuk a megfáradt fiúkat egy körre. Kicsit egyezkedtünk, hogy ki veszi le a pólóját, de végül a fiúk bevállalták.
Valamikor régen gyerekkoromban gyakran volt olyan családi, baráti összejövetel, ahol az apraja-nagyja rúgta a bőrt, két elég nagy termetű rokon néni állt a kapuban, a többiek meg kergették a labdát. De azóta maximum akkor csináltam ilyet, amikor a fiúkkal picit rugdostuk a focit. Végül meglepően jól ment a dolog, a húgom élete árán védte a kaput (le is tarolta az egyik rokon gyereket), a többiek is igyekeztek (volt unokatestvér, aki az ellenfél kapusának, aki a férje volt, a figyelmét próbálta női praktikákkal elvonni), én is futottam, cseleztem, szereltem, és rúgtam három gólt is az ellenfélnek (a családfő valami újfajta csodálattal a tekintetében nézett rám utána :D, ilyet még nem látott tőlem a kapcsolatunk alatt). Mondjuk az a félspárga, amit lenyomtam egyszer, nem esett jól. A többi csaj is kitett magáért, őket sem láttam így futni már évek óta. Közben próbáltuk a kis csupaszokat nem letaposni, akik egyre idegesebbek lettek a saját anyáiktól és nagynénijeiktől csajoktól.
Már alig éltem, a családfő hozott egy nagy pohár innivalót, amit jól meghúztam, és csak az első korty leérkezésekor jöttem rá, hogy az ásványvizes palackban jó kis házipálinka lehetett, amit soha nem szoktam inni. Égetett, mint a nyavalya, beleszédültem az élménybe. Közben a csapattársak egyesével elszivárogtak, ki feladta, ki a gyerekét rendezte, és véget ért a meccs. A végeredményt nem követtük, de a csajok egészen jól szerepeltek.
Közben besötétedett, előszedtük a hűtőből az ott feledett süteményeket, volt még némi tánc is (csak mondom, a családfővel csárdást jártunk - még erre sem volt példa), aztán valamikor 10 körül elkezdtünk hazaszállingózni.
Mi most anyuéknál aludtunk, de reggeli után indulnunk kellett vissza, mert Ákossal délutánra színházjegyünk volt. A focitól olyan izomlázam lett, amit már régen éreztem. Hazaérve minden vágyam némi pihenő lett volna, de nekiindultunk azért a programnak. Életem leghosszabb gyerekdarabját néztem végig, egyszer-egyszer belebólintottam, végül kibírtam, és Ákos kedvéért még élvezni is képes voltam.
Jó volt, jó volt, szerintem lesz még ilyen.

2017. május 20., szombat

Hétzáró

A hetet elég mozgalmas nappal zártam, és mivel meglehetősen büszke voltam magamra, és úgy érzékeltem, hogy a családfő nem fejezte ki az elvárt lelkesedéssel ebbéli véleményét, így én mondogattam estefelé helyette, hogy milyen klassz vagyok. :D
Reggel fodrásznál kezdtem, festés, vágás - az utóbbit nem bántam meg, egy fokkal rendezettebbnek érzem a fejem. (El is határoztam, hogy a következő alkalomra kiveszek egy nap szabadságot, és összekötöm kozmetikussal a dolgot - ennyi kényeztetés nekem is jár.) Aztán berongyoltam a munkahelyemre, ahol várt egy határidős teendő, amit (számítva arra, hogy úgysem kapunk szakmai segítséget onnan, ahonnan kellene) előrelátóan előkészítettem előző nap.
Közben megérkezett a nemrég kilépett kolléganő is a papírjaiért (jövő héten újra jön, nem sikerült a megfelelő szerveknek megfelelő tartalommal kiállítaniuk), akivel közös ebédet terveztünk. Többen lettünk volna, de a másik kolléganő lebetegedett közben, így csak a főnökömre vártunk, aki végül egyórás csúszással csatlakozott hozzánk. (Ők mindhárman egy intézményből érkeztek korábban. Emlékszem, akkortájt úgy éreztük, megszálltak bennünket, a fene sem gondolta volna, hogy mostanra én is hozzájuk csapódom.) Amennyire készültem erre az ebédre gyomorilag, olyan csalódást okozott, mert az IKEA-ban kötöttünk ki. Az ok: a főnökömnek vissza kellett néhány dolgot vinnie, és a határidő szorította. Így hát a jó kis ínycsiklandozó falatok helyett svéd húsgombócokat nyammogtam, ami már tíz éve sem ízlett, most sem esett jól. Aztán meg még meg kellett küzdenem a hirtelen jött ötlettel, hogy körülnézhetnék a rég látott műintézményben némi vásárlási céllal - nem hiányzik ez most a pénztárcánkban. Ezért csak a sorok között haladva félszemmel sasoltam a kínálatot, és megállapítottam magamban, hogy ajaj, tudnék költeni, az biztos. (A gondolat egyébként azóta is a fejemben van, lehet, hogy mégis visszatérek a közeljövőben a kínálatot végig böngészni.) Mire végeztünk, megérkezett a főnököm édesapja, akivel megismerkedtünk (mondom én, hogy teljes jogú tagja lettem a csapatnak), majd szét is váltunk, mert ők viszont vásárolni készültek. A volt kolléganő visszaszállított a kocsinkhoz, az épületbe már nem mentem be, átültem a járgányba, és hazaindultam. (Hát, nem sokat termeltem a cégnek, az biztos.)
Itthon volt annyi eszem, hogy nem ültem le a szokásos délutáni kávéra, inkább nekiugrottam a takarításnak. Mire Ákosért indulhattam a suliba, már száradt a kő, így nyugodtan indulunk neki a hétvégének.
Ma rokontalálkozó lesz otthon, 40 fő jelezte a részvételét, bográcsban főzünk, a gyerekek majd rohangálnak körülöttünk, mi meg elleszünk együtt. Becsomagoltam, a kocsi ismét tele lesz (a családfő morgott is, hogy egy éjszakára mi mindent készítettem, de a cuccok egy része lent marad). Vasárnap pedig sietünk vissza, színházba megyünk Ákossal és az osztályával.
Hát, kellemes hétvégét kívánok magunknak és nektek is!

2017. május 17., szerda

Öt

Eljött ismét a nagy nap, ma éppen öt éve teljesedett ki a kis családunk létszámban (és hangerőben), amikor megszületett a legkisebb ugrifüles. Visszaolvastam a negyedik és harmadik születésnapi megemlékezésemet, és amolyan könnyesen-meghatódós, meg a dackorszakos-időnként embert próbálós-tiszta apjás érzések rohantak meg. Éppen olyanok, amilyen ő maga.
Már akkor tudta, hogy mi a jó neki, amikor kiválasztott bennünket: megvárta, hogy beépítsük a tetőteret, kialakítsuk a második gyerekszobát, felcuccoljunk minden nehéz bútort, és aznap este beköltözött a pocakomba. És bizony, éppen a napokban emlegettem, hogy amilyen gyorsan és szépen belesimult a hétköznapjainkba, zokszó nélkül jött velünk nyári programokra, nyaralásra, egyéves kora környékén olyan határozottan tudatosította bennünk, hogy ő bizony önálló, komoly akarattal rendelkező személyiség, aki hol harcol a bátyjával, hol csüng minden szaván. Ez azóta is tart: imádni való, bújós-szeretgetős angyal, aki keményen ellenáll, ha rájön a hoppáré, aktívan éli a mindennapjait, ugyanakkor időnként úgy elmerül a saját világában két kis plüssel vagy csak az ujjaival bábozva, hogy mi csak ámulva figyeljük.
Azt az érzést soha nem felejtem el, amikor először megpillantottam és megérinthettem:
 ...és már akkor reméltem, hogy ilyen vigyori, elégedett gyerek lesz belőle:
Boldog születésnapot kívánunk, Ábel!

2017. május 15., hétfő

Aktív, lepirulós, kifárasztós, de egész jó hétvégénk volt

A hétvégénk részben spontánul alakult, de (vagy éppen ezért) egész jó lett (bár az apák nem osztották a véleményemet). Szombaton reggel kiderült, hogy a szomszédék sem utaznak sehova, nincs is semmi tervük, így adta magát, hogy vasárnap együtt ruccanjunk ki. A szombatot meghagytuk a teendőknek (volt bőven mindenféle, a családfőnek még munkája is akadt, amire a főnöke kérte meg, aztán meg privát kérésre ment ki házhoz), meg egyébként is esett az eső. Még Ákos is megcsinálgatta a hétvégi feladatai jó részét közben. Délután azért kicsaptuk őket az udvarra (én addigra azért belefáradtam a fenyítésbe, és a családfő úgy mérte fel, hogy jót tenne nekem némi benti nyugalom, és ő kísérte ki a fiúkat, akik hangosan múlatták az időt az összes szomszéd gyerekkel).
Aztán vasárnap reggel nekiindultunk Nőtincsre a Sehol szigetre. Mindkét gyerekünk járt már ott ovis kiránduláson, és amikor szembe jött velem a hirdetés, hogy egészségnap keretében a gyerekes családoknak ingyenes a belépés (tehát jó nagy tömeg volt várható, és ez be is jött, tömött sorokban ballagtak a kisgyerekesek a bejárat felé már nyitásidőben), gondoltuk, ott a helyünk. Azért is jó a szomszédékkal menni, mert - azon kívül, hogy társaságunk is van - kb. egy ütemben élünk: ők is szeretnek viszonylag korán odaérni valahova, és kb. egyszerre szoktunk besokallni hazafelé vágyódni. Most is így alakult: a becsekkolás után együtt indultunk neki a túrának, aztán néha szétváltunk, majd újra összefutottunk. Nem ültünk semmit, persze, csak a végén amikor a gyerekek beszabadultak az egyik zegzugos létesítménybe, a megfáradt szülői tömeggel együtt lábat lógattunk kicsit, és örültünk, hogy nekünk már akkora gyerekeink vannak, hogy elég távolról figyelni őket. Az időjárás is kedvező volt, estére ránk sült a póló, viszkettek is karjaim rendesen. A park egészen jó volt, nagyon kellemes helyre építették, voltak árnyékos részek, domboldal, zegzugos utak, és bár tényleg sokan gondolták úgy, hogy jó lesz ez hétvégi programnak, a tömeg viszonylag - a bulis elfoglaltságokat kivéve - eloszlott (a kisvonatért még megküzdöttünk, a lovaskocsiról szerencsére a gyerekeink lemondtak, és mire eljött az ebédidő, a büfé előtti sort meglátva inkább visszaautóztunk a városba, és itt fogyasztottuk el késői ebédünket).
Hazafelé jövet már az autóban mantráztuk, hogy bár késő van, a csendes pihenő természetesen nem marad el, és viszonylag könnyen sikerül is mindenkit beterelni az udvaron keresztül a házba. Én erőt vettem magamon, és befejeztem a még kora reggel elkezdett vasalási projektet (nem számoltam, de kb. 25 darabon toltam végig a szerkezetet, muszáj volt, mert elérkezett a vasalandó ruhák időszaka is, a családfő meg annyira meglepődött reggel, amikor lejött és meglátott, hogy színpadiasan körülnézett, vajon, hova tévedt és mit csinálok én). Na, de most egy ideig van mit felvennünk! Természetesen délután még kiszivárogtak őkelméék az udvarra, mi is megejtettük a szomszéd születésnapi köszöntését, és végül 7 körül jöttünk be és erőltetett menetben ledaráltuk az esti teendőket.
A hetünk is elég húzós, nekem több munkamegbeszéléssel, szűrővizsgálattal, Ábelnek óvodai kirándulással (ami idén a születésnapjára esik) és köszöntéssel. Aztán hétvégén útra kelünk, rokontalálkozóra megyünk, ahol az előrejelzések szerint olyan jó negyvenen leszünk, aztán vasárnap visszajövünk időben, mert Ákossal színházjegyünk van. Majd hétfőn-kedden vidéki vezetői tréningre megyek, amire annyira nem vágyok, de nincs apelláta, és egyébként meg végül is a tavalyi is egészen jól sikerült. Aztán meg Ákos ismét buliba hivatalos... és folytathatnám a sort. Annyi, de annyi programot tervezgetek mindenféle jóval, hogy szerintem ez a nyár sem lesz unalmas.

2017. május 9., kedd

Átmeneti lazaság

Ritkán van olyan időszak, hogy a hétköznapokban úgy ráérős vagyok. Az elmúlt hetek túlfeszített munkatempója után most kicsit légüres térben érzem magam, szokatlan, hogy nem kell kapkodva rangsorolnom a feladatokat, hogy teljesíteni tudjak. Ennek hatása már csütörtök este is érződött, amikor meghallva, hogy Ákos köhögése nem hogy javult volna, hanem egyre rosszabb, csak úgy könnyedén meghoztam a döntést, másnap itthon maradunk. Végül három menetben nagy nehezen tudtam erről meggyőzni, mert nem akart semmi jóból kimaradni (igen, az iskoláról beszélünk), és nem akarta elfogadni, hogy ez a hang, amit kiad magából, már nagyon csúnya, és láthatóan fáradt is (azt meg főleg nem értette meg, hogy pár év múlva nagyon is hálás lenne egy ilyen szülői potyanapért). Na, de én nyertem, és pénteken ellötyögtünk itthon kettesben, olyannyira, hogy még munkám sem igen volt, legalábbis olyan, ami hétfőig nem ért volna rá, sőt telefonokat sem kaptam bentről. Délután elsétáltam az oviba (az új teide ezért nem indítja be az autót, egyébként is jól esett a mozgás), ahol a kicsinosított Ábel megható anyák napi verssel, virággal és kis ajándékkal várt. Addig Ákos itthon maradt - ahogy újabban már megtehetjük, hogy fél-egy órácskára övé a ház, ő meg ettől nagyon boldog. Bár most, amikor hazaértünk, láttam, hogy amíg nem voltam itthon, a kis autókkal játszott, amit nem szokott, ebből gondolom, hogy nemigen találta ő sem a helyét.
A hétvégénk eltelt úgy ahogy, aztán amikor hétfőn már bent megcsináltam a szokásos hét eleji leltárt, elég rövidke feladatlista született (mármint a megszokotthoz képest volt kurta), és megbeszélésem is alig-alig jutott ezekre a napokra. Ráadásul a vezetőségnek a másik ága elutazott egy kétnapos tréningre, viszonylag nyugis napok elé néztünk. Már agyaltam is rajta, hogy vajh' milyen nagyobb volumenű teendőt vehetnék elő, amihez idő kell, és nyugalom, ami ritkán adatik meg, és amivel elbogarászhatok itt a nagy lazaságban. Meg megküzdöttem anyuék adóbevallásával, ami persze elhúzva az időt, elég későn készült el, - bevallom, a családfő csinálta, nem én, pedig az én végzettségem közelebb áll a témához, mint az övé -, de nem sikerült a húgom által a messziben megnyitható formátumban elmenteni, már két informatikus kolléga dolgozott a privát problémám megoldásán, aztán a családfő telefonon csak tudott segíteni. Aztán csak beindult az élet a munka frontján is. Mire a nap végére értem, lett öt megbeszélésem a hétre, ebből három a belvárosban, a nagy-nagyfőnök is magához rendelt valamilyen meg nem nevezett ügyben, amitől nincs jó érzésem, mert ő nem hogy közvetlenül nem nagyon beszél velünk (a mi szintünkkel), találkozni meg főleg nem szokott, így közvetlen kapcsolat nemigen alakult ki köztünk. Na, de majd kiderül, mi a raport célja.
Ezek a napok egyébként is nehezek. Szerdán van utoljára az a velem egyszintű kolléganő, aki megunva a folyamatos vegzálást és akadályozást és számonkérést, felállt. A másfél év alatt, amíg együtt dolgoztunk, valamiért a fejébe vette, hogy barátkozik velem, és el is érte, hogy most hatalmas űrt hagy maga után. Az utódja már megvan, el is kezdte a munkát, de már semmi nem lesz olyan, mint eddig, amíg legalább a nehezebb napokon tudtunk beszélni, röhögni vagy mérgelődni. Most még el sem tudom képzelni, hogyan tovább.
És akkor még az érzelmileg szokásosan lehúzó híreket is kaptam a nap folyamán, ami mindig elképeszt, hogy mik vannak.
Így hát egy meglehetősen lazának induló napból lett egy szokásos, és csak akkor vigyorogtam el magam, amikor a családfő elküldte az oviból Ábel anya-rajzát e-mailen. Még az anyák napi köszöntésen szerette volna a mi gyerekünk megmutatni az övét is, de valamiért nem volt kirakva a faliújságra (bevallom, felmerült bennem, hogy talán az övé nem ütötte meg a szintet, hiszen ceruzát sem nagyon fog a kezébe, ilyen uncsi dolgok, mint az asztalnál rajzolás, őt nem kötik le, még a szobájában az asztalon elhelyezett színes ceruzák sem keltették fel eddig az érdeklődését, de azért reméltem, hogy az óvónénik nem így minősítenek), aztán mivel nem került elő a korábbi alkotás, ma újra rajzoltatták vele. És igen, igen, tudom, hogy ez lehetne jobb is, de attól a gyerektől, aki egy labdát sem nagyon szokott kerekíteni, számomra ez itt maga a csoda:
Vannak ujjaim, hajszálaim, és minden más, ami fontos. Hát én nagyon örültem neki. Amikor hazaértem, nagyon megdicsértem érte.

2017. május 8., hétfő

Tesós

A szombati kellemes időt a kölkök teljes egészében az udvaron élvezték ki. Eléggé összejöttek, ráadásul mindenki itthon volt, így akadt játszótárs is. (Az más kérdés, hogy mindkét családnál a nagymamák is itt töltötték a hétvégét, én meg sajogtam kicsit, hogy nálunk nincs nagymama... de ilyen nagy távolságból egy még dolgozó nagymamát nem tudok elrángatni két hétvégén is anyák napi ünnepségre... pedig az oviban tanítottak nagymamás verset is a gyerekeknek, a suliban pedig komplett műsorra készülnek, ahova az egész család hivatalos...) Így, bár terveztem valami kiruccanást, végül nem mentünk sehova. Attól még nem volt nyugis a napunk, fél szemmel mindig figyelni kellett a gyereksereget (a családfő hol az egyik, hol a másik ablakban lógott, mert egyikből sem lehet belátni az udvart, vagy én üldögéltem a teraszon ugrásra készen). Volt is ez-az, például Ákosnak az egyik meglazult cipője átrepült a szomszédba, szerencsére egy tetőre, ahonnan létráról egy teleszkópos bottal vissza lehetett szerezni, és Ábelt pedig többször fegyelmezni kellett, a szomszéd gyereket meg még többször, mert veszélyesen kardozó mozdulatokat tett Ábel felé egy lapátnyéllel, majd egy seprűvel (sajnos nagyon egymásra vannak kattanva, pedig nincsenek jó hatással a másikra...).
Vasárnap meg az eső hatására úgy gondoltam, hogy akkor egy kuckózós napot tartunk itthon. Lett volna lehetőség játékra is, de valahogy nem találtak egymásra. Ábel mindenáron váras-katonásat akart játszani, Ákos pedig "már túl nagy"-nak érezte magát, így ketten állítottuk fel a hadsereget a kicsivel, míg a nagy duzzogott, aztán beállt az apja mellé főzeléket főzni (meséltem már, hogy a Konyhafőnököt végig izgulta, és a döntő estéjén jó időben lezuhanyzott, hogy láthassa az elejétől a végéig?). Volt egy kis csetepaté is köztük (a felállás mindig ugyanaz, Ábel csapkod, Ákos nyávog - aztán amikor azt mertem mondani, hogy védje meg magát, feljogosítva érezte, hogy ő is csapkodjon, na ez sem volt jó megoldás).
Így hát a délután kellős közepén morogtam a családfőnek, hogy akkor most induljunk el valahova, mert megőrülünk tőlük. Az utolsó pillanatban kitalálta, nézzük meg a közeli elkészült parkot. El is gurultunk arrafelé, ott szabadjára engedtük Ábelt is a bicajával, és körbe-körbe kerekeztek a jól belátható terepen, aztán végigpróbálták a szabadtéri sporteszközöket, majd játszótereztek. Akkor ott, ahogy egy húron pendültek, azért valami testvériség megcsillant előttünk.
Ezt a hintát én is kipróbáltam Ábellel, jó buli, csak hamar ki akart szállni, nagy bánatomra:
Azért a nagyfiú is olyan kicsi tud lenni néha, elbogarászik mindennel, a kicsi meg követi, és nagy az egyetértés köztük, és ez jó érzés:
Ákosról újabban nem lehet normális képet készíteni, mindegyiken grimaszol:
Elégedetten indultunk haza, Ábellel még megvívtunk, hogy akarjon visszaülni a gyerekülésbe, mert az úttesten még nem bízunk benne (úgy alapból sem, valahogy a szabálytisztelet csak nyomokban fedezhető fel benne), de előtte le kellett fárasztani (a számításunk bejött, a rövidke lábai elég hamar elfáradtak a sétáló részen, utána már nem hadakozott). Nem jókor érkeztünk, az egyik szomszéd gyerek még kint volt, a másik kettő akkor ért haza a szüleivel - újabb vívás következett, hogy mi már bemehessünk vacsorázni, mielőtt végeláthatatlan játékba kezdenének, de végül nyertünk.
Azért most már tényleg jól jönne egy olyan hétvége, amikor nem kell esőtől, széltől és azt követő náthától tartani.

2017. május 7., vasárnap

Szipp

Míg az ágyneműt húztam le, lentről suttogást hallottam, és hirtelen nem is kapcsoltam, mi lehet az, és miért erősködik a családfő, hogy majd ő leviszi magával a kupacot, amíg meg nem láttam őket, ahogy rám várnak...


2017. május 2., kedd

"Itt van május elseje"

Hát, ez a munkaünnepe nagyon szuperül sikerült! Reggel még hezitáltunk a szomszédasszonnyal, hogy merre induljunk, aztán kitartottunk az első ötletnél (Hajógyári sziget, ami elég nagy ahhoz, hogy elkerüljük a politikai rendezvényt, ami szintén ott zajlott). Viszont ismét megállapítottuk, hogy lehet, be kéne ruházni egy autós bicikliszállítóra (ezen már hezitáltunk tavaly is, nyaralás előtt pedig még a bérlésen is gondolkodtunk, amikor Annamária itt teljesen ismeretlenül felajánlotta a sajátjukat kölcsönbe, ami sajnos nem volt kompatibilis a kocsinkkal, de magát a gesztust nem felejtettem el azóta sem), mert akkor elautózhattunk volna például a Dunakanyarba, és ott barangolhattunk volna. Így viszont a környéken maradtunk, az oda-vissza 16 km-es út miatt amúgy is rezgett a léc, vajh hogy bírják a gyerekek. (Hazafelé volt is már hangoskodás a szomszédék kisebbik gyereke részéről, hangosan jelezte, hogy ő bizony elfáradt, és nem bírja tovább - de bírta bizony.) Vicces volt egyébként ahogy haladtunk, folyamatosak voltak a vezényszavak, mikor hol megyünk, merre kanyarodunk, hol szállunk le a járgányokról és toljuk át az úttesten. Ismét megállapítottam magamban, hogy bár egy éve egy hasonló, de sokkal rövidebb kiruccanáson már a közepénél minden bajom volt, most meg meg sem kottyant a távolság, csak sokat számít az edzettségben a tavalyi kerekezéssel töltött nyár. És hát külön öröm számomra, hogy már Ákos sem panaszkodik tekerés közben, csak amikor már itthon leszállunk, akkor emlegeti a sajgó hátsóját.
Ott aztán letelepedtünk egy nagy rét kellős közepén, előkerültek a hátizsákokból az ütögetős játékok, és aztán nem volt megállás. Mindenféle felállásban folytak szabadidős tevékenységek (persze négy gyerek egymással nemigen tud ellenni, kihasználják a ráérős szülők jelenlétét, így mindig mozgásban tartottak bennünket is).



Egyébként csak addig voltak egy helyben, amíg elpusztították az elemózsiát. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen kimerítő program után elcsendesednek, de még mindig nem tanulok, de hiába hiszem, senki nem aludt délután (csak én), és futotta még az erejükből egy udvari hangos játékra estefelé. Ezzel a nappal beindult a kommunaéletünk is. Az arcunk lepirult, szokás szerint főleg Ábelé és az enyém, nekem a kézfejem is viszketett egész este.
Most pedig külön öröm számunkra, hogy a munkahét csak négynapos lesz, aztán jön egy újabb - reményeink szerint - napsütéses hétvége.

2017. május 1., hétfő

"Kösz jól vagyok, egész nap fagyizok"

Stílszerűen a Bikini-dal jutott eszembe, amikor a posztot kezdtem írni (ha már itt koncerteztek a kerületi napokon, bár igaz, nem jutottunk el, de mégis, már felmerült bennünk a gondolat, hogy akár meg is próbálhatnánk a fiúkkal együtt egy este 8-kor kezdődő szabadtéri koncertet - mert nekünk már ilyen nagyfiaink vannak). Egyébként meg Vilmának, aki itt érdeklődött és Vivinek, aki e-mailt írt (meghatódtam mindkettőtől) ajánlanám a soraimat.
Szóval úgy általában megvagyunk, de egyrészt úgy tűnik, még tart a nem túl beszédes időszakom, másrészt meg vannak azért kisebb-nagyobb bosszúságok, nehézségek, amik szintén nem tettek túl szószátyárrá, harmadrészt pedig mostanában egy órával később kelek, így mire felmerül bennem, hogy írhatnék, eltelt a reggeli sajátidőm. Na, de majd most!

Először is, még nem számoltam be a bőrgyógyásznál majd' két hete tett látogatásomról, mert nem bírtam róla írni. Úgy jöttem ki, hogy végre, végre, találkoztam egy olyannal, aki normális (mert azért voltak már rossz tapasztalataim öt méter távolságról ajakbiggyesztve felém néző típusúakkal, akik aztán persze nem találtak megoldást az aktuális problémámra, mindezt úgy, hogy még én érzem magam betolakodónak, amiért odamentem, és másoktól is sokszor hallok hasonló beszámolókat), aki még magyarázott is. Szóval végre van diagnózisom, amiről elég sokat megtudtam ott a rendelőben, aztán meg utána, amíg napokig kutattam, olvasgattam a világhálón. Az előbbinek megörültem, az utóbbitól letargikus lettem. Volt egy hétvége, amikor nem csak itt nem volt kedvem megnyilvánulni, az itthoniakkal sem voltam annyira beszédes. Aztán jött más bosszúság, és a látogatás emléke elkezdett halványulni. Egy - jelen állás szerint - gyógyíthatatlan autoimmun betegség, aminek a kialakulása, oka nem ismert, a tünetei kezelése pedig bizonytalan, nem dobja fel az embert. Az vigasztal valamennyire, hogy ha minden igaz, így kb. 25 év után már van neve a gyereknek, de az semmiképpen nem, ami még elhangzott ("és tényleg soha egyetlen orvos nem mondta még, hogy ez lehet a probléma?", illetve "csoda, hogy ennyi év után csak ennyi a panasza"), bár az is igaz, hogy éppen viszonylag tünetmentes állapotban jártam nála. Az meg külön öröm számomra, hogy hónapok óta először azóta is az vagyok, és valóban, mert utána én balga megnéztem pár képet, és elborzadtam tőlük, ugyanakkor meg újfajta szorongás támadt bennem a képektől és egy fórumban olvasottaktól, hogy ez még rosszabb is lehet. Mindenesetre most abba kapaszkodom, hogy talán nálam megmarad az az állapot, hogy "csak ennyi" a panaszom. A lényeg, hogy van valami gyógyszer (amivel napra nem lehet menni, gyakori vérkép-ellenőrzéssel jár, és utána min. két évig nem szabad babát vállalni - ez utóbbi nem érint bennünket, csak a gyógyszer milyenségét jellemzi), amit a közeledő nyárra tekintettel közös megegyezéssel ősszel vetünk be. Addig meg kaptam egy háromhetes másfajtát - gondolom, átmeneti segítségnek. Ha meg a gyógyszer nem segít, műtét - de eddig mindenhol azt olvastam, hogy egy helyen végrehajtott beavatkozás után más helyeken jött elő a probléma, így az számomra nem annyira vonzó. Azt hiszem, elég is ennyi erről, nem akarom nagyon belehergelni magam a témába, mert legalább már nem ez foglalkoztat egész nap.
Aztán voltak még olyanok mostanság, hogy az autónk nyárigumi-cseréje alkalmával két defektes gumit szedtek elő a gumis raktárából, az egyik javítható, a másik lecserélendő állapotban volt. Az előző cserénél is volt egy ilyenünk (plusz még tavaly egy padkázós defektünk nekem köszönhetően), ami már olyan nagyszámúnak tekinthető szerintem, hogy érdemes elgondolkodnom, nincs-e mögötte szándékosság. Például engem is zavar, hogy alig tudok úgy hazajönni, hogy a kapunk előtt legyen hely (két oldalt üzlet, szemben iskola - van bőven ok, és akkor azokat ne emlegessük, akik két helyet foglalnak egy kocsival), de nem tennék ki szögeket a kapu elé, viszont lehet, hogy az én munkahelyem környékén, ahol az ott lakók valószínűleg szintén ezzel küzdenek, talán valamelyikük ezzel szórakozik. De legalább viszonylag olcsón megúsztuk az egész cserét (hála a családfő főnökének, akinek volt még egyetlen ilyen gumija otthon, amivel ugye egymagában nem sokat tudott kezdeni).
Aztán szintén mostanság jött elő egy évek óta visszatérő problémánk itthon is, a konyhában ismét dugulásunk támadt. Kétszer hívtunk ki korábban, még évekkel ezelőtt elhárítót (és hát elég kemény ára van egy ilyennek, a koszról, szagról már ne is beszéljünk), hogy utána lefolyjon a víz a mosogatóból, de rá kellett jönnünk, hogy ez valami rendszerhiba lehet a házunkban, mert azóta is vissza-visszatér a probléma. A családfő beszerzett a házi szerszámai közé egy csőgörényt, amit időnként bevetve ideig-óráig segített, ráerősítve némi vegyszeres megoldásokkal, de mostanra túl rövidnek és hatástalannak bizonyult a kombó. Így, miután most is hetek óta küzd, és tegnap is bevetett már egy plusz csőgörénnyel megerősített célszerszámot (és közben izgultunk, nehogy bennmaradjon a hozzáragasztott vége, aztán az okozzon javíthatatlan dugulást), a hosszú hétvége kellős közepére jutottam oda, hogy akkor most üsse be a keresőbe a "nonstop duguláselhárítás" szavakat, aztán kerüljön, amibe kerül, kérjünk segítséget. Jött is az ember tegnap este a felszerelésével (addigra gyorsan megfürdetett és megvacsoráztatott gyerekeket pateroltunk fel az emeletre, én pedig a teraszra menekültem), amit még megtoldott két valamivel, mert láthatóan ő sem boldogult elsőre. Most megint működik a rendszer, de elég egyértelműnek tűnik, hogy valami kókány megoldás lehet a csatornázás, túl hosszúra hagyták a konyhai csatornarészt, és ez a probléma újra és újra elő fog kerülni a jövőben is, hacsak nem törünk fel mindent és csináltatjuk meg másképp. (Ami nekünk a csatorna, a szomszédéknak pl. a villanyvezetékek, meg a mérőórákon nem érzékelhető fogyasztású csapok léte - valahogy úgy tűnik, hogy ebben az udvarban ügyesben oldottak meg anno sok mindent, aminek persze most mi isszuk a levét.)
Aztán vannak még olyanok, hogy nem látjuk még, hogyan fedjük le a nyári szünetnek azt a részét, amikor az iskolásunk már itthon van, az óvodásunk meg még nem, meg az a doktornő, akit kinéztem Ábel orrmandula-projektjében megmondónak, hogy kell-e műtét, megváltoztatta a rendelését, és egy héten csak két órányi időnk van bejutni hozzá (persze munkaidőben, naná), na, persze, izgat bennünket, hogy vár-e ránk még ilyen kórházasdi, a munkahelyem is egy érzelmi hullámvasút (ez nem is érdemel most több szót), a családfő meg kapott egy ajánlatot egy konkurens cégtől, ahol nagyon számítanának rá, megható módon bármire nyitottak lettek volna, ha mellettük dönt, de mégsem merte meglépni, mert kettőnk közül ő a biztosabb pont a gyerekek hétköznapjai rendezésében, és még pár ilyen nyalánkság.
Hát, mindig van min agyalni, na!

Egyébként meg mindezek ellenére jól elvagyunk. A fiúcskák jól vannak, továbbra is aktívak, sok türelem kell hozzájuk (ami persze nincs meg mindig bennünk). Ákos kiterjedt társadalmi életet él, osztálytársakkal járnak el ide-oda, egymáshoz, mi meg nem vagyunk semmi jónak elrontói. Ábel is kifejezte óhaját, hogy szívesen vendégül látná valamelyik óvodástársát (most még változtatgatja, melyiküket kellene meghívnunk, de csak eldönti majd, és persze, hogy megtesszük, neki is jár a barátosdi). Voltunk egy premier előtti zárt körű előadáson egy nemrég megnyílt színházban, utána ebédeltünk egy gyerekszemmel nagyon vonzó dzsungelben étteremben. Mi meg várjuk a nyarat, amikor kétszer egy hétig csak kettesben leszünk itthon, addig meg a magasba tartjuk a fejünket, hogy túléljünk. :-) Na, jó, nem, azért vannak jó dolgok az életünkben. Például a héten csak úgy gondoltam egyet, és elmentem egy kiállítás-megnyitóra itt a kerületben, ahol egy volt kolléganőm munkái is megjelentek (ilyen még nem volt, ez egy saját jogú programom, amit magamtól eldöntöttem - aztán persze furcsán alakult, mert a családfő aznap vidéken dolgozott, Ákos színházban volt, így Ábelt megnyertem kísérőnek, és mégsem lett saját program belőle). És családilag-össznépileg beneveztünk a hétvégén a kerületi bicikliversenyre (amire még bevállaltuk az egyik osztálytársnőt is, akinek a szüleinek nincs biciklije), és egész jól megugrottuk (konkrétan amikor Ákos lerobbant biciklijét egy vadidegen apuka félreállva a mezőnyből megszerelt, a mi nagyfiúnk olyan tempót diktálva próbálta behozni a lemaradását, hogy alig bírtam vele lépést tartani, hiába szólongattam, hogy nyugodtan lassítson, csak tekert konokul, szótlanul - ez a küzdőszellem új számomra, még nem láttam ennyire kitartóan a saját határait feszegetni). Tegnap délelőtt pedig Ákossal kettesben vásárolgattunk kicsit, aztán kapott egy kényeztető fagyit (amíg én mindent cipeltem, de jó volt a nagyfiammal kettesben lenni), aztán amikor ő elment vendégségbe, Ábellel tettünk egy jóóóóó nagy kört a környéken, ő biciklizett, én futottam siettem a nyomában, és nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen jól bírja. Délután meg kigazoltam a kertet (amíg a családfő dugulással küzdött), és a körém sereglett szomszédékkal mára egy spontán programot beszéltünk meg (ami biciklis lesz valószínűleg, bár nem számoltam a mára a biciklis-nagysétás-gazolós mozgások hatására jelentkező izomlázzal).

És külön öröm számunkra, hogy talán végre jó idő is lesz, és állandósul a reggeli madárcsicsergés, meg tervezgethetjük az egyéb hétvégi programokat (például három hét múlva ismét lesz otthon nagycsaládi összejövetel a falu erdészházában, ahol az unokatestvérekkel, nagynénikkel-bácsikkal együtt úgy közel ötvenen leszünk), másnap reggel meg sietünk vissza, mert színházba megyünk Ákossal... és... és... azért összességében jó az élet, nem?!

2017. április 23., vasárnap

Belvárosi programunk volt

Milyen jó, hogy a múltkor ingeket is kaptak a fiúk, tegnap végre felavathattuk őket. Bevallom, mi nem vagyunk inges család (mármint a férfi-vonalon), ritkán öltöztetem bele őket, de most olyan jó volt rájuk nézni, kis csinosak voltak. Színházban jártunk, egy ma nyíló színházban, a premier előtti előadáson. Ez az előadás meg sem volt hirdetve, vélhetően mindenki egy olyan meghívásnak tett eleget, aminek mi is. Még a korábbi munkahelyemen, amikor másfél évig marketing igazgatóként (is) tündököltem (mert én mindenhez értek, meg a csaj, aki a szülési szabadságára engem javasolt helyettesítőnek, nagyon okosan kitalálta, hogy én majd küzdök rendesen, és nem hagyom a területét leromlani, aztán amikor visszajön majd, neki is meglesz a helye, én meg visszamegyek a saját területemre főállásba*) volt egy kolléganőm, aki egy ismert színész gyereke, és elég jól összebarátkoztunk. (Épp a minap jutott eszembe, hogy bár a gyökereinek köszönhetően eléggé képben volt ebben a kívülálló számára nagyon varázslatos világban, de érdekes módon annyira nem a bennfentest láttam benne, hanem a kolléganőt, hogy nem is emlékszem arra, hogy kérdezgettem volna tőle például pletykákat.) Ő, miután én visszatértem a saját egységemhez, nem sokkal később elment a cégtől (nem jött ki a visszatérő vezetővel), igazán a kapcsolatot sem tartjuk, de a FB erre is jó, nagyvonalakban azért tudtunk egymásról, néha véletlenül összefutottunk itt-ott gyerekes helyszíneken, és egyszer csak meghívott az új magánszínház nyitó előadására, aminek ő lett az igazgatója. Jól esett, nem tagadom, ezek szerint jó szívvel gondol vissza rám.
Szóval kinyaltuk magunkat, és elmentünk a belvárosba. Ahogy beléptünk, a volt kolléganő repült felém, meglapogattuk egymást, aztán megnéztük a Janikovszky Éva műveiből összeállított előadást. Ábel is elég jól viselte a dolgot (bár én távolabb ültem tőle, a családfő panaszkodott, hogy a plüss kacsát, aki velünk jött, párszor az arcába nyomta), Ákosnak nagyon tetszett, bár bevallása szerint nem mindent értett.
Ha már arra jártunk, éttermeztünk utána egyet. A Dzsungel étterem nekem ugrott be, régesrégen, amikor még volt saját életem, jártam ott párszor. Amikor betoppantunk, kiderült, hogy minden asztal foglalt, de aztán csak találtak egy lemondott asztalt, így csak bemehettünk, a fiúk meg nagy ovációval fedezték fel az egzotikus állatokat rejtő berendezést. Korán érkeztünk, így volt lehetőség minden körbenézni, amikor végeztünk, már dugig volt, akkor már nem tudtunk volna közelebb menni a terráriumokhoz (bár Ábel akkor is átmászott volna az embereken, tuti).
Jó volt ez is egy programnak, olyan kis elégedetten értünk haza, és a délutánt viszonylag pihentetőre fogtuk, még egy sütit is összedobtam nagy ráérésemben.
Mára a tegnapról elmaradt takarítás vár ránk, és ma nem szeretnénk semmi extrát bevállalni. Nem árt a nyugis itthonlét senkinek (szerintem).

*Egyébként ezt a marketinges vonalat nagyon élveztem akkor, meg az is jót tett, hogy egy időre megszűnt a nagy nyomás, ami a bevételek folyamatos növelését célozta, bár a marketinget meg "mindenki tudja" és kritizálni is szereti.

2017. április 19., szerda

Hogyan vásárolnak a körültekintő emberek (és hogyan csináljuk mi)?

Megfogalmazzák az igényüket és meghozzák a döntésüket, hogy nekik kell egy ilyen/szükségük van rá/most hogy belefér a keretbe, meglépik ezt a tervezett beszerzést (nálunk egyszer csak beüt a mennykő, hogy "dejólenne"). Utánanéznek a műszaki paramétereknek, a különböző márkáknak, azok előnyeinek és hátrányainak, összevetik a saját igényeikkel és adottságaikkal, majd megnézik, hol milyen áron tudják azt beszerezni (mi azon vagyunk, hogy "legyenjóóóónagy", és megnézzük azt az egyetlen üzletet, ahova van glamúr-kuponunk). Egy nagyobb tárgy esetében felmérik annak tervezett helyét, utánanéznek a termék méreteinek, és centivel a kezükben ellenőrzik, hogy jól gondolják-e, hogy az oda, éppen oda befér-e (mi úgy szemre megsaccoljuk a területet és hevesen bólogatunk). Mindent összevetve eldöntik, hogy hol és mikor szerzik be a terméket (mi sietünk, mert lejár a kuponunk, így hát a családfő jártában-keltében egyszercsak rátalál az egyik példányra egy totálisan másik üzletben, intéz egy gyors telefont élete párja felé, aki persze helyesel, és hipp-hopp megveszi, de legalább kivételesen kedvezőbb áron, mint ahogy a kuponnal együtt került volna). A kinézett helyet szabadon hagyják, hiszen oda tervezik a tárgyat elhelyezni (mi ültetünk egy sor borsót és egy almafát a sarokba, hogy azzal is kisebb legyen a hely, és bár én tessék-lássék lelépem a távolságot, de nem vagyok annak tudatában, vagy nem akarom tudni, hogy korántsem méternyit lépek). Amikor eljön az idő, a megfontolt emberek elmennek a kinézett üzletbe (mi már ezen ugye túlestünk, de legalább önnön nagyszerűségünktől eltelve a kezünket dörzsölgetjük, hogy "milyenjólesznekünk" majd a későbbiekben). A megfontoltan vásárlók elteszik a helyére a beszerzett árut, és kivárják az időt, amikor használatba vehetik (na, ebben legalább mi is így jártunk el). És utána az emberek kivárják, mikor vehetik birtokba az új kincsüket (mi pedig ekkor vesszük elő a centit, és rájövünk, hogy az új medencénk nem fér be oda, ahova terveztük).
Mivel levágni belőle nem tudunk, meghozzuk az eddigi egyetlen körültekintő döntést, és teszünk egy kísérletet, hogy visszaveszik-e az üzletben (nem is mertem megkérdezni a családfőt, hogy bevallotta-e, miért vinné vissza), sőt kínunkban még az is felmerül bennünk, hogy veszünk egy kisebbet is (és ezzel medence-nagyhatalmak leszünk), és a nagyot úgy gyári csomagolásban megpróbáljuk elpasszolni (itt felrémlik bennem a sógorom érdeklődő tekintete, amikor meséltük neki a hétvégén, hogy milyen jó áron vettünk bazi nagy medencét, és reménykedünk, hogy ők esetleg átvennék tőlünk a mi túl nagyunkat, de még az is megfordult a fejemben, hogy a szomszédék, akik nem a mi kis lekerített udvarunkon akarnák felállítani, talán szeretnének ilyet).
De most legalább jól sült el a dolog, simán visszavették az üzletben, és az árából pedig kijött egy kisebb mindenféle tartozékkal. Csak akkor röhögtünk fel, amikor Ákos - kiszúrva, hogy az apja éppen egy medencével súlyzózik a teraszon - megkérdezte, hogy "vettünk egy másik medencét is". :D

Képekben is

Azt most felejtsük el, hogy a tegnapelőtti éjszaka Ábel aludt (illetve nem aludt) Vukkal, mivel úgy tűnik, hogy amellett, hogy elfáradt a pörgős programtól, meg a torka, feje fájt picit hétfő estére, a Nurofent nem bírja (már a múltkor is volt egy ilyen gyanúnk, többet nem kísérletezünk, ígérem), viszont minden kedvezőtlen előjel és tortás bénáskodás ellenére szuperül sikerült a családos húsvét. Részben spontánul, részben meg tervezetten róttuk az utakat először a belvárosban (hegymászás pipa), majd egy sík vidéken a Skanzenben (sok-sok gyaloglás összevissza pipa). Én pityeregtem is, amikor Ábel hétfőn reggel gyönyörűen elmondta a locsolóversét (szokásos anyai meghatódás is pipa). A családfő küldött nekem képeket, látható, hogy jól elvoltunk:



Kedden délelőtt szinte csak félálomban járkáltam a munkahelyemen, csend is volt, a többiek is kókadtak voltak, a fiúk meg itthon múlatták az időt a családfővel (kuckózás pipa):
A hét rövidke, én ráadásul ma az egy hónapja várt bőrgyógyászaton kezdek, aztán két napig konferencián leszek, amit megszakítok egy fodrászkodással. Mivel beköszöntött az ősz (óh, jaj, mi lesz az új medencénkkel?!), tegnap este előszedtem a vastagabb dzsekiket, még a vastagabb cipőmet kell megtalálnom a már elrakott téli cuccok között.

2017. április 17., hétfő

...és a show folytatódik tovább

Az évek során menthetetlenül olyan lettem, mint anyu, az az anyu, amilyen nem akartam. Jönnek vendégek, túlvállaljuk magunkat (én, igazából én vagyok a hunyó), aztán meg kapkodás van, szinte már idegbaj, néha összezördülés is. Annyira eszembe jutnak ilyenkor azok a régi névesték, amikről már hosszasabban értekeztem egyszer valamikor, ami amellett, hogy nagyon élvezetes volt kisgyerekként, mindig két vitatkozó szülő képével párosul az emlékeimben.
Pedig egészen jól alakult már mostanában a dolog. Azt már beláttuk (beláttam, akarom mondani), hogy ha két napra érkeznek a húgomék (vagy mások), akkor olyan menüt érdemes kitalálni, ami egynapos, van benne választási lehetőség (mindenkinek fogára való), és elég nagy mennyiségben készül el, hogy a második napra maradjon belőle, és "ki mi talál"-menüvé alakuljon. Ez azért szerencsés így, mert az is előfordulhat, hogy a második napon programozunk egyet, és nem jelent akadályt, hogy mi aznap is a konyhában állnánk, mert különben mit eszik a banda, és ha véletlenül házon kívül étkeznénk, a maradék nekünk is jó szolgálatot tesz, amikor mindenki hazautazott. Ez a felismerés így eléggé felszabadító volt anno, amikor ezt így összeraktuk. De úgy tűnik, hogy anyutól azért vastagon örököltem azt a nézetet, hogy ha jön valaki vendégségbe, azt el kell kápráztatni, jól kell lakatni, így ha már nem sorakoztatunk fel a második napon is valamilyen menüsort, akkor legalább legyen valami újdonság az első napiban (gondoltam én). Egyébként ezt ők mindig nagyon értékelik, tegnap is szóvá tették, hogy mennyire tetszik nekik, hogy mindig csinálok valami különlegeset (ami nem feltétlenül különleges, csak számukra ismeretlen, vagy nem megszokott). És mivel ezek általában jól sikerülnek, mindig eljutunk odáig, hogy a sógorom vádló tekintettel mered a húgomra, hogy ő miért nem főz ilyeneket, és miért nem süt legalább minden második hétvégén. (A húgom válasza erre megvan: ő nem rajong annyira a sütikért, hogy odaálljon a konyhába miattuk, és kész.)
Na, most hogy az évek alatt kikristályosodott bennem a gondolat, hogy ők nem enni járnak hozzánk (egyébként de, de, mert degeszre eszik magukat a kajákból), és mégsem lettem teljesen anyuvá, aki, hiába intem előre, a végére mégis annyiféle ételt készít, hogy gyakorlatilag alig látjuk, mert folyamatosan a konyhában áll, néha még le sem ül hozzánk ebédelni, egészen elégedett voltam a fejlődésemmel. Így reméltem elkerülni azt a harctéri idegességet, amit ilyenkor anyun érzek, mert túlvállalja magát, és - már gyerekkoromból is így emlékszem - mivel mindenki a konyhába szeret bezsúfolódni, mert ott van az igazi élet (mint egy házibuliban), mozdulni sem tud tőlünk (amitől még paprikásabb). Na, de mi viszont egészen jól álltunk már ebben mostanság, mire megérkezik a család, frissiben elkészült kajákkal, megterített asztallal várjuk őket, nem érzem magam csapzottnak, és büszkén hallgatjuk a dicsérő szólamokat.
Most is hadvezér módjára megterveztünk mindent. Volt példásul krémleves (mostanában sűrűn csinálok, bár a fogadtatása általában vegyes a saját szűkebb családunk körében, legalábbis a fiúk nem annyira rajonganak érte, de nem adtam még fel a dolgot, mert annyi fajtát lehet készíteni, és a hagyományos húsleves-borsóleves stb. köröket már unjuk, és a tágabb családnak meg nagyon bejön), meg volt pácolt, sült bőrös hús (a sültek a családfő reszortjába tartoznak), és a gyerekek kedvéért valami egyszerűbb (ez most sima pörkölt volt, de bolognai, borsos tokány, meg ilyenek sorra kerülni, mert azt ők is biztosan megeszik). És azt is egyeztettük, kinek mikor és mennyi ideig van szüksége a sütőre. Minden simának tűnt.
A hiba az volt, hogy életemben először répatortát terveztem be, ami ugye olyan húsvétias (répa, nyúl, húsvét). Ki is néztem időben a receptet (Fürdős Zéé-hez nem először fordulok segítségért). Ja, meg nagyfokú józanságról tanúbizonyságot téve összedobtam végül előző nap (hogy ne ezt a délelőttöt terheljem vele) egy bejáratott meggyes-csokis pitét is, ami jórészt el is fogyott mondjuk. Szóval minden klappolni látszott, de igazából a répatorta kavart be, illetve az, hogy soha nem adom fel, a fiúk is értékelni fogják az erőfeszítéseimet. Ezért az utolsó pillanatban elkezdtem alkudozni Ákossal, hogy ha van benne mazsola és dió, akkor is hajlandó lesz-e megkóstolni, és végül abban maradtunk, hogy a diót csak a tetejére szórom, a mazsolát meg ki lehet piszkálni belőle, akkor hajlandó lesz a szájához emelni. (Gondolom, mondanom sem kell, az unokatesókkal folytatott ádáz játékban nem volt ideje megkóstolni a csodás tortámat.) Ábellel ilyen komoly tárgyalásokat nem tudok előre lefolytatni, mert vagy kerekperec nemet mond, vagy ha ígéri is, hogy ő is kóstol, nem biztos, hogy betartja utólag. De mivel reménykedtem a nyitottságukban, kihagytam a diót, és - a családfő utólagos diagnózisa szerint ez lehetett a gond -, elkezdődött a küzdelem.
Az időt az előzetes ütemezésnek megfelelően jól tartottuk, miután a családfővel megküzdöttünk a répareszelés hadműveletével is, összekevertem mindent, beraktam, majd éppen időben kiszedtem a megsült tortát a sütőből, gyanúsan remegősnek láttam a tésztáját, de töretlenül hittem magamban (és Zéé-ben). Míg hűlt a forma (és kezdett a közepe beesni), anyu figyelő tekintetétől kísérve összedobtam a krémet (a fiúk közben kint szórakoztak a nyuszi által a kertben eldugott puskákkal, aminek nagyon örültek, így ők sem zavartak, csak úgy kétpercenként kellett elismerősen nyugtázni a terasztajtón bekurjantott eredményeiket, miszerint milyen jól tudnak lőni vele), és megkértem a családfőt, nyiszálja ketté a tortát. Ott ütött be a krach, a vágó késen nyers répatorta-kenet jelent meg. A családi kupaktanács némi hezitálás után azt az ítéletet hozta, hogy ezt még sütni kell. A már puhuló malacsült kijött a sütőből, a helyére visszakerült a félig szétvágott, kicsit megrogyott malomkerék, és utána még negyedórán keresztül reménykedtünk a csodában. Közben a sütőmester meg egyre izgatottabb lett, hogy az ő fő műve, a malacsült kint árválkodik az asztalon, kezd kihűlni, és az én répatortám elrontja az ő sültjét. A hangulat adott volt egy idegbajos vendégfogadáshoz. A fiúk ezt a pillanatot választották arra, hogy ők akkor most bejönnek kintről, anyu meg felismerte, hogy most azzal tud a leginkább segíteni, ha feltereli őkelméjéket az emeletre, és ott köti le őket.
Mi ketten újra nekiugrottunk a tortának, három vágóeszközzel egyszerre próbáltuk a tetejét leemelni, és volt egy pillanat, amikor küzdöttünk, mint malac a jégen, és megérkezett a jótékony közös röhögés, a meggyalázott tortatető csak úgy remegett a kezünkben. A krémet már úgy kentem rá, mint akinek minden mindegy, aztán amikor visszalegóztuk a tetejét (egyes részeit úgy ragasztottuk vissza), a családfő meg odaszúrta, hogy "na, ezt fotózd le!", helyette inkább bedugtam a hűtőbe, hátha az segít valamennyit rajta (legalább, hogy ne csússzon teljesen szét az alkotás).
Végül a vendégek megérkeztek, mindenki örült mindenkinek, és minden ízlett nekik, és amikor ünnepélyes keretek között kiemeltem a hűtőből a desszertet, elég bizalmatlanul nézegették a tányért. Persze ízlett nekik, és némi ugratás után betermelték, amit eléjük ügyeskedtem tortaszeletként. Remélem is, hogy tényleg finomnak tartották, mert többet ilyet nálunk nem esznek majd.
Egyébként meg szuperül telt a délutánunk, nekiindultunk egy spontán belvárosi túrának (gellérthegy-mászással, óriáskerék-fordulóval, váciutcai-sétával), ahonnan igen fáradtan - és a szélnek köszönhetően kipirultan - értünk haza. Jó volt, jó volt. Mára skanzen-látogatást (és maradékevést) tervezünk, bár kérdés, ki mikor tér magához a tegnapi kimerítő nap után.

2017. április 16., vasárnap

Gyermekeink nagykönyv szerinti reagálásai

A fiúk eléggé kiszámíthatóak. :D
Miután a pályaudvar zsúfolt parkolójában, ahol még a rövid időre itt-ott szabálytalanul megállók sorában sem volt már egy picike hely sem, akkora meg főleg nem, ahova én be tudnék parkolni, a hetedik kört megtéve (és az ott várakozók már biztosan nem normálisnak néztek bennünket) végre megpillantottuk mamát, és az ablakot lehúzva kiadtam az utasítást az éles hangú kórusnak, hogy "na, most kiabáljatok neki", csak döbbent csend hallatszott hátulról. Hát, én sem tudnék azzal mit kezdeni, hogy miután csak a délelőtt folyamán az anyánk kb. úgy ötször könyörgött, hogy csendesebben vigadjunk, egyszer csak azt kéri, hogy vegyük elő az üveghangunkat. Aztán csak magukhoz tértek, és addig visítottak utána, hogy végre mama is meghallotta őket a zajban, és kocogott felénk.
Aztán hazaérve ebéd, rövidke csendes pihenő után nekiindultunk egy nosztalgiajáratnak, gondoltam, megnézzük a régi lakhelyünk mögötti új játszóteret. (A családfő ezalatt otthon maradt egyedül a csőgörényével a konyhai dugulás elleni harcában.) A gyermekek boldogan kisorjáztak a kapun, és az ott parkoló kocsi mellett tömörültek. Naná, hogy némileg meglepődve vették tudomásul, most gyalog megyünk, de a várható izgalmak kedvéért nekiindultak az útnak. Megtették a hatalmas távot, aztán Ákos kijelentette, hogy "ja, itt már voltunk apával, amikor te aludtál". Köszi, fiam. A játszótéren persze meg sem álltak, Ábelt az is csak egy-két percig tartotta vissza, hogy leesett a mászókáról, aztán, amikor letörölgettem a könnyeit, visszaküzdötte magát. Fáradhatatlanul futottak, ugrottak, másztak mindenfelé, de persze az önsajnálat rögvest elöntötte őket, amikor kiderült, hogy ezt a hatalmas távot hazafelé is saját lábon meg kell tenniük, különösen Ákos akadt ki ezen a tényen, de aztán megadóan elindult és mindenféle gyomokat leveleket gyűjtött valami titkos préselési akcióhoz.
Aztán este persze szokás szerint nem ők aludtak el korábban.

2017. április 15., szombat

Ráérős és tevős-vevős nap

Immáron kitört nálunk is a húsvéti itthonlét, és meglehetősen örömmel tölt el bennünket a tudat, hogy tart még pár napig. A nagypénteket ráérősen nyitottuk, a családfő tudott a szokásosnál tovább aludni, nem hogy boltba nem kellett sietnie, még Ábel sem gondolta úgy, hogy ha már ők korán ébredtek, akkor milyen jó lenne mindenkinek együtt lennie - néha nem tudom ezt kivédeni, mire meghallom a kis lábak dobogását fentről, már be is slisszan a szülői hálószobába, pedig már elmondtuk párszor, hogy elég, ha lesétál, mert a korán kelő anyját mindig lent találja. (Kivéve, ha az megpattant egy hajnali tescos vásárlásra, mert akkor nem.)
A délelőttünk nyugisan telt, megejtettük a terasz tavaszi nagytakarítását, ilyenkor kijön a porszívó is a tető pókhálótlanítása jegyében, a családfő ünnepélyesen eltette az évek óta alig-alig használt szánkót, helyette előkerült a fűnyíró a tárolóból (ez sem a sok használattól fog tönkremenni, az biztos). Morgott a babakocsi miatt, amit még mindig nem adtam el, és foglalja a helyet a tárolóban - tény, hogy az utóbb időben nem sok energiát fordítottam az üzletre, ahogy a pihenőszékre, meg a hálószobánk sarkában pihenő utazóágyra és az autós ülésre sem. Kidobni sajnálnám, olyan kisbabást meg most nem ismerünk, aki örülne neki (titkon reménykedem benne, hogy a nemsokára távozó kolléganőm rövidesen örömhírrel örvendeztet meg, és akkor lenne gazdája).
Mire odasündörögtem, hogy van-e még valami, amit nem ártana előszedni, és inkább most kellene, mint hogy pár hét múlva morogjon miatta, addigra az orromra csukta a tetejét. Letörölte prontóval (!) a tároló tetejét, rendezkedtünk. Én toporogtam kicsit mellette, aztán gyereket felügyeltem, majd ránéztem a mosógépre, majd újra kint járkáltam, be akartam szállni, de elhessegetett, mert ő nem olyan sorrendben gondolta - mindig ez van, ha ketten dolgozunk. Végül a seprűt nagy kegyesen átengedte a végén. Ákos kigyomlálta a kis kertjét, a borsók szépen, egészségesen kikeltek, raktunk mellé zöldbabot is (ha már szinte az egyetlen sikeres termékünk volt a tavalyi projektünk során), majd a sövény melletti borsósort is rendbe raktam (ha nem nyírja le a ritkás fűnyírás alkalmával, ami gyanúm szerint tavaly történt, talán idén teremni is fog), aztán még egyes gócpontokon szedegettem kézzel a gazt. Meg kellett állapítanunk, hogy a füvesített részen - bár várakozásainkkal ellentétben egészen szépen kikelt a fű - még nem lehet nyírni, erősödnie kell, addig pedig így az elkerítés marad. Ákos érdeklődött is, hogy akkor ez már egész nyáron így lesz-e, és ők már soha nem rohangálhatnak ott azon a részen. Szerintem ha a családfőn múlna, így lenne, öt év újra és újra elkezdett küzdelme van benne abban a területben, a nagy fenyőfa nem barátunk a füvesítési kísérleteinkben, na és sok-sok locsolást igényel, amit idővel ritkítunk holmi gazdaságossági szempontok okán.
A délelőtt folyamán felhívott a főnököm is, amit nem vettem észre. Gondoltam, hogy nyomós oka van, visszahívtam. Elmondta amit akart, aztán közölte, hogy megemelné a jutalmamat kicsit, de ez még csak javaslat felfelé. Mondtam, hogy nincs ellenemre, hívjon még egyszer, és akkor még kerekíthet fölfelé. 
Ezután amikor a teraszon minden újra a helyére került, a mosógép is leküzdötte a következő adag ruhát és tessék-lássék kifacsarta belőle a vizet (én nem értem ezt, állítólag olyan okos a gép, ha megérzi, hogy nem egyenletes a terhelése, akkor nem centrifugáz rendesen - ezt a kihívott szerelő mondta), kiteregettem. Álltam kicsit a teraszon, nézelődtem, szép rend lett, a kiskert is tiszta, a sövény is szépen kizöldült, a nemrég beszerzett almafa virágzik, a ruhák lengedeztek a szélbe - hát, jó érzés volt körülnézni, na. A családfő megérezte, mit nézegetek, mert visszalépett a teraszajtón keresztül, és elégedetten horkantott ő is. Még a múltkor kérdeztem, hogy felmérte-e, hogy a beszerzett medence mekkora helyet foglal majd el a kiskertünkből (kintre nem szívesen raknánk, ott nem éreznénk biztonságban), elkerekedett a szeme, amikor mutattam, hogy mennyi helyünk marad majd az eljárkálásra. Kitaláltuk, nagyjából mekkora medence legyen, aztán vett egy nagyobbat - tény, hogy előtte felhívott, de hát szoktunk mi így járni: józanul végiggondoljuk, aztán egy pillanat alatt felrúgjuk, amiben megállapodtunk. Idén először egy tuti nagy medencében áztatjuk majd magunkat, viszont mellette csak oldalazva fogunk eljárni. Hát, ez van.
Már mindannyian bementünk, csak Ábel maradt kint a szomszéd gyerekkel, az ebéd is készült, amikor a családfő az ablakon kinézve az ajtóhoz rohant és kikiabált a fiúknak, hogy ugyan miért gondolják, hogy amit csinálnak, az jó játék. Azt játszották, hogy Ábel ült a fűben, éppen valamilyen állatot játszott, a másik gyerek meg mindenféle műanyag játékokkal dobálta. Még jó, hogy béna nem találta el a fejét valamelyik darabbal. Így hát szétrobbantottuk őket, de nem úgy tűnt, hogy bármelyik is felfogta, mi történhetett volna, ha a másik jobban céloz (az anyja viszont találva érezte magát, és bocsánatot kért, bár nem volt hibásabb, mint mi, a fene sem gondolná, hogy őrizni kell őket, úgy tűnt, mostanában elég, ha párpercenként rájuk nézünk). A családfő szíve szerint eltiltaná őket egymástól, de egy közös udvarban, ahol ők mindig együtt játszanak újabban, ez elég nehéz lenne. Én adtam nekik egy újabb esélyt, és a délután folyamán ismét együtt játszottak.
Ebéd után egy röpke csendespihenőt követően alvás helyett, pedig nagyon hívogatott az ágyunk felvetettem, mi lenne, ha elmennénk biciklivel valahova. A közeli KRESZ-parkot céloztuk meg. Úgy szoktuk, hogy Ábel az apja mögött utazik a veszélyesebb útszakaszon, a futóbiciklijét mögém kötjük gumipókkal, majd ahol már lehet, szabadjára engedjük. No, most egyszercsak ráérzett a normális biciklizésre, a délelőtt folyamán kurjongatva biciklizett fel-alá az udvaron, így a nemrég rendbe tett biciklijét vittük magunkkal. Míg a bátyjánál a biciklizésre tanítás jegyében rájöttünk, hogy nagyon nem megy ez neki és az egyensúlyérzékét fejlesztendő beszereztünk anno egy futóbiciklit, és a következő nyárra simán átült a kétkerekűre, addig ő már - tanulva az előzőekből - egyéves korától gyakorolhatott a futóbiciklin. Erre amikor azt hittük, hogy most felkészültebbek voltunk, Ábelnek meg a pedáltekeréssel akadtak gondjai, állandóan lefékezett, megakadt és elment tőle a kedve. Így hát tegnap délelőtt nagyon örültünk, amikor végre sikerélménye volt - bár biztosan segített az is, hogy a szervizelés közben valami hátsókerék-szorulást is kiiktattak. Ez a bicikli viszont legalább kétszer akkora súlyú és jóval nagyobb kiterjedésű, mint a futóbiciklije, ezért próbaképpen felkötöttük az enyémre, és mentem vele egy kört. Nem borultam fel, ezért elindultunk. Csak a szűkebb helyeken kellett figyelnem, nehogy beakadjak valamibe a szállítmánnyal. Hívtuk a szomszédékat is (nem a dobálósékat, hanem a másik családot), de kiderült, hogy az ő gyerekeik már a hét közepe óta a nagymamánál nyaralnak. Hát, most már értem, hogy a szomszéd apuka miért volt olyan kisimult ráérős a napokban, és miért nem láttam a gyerekeiket. Üdvözült mosollyal nyugtázta a felismerésemet.
Egyébként jól tettük, hogy megragadtuk az alkalmat, Ábel olyan boldogan és büszkén tekert, ahol már lehetett, és amolyan ábelesen végig dumálta az egészet, menetközben mindenkinek köszöngetett. Amikor kifáradtak a parkban, mentünk még egy kört az erdő felé és az erdőben, aztán mire hazaértünk, úgy estünk le a járgányokról. Ákos közölte, hogy ő most két napig valószínűleg le sem tud ülni a hátsójára.
Hát, jó kis nap volt ez, tevékeny, és aktív, de nem annyira fárasztó. Így tervezzük a következő napokat is. Ma délelőtt gyors takarítás lesz, koradélután érkezik anyu (miután közölte, hogy neki egy éjszaka nem elég nálunk, és inkább vonattal hamarabb feljön), másnap meg a húgomék jönnek. Programigényt illetően nem hangzott el a részükről semmi, így az időjárástól függően majd rögtönözünk valamit.

Kellemes húsvétot kívánok nektek és magunknak! Jó pihenést, meg ilyeneket!

2017. április 13., csütörtök

Húsvét előtti utolsó munkanapunk

Reggel hű kísérőmmel (most a nagyobbikkal) szinte a szokásos időben beértünk dolgozni, fél 8 után öt perccel már a kulcsot vettük fel. Már tudom, hogy vele azért könnyebb munkába menni, Ábellel neccesebb a helyzet, így ha választanom kell, Ákost viszem egy-egy napra, Ábellel pedig itthon maradok a jövőben. Ákos megtömött egy kisebb hátizsákot - már ez is könnyebbség, bepakol magának, amit gondol (hozott pl. filctollat, színezni valót, olvasnivalót, aztán a tabletet meg, ami éjszaka töltődött, majdnem itthon felejtettük, még jó, hogy van apja is az apja észrevette). Már most nagyon pénteki volt a hangulat, eleve reggel kisebb a forgalom, mivel nincs iskola, a telefon sem csörgött, e-mailek sem igazán jöttek. Tökéletesen alkalmas volt a nap egy lazább, apró-cseprő ügyeket elintézősre. Ki is szórtam az utóbbi napokban tologatott ezt-azt, egészen hatékonyan működtem. Amikor Ákos alig egy óra elteltével már körülöttem sündörgött, láthatóan nem találta a helyét, kicsit megijedtem, hogy az így nyögvenyelős lesz, aztán megérkezett a nem várt segítség is.
Úgy 10 óra magasságában felhívott a főnököm, hogy itt vagyok-e. Há' - mondom -, hol a toszban lennék így munkaidőben? És itt van-e a kisfiam, kérdezte. Mondom, a nagy van itt, de igen, nem vagyok egyedül. Akkor átjön. Meg is jelent, mögötte pedig belépett az ő fia. Kellett egy kis idő, mire leesett a papírtantusz, mire készül: összeismertette a fiúkat (egy év korkülönbség van köztük), aztán közölte a fiával, hogy neki dolga van, majd jön. Nem tudom, melyikünk nézett bambábban rá, a saját gyereke vagy én. Kérdeztem is, hogy az éppen aznap aktuális éves értékelésem része-e, hogy rámsózza a gyerekét. (Utólag kiderült, hogy ez a nagyszerű ötlet a közös kolléganőnk fejéből pattant ki, ő súgta meg a főnökünknek, hogyan tudna társaságot szerezni a gyerekének. Mondtam is neki, hogy kibicnek semmi sem drága.) A kisfiú nem annyira repesett az apja ötletétől, de Ákos megmentette a helyzetet, és ajánlott neki színezős elfoglaltságot, majd később átjött a laptop is mesékkel, és elvoltak az asztalnál, néha már beszélgettek is.
Én jöttem-mentem, dolgozgattam, csak nagyfiúk már, őket átmenetileg ott lehet hagyni, kártya nélkül nem tudnak kimenni az épületből (Ábel bezzeg ezt is megoldaná, őt szemmel kell tartani, még a wc-re is vittem magammal). Ebédeltünk is, majd délután kaptak egy-egy forrócsokit az automatából - ezt meg a jobbkezem kolléganő lengette be Ákosnak egyszer korábban, akit persze rászoktatott a cuccra.
A kezdeti feszengés után délutánra már eléggé összemelegedtek, rajzoltak, színesben és fekete-fehérben másoltak, szkenneltek (!) meglepetésszerűen egy-egy szimpatikus kolléganőnek küldve a rajzaikat (sőt egy idő után valaki elárulta nekik, arra még nem jöttem rá, hogy ki volt, hogy a másik nyomtatóról a főnökömnek is tudnak szkennelt rajzot küldeni) - a főnököm meglepődve közölte, hogy még az ütő is megállt benne, amikor a folyosón ott találta a saját fiát, ahogy nyomkodja a masinát. Mondtam is restelkedve, hogy Ákos tanította meg, mentségemre legyen mondva, hogy Ákost nem én oktattam ki rá, hanem egy korábbi ittléte során mások. Volt hogy mindketten eltűntek, Ákos már az egyik kolléganőmnek segédkezett a nyomtatásban, papírdarálásban, míg a másik gyerkőc ingázott az apja és köztem.
A nap folyamán mi vezetők is sorban a főnök elég járultunk, és értékelt bennünket (meg-megszakítva a fia által, aki néha visszanézett az apjához). Engem a tegnapi teljesítményem, pontosabban a beszámolóm fogadtatása után (itt a három dicsérő hozzászólásra utalt, ami nem megszokott ezen a fórumon) - mondta - nemigen tud másképp értékelni, mint szuperül. Ha már van egy ilyen rendszer nálunk, komolyan vette a dolgot, rászánta az időt, és mindenkivel hosszasan beszélgetett, ez azért mindenkinek jó érzés, csak kell a visszajelzés. Így hát nagyon elégedetten váltunk el egymástól.
Munka után elrongyoltunk Ábelért az oviba. Ákos az indulás után 10 perccel úgy bealudt, hogy megérkezve hosszasan kellett ébresztgetnem, mire magához tért. Hát, ja, fárasztó tud lenni egy munkanap. Ő punnyadt is volt itthon is, míg Ábel pörgött rendesen (nem csoda, állítólag kaptak csokit a nyuszitól az oviban), így ő kint is maradt estig az udvaron a szomszéd gyerekkel. Lerendeztem mindenkit, vacsoráztunk, amit találtunk, a családfő munkája úgy elhúzódott, hogy az éjszaka közepén ébredtem arra, hogy már itthon van.
Ma már hármasban leszünk, megnyitjuk a húsvéti szezont, öt teljes napig nem is akarok semmi munkára gondolni. Tervezgettem valami kinti dolgot, közeli játszóteret, de a szemerkélő eső keresztbe húzta a számításomat. Így lehet, hogy meglátogatjuk a közeli kis játszóházat. Talán nem lesznek sokan, és amíg a fiúk kifárasztják magukat, én bambulhatok a büféasztal mellett kicsit. Talán - minő merészség - még egy könyvet is viszek magammal olvasni. Ilyen még nem volt a történelemben, de hát csak nőnek már ezek a gyerekek, ellesznek egyedül is.

2017. április 12., szerda

Munkailag KO-közeli állapot

Hát, az van, hogy már hetek óta bennem van a harctéri idegesség, mert a legmagasabb grémium előtt be kellett számolnom az eddigi jó másfél éves tevékenységünkről, aszondja, hogy "helyzetértékelés és fejlesztés" voltak a hívószavak. Egyrészt örültem, hogy kíváncsi valaki arra, mit is csinálunk, és lehetőségem lesz bemutatni az eddigi teljesítményt és az elképzeléseimet, talán még támogatást is kapok, ugyanakkor meg vártam, hogy vajon szétszednek-e. Az új vezetéshez közel áll a téma (egyébként érződik is egy kicsit erőteljesebb támogatás a részükről, persze csak bizonyos határokig), ugyanakkor meg tipikusan olyanok, hogy mindegy, van-e sapka rajtam vagy nem, ha akarnak, belekötnek az élő fába is.  Ráadásul az utóbbi hónapokban módszeresen belekezdtek bizonyos területek támadásába, be-beszólongattak (volt vezető, aki ki is lépett idővel, egy másik szintén sokat vegzált kolléganő pedig másfél hét múlva teszi le a lantot emiatt), és hát egyszer valaki célzott is rá, hogy sorra kerülök én is (azt nem fejtette ki, hogy elüldöznek-e vagy "csak" megcibálni akarnak). Ezután regisztráltam álláskereső portálokra. Az se segített a lelkiállapotomon, hogy a (szintén sokat támadott) közvetlen főnököm sem tudta, mi várható.
Így hát amikor megkaptam a feladatot, elkezdtem izgulni rajta. Az, hogy a piaci helyzetet is vizsgáljuk, saját teljesítményt bemutatunk és értékelünk, ezután irányokat is meghatározunk, nem volt számomra újdonság, korábban (még ez előző munkában) is gyakran kellett így tennem, de hogy ők éppen sapkát vagy fedetlen főt várnak-e el tőlem, azt nem lehetett tudni. Így hát komoly gyűjtőmunkába kezdtem, felépítettem a dolgot, és összeraktam egy röpke 15 oldalas anyagot. Közben meg persze folytattam a szokásos munkát. A mi nagyfőnökünk nem volt ott a beszámolón, viszont előző délután megüzente, hogy "csak kéne egy prezentáció is mellé", így este összedobtam egyet.
Tegnap volt a nagy nap, amikor meg kellett jelennem a nagyok előtt. Reggel az egyik kolléganő rám nézve rögtön azt kérdezte, miért vagyok ilyen ideges, hát kb. ilyen állapotban voltam. A testület előtt a főnököm felvezette a témát, szokatlanul összeszedett volt, aztán én már gyorsabban végigkattintgattam a diákat. Három vezető jelentkezett hozzászólásra, és mindenki kicsit másként megfogalmazva elmondta, mennyire elégedett a munkámmal, ott kicsit elpirultam zavaromban, szinte már azt hittem, megúszom a dolgot. Utána emelte fel a kezét a kivégzőember (várható volt, hat teljes napirenden keresztül meg sem szólalt), aki a másik nagyfőnök helyett szokott csúnyákat mondani. Mondott most is ezt-azt a sima modorában, faarccal próbáltam végighallgatni, és közben lázasan járt az agyam, hogy most akkor engem bánt, vagy valaki mást, esetleg a rendszert, amit nem én teremtettem, majd a nagyfőnök is hozzátette, amit gondolt, bár a pozitívumokat is hangsúlyozta.
Nem tudom, ki hogy van vele, de akad olyan szituáció, amikor az embernek az összes gondolata kihullik a fejéből (a vizsgák is ilyenek, ugye), aztán amikor kijön, már tudja, mit kellett volna mondania. Végül az utolsó csipkedésekre nem is volt lehetőség válaszolni, így nem vertem a folyosón a fejem a falba, hogy "bakkkker, mérnemmondtam azt, hogy...", így csak mosolyogva megköszöntem az észrevételeket, és kiballagtam.
A folyosón a megmondó ember még elkapott, és megkérdezte, hogy tudom-e, nem nekem szánta az erős szavakat. Annyit válaszoltam, hogy reméltem, hogy jól értettem, és nem tettem hozzá, hogy nem rajtam keresztül kellene üzengetni - de hát ez a típus nem igazán szokta nézni, hogy akivel belenget, az mit érez közben. 
Összességében már lehiggadva úgy tűnik, nem is volt olyan vészes a fogadtatás (határozottan jól esett a három dicsérő szólam az elején, hónapok alatt építettem ki a kapcsolatokat), ezt erősítették meg azok is, akik nem a kereszttűzben ültek és jobban ismerik az ottani légkört, és még - nézzük pozitívan - kaptam muníciót is az elvárások megismeréséhez, ami itt nagy szónak számít. Az más kérdés, hogy vajon a jövőben szokás szerint egyedül megfeszülhetek-e annak érdekében, hogy teljesítsem azokat, vagy kapok segítséget is, mert "egyedül nem megy" ez sem.
Most hogy túl vagyok a megmérettetésen, folytathatom a munkát. A következő ilyen - reményeim szerint - jövő nyáron várható, amikor lejár a vezetői megbízatásom. Hacsak nem kínálnak meg máshol egy vonzó ajánlattal. Valaki esetleg...? Nem szeretne engem munkaerőnek? :-)

2017. április 9., vasárnap

Jó, akkor nevezzük tavaszi nagytakarításnak! És akkor pipa!

Már a hét közepén eszembe jutott, hogy a szokásos szombat délelőtti takarításban a felső szint is sorra kell, hogy kerüljön. Hát, bevallom, már nincs az a teljes körű suvickolás minden hétvégén, mint régen, időhiány, meg egyebek miatt úgy alakítottuk ki a rendszert, hogy míg lent minden hétvégén portörlés, tükörfelület-törlés és porszívózás, felmosás van, fent csak minden másodikon csináljuk. Arrafelé ritkábban járunk, hétköznap szinte csak ruhákért és este lefeküdni, így nem visít annyira hétvégére a takarítószerért, mint a lenti rész. Olyankor a menüt is úgy alakítjuk, hogy ne pepecselős kaját kelljen készíteni, mert akkor az viszi el az időt. Most meg ahogy felvonultam a szettemmel, még az is eszembe jutott, hogy az ablakokat sem ártana lemosni. Valahogy ezek az őszi, meg tavaszi nagytakarítások ritkán jutnak eszembe, főleg akkor kezd el a fejemben motoszkálni a gondolat, amikor olvasom másoknál, hogy húsvét előtt ablakokat mostak, hogy ja, nálunk sem ártana. Ilyenkor két lehetőség van: eltervezem, és nem történik meg, vagy el sem tervezem, aztán hirtelen legalább azt megcsináljuk (igen, többes számra váltottam). Most az utóbbi történt, ahogy felmentem, nekiugrottam az ablakoknak, mire a családfő hazaérkezett a bevásárlásból, már a túl voltam a felén. (Elég annyi erről, hogy igen ráfért már, a tetőablak mindennél nagyobb kiszúrás ilyen szempontból.) Gyanús volt neki, hogyhogy ilyen hosszan fent vagyok, felsétált, meglátta, mit csinálok, és valami olyat mondott, hogy akkor ő most hozza a telefonját, és lefotóz. Úrinő nem foglalkozik ilyen kis beszólásokkal, így hát én is elengedtem a fülem mellett a poénját. Meg egyébként is lekötött, hogy a billegő puffon egyensúlyozzak közben. Aztán amikor még ragozta a dolgot (jaaa, hát persze, húsvét jön, akkor nagytakarítás) csak megjegyeztem, hogy fotózzon csak le, és mellé tehetjük az "apa kapál és gereblyézik" című alkotásokat, amit kb. olyan ritkán művel, mint én az ablakmosást. Már nem akartam félbe hagyni a harcot, lepakoltam a legókat, meg mindeneket, mindent végignyaltam, és csak akkor vonultam le a felszereléssel a lenti szintre. Azok az ablakok már nem kerültek sorra, épp elég volt nekem a puffra állni, a létrát nem vállalom be, de szerintem ő nagyon jól tudja, hogy azt neki hagytam.
Amióta nem járunk lovagolni, a szombati takarítás alkalmával a fiúkat is úgy kell vezényelni, hogy takarítás közben ne legyenek útban. És persze naná, hogy akkor indulnak neki, és lesznek szomjasak, de ha előtte kaptak inni, akkor más igény jön, amikor már a felmostunk. Most is szeparáltunk, és persze amíg száradt a parketta és kő, felváltva igényeket jeleztek, de azért elvoltak...
 ...sőt még utána is átmenetileg:
Már mi is készülünk a húsvétra. Például megterveztük a menüt (vendégeket várunk), és nagyjából előre bevásároltunk, amit lehetett. Ráadásul előtte lesz még tavaszi szünet is, amikor napközben sem árt főzni. A henteshez hétfőn érkezik az áru, onnan akkor hozzuk haza, amit gondoltunk. A nyuszi is készült, a családfő a héten járt olyan helyen, ahol szembe találkozott azzal, amit a nyuszi gondolt eldugni (dobtam egy hátast az árától, de hát tudtuk, hogy ők ezt szeretnék, még karácsonykor láttak két rokon kisfiúnál ilyen puskát). Az apró eldugdosni valót is beszereztük (pénteken reggel 5.24-kor indultam a Tescoba vásárolni, hálás vagyok, amiért éjszaka is nyitva van), és a reggeli készülődésben nem tűnt fel senkinek, hogy becsempésztem a csokikat a szokásos helyükre. Ha már arra jártam, kuponoztam is, beszereztem némi ruhaneműt már melegebb időkre készülve azoknak, akik naná, hogy kinőttek ezt-azt. (Az viszont most már biztosnak látszik, hogy a mi fiainknak a nem slim szabású nadrágok nem jók, és az is rejtély számomra, hogyan tudok Ábel lábára nagyobb zoknikat venni, amikor tökéletesen tudom a méreteiket. Lehet, hogy a szemüveget nem ártana ilyenkor feltenni.)
Tegnap a mosógép is ment két kört, kihasználva a jó kis szeles időt, kintre teregettem, este pedig egy felborult szárítót találtam a fűben. A tevékeny délelőtt után délután aludtam egy röpke három és fél órát időt, aminek persze megvan a böjtje, mert mára is maradt tennivaló.
Ma megnyitjuk a kinti sütögetős szezont is, a teraszt a szél által befújt dolgoktól is meg kell tisztítani, meg a családfő is elugrik az egyik üzletbe a szintén a hétközben beszerzett medencéhez takarófóliáért (most lesz először vízforgatós medencénk, én örülök, hogy nem kell majd a vizet cserélgetni benne, a családfő meg elképzelte, hogy a fiúkat este lefektetve majd mi is tudunk borozgatni - haha, még mindig nem tanulta meg, hogy az ilyen tervek füstbe szoktak menni). Ráadásul Ákos délután születésnapi buliba megy, sőt még vendégek is várhatók.
A jövő hét rövidke lesz, szerdán ráadásul Ákossal megyek dolgozni, csütörtökön pedig már mindketten itthon lesznek, aznap délutánra terveztem egy fül-orr-gégészeti látogatást vele, hátha kiderül, mi lesz az orrmandulájának sorsa.

2017. április 6., csütörtök

Szabadságos-semmittevős

Amolyan kis önző sima hétközbeni szabadságon vagyunk túl. A munkában addig jutottam, hogy kipakoltam reggel a szatyorból a hazahozott cuccokat, aztán este visszaraktam, napközben rájuk sem néztem. Az e-mailekre viszont vagy kétszer-háromszor igen, de nem volt sok, így annyira nem ragadtak ki a boldog semmittevésből. És különösebben nem is izgattam magam a tennivalók sorától. Jó néha így kikapcsolni, mostanság ritka, hogy itthon nem nyomasztanak a tennivalók.
Cserébe viszont mostam két adagot, sütöttem ebédre bundáskenyeret (ez Ábellel közös kedvencünk, a másik kettőnek a háta közepére sem kell már, így akkor szoktam beiktatni, ha ketten vagyunk itthon), délután meg főztem világbajnok bolognait (vacsorára és lefagyasztani). Ábel rácuppant a mesékre, párszor megpróbáltam eltéríteni, játsszunk valamit, de úgy tűnt, hogy ő most nem erre vágyik. Aztán délután persze bősz játékba fogott, és kicsit nehezen vettem rá, hogy induljunk el a körünkre. Mérgelődött is, hogy "csak mottt kezdtem játszani" és "nem akarok Ákosért menni", de miután erre nem reagáltam, egyszer csak megjelent nagy durcásan és hajlandó volt eljönni velem.
Még a koradélelőttöm egy része arra ment el, hogy először összeírtam a tisztítószeres és kozmetikumos bevásárlólistát, aztán kuponokat vagdostam, majd azokat oszlopokba raktam, utána odaírogattam a listára, hogy mihez melyik üzletbe van kuponunk, aztán a listát újraírtam már helyi bontásban, a kuponokat meg üzletenként csoportosítottam. Ezzel jól elvoltam, olyan koncentrációval rendszereztem, mintha legalábbis valami nagyon fontos projektben dolgoznék. Volt egy halvány ígéretem, hogy napközben megejtjük a vásárlást, de végül a családfőre maradt, amíg ő cuccolt, mi a könyvtárban válogattunk. (Egyébként jó ez a kuponmizéria, a végösszegből kb. a harmadát megspóroltuk, persze olyanokat is vettünk, amit egyébként most nem kellett volna... megvan ennek az egésznek a lélektani háttere. De majd milyen jó lesz a következő egy-két hónapban, amikor erre nem kell költeni!)
A szőkenős sorozat folytatódott egyébként. Már a találkozási pontnál vártuk a családfőt, amikor rájöttem, hogy Ákos esőkabátját a suliban felejtettük (pár napja a mellényével jártunk így, nem megy ez nekem), aztán amikor a családfő beült a kormányhoz, én meg diadalittasan közöltem, hogy a bevásárlós szatyorban minden egyben van, amire szüksége lesz, ő kérte a kocsi forgalmiját, amit persze naná, hogy otthon felejtettem. Hát, röhögtünk egyet, akkor már mindegy volt.
Az utóbbi két könyvtári látogatást a fiúk nélkül ejtettem meg. Mindig nagy elánnal válogattak könyveket, aztán mikor hazaértek, annyira már nem vették elő a kincseket, és néha úgy járt le a négyhetes kölcsönzés, hogy hármunk közül egyedül én értem az olvasnivaló végére. Ezért mostanság nem erőltettem a dolgot, de persze ha valami megszokott nem adatik meg, az ember mindig elkezd vágyakozni utána, ők is így voltak ezzel. Most végül úgy jöttünk haza, hogy Ákos addigra fel is állította az olvasnivalói listáját, és neki is állt az első könyvnek. Hát, hajrá, remélem, kitart nála a lelkesedés.
Ma rövidebb napom lesz, délután az oviban kézműves foglalkozásra várják a szülőket. Pénteken meg megejtem a tavalyi munka értékelését egyesével a kollégákkal, némi pénzmag is jár vele.

2017. április 5., szerda

Minél szőkébb, annál jobb

Az egyszeri nő végre végez a munkában, próbál elfelejtkezni róla, hogy igazából nem végzett, csak félbehagyta, némi munkát beletuszkol egy vászontáskába a másnapi szabadságára, összekapkod mindent és hazaindul. Majd már az épület előtt valami isteni sugallatra belenyúl a táskájába, nem találja a mobilját. Visszaindul, szembetalálkozik a kolléganőjével, aki segítőkészen megcsörgeti a mobilját, de mivel a táska néma marad, megerősítve látja, hogy vissza kell mennie az irodájába. Kulcsot portástól elkér, bemegy, a mobil sehol. Bezárja az ajtaját, visszasétál a bejárathoz a kollégái irodakulcsát kikéri (hátha ott hagyta a szerkezetet), leadja a saját kulcsát. Kiderül, hogy a kollégáknál még van bent valaki. Ismét visszaballag a másik irodába, ott sincs a telefon. A másik, még bent lévő kolléga segítőkészen megcsörgeti a számát, és az egyszeri szőke nő a saját irodája ajtajára tapasztott füllel hallgatja, hogy mégis csak ott csörög az átkozott. Ismét visszasétál a portáshoz, és ismét kikéri a saját kulcsát. A portás már hülyének nézi röhög. Amikor visszaér, az irodájában még mindig csörög a mobil, valahol a bezárt fiókokban. Előkotorja a fiókos kis szekrény kulcsát, nagy elánnal kinyitja a felsőt és a kezében marad a fogantyú. Feljegyzi magában, hogy majd szólni kell a karbantartó embereknek. A mobil viszont sehol, csak csöng és csöng. Aztán nagy nehezen megtalálja a határidőnaplójába csukva...

2017. április 4., kedd

Gyerekszáj CXLIX.

Jaj, nagyon régen írtam ilyet, pedig előfordulnak gyöngyszemek, csak mire ideérek, kiesnek a fejemből. Ákos utolsó két ilyenje az iskolához kapcsolódik.

Meséli, hogy az iskolai kedvenc könyvem versenyen melyik osztálytársak szerepeltek jól. Ő el sem indult, pedig kapacitáltam, segítettem volna a felkészülésben (viszont nem erőltettem, az új teide nem erőltet). Kérdezem, hogy utólag nem sajnálja-e, hogy kimaradt belőle, de megvan a kész válasza:
"- Nem, ez nem az én szakterületem."
----------
Februárban hármast kapott magatartásra. Ezt akkor nem is írtam... mert letaglózott bennünket. Aztán utánamentünk, kiderült, hogy az osztály rosszainak befolyása alá került, de a tanítónéni szerint továbbra sincs gond, csak meg kell tanulnia, hogy nem muszáj mindig utánuk menni (meg vannak itt más tényezők is, de ezt majd egy külön posztban). Márciusban ismét a szokásos négyest kapta, láthatóan meg is könnyebbült az eredménytől, és mesélte, hogy ő tényleg igyekszik jól viselkedni (ezt a tanítónénik a tegnapi fogadóórán meg is erősítették, meg mást is, a családfő meglehetősen dagadó mellénnyel jött haza, de ezt is majd másik posztban....). Szóba kerül ismét az a hármas, ő pedig tárgyilagosan megadja a magyarázatot:
"- Hát igen, akkor kicsit szét voltam csúszva."

2017. április 3., hétfő

Ezt a szezont is megnyitottuk

Végül elég jó kis napunk volt tegnap. Ákos sokkal jobban lett, és bár a reggeli pirítósát még csak fanyalogva nézegette, egy órával később sült krumplit (!) kért, amit - csak egyen már valamit - meg is kapott olajmentesen elkészítve. Aztán már meglehetősen virgoncan viselkedett. Kicsit hezitáltunk, mi legyen a nappal, de amikor óvatosan megkérdeztük, hogy mit gondol, kimozdulna-e kicsit, felcsillant a szeme. A családi biciklitúra helyett egy autósat választottunk, a Hajógyári sziget helyett a Római-partot, és amikor lejárt a mosógép, neki is indultunk.
Ha valaki akár két éve azt mondta volna, hogy én a kényelmes autós program helyett a két kereket választom, minimum hitetlenkedve megmosolygom, de valószínűleg ki is nevettem volna. Most viszont nem is tűnt olyan vad ötletnek, maximum kicsit furcsa volt külön elindulni. Odafelé megelőztem a fiúkat, és hamarabb értem el a találkapontot. Volt kavicsdobálás, és nézelődés, és némi séta, végül kajáltunk is, ja, meg fagyit is ettünk (Ákos nem kért, mert ő diétázik). Amíg mi kézmosási lehetőséget kerestünk a fiúkkal, és hosszasan hömpölyögtünk a tömegben, a családfő a biciklimmel együtt beállt a fagyis sorba. Mire visszaértünk, a két kezében három fagyi csöpögött, a lábával a biciklit tartotta, ha nem látszott volna a fején, hogy kicsit ideges feszült, lefotóztam volna. Így csak az emlék marad meg bennem, amin mindig vigyorognom kell, amikor eszembe jut.
Egyébként minden szuper volt!

Visszafelé a hosszabb utat választottam (ez is elég képtelen ötletnek tűnik számomra), akkor már a többieknél jóval később értem haza. Megküzdöttem az úttal, összesen 18 km-t tekertem, a hídon és az utcánkban szembeszéllel, és az sem segített, hogy ebédeltem közben. A hídra még feltekertem a járgánnyal, de az utcán már nem bírtam a süvítő széllel, és az utolsó nagy emelkedőn le kellett szállnom. A kapun már remegő lábakkal toltam be a bicajt, de büszke voltam magamra, amiért szezonnyitó körként rögtön egy ekkorát tettem meg. Lassan ideje lesz egy tapadós öltözéket venni, mint amit a komolyabb biciklisek hordanak, nemde?
Estefelé még átválogattam Ábel ruhatárát is (legyen elég annyi, hogy van bőven ruhája, jól tettem, hogy a Glamour-napok előtt, amire most életemben először vettünk kuponos újságot, néztem át a szekrényét, így legalább nem csábulok el annyira, és ezt a hírt a családfő is örömmel nyugtázta), és az unokatestvérem kisfiának is, ahova mostanság hordjuk a kinőtt darabokat, lesz bőven mit hazavinni. Este senkit nem kellett ringatni. Viszont hajnali egy körül léptekre ébredtem, és mire elindultam, Ákost lent találtam a tévé előtt, ahogy az éjszakai műsort nézi. Figyelmeztettem, hogy még nincs reggel, inkább feküdjön vissza, Ábel is megébredt, inni kért, de végül aztán mindenki visszaaludt.
Ma pedig kezdődik egy húzós hét, a közepén egy nap szabadsággal az óvodással.

2017. április 2., vasárnap

Szórakoztató helyett nyavalyás hétvége

Amennyire vártuk a hétvégét, annyira nem jól alakul. Ákos két nap masszív(nak mondott) hasfájás után először hasmenéssel küzdött (szombaton hajnali 4-kor eltereltem a lenti szobába, hogy ne kelljen ingáznia), majd miután napközben is hullámokban rátörő fájdalomról panaszkodott, tegnap éjszaka róka koma is meglátogatta. Én éppen a kanapén töltött pár órás alvás után félálomban csoszogtam felfelé a lépcsőn, amikor meghallottam, hogy szólongat, gond van. Mindenre felkészült, hős anyaként reagáltam: megtapogattam a félhomályban, és szóltam az apjának, hogy jöjjön. Ő aztán átöltöztette, én addig toporogtam mellettük, aztán befektette a saját helyére, én meg miután az ágy mellé helyeztem egy edényt, melléheveredtem, és félálomban még odamotyogtam a családfőnek, hogy az ágyneműjével is kellene valamit kezdeni. Jó kis munkamegosztás, nemde? Most még csend van, mindenki alszik, remélhetőleg ma már jobb napra ébredünk.
Egyébként nem mindenkinek sikerült a tegnapja sem rosszul, mert Ábel például totálisan kihasználta a jó idő és a szomszéd gyerek itthonléte nyújtotta lehetőségeket. Délelőtt és délután is hosszasan játszottak az udvaron. Néha elhallgattam őket, a két enyhén beszédhibás gyerek, ahogy egymást túlordítva mondja-mondja a magáét, és tuti, hogy nem is hallják a jó részét annak, amit a másik kajabál. Viszont tökéletesen összhangban felépítették a saját kis fantáziavilágukat. A felpörgött játéknak az egyik kukásautó látta kárát, estére megfáradt és eltört, na de nem csoda, ahogy száguldoztak vele az úton.
Én végül csak megugrottam jórészt azt, amit kintre terveztem (bár miután reggeli közben majdnem kinyiszáltam egy jó darabot a hüvelykujjamból, nem annyira tudtam a bal kezemet használni), kapáltam, gereblyéztem, majd Ákos állapotára tekintettel az összcsaládi virágvásárlás helyett a családfő egyedül ment el az egyik közeli üzletbe virágokat vásárolni, azokat is elültettük. Korántsem azzal a mennyiséggel és választékkal érkezett haza, amit vártam volna (a jó időre tekintettel sokan mások gondolhatták azt, hogy eljött az ideje a virágvásárlásnak), de majd még pótolunk hozzá.
Közben megjelent Ákos, jól van. Maradjon is így. Kopp-kopp.