2017. április 23., vasárnap

Belvárosi programunk volt

Milyen jó, hogy a múltkor ingeket is kaptak a fiúk, tegnap végre felavathattuk őket. Bevallom, mi nem vagyunk inges család (mármint a férfi-vonalon), ritkán öltöztetem bele őket, de most olyan jó volt rájuk nézni, kis csinosak voltak. Színházban jártunk, egy ma nyíló színházban, a premier előtti előadáson. Ez az előadás meg sem volt hirdetve, vélhetően mindenki egy olyan meghívásnak tett eleget, aminek mi is. Még a korábbi munkahelyemen, amikor másfél évig marketing igazgatóként (is) tündököltem (mert én mindenhez értek, meg a csaj, aki a szülési szabadságára engem javasolt helyettesítőnek, nagyon okosan kitalálta, hogy én majd küzdök rendesen, és nem hagyom a területét leromlani, aztán amikor visszajön majd, neki is meglesz a helye, én meg visszamegyek a saját területemre főállásba*) volt egy kolléganőm, aki egy ismert színész gyereke, és elég jól összebarátkoztunk. (Épp a minap jutott eszembe, hogy bár a gyökereinek köszönhetően eléggé képben volt ebben a kívülálló számára nagyon varázslatos világban, de érdekes módon annyira nem a bennfentest láttam benne, hanem a kolléganőt, hogy nem is emlékszem arra, hogy kérdezgettem volna tőle például pletykákat.) Ő, miután én visszatértem a saját egységemhez, nem sokkal később elment a cégtől (nem jött ki a visszatérő vezetővel), igazán a kapcsolatot sem tartjuk, de a FB erre is jó, nagyvonalakban azért tudtunk egymásról, néha véletlenül összefutottunk itt-ott gyerekes helyszíneken, és egyszer csak meghívott az új magánszínház nyitó előadására, aminek ő lett az igazgatója. Jól esett, nem tagadom, ezek szerint jó szívvel gondol vissza rám.
Szóval kinyaltuk magunkat, és elmentünk a belvárosba. Ahogy beléptünk, a volt kolléganő repült felém, meglapogattuk egymást, aztán megnéztük a Janikovszky Éva műveiből összeállított előadást. Ábel is elég jól viselte a dolgot (bár én távolabb ültem tőle, a családfő panaszkodott, hogy a plüss kacsát, aki velünk jött, párszor az arcába nyomta), Ákosnak nagyon tetszett, bár bevallása szerint nem mindent értett.
Ha már arra jártunk, éttermeztünk utána egyet. A Dzsungel étterem nekem ugrott be, régesrégen, amikor még volt saját életem, jártam ott párszor. Amikor betoppantunk, kiderült, hogy minden asztal foglalt, de aztán csak találtak egy lemondott asztalt, így csak bemehettünk, a fiúk meg nagy ovációval fedezték fel az egzotikus állatokat rejtő berendezést. Korán érkeztünk, így volt lehetőség minden körbenézni, amikor végeztünk, már dugig volt, akkor már nem tudtunk volna közelebb menni a terráriumokhoz (bár Ábel akkor is átmászott volna az embereken, tuti).
Jó volt ez is egy programnak, olyan kis elégedetten értünk haza, és a délutánt viszonylag pihentetőre fogtuk, még egy sütit is összedobtam nagy ráérésemben.
Mára a tegnapról elmaradt takarítás vár ránk, és ma nem szeretnénk semmi extrát bevállalni. Nem árt a nyugis itthonlét senkinek (szerintem).

*Egyébként ezt a marketinges vonalat nagyon élveztem akkor, meg az is jót tett, hogy egy időre megszűnt a nagy nyomás, ami a bevételek folyamatos növelését célozta, bár a marketinget meg "mindenki tudja" és kritizálni is szereti.

2017. április 19., szerda

Hogyan vásárolnak a körültekintő emberek (és hogyan csináljuk mi)?

Megfogalmazzák az igényüket és meghozzák a döntésüket, hogy nekik kell egy ilyen/szükségük van rá/most hogy belefér a keretbe, meglépik ezt a tervezett beszerzést (nálunk egyszer csak beüt a mennykő, hogy "dejólenne"). Utánanéznek a műszaki paramétereknek, a különböző márkáknak, azok előnyeinek és hátrányainak, összevetik a saját igényeikkel és adottságaikkal, majd megnézik, hol milyen áron tudják azt beszerezni (mi azon vagyunk, hogy "legyenjóóóónagy", és megnézzük azt az egyetlen üzletet, ahova van glamúr-kuponunk). Egy nagyobb tárgy esetében felmérik annak tervezett helyét, utánanéznek a termék méreteinek, és centivel a kezükben ellenőrzik, hogy jól gondolják-e, hogy az oda, éppen oda befér-e (mi úgy szemre megsaccoljuk a területet és hevesen bólogatunk). Mindent összevetve eldöntik, hogy hol és mikor szerzik be a terméket (mi sietünk, mert lejár a kuponunk, így hát a családfő jártában-keltében egyszercsak rátalál az egyik példányra egy totálisan másik üzletben, intéz egy gyors telefont élete párja felé, aki persze helyesel, és hipp-hopp megveszi, de legalább kivételesen kedvezőbb áron, mint ahogy a kuponnal együtt került volna). A kinézett helyet szabadon hagyják, hiszen oda tervezik a tárgyat elhelyezni (mi ültetünk egy sor borsót és egy almafát a sarokba, hogy azzal is kisebb legyen a hely, és bár én tessék-lássék lelépem a távolságot, de nem vagyok annak tudatában, vagy nem akarom tudni, hogy korántsem méternyit lépek). Amikor eljön az idő, a megfontolt emberek elmennek a kinézett üzletbe (mi már ezen ugye túlestünk, de legalább önnön nagyszerűségünktől eltelve a kezünket dörzsölgetjük, hogy "milyenjólesznekünk" majd a későbbiekben). A megfontoltan vásárlók elteszik a helyére a beszerzett árut, és kivárják az időt, amikor használatba vehetik (na, ebben legalább mi is így jártunk el). És utána az emberek kivárják, mikor vehetik birtokba az új kincsüket (mi pedig ekkor vesszük elő a centit, és rájövünk, hogy az új medencénk nem fér be oda, ahova terveztük).
Mivel levágni belőle nem tudunk, meghozzuk az eddigi egyetlen körültekintő döntést, és teszünk egy kísérletet, hogy visszaveszik-e az üzletben (nem is mertem megkérdezni a családfőt, hogy bevallotta-e, miért vinné vissza), sőt kínunkban még az is felmerül bennünk, hogy veszünk egy kisebbet is (és ezzel medence-nagyhatalmak leszünk), és a nagyot úgy gyári csomagolásban megpróbáljuk elpasszolni (itt felrémlik bennem a sógorom érdeklődő tekintete, amikor meséltük neki a hétvégén, hogy milyen jó áron vettünk bazi nagy medencét, és reménykedünk, hogy ők esetleg átvennék tőlünk a mi túl nagyunkat, de még az is megfordult a fejemben, hogy a szomszédék, akik nem a mi kis lekerített udvarunkon akarnák felállítani, talán szeretnének ilyet).
De most legalább jól sült el a dolog, simán visszavették az üzletben, és az árából pedig kijött egy kisebb mindenféle tartozékkal. Csak akkor röhögtünk fel, amikor Ákos - kiszúrva, hogy az apja éppen egy medencével súlyzózik a teraszon - megkérdezte, hogy "vettünk egy másik medencét is". :D

Képekben is

Azt most felejtsük el, hogy a tegnapelőtti éjszaka Ábel aludt (illetve nem aludt) Vukkal, mivel úgy tűnik, hogy amellett, hogy elfáradt a pörgős programtól, meg a torka, feje fájt picit hétfő estére, a Nurofent nem bírja (már a múltkor is volt egy ilyen gyanúnk, többet nem kísérletezünk, ígérem), viszont minden kedvezőtlen előjel és tortás bénáskodás ellenére szuperül sikerült a családos húsvét. Részben spontánul, részben meg tervezetten róttuk az utakat először a belvárosban (hegymászás pipa), majd egy sík vidéken a Skanzenben (sok-sok gyaloglás összevissza pipa). Én pityeregtem is, amikor Ábel hétfőn reggel gyönyörűen elmondta a locsolóversét (szokásos anyai meghatódás is pipa). A családfő küldött nekem képeket, látható, hogy jól elvoltunk:



Kedden délelőtt szinte csak félálomban járkáltam a munkahelyemen, csend is volt, a többiek is kókadtak voltak, a fiúk meg itthon múlatták az időt a családfővel (kuckózás pipa):
A hét rövidke, én ráadásul ma az egy hónapja várt bőrgyógyászaton kezdek, aztán két napig konferencián leszek, amit megszakítok egy fodrászkodással. Mivel beköszöntött az ősz (óh, jaj, mi lesz az új medencénkkel?!), tegnap este előszedtem a vastagabb dzsekiket, még a vastagabb cipőmet kell megtalálnom a már elrakott téli cuccok között.

2017. április 17., hétfő

...és a show folytatódik tovább

Az évek során menthetetlenül olyan lettem, mint anyu, az az anyu, amilyen nem akartam. Jönnek vendégek, túlvállaljuk magunkat (én, igazából én vagyok a hunyó), aztán meg kapkodás van, szinte már idegbaj, néha összezördülés is. Annyira eszembe jutnak ilyenkor azok a régi névesték, amikről már hosszasabban értekeztem egyszer valamikor, ami amellett, hogy nagyon élvezetes volt kisgyerekként, mindig két vitatkozó szülő képével párosul az emlékeimben.
Pedig egészen jól alakult már mostanában a dolog. Azt már beláttuk (beláttam, akarom mondani), hogy ha két napra érkeznek a húgomék (vagy mások), akkor olyan menüt érdemes kitalálni, ami egynapos, van benne választási lehetőség (mindenkinek fogára való), és elég nagy mennyiségben készül el, hogy a második napra maradjon belőle, és "ki mi talál"-menüvé alakuljon. Ez azért szerencsés így, mert az is előfordulhat, hogy a második napon programozunk egyet, és nem jelent akadályt, hogy mi aznap is a konyhában állnánk, mert különben mit eszik a banda, és ha véletlenül házon kívül étkeznénk, a maradék nekünk is jó szolgálatot tesz, amikor mindenki hazautazott. Ez a felismerés így eléggé felszabadító volt anno, amikor ezt így összeraktuk. De úgy tűnik, hogy anyutól azért vastagon örököltem azt a nézetet, hogy ha jön valaki vendégségbe, azt el kell kápráztatni, jól kell lakatni, így ha már nem sorakoztatunk fel a második napon is valamilyen menüsort, akkor legalább legyen valami újdonság az első napiban (gondoltam én). Egyébként ezt ők mindig nagyon értékelik, tegnap is szóvá tették, hogy mennyire tetszik nekik, hogy mindig csinálok valami különlegeset (ami nem feltétlenül különleges, csak számukra ismeretlen, vagy nem megszokott). És mivel ezek általában jól sikerülnek, mindig eljutunk odáig, hogy a sógorom vádló tekintettel mered a húgomra, hogy ő miért nem főz ilyeneket, és miért nem süt legalább minden második hétvégén. (A húgom válasza erre megvan: ő nem rajong annyira a sütikért, hogy odaálljon a konyhába miattuk, és kész.)
Na, most hogy az évek alatt kikristályosodott bennem a gondolat, hogy ők nem enni járnak hozzánk (egyébként de, de, mert degeszre eszik magukat a kajákból), és mégsem lettem teljesen anyuvá, aki, hiába intem előre, a végére mégis annyiféle ételt készít, hogy gyakorlatilag alig látjuk, mert folyamatosan a konyhában áll, néha még le sem ül hozzánk ebédelni, egészen elégedett voltam a fejlődésemmel. Így reméltem elkerülni azt a harctéri idegességet, amit ilyenkor anyun érzek, mert túlvállalja magát, és - már gyerekkoromból is így emlékszem - mivel mindenki a konyhába szeret bezsúfolódni, mert ott van az igazi élet (mint egy házibuliban), mozdulni sem tud tőlünk (amitől még paprikásabb). Na, de mi viszont egészen jól álltunk már ebben mostanság, mire megérkezik a család, frissiben elkészült kajákkal, megterített asztallal várjuk őket, nem érzem magam csapzottnak, és büszkén hallgatjuk a dicsérő szólamokat.
Most is hadvezér módjára megterveztünk mindent. Volt példásul krémleves (mostanában sűrűn csinálok, bár a fogadtatása általában vegyes a saját szűkebb családunk körében, legalábbis a fiúk nem annyira rajonganak érte, de nem adtam még fel a dolgot, mert annyi fajtát lehet készíteni, és a hagyományos húsleves-borsóleves stb. köröket már unjuk, és a tágabb családnak meg nagyon bejön), meg volt pácolt, sült bőrös hús (a sültek a családfő reszortjába tartoznak), és a gyerekek kedvéért valami egyszerűbb (ez most sima pörkölt volt, de bolognai, borsos tokány, meg ilyenek sorra kerülni, mert azt ők is biztosan megeszik). És azt is egyeztettük, kinek mikor és mennyi ideig van szüksége a sütőre. Minden simának tűnt.
A hiba az volt, hogy életemben először répatortát terveztem be, ami ugye olyan húsvétias (répa, nyúl, húsvét). Ki is néztem időben a receptet (Fürdős Zéé-hez nem először fordulok segítségért). Ja, meg nagyfokú józanságról tanúbizonyságot téve összedobtam végül előző nap (hogy ne ezt a délelőttöt terheljem vele) egy bejáratott meggyes-csokis pitét is, ami jórészt el is fogyott mondjuk. Szóval minden klappolni látszott, de igazából a répatorta kavart be, illetve az, hogy soha nem adom fel, a fiúk is értékelni fogják az erőfeszítéseimet. Ezért az utolsó pillanatban elkezdtem alkudozni Ákossal, hogy ha van benne mazsola és dió, akkor is hajlandó lesz-e megkóstolni, és végül abban maradtunk, hogy a diót csak a tetejére szórom, a mazsolát meg ki lehet piszkálni belőle, akkor hajlandó lesz a szájához emelni. (Gondolom, mondanom sem kell, az unokatesókkal folytatott ádáz játékban nem volt ideje megkóstolni a csodás tortámat.) Ábellel ilyen komoly tárgyalásokat nem tudok előre lefolytatni, mert vagy kerekperec nemet mond, vagy ha ígéri is, hogy ő is kóstol, nem biztos, hogy betartja utólag. De mivel reménykedtem a nyitottságukban, kihagytam a diót, és - a családfő utólagos diagnózisa szerint ez lehetett a gond -, elkezdődött a küzdelem.
Az időt az előzetes ütemezésnek megfelelően jól tartottuk, miután a családfővel megküzdöttünk a répareszelés hadműveletével is, összekevertem mindent, beraktam, majd éppen időben kiszedtem a megsült tortát a sütőből, gyanúsan remegősnek láttam a tésztáját, de töretlenül hittem magamban (és Zéé-ben). Míg hűlt a forma (és kezdett a közepe beesni), anyu figyelő tekintetétől kísérve összedobtam a krémet (a fiúk közben kint szórakoztak a nyuszi által a kertben eldugott puskákkal, aminek nagyon örültek, így ők sem zavartak, csak úgy kétpercenként kellett elismerősen nyugtázni a terasztajtón bekurjantott eredményeiket, miszerint milyen jól tudnak lőni vele), és megkértem a családfőt, nyiszálja ketté a tortát. Ott ütött be a krach, a vágó késen nyers répatorta-kenet jelent meg. A családi kupaktanács némi hezitálás után azt az ítéletet hozta, hogy ezt még sütni kell. A már puhuló malacsült kijött a sütőből, a helyére visszakerült a félig szétvágott, kicsit megrogyott malomkerék, és utána még negyedórán keresztül reménykedtünk a csodában. Közben a sütőmester meg egyre izgatottabb lett, hogy az ő fő műve, a malacsült kint árválkodik az asztalon, kezd kihűlni, és az én répatortám elrontja az ő sültjét. A hangulat adott volt egy idegbajos vendégfogadáshoz. A fiúk ezt a pillanatot választották arra, hogy ők akkor most bejönnek kintről, anyu meg felismerte, hogy most azzal tud a leginkább segíteni, ha feltereli őkelméjéket az emeletre, és ott köti le őket.
Mi ketten újra nekiugrottunk a tortának, három vágóeszközzel egyszerre próbáltuk a tetejét leemelni, és volt egy pillanat, amikor küzdöttünk, mint malac a jégen, és megérkezett a jótékony közös röhögés, a meggyalázott tortatető csak úgy remegett a kezünkben. A krémet már úgy kentem rá, mint akinek minden mindegy, aztán amikor visszalegóztuk a tetejét (egyes részeit úgy ragasztottuk vissza), a családfő meg odaszúrta, hogy "na, ezt fotózd le!", helyette inkább bedugtam a hűtőbe, hátha az segít valamennyit rajta (legalább, hogy ne csússzon teljesen szét az alkotás).
Végül a vendégek megérkeztek, mindenki örült mindenkinek, és minden ízlett nekik, és amikor ünnepélyes keretek között kiemeltem a hűtőből a desszertet, elég bizalmatlanul nézegették a tányért. Persze ízlett nekik, és némi ugratás után betermelték, amit eléjük ügyeskedtem tortaszeletként. Remélem is, hogy tényleg finomnak tartották, mert többet ilyet nálunk nem esznek majd.
Egyébként meg szuperül telt a délutánunk, nekiindultunk egy spontán belvárosi túrának (gellérthegy-mászással, óriáskerék-fordulóval, váciutcai-sétával), ahonnan igen fáradtan - és a szélnek köszönhetően kipirultan - értünk haza. Jó volt, jó volt. Mára skanzen-látogatást (és maradékevést) tervezünk, bár kérdés, ki mikor tér magához a tegnapi kimerítő nap után.

2017. április 16., vasárnap

Gyermekeink nagykönyv szerinti reagálásai

A fiúk eléggé kiszámíthatóak. :D
Miután a pályaudvar zsúfolt parkolójában, ahol még a rövid időre itt-ott szabálytalanul megállók sorában sem volt már egy picike hely sem, akkora meg főleg nem, ahova én be tudnék parkolni, a hetedik kört megtéve (és az ott várakozók már biztosan nem normálisnak néztek bennünket) végre megpillantottuk mamát, és az ablakot lehúzva kiadtam az utasítást az éles hangú kórusnak, hogy "na, most kiabáljatok neki", csak döbbent csend hallatszott hátulról. Hát, én sem tudnék azzal mit kezdeni, hogy miután csak a délelőtt folyamán az anyánk kb. úgy ötször könyörgött, hogy csendesebben vigadjunk, egyszer csak azt kéri, hogy vegyük elő az üveghangunkat. Aztán csak magukhoz tértek, és addig visítottak utána, hogy végre mama is meghallotta őket a zajban, és kocogott felénk.
Aztán hazaérve ebéd, rövidke csendes pihenő után nekiindultunk egy nosztalgiajáratnak, gondoltam, megnézzük a régi lakhelyünk mögötti új játszóteret. (A családfő ezalatt otthon maradt egyedül a csőgörényével a konyhai dugulás elleni harcában.) A gyermekek boldogan kisorjáztak a kapun, és az ott parkoló kocsi mellett tömörültek. Naná, hogy némileg meglepődve vették tudomásul, most gyalog megyünk, de a várható izgalmak kedvéért nekiindultak az útnak. Megtették a hatalmas távot, aztán Ákos kijelentette, hogy "ja, itt már voltunk apával, amikor te aludtál". Köszi, fiam. A játszótéren persze meg sem álltak, Ábelt az is csak egy-két percig tartotta vissza, hogy leesett a mászókáról, aztán, amikor letörölgettem a könnyeit, visszaküzdötte magát. Fáradhatatlanul futottak, ugrottak, másztak mindenfelé, de persze az önsajnálat rögvest elöntötte őket, amikor kiderült, hogy ezt a hatalmas távot hazafelé is saját lábon meg kell tenniük, különösen Ákos akadt ki ezen a tényen, de aztán megadóan elindult és mindenféle gyomokat leveleket gyűjtött valami titkos préselési akcióhoz.
Aztán este persze szokás szerint nem ők aludtak el korábban.

2017. április 15., szombat

Ráérős és tevős-vevős nap

Immáron kitört nálunk is a húsvéti itthonlét, és meglehetősen örömmel tölt el bennünket a tudat, hogy tart még pár napig. A nagypénteket ráérősen nyitottuk, a családfő tudott a szokásosnál tovább aludni, nem hogy boltba nem kellett sietnie, még Ábel sem gondolta úgy, hogy ha már ők korán ébredtek, akkor milyen jó lenne mindenkinek együtt lennie - néha nem tudom ezt kivédeni, mire meghallom a kis lábak dobogását fentről, már be is slisszan a szülői hálószobába, pedig már elmondtuk párszor, hogy elég, ha lesétál, mert a korán kelő anyját mindig lent találja. (Kivéve, ha az megpattant egy hajnali tescos vásárlásra, mert akkor nem.)
A délelőttünk nyugisan telt, megejtettük a terasz tavaszi nagytakarítását, ilyenkor kijön a porszívó is a tető pókhálótlanítása jegyében, a családfő ünnepélyesen eltette az évek óta alig-alig használt szánkót, helyette előkerült a fűnyíró a tárolóból (ez sem a sok használattól fog tönkremenni, az biztos). Morgott a babakocsi miatt, amit még mindig nem adtam el, és foglalja a helyet a tárolóban - tény, hogy az utóbb időben nem sok energiát fordítottam az üzletre, ahogy a pihenőszékre, meg a hálószobánk sarkában pihenő utazóágyra és az autós ülésre sem. Kidobni sajnálnám, olyan kisbabást meg most nem ismerünk, aki örülne neki (titkon reménykedem benne, hogy a nemsokára távozó kolléganőm rövidesen örömhírrel örvendeztet meg, és akkor lenne gazdája).
Mire odasündörögtem, hogy van-e még valami, amit nem ártana előszedni, és inkább most kellene, mint hogy pár hét múlva morogjon miatta, addigra az orromra csukta a tetejét. Letörölte prontóval (!) a tároló tetejét, rendezkedtünk. Én toporogtam kicsit mellette, aztán gyereket felügyeltem, majd ránéztem a mosógépre, majd újra kint járkáltam, be akartam szállni, de elhessegetett, mert ő nem olyan sorrendben gondolta - mindig ez van, ha ketten dolgozunk. Végül a seprűt nagy kegyesen átengedte a végén. Ákos kigyomlálta a kis kertjét, a borsók szépen, egészségesen kikeltek, raktunk mellé zöldbabot is (ha már szinte az egyetlen sikeres termékünk volt a tavalyi projektünk során), majd a sövény melletti borsósort is rendbe raktam (ha nem nyírja le a ritkás fűnyírás alkalmával, ami gyanúm szerint tavaly történt, talán idén teremni is fog), aztán még egyes gócpontokon szedegettem kézzel a gazt. Meg kellett állapítanunk, hogy a füvesített részen - bár várakozásainkkal ellentétben egészen szépen kikelt a fű - még nem lehet nyírni, erősödnie kell, addig pedig így az elkerítés marad. Ákos érdeklődött is, hogy akkor ez már egész nyáron így lesz-e, és ők már soha nem rohangálhatnak ott azon a részen. Szerintem ha a családfőn múlna, így lenne, öt év újra és újra elkezdett küzdelme van benne abban a területben, a nagy fenyőfa nem barátunk a füvesítési kísérleteinkben, na és sok-sok locsolást igényel, amit idővel ritkítunk holmi gazdaságossági szempontok okán.
A délelőtt folyamán felhívott a főnököm is, amit nem vettem észre. Gondoltam, hogy nyomós oka van, visszahívtam. Elmondta amit akart, aztán közölte, hogy megemelné a jutalmamat kicsit, de ez még csak javaslat felfelé. Mondtam, hogy nincs ellenemre, hívjon még egyszer, és akkor még kerekíthet fölfelé. 
Ezután amikor a teraszon minden újra a helyére került, a mosógép is leküzdötte a következő adag ruhát és tessék-lássék kifacsarta belőle a vizet (én nem értem ezt, állítólag olyan okos a gép, ha megérzi, hogy nem egyenletes a terhelése, akkor nem centrifugáz rendesen - ezt a kihívott szerelő mondta), kiteregettem. Álltam kicsit a teraszon, nézelődtem, szép rend lett, a kiskert is tiszta, a sövény is szépen kizöldült, a nemrég beszerzett almafa virágzik, a ruhák lengedeztek a szélbe - hát, jó érzés volt körülnézni, na. A családfő megérezte, mit nézegetek, mert visszalépett a teraszajtón keresztül, és elégedetten horkantott ő is. Még a múltkor kérdeztem, hogy felmérte-e, hogy a beszerzett medence mekkora helyet foglal majd el a kiskertünkből (kintre nem szívesen raknánk, ott nem éreznénk biztonságban), elkerekedett a szeme, amikor mutattam, hogy mennyi helyünk marad majd az eljárkálásra. Kitaláltuk, nagyjából mekkora medence legyen, aztán vett egy nagyobbat - tény, hogy előtte felhívott, de hát szoktunk mi így járni: józanul végiggondoljuk, aztán egy pillanat alatt felrúgjuk, amiben megállapodtunk. Idén először egy tuti nagy medencében áztatjuk majd magunkat, viszont mellette csak oldalazva fogunk eljárni. Hát, ez van.
Már mindannyian bementünk, csak Ábel maradt kint a szomszéd gyerekkel, az ebéd is készült, amikor a családfő az ablakon kinézve az ajtóhoz rohant és kikiabált a fiúknak, hogy ugyan miért gondolják, hogy amit csinálnak, az jó játék. Azt játszották, hogy Ábel ült a fűben, éppen valamilyen állatot játszott, a másik gyerek meg mindenféle műanyag játékokkal dobálta. Még jó, hogy béna nem találta el a fejét valamelyik darabbal. Így hát szétrobbantottuk őket, de nem úgy tűnt, hogy bármelyik is felfogta, mi történhetett volna, ha a másik jobban céloz (az anyja viszont találva érezte magát, és bocsánatot kért, bár nem volt hibásabb, mint mi, a fene sem gondolná, hogy őrizni kell őket, úgy tűnt, mostanában elég, ha párpercenként rájuk nézünk). A családfő szíve szerint eltiltaná őket egymástól, de egy közös udvarban, ahol ők mindig együtt játszanak újabban, ez elég nehéz lenne. Én adtam nekik egy újabb esélyt, és a délután folyamán ismét együtt játszottak.
Ebéd után egy röpke csendespihenőt követően alvás helyett, pedig nagyon hívogatott az ágyunk felvetettem, mi lenne, ha elmennénk biciklivel valahova. A közeli KRESZ-parkot céloztuk meg. Úgy szoktuk, hogy Ábel az apja mögött utazik a veszélyesebb útszakaszon, a futóbiciklijét mögém kötjük gumipókkal, majd ahol már lehet, szabadjára engedjük. No, most egyszercsak ráérzett a normális biciklizésre, a délelőtt folyamán kurjongatva biciklizett fel-alá az udvaron, így a nemrég rendbe tett biciklijét vittük magunkkal. Míg a bátyjánál a biciklizésre tanítás jegyében rájöttünk, hogy nagyon nem megy ez neki és az egyensúlyérzékét fejlesztendő beszereztünk anno egy futóbiciklit, és a következő nyárra simán átült a kétkerekűre, addig ő már - tanulva az előzőekből - egyéves korától gyakorolhatott a futóbiciklin. Erre amikor azt hittük, hogy most felkészültebbek voltunk, Ábelnek meg a pedáltekeréssel akadtak gondjai, állandóan lefékezett, megakadt és elment tőle a kedve. Így hát tegnap délelőtt nagyon örültünk, amikor végre sikerélménye volt - bár biztosan segített az is, hogy a szervizelés közben valami hátsókerék-szorulást is kiiktattak. Ez a bicikli viszont legalább kétszer akkora súlyú és jóval nagyobb kiterjedésű, mint a futóbiciklije, ezért próbaképpen felkötöttük az enyémre, és mentem vele egy kört. Nem borultam fel, ezért elindultunk. Csak a szűkebb helyeken kellett figyelnem, nehogy beakadjak valamibe a szállítmánnyal. Hívtuk a szomszédékat is (nem a dobálósékat, hanem a másik családot), de kiderült, hogy az ő gyerekeik már a hét közepe óta a nagymamánál nyaralnak. Hát, most már értem, hogy a szomszéd apuka miért volt olyan kisimult ráérős a napokban, és miért nem láttam a gyerekeiket. Üdvözült mosollyal nyugtázta a felismerésemet.
Egyébként jól tettük, hogy megragadtuk az alkalmat, Ábel olyan boldogan és büszkén tekert, ahol már lehetett, és amolyan ábelesen végig dumálta az egészet, menetközben mindenkinek köszöngetett. Amikor kifáradtak a parkban, mentünk még egy kört az erdő felé és az erdőben, aztán mire hazaértünk, úgy estünk le a járgányokról. Ákos közölte, hogy ő most két napig valószínűleg le sem tud ülni a hátsójára.
Hát, jó kis nap volt ez, tevékeny, és aktív, de nem annyira fárasztó. Így tervezzük a következő napokat is. Ma délelőtt gyors takarítás lesz, koradélután érkezik anyu (miután közölte, hogy neki egy éjszaka nem elég nálunk, és inkább vonattal hamarabb feljön), másnap meg a húgomék jönnek. Programigényt illetően nem hangzott el a részükről semmi, így az időjárástól függően majd rögtönözünk valamit.

Kellemes húsvétot kívánok nektek és magunknak! Jó pihenést, meg ilyeneket!

2017. április 13., csütörtök

Húsvét előtti utolsó munkanapunk

Reggel hű kísérőmmel (most a nagyobbikkal) szinte a szokásos időben beértünk dolgozni, fél 8 után öt perccel már a kulcsot vettük fel. Már tudom, hogy vele azért könnyebb munkába menni, Ábellel neccesebb a helyzet, így ha választanom kell, Ákost viszem egy-egy napra, Ábellel pedig itthon maradok a jövőben. Ákos megtömött egy kisebb hátizsákot - már ez is könnyebbség, bepakol magának, amit gondol (hozott pl. filctollat, színezni valót, olvasnivalót, aztán a tabletet meg, ami éjszaka töltődött, majdnem itthon felejtettük, még jó, hogy van apja is az apja észrevette). Már most nagyon pénteki volt a hangulat, eleve reggel kisebb a forgalom, mivel nincs iskola, a telefon sem csörgött, e-mailek sem igazán jöttek. Tökéletesen alkalmas volt a nap egy lazább, apró-cseprő ügyeket elintézősre. Ki is szórtam az utóbbi napokban tologatott ezt-azt, egészen hatékonyan működtem. Amikor Ákos alig egy óra elteltével már körülöttem sündörgött, láthatóan nem találta a helyét, kicsit megijedtem, hogy az így nyögvenyelős lesz, aztán megérkezett a nem várt segítség is.
Úgy 10 óra magasságában felhívott a főnököm, hogy itt vagyok-e. Há' - mondom -, hol a toszban lennék így munkaidőben? És itt van-e a kisfiam, kérdezte. Mondom, a nagy van itt, de igen, nem vagyok egyedül. Akkor átjön. Meg is jelent, mögötte pedig belépett az ő fia. Kellett egy kis idő, mire leesett a papírtantusz, mire készül: összeismertette a fiúkat (egy év korkülönbség van köztük), aztán közölte a fiával, hogy neki dolga van, majd jön. Nem tudom, melyikünk nézett bambábban rá, a saját gyereke vagy én. Kérdeztem is, hogy az éppen aznap aktuális éves értékelésem része-e, hogy rámsózza a gyerekét. (Utólag kiderült, hogy ez a nagyszerű ötlet a közös kolléganőnk fejéből pattant ki, ő súgta meg a főnökünknek, hogyan tudna társaságot szerezni a gyerekének. Mondtam is neki, hogy kibicnek semmi sem drága.) A kisfiú nem annyira repesett az apja ötletétől, de Ákos megmentette a helyzetet, és ajánlott neki színezős elfoglaltságot, majd később átjött a laptop is mesékkel, és elvoltak az asztalnál, néha már beszélgettek is.
Én jöttem-mentem, dolgozgattam, csak nagyfiúk már, őket átmenetileg ott lehet hagyni, kártya nélkül nem tudnak kimenni az épületből (Ábel bezzeg ezt is megoldaná, őt szemmel kell tartani, még a wc-re is vittem magammal). Ebédeltünk is, majd délután kaptak egy-egy forrócsokit az automatából - ezt meg a jobbkezem kolléganő lengette be Ákosnak egyszer korábban, akit persze rászoktatott a cuccra.
A kezdeti feszengés után délutánra már eléggé összemelegedtek, rajzoltak, színesben és fekete-fehérben másoltak, szkenneltek (!) meglepetésszerűen egy-egy szimpatikus kolléganőnek küldve a rajzaikat (sőt egy idő után valaki elárulta nekik, arra még nem jöttem rá, hogy ki volt, hogy a másik nyomtatóról a főnökömnek is tudnak szkennelt rajzot küldeni) - a főnököm meglepődve közölte, hogy még az ütő is megállt benne, amikor a folyosón ott találta a saját fiát, ahogy nyomkodja a masinát. Mondtam is restelkedve, hogy Ákos tanította meg, mentségemre legyen mondva, hogy Ákost nem én oktattam ki rá, hanem egy korábbi ittléte során mások. Volt hogy mindketten eltűntek, Ákos már az egyik kolléganőmnek segédkezett a nyomtatásban, papírdarálásban, míg a másik gyerkőc ingázott az apja és köztem.
A nap folyamán mi vezetők is sorban a főnök elég járultunk, és értékelt bennünket (meg-megszakítva a fia által, aki néha visszanézett az apjához). Engem a tegnapi teljesítményem, pontosabban a beszámolóm fogadtatása után (itt a három dicsérő hozzászólásra utalt, ami nem megszokott ezen a fórumon) - mondta - nemigen tud másképp értékelni, mint szuperül. Ha már van egy ilyen rendszer nálunk, komolyan vette a dolgot, rászánta az időt, és mindenkivel hosszasan beszélgetett, ez azért mindenkinek jó érzés, csak kell a visszajelzés. Így hát nagyon elégedetten váltunk el egymástól.
Munka után elrongyoltunk Ábelért az oviba. Ákos az indulás után 10 perccel úgy bealudt, hogy megérkezve hosszasan kellett ébresztgetnem, mire magához tért. Hát, ja, fárasztó tud lenni egy munkanap. Ő punnyadt is volt itthon is, míg Ábel pörgött rendesen (nem csoda, állítólag kaptak csokit a nyuszitól az oviban), így ő kint is maradt estig az udvaron a szomszéd gyerekkel. Lerendeztem mindenkit, vacsoráztunk, amit találtunk, a családfő munkája úgy elhúzódott, hogy az éjszaka közepén ébredtem arra, hogy már itthon van.
Ma már hármasban leszünk, megnyitjuk a húsvéti szezont, öt teljes napig nem is akarok semmi munkára gondolni. Tervezgettem valami kinti dolgot, közeli játszóteret, de a szemerkélő eső keresztbe húzta a számításomat. Így lehet, hogy meglátogatjuk a közeli kis játszóházat. Talán nem lesznek sokan, és amíg a fiúk kifárasztják magukat, én bambulhatok a büféasztal mellett kicsit. Talán - minő merészség - még egy könyvet is viszek magammal olvasni. Ilyen még nem volt a történelemben, de hát csak nőnek már ezek a gyerekek, ellesznek egyedül is.

2017. április 12., szerda

Munkailag KO-közeli állapot

Hát, az van, hogy már hetek óta bennem van a harctéri idegesség, mert a legmagasabb grémium előtt be kellett számolnom az eddigi jó másfél éves tevékenységünkről, aszondja, hogy "helyzetértékelés és fejlesztés" voltak a hívószavak. Egyrészt örültem, hogy kíváncsi valaki arra, mit is csinálunk, és lehetőségem lesz bemutatni az eddigi teljesítményt és az elképzeléseimet, talán még támogatást is kapok, ugyanakkor meg vártam, hogy vajon szétszednek-e. Az új vezetéshez közel áll a téma (egyébként érződik is egy kicsit erőteljesebb támogatás a részükről, persze csak bizonyos határokig), ugyanakkor meg tipikusan olyanok, hogy mindegy, van-e sapka rajtam vagy nem, ha akarnak, belekötnek az élő fába is.  Ráadásul az utóbbi hónapokban módszeresen belekezdtek bizonyos területek támadásába, be-beszólongattak (volt vezető, aki ki is lépett idővel, egy másik szintén sokat vegzált kolléganő pedig másfél hét múlva teszi le a lantot emiatt), és hát egyszer valaki célzott is rá, hogy sorra kerülök én is (azt nem fejtette ki, hogy elüldöznek-e vagy "csak" megcibálni akarnak). Ezután regisztráltam álláskereső portálokra. Az se segített a lelkiállapotomon, hogy a (szintén sokat támadott) közvetlen főnököm sem tudta, mi várható.
Így hát amikor megkaptam a feladatot, elkezdtem izgulni rajta. Az, hogy a piaci helyzetet is vizsgáljuk, saját teljesítményt bemutatunk és értékelünk, ezután irányokat is meghatározunk, nem volt számomra újdonság, korábban (még ez előző munkában) is gyakran kellett így tennem, de hogy ők éppen sapkát vagy fedetlen főt várnak-e el tőlem, azt nem lehetett tudni. Így hát komoly gyűjtőmunkába kezdtem, felépítettem a dolgot, és összeraktam egy röpke 15 oldalas anyagot. Közben meg persze folytattam a szokásos munkát. A mi nagyfőnökünk nem volt ott a beszámolón, viszont előző délután megüzente, hogy "csak kéne egy prezentáció is mellé", így este összedobtam egyet.
Tegnap volt a nagy nap, amikor meg kellett jelennem a nagyok előtt. Reggel az egyik kolléganő rám nézve rögtön azt kérdezte, miért vagyok ilyen ideges, hát kb. ilyen állapotban voltam. A testület előtt a főnököm felvezette a témát, szokatlanul összeszedett volt, aztán én már gyorsabban végigkattintgattam a diákat. Három vezető jelentkezett hozzászólásra, és mindenki kicsit másként megfogalmazva elmondta, mennyire elégedett a munkámmal, ott kicsit elpirultam zavaromban, szinte már azt hittem, megúszom a dolgot. Utána emelte fel a kezét a kivégzőember (várható volt, hat teljes napirenden keresztül meg sem szólalt), aki a másik nagyfőnök helyett szokott csúnyákat mondani. Mondott most is ezt-azt a sima modorában, faarccal próbáltam végighallgatni, és közben lázasan járt az agyam, hogy most akkor engem bánt, vagy valaki mást, esetleg a rendszert, amit nem én teremtettem, majd a nagyfőnök is hozzátette, amit gondolt, bár a pozitívumokat is hangsúlyozta.
Nem tudom, ki hogy van vele, de akad olyan szituáció, amikor az embernek az összes gondolata kihullik a fejéből (a vizsgák is ilyenek, ugye), aztán amikor kijön, már tudja, mit kellett volna mondania. Végül az utolsó csipkedésekre nem is volt lehetőség válaszolni, így nem vertem a folyosón a fejem a falba, hogy "bakkkker, mérnemmondtam azt, hogy...", így csak mosolyogva megköszöntem az észrevételeket, és kiballagtam.
A folyosón a megmondó ember még elkapott, és megkérdezte, hogy tudom-e, nem nekem szánta az erős szavakat. Annyit válaszoltam, hogy reméltem, hogy jól értettem, és nem tettem hozzá, hogy nem rajtam keresztül kellene üzengetni - de hát ez a típus nem igazán szokta nézni, hogy akivel belenget, az mit érez közben. 
Összességében már lehiggadva úgy tűnik, nem is volt olyan vészes a fogadtatás (határozottan jól esett a három dicsérő szólam az elején, hónapok alatt építettem ki a kapcsolatokat), ezt erősítették meg azok is, akik nem a kereszttűzben ültek és jobban ismerik az ottani légkört, és még - nézzük pozitívan - kaptam muníciót is az elvárások megismeréséhez, ami itt nagy szónak számít. Az más kérdés, hogy vajon a jövőben szokás szerint egyedül megfeszülhetek-e annak érdekében, hogy teljesítsem azokat, vagy kapok segítséget is, mert "egyedül nem megy" ez sem.
Most hogy túl vagyok a megmérettetésen, folytathatom a munkát. A következő ilyen - reményeim szerint - jövő nyáron várható, amikor lejár a vezetői megbízatásom. Hacsak nem kínálnak meg máshol egy vonzó ajánlattal. Valaki esetleg...? Nem szeretne engem munkaerőnek? :-)

2017. április 9., vasárnap

Jó, akkor nevezzük tavaszi nagytakarításnak! És akkor pipa!

Már a hét közepén eszembe jutott, hogy a szokásos szombat délelőtti takarításban a felső szint is sorra kell, hogy kerüljön. Hát, bevallom, már nincs az a teljes körű suvickolás minden hétvégén, mint régen, időhiány, meg egyebek miatt úgy alakítottuk ki a rendszert, hogy míg lent minden hétvégén portörlés, tükörfelület-törlés és porszívózás, felmosás van, fent csak minden másodikon csináljuk. Arrafelé ritkábban járunk, hétköznap szinte csak ruhákért és este lefeküdni, így nem visít annyira hétvégére a takarítószerért, mint a lenti rész. Olyankor a menüt is úgy alakítjuk, hogy ne pepecselős kaját kelljen készíteni, mert akkor az viszi el az időt. Most meg ahogy felvonultam a szettemmel, még az is eszembe jutott, hogy az ablakokat sem ártana lemosni. Valahogy ezek az őszi, meg tavaszi nagytakarítások ritkán jutnak eszembe, főleg akkor kezd el a fejemben motoszkálni a gondolat, amikor olvasom másoknál, hogy húsvét előtt ablakokat mostak, hogy ja, nálunk sem ártana. Ilyenkor két lehetőség van: eltervezem, és nem történik meg, vagy el sem tervezem, aztán hirtelen legalább azt megcsináljuk (igen, többes számra váltottam). Most az utóbbi történt, ahogy felmentem, nekiugrottam az ablakoknak, mire a családfő hazaérkezett a bevásárlásból, már a túl voltam a felén. (Elég annyi erről, hogy igen ráfért már, a tetőablak mindennél nagyobb kiszúrás ilyen szempontból.) Gyanús volt neki, hogyhogy ilyen hosszan fent vagyok, felsétált, meglátta, mit csinálok, és valami olyat mondott, hogy akkor ő most hozza a telefonját, és lefotóz. Úrinő nem foglalkozik ilyen kis beszólásokkal, így hát én is elengedtem a fülem mellett a poénját. Meg egyébként is lekötött, hogy a billegő puffon egyensúlyozzak közben. Aztán amikor még ragozta a dolgot (jaaa, hát persze, húsvét jön, akkor nagytakarítás) csak megjegyeztem, hogy fotózzon csak le, és mellé tehetjük az "apa kapál és gereblyézik" című alkotásokat, amit kb. olyan ritkán művel, mint én az ablakmosást. Már nem akartam félbe hagyni a harcot, lepakoltam a legókat, meg mindeneket, mindent végignyaltam, és csak akkor vonultam le a felszereléssel a lenti szintre. Azok az ablakok már nem kerültek sorra, épp elég volt nekem a puffra állni, a létrát nem vállalom be, de szerintem ő nagyon jól tudja, hogy azt neki hagytam.
Amióta nem járunk lovagolni, a szombati takarítás alkalmával a fiúkat is úgy kell vezényelni, hogy takarítás közben ne legyenek útban. És persze naná, hogy akkor indulnak neki, és lesznek szomjasak, de ha előtte kaptak inni, akkor más igény jön, amikor már a felmostunk. Most is szeparáltunk, és persze amíg száradt a parketta és kő, felváltva igényeket jeleztek, de azért elvoltak...
 ...sőt még utána is átmenetileg:
Már mi is készülünk a húsvétra. Például megterveztük a menüt (vendégeket várunk), és nagyjából előre bevásároltunk, amit lehetett. Ráadásul előtte lesz még tavaszi szünet is, amikor napközben sem árt főzni. A henteshez hétfőn érkezik az áru, onnan akkor hozzuk haza, amit gondoltunk. A nyuszi is készült, a családfő a héten járt olyan helyen, ahol szembe találkozott azzal, amit a nyuszi gondolt eldugni (dobtam egy hátast az árától, de hát tudtuk, hogy ők ezt szeretnék, még karácsonykor láttak két rokon kisfiúnál ilyen puskát). Az apró eldugdosni valót is beszereztük (pénteken reggel 5.24-kor indultam a Tescoba vásárolni, hálás vagyok, amiért éjszaka is nyitva van), és a reggeli készülődésben nem tűnt fel senkinek, hogy becsempésztem a csokikat a szokásos helyükre. Ha már arra jártam, kuponoztam is, beszereztem némi ruhaneműt már melegebb időkre készülve azoknak, akik naná, hogy kinőttek ezt-azt. (Az viszont most már biztosnak látszik, hogy a mi fiainknak a nem slim szabású nadrágok nem jók, és az is rejtély számomra, hogyan tudok Ábel lábára nagyobb zoknikat venni, amikor tökéletesen tudom a méreteiket. Lehet, hogy a szemüveget nem ártana ilyenkor feltenni.)
Tegnap a mosógép is ment két kört, kihasználva a jó kis szeles időt, kintre teregettem, este pedig egy felborult szárítót találtam a fűben. A tevékeny délelőtt után délután aludtam egy röpke három és fél órát időt, aminek persze megvan a böjtje, mert mára is maradt tennivaló.
Ma megnyitjuk a kinti sütögetős szezont is, a teraszt a szél által befújt dolgoktól is meg kell tisztítani, meg a családfő is elugrik az egyik üzletbe a szintén a hétközben beszerzett medencéhez takarófóliáért (most lesz először vízforgatós medencénk, én örülök, hogy nem kell majd a vizet cserélgetni benne, a családfő meg elképzelte, hogy a fiúkat este lefektetve majd mi is tudunk borozgatni - haha, még mindig nem tanulta meg, hogy az ilyen tervek füstbe szoktak menni). Ráadásul Ákos délután születésnapi buliba megy, sőt még vendégek is várhatók.
A jövő hét rövidke lesz, szerdán ráadásul Ákossal megyek dolgozni, csütörtökön pedig már mindketten itthon lesznek, aznap délutánra terveztem egy fül-orr-gégészeti látogatást vele, hátha kiderül, mi lesz az orrmandulájának sorsa.

2017. április 6., csütörtök

Szabadságos-semmittevős

Amolyan kis önző sima hétközbeni szabadságon vagyunk túl. A munkában addig jutottam, hogy kipakoltam reggel a szatyorból a hazahozott cuccokat, aztán este visszaraktam, napközben rájuk sem néztem. Az e-mailekre viszont vagy kétszer-háromszor igen, de nem volt sok, így annyira nem ragadtak ki a boldog semmittevésből. És különösebben nem is izgattam magam a tennivalók sorától. Jó néha így kikapcsolni, mostanság ritka, hogy itthon nem nyomasztanak a tennivalók.
Cserébe viszont mostam két adagot, sütöttem ebédre bundáskenyeret (ez Ábellel közös kedvencünk, a másik kettőnek a háta közepére sem kell már, így akkor szoktam beiktatni, ha ketten vagyunk itthon), délután meg főztem világbajnok bolognait (vacsorára és lefagyasztani). Ábel rácuppant a mesékre, párszor megpróbáltam eltéríteni, játsszunk valamit, de úgy tűnt, hogy ő most nem erre vágyik. Aztán délután persze bősz játékba fogott, és kicsit nehezen vettem rá, hogy induljunk el a körünkre. Mérgelődött is, hogy "csak mottt kezdtem játszani" és "nem akarok Ákosért menni", de miután erre nem reagáltam, egyszer csak megjelent nagy durcásan és hajlandó volt eljönni velem.
Még a koradélelőttöm egy része arra ment el, hogy először összeírtam a tisztítószeres és kozmetikumos bevásárlólistát, aztán kuponokat vagdostam, majd azokat oszlopokba raktam, utána odaírogattam a listára, hogy mihez melyik üzletbe van kuponunk, aztán a listát újraírtam már helyi bontásban, a kuponokat meg üzletenként csoportosítottam. Ezzel jól elvoltam, olyan koncentrációval rendszereztem, mintha legalábbis valami nagyon fontos projektben dolgoznék. Volt egy halvány ígéretem, hogy napközben megejtjük a vásárlást, de végül a családfőre maradt, amíg ő cuccolt, mi a könyvtárban válogattunk. (Egyébként jó ez a kuponmizéria, a végösszegből kb. a harmadát megspóroltuk, persze olyanokat is vettünk, amit egyébként most nem kellett volna... megvan ennek az egésznek a lélektani háttere. De majd milyen jó lesz a következő egy-két hónapban, amikor erre nem kell költeni!)
A szőkenős sorozat folytatódott egyébként. Már a találkozási pontnál vártuk a családfőt, amikor rájöttem, hogy Ákos esőkabátját a suliban felejtettük (pár napja a mellényével jártunk így, nem megy ez nekem), aztán amikor a családfő beült a kormányhoz, én meg diadalittasan közöltem, hogy a bevásárlós szatyorban minden egyben van, amire szüksége lesz, ő kérte a kocsi forgalmiját, amit persze naná, hogy otthon felejtettem. Hát, röhögtünk egyet, akkor már mindegy volt.
Az utóbbi két könyvtári látogatást a fiúk nélkül ejtettem meg. Mindig nagy elánnal válogattak könyveket, aztán mikor hazaértek, annyira már nem vették elő a kincseket, és néha úgy járt le a négyhetes kölcsönzés, hogy hármunk közül egyedül én értem az olvasnivaló végére. Ezért mostanság nem erőltettem a dolgot, de persze ha valami megszokott nem adatik meg, az ember mindig elkezd vágyakozni utána, ők is így voltak ezzel. Most végül úgy jöttünk haza, hogy Ákos addigra fel is állította az olvasnivalói listáját, és neki is állt az első könyvnek. Hát, hajrá, remélem, kitart nála a lelkesedés.
Ma rövidebb napom lesz, délután az oviban kézműves foglalkozásra várják a szülőket. Pénteken meg megejtem a tavalyi munka értékelését egyesével a kollégákkal, némi pénzmag is jár vele.

2017. április 5., szerda

Minél szőkébb, annál jobb

Az egyszeri nő végre végez a munkában, próbál elfelejtkezni róla, hogy igazából nem végzett, csak félbehagyta, némi munkát beletuszkol egy vászontáskába a másnapi szabadságára, összekapkod mindent és hazaindul. Majd már az épület előtt valami isteni sugallatra belenyúl a táskájába, nem találja a mobilját. Visszaindul, szembetalálkozik a kolléganőjével, aki segítőkészen megcsörgeti a mobilját, de mivel a táska néma marad, megerősítve látja, hogy vissza kell mennie az irodájába. Kulcsot portástól elkér, bemegy, a mobil sehol. Bezárja az ajtaját, visszasétál a bejárathoz a kollégái irodakulcsát kikéri (hátha ott hagyta a szerkezetet), leadja a saját kulcsát. Kiderül, hogy a kollégáknál még van bent valaki. Ismét visszaballag a másik irodába, ott sincs a telefon. A másik, még bent lévő kolléga segítőkészen megcsörgeti a számát, és az egyszeri szőke nő a saját irodája ajtajára tapasztott füllel hallgatja, hogy mégis csak ott csörög az átkozott. Ismét visszasétál a portáshoz, és ismét kikéri a saját kulcsát. A portás már hülyének nézi röhög. Amikor visszaér, az irodájában még mindig csörög a mobil, valahol a bezárt fiókokban. Előkotorja a fiókos kis szekrény kulcsát, nagy elánnal kinyitja a felsőt és a kezében marad a fogantyú. Feljegyzi magában, hogy majd szólni kell a karbantartó embereknek. A mobil viszont sehol, csak csöng és csöng. Aztán nagy nehezen megtalálja a határidőnaplójába csukva...

2017. április 4., kedd

Gyerekszáj CXLIX.

Jaj, nagyon régen írtam ilyet, pedig előfordulnak gyöngyszemek, csak mire ideérek, kiesnek a fejemből. Ákos utolsó két ilyenje az iskolához kapcsolódik.

Meséli, hogy az iskolai kedvenc könyvem versenyen melyik osztálytársak szerepeltek jól. Ő el sem indult, pedig kapacitáltam, segítettem volna a felkészülésben (viszont nem erőltettem, az új teide nem erőltet). Kérdezem, hogy utólag nem sajnálja-e, hogy kimaradt belőle, de megvan a kész válasza:
"- Nem, ez nem az én szakterületem."
----------
Februárban hármast kapott magatartásra. Ezt akkor nem is írtam... mert letaglózott bennünket. Aztán utánamentünk, kiderült, hogy az osztály rosszainak befolyása alá került, de a tanítónéni szerint továbbra sincs gond, csak meg kell tanulnia, hogy nem muszáj mindig utánuk menni (meg vannak itt más tényezők is, de ezt majd egy külön posztban). Márciusban ismét a szokásos négyest kapta, láthatóan meg is könnyebbült az eredménytől, és mesélte, hogy ő tényleg igyekszik jól viselkedni (ezt a tanítónénik a tegnapi fogadóórán meg is erősítették, meg mást is, a családfő meglehetősen dagadó mellénnyel jött haza, de ezt is majd másik posztban....). Szóba kerül ismét az a hármas, ő pedig tárgyilagosan megadja a magyarázatot:
"- Hát igen, akkor kicsit szét voltam csúszva."

2017. április 3., hétfő

Ezt a szezont is megnyitottuk

Végül elég jó kis napunk volt tegnap. Ákos sokkal jobban lett, és bár a reggeli pirítósát még csak fanyalogva nézegette, egy órával később sült krumplit (!) kért, amit - csak egyen már valamit - meg is kapott olajmentesen elkészítve. Aztán már meglehetősen virgoncan viselkedett. Kicsit hezitáltunk, mi legyen a nappal, de amikor óvatosan megkérdeztük, hogy mit gondol, kimozdulna-e kicsit, felcsillant a szeme. A családi biciklitúra helyett egy autósat választottunk, a Hajógyári sziget helyett a Római-partot, és amikor lejárt a mosógép, neki is indultunk.
Ha valaki akár két éve azt mondta volna, hogy én a kényelmes autós program helyett a két kereket választom, minimum hitetlenkedve megmosolygom, de valószínűleg ki is nevettem volna. Most viszont nem is tűnt olyan vad ötletnek, maximum kicsit furcsa volt külön elindulni. Odafelé megelőztem a fiúkat, és hamarabb értem el a találkapontot. Volt kavicsdobálás, és nézelődés, és némi séta, végül kajáltunk is, ja, meg fagyit is ettünk (Ákos nem kért, mert ő diétázik). Amíg mi kézmosási lehetőséget kerestünk a fiúkkal, és hosszasan hömpölyögtünk a tömegben, a családfő a biciklimmel együtt beállt a fagyis sorba. Mire visszaértünk, a két kezében három fagyi csöpögött, a lábával a biciklit tartotta, ha nem látszott volna a fején, hogy kicsit ideges feszült, lefotóztam volna. Így csak az emlék marad meg bennem, amin mindig vigyorognom kell, amikor eszembe jut.
Egyébként minden szuper volt!

Visszafelé a hosszabb utat választottam (ez is elég képtelen ötletnek tűnik számomra), akkor már a többieknél jóval később értem haza. Megküzdöttem az úttal, összesen 18 km-t tekertem, a hídon és az utcánkban szembeszéllel, és az sem segített, hogy ebédeltem közben. A hídra még feltekertem a járgánnyal, de az utcán már nem bírtam a süvítő széllel, és az utolsó nagy emelkedőn le kellett szállnom. A kapun már remegő lábakkal toltam be a bicajt, de büszke voltam magamra, amiért szezonnyitó körként rögtön egy ekkorát tettem meg. Lassan ideje lesz egy tapadós öltözéket venni, mint amit a komolyabb biciklisek hordanak, nemde?
Estefelé még átválogattam Ábel ruhatárát is (legyen elég annyi, hogy van bőven ruhája, jól tettem, hogy a Glamour-napok előtt, amire most életemben először vettünk kuponos újságot, néztem át a szekrényét, így legalább nem csábulok el annyira, és ezt a hírt a családfő is örömmel nyugtázta), és az unokatestvérem kisfiának is, ahova mostanság hordjuk a kinőtt darabokat, lesz bőven mit hazavinni. Este senkit nem kellett ringatni. Viszont hajnali egy körül léptekre ébredtem, és mire elindultam, Ákost lent találtam a tévé előtt, ahogy az éjszakai műsort nézi. Figyelmeztettem, hogy még nincs reggel, inkább feküdjön vissza, Ábel is megébredt, inni kért, de végül aztán mindenki visszaaludt.
Ma pedig kezdődik egy húzós hét, a közepén egy nap szabadsággal az óvodással.

2017. április 2., vasárnap

Szórakoztató helyett nyavalyás hétvége

Amennyire vártuk a hétvégét, annyira nem jól alakul. Ákos két nap masszív(nak mondott) hasfájás után először hasmenéssel küzdött (szombaton hajnali 4-kor eltereltem a lenti szobába, hogy ne kelljen ingáznia), majd miután napközben is hullámokban rátörő fájdalomról panaszkodott, tegnap éjszaka róka koma is meglátogatta. Én éppen a kanapén töltött pár órás alvás után félálomban csoszogtam felfelé a lépcsőn, amikor meghallottam, hogy szólongat, gond van. Mindenre felkészült, hős anyaként reagáltam: megtapogattam a félhomályban, és szóltam az apjának, hogy jöjjön. Ő aztán átöltöztette, én addig toporogtam mellettük, aztán befektette a saját helyére, én meg miután az ágy mellé helyeztem egy edényt, melléheveredtem, és félálomban még odamotyogtam a családfőnek, hogy az ágyneműjével is kellene valamit kezdeni. Jó kis munkamegosztás, nemde? Most még csend van, mindenki alszik, remélhetőleg ma már jobb napra ébredünk.
Egyébként nem mindenkinek sikerült a tegnapja sem rosszul, mert Ábel például totálisan kihasználta a jó idő és a szomszéd gyerek itthonléte nyújtotta lehetőségeket. Délelőtt és délután is hosszasan játszottak az udvaron. Néha elhallgattam őket, a két enyhén beszédhibás gyerek, ahogy egymást túlordítva mondja-mondja a magáét, és tuti, hogy nem is hallják a jó részét annak, amit a másik kajabál. Viszont tökéletesen összhangban felépítették a saját kis fantáziavilágukat. A felpörgött játéknak az egyik kukásautó látta kárát, estére megfáradt és eltört, na de nem csoda, ahogy száguldoztak vele az úton.
Én végül csak megugrottam jórészt azt, amit kintre terveztem (bár miután reggeli közben majdnem kinyiszáltam egy jó darabot a hüvelykujjamból, nem annyira tudtam a bal kezemet használni), kapáltam, gereblyéztem, majd Ákos állapotára tekintettel az összcsaládi virágvásárlás helyett a családfő egyedül ment el az egyik közeli üzletbe virágokat vásárolni, azokat is elültettük. Korántsem azzal a mennyiséggel és választékkal érkezett haza, amit vártam volna (a jó időre tekintettel sokan mások gondolhatták azt, hogy eljött az ideje a virágvásárlásnak), de majd még pótolunk hozzá.
Közben megjelent Ákos, jól van. Maradjon is így. Kopp-kopp.

2017. április 1., szombat

Ezt a munkahetet is lezárhatjuk

Az egyik távozó kollégám éppen a tegnapi napot választotta utolsó munkanapjaként, amikor búcsúbulit is szervezett magának, és egészen jó viszonyban is voltunk, így felülbíráltam azt a korábbi álláspontomat, hogy majd jól be sem megyek szabadságot veszek ki. A munkából lógásom oka az lett volna, hogy a főgáz nem egyeztetett a volt kollégával, és éppen erre a napra ütemezték az mérőcserénket. A buli délben kezdődött, a szerelő emberek azt írták az értesítőbe, hogy 8 és 12 között jönnek, így láttam esélyt arra, hogy beérjek időben. A kora reggelem és a délelőttöm egy része arra ment el, hogy véglegesítettem az előterjesztésemet (szerintem egészen jó lett, ad egy képet arról, miket csináltunk eddig és miket tervezünk). Már csak a fogadtatása miatt görcsölök kicsit, de hát csak nem szednek szét a nagy emberek...
Mire végeztem vele, lejárt a mosógép (a távmunkában van jó is, például közben tudok itthon mosni). Aztán mire kiteregettem, már tűkön ültem, mikor jönnek már a szerelőemberek. Ráadásul volt némi izgalom bennem, mert előző este tartottunk egy főpróbát, működik-e a csengőnk,és az eredmény nem volt tökéletes, minden második-harmadik nyomásra jött belőle hang. Ez is egy itteni keresztünk, ezek a vezeték nélküli csengők a kapu és a ház közötti a távolságot valahogy nem bírják megugrani, pedig próbáltunk már többet is. Általában nem érezzük a hiányát, a hozzánk érkezők telefonon csöngetnek be, a postás meg soha nem próbálkozik amúgy sem (pedig voltak esetek, amikor itthon voltunk, amikor jött volna), szívunk is miatta, mert mehetünk a postára minden ajánlott levélért, pedig néha megspórolhatná az utunkat, ha nem csak az értesítést dobná be. Most viszont, biztos ami biztos alapon azt találtuk ki, hogy kiragasztottam a csengőre egy papírt, jó nagy betűkkel ráírtam, hogy főgáz, belülre pedig egy kedves üzenetet, hogy a csengő nem tökéletes, legyenek szívesek megcsörgetni telefonon. Vártam, várakoztam, aztán naná, hogy fél 12 után érkeztek meg az emberek, és csöngettek. Futottam a telefonommal a kapuhoz, nehogy megunják a várakozást és azon is hívjanak, ők meg megjegyezték, hogy a papír nélkül is jól látható a nevem, nem kellett volna kiírnom, hogy főgáz. Röhögve mondtam, hogy az lett volna a lényeg, amit belülre írtam, de ők azt meg sem nézték. Na, beljebb vonultunk, és a ház oldalánál szembesültek vele, hogy a házon kívül nekünk beltéri mérőnk van elhelyezve, náluk a nyilvántartásban is beltéri szerepel, na de akkor miért van a házon kívül?! Hümmögtem, vonogattam a vállam, már így vettük a házat.
Vannak ilyen megmagyarázhatatlan kókány-dolgok itt az udvarban, pl. a szomszédék nem tudják, hogy az egyik csapjukból folyó vizet melyik óra méri, mert hogy nem az övék, az is biztos, meg a múltkor egy hétig keresték, hogy hol lehet még biztosíték, ami kiment, mert a konyhájuk felében nem volt áram. Mi is aggódva nézzük néha a házunkon az ereszcsatornát, mert nem tudjuk, hova folyik az esővíz (remélhetőleg nem a házat mossa alá). De a szennyvízgyűjtő akna is amolyan házilag megnagyobbítottnak tűnt, és ki tudja, vajon hova folyt el a plusz cucc, de a fű ott körülötte gyanúsan burjánzik, mintha trágyáznák a földet (azt a gödröt azóta szerencsére összefogással kiváltottuk és csatornáztattunk).
A gázos emberek meg hezitáltak egy sort, hogy most mit csináljanak. Mondták, hogy a mérő így, hogy nem kintre tervezték, a hőingadozások miatt nem mér pontosan. "Attól függ, hogy többet mér, vagy kevesebbet" - próbáltam elviccelni. Illetékest nem értek el, így megvonták a vállukat és felrakták a beltérit, és figyelmeztettek, hogy legalább az UV-sugárzás ellen védjük az órát (szerintük a szerződésemben vannak ilyen védős kötelezettségeim, hát biztos), és csináljunk neki házikót. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás, majd egyszer talán bemegyek a főgázhoz és megcsapkodom az asztalt, de most, hogy dél előtt öt perccel végeztem, kilőttem, és inkább bevágtattam a munkahelyemre.
A buli kezdete után olyan 20-25 perccel értem be, éppen akkor értek véget a búcsúztató köszöntések, és kezdődött a zaba. Feltűnés nélkül besunnyogtam az irodámba, lepakoltam a cuccomat, megfordultam, és ott állt a főnököm vigyorogva. (Máskor bezzeg soha nem találom, amikor szükségem lenne rá.) Mondtam, hogy "tádámm, már be is értem". Jó, ha az ember főnöke szétszórt, még rá sem kérdezett, hol jártam, bár lehet, hogy tudni vélte.
Szépen feltűnés nélkül beolvadtam a búcsúztató tömegbe, meglapogattam a kolléga vállát, és ettem a finomságokból, amiket odavarázsolt (hmmm, padlizsánkrém, tatár, sütik - sorba álltam párszor). Aztán feloszlottunk, és leültem kicsit még dolgozni, gondoltam, ha már nem voltam bent délelőtt, majd csak akkor indulok el, amikor rögtön a fiúkat is összeszedhetem.
Innen már simán ment a délután, mindenki szépen hazaért, a gyerkőcök rögtön kint is maradtak. Mi kávéztunk egyet a teraszon, megterveztük a hétvégi menüt, összeírtuk a bevásárlólistát, aztán elkezdtem befelé oldalazni, hogy kicsit pihentetőbbre vegyem a figurát. Már éppen a kezembe vettem egy könyvet, éreztem a várakozás izgalmát, és kezdtem kiengedni, amikor jött a családfő, hogy menjünk szezonnyitó koccintásra a szomszédék háza elé. Antiszoc voltam, ott maradtam a kanapén, a családfő meg nélkülem ballagott ki egy üveg fehér borral, mire észbe kaptam, már egyedül is maradtam a házban. Hát, jó így, ha nem kellek én oda, maradtam is, a gyerekordítászsivaly így is behallatszott. A hangokból ítélve minden ment a szokásos útján, volt ott elég nagy kavarodás, az idei első kizárás is megtörtént (a szomszédék fia szokott ilyet csinálni a szüleivel, ha berág rájuk). Ákos kivitte az egyik pakli kártyát, Ábel egyszer bepróbálkozott, az apja valami nem engedett meg, gondolta, hátha én igent mondok, de kiküldtem, hogy a kinti főnökkel egyeztessen, és belemerültem a könyvembe. Fél hét is elmúlt, mire bevonultak, innen már sima esti rutint nyomtunk. Mondtam már, hogy szeretem a hétvége ígéretét magában hordozó, napsütötte péntek délutánokat?
A hétvégére kertes terveim vannak (veszünk virágokat, ültetünk, gazolok is), holnap meg (tudom, mindig ezt írom mostanában) biciklis kirándulást ütemeztünk, ráérősen letelepedni és piknikezni szeretnénk.
Hát, szép hétvégét nekünk! és nektek is, persze!

2017. március 30., csütörtök

Tavaszi jó érzés

Tény, hogy macerás kicsit (mármint utána elpakoltatni velük), de azért jó érzés úgy hazaérni munkából, hogy a napsütötte udvaron az összes (szám szerint öt) gyerek kint szorgoskodik. Olyan, mintha téli álomból ébredt volna a kommunánk társaság. Ahogy elsétáltam mellettük, köszöngettem nekik, a sajátjaimat meg is pusziltam futtában a fejük búbján, a szomszédék hatéves fia amolyan macsósan utánam szólt: "T., hát te jó sokat fogytál!" Még a lábaim is megrogytak ettől a bóktól! :D

2017. március 27., hétfő

Aktív tavaszi vasárnap

Tévedtem vasárnap reggel, amikor délutánra almafát láttam a kertünkben, mert már délre a helyén állt. Miután reggel végigbeszéltük, hogy nincs sehol olyan pont, ahol növeszthetnénk egy minden bizonnyal almával roskadásig telt gyümölcsfát, úgy kb. fél órán belül egymástól függetlenül csak megálmodtuk a tutit, és jól meg is beszéltük, sőt kitűztük a leendő medencénk módosított helyét is. A családfő Ákossal elrongyolt megvenni a csemetét, és rögtön ásót is ragadtak. Ez olyan jellemző ránk: megbeszéljük, megrágjuk, megállapodunk, hogy bármennyire szeretnénk, ez nem jön most össze, aztán rövid időn belül felülbíráljuk a saját döntésünket.
Ki is használtam, hogy a kertész brigád kint tevékenykedik, gyorsan kihordtam a benti virágokat, hogy azt is ültessék át. Én nem tudtam nekiállni, mert főztem, igazából féltettem a körmeimet, nehogy a kosz alá menjen. Ja, meg anyuval csevegtem telefonon. Anyu érdeklődött, hogy sikerült előző nap a sütemény, és kiderült, hogy övé nyújtható állagú szokott lenni, és talán mégis vissza kellett volna hívnom előző délután, hogy a receptjeinket egyeztessük, de nem akartam már zavarni, azt hittem, lepihent. Mindegy, ez most így jött össze. A benti virágokra visszatérve, nagyon rájuk fért már a frissítés, a családfő konkrétan röhögőgörcsöt kapott, amikor a satnya vitorlavirágot egyben kiemelte a cserepéből, föld már nem volt alatt szinte, csak a gyökerei. Na, de majd most, jól meghálálják a törődést, és elkezdenek vadul burjánzani! Érzem én!
Gyors ebéd után, aminek nem volt túl nagy sikere a fiúknál (aztán rájöttünk, hogy egyébként is később reggeliztünk, meg az óraátállítás utáni időpontban - egy órával korábban - ültünk le, nem voltak túl éhesek), egy szintén gyors csendes pihenő után (mivel szerencsére nem jött a beígért eső) felkerekedtünk és átsétáltunk egy utcányira a kisbarátnőékhez. Az udvaron én üldögéltem úgy másfél órácskát, a gyerekek pedig végigrohangálták az egészet. Invitáltak, menjünk be a házba is, de inkább hazaindultunk, bár persze a fiatalok még bírták volna. Továbbra sem értem, honnan van bennük ennyi energia. Estére azért Ákos már mondogatta, hogy fáradt (de lehet, hogy ez csak annak szólt, hogy nem volt kedve Ábellel társasozni). A sok kintlét éreztette azért a hatását, kókadtak voltunk mindannyian, meg is pirultunk picit, arc- és ajakkenegetés is volt fürdés után mindenkinek.
Ez a hét most még munkailag teljes lesz, aztán egy jó ideig mindenféle akadályokkal nehezített, várható tavaszi szünet, két nevelés nélküli nap az óvodában (naná, hogy nincs teljesen összhangban az iskolai tavaszi szünettel), meg húsvéti játszóház a délután kellős közepén.

2017. március 26., vasárnap

Jó kis szombat mindenfélével

Egész jól kikerekedett a szombatunk. Ott kezdődött, hogy kora reggel jött a kérdés a kisbarátnő anyukájától, nem gondoltam-e arra, a közeli TarzanPark nyitó hétvégéjén részt vegyünk. Hát persze, hogy nem gondoltam! Na, jó, szembe jött velem a FB-on, hogy a téli zárva tartás után mostanság nyitja meg a kapuit, de elég hamar elhessegettem a gondolatot, hogy mi oda elmenjünk. Helyette viszont - naná - nyugis hétvégét vizionáltam. Soha nem tanulok, mindig azt remélem, hogy ha én nagyon vágyom egy pörgős hét után egy kellemesen pihentető hétvégére, az nem biztos, hogy mások vágyaival is találkozik, és hát igen kétesélyes, hogy nyugis lesz-e. Maximum egy közös családi biciklizős kimozdulást terveztem, ami mostanság visszatérő elképzelés nálam a hétvégére, ami időjárás-függő, és eddig még egyszer sem jött össze idén.
Na, de visszatérve a reggeli kérdésre, csak beadtam a derekamat. És jófej lévén felajánlottam a családfőnek egy szabad szombat délelőttöt (persze, az ebédkészítés és a takarítás így az itthon maradóra hárult). Szerintem ő nem érezte át az ajánlatom nagyszerűségét és nagylelkűséget sem, amit pedig én határozottan érzékeltem magamon, mert felnyihogva közölte, hogy milyen jó kis nyugis délelőttöt kapott tőlem ajándékba, amikor majd kiloholja a lelkét a konyhai és a takarító eszközök társaságában. Befogtam a számat, és nem kontráztam, hogy az előző szombaton én csináltam ugyanezt, csak mindkét szinten, amíg ő bulizott az ovis anyukákkal.
Szóval összekaptam magunkat, Ábel még lenyomott egy standup-ot holmi önálló cipő-felhúzás okán (másba nem tudott belekötni, de a majdnem ötévesek szívósságával csak talált valamilyen okot arra, amin hisztizhet, már komolyan ott tartottunk, hogy itthon marad, de megsajnáltam volna úgyis, meg az apja is adott neki több esélyt is és megkérdezte párszor, hogy biztosan ezt akarja-e), majd amikor hüppögve csatlakozott hozzánk a terrorista, a családfő elszállított mindannyiunkat a nagy szabadtéri játszóházhoz nyitásra (azért kellett ő is, mert az ő nevére szól a kerületi kedvezmény kártya, és nem tudtuk, hogy én is használhatom-e). A bejáratnál találkoztunk a kisbarátnőékkel. A jegy négy órára szól, karszalagot kapunk, és mindig figyelmeztetnek bennünket, hogy ha túllépjük az időkeretet, rá kell fizetni. Hát, én meg el sem tudom képzelni, hogy túllépnénk a négy órát...
És ekkor elkezdődött a végeláthatatlan trappolás a gyerekek után. Ők hihetetlenül élvezték (persze!), én meg enyhén izzadó háttal a nyomukban jártam, vittem az elemózsiás, innivalós hátizsákot, és igyekeztem őket figyelemmel követni. A két nagy, nyomukban Ábellel igen nagy pörgésben volt, és mivel szerencsére annyira nem sokan döntöttek úgy, hogy ezen a délelőttön ide jönnek, így viszonylag beláttam a terepet, és alig néhányszor kellett a lépteimet felgyorsítva keresgélni őket. A nagyok meg már tényleg olyan nagyok... már megtehettem, hogy Ábelt követve nekik csak szóltam, merre megyünk tovább, és távolból szemmel tudtam őket is követni, amíg nem jöttek utánunk.
Mindent kipróbáltak. De tényleg mindent!

Ez a kis bolond meg mindenféle pózokban ért le a kétemelet magasságú csúszda aljára, aztán amikor megfenyegettem, hogy ha még egyszer így látom, nem mehet fel többet, végre betartotta, amit kértem:

A vizes rész még nem volt vízzel elárasztva, de a csapok működtek. Vívtunk egy párat, a nagyok ígértek mindent, csak hadd vizezzenek kicsit. Öt percet kaptak. Ábel egy ideig eljátszott homokozós részen, amikor felfedezte, hogy a nagyok valami olyat csinálnak, amitől őt - nem ok nélkül - próbáltam távol tartani. Akkor tereltem el a bandát a helyről, amikor Ábel konkrétan a vizes árokban állva megnyitotta a csapot, ami a cipője alá kezdte folyatni a tartalmát...
Még nem volt dél, amikor kisbarátnő anyukája összekapta a saját kisebbik gyerekét, aki addigra csuromvizes volt, hogy hazavigye, és a felvetésemre belement, hogy a kisbarátnőt otthagyja nekünk. Még egy órát maradtunk, módszeresen terelgettem őket a kijárat felé, mindent még egyszer kipróbálhattak, amit szerettek volna. Közben összefutottunk a tanítónéni kis- és nagyfiával (az előbbinek a jellegzetes hangjára kaptam fel a fejem, az utóbbi pedig szélesen elmosolyodott, amikor felé indultam - éppen 10 éve, kb. Ákossal egyidősen találkoztunk először, de azóta is évente-kétévente egyszer futunk össze, mégis tudta, ki vagyok).
Hazafelé nem hívtam a taxit, inkább még megmozgattam őket, kb. egy kilométert vonszolták magukat:
A saroknál elkanyarodva láttam a házunk előtt a kocsinkat, a kisbarátnőt leadtuk otthon (és lebeszéltük őket arról, hogy most rögtön egyikük a másiknál töltse a délutánt, de lehet, hogy ma még erre is sor kerül), viszont mire onnan hazafelé indulva rácsörögtem a családfőre, hogy engedjen fürdővizet egyeseknek, akik szerintem igen koszosak lettek, kiderült, hogy ő meg elénk indult autóval. Visszafordult, és a kapuhoz egyszerre értünk oda, fürdés, késői ebéd, majd csendes pihenő várt ránk.
Úgy gondolnám, hogy egy ilyen délelőtt után ha nem is ebéd utáni alvás, de legalább punnyadtság várható. Végül is volt valami hasonló: én aludtam el szokás szerint filmnézés közben, ők bezzeg nem. De nekem viszont most olyan mélyre sikeredett jutnom, hogy még arra sem ébredtem fel, hogy járkálnak körülöttem a nappaliban. (Ja, krikszi kérdezte egyszer, hogy tudok ennyit aludni napközben. Hááát, így! Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor én ebéd utáni sziesztára vágyom.)

Késő délután tértem magamhoz, és csak a lelkiismeretem diktálására álltam neki a sütinek, amit hétközben kinéztem. Kati szeletet anyu csinált néha régebben, a recept véletlenül jött velem szembe (és rögtön félre is dobtam az eredetileg tervezett túrórudi torta gondolatát). Ismét beleestem a hibába, hogy nem olvastam el részletesen a leírást, és nagy bátran döntöttem mellette. Hát volt itt minden: önbizalom, bizakodás, majd tanácstalanság, sőt kétségbeesés, mikor kiderült, hogy a tészta nem nyújtható állagú, viszont ragad, mint a nyavalya, aztán fogadkozás, hogy soha többé, inkább marad a cukrászda. Rémlett, hogy anyu a tepsit felfordítva az alján szokott sütni bizonyos tésztalapokat, kipróbáltuk úgy, és működött, de mivel a leírástól eltérően, kisebb tepsit választottam (örültem, hogy ekkorára szét tudtam nyomkodni a lapok tésztáját), vastagabbak lettek a lapok, és meglehetősen egyenetlenek.
Ekkorra már bőven vacsoraidőben jártunk, és amikor megvágtam a sütit, még nem volt teljesen bepuhulva, de egészen jó lett így is. Remélem, azért mára már összeérik benne minden.
Eddigre Ábel már fejfájásra panaszkodott, kókadozott, aztán Ákos is csatlakozott a panaszos kórushoz. Tanakodtunk mi lehet, aztán belenéztem a tükörbe, az arcom piros volt és rájöttünk, hogy a nap süthette meg őket is. Mára talán mindent kialszanak (aztán vihetjük őket megint valahova lefárasztani).

Ma én vagyok az ebédfelelős, húsleves és csirkepaprikás lesz a menü. A családfő még délután elugrott a Jyskbe napvitorlát venni, meg távolról ingerelt (még fotót is küldött róla), hogy kis kosarak is akciósak (szerinte mi kosár-nagyhatalom vagyunk), de nem ugrottam be neki, pedig kosárból soha nem elég... és sóvárogva mesélte, hogy látott gyümölcsfákat az Obiban. Azóta agyal, hogy hova tudnánk egyet ültetni. Már látom, délutánra itt almafa vagy esetleg szilvafa lesz valahol... A fű meg, amit két-három hete szórt el, nődögél, lehet, hogy többéves küzdelem után normálisan fog kinézni a fenyőfa alatti rész is?

2017. március 25., szombat

Hogy (nem) utazunk el egy hosszú hétvégére csak úgy?

Amikor még egygyerekesek voltunk és jobban teljesítettünk, "A" nyári nyaraláson kívül még tavasszal is elutaztunk általában egy két- vagy hároméjszakás kiruccanásra, sőt volt példa őszire is. Aztán ez valahogy elmaradt, nem jutott rá pénz, idő, figyelem (mikor mi), csak tettük a dolgunkat, éltük a hétköznapokat, de hétvégén azért mocorogtunk erre-arra. Néha felsóhajtunk, hogy de jó lenne kiszakadni a hétköznapokból kicsit, ha valaki az ismerősök közül elutazik egy rövidre, kicsit belém mar a gondolat, hogy de jó lenne nekünk is egy ilyen kiszakadás, vagy szembesülök vele, hogy például Gyulán utoljára a húszas éveimben jártam, és biztosan kellemesen töltenénk el arrafelé egy hosszú hétvégét, de mindez csak vágyakozás szintjén marad, és valahogy nem oldódik meg magától a helyzet (mármint a tétova óhajtásból nem lesz tett).
Hogy miért nem? Hát elsősorban anyagi kérdés. Az ember küzd a mindennapokban, hogy legyen reggeli az asztalon, legyen új tavaszi cipő a fiúk lábán, befizesse a csekkeket, kerüljön haza az ünnepekre valami örömöt okozó ajándék, és ha meg elcsúszik kicsit, akkor számolgat, hogyan tudja a helyzetet a következő fizetésig megoldani. Már vallom egy ideje, hogy az élmény a legjobb ajándék másnak és magunknak is, ugyanakkor meg mégis hajlamos vagyok elfelejteni ezt néha gyakran (meg ugye a gyerekek is tárgyiasult vágyakkal bírnak általában), és mennyivel jobb lenne kilépni a taposómalomból egy kicsike időre, mint itthon végeláthatatlanul pörögni. Ez pedig, ha belegondolunk, néha azzal jár, hogy téli szalámi helyett elég lenne a fele annyiba kerülő felvágott a reggelihez (jó, tudom, ez eléggé túlzó megfogalmazás így, de értitek ugye?!). Egyébként meg annyira drága már két napot is eltölteni valahol, hogy az embernek elmegy a kedve az egésztől.
A másik, ami hiányzik (és szerintem ez a súlyosabb ok), az eltökéltség, és a napi történéséken túl látás képessége. Amikor jön a tétova sóhaj, rögtön tolulnak a tennivalók hosszú sorban, és megmagyarázom magamnak, hogy milyen sok az elfoglaltság a következő időszakban, és nem eshetünk ki belőle, nem hagyhatunk itt csapot-papot, mert az iskola, a munka, a nyuszi-ellátás, az akármi ezt várja tőlünk. És akkor még ott van Ákos buli-meghívása, az iskolai színház, a másik színház (nem is meséltem, egy régi ismerősöm új színházat nyitott, és nagy örömömre meghívott bennünket a zártkörű nyitó előadásra), a várható egyéb elfoglaltságok - és hipp-hopp, már el is szállt a gondolat, hogy hagyjunk itt mindent. Pedig miért ne tehetnénk meg, ha nagyon akarjuk? 

Aztán a minap a kolléganőm említette, hogy a bakancslistája részeként a barátnőjével kipróbált egy szabaduló szobát, és milyen jót bénáztak kettesben jó volt, és hozzátette, hogy az egyik kuponos oldalon vásárolta a belépőket. Én, azon kívül, hogy ismét rácsodálkoztam, hozzám képest mennyivel élénkebb társasági életet él válófélben lévő, éppen új lakásba beköltözés előtt anyukájánál lakó, dolgozó és szabadidőben a papírmunkát, lakásfelújítást intéző egygyerekes kolléganőm, leragadtam a kuponoldal szónál. Hát a sok kéretlen reklám meg a spam világában, amikor ontják ránk azt a sok eladást célzó levelet, hogyan felejtkezhettem el arról, hogy legalább néha ránézzek az ilyen oldalakra? Pedig milyen egyszerű lenne kiválasztani valamit (bármit, ami örömet okoz), és csak úgy nekiindulni?!
Amikor kiment, félre is tettem mindent az asztalomon, és belemerültem az egyik oldal kínálatába. Találtam is nekem tetszőt, nem is egyet, és az elhatározásom olyan erős volt, hogy akár le is csaptam volna egy lehetőségre, ha azok nem két személyre (plusz maximum egy gyerekre) szóltak volna, de kivételesen nem hagytam annyiban, írtam két szállásadónak is, hogy ha már úgy alakult, hogy nekünk két gyerekünk is van, szerintük mennyibe fájna nekünk egy kiruccanás milyen megoldást javasolnak. Az már más kérdés, hogy ezek az ajánlatok hétköznapokra szólnak (hétvégén felárral), és persze annyira nem sikerült fellelkesülnöm, hogy a hétköznapokban akarjak mindent itt hagyni. Kaptam is választ, aztán szegény családfőt is behülyítettem, hogy vajh mit szólna egy ilyenhez (a válasza borítékolható volt, persze), aztán amikor odakerült a sor, hogy bökjünk rá a megadott időszakon belül valamilyen időintervallumra, ismét előtérbe kerültek a kötelezettségek és egyéb elfoglaltságok, és végül nem foglaltam sehova.
Délre már túl is voltam a fellángoláson. Pedig olyan közel jártunk már ahhoz, hogy csak úgy merészen félre tegyünk mindent éljünk egy kicsit, csak úgy, egy hirtelen felindulásból kilépjünk a hétköznapokból. Arra viszont talán jó volt ez a rövidke intermezzo, hogy ismét rájöjjek, akarni kell, és túllátni a hétköznapokon. Erre majd időről időre emlékeztetem magunkat.

2017. március 24., péntek

Hát, kertész nem leszek

A napokban többször jártam úgy, hogy belépett valaki az irodámba, rögtön megdicsérte a virágokat. Ilyenkor töredelmesen be szoktam vallani, hogy...
...ezek albérlők, a kollégáim összeköltözésével nem férnek el náluk, így hozzám telepítették őket (én locsolom, de többet nem vállalok), izgulok is, nehogy valami bajuk legyen:

 ...ő csak átmenetileg lakik nálam, amíg a kolléganőm nem költözik be az új lakásába:
 ...viszont büszkén szoktam mutatni, hogy sajátom is van, ő az:
A kaspója szép, éppen jó lenne a másik virágnak a másik ablakban, de biztos megérezte, hogy mit tervezek, mert megjelent rajta valami kis friss zöld hajtás, kapott még egy kis időt, hátha magához tér.

2017. március 23., csütörtök

Bepótolok minden elmaradást

Akkor most nekiállok az előterjesztésem írásának mesélek kicsit magunkról. Az elmúlt napok egy őrült körforgásra hajaztak. A középpontban természetesen én álltam, az egészségi állapotommal, a kilátásaimmal és a félelmeimmel az eltökéltségemmel, hogy most aztán végre teszek valamit. Az előző csonka hét végül nem szűkölködött munkában sem, egyéb elfoglaltságokban sem, de valahogy megoldottam, hogy mind a három, műtét előtt szükséges vizsgálat meglegyen a végére. A mindenféle papírokat folyamatosan a táskámban tartottam, nehogy éppen akkor hagyjam itthon, amikor szükségem van rá, és a beutalók helyét szépen sorban felváltották a leletek. Természetesen ezek a vizsgálatok főleg munkaidőben voltak, de - ha jól számolom - egy perccel sem dolgoztam kevesebbet, mint kellett volna, hála a szabad hajnali óráknak, meg az egyik itthoni munkával eltöltött napnak, és végül is egészen jól álltam a hét végére a teendőimmel is.
Azért az, hogy nem tudtam, hogyan zajlik az egész, sok bizonytalanságot okozott bennem. Például nem mertem újabb munkahelyi programokat egyeztetni, minden nap úgy hajtottam bent, hogy minden fontosat ellökdössek olyan stádiumba, ami tud nélkülözni, ha kell, pár napot, aztán meg úgy jöttem haza, hogy hoztam, majd vittem vissza az aktuálisan fontos feladatokhoz szükséges papírokat (igen, a mai digitális világban is szeretek jegyzetelni mindenfélét, amiből aztán idővel összeáll az anyag, amin dolgozom) (és igen, itt fagyott le az imént a laptopom, amit újra kellett indítani, és ismét felmerült bennem, hogy ha egyszer kidől a szerkezet, meg leszek lőve, mert a fél életem ezen van).
És bár bent egyébként nem annyira akartam a problémámról beszélni, eddig sem meséltem, hogy van egy visszatérő gyulladásom (nem szemérmességből, egyszerűen megtanultam vele élni az évek alatt, és idővel már elhittem, hogy ez a természetes állapot), mégis egyre több kollégának kellett elmondanom, hogy tudják, kieshetek egy-két (több napra) a munkából. Már mindenki együttérzett velem, együtt várták, mi történik, és az én ízlésemnek már túlzó volt a figyelem, amit kapott ez a góc itt a hónaljamban (és hát annyira nem kellemes erről beszélni, na), így már nagyon szerettem volna túl lenni az egészen. Közben okozott némi izgalmat, hogy egy fontos előterjesztés időpontját előrébb hozták, így annak is nekifeküdtem ismét tegnap, mert már elkezdtem, de aztán félreraktam, mert "van még rá időm bőven".
Aztán kitaláltam, hogy ha kedden a családfő szabadságon van, akkor én is kiírom magam, és megkérem, kísérjen el a kórházi ambulanciára. Nem volt ellene kifogása, sőt örült, hogy ott lehet velem, mert velem aggódott, hogy mi lesz ebből az egészből. Egyébként azért jött szabadságra, mert ő is szerette volna látni Ákosék osztályát a két nyílt órán, amit még a hónap elején hirdettek meg. Így hát azon a reggelen először ünneplőbe öltöztettük a lelkünket és átsétáltunk a szemközti iskolába, büszkén végig ültük az első két órát. Ákost a matek órán nem túl sokat láttuk mondjuk megnyilvánulni, mert ő a társaival összeforgatott asztalnál ült (mint kiderült az önálló munkát jól végzők közzé tartozóként többször más feladatokat kaptak, így ők nem szerepeltek annyit), de így is izgalmas volt látni, hogyan zajlanak az óráik. A tanítónénit mi már ismertük régebbről (a családfő konkrétan már vagy 25 éve, de lehet, hogy több), és bár bevallom, nekem anno pár éve, amikor bevezetett a baráti körébe, éppen ő nem volt annyira szimpatikus az első időkben, de egyrészt szerintem az akkortájt kezdődött kapcsolata hatására lazult az évek alatt, másrészt el kell ismernem, hogy nagyon jó tanító, jó osztályfőnök. Kifejezetten örülök, hogy Ákost sikerült az ő osztályába bejuttatni, és mostanában már agyaltunk rajta, hogy de jó lenne, ha Ábel is hozzá kerülhetne (ahhoz viszont egy évet kellene váratni az óvodában, amire egyébként is látunk esélyt most, főleg, hogy a novemberi bátyja is később került az iskolába, de aztán majd kiderül, van még időnk). Szóval, a sulis kellemes élményekkel telve hazafutottunk, gyorsan megreggeliztünk, és elindultunk a kórházba. Addig igyekeztem nem izgulni rajta, de amikor a családfő már harmadjára ment vissza a parkolóautomatához, mert nem sikerült a telefonján elindítani a parkolást és inkább pénzt dobott be, már türelmetlenül toporogtam az utcán. A kórház földszintjén becsekkoltunk, felmentünk, vártunk, aztán valami isteni sugallatra a kilépő asszisztensnek megmutattam a papírjaimat, aki közölte, hogy ők a szakrendelőben csak kontrollra visszatérőket fogadnak, nekem a szakambulancia kell kórházi szűzként először itt járóként (vagy fordítva?). Kopogjak be a szomszédba, és kérdezzem meg, hogy fogadnak-e a hozzájuk adott sorszámmal. Így arrébb mentünk, és persze nem kopogtunk, nem vagyunk mi olyan kopogós fajták, főleg, ha az ajtóra ki van írva, hogy ne tegyük, így ott is vártunk kicsit, majd elcsíptük az onnan kijövő asszisztenst. Pikk-pakk lerendezett, csak időponttal fogadnak. Ott azért elmorzsoltam egy könnycseppet mondtam valami cifrát (nem neki, csak utána, amikor becsukódott az ajtó), mert én igazán próbáltam előre informálódni, hogyan zajlik mindez, és nem mondták sehol (a regisztráción sem), és nem is írták a honlapon, hogy időpontra lehet csak menni. Így ismét leballagtunk a regisztrációra, és valami csoda folytán másnap délutánra kaptam is időpontot. Itt már tudtunk viccelni is a helyzetünkön - a humorérzék segít azért sok helyzetben. A családfő annak mondjuk nem örült, hogy másnap már nem lehet velem (és ráadásul a főnöke elküldte egy hosszabb vidéki útra, ahonnan nem hogy délután a kórházba nem tudott volna elugrani, hanem a gyerekek összeszedése is veszélybe került, de végül megoldódott ez a kérdés is).

Így hát, hogy felszabadult a keddünk második fele, hirtelen nem is tudtunk mit kezdeni a nap fennmaradó részével. (És itt ismét lefagyott a laptopom, most vagy elszokott a hosszú posztoktól, vagy ideje lesz új után nézni.) Annyira megzavarodtunk ettől az egésztől, hogy az időközben mobilon mégis sikeresen elindított parkolást is elfelejtettük lemondani, majd három órával később örömmel értesültünk egy sms-ből, hogy a parkolási idő lejárt (még jó, hogy nem a méregdrága belvárosban voltunk). Na, szóval hazajöttünk, délre már itthon is voltunk, és kicsit kerülgettük egymást, az én hangulatom nem volt túl fényes az egész hercehurcától, de aztán összekaptuk magunkat. Gondoltuk, kihasználjuk azt, hogy ketten vagyunk, és megnézzük a közelben nemrég megnyílt mexikói éttermet, ahova a gyerekeink válogatós érdekes ízlése miatt (attól félve, hogy nem találunk az étlapon nekik való kaját) eddig nem mertünk elmenni. Felmerült bennünk, hogy esetleg biciklivel közelítjük meg az objektumot, de letettünk róla, és utólag nem is bántuk. A nap sütött, mi kettesben ráérősen voltunk, és ilyeneket hoztak ki (a napi menü! keretében) nagyon baráti áron:

...így egészen felvidultunk. Aztán kitaláltuk, hogy elsétálunk a közeli piacra, és ott (igazából már előtte) elvesztünk kicsit. Először betértünk a vasedénybe, háááát, mi nem ruhás vagy egyéb boltban tudunk eltévelyedni, ez már egyértelmű, hanem például ilyen helyen. Hosszasan, alaposan nézelődtünk, mint a gyerekek a cukorkás boltban, és bár az elején tartottuk magunkat, aztán mégis elcsábultunk, és egy nagy tömött szatyorral jöttünk ki vásároltunk is ezt-azt. A napokban szembesültünk vele, hogy jól vágó késeink állománya megcsappant. Fogalmunk sincs, de tényleg, hogy hova tűntek az eszközök, pedig mi nem vagyunk olyan elhagyósak, meg "kivisszük és ott felejtjük"-típusúak sem (apu volt ilyen, hányszor szedtük össze az udvarról a kint felejtett késeket, edényeket anno!), meg esélyt is szoktunk látni arra, hogy amit nem találunk, idővel előkerül, de ez most eléggé véglegesnek tűnt számunkra, így most vettünk azt is. Meg a fiúknak vicces állatos bögrét (valószínűleg a húsvéti nyuszi hozza majd nekik, bár egy gyenge pillanatomban beígértem a nyuszi nevében egy puskát is Ábelnek, most főhet a nyuszi feje, mit tegyen). Aztán jutott még egy-két kisebb eszköz is a kosárba, de ki számolja már azt a sok csetreszt...?!
Innen mentünk tovább a piacra, ahol már annyira nem akartunk költeni, de a családfő rábeszélt egy ruhára (itthon felpróbálva rájöttem, hogy ez a fazon nem annyira jó nekem, meg bő is lett - ilyen se volt régen, hogy valami bő rám! de majd még ízlelgetem azért a dolgot, meg nadrág nélkül is felpróbálom :D), aztán az újságosnál becsúszott egy Superman-es képregény is a zacsiba. Lehet, hogy rátaláltunk a kulcsra, amivel Ákost az olvasásra tudjuk ösztönözni: a képregényeket falja. Azt nem szeretném, ha ezen a szinten megrekedne, de végre olvas, magától, kedvvel, örömmel, és mi ennek örülünk. Azt remélem, hogy idővel a könyvek is terítékre kerülnek (májusban megyünk a Harisnyás Pippit megnézni a színházban, jeleztem neki, hogy addig igazán elolvashatná a könyvet is, de az érvelésemet, miszerint úgy értené az előadást, nem vette be - igaza van, anélkül is érti majd :-), csak próbálkoztam). És ha már arra jártunk, Ábel is kapott egy állatosat, amihez kis műanyag állatot is csomagoltak, most az olvasgattuk az utóbbi két estén, hol él a borz és mit eszik. Úgy tűnik, őt is érdeklik ezek a dolgok, próbára tettem, és egy elolvasás után fújja a legfontosabb tudnivalókat. Még egy kis eper (hát mikor enne a kisebbik gyerekünk epret? amikor még nem terem itthon... de azért nagyon örült neki, mert már napok óta mondogatta), és gyorsan el is hagytuk az objektumot. A virágokat is megnézegettük, de lebeszéltük magunkat róla, várunk még picit az ültetéssel.
Ezután összeszedtük az ovist, majd kicsit később az iskolás táskáját (ő ment vendégségbe a barátjáékhoz, vacsora után hoztuk csak haza).

Szerdán a kollégáim meglepetésére már korán reggel ott találtak az irodámban (bár alapból fél 8 körül járok be). Gondoltam, belehúzok a munkába, mert ki tudja, mi lesz délután és utána. Addigra már elég sokan kérdezték, most akkor mi van, hogy lesz, én meg hajtogattam, hogy nem tudom, majd kiderül. Kora délután újra nekiindultam a kórházi túrának, némi csúszással be is jutottam a sebészetre. Ott pedig közölték, hogy ők még nem vágnának, először menjek a bőrgyógyászatra, mert van esély kezeléssel (gyógyszerrel talán) elmulasztani a nyavalyát. Hát, ezt eddig senki nem mondta, és mindig szike lett belőle korábban is. Kaptam beutalót és rögtön időpontot is (húsvét után mehetek is, pamparam), utána elég csalódottan jöttem ki. Annak örülök, hogy az antibiotikumnak köszönhetően a gyulladás most lehúzódott, de arra kíváncsi lennék, hogy ha a másfél héttel ezelőtti állapotában mutatom meg, mi lett volna a megoldás. Nem tudok mit csinálni, kivárom a bőrgyógyászatot, és meglátjuk, mi lesz. Holnap pedig meglepem a kollégáimat azzal, hogy ismét megjelenek dolgozni.
A kórházban ismét végezve három sms-t és három telefont eresztettem meg (ennyien várták a híreket). A családfő valahol az autópályán hazafelé robogva határozottan megnyugodott a hírre (arra is, hogy a kocsival együtt térek haza, mert az is felmerült bennünk, hogy mi van, ha kezelésbe vesznek, hogy fogok hazavezetni, bár erre azért kis esélyt láttunk). Hazafelé jövet összeszedtem a fiúkat, kicsit az udvaron tartottam őket (össze is kaptak párszor), aztán folytattuk a szokásos esti tevékenységeket.

A következő két napban bele kell húznom a munkába, aztán meg jön ismét a hétvége. Természetesen addigra romlik az idő, de azért biztosan elfoglaljuk majd magunkat valami kellemessel.

2017. március 18., szombat

Mit is csináljunk egy esős szombaton?

Nagy az izgalom itthon, a megfelelő instrukciók el is hangzottak felénk. "Anya, ne felejts el felöltöztetni engem szépre!", és "Apa, nehogy itthon felejtsd az ajándékot!" Ábel születésnapi bulira készül a közeli játszóházba. Nagyon örül neki, amikor 3-4 hete megkapta a meghívót, még mamának is elmesélte telefonon keresztül. A családfő kíséri, mert ő bárhova megy szívesen, ahogy zokszó nélkül elindul vásárolni a hétvégén már harmadjára is, ha kell, úgy viszi buliba a kisebbik fiát, főleg, hogy ebben a körben ő ismerősebb, mint én. Mivel a legkisebb ugrifülest még nem hagyjuk ott ilyen helyeken, így vele marad végig, és gondolom, jót pletyizik az ovis anyukákkal.
Mi pedig itthon maradunk Ákossal. Már be is harangoztam neki, hogy nagytakarítunk, fent és lent, portörlő ronggyal és ablakmosóval is végigfutunk a porszívó és a felmosó előtt. A levest már felkészítettem, és elegendő bátorságot szedtem össze egy virslis buktához is, ami a pár hónappal ezelőtti csúfos kudarcom után (nem kelt meg a cucc) maga a csoda. Ha most is ki kell dobnom a tésztát, soha többé nem próbálkozom vele.
Addig meg matricáznak együtt, a Sparnak új matricás könyve jelent meg, ami a rejtélyekkel foglalkozik (állatok, épületek, természeti képződmények) - Ákos el is olvassa a kis szövegeket róluk.
Délután szerintem csak úgy eltengünk-lengünk itthon. 
Szép hétvégét mindannyiunknak!

2017. március 13., hétfő

Ez se volt rossz

Ez a hétvége már csak ilyen aktívra sikeredett. Vasárnap reggel az aprónép - a hétvégéken szokásosan - viszonylag korán ébredt (bezzeg hétköznap ébreszteni kell őket gyakran), gyors reggeli után a családfő először tisztítószeres-kozmetikumos beszerző körútra indult. Majd hazaugrott a csomagokkal, és magához vette Ákost, akinek - miután pénteken leszakadt a lábáról az iskolai szandálja - lábbelit vadásztak. A Decathlonhoz érve örültek, hogy még viszonylag kevés autó parkol előtte, aztán rájöttek, hogy ennek oka van: még nincs nyitva az üzlet. A Deichmann is zárva volt még, így viszonylag hamar haza is értek.
10 körül megérkezett a barátja. Már a kapuban megölelgették egymást, aztán elkezdődött a közös délelőtt. Kicsit tartottam tőle, mert a legutóbbi hétvégi látogatás alkalmával már alig vártam, mikor jön az apuka a fiáért, mert a fiúk felpörögtek egymástól, fel-lerohangáltak, belekapkodtak mindenbe, de nem játszottak igazán, Ábel meg mint egy hangos búgócsiga követte őket, végig torokhangon beszélt, és nem hagyta őket játszani (nem mintha normálisan játszottak volna), pedig többször próbáltam elcsábítani valami közös elfoglaltságra. A barátnak nincs testvére, így mostanában néha megjegyzést tesz Ábelre (túl hangosnak tartja, viccel, hogy hol van rajta a halkító gomb). Ez kicsit zavarja a fülemet, de hát egy nyolcéves gyerekről beszélünk, nem fogom érte ledorongolni (és Ábel tényleg elég hangos), csak próbálom normál szinten tartani a hangulatot, és nem addig elfajulni hagyni a dolgokat, hogy a kicsi legyen a kiközösített. De most Ábel elvolt egyedül, így szerencsére nem volt ilyen gondunk.
A nagyok tableteztek kicsit, de mire szóltam volna, hogy inkább egymással játsszanak, le is tették a kütyüket, és felvonultak. Először társasjáték hangjai hallatszottak le fentről, aminek kifejezetten örültem, majd jöttek, hogy megcsinálnák a kísérletet, így kivonultunk a teraszra. A gejzír-vulkán végül nem tört ki a palackból (nyugi, Vilma!), talán ennél látványosabb is lehetett volna a dolog, de viszonylag hamar túltették magukat a csalódottságon. És ha már kint voltak, kint is ragadtak.
Nemsokára ismét jöttek, hogy ültetni szeretnének. Végignézték Ákos magjait, és közölték, hogy borsót már lehet. Nem lett volna értelme lebeszélni őket, így felásattam velük a magaságyást, megmutattam, hogyan csinálják, aztán rájuk hagytam a dolgot. Majd még a sövény aljához is raktak egy sorba (és Ákos szerencsére először megkérdezte, hogy a krókuszt átültethetik-e, így az is megmenekült). Oda, ahol tavaly sem maradt meg, mert nem kapott elég fényt (meg szerintem a családfő végigtolta rajta a fűnyírót, de azt tagadja). Hát, nem vagyok benne biztos, hogy idén túl sok borsót szüretelhetünk, de ők mindent megtettek az ügy érdekében, nagyon lelkesek voltak (a barát emeletes házban lakik, számára minden ilyen megmozdulás újdonságnak számít, tetszett is neki nagyon, egyfolytában azt hajtogatta, hogy ez milyen szuper elfoglaltság). Egy újabb sorba meg répamagokat rejtettek. Aztán leálltak a kerti munkával, bár az ablakon keresztül láttam még őket egy nagyobb gödröt ásni a virágoskertben, de inkább nem kérdeztem meg, milyen célból. Utólag kiderült, hogy az udvaron találtak valami terményt, és azzal kísérleteztek. Aztán bicikliztek még, meg rohangáltak, és csak ebédre jöttek be. Éppen hogy végeztünk az ebéddel, amikor megérkezett az apuka, és haza is vitte a fiát.
Délután a családfő újra nekiindult a cipő-projektnek, most már sikerrel jártak, lett Ákosnak szandál, neki pedig cipő.
A ma reggelt a laborban kezdem, ha már lendületben vagyok, nem halogatok. Aztán a héten jön még egy röntgen, és valahogy megpróbálok bejutni az ekg-ra (oda, ahova egyébként is járok a pajzsmiriggyel). A családfő sebészt keres az ismerősi körében, ajánlottak is valakit, aki "jó orvos és jó ember", telefonszámot is kaptunk hozzá, én kicsit gyámoltalannak érzem most magam ez ügyben, rábízom magam. Délután meg fodrászhoz megyek, legalább a frizurám tartson, ha már egyébként ilyen kis izének érzem magam.
És hát azt se felejtsük el, hogy ez négynapos hét lesz, ami külön öröm, és talán még a munkamennyiség miatt sem kell azon aggódnom, hogy miért csak ennyi jut rá (bár besűrűsödhet azért, szoktam így járni).
Szép hetet nekünk!