2018. augusztus 14., kedd

Cirkuszban jártunk, most már ismét dolgozunk

Az itthon töltött nyugis szombatunk után a vasárnap kicsit mozgalmasabb volt. A cirkuszban az előadás előtt közel másfél órával átvettük a jegyünket, majd nekiindultunk a Városligetnek. A hátralévő időre vonatkozóan más és más elképzeléseink voltak, én csak úgy sétálgattam volna az árnyas fák alatt, esetleg beültem volna valahova egy jegeskávéra, mások meg játszóterezni akartak. Megvolt mindkettő (jegeskávé nélkül), bár már akkor olyan meleg volt, hogy még az árnyas fák alatt is csak kóvályogtunk.
Maga a cirkuszi előadás szuper volt, mindannyian nagyon élveztük. Tetszik ez az új vonal, már nincsenek azok az erőltetett bugyutának ható műsorszámok, mint régen. Utána még kajáltunk is (hiába próbálkoztunk hirtelen más ötletekkel, végül megint a Mekiben kötöttünk ki - hogy én mennyire unom már?!), aztán a délután közepén a nagy melegben hazacsordogáltunk. Ezekben a napokban mindig elcsodálkozunk azon, hogy a házba érve a 26-28 fok is milyen hűsnek érződik, meg is fogadtuk, hogy aznap már nem sok mindent csinálunk.
Másnap reggel új hét kezdődött mindannyiunk számára. Mi mentünk dolgozni (mondjuk ebben nem sok újdonság van, maximum annyi, hogy nekem visszajött szabadságról a főnököm), Ábelre az ovi várt, Ákos pedig elkezdte az idei napközis táborát. Ez utóbbi nem indult túl jól. Először is a biztatásomra a családfő a biciklizés mellett döntött, de ott kiderült, hogy a gyülekezőhely területén bent nem lehet Ákos biciklijét tárolni, kívül meg a családfő nem szívesen hagyta volna még leláncolva sem, így végül két járgányt tolt el a munkahelyére, ami legalább nincs onnan túl messze. Viszont amíg ügyeskedett a szűk járdán, a saját biciklije megdőlt és a pedállal véresre sértette a lábát. Aztán meg még a baleset előtt kiderült, hogy Ákosék csoportja aznap az uszodába megy, ami nem túl baráti ötlet volt a szervezőktől, mert több gyerek nem volt erre felkészülve (mindig előző napon derül ki, mi lesz a következő program és annak megfelelően lehet a hátizsákokba pakolni). A családfő hazaugrott már a céges kocsival úszócuccért, az osztálytársnőjének szülei viszont például ezt nem tudták megoldani. Ákost az uszodában az oktató az előző heti úszótábor után már név szerint köszöntötte, ki is hívta a vízből az előzetes szintfelmérés során és eleve a mélyvízbe osztotta be. Ákos nagyon örül, mi is, annyi év ilyen-olyan tanfolyam és iskolai úszás után végre alapból mélyvízi lett. A héten még elvileg lesz művelődési házas kézműves program, falmászás és ismét uszoda. Úgy tűnik, ez a hete is jól fog telni!
A családfő dolgozgatott napközben, Ábel szintén arról számolt be, hogy jól telt a napja (a hétre meghívott kisfiú állítólag nem volt bent, lehet, hogy nem gyógyult meg), én jómagam pedig szintén eltöltöttem a napomat. A főnökömmel kíméletes próbáltam lenni, nem ontottam rá minden aktuális teendőt, amúgy is elég kábának tűnt a kéthetes szabadsága után. Viszont legalább felhívtam a hétvégi szállásadónkat és tisztáztam a kérdéseinket, az információkat köre-mailben megosztottam az útitársakkal, ami persze megint vihogós üzenetváltásokba torkollott.
Délután a tervezettnél később indultam haza, az udvaron pedig rögtön elakadtam, mert szembe találkoztam a szomszédékkal. Ezen a nyáron nem sokat láttuk egymást, általában felváltva utaztunk el, csak a lakáskulcsokat adogattuk egymásnak holmi állatetetés céljából. Most viszont, hogy ilyen szerencsésen összefutottunk, le is cövekeltem mellettük szót váltani, aztán úgy jártunk, mint a farkas a három kismalaccal, amikor egyre több testrészét dugja be az ajtón. Idővel a táskámat is leraktam a székre, majd kaptam kávét, le is ültem, megjelent a családfő is közben, majd a gyerekeink is. Ekkor előkerült egy, a nyaralásukról származó "társasjáték", ami likőrös kétcentes színes üvegekből áll, választva egyet-egyet az alján lévő sorszám szerinti sorrendben kell úgy kell meginni, hogy a kupakot az orrodra helyezed, az üveget a fogaiddal emeled fel. Mindenki megugrotta a kihívást, fotók is készültek, de azok soha nem kerülhetnek nyilvánosságra. A gyerekek közben szurkoltak, igazán büszke vagyok rá, hogy ismét tanulhattak tőlünk valamit. :D
Aztán már eléggé vacsoraidőben jártunk, amikor észbe kaptunk, hogy nekünk még nincs is kajánk. Így hát amíg gyerekeket zuhanyoztattam, meg mai ruhákat készítettem elő, a családfő elfutott a boltba, gyors vacsora után lassan elcsendesedett a ház is...

2018. augusztus 12., vasárnap

Újra együtt!

A minap a családfő kérdezte, hogy a blogolvasók nem hiányolják-e a posztokat. Mármint rajta kívül, mert ő nagyon. Megnyugtattam, hogy mindenki izzad és túlél nyaral vagy éli a mindennapjait, nem kaptam még kérdő üzeneteket. És én miért nem írok? Hátmittudomén?! Csak úgy, most nem volt bennem késztetés. Pedig nagyon örültem például, amikor végre szombaton a legmelegebb időben elindultunk a keleti végek felé, és bár persze azóta már voltak hangoskodások itthon, összességében nagyon jó volt végre visszakapni a fiúkat.
Szóval szombaton lecsorogtunk anyuékhoz, a kocsiba beraktuk a gyereküléseket, aztán visszamentünk értük az élményfürdőhöz, ahol az időt múlatták. A megbeszélt időponthoz képest olyan negyedórával korábban értünk oda (nem hívtam anyut, mert mondta, hogy a mobilt is beteszik a bérelt kabinba), leültünk a kapuval szemben egy árnyas padra, majd némi várakozás után gyanús lett a dolog, megkérdeztük a beengedő embertől és jól sejtettem: összesen öt bejárat van. Rácsörögtem anyura, addigra már ők is vártak ránk - egy másik kijáratnál. Aztán csak megtaláltuk egymást, jól megszeretgettük a fiúkat (még Ábelt is elcsíptem, aki felénk futva engem megkerülve egy enyhe kanyarral először az apjához bújt oda). Egymás szavába vágva meséltek az élményükről (ott kezdve, hogy reggel milyen szinten tömött távolsági busszal jutottak el a fürdővárosba, aztán mennyi medencét kipróbáltak), anyu beszámolója érintette azt is, hogy bár nagyon kellett rájuk figyelni (5 gyerek 3 felnőtt a hatalmas tömegben), de nem volt semmi gond.
Hazafelé én bepréseltem magam hátulra a két ülés közzé, majd menetben megálltunk egy hipermarketnél, mert anyu be akart vásárolni. Amíg ő végigfutott a sorokon, mi a légkondicionált üzletekben császkáltunk, bedobáltunk némi aprópénzt egy-két játékgépbe, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megvettük Ákos új iskolatáskáját. Én a márkát, formát már korábban kinéztem, ő szín alapján választott a szóba jöhetők közül. Anyu majd' elájult, amikor megmondtam, mennyibe került. Otthon már nem sok minden történt, vacsorára lecsót főztünk, majd viszonylag korán nyugovóra tértünk.
Reggel több részletben ébredtünk, természetesen én voltam az első, és a valamilyen fesztiválról éjszaka hazaérkező öcsémék az utolsók. Ráérős délelőttöt terveztünk, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a családfővel kimentünk a temetőbe apu sírját rendbe tenni. Nem sok teendő akadt, de majdnem elfolytunk a napon, mire végeztünk.
Összeszedegettük a gyerekruhákat, játékokat és minden mást, majd átöltöztünk, és nekiindultunk a városnak a keresztlányom megkésett ballagási ebédjére. Engem is meglepett a helyszín, egy bowling- és biliárdszalonba szervezték, de jó ötletnek bizonyult, mindenki élvezte az ebéd utáni játékot (fájós csuklójú húgomat és a fájós hónaljú engem kivéve). Bár terveztük, hogy korábban indulunk, olyan jó hangulat volt, hogy aztán mi is végig maradtunk. A keresztlányunk élményutalványt kapott tőlünk (természetesen előre egyeztettem a húgommal), láthatóan nagyon-nagyon örült neki.
Hazafelé egyhuzamban jöttünk, hátul is csend volt, de nem bántam, amikor este végre hazaértünk. Becuccolás közben elcsíptem egy beszélgetést a fiúk között, akik két teljes hét után újra felfedezték a házat, Ábel bizonygatta Ákosnak, hogy szerinte semmi nem változott. (A múltkori egy hét után Ákos azt állította, hogy minden helyiség olyan nagy lett - mivel nem építettünk a házhoz, szerintem csak elszokott tőle.) Korai takarodót fújtunk, mert tudtuk, nehéz lesz rögtön az időre kelésre átállniuk. Kellett is ébreszteni őket, de viszonylag simán visszaszoktak. A héten Ábel óvodába járt (láthatóan nagy örömmel ment újra, megkönnyebbültem, mert Ákos ennyi idősen nagy meglepetésünkre nagyon megszenvedte a szünet utáni első napokat, az első reggel konkrétan egy órán keresztül sírdogált a kapu előtt, és amikor végre beadtam, én is elpicsogtam magam), Ákos pedig úszótáborba, ahol szerencsére most volt barátja is. A hét logisztikai kihívásait viszonylag simán teljesítettük, persze ehhez az kellett, hogy én kellőképpen rugalmasan állhassak a reggelekhez és délutánokhoz (mármint a munkahelyre érkezést és eljövetelt illetően), bár egyszer a családfőnek kellett Ákosért is mennie, amikor a nagy-nagyfőnök egyeztetni kívánt velem, természetesen jó későn délután.
A munkában viszonylag nyugalom volt, bár a mennyiséghez, amit sokak távollétében el kellett végeznem, elegendő lett volna a munkaidő fele, de ügyeletesként nem akartam jobban ellinkeskedni a bentlétet. A nagy melegre tekintettel a hét második felében elengedhettük azokat, akik nem légkondis helyiségben dolgoznak, bár ez keveseket érint, mert általában van légkondi, viszont jöttek szép sorban kocsit vizsgáztatók, fogorvoshoz menők, gyereket iskolába beíratók, felvételizők is elkérezkedni, simán elengedtem mindenkit.
Ákos a héten egy estét az osztálytárs-barátnőjééknél töltött, aki a jövő héten cserébe hozzánk jön el vendégségbe. Ábel pedig azzal jött haza az egyik napon, hogy négy (!) fiút meghívott hozzánk három (!) napra. Leredukáltuk a dolgot egyszerre egy fiúra, aki nem alszik itt. Meg is kerestem az anyukáját és le is egyeztettük a dolgot, a jövő héten remélhetőleg összejön az első baráti meghívás a kicsinek is. Pénteken este még a családfő elkerekezett egy spontán régibarátos-programra, hármasban töltöttük az estét. Ez volt az első ráérős esténk itthon, amikor tudtuk, hogy reggel nem kell korán kelni és elindulni, volt is egy több idilli pillanatunk, például amikor Ábel még hosszasan vacsorázott, Ákos pedig addig felolvasott neki az egyik könyvből.
Tegnap végre itthon voltunk mindannyian és nyugiban. Mi szülők délelőtt a kedvenc szombati elfoglaltságunknak hódoltunk (mosás-takarítás-főzés kombó), a családfő még boltokat is járt. Ákos besegített a sütésbe:
Ábel pedig újra felfedezte a játékait:
Írtunk mindenféle bevásárlólistát (már a jövő hétvégi Tisza-tavi kiruccanásra is készülve). Jó volt végre egy teljes napot itthon tölteni, mostanában nem volt rá példa. Ma pedig cirkuszba megyünk... majd egy újabb munkás-ovis-táboros hét kezdődik.

2018. augusztus 3., péntek

Huss!

Óh, hát én úgy örülök, hogy ma már péntek van! Úgy elszállt ez a hét, és végre legálisan korán hazaérek délután. Aztán már csak egyet alszunk és egyszer csak megölelhetem a fiúkat. A hét közepén aggódtam kicsit, mert anyu napi beszámolói szerint Ákos nem annyira volt vidám, nem akart medencézni és enni sem annyit kért, mint szokott, de aztán tegnapra megnyugodhattunk, bizonyos jelekből úgy tűnt, nincs itt gond. Talán csak kifáradt. Szerdán megérkezett az unokatestvére is, így most már hárman vannak a fiúk.
Anyu végül némi hezitálás után rászánta magát, szombaton elmennek a húgomékkal, a húgom barátnőjéékkel együtt strandolni. Nehezített terepet vállalt be, el kell utazniuk hozzá, mert a másik kedvelt strand felújítás miatt bezárt. A mi feladatunk az lesz, hogy délután a megbeszélt időpontban felvegyük őket a bejáratnál, előtte viszont még el kell autóznunk anyuékhoz a gyerekülésekért. Az indulást majd úgy időzítjük, hogy időre odaérjünk.Anyuéknál alszunk, vasárnap még családi ebédre vagyunk hivatalosak, valamikor délután indulunk majd haza.
Addig is be kell vásárolnunk, hogy hazaérkezéskor legyen itthon némi kaja, felhúzzuk nekik a tiszta ágyneműt és össze is kell készítenem a hétfői csomagokat (egy ovist és egy úszótáborost). Vége a laza hétköznapoki estéinknek, de már nem bánom, helyreáll a szokásos rend és újra együtt leszünk mindannyian.
Tegnap reggel jól levágattam a hajam (de még így is meleg), este pedig meglátogattam a háziorvosomat, írattam pajzsmirigyes gyógyszert és elvittem a vérnyomás-eredményeimet. Írt erre is gyógyszert, most elkezdünk kísérletezgetni. Így ez is pipa.
Van némi hiányérzetem, kimaradt a szokásos, gyerekek nyaralása alatti kettesben-hekkezésünk, ahogy nyári nagytakarítást és egyebeket sem végeztem, a ruhásszekrényeket sem túrtam át, az előbbit talán majd négyesben megejtjük, az utóbbiakat meg egyszer majd... Megvár minden.

2018. augusztus 1., szerda

Vissza a való életbe!

Az én munkahelyemnek kétségtelenül vannak pozitívumai, például az, hogy a munkavállalók kapnak beiskolázási támogatást. Tegnap meg is érkeztek az utalványok, délelőtt átvettem, majd este fél 8-kor már semmi nem volt belőle. A korábbi három évtől eltérően listánk nem volt, csak egy homályos üzenetből (meg az időközben szerzett tapasztalatból) lehetett nagyjából tudni, mikre lesz szükség. Nem a drága dolgokat válogattuk össze (az is tapasztalat, hogy Ákost nem igazán izgatja, milyen figura van a füzetei külső borítóján, ahogy a rajzeszközök márkája sem érdekli, a lényeg, hogy használni tudja őket), mégis meglepően magas lett a végösszeg. És akkor iskolatáskát, meg sportcipőt nem is vettünk még (az előbbit három év után már le kell cserélnünk, annak is örülünk, hogy eddig bírta, az utóbbit pedig kinőtte), ahogy a nyáron sokat növő gyerekek számára ősszel szokásos ruhabeszerzések terén is van még némi restanciánk. Belegondolni sem merek a végébe.
Egyébként sem árt számolgatnunk, mert van még a szokásos kiadásokon túl egyéb is (például a nagyon várt Tisza-tavi blogtalálka, meg még egy úszótábor és a keresztlányom ballagási ajándéka). Bármennyire is nem tetszik a gondolat, vészesen közeledik a tanév és ezek a szokásos nyárvégi teendők és terhek nem esnek jól (bár maga a nyárvégi kifejezés is elég rosszul hangzik).
Ugyanakkor meg a munkában még dübörög a nyár, minden fél- vagy harmadgőzerővel zajlik bent. Sokan szabadságon vannak vagy még készülnek elmenni, még nehézkesebb haladni. A főnököm meg úgy hagyott itt, hogy nem oldotta meg a múltkor kicsúcsosodott személyi problémát, így mivel ismét én helyettesítem és a többek között emiatt fellángolt utálat továbbra is dübörög a kolléganőben, aki válogatott bosszúkon agyalással tölti az ideje egy részét, a többiben meg másokat pocskondiáz, nem annyira szeretem most a főnökömet (sem). Azt mantrázom magamban, hogy nem éri meg bosszankodni semmin, eddig még sikerült is magam ehhez tartani, de ha a következő másfél hétben nem lesz ebből cicaharc botrány, megeszem a sapkám.
Szintén a nyár végéhez kapcsolódóan felötlött bennem az egyéb (eddig jó mélyre temetett) egészségügyi teendők sora is. Például Ákost két hét múlva viszem majd ortopédiai kontrollra, a testtartását nézve szerintem tuti, hogy jövőre is gyógytornára kell majd járnia (pedig évközben volt egy idő, amikor látványos javulást tapasztaltunk, de mostanában megint görnyedtebben áll), Ábelnek pedig időpontot kell kérnem szintén oda, szerintem karácson előtt nemigen jutunk be (befelé dőlő bokák, a szokásos kisgyerekkori jelenség miatt). Ákossal lassan újra el kell indulnunk a fogszabályzás felé, bár tavasz óta csak két foga esett ki, lehet, hogy nem árt még várni. Ábellel pedig a pedagógiai szakszolgálat tornájára feliratkozni, ami - már most borítékolom magamnak - tutira munkaidőre fog esni, és ettől függően tudjuk majd beilleszteni a magánutas TSMT-tornát, meg az egyebeket. Én is bejelentkeztem a háziorvosomhoz pajzsmirigyes gyógyszert íratni, erről meg eszembe jutott, hiába tervezgettem, elfelejtettem vérnyomást mérni a szabadságom alatt, hogy annak az eredményét is vihessem magammal. Most mindjárt jól meg is mérem magamnak, aztán legalább a következő két napban még vagy háromszor. Aztán az elmúlt két hét tapasztalatai miatt ősszel meg csak meglátogatom ismét a bőrgyógyászt.
Számolgattam a szabadságaimat, az év végi ünnepekre jutó napok kiírása után is van még 13 napom, így el is döntöttem, augusztus utolsó hetét még kiveszem. Egyrészt a fentiek egy részét akkor el fogjuk tudni intézni, másrészt meg rápihenünk rákészülünk a fiúkkal a tanévre. Addig meg ballagási ebéden ünneplünk, cirkuszba megyünk, Tisza-tóhoz utazunk és van még egy-két egyéb jó kis programtervünk. Na, hát még sincs még vége a nyárnak!

2018. július 31., kedd

Gyulán nyaraltunk II. - ...és ami még történt

A programokról beszámoltam már. Az az igazság, hogy ahogy közeledett az időpont, volt bennem némi félsz, hogyan sül el a nyaralás. Eddig a "nyári családi nyaralásunk" alkalmával mindig vízpartra mentünk, nem is nagyon tudtunk mást elképzelni, holott mi, felnőttek azért nem vagyunk annyira vízicsigák (nekem tavaly konkrétan a harmadik strandolós napon már minden bajom volt), viszont a fiúk élvezték. Az is fontos szokott lenni (fogtunk már mellé ebben, ezért mostanában már jobban figyelek rá), hogy gyalog megközelíthető távolságban legyen a vízpart/strand, ne kelljen a strandolós napokon is kocsiba ülni. Na, és persze egyéb látnivalókat is mindig beiktattunk a vizezés mellett, és mivel jórészt a Balatonhoz jártunk, volt például olyan program, ahol az elmúlt években már vagy négyszer-ötször jártunk. És mivel általában nem a nyüzsgő helyszíneket kerestük, esténként nem annyira voltunk aktívak, tavaly éreztük először, hogy ha valahol máshol lennénk, biztosan többször indulnánk neki vacsora után még egy sétának. Ezért is jött az ötlet, hogy idén legyen más, és valahogy beugrott Gyula, bár ahogy közeledett az indulás időpontja, felmerült bennem, vajon milyen lesz. Hát, jó lett.

Most így visszagondolva, éppen jól eltaláltuk a helyszín méretét. Volt élet, volt például esti bábjáték a Várnál, meg zenei koncert is, láthatóan népszerű nyaralási helyszín pároknak is, gyerekeseknek is, ugyanakkor nem volt zavaróan nagy tömeg. Ami furcsa, hogy nemigen láttunk az ottlétünk alatt teljes hétig ott nyaraló családokat (legalábbis a szálloda közönségének mozgását figyelve), inkább a 2-3-4 éjszaka volt a jellemző. Ahogy nap mint nap jártuk az utcákat, egy idő után több ismerős arcot láttunk, mindenki ugyanazokat a köröket rótta. A tervezett programok közül mi végül kihagytuk a Várfürdőt, bár volt rá kísérlet, és bármennyire nem szeretjük az ilyen helyeket, meg beszámolók alapján az árához képest nem volt annyira vonzó, de hajlottunk rá, hogy a fiúk kedvéért (főleg, amikor rájöttek, hogy ez is van ott) eltöltünk ott egy órát napot, de aztán nem jött össze ilyen-olyan okból. Volt a tarsolyunkban a fiúk számára egy alternatív javaslat (itt a közelben az Aquaworld), ezt még - ha belefér a nyárba - beválthatják nálunk. És volt olyan hely (pl. a Retro játékok múzeuma), ahova kétszeri próbálkozás után sem jutottunk be, mert a kisebb helyek délben bezártak, és volt, hogy délelőtt ki sem nyitottak.
A szállodában félpanziót vettünk igénybe (ez a másik, amihez évek óta ragaszkodunk), az ebédeket pedig mindig útközben, különböző helyeken oldottuk meg. Volt a sorban jobb étterem, menüztető étterem, hamburgerező, hotdogos-melegszendvicses, meg pizzázós hely. A szállodai ellátás egész jó volt (bár egyik este elmérték az adagot, és akkor várni kellett az utánpótlásra, volt is zúgolódás a vendégek körében), és volt választék, ahol a fiúk is találtak maguknak szinte mindig valami nekik tetszőt. Fagyi, jégkrém, süti is bőven akadt (konkrétan szerintem több cukrászda van a városban, mint étterem) - már annak, aki kérte (én azt hiszem, egyszer fagyiztam összesen). Anyu, amikor megérkeztünk hozzájuk, meg is örvendeztetett azzal, hogy szerinte megint fogytam, de nem, viszont legalább nem híztam.
A városban gyalogosan közlekedtünk, a helyiek közül nagyon sokan járnak biciklivel, egészen jól kiépített biciklis utak vannak, ugyanakkor nagyon kellett figyelnünk, nehogy rátévedjünk ezekre, mert fennállt a veszélye, hogy elütnek bennünket. A bicikliket sokan kikötötték, sokan viszont csak letámasztották az üzletek előtt. Ilyen helyen szeretnék élni, ahol nem kell hosszasan lezárogatni a biciklit a tárolóhoz, ha be akarok menni a boltba. És olyan helyen is szívesen élnék, ahol az utcán mindig szembe lehet találkozni ismerőssel, akivel spontán módon le lehet ülni egy kávéra vagy fagyira.
A szálloda alatt volt egy kocsma kávézó, ami reggel hétkor nyitott és este kilenc körül zárt. Valamiért Párizs jutott eszembe, ott is már korán reggel le lehetett ülni egy kávéra. Ide jártak a közelben lakó helyiek reggelente, egy idő után már megismertük a törzsvendégeket. A nagyhangú, piros pólós bácsi reggel héttől minimum egy órán keresztül szónokolt teli torokból a barátainak, a hangját az árkádok még fel is erősítették (a családfő általában erre ébredt), a vékony, mindig biciklivel érkező férfi mindig a sarokasztalnál foglalt helyet, csendben nézelődve itta meg a kávéját és ette meg a szomszéd pékségben vásárolt pogácsáját, és egy idő után arra is rájöttem, hogy a fekete hajú csaj, aki szintén mindenkit ismert, mindig volt beszélgetőtársa, akiknek aztán viszonylag hangosan tanácsokat adott (például az idősebb férfinak, hogy nehogy már a felnőtt fiának ő keressen másik autót, hát mikor hagyja felnőni és önállósodni, meg a másik férfinak, hogy legalább a lábát takarja be a babakocsiban alvó gyerekének) nem is kávézóban dolgozik, egyik napon, miután ott végzett, átment a manikűrös üzlet(é)be. Ezeket onnan tudom, hogy a hét közepére rájöttünk, egy időre kicsit mi is részesei lehetnénk ennek a kis közösségnek azáltal, hogy minden reggel ott iszom egy kávét.
Nekem megvoltak a saját útjaim is, a hajnali csendes óráimban a szálloda udvarára cuccoltam le telefonnal, kavarós kávéval és könyvvel, újsággal. Direkt ezekre a nyugis időkre készülve két könyvet is vittem magammal, de egyik sem jött be, és most először fordult elő az, ami még soha, nem olvastam el egyiket sem. Itt ismerkedtem meg egy párral, akik a Balaton mellől érkeztek (igen, a Balaton mellett élők meg máshova mennek nyaralni :-)), a csaj nagyon közlékenynek bizonyult, egymás nevét még nem tudtuk, de az életútját már ismertem. Velük programötletet is cseréltünk, volt, ahova ők azért mentek el, mert én javasoltam és viszont.
A családfő még másfajta kapcsolatokat is kiépített a napi innivaló- és sportújság-beszerző körútjai során. A kis közérten és az újságoson kívül az általa legtöbbet látogatott helyiség a gyógyszertár volt. Második napon már megismerte a gyógyszertáros, a harmadikon már kedvezményt is kért viccesen. Először miattam kellett odamennie, majd Ákosért. Nekem még a fiúkkal itthon töltött napokban újra előjött a hónaljgyulladós problémám, ami a szokásosnál makacsabbnak bizonyult, így az egész nyaralást végig szenvedtem a fájdalom miatt, és a hét közepére jött a gondolat, hogy akár valamilyen fájdalomcsillapítóval is próbálkozhatnék (ez volt az első gyógyszertári kör), aztán meg hogy nem ártana leragasztani, mert addigra már a póló érintésétől is csillagokat láttam (ez volt a második látogatása), a karomat nem bírtam sem felemelni, sem lelógatni - hát, nem volt egyszerű így élvezni és türelemmel viselni a napokat. A ragasztgatás után meg este még a ragtapasz nyomai miatt is szenvedtem pluszban, így erről két nap után le is mondtam. Mindenesetre akik az esti órákban olyanok hangokat hallottak a szobánkból kiszűrődni, hogy "hátulról! hátulról!", meg "aaaahhhhh, nem jó, hagyd!", biztos nem arra gondoltak, hogy a pólóm lehúzásán ügyködünk kettecskén.
Aztán az utolsó előtti nap hajnalán Ákost meglátogatta párszor Vuk (a családfő ekkor ment el harmadjára is a gyógyszertárba), ekkor dőlt el végérvényesen, hogy az aznapra tervezett Várfürdő kimarad. Először az előző napi folyóparti strandolás közben benyelt vízre fogtuk a dolgot, de amikor következő éjszaka Ábel keresztapukájának egyik fia is elkezdett hányni, felmerült bennünk valamilyen vírus gyanúja is. Ákos egy napig koplalt, aztán jobban lett. A koplalós napon nem nagyon akart semmit csinálni (például mi ketten ezért nem jutottunk el este a Végvári Napok nyitóünnepségére), fájt a gyomra. Délben elindult velünk ebédelni, de amikor kikértük a kajánkat, közölte, hogy nem érzi magát jól, inkább visszamenne a szállodába, kicsit tartottunk tőle, hogy jön még Vuk, ezért az apja visszakísérte a szállodába. Ebéd után a családfő Ábellel még elindult a Várhoz (a kis szemfüles kiszúrt egy kisfiú hátán egy íjat nyilakkal és mindent bevetett annak érdekékben, hogy neki is legyen ilyenje), én meg visszasiettem Ákoshoz. És akkor kezdődött a rémálom. Ákos belülről bezárta az ajtó zárját, kívülről nem tudtam bejutni az ajtón, dübörögtem, kiabáltam, hívtuk telefonon - semmi. Hadd ne mondjam, mi minden futott át az agyamon. Jött a recepciós, hívott zárszerelő céget, majd a takarítónő, mondta, hogy ő nemrég még látta a fiamat (mondtam, tudom, mert hívott bennünket, hogy ő járt ott), aztán megérkezett egy férfi, aki valami szállodai vezető lehetett. Addigra én már készen voltam, a családfő meg távolról hívogatta Ákost, közben a folyamatosan beszélő Ábellel is próbált foglalkozni. Végül hoztak egy létrát (mondtam én, hogy az első emeleti elhelyezkedésnek lesz jelentősége), mi nők fogtuk a létra alját, a férfi felmászott az ablakokhoz, kivágta ollóval a szúnyoghálót. Közben a recepcióssal, takarítónővel futottunk fel az ajtóhoz, a férfi beengedett és megtaláltuk Ákost a mi ágyunkon, ahogy mélyen alszik. Akkor kezdtem el bőgni, aztán megkönnyebbülve egymás hátát-karját lapogattuk a segítő brigád tagjaival. Ákos az egészet végigaludta, kb. egy óra múlva ébredt mosolygósan...

Ilyen izgalmakkal zártuk a nyaralást, szombaton reggel összecsomagoltunk, aztán délelőtt még elsétáltunk ismét a Várhoz, Ákos is kapott vásárfiát (és Ábel ismét kiharcolt magának valami apróságot). Aztán elindultunk anyuhoz. A fiúk szennyesét elkezdtük kimosni, megérkeztek a húgomék, öcsém még adott egyet a gyomrunknak bográcsban főtt jó csípős chilis babbal. Aznap anyunál aludtunk, majd vasárnap visszajöttünk kettecskén, a fiúk az idei második mamás hetüket töltik éppen. Mi már dolgozunk, a családfőt megvárta a maradék munka, én a sajátom mellett két hétig ismét helyettesítem a főnökömet, így már az első napunk mozgalmasan telt. Szombaton ismét autóba ülünk, leutazunk anyuékhoz, vasárnap kicsit elcsúsztatva megünnepeljük a keresztlányom ballagását, aztán mi visszautazunk, és folytatódik minden, Ábel oviba megy, Ákos úszótáborba.

2018. július 30., hétfő

Gyulán nyaraltunk I. - amiket láttunk

Hát, kérem, megérkeztünk, tele mindenféle élménnyel. Olyan jól sikerült kikapcsolnunk a hétköznapokból, hogy eszembe sem jutott sem posztolni, sem más olyat csinálni, ami a hétköznapokhoz kapcsolódik. Cs. barátnőm a hét közepe táján írt is, és óvatosan kérdezett, hogy akkor most nem is blogolok, mert ő várja az élménybeszámolót. Szabadságoltam magam közben, csak megéltem az élményeket, és fejben jegyzeteltem, majd az utolsó reggelünkön papírra is kicsit, nehogy elfelejtődjön valami. Most végig kattintgattam a fényképezővel készített képeket és újraéltem kicsit minden jót.
Más volt ez a nyaralás, mint a korábbiak, most - egy belvárosi hotelben megszállva - az élet sűrűjében érezhettük magunkat, a tavalyi, egyébként szintén élvezetes, de pár nap után mégis viszonylag ingerszegénynek érzett környezetben foglalt szállásunknak köszönhetően visszafogottabb napok után vágytunk egy ilyenre és bebizonyosodott, hogy nagyon jól döntöttünk. Gyula gyalogosan bejárható város, mentünk is, mint a meszes, minden nap, ugyanakkor hagytunk magunknak időt pihenni és ejtőzni is. Autóba mindösszesen kétszer ültünk, akkor, amikor a városon kívüli szabadstrandra ruccantunk ki. Az időjárás is a barátunk volt, városnézős programhoz nem hiányzott a hőség, aztán a hét második felére meg strandidő is kerekedett, így az aprónépnek volt lehetősége a Körös vízéből is inni. Külön jól jött ki, hogy Ábel keresztapukája is most töltött ott el egy hetet a fiúkkal, több alkalommal is találkoztunk, hol ők jöttek be a városba, hol mi hozzájuk a faluba, és jutott más társaság is mind a gyerekeknek, mind nekünk, felnőtteknek.


És hogy miket csináltunk? Vasárnap ráérősen indultunk (és férfi-sopánkodások ellenére ebbe a kocsiba is befért minden csomag, amit összekészítettem), és a nem túl kellemes útviszonyoknak is köszönhetően éppen akkor értünk oda, amikor már elfoglalhattuk a szállást is. Meg is tettük. Családi szobát kaptunk, a mienk tematikája a vámpíros Alkonyat volt (küldtem is egy képet Goldennek, akinél évekkel ezelőtt annyit olvastam erről a filmről, hogy nem kis része volt abban, hogy végül megnéztem), kellemes első emeleti elhelyezkedéssel (ennek később külön jelentősége is lesz), méretét tekintve nagyobb, mint az első lakásom, kényelmes ágyakkal, tisztasággal, a város fő terétől kb. 150 méterre (mondjuk ennek köszönhetően hajnalban elég zajosnak bizonyult). Bár így is csak ajánlani tudom! A személyzet kedves, figyelmes, vészhelyzetben hatékony (ennek is jelentősége lesz a későbbiekben).
Már az érkezésünk első napján feltérképeztük gyalogosan, majd kisvonattal is a belvárost, mindent megtaláltunk, amiről előre olvastunk és szereztünk annyi helyismeretet, hogy utána már simán el tudtunk igazodni (bár a családfő következő reggel még kicsit rosszul belőve nagy kerülővel kalauzolt bennünket, aztán csak meggyőztem, hogy módosítsunk az irányon). Az utcákon minden épületet, szobrot megcsodáltunk, Ábel egy, a színes ceruzákkal együtt elhozott vonalzóval két teljes napig mindent lemért. Hagytuk, hadd tegye, ráértünk kivárni.
Számunkra a legnagyobb élményt az Almásy-kastély nyújtotta. Mint kiderült, 2016-ban újították fel és rendezték be a Látogatóközpontot. Informatív és interaktív volt, sok-sok érdekességgel, Ákos hihetetlenül élvezte, Ábel nem mindig, de viszonylag sikerült kordában tartani.
A Vár is szép állapotban várt bennünket, bár én szokás szerint nem másztam fel a magasságokba és lentről izgultam a fiúkért, viszont ott is találtunk mindenki számára érdekes látnivalókat.

Élvezetesnek bizonyult az Élővíz-csatorna és a Csigakert is, bár az utóbbi romantikáját én annyira nem tudtam átélni, viszont kellemes sétát tehettünk a hűs fák alatt, és türelmesen kivártuk azt is, hogy Ábel úgy ötvenszer megmássza az egyik nagy fatörzset.
Az Almásy-kastély környékén gyakorlatilag minden nap jártunk, láttunk eső előtt, után és napsütésben is, a parkkal, az épület látványával nem tudtunk betelni. 
A fiúknak kétszer is béreltünk gyerek bringóhintót, amíg ők köröztek a parkban, mi egy padon ülve a szemünkkel követtük őket.
Megtekintettük a(z egyszerűbb nevén) Vízügyi múzeumot, ami szintén érdekesnek bizonyult, főleg, hogy itt is volt lehetőség interaktivitásra (a hőlégballonos utazást modellező megoldás kifejezetten élvezetes volt).

Kétszer jártunk Szanazugban, ahol Ákos végig a hideg vízben lubickolt, Ábel inkább a homokban fetrengett és hózombisat játszott. Természetesen játszótereztünk is (a második alkalom emlékezetesen és gyorsan zárult, amikor Ábel a lengőhintáról az egyetlen sártócsa felett ugrott le és azonnal el is hasalt benne).
Volt példa a család szétválására is, egyes programokat külön-külön éltünk meg. A szállodai jacuzzit például csak ők hárman próbálták ki, aztán a családfő egyszer még Ábellel is lement. A családfő járt még a Gyulai Kolbász Múzeumban, ahol nem csak sokat tanult a kolbászkészítés mesterségéről, hanem az igazi, hagyományos érleléssel készült kolbászból is bevásárolt. Ezen kívül Ábellel megtekintették a Végvári Napok nyitó ünnepségét, részt vettek a felvonuláson, ahol aztán minden volt, például lőttek kanócos puskából és egy hastáncos is végig táncolta az utat (mesélte is a családfő, meg utólag most láttam is a programról készült képek között a hölgyről készült nagy mennyiségű képet is :D).
Szinte minden múzeumban volt idegenvezetés, amit igénybe vettünk (nem kellett érte pluszban fizetni), azt nem bántuk meg. Sokat tanulhattunk belőlük. 
A holdfogyatkozás estéjén, mikor mi már aludtunk, a családfő még kiszökött, hátha mégis oszlana a felhőzet, és bár holdat nem látott, lőtt pár éjszakai képet is.
A szálloda elhagyásakor a recepciós felhívta a családfő figyelmét arra, hogy ha még jönnénk, megrendeléskor jelezzük, hogy visszatérő vendégek vagyunk és kapunk kedvezményt. Kérdeztem is, hogy ő visszajönne-e, abban maradtunk, hogy akár szívesen, bár amit szerettünk volna, nagyjából meg is néztük. Most viszont, újra megnézegetve a város látnivalóit összegző honlapot, rá kellett jönnöm, hogy mégis csak kihagytunk jópárat (volt, amit, fájó szívvel ugyan, de tudatosan, mert úgy ítéltük meg, hogy a gyerekek nem lennének rá vevők, és volt, ami a ráérős nyitva tartásnak köszönhetően nem jött össze), így az ismerős vidék újbóli bebarangolása mellett mégiscsak lenne még újdonság is.

folyt.köv.

2018. július 21., szombat

Kimaxoltuk az utolsó napot

Pénteken reggel összepakoltam egy kupacba, amire szükségünk lesz, aztán ébredés után megemlítettem a célközönségemnek, mit tervezek aznapra, és nem volt kifogás ellene. A ráérős reggeli után leragadtak egy film előtt (Ábel teljesen izgatottan futott ki, hogy képzeljem el, egy kisegérről szóló film megy a tévében), amit végül nem néztek végig, de felvettem nekik a későbbiekre. Aztán nekivágtunk az útnak, gyalog mentünk (nincs egy km a táv), nyitás után negyedórával be is csekkoltunk. Így hármasban voltunk már talán, ismerik is a terepet, így annyira nem izgultam. Sőt, megbeszélve a játékszabályokat (mindig együtt mozogjanak, egyik helyszínről a másikra úgy mehetnek tovább, ha jelzik felém), még azt is megkockáztattam, hogy itt-ott leültem egy árnyas padra, közben elnéztem a hátukon hátizsákokkal a gyerekeiket izgatottan kísérgető szülőket és örültem, hogy én már lazíthatok a gyeplőn. A fiúk nagyon ügyesek voltak, le a kalappal előttük, nem tűntek el, figyeltek egymásra, bár annyira nem voltam laza, hogy a könyvemet elővegyem olvasni. Az utolsó jó másfél órát a vizes részen töltötték el, Ákos hozzácsapódott egy csapathoz, Ábel inkább magányos hőst játszott. A belépő 4 órára szól (utána rá kell fizetni), mi öt perccel a lejárat előtt jöttünk ki és szép lassan hazaporoszkáltunk. Itthon lejárt mosógép fogadott, kiteregettem, még kimostam a strandlepedőket, és én is lerogytam kicsit pihenni. Egyszer csak a teraszról érkező motoszkáló hangokra figyeltem fel, hazaérkezett a családfő is. Délután már nem sok minden történt, de bőröndök lekerültek a szekrény tetejéről, hogy kiszellőzzenek.
Ezzel véget is ért a hármas szabadságunk. Ma csomagolgatok, kicsit rendbe rakjuk a házat, ebédre végre eszünk valami húst (a héten valahogy túltoltam a húsmentes kajákat) és holnap reggeli után nekivágunk a gyulai kalandnak. Már biztos, hogy ott lesznek a közelben Ábel keresztapukája a fiúkkal, biztosan lesz közös program is. Szuper lesz!

2018. július 20., péntek

Negyedik nap

Lassan eltelik a hármas hetünk. A napok úgy néznek ki, hogy hajnalban, amíg mindenki alszik, leülök a gép elé és blogokat olvasok ránézek a munkahelyi leveleimre. Van több kisebb-nagyobb projektünk (pl. új honlapunk készül, annak a grafikáját nemrég kaptuk meg, meg formálódik egy együttműködés egy céggel, aztán van rá esély, hogy egy új feladatot/területet kapunk szeptembertől, bár az még mindig nem biztos stb. stb.), ezekkel kapcsolatosan jönnek levelek, amikre nem árt időben válaszolni. Ez a reggeli fél vagy egy óra nem veszi el a szabadság élvezetét, általában amikor lecsukom a laptop tetejét, az ezekkel kapcsolatos gondolatok ki is törlődnek az agyamból. Tegnap telefont is kaptam ismét egy vezetőtől, nem mondtam, hogy nem vagyok bent, csak amikor megkért az illető, hogy intézkedjek, akkor válaszoltam, hogy kérek egy kis időt, mert itthonról nem tudok hatékonyan lépni - meg is lepődött, hogy "de hát hajnalban írtál levelet, nem is tudtam, hogy szabadságon vagy". Volt már olyan nyár, hogy a szabadságom, de főleg a családi nyaralás alatt mindent ki tudtam zárni, akkor - bár a családfő szkeptikus volt előtte - a leveleimre sem néztem rá egyáltalán. Most is úgy tervezem, hogy amíg Gyulán leszünk, tényleg nem olvasok, de majd meglátjuk, sikerül-e.
Aztán reggelente még szoktam filmet is nézni vagy olvasni, amíg csend van, meg tervezgetem az aktuális napot. Attól függően, hogy készülünk-e valahova és az mennyi időt vesz igénybe, ütemezem az ebédkészítést, mosást (ez utóbbit azért is kell terveznem, mert egyrészt persze mindig azokat a darabokat csomagolnám be, amik éppen nem tiszták és egyébként sem akarok szennyest hagyni magunk után, amikor vasárnap reggel nekiindulunk), amivel egyáltalán nem foglalkoztam (pl. egyes szekrények rendbe tétele), az meg valószínűleg már így is marad, emiatt nem akarok lelkifurdalást érezni. A csendespihenőhöz továbbra is ragaszkodom, még ha egyesek úgy is gondolják, nekik nincs rá szükségük, én szeretem, ha ebéd után (vagy kicsit később) egy kicsit elcsendesedik a ház. Nincs alvás, meg ilyenek, de akkor én is le tudok nyugiban egy kicsit ülni. Az első napokban belealudtam a csendespihenőkbe, most már nem járok így. A délutánok is eltelnek így-úgy, még ha nem is megyünk sehova, igyekszem megmozgatni a fiúkat kicsit az udvaron.
A családfőnek egyébként húzósak a napjai a munkában. A főnöke a családjával nyaral, minden napra megvannak a feladatai, amihez jöttek újak is, ezért egész nap hajt és soha nem tudjuk, időben hazaér-e. Szerencsére mára már kevesebb teendője maradt, remélhetőleg így is lesz. Ő, úgy tűnik, kihasználva, hogy én itthon vagyok és nem csak utánuk esek haza, mint egyébként, szabadságolta magát az esti teendők alól (sima munkás hétköznapokon általában ő gondoskodik vacsoráról). Mondjuk az esti locsolás még mindig az ő reszortja, az meg bővült a nyaraló szomszédék virágaival is. Egyébként visszaszámol már és minden reggel közli, hogy még hány napja van a hétvégéig és a nyaralásig.

Én meg, a hét programfelelőseként minden napra tartogatok valami apróságot az aprónépnek. Tegnap szívem szerint valahol a szabadban túráztam mozogtam volna velük, de esegetett az eső reggel is és később is lehetett rá számítani, ezért maradt a benti elfoglaltság, az egyik közeli plázában megnézhették belülről az eddig csak kívülről látott játszóházat. Természetesen utánanéztem előtte a lehetőségeknek és a véleményeknek, így már annak tudatában mentünk oda, hogy ott hagyhatom őket (szerintem ilyet még soha nem csináltunk, bár tény, hogy ritkán visszük ilyen helyre őket) és én is kapok egy órácska szabadidőt. Hát, van abban valami felszabadító, hogy viszonylag nyugodtan beadom őket valahova. Ákosnak a lelkére kötöttem, hogy figyeljen Ábelre - ez nem sikerült túl jól, mert már amikor gyalogoltam lefelé a lépcsőn, hallottam, hogy Ábel a visszafogott hangján Ákost szólongatja, aki eltűnt. Reméltem, hogy azért egymásra találnak. Addig én könyvesboltba mentem, és bármennyire szerettem volna magunknak is vásárolni, megálltam, hogy a felnőtt részlegen is hosszasan időzzek, most csak nekik szereztem be ezt-azt (a családfő így is sziszegett a végösszeg hallatán), majd csak úgy rácsörögtem a családfőre, akinek a kérdésére ("...és a gyerekek?") visszakérdeztem ("milyen gyerekek???"). Mákunk volt, mert a játszóházban akció volt, egy óra elteltével kaptunk 50% kedvezményt, gyorsan ki is tereltem őket, nehogy rá kelljen fizetnünk.
Aztán tettünk még egy kört, majd ettünk, amíg sorban álltam a kajáért, megnézegették az egyik nekik vásárolt foglalkoztatót. Sőt Ábel egy rövid időre még át is alakult Transformers-sé. Kicsit aggódtam, hogy bemegy valamelyik kirakaton, de ügyesen ráérzett arra, hogyan működik a szerkezet, csak egyszer akarta felborítani az ügyintéző asztalát laptopostul, meg egyszer hajtott át a lábamon. Amíg én izzadva követtem, Ákos fotózott és videózott.
Majd még kint egy padon elszórakoztunk a telefonommal (mármint Ákos tanított, hogyan kell vicces képeket készíteni), mindenki nyomkodott mindent a telefonon, röhögcséltünk egy sort a végeredményen, egyet-kettőt megosztottunk a családfővel is:

Majd végre hazajöttünk.
Most időben ért haza a családfő is, aztán vacsora után még egy spontán családi focimeccs is kialakult, ahol a gyerekeink szétrúgták a bokáinkat és jókat röhögtünk egymás bénaságain. A családfő a végén még próbálkozott holmi mezcserével (és úgy láttam, hogy nem a kisebb pólókra fáj a foga), de elhessegettem.
Ma még tervezek egy tarzanparkos kiruccanást (Ákos a kitűnő bizonyítványa mellé kapott egy ingyen belépőt), arra még rászánom magam. Aztán már csak kettőt alszunk és indulunk nyaralni. :-)

2018. július 19., csütörtök

Folydogálós napok

Az időjárás nekünk sem barátunk ezen a nyáron, bár itthon el lehet lenni szeles és/vagy esős időben is. Azt sajnálom, hogy idén a medencét a fiúk nem tudják a tavalyihoz hasonló mértékben kihasználni, viszont - jó kis gyerekkor - lehet mást is csinálni.
És lehet spontánnak lenni. Például tegnap, amikor kitaláltam, hogy Ábelnek is kedvezek, a maradék bableves mellé, amit ő nem szeret, elkészítem a kedvencét, életem első meggylevesét. Délelőtt elsétáltunk a közeli boltba, aztán, miután jól lehúztak mindenféle extra igénnyel, bevásárlás után egy hirtelen ötlettől vezérelve betereltem őket a szemközti játszótérre. Senki nem volt ott, jól elrohangáltak mezítláb.
Délután ismét volt részem testedzésben is, először kihúztam a szelektív kukákat (4 család, 8 kuka), felgereblyéztem a helyüket (ez már rajtunk ragad - bár a hétfőnkénti kommunális ürítést meg egy másik család férfitagja végzi, viszont - senki más nincs az udvarban, aki beírná a naptárjába ezt a négyhetenkénti feladatot, a szomszéd fiatalok meg szerintem azt sem tudják, mitől lesz időnként üres a kukájuk), aztán jól megkergettem a fiúkat a szivacsos rudakkal. Mire a családfő hazaért, én csak a teraszon üldögéltem, már csak ők kardoztak, aztán fociztak is egyet, hogy a ruhájuk piszkossági foka elérje a nyáron szokásos szintet.
Ma sem fogunk a hőségtől megizzadni, viszont kitaláltam, hogy megnézzük a közeli plázában azt a játszóházat, amit mindig csak menetközben láttunk eddig (vagy konkrétan direkt nem mentünk arra, hogy ők ne vegyék észre). Ha pedig a helyzet olyan, hogy ott is hagyhatom őket, addig befutok a könyvesboltba egy-két foglalkoztató füzetet, rejtvényújságot vásárolni a nyaralásra.
Ma reggel egyébként is kellemes elfoglaltságaim akadtak, egyrészt tovább szövögettem a Tisza-tavi blogtalálkás terveket, másrészt pedig meglátva a gyulai szállásunk üzenetét a bejövő mappában, eszembe jutott, hogy már csak három nap van hátra a nyaralásunkig.
Jó dolog a szabadság.

2018. július 18., szerda

Így olvasok én napozás közben

Felajánlom a medencézés lehetőségét, lelkesek. Behozom a fürdőgatyákat a teraszról.
Kapnak tízóraira gyümölcsöt, addig én átöltözöm, majd amíg ők is átöltöznek, elkezdem a rituálét kint. Medencefedőt leszedem, kerítésre terítem. Lavórt a koszos lábak mosásához megtöltöm, odateszem. Közben beszólok, hogy igyanak is, mielőtt elindulnak kifelé.
Jönnek is már hangosan, cápát kérnek, úszószemüveget, szivacsrudakat, kislabdát keresnek. Végre bemásznak a vízbe. Húhognak, sziszegnek, hideg a víz.
Figyelmeztetem őketMondom, hogy én a sövény mögött (ahol még viszonylag van is némi fűféle) leszek, de a szemem rajtuk lesz. Kiterítem a plédet, odakészítem a könyvet, belövöm a szöget, hogyan feküdjek ki, majd nyögve lehasalok. Kinyitom a könyvet, elkezdek olvasni. Egy oldal után csörög a mobilom, felpattanok, felveszem, munkaügyben keresnek.
Közben erősödik a medencében a hangzavar, felváltva szólongatnak, megszakítom kicsit a telefonálást és közlöm velük a nyilvánvalót (mármint hogy telefonálok). A kolléganőm felajánlja, hogy inkább később visszahív, de megnyugtatom, hogy akkor sem lenne nyugisabb a megbeszélés. Majd amikor végzünk, elköszönünk.
Visszasétálok a plédhez, ismét nyögések közepette leheveredek. Fél oldalnyi olvasás után a medencében erősödik a sivalkodás, rászólok először a nagyobbikra, akinek több esze kellene, hogy legyen (végül is van neki több, amit arra használ, hogy az öccsét vegzálja), majd a kisebbikre is, hogy ne csapkodja a bátyját (egyébként most igazat kell neki adnom, én is megcsapkodnám, ha szájba rúgna).
A második oldalnál járok, amikor a nagy megsértődik, közli, hogy kiszáll. Biztatom, hogy használja a lábait és sétáljon el a törölközőjéért. Megteszi és tüntetőleg álldogál a napon. A kicsi is megsértődik, ő is közli, hogy kiszáll. Megkérem a nagyot, hogy vigye oda neki a törölközőt, majd amikor látom, hogy csak a kezébe nyomja, arra is megkérem (igaza van, én voltam az, aki nem adott teljes körű instrukciót), hogy ugyan segítsen már ráhúzni a kapucnis törölközőt az öccsére.
Bebotorkál a kicsi a sövény mögé, látom, hogy csálén áll a törölközője, de mindegy, nem érdekes. Öt sort olvasok el, amikor megpróbál a hideg, vizes testével odaülni a plédre. Mondom, hogy oda aztán nem, hozza a napra a műanyag széket. Megtörténik, üldögél, nézelődik. A nagy még mindig tüntetőleg áll a napon, a sövényen keresztül is érzékelem a dacot.
Újabb fél oldal után a kicsi közli, hogy bemegy tabletezni, én meg közlöm, hogy nem megy be. Ismét feltápászkodok, megtörölgetem, beküldöm átöltözni, aztán biztatom, hogy hozzon ki játékot az árnyékba. Természetesen a nagydobozos legót választja, én tiltakozom, de persze felmegy érte. Némi turkálás után meggondolja magát, lejön. Én ismét feltápászkodom, bemegyek, adok neki inni, majd kijövök olvasni a másikhoz. Végül a kicsi a bábok mellett dönt, kicuccol, végre letelepszik a műanyag asztalhoz és elkezd játszani.
A nagy még mindig tüntetőleg áll a napon. Engedékeny hangnemet megütve invitálom, jöjjön ő is az árnyékba, hozzon olvasnivalót, addig ismét feltápászkodok és előszedem neki a napozóágyat, beállítom az árnyékba. Kijön egy könyvvel és egy képregénnyel, elhelyezkedik ő is.
Visszafekszem a napra, olyan 2-3 oldal után szól a nagy, hogy már piros a hátam, forduljak meg. Mondom, OK, még öt perc.
Közben a kicsi megpróbálja a bátyját kitúrni a napozóágyból, ezért ismét felállok és hozom neki a másikat.
Aztán rájövök, hogy a bablevesből kifelejtettem a csipetkét, ezért már vissza sem fekszem a könyvemhez...

2018. július 17., kedd

Ráérősen, nyugisan

Amikor elkezdődik a szabadság, a lelassulás, fiúkhoz idomulás, meg a saját magam türelemmel felvértezése talán a legnehezebb. De most annyira vágytam már az együttlétre, hogy az első napunk szuperül sikerült. Bár lehet, hogy a családfővel töltött előző hetük megalapozta a jó hangulatot, ami egy nem túl erőltetett, de mégis minden nap új élményt hozó hetet jelentett számukra. Láthatóan ők is átálltak a nyári időszámításra, nagyokat alszanak, reggel a szokásosnál később ébrednek, talán most pihenik ki a tanévet. (Aggaszt bennünket, hogy Ákos mostanában rosszakat álmodik, este nehezen alszik el. Ábelnél is volt tavasszal, nyár elején egy ilyen időszak, nála a torna hatására tippeltünk. Ő most viszonylag jól alszik, erre Ákos kezdte el. A családfő letörölte a youtube-t a telefonjáról, hátha ott látott valamit, bár csak minecraft videókat néz és ellenőrzött játékokat játszik, és igyekszünk keretek közé szorítani ezt is. Az is felmerült bennünk, hogy valószínűleg a tanévi hajtás, már amennyire ő hajtott, hatása jön ki most. Abban bízunk, hogy elmúlik ez is rövidesen.)
Elfoglaltságra ötletem van bőven, persze amiket ilyen-olyan szempontból gyomlálok. Például rájöttem, hogy tavaly azért hagytuk ki a hajókázást, mert nyáron nem áll meg a hajó a közeli kikötőben. Hát, most is szembesülnöm kell vele, hogy idén is elkerül bennünket, innentől pedig már elég macerás a dolog, mert vagy tömegközlekedéssel kell eljutnunk valameddig, vagy ha autóval megyünk, fizetősen parkolni. Idén tavasszal már jártunk egy ilyen körön Ábel keresztszüleivel és az ő fiaikkal, végül is nem is biztos, hogy szükség lesz még egyre. Tegnap eredetileg könyvtárba és a főtéri óriáshomokozóba készültem a fiúkkal, amit az önkormányzat már évek óta üzemeltet ilyenkor nyáron, sok egyéb játékkal körülötte (a buszon egy bácsi is felhívta a figyelmemet a lehetőségre, megköszöntem), de mivel a könyvtár csak délután nyit ki, mi meg Ábellel négyre tornára készültünk, nem akartam besűríteni mindent pár órába, ezt a programot eltoltam egy nappal. Jól is tettem, mert napközben jött az sms, hogy elkészültek a fiúk személyi igazolványai, lehet, hogy oda is beugrunk velük. Aztán eszembe jutott a közeli Vasúttörténeti Park is, ami meg hétfőn zárva tart, így ezt is elhalasztottam. Amíg vacillálok ezeken a lehetőségeken, persze óhatatlanul felmerül bennem, hogy "de itthon maradnék pár napot", viszont ez nem annyira opció, mert a fiúkkal időnként menni kell. Arra azért igyekszem a tervezgetéskor figyelni, hogy én is tudjak pihenni, meg kaja is kerüljön az asztalra.
Tegnap végül maradt a jól bevált vizes játszótér, ahova viszonylag spontánul pár perc alatt összekapva magunkat indultunk el. Későn értünk oda, már nem volt szabad pad, az egyik fa tövében ültem le, ahonnan szemmel tarthattam őket, sőt még olvasni is tudtam. A múlt héten a szomszéd gyerekekkel már jártak itt, akkor társasággal jó buli volt, viszont most láthatóan nem annyira kerültek egy hullámhosszra, ezért csak tengtek-lengtek egy ideig, majd amikor javasoltam, hogy sétáljunk haza, ráálltak. Útközben megint megmutattam Ábelnek, hol laktunk azelőtt, hogy ő a pocakomba költözött volna (Ákosnak már annyiszor megmutattam, hogy láthatóan unja). Most jöttek a kérdések, miért ott laktunk, meddig és miért költöztünk tovább... aztán Ábel azt is megkérdezte Ákostól, hogy amikor ő megszületett, Ákos szerette-e. Ákos mondta, hogy most is szereti. :-)
Délután elsétáltunk tornára és el is csíptem előtte a gyógytornászt, ugyan meséljen már arról, lát-e fejlődést az elmúlt hónapok után. Lelkes választ kaptam, bizonyos területeken van előrelépés, meg is dicsért bennünket, hogy lejön, milyen következetesek vagyunk (mondtam, hogy csak igyekszünk), említettem a túlhallást és a pénteki kontroll eredményét, ahol szintén javuló eredményekről kaptunk hírt. Úgy hogy most ismét bizakodunk, bár a figyelem idejének kinyújtása még terítéken van, de ő is azt mondta, hogy Ábel láthatóan nagyon akar teljesíteni, és mindig összeszedi magát egy kis holtidő után. Abban egyetértettünk, hogy nyáron pihenni kell, és majd ősszel újra kezdünk mindent. Aztán, amikor végeztünk, megcsörgettem a családfőt, randiztunk velük az egyik sarkon és még elsétáltunk fagyizni is négyesben. Itthon már csak ágyneműt kellett húznom, míg a családfő bevásárolt a következő két-három napra. Ma délelőtt itthon leszünk, bablevest ígértem nekik muffinnal. Aztán délután nekiindulunk a kerület központjának.

2018. július 16., hétfő

Laza hétvége

Jó kis nyári hétvégén vagyunk túl. A szombatunk elment a grillezésre készülődéssel és magával a a vendégfogadással. Délelőtt kitakarítottunk fent és lent. Most hogy hétvégenként mindenféléket csinálunk, gyereket viszünk és hozunk, igaz, minden hétvégén végig szaladunk a lenti szinten, fent viszont kimaradt egy kör. Némi kritikaként fogtuk fel, hogy Ákos a héten egyszer csak lejött a szobájából, magához vette a Prontot és a rongyot, és magától letörölte valamelyik polcát. Na, de most egy szava sem lehet, végignyaltam mindent, ők közben besegítettek, Ábel szedte le például az egyik virág elszáradt leveleit, Ákos porszívózott (így persze őket is navigálnom kellett és minden kicsit hosszabb lett). Amikor bent végeztünk, a fiúk medencéztek, a családfő még a teraszt is rendbe rakta, én meg addig napoztam. Most hogy tavaly sikerült szép barnára sülnöm, idén is olyat szeretnék, azért meg meg kell dolgozni. Készítettem házi jégkrémet, sütöttem még egy almatortát, a menü többi része a férfi feladata volt.
A délután közepén megérkeztek a vendégek, Ákos volt tanítónénije, aki a családfő régi baráti társaságából származik, csak addig nem jártunk össze, amíg a fiúnkat tanította (reményeink szerint Ábelt is ő indítja el az iskola világában). A fia egy évvel idősebb Ábelnél, nagyon egymásra is találtak, este elég nehéz volt őket szétválasztani. Volt medencézés, közös hobbijuknak áldozva dinóskönyv-nézegetés, rohangálás, visítozás, addig Ákos inkább a közelünkben kagylózott lebzselt. Persze, élve a lehetőséggel, kikértük a továbbtanulást illetően a hozzáértő tanácsait is (felmerült bennünk a nyolcosztályos gimnázium gondolata) és nem is mi vetettük fel, ő hozta szóba (ebből gondolom, hogy mivel Ákos képességeit ismeri, mi is jó irányba tapogatózunk). Amikor elköszöntek, behordtunk mindent a házba, elpakoltunk és már csak egy gyors zuhanyra maradt erőnk.
Vasárnap a családfő nem tervezett különösebb programot, de amikor felvetettem a dunaparti kavicsdobálós elfoglaltságot, ráállt. Indulás előtt elköszöntünk a szomszédéktól, akik nyaralni indultak és átvettük a lakáskulcsot haletetés céljából. Aztán kitekertünk a vízhez, mi ketten letelepedtünk a parton, a fiúk jól elvoltak, Ákos gyakorolta a parittyázást. Sokan mások, gyerekesek és kutyások is ezt a programot választották. Akkor indultunk haza, amikor Ábel jelezte, hogy neki elég volt ennyi. Délutánra már csak a medencézés maradt. Én is megmártóztam, de olyan hideg volt a víz, hogy hamar kijöttem.
Ez a hét még nem állt össze a fejemben. Vannak nehézségek, például a tavalyi nyárhoz hasonlóan megint nem áll meg a hajó itt a közelünkben, meg amikor könyvtárba készültem, akkor a könyvtár sincs nyitva, és ma még a délután folyamán tornázni is készülünk Ábellel, ami után jó lenne szót váltani a terapeutával is az elmúlt fél év eredményéről.
De majd kikerekedik ez is, van időnk, hiszen szabadságon vagyunk.

2018. július 14., szombat

Az én vakációm is kitört

Hát persze, hogy az utolsó munkanapon kiesik még pár csontváz a szekrényből, felébred néhány ember és hirtelen kérdezősködni, meg kezdeményezni kezd, bejön egy-két SOS-feladat, sőt még holmi online kampányt is egyeztetni kell (fél egykor jött a telefon, hogy akkor egyig nézzem meg, jelezzem vissza, meg ilyenek - és ha éppen nem tudom megnézni, visszajelezni???). Na, de - úgy tűnt - mindent sikerült lezongorázni (és ahogy sejtettem, nyugtáztam magamban, a jövő héten azért nem árt majd naponta egyszer-kétszer ránézni a leveleimre), bár éppen most láttam, hogy van még valami gubanc a Facebook-oldalunk hozzáférésével - ami miatt persze nem hívtak fel, hanem írtak egy e-mailt (és ha nem nézem éppen???).  Na, mindegy is.
Szóval a munkát kora délután úgy-ahogy lezártam, jöhetett a heti szokásos búcsúztató. Most éppen egy HR-es távozott, elköszöntünk tőle, az összedobott pénzből nagyon jó kis személyre szabott ajándékot vettek neki a kollégái, egészen meghatódva vette át ezt is, a jókívánságokat is.
Aztán már siettem is, mert programom volt. Bebékávéztam a belvárosba, két volt kolléganővel (az egyikük a múltkori esküvő egyik főszereplője, az új asszony) volt találkozóm. Én értem oda legkorábban, a családfőt fel is hívtam, hogy szerinte az a hely pontosan mit takarhat, ahova megbeszéltük a randit (nem tűnt túl tájékozottnak, vak vezetett világtalant), aztán úgy döntöttem, az lesz az, ahol kolbászolok, és helyet foglaltam a dunaparti teraszon, onnan nézelődtem. Befutottak a csajok is, kiderült, ők sem ismerik annyira a helyszínt, de egy-egy tiszteletkör után szerencsésen rátaláltak az asztalra, ahol ücsörögtem. Mindent végig beszéltünk, esküvői vidót néztünk, limonádéztunk és kávéztunk, megtárgyaltuk, ki hol nyaral/nászutazik, meg azon vacilláltunk, együnk-e ott vagy máshol. Végül anélkül búcsúztunk el estefelé, hogy zsíroskenyereztünk volna. Mire éhesen hazadöcögtem a busszal, itthon illatos, pizsamás gyerekek fogadtak.
Most pedig nincs más dolgom, mint hogy a tervezgetett programokat beütemezzem a következő napokra. Kezdjük azzal, hogy ma grillezünk egy másik családdal!

2018. július 11., szerda

Ügyintéztünk

Az internetnek hála, sok mindent el lehet intézni a távolból, ha meg nem, akkor szinte mindennek előre utána lehet nézni Élek is lehetőséggel, amit lehet, megrendelek, online oldok meg, ha pedig menni kell, akkor utánaolvasok, mihez mire van szükség. Azt is megnézem, ha személyesen kell menni, akkor pontosan hova, mikor van rendelési ügyfélfogadási idő. (Ha meg nem vagyok kellően körültekintő, akkor úgy járok, mint a múltkor a könyvtárral, amikor pénteken délután visszapattantam a zárt ajtóról. Egyébként nem is értem, a nyári rövidített nyitva tartásnak áldozatul esett a péntek délután és a szombat délelőtt, pedig azért az emberek nyáron is dolgoznak és könnyebben el tudnának menni mazsolázni ezeken a napokon. Na, mindegy.)
Szóval miután a húgom a múltkor valami kapcsán említette, hogy "de hát már minden gyereknek kortól függetlenül kötelező a személyi igazolvány", ennek is utánaolvastam. Kiderült, hogy valamilyen azonosításra alkalmas igazolvány a kötelező (főleg már az iskolai beiratkozás idejében), ami az ő esetükben értelemszerűen a személyi lehet (vagy az útlevél). Persze azt is megnéztem, mi ennek a menete (egyszer már volt ilyenjük, amikor öt éve Horvátországba utaztunk, de időközben lejárt, gondoltam, nem árt újra körüljárni a témát), sőt a google-véleményeket is olvasgattam a kerületi kormányhivatali ügyintézésről (persze jó vegyesek voltak). Egy ilyen akcióhoz mindkét szülő kell hozzá, vagy az egyik és a másiktól pedig meghatalmazás. Hát, a mindkét-szülős megoldás jobbnak tűnt számomra, és mivel kettőnk közül én vagyok az, aki könnyebben lóg munkából értelmezi a rugalmas munkaidőt, az akciót erre a hétre ütemeztem, amikor a családfő szabadságon van. Még abban is szerencsém volt, hogy az ügyfélfogadási idő csekkolásánál észrevettem hogy szerdán valamilyen IT-karbantartás miatt nincs fogadás, ezért - mert mi éppen aznap mentünk volna - keddre raktuk át az egészet.
Már előző este összepakoltam születési anyakönyvi kivonatot (sőt még az apasági nyilatkozatot is), a lakcímkártyát és az előző, már lejárt személyi igazolványaikat, egy-egy dossziéba. Kikészítettem a ruhákat is, amiben fotózhatják őket (a színüket is megfontoltam, de ez felesleges időtöltésnek bizonyult, mert nem színesek a fotók, ugye). Reggel pedig felébresztettük őket (időközben átálltak a nyári időszámításra, tovább alszanak). Induláskor a családfő rákérdezett, hogy itt vannak-e a papírok, megütögettem a táskámat, hogy nyugi, belegyűrtem belehajtottam mindent. Nyolc előtt öt perccel álltunk be a hivatal előtti sorba, nyitáskor betoporogtunk, kértünk két sorszámot, leültünk, vártunk. Öt perc után már zsezsegtek és türelmetlenkedtek a gyerekeink (azt hiszem, edzenünk kellene őket, mert nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy az élet szívás időnként várakozásra késztet bennünket). Mondjuk amikor utánunk következő sorszámok villantak fel, én is kezdtem ideges lenni, nem értem a logikáját, mi alapján borulnak fel időnként a sorrendek egy ilyen automatizált helyen.
Aztán úgy félóra várakozás után, amikor eléggé esélyesnek látszott, hogy mi következünk, kivettem az ő papírjaikat és kerestem a saját igazolványaimat. Az utóbbit nem találtam. Némi turkálás után jött a húú, b+ aha-érzés, hogy ez bizony a másik, hétvégén a biciklizéshez átpakolt táskában maradt. Amikor ezt közöltem a családfővel, az arcáról tanulmányt lehetett volna írni, mert bár nem kérdőjelezem meg az irántam érzett szerelmét, ott azért más érzelmek is látszódtak. (És aziránt érdeklődött, hogy akkor előző nap is ezek nélkül vezettem-e a munkába és haza, a tagadás nem segített volna, beismertem.) Tipródtunk egy sort, mit csináljunk (nem megyek oda, rávesszük az ügyintézőt, hogy fogadja el, én vagyok az anya - de gondoltuk, hogy ez nem fog menni), aztán döntött, hazaugrik érte. Naná, hogy a sor közben meglódult, szólítottak bennünket, aztán az ügyintéző el is hajtott hamar, nem volt hajlandó úgy elkezdeni a folyamatot, hogy öt percen belül ott lesznek az igazolványaim (magyarázatként enyhébb hangon hozzátette, hogy a vezetőség nem szereti az ilyet), de nem is hív vissza bennünket a következő ügyfél után (persze, pedig láttam, hogy volt, akiket későbbi sorszámmal két körben hívtak oda a fotózáshoz, majd a pulthoz), húzzunk új sorszámokat.
Már az új számokkal várakoztunk, a fúkat csitítgattam, amikor visszaért a családfő, mondtam, mi a helyzet, az arckifejezése egy újabb tanulmánnyal felért. Szidta a rendszert, mérges volt az ügyintézőre, bosszankodott a nyughatatlan gyerekekre - hiába mondtam, hogy itt én vagyok a hülye hibás, ezt az opciót nem volt hajlandó magáévá tenni és rám mérgesnek lenni.  Mondjuk amikor megpusziltam az arcát, elég furcsán visszafogottan pillantott rám.
Amikor végre ismét sorra kerültünk, kifogtunk egy kedves ügyintézőt, aki még egy utolsó tőrdöfést vitt be, mert nagyom megdicsért, hogy hoztam a születési anyakönyvi kivonatokat is, mert mivel az előző okmányok már több mint egy éve lejártak, az is kell hozzá. Megjegyeztem, hogy ebben tényleg körültekintő voltam, de a saját irataim már otthon maradtak. Rémülten nézett rám, de megnyugtattam, hogy már itt van minden.
Innen már viszonylag simán ment minden, ha elkészültek az igazolványok, sms-t kapunk, a lelkünkre kötötték, hogy az átadott két kódot és az átvevő személyi iratait vigyük magunkkal. Lehet, hogy a családfő megy majd érte...

2018. július 10., kedd

Kitört az igazi szünidödő

Nálunk is kitört a szabadság. Mármint az a szabadság, amikor egyik gyerek sem megy óvodába vagy táborba, nem mamánál nyaralnak és minimum egy szülő velük tölti a teljes napot. Ez utóbbi szerencsés nálunk jelenleg a családfő, de nemsokára eljön az én időm is.
Arra, hogy miket csináljanak a héten, vannak tervei (persze én is indítványoztam ezt-azt, és azt is jeleztem, hogy én miket tervezek, nehogy azt keresztbe húzza), de nem viszi túlzásba. Az évek alatt valahogy rátaláltunk a mértékletes itthon-nyaralásos praktikákra, ahol - egy-két kötelező tennivaló mellett - nem hajtjuk nagyon a kimerítő programokat, de azért mindig van mit várni, pénzbe kerülő és pénztárcabarát elfoglaltságok is akadnak, nem túl hosszúak és arra is van lehetőség, hogy itthon pihenjen a szülő is töltsenek időt.
Tegnap délelőtt például megjárták a fodrászt, végre sikerült összehangolni ezt az újfajta elfoglaltságot (mert először két-három hónapja csak Ákos akart fodrásznál szépülni, aztán két hét múlva, miután jól megrágta a dolgot, Ábel is belement, majd persze Ákost újra el kellett vinni... na, most végre egyszerre voltak). Délután pedig medencéztek. Előkerültek az elfeledett cápák is, amiket még úgy három éve vásároltunk, és volt nyár, hogy fel sem fújtuk. Most viszont, hogy kipancsolták magukat, persze jött a kérdés, hogy hol tároljuk őket (mert persze ha emeleti lakásból kertes házba költözöl, akkor rögtön több cuccod lesz és minden új darab elhelyezése komoly dilemmát okoz). A családfő végül megoldotta a problémát:
Csak nekem kellett magamban tudatosítani, hogy hajnalban ez a kép fogad a teraszon, nehogy szívrohamot kapjak.
Ma reggel a Hivatalban kezdünk, személyi igazolványt csináltatunk a fiúknak. Egyszer régen már volt nekik, akkor Horvátországba mentünk nyaralni. Azok már lejártak... nem is volt rá szükség... aztán nemrég szembesültem vele, hogy elvileg már nem 14. életévhez kötött és kötelező lenne (valamilyen azonosításra szolgáló irattal rendelkezniük). Hát, most ez újra eszembe jutott, és gyorsan bele is vágunk a megvalósításába, mert különben menthetetlenül elúszunk. Időpontot nem foglaltam, hátha szerencsénk lesz (utoljára is úgy tudtam kettőt egymás utánra foglalni, hogy a családfő nevében is beregisztráltam, és kapkodva egymás után igényeltem, nehogy valaki beférkőzzön a két időpont közzé - persze hajnali 4 és 5 között ennek kicsi az esélye). Amikor ott végzünk, én elmegyek dolgozni, ők meg a szomszéd családdal a közeli vizes játszótérre bicikliznek el, ha jó idő lesz - legalábbis ez volt a mondás a fiúk felé. Ábel este lefekvés után még ki is jött a szobából, és azon aggodalmaskodott, hogy honnan lehet tudni, jó idő lesz-e ma, de megnyugtattuk, hogy úgy tűnik, igen.
Aztán csütörtökön moziba készülnek, pénteken lesz még egy halláskontroll (ami szintén egy kötelező program, de jó lesz túlesni rajta), meg kíváncsiak is vagyunk az eredménye. A szerdát pedig még meglátja a programszervező.
Én közben húzom az igát. A főnököm visszatért szabadságról, visszatoltam rá az örökölt feladatokat, majd számba vettem a sajátjaimat, hogy mindent lerendezzek, mielőtt eljövök. Közben visszaszámolok... már csak négy nap...

2018. július 9., hétfő

Gyerekszáj II./33.

Annyi minden hangzik el a kicsitől is, jegyzetelnem kellene. Mostanában tapasztaljuk, hogy bár a "mi lesz a vacsora"-kérdést egy délután akár kétszer-háromszor is felteszi, mert elfelejti, vagy csak egyszerűen nem figyel a válaszra, viszont sokszor máskor ott van a füle, és belekérdez valamibe vagy befejezi Ákos mondatát. És valahogy egyre választékosabban beszél (most persze nem jut eszembe semmi olyan, amire rá szoktunk csodálkozni), időnként sommásan összefoglal (ezeken jókat szoktunk derülni), vagy az éppen hallgataggá váló Ákos helyett mond ki dolgokat. Na, és kitartó, főleg, ha valami valamiért megragadja és nagyon fontos neki.

Még amikor másfél hete az esküvőre indultunk, én már kitereltem őket az ajtón, a sort a családfő zárta, aki addigra felvette a zakóját is:
- Úgy nézel ki, mint egy polgármester!
Aztán rácsodálkozott a nyakkendőjére: - Én is akarok nyakkendőt. Nekem miért nem vettetek? Most akarok. Menjünk el venni.
...és ez folytatódott egy jó órán keresztül, már mindenféle választ ellőttünk (majd veszünk máskor/most nincs nyitva semmilyen nyakkendő-bolt/ehhez az inghez, ami rajtad van, nem illik a nyakkendő/hidd el, örülj, hogy ebben a párás, meleg időben nem kell nyakkendőt viselned, apának sem túl kellemes), de hasztalanul. Addig sóvárgott egy nyakkendő után, hogy erről a vágyáról a főnököm felesége is tudomást szerzett már az esküvői vacsora után, és - milyen az élet - éppen volt náluk egy, ami a fiáé, azt kölcsön adta neki. Persze világoskék, akkor meg a frász kerülgetett, hogy leeszi vagy -issza, de végül szerencsére hamar ráunt és visszaadta épen.
----------
Ő az, aki nagyon tud örülni egy lábbelinek, egy apró dinónak, napszemüvegből gyűjteménye van (és használja is őket, bár a világoskék szemei miatt mi is biztatjuk erre egészen pici korától). Mamánál is azzal fogadott bennünket, hogy a Tesco-ban kapott napszemüveget (mama elkövette azt a hibát, hogy elvitte őket magával, aztán meg még engedett is holmi kérleléseknek, Ákos pedig, aki nem tudott választani magának semmit, megkapta azt az összeget későbbre). Szóval Ábel mutatta nekünk a Pókemberes (!) napszemüveget, ami nekem eléggé csiricsárénak tűnik, ráadásul, ahogy felpróbálta, totálisan lenyomta vele a füleit, azt hiszem, nem jó a méret, de már mindegy, mamát beleugrasztotta a költésbe. Elmesélték azt is, hogy választhatott még más dolgok közül, úgy lett a napszemüveg. Rosszat sejtettem és a balsejtelmem beigazolódott, hazafelé indulva már a következő faluban megkérdezte:
- Merre megyünk hazafelé?
Mondom, hogy amerre jöttünk, az autópályán (ami mostanában már elkerüli teljesen Debrecent, nekünk ez jó, mert nem kell átmennünk a városon).
- Akkor nem a Tesco felé?
Magát a Tesco szót mamánál tanulta meg, szerintem évek óta nem járt ilyen helyen.
- Nem, szívem, nem arra visz az út.
- Mama mondta, hogy választhatok, mit vegyen nekem. Én a pókemberesnapszemüveget választottam.
Majd rövid szünet után:
- Lehet, hogy rosszul döntöttem. Volt ott egy hajó is...
- Aha...
- Úgy szeretnék egy olyan hajót.
Egyébként csak megjegyzem, hogy van itthon legalább három hajó. 
- Hát, kicsim, a szemüveget választottad, és ráadásul nem is a Tesco felé megyünk hazafelé.
Az, hogy Tesco máshol is létezik, szerencsére nem tudja, így feladta idővel a dolgot.
----------
Aztán vasárnap, már itthon ismét szóba került ez a téma, a sebek is felszakadtak, amikor megtudta, hogy Ákossal elmegyünk a Pepcoba vízipuskát venni:
- Tescoba mentek?
- Nem, szívem, ez Pepco.
- A Tescoban volt egy hajó... ha láttok a Pepcoban hajót, megveszitek nekem?
Ákos, persze, fogadatlan prókátorként ismét felhívta a figyelmét arra a tényre, hogy akkor ott választhatott, ő (Ákos) mondta, hogy van neki elég napszemüvege, és mama is háromszor megkérdezte, mit szeretne, úgy lett napszemüvege. Persze - mert ő is gyerek - hozzátette azt is, hogy ő nem kért semmit, ezért pénzt kapott mamától. Mire Ábel sértetten kijelentette:
- De én nem is kaptam pénzt mamától!
És akkor újra nekifutottunk a témának, ki kapott valamit, ki annak az árát...
----------
Időnként meg a hangsúly ragad meg, ahogyan mond vagy kérdez valamit. Példásul amikor hazaérkezésük után, vasárnap reggeli közben, amolyan csevegő hangon megkérdezte:
- Na, és hogy teltek a napjaitok, amíg mi nem voltunk itthon?

2018. július 8., vasárnap

Kérd és...

Szóval nekem hiányoztak talán jobban, legalábbis én picsogtam utánuk a héten, bár korántsem olyan sóvárgósan, mint korábban. Így hát, amikor szombaton reggel, miután a családfő megtöltötte a héten viszonylag üresen ásítozó hűtőt, és kicsit kajánul húzott is, hogy "na, örülsz? hazajönnek ma!", és boldogan indultunk el az útra. Vittem a könyvemet magammal, de jórészt beszélgettünk, mindenféléket tervezgettünk, nézelődtem útközben.
Amikor begurultunk a ház elé, két fiúcskát láttunk a kerítésen belül egy-egy széken ülve, ott vártak ránk. (Ha a bőröndjük is ott lett volna mellettük, azt is gondolhatnánk, hogy mama vagy a nagybátyjuk már nagyon kívül tudnák őket a házból. :D). Ákos visszafogottabban örült nekünk, Ábel viszont olyan hangos és izgatott volt, ide-oda rohangált, hogy egyrészt nekem csak jópár perc után sikerült őt elkapnom, hogy legalább adjon egy puszit, meg esetleg egy rövidke ölelést, másrészt felmerült bennem, hogy a hallásterápia nem érte el a hatását, mert még mindig borzasztó hangos tud lenni. Előkerült anyu is, aztán az öcsém, aki megjegyezte, hogy szerinte a szomszédok is megkönnyebbülnek kicsit, ha a nyüzsgő gyerekek hazajönnek velünk. Mesélte, hogy elég nagy élet volt a házban minden nap, egyszer próbált feltűnés nélkül pár percet ejtőzni, besurrant a szobájába, hátradőlt az ágyán és direkt a tévét sem kapcsolta be, de persze Ábel radarjai működtek, rögtön kiszúrta és ment szórakoztatni.
Még folytak a mamás nyaralásos élménybeszámolók, amikor megérkeztek a húgomék, akik éjszaka jöttek haza messziből a nyaralásból, onnantól tunéziai élménybeszámolót hallgattunk, majd csellengő ruhákat és egyebeket szedtünk össze. Egy gyors ebéd után mi indultunk is haza, mert a családfő délután osztálytalálkozóra készült. Alig félórája voltunk úton, amikor Ákos először megkérdezte, mikor érünk már haza (és ez így ment végig), a 2,5 órás úton háromszor kellett ilyen-olyan okból megállnunk, de végre hazaértünk. Egy körben behoztunk mindent a kocsiból, a fiúk elindultak felfedezni a házat (Ákos állította, hogy nagyobb lett valamitől), kipakoltunk (anyu persze megint kimosott ruhákkal adta őket vissza), aztán a családfő elindult bulizni.
Játszottak, elvoltak, vacsoráztunk, aztán még kint fociztak, majd fürdés és elkezdődött! Nem tudtak megegyezni, milyen mesét nézzenek meg. Ábel engedett (a kis vadóc tud engedékeny is lenni), Ákos meg nem tudott a lehetőséggel élni (nemtudom-korszakot él), aztán közöltem, hogy akkor én döntök. Ábel persze elfogadta, Ákos meg látványosan szenvedett. Lekucorodott a szoba előtt a parkettára, némán, csak az arckifejezésével fennen hirdetve az élet igazságtalanságát, figyelmeztettem egyszer, kétszer, felvázoltam a lehetőségeket, aztán, amikor nem történt változás elszállt az agyam elküldtem aludni. Ábel megnézte a mesét, aztán őt is lefektettem és végre csend lett. Éjszaka mindketten vándorútra keltek (szomjúság lehetett az oka, meg talán szokatlan volt itthon), majd az előbb, ötkor majd' szívrohamot kaptam, mert mindketten levonultak. Ákost már nem is próbáltam visszaküldeni, olyan, mint én, ha megébred, nem tud visszaaludni, Ábel viszont simán visszafeküdt.
Hát, itthon vannak végre, én akartam. :D

2018. július 7., szombat

Készülődök

Tegnap reggel a munkában először azzal töltöttem el egy kis időt, hogy a gyulai látnivalós és programos honlapot böngésztem. Találtam is olyan gyűjtőjegyes megoldást, amivel több helyszínre összességében olcsóbban tudunk bemenni, mintha egyesével vennénk meg belépőket. Aztán délután előterjesztettem a családfőnek a javaslataimat, miket nézzünk meg feltétlenül a nyaralásunk során. Ez a hét most más lesz, mint a megszokott vízpartos, strandpapucsos, eleve egy ékszerdoboz-szerű város belvárosában lakunk majd, egy köpésnyire mindenféle kulturális és egyéb programok helyszínétől, és éppen ezért több ilyen elfoglaltságot tudunk majd szervezni. A javasolt helyszínek lefedik a hét felét, a többire pedig marad a strand és a vízpart. A családfő megvette az ötleteimet, bízom benne, hogy a fiúk is élvezni fogják.
Aztán napközben meg beállítottam a levelezésemben az automatikus távolléti üzenetet, és azon vacilláltam, kire bízzam a nálam albérlő virágokat (egyik sem az enyém, viszont eddig sikeresen életben tartottam őket), meg az elektronikus jelenléti felület kezelését, amit távolról nem lehet elérni és a nyaralás alatt le kell majd zárni az időszakot. Igaz, hogy még egy hetet dolgozom, de ami fontos, az fontos és most már kézzelfogható közelségbe került a nyaralás.
Jó lesz... jó lesz...

2018. július 6., péntek

Stresszelgetünk, stresszelgetünk?

A jó régi időkből, még az előző munkahelyemről rémlik az az időszak, amikor a folyamatos leterheltség mellett egész nap (és még utána is) pörögtem, dolgoztam, minden nap jóval többet a hivatalos munkaidőnél, nem láttam a végét, aztán amikor hazajutottam, fáradt és/vagy feszült voltam a napi gondoktól, és még olyankor is ezek jártak a fejemben. Simán egymásnak keresztbe tételre nem annyira emlékszem, bár biztosan szépít az emlékeimen az azóta eltelt idő. Évekbe tellett, hogy el tudjam felejteni, ami bent foglalkoztatott, ki tudjak kapcsolni, lassan megtanultam a hétvégéken mindent kizárni, főleg, mert az nekem sem volt jó, és a körülöttem élőknek sem. Persze a telefonomra érkező céges levelek kizökkentettek időnként, még ha nem is nyitottam meg őket, de néha ez a kikapcsolás olyan jól sikerült, hogy hétfőnként úgy csodálkoztam rá a fennálló problémákra, mint ha újak lennének. Sokat tanultam a múltból, itt az új helyemen például (bár talán 3,5 év után nem így kellene neveznem) nem vagyok hajlandó a szabadságom alatt dolgozni (csak ha ég a ház, és felhívnak valami miatt) és már tudatosan nem rakattam rá a telefonomra a céges levelezést. Itthonról úgyis ránézek hajnalonta, egyébként meg ha szabadságon vagyok, akkor szabadnak is akarom magam érezni. Bent pedig az esetek döntő többségében nyugodt és kiegyensúlyozott tudok maradni, sőt - bár ez ellen sokat berzenkedtem - megtanultam a megoldhatatlanra rálegyinteni (ha neki/nekik nem fontos, nekem sem). Ez így sokkal felszabadítóbb érzés.
Aztán persze vannak időszakok, amikor bent sem sikerül mindig higgadtnak maradni és utána sem tudok mindent kitörölni az agyamból. A napokban többször éreztem magamon azt, amit harctéri idegességnek hívok. Elég hozzá pár rajtam kívül álló okból keletkező probléma és a megoldásban a támogatottság hiányának érzete, na meg némi, hozzám visszajutott (csakis valamiféle irigységből fakadó, mert más oka nem lehet) rosszindulat egyesek részéről - és délutánonként frusztráltan, hullafáradtan jövök haza, szegény családfő meg meghallgat és már mindenkinek a keresztnevét tudja, aki ártott nekem, a héten kétszer főzött meglepetés-kaját, hátha attól jobban leszek, és szó nélkül tűrte, hogy a szabad hetünkön egy-egy este mozizás vagy más felnőttes program helyett gyakorlatilag percek alatt elaludtam. A saját kollégáim is látják rajtam, nehéz ez a hét, én meg az együttérzést rajtuk, és próbálnak kímélni is, és mindezek ellenére a mi saját munkáink haladgatnak. Meg persze egyrészt éppen egyesek előtt nem fogom kimutatni, hogy mit okoz bennem mindez, össze is szedem magam minden nap (és reggelente főnixmadárként feltámadok), aztán hétfőn majd jól visszatolom ezeket a szabadságról visszaérkező főnökömre (aki, már előre látom, biztosan nem fog tudni visszaállni agyilag is rögtön) és indítványozom, hogy egyesekkel szánja rá magát holmi régóta érlelődő beszélgetésre. Azt most hagyjuk inkább, hogy lesz még két hét augusztus elején, amikor ismét én helyettesítem.
Még egy nap a hétből - aztán exkolléganővel sütizünk egyet. Még egyet alszunk - és magamhoz ölelhetem a fiúkat. Még egy hét szabadság előtt, amikor már csak a saját feladataimmal kell foglalkoznom - és a hetet másik két exkolléganővel kávézással zárjuk. Egyesek meg úgyis visszakapják az élettől egyszer. Ugye?

2018. július 4., szerda

Hihetetlen, de ilyen is van

Amikor beköltöztünk a házba (már 8 éve lesz ősszel, már ez is hihetetlen), azzal a tervvel tettük, hogy következő nyáron belevágunk a tetőtér beépítésébe. Nem mintha túl kicsi lett volna az alsó szint, az elrendezése viszont a - terveink szerint bővülő - családunk számára nem lett volna túl komfortos. Házat úgy vettünk, ahogy mások nem szoktak: kicsit felelőtlenül beleugrottunk. Eleve először hétvégi telekben gondolkodtunk, hogy valahova kimehessünk a harmadik emeleti lakásból és kicsaphassuk időnként a gyereket. Meg is néztünk párat arrafelé, ahol ismerősöknek volt hétvégi telkük és kis toldott-foldott házuk, ahol nagyon szerettünk lenni, de a környéken egyikbe sem szerettünk bele. Aztán jött az ötlet, hogy mi lenne, ha kertes házunk lenne. Elég alaposan megnéztem az árakat, nagyjából összeraktam, milyen lehetőségeink vannak, meg is néztünk kb. három hét alatt konkrétan ötöt, és az utolsó, ahova egy különösen átverős ház megnézése után már el sem akartunk jönni, lett a befutó. Másnap már ajánlatot is tettünk, aztán némi kitérő és nehézség után két hónapon belül be is költöztünk.
Na, a lényeg, hogy bármiféle statikai vizsgálat nélkül elhittük, a tetőtér beépíthető. Végül a következő tavaszon ki is derült, hogy ez tényleg így van, és szakikat keresgéltünk, akik szobákat varázsolnak fentre. Az egyik el sem jött, látatlanban adott ajánlatot (persze rögtön ki is ejtettük), aztán volt, aki a csillagos egekig érő árat mondott (nem vettük meg) és végül a harmadik, aki alacsonyabbat, meg szimpatikus is volt (ő lett a befutó). Úgy állapodtunk meg, hogy egyrészt mindenféle munkára (ács, villanyszerelő, gázszerelő) hozza a bevált embereit és partnereit, sőt az anyagokat is ő veszi meg, mert kedvezményeket kap az üzletektől és a végén majd kapunk egy elszámolást. Fáztunk eléggé a dologtól, mert ilyenkor szoktak elszállni a költségek, követhetetlen, mi kerül beépítésre és a végén nem tudni, valóban annyi-e az annyi. Így hát, gondoltuk, majd fifikásan követjük a beszerzéseket. Amikor a bontási munkálatok után elkezdték hordani az anyagokat, pár napig esténként számolgattuk a gerendákat, léceket, elég viccesen néztünk ki, ahogy elemlámpával nézegettük a halmokat. Elég hamar rájöttünk, hogy nem tudjuk követni, mert amit hoztak egyik nap, az időnként már estére a helyére került - ezért nem tudtunk mit tenni, hátra dőltünk és reménykedtünk.
A munkálatokat a szabadságunk idejére ütemeztük, otthon őriztük a munkásokat, nyeltük a port. Én minden reggel velük kávéztam és egy idő után már sok mindent tudtam róluk. Amikor véget ért a szabadságunk, megkértük anyut, jöjjön fel ő is pár napra házőrzőnek, aztán az ő ideje is lejárt. Közben volt egy-két apróság, amiben változtatni kellett a tervekhez képest, elfogadtuk persze. A munkások már bent a házban dolgoztak, mi meg szorongva mentünk munkába, mi vár esténként. Mikor láttuk, hogy minden nap munka után összetakarítottak maguk után és egyetlen lámpaburán kívül semmi másban nem esett kár, kicsit megnyugodtunk.
Aztán végeztek, és jött a főnök az elszámolással. Meglehetősen aggódtunk, mi lesz a vége. És csoda történt, kiderült, hogy az eredeti ajánlathoz képest, ha jól emlékszem, olyan 2-300 ezerrel alacsonyabbak lettek a költségek. Ezt egyébként bárkinek elmeséljük, nem akarja elhinni, de mi is elég hitetlenül álltunk és állunk azóta is a dolog előtt.
Na, ez a röviden tálalt történet jutott az eszünkbe a minap. Amikor a második javítási körben az autószerelő megtalálni vélte a hiba okát, de csak óvatosan fogalmazva adta vissza a járművet, azt javasolta, hogy most ne fizessünk semmit, csak teszteljük 2-3 hátig a járgányt, bevallom, aggódtam kicsit. Egyrészt azon, hogy minden rendben lesz-e, másrészt meg ezek után mi lesz a számla végösszege. A családfő a hét elején felhívta az autószerelőt, hogy mindenfelé jártunk már vele és úgy látjuk, minden OK. Ő velünk örült, a kérdésre pedig, hogy mennyivel tartozunk, közölte, hogy semmivel. Aztán persze a családfő meggyőzte, hogy legalább a gyertyákat kifizetnénk, amiket kicserélt benne. Végül ezt elfogadta. Hát, ez is a hihetetlen kategória, nem?

2018. július 3., kedd

Szülők szabadságon

Szombaton délután kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, mitől vagyok levert és mogorva. Csomagoltam a gyerekek ruháit és rájöttem, hogy máris hiányoznak. Pedig az egész éves állandó szolgálat és figyelem után elég nagy királyság egy hétig a magunk urának lenni, de mégis... úgy hiányoznak!
Vasárnap leadtuk őket anyunál, aztán amikor indultunk vissza, megölelgettük őket. Míg Ákos kikísért bennünket, újra és újra odabújt (már tavaly is így búcsúzott), Ábel az ölelgetés után csak intett, hogy menjünk csak nyugodtan, ő most inkább bent marad a szobában játszani (ő meg tavaly is így tett). Hagytuk, mindenki úgy búcsúzik, ahogy neki jólesik. Ahogy elindultunk, a családfő rám sandított, bőgök-e, de nem tettem. Amikor hazaértünk az üres házba, olyan csend volt, hogy ihaj, és az este folyamán kétszer is nyúltam a távirányító után, hogy halkabbra vegyem a tévét, nehogy felébredjenek, amikor belém nyilallt, hogy nincsenek is itthon.
Eddig jól ki is használtuk a gyerektelen napokat, vasárnap kiteregettük a kimosott ágyneműt, majd zöldbabot tisztogattam, hétfőn pedig dolgoztunk, utána pedig gazt szedtünk és kapáltunk, gereblyéztünk az udvaron. :D Közben megkérdeztem a családfőt, milyen programokat tervez a következő hétre a gyerekekkel, de lehűtött, az majd akkor dől el.
Ők egyébként jól elvannak. Még vasárnap Ákos lefotózta anyu szomszédasszonyát, akit meglátogattak, elküldte a képet viberen, és megírta azt is, hogy öt süteményt evett meg náluk. Hétfőn délelőtt elsétáltak a falu postájára ügyet intézni, délután pedig felhívtam anyut, éppen a papírrepülőt dobáló gyerekeinket őrizte a kapu előtt. Mesélte, hogy palacsintát sütött nekik, Ákos öt, Ábel három darabot evett meg. Éhen nem fognak halni. Hallották, hogy velem beszél, kiabáltak, hogy puszilnak és ennyi. Anyu megjegyezte, hogy sokkal jobban viselkednek így, mint mikor mi is ott vagyunk.
Már csak négyet kell aludni...

2018. július 1., vasárnap

Két világ találkozása - esküvőn jártunk

Hát, na, szuper volt minden! Jól tettük, hogy szabadságot vettünk ki, másképp nemigen tudtunk volna nyugiban időben odaérni. Bár Ábel csak fél napot kapott, mert reggel a biztonság kedvéért ment oviba, és be is igazolódott, hogy jól döntöttünk, mert mire becsekkoltam a fodrásznál, jött is az üzenet a családfőtől, hogy beesett egy munka, elment elintézni, Ákos egyedül maradt otthon (kettőjüket két órára nemigen mernénk még itthon hagyni). Az én hajam befestődött, besütődött, aztán amikor hazaértem, nemsokára jött a családfő is.
Az öltözékkel gondban voltam, reggel még szakadt az eső és elég hűvös volt, aztán elállt, kisütött a nap, akkor meg olyan párás meleg lett, hogy alig bírtunk kint létezni, de délutánra ismét esőt jósoltak. Így hát több részletben előkészítettem rövid- és hosszú ujjú ingeket, meg trikót és pulcsit, meg váltás nadrágot, sőt esőkabátot is a fiúknak, amit nem adtunk rájuk, az bekerült egy nagy szatyorba - inkább legyen nálunk mindenféle. Végül jó idő maradt estig, így nem volt semmi másra szükségünk.
Már éppen zuhanyozni indultam volna, amikor hívott a főnököm, aki nem volt olyan szerencsés, mint én, aki szabadságon lehettem, hogy még most indul haza, a felesége pedig lassan összeszedi a gyerekeiket a táborban, sietnek... Hát, mondtam, innen nyerni nem lesz egyszerű. Aztán még visszahívott, hogy mit vegyen fel ő nem akar ebben az időben öltönyben lenni, mi lesz a családfőn, de nem tudtam jó hírrel szolgálni, mert nálunk az öltöny mellett született döntés. Aztán, amikor mi megtaláltuk, pontosan hova kell menni, még küldtem egy sms-t, hogy lerövidítsük a keresgélési idejüket, majd újra hívott, hogy dugóba kerültek - végül magára a szertartásra nem is értek oda.
Mi viszont időben és ráérősen érkeztünk, a helyszínen pezsgővel és egyéb italokkal vártak bennünket, én bele is csaptam a lecsóba egy unicummal. A vendégsereg gyerekekkel együtt olyan 60 főből állt, a környezet szép és romantikus, a tematika a Star Wars, a szervezés jó és laza. Olyan, mint az ifjú pár. A meghívottak között - az örömszülők mellett - életük különböző szakaszából származó barátok voltak, a társaságban akadtak számomra is ismerősök, meg olyanok, akikről már hallottam. (A rokonságnak vidéken egy héttel korábban megtartották a templomi esküvős bulit.) A szertartás minden lazaság és a tematika ellenére megható volt, az ifjú pár is, a vendégek (köztük én) is párás szemmel picsogtak.
A vacsoránál ültetési rend is készült (az asztalok megkülönböztetése szintén a Star Wars szereplőinek képével történt), a rendező elvben felismerhető volt az egy körből időszakból származók egy asztalhoz szervezésének szándéka. Mi a főnököm családjával kerültünk össze, érdekes volt megtapasztalni, ahogy a magán- és a hivatalos életem találkozik. A családfővel jól szórakoztunk utólag a jeleneten, amikor a főnököm biztatta a (korábban a munkában sokat emlegetett) feleségét, nyugodtan igyon alkoholt, majd hazamennek sofőrszolgálattal, aztán, amikor megszokásból rám nézett megerősítésért ("Jó lesz így, nem, T.?!"), a felesége nevetve megjegyezte, hogy ezt ne velem beszélje meg. Később pedig a főnököm megjegyezte, hogy a családfő "nagyon rendben van".
Vacsora után rögtön elkezdődött a tánc, a DJ a korosztályunknak megfelelő zenét játszott. Szerintem mi nem hogy egy alkalommal, de összesen a közös 10 évünk alatt nem táncoltunk ennyit a családfővel, mint itt. Nagyon élveztük.
Az ifjú pár is végig ropta, de az est táncbajnokának egyértelműen Ábel bizonyult. Valami sajátos koreográfiát nyomott, Jacko is megirigyelhetett volna egy-egy mozdulatot (pl. ahogy keresztbe tette a lábait, felugorva megpördült), de bőven voltak (földön pörgős) break-elemek is. Amikor pedig a felnőttek körbe állva tapssal biztatták, a nagy Halálcsillag alakú lufit is átugrotta párszor, bár kicsit aggódtam, hogy ráugrik és elesik. Ákos már nem volt ilyen felszabadult, a kiskamaszság kapujában nehezebben oldódik, ráadásul ő volt a legidősebb gyerek. A vacsora után elkezdett látványosan unatkozni, néha megkérdezte, mikor megyünk már haza, így két tánc között lufiztunk, meg pirospacsiztunk, sőt egyszer kihívtam magammal kicsit sétálni, ahol persze rögtön gyerekké vált és egy lufival rohangált a fűben.
11 körül jöttünk el, amikor a táncbajnok totál kimerülten beleült az apja ölébe és láttuk rajta, hogy pár perc múlva elaludna. Bár még szívesen maradtunk volna, én is éreztem a fáradtságot, a kocsihoz alig bírtam eltipegni a széttáncolt cipőmben.
Kellemes és szép élményként  őrizzük meg emlékünkben ezt az estét.