2012. augusztus 30., csütörtök

Pancsolós

A kiskádunk dugós, nem is értem, hogy miért, és azt sem, hogy mi miért ezt vettük meg anno. Lett már az a dugó kirúgva a nagy lubickolás közepette úgy, hogy a víz  nagy része kifolyt. És egyébként is minden egyes rúgásnál izomból kell már egy jó ideje tartanunk a legkisebbünk fejét, nehogy lekoccolja a kád végét. Elérkezett az idő a nagykádra váltásra.
Az apró test első vízbe helyezése után elég érdekesen pislogott a test kicsi gazdája, de a kezdeti döbbenet után kezdődött csak az igazi móka, és ez azóta is minden este így van.


A közös fürdőzés ideje még nem érkezett el, mert a nagyobbik gyerekünk estére általában kismalac-koszosságúvá dolgozza magát az ülőalkalmatosság miatt ketten már nagyon szűkösen férnének el. Azt hiszem, hogy mire az utolsó levelek is elszíneződnek a fákon, ezt is megkockáztathatjuk.

2012. augusztus 27., hétfő

Nagyos

Mondják, akiknek már nagyobbacska vagy akár felnőtt gyerekeik vannak, hogy most élvezzük ki a kisgyerekes létet, mert olyan hirtelen elszállnak az évek. Igen, tudom, már most ráéreztem erre, hiszen már az első gyerekünk várása és születése körüli, utána az első lépéseinek megtétele időszakára is nosztalgiával gondolunk vissza.

Aztán tegnap a korábbinál sokkal erősebben megcsapott ez az érzés. A mi gyerekünk egyszer csak elém állt és megkérdezte, hogy meghívhatja-e a barátait hozzánk vendégségbe. És amikor valamiféle okból enyhén könnybe lábadt szemmel igent mondtam, ugyanezt a kérdést feltette az apjának is, aki szintén láthatóan hasonló érzésekkel viaskodhatott magában, de természetesen ő is igent mondott.
Ez az idő is eljött. A mi kis-nagyfiúnk saját vendégeket hív magához. Innen már csak egy ugrás a pizsama party, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy fél éjszaka a körmünket rágjuk, mert őkelme buliba ment.

A mai napon egyébként is érthetően enyhén mélázós a hangulatom, hiszen újabb korszakot zártunk le, de legalábbis elkezdődött a lezárási folyamat. Az elmúlt ötheti szünet után ma újra bölcsődébe ment a mi fiúnk, aminek láthatóan örült, valószínűleg hiányzott már neki a gyerektársaság. Az apai telefonos jelentés szerint kicsit megszeppenten üldögélt a padon, mielőtt bement a szobába. Egy hét, és ugyanígy indulnak az óvodába.
És ezzel egyidőben elkezdődik a versenyfutás az idővel a picink bölcsődei elhelyezésének érdekében. Még most hoztuk haza, és máris ezen kell ügyködnünk. Tényleg rohan az idő.

2012. augusztus 26., vasárnap

Paranormális

...avagy hogyan tudjuk az új családtagként dédelgetett fényképezőgépet összevizezni?

Látogatós

Amikor nem nyaralunk és nem vendégeket fogadunk, igyekszünk itthon hasznosan lábat lógatni mi megyünk vendégségbe. Nemrég elutaztunk oda, ahol a családfő gyermekkora nyarait töltötte (valamikor réges régen), és - bár eddig sem voltak kétségeim - elég hamar ráéreztem, miért volt neki olyan jó ott kisgyerekként. A család tagjai izgatottan vártak bennünket minden jóval (a nagyobbik fiúnk saját micimackós tányért kapott a nagy alkalomra), de - ahogy már megszokhattuk - elsősorban nem velünk voltak elfoglalva, hanem a két gyerekünkkel. És ez két szülőnek nincs is annyira ellenére.




Aztán nem-rokonoknál* is jártunk, ott, ahol a kert számomra mindig is a nyugalom szigetét jelentette, és ahol a két vendéglátó szintén főleg a kölkök kívánságait leste, akik ezt hatalmas jókedvvel hálálták meg:




(*Az exbarát szüleit hogyan hívjuk?)

2012. augusztus 25., szombat

Nyaralós IV.

Meggyőződésem, hogy egy ilyen hirtelen összejött kapcsolatban (is) sokat segít, hogy majdnem mindennek képesek vagyunk a vicces oldalát is észrevenni, és bizony tudunk sírva röhögni is. (Bár ez utóbbi egy friss császáros sebbel közvetlenül a szülés után annyira nem esett jól.) Néha, amikor már úgy összejönnek a dolgok, hogy majd' letaglóznak, akkor az esti csendben elhangzik egy-két poén, és azokat addig ragozzuk, amíg már levegőt sem kapok a visítástól. Mármint én visítok, ő csak inkább rajtam röhög.

A nyaralás első estéjén is volt ilyen, és mivel szerencsére a gyerekeink igazán mélyen alszanak, sikerült is az ő felébresztésük nélkül kiröhögnünk magunkat.

Kezdődött a tujasorral, ami három csoffadt, félig elszáradt tujából állt (akár én is nevelhettem volna őket), és amik a házat kiadó pasi szerint felfogják a közvetlenül a ház előtt elfutó vonatok zaját. (Mert egy két kisgyerekkel érkező családnak természetesen négyfős árat számoltak fel, csak éppen a hangos vonatokra nem tértek ki.)
És egyébként is csak egy szoba néz a sínek felé, egy, amelyikben aludtunk mindannyian. Még a legkisebb is ott aludt végül, mert a ház (óh, mennyire örültünk volna ennek egy közel 40 fokos hőségben) olyan hideg volt, mintha hűtőházban laknánk, és gondoltuk, négyen csak beleheljük azt az egy helyiséget, amiben mindannyian összezsúfolódtunk. (Érdemes volt kétszobás házat keresni.) Ezért lefekvés előtt, mikor végre a nagyobbik gyerekünk is kiütötte magát, az addig a kisebb szobában mélyen alvó kicsit utazóágyastul cipeltük át magunkhoz. Közben többször lekoccoltuk az ajtófélfákat, de ő rendületlenül aludt tovább. Így legalább a valami isteni szikra hatására utolsó pillanatban bepakolt harisnyanadrágját is felavattuk.

Az éjszakák sem voltak egyszerűek (Cs.-nak semmiképpen), mert a hónaljamon elkezdődött gyulladás addigra tetőzött olyan szinten, hogy az utazóágyból sem tudtam a legkisebbet kivenni, így - bár lelkiismeretesen felkeltem én is az egyik éjszaka vele - neki is ébrednie kellett. A legkisebb megkönyörült rajtunk, az utolsó éjszakát már végigaludta, és ezt a jó szokását azóta is tartja.
A fájdalom végig elkísért azokban a napokban, és reggelente még azzal is eltöltöttük az időt, hogy beragasztgassuk a gyulladt csomót, nehogy elijesszünk a látvánnyal másokat is, esténként pedig külön szenvedés volt a hosszú-hosszú ragasztócsíkokat leszedegetni a bőrömről. (Az is megérne egy posztot, hogy ez alatt a pár év alatt hány sebemet és hogyan kezelte a férfi, aki  még ezek után is nőként tud rám tekinteni.)

A mindig az esti csöndben megérkező sírva röhögés már akkor esélyesnek látszott, amikor az esti hűvösség ellen elővettem a piros kapucnis (vagyis fiatalosan lazának szánt) pulcsimat, amiről kiderült, hogy igazából egy ugyanolyan színű melegítő alsó. Így szokás szerint a családfő pulcsiját hordtam esténként, aki szerencsére nem fázós, vagy legalábbis általában esélye sincs annak lenni.
Majd - a ruhaneműknél maradva - örvendeztem egy sort azon is, hogy nincs tuti strandidő, mert így talán az egyetlen fürdőruhám is elég lesz a nyaralásra. Azért egyetlen, mert másik kettőt sikerült elhagynom a tavaszi egri kiruccanáson. Azon, amikor már nagy pocakkal egy wellnes szállodába mentünk, ahova - bár az állapotomra tekintettel előre tudtam, hogy nem megyek be a medencébe - a biztonság kedvéért vittem fürdőruházatot is (rögtön kettőt is, naná), amit szerencsésen nem találunk azóta sem.

A nagyobbik gyerekünk evési mizériáját aktuális állapotunktól függően hol így, hol úgy fogadjuk. Azokban a napokban a családfő egyik reggel végigjárta a település összes pékségét és élelmiszerboltját, hátha az elfogadott kaják rövidke listáján állandóan megtalálható perecet lehet valahol kapni. Az utolsó pékségben aztán a gyermekünk lazán kijelentette, hogy neki tulajdonképpen megfelel a sima kifli is.
A csúcsot talán mégis a már emlegetett, virsli nélküli hotdoggal értük el, de utána még egy csak kukoricás feltéttel kért pizzát is sikerült a büféssel összehozatnunk, ami aztán azért nem kellett, mert pizzaszósz volt a tésztán. Ezt a nevet a nagy győzködés során természetesen még véletlenül sem mondtuk ki, és mivel ketchupot sem kért az illető, azt sem mondhattuk, maradtunk a gyengécske "a pizza tésztája ilyen piros" és "ez a pizza leve" kifejezésknél. De hasztalanul, mert végül a büfés által ingyen adott kispohárnyi kukorica fogyott csak el, a csúf pizzát a hős apa és éhes barátja pusztította el.

Hát, kisgyerekeseknél talán nincs is csont nélküli nyaralás. Mi idén így vettük be az akadályokat.

Gyerekszáj LXVIII.

Egyszer csak a kérdések kérdése: "Anya, nekünk van sakkozó területünk?"
----------
Esti kérdésözön: "Anya, neked csillagok van a hálóingeden. Ja, nem, azok virágok. Te szereted a virágokat. (ez kijelentés, mivel együtt ültetünk és locsolunk) Apa nem szereti. (nem tudom, mire alapozza) Apa, te szereted a virágokat? A virágokat szereted vagy a házat? Vagy inkább egy serleget? A serleg olyan fényes, mint az arany. (és közben nagy köröket ír le a karjával, mintha fényesítené a serleget)"
----------
Szintén esti eszmefuttatás: "Hallottam valamit. Olyan, mint egy kísértet hangja. Egy kísértet állat. De a kísértet állattól nem félek, csak attól az állattól, aminek foga van."

2012. augusztus 24., péntek

Megvilágosodós

Most hogy elnézem a legkisebb foltokban kopaszodó fejét, rájöttem, hogy nem a családfő vedlik, hanem babahajat találok a lakásban mindenhol.

Szolgálatis

Most hogy alig két hónap alatt megejtettem itt az új lakhelyemen a 100. bejegyzésemet, úgysem hiszitek el, hogy nem itt ülök egész nap megragadom az alkalmat, hogy üdvözöljem a csendben tagként feliratkozottakat, sorstársakat és a már más gondokkal, mindennapokkal küzdő kibiceket egyaránt. Jólesik azért, hogy vannak állandó olvasóim, ahogy az is, amikor egy régi középiskolai barátnőmről is kiderül, hogy ide-idekattingat időnként, és a húgom is azzal hív föl, hogy "olvastam a blogban, hogy...".
Minden csöpögősség nélkül: köszönöm!

Nyaralós III.

Képek másként:


(by Csapos)

2012. augusztus 23., csütörtök

"Tejcis"

Az első gyerekünknél szerencsénk volt, az én hiányosságom pótlásában egy családbeli anyuka segített ki bennünket, és kb. fél éven keresztül tette lehetővé, hogy legalább naponta egyszer anyatejet is kaphasson. Bármennyire is furcsa volt a helyzet, adtuk neki rendületlenül.
A másodiknál három hónap elteltével - a közelgő őszre tekintettel - hagytam magam rábeszélni a gyerekorvos által, most receptre kapjuk a nedűt. A kicsi fiú ma kóstolta meg először, néhány korty után döbbenten nézett, majd elkezdte szívni. Ebben mondjuk közrejátszott az is, hogy elfelejtettem az órára nézni és sikerült a várhatónál később megetetnünk, bár ő sem jelezte, hogy baromi éhes lenne már.
Most szurkolunk, hogy bírja a pocakja, kapjunk eleget, és védjen valamennyire a vírusok ellen.

És az idekapcsolódó gyerekszáj: "Ez olyan, mint a tápszer? ...és a tejet beleöntöd a cicidbe? Mert az anyukák onnan szokták a babáknak adni a tejet."

Nyaralós II.

Képekben:













Nyaralós

Az a baj velünk, hogy mindenben olyan hirtelen döntünk, egyikünkben sincs meg a tojógalambos topogós hezitálás, így egyikünk sem fogja a másikunkat vissza észérvekkel, vagy legalábbis óvatoskodással. Így vettünk lakást (egy hétvége alatt mindösszesen négy lakást néztem meg), majd házat (két héttel korábban még hétvégi házban gondolkodtunk), de így vásároltunk új bútorokat is (egy helyen néztünk körül és másnap már szállították is) és autót is (két nap alatt találtunk egyet) - hogy csak a nagyobb tételeket említsem. A gyermekeinket azért nem így vártuk, az egyikük hívatlanul becsusszant (és azóta is igen aktívan éli az életét), a másikukat viszont több körülményre tekintettel belőttük (ő egyébként tervezhetőbb is a mai napig).
(Mentségünkre legyen mondva, még nemigen bántuk meg a döntéseinket, de néha azért utólag is fel kellett egymásnak sorolnunk a pro és kontra érveket, hogy újra lássuk, miért is nem fogtunk mellé. Szóval azért mégsem olyan nagy baj ez a hirtelenség.)

No, és így mentünk el nyaralni is a múlt héten. Még tavasszal eldöntöttük, hogy az idei nyaralást nem erőltetjük, mert egy két-háromhónapos aprósággal csak ne induljunk el, főleg, hogy a megszületésének köszönhetően úgyis eléggé legatyásodunk. Nos, itt a nagy melegben, egy többhetes bölcsődei szünet közepette azért az észérvek elfogynak idővel, és eldönthettük, hogy a családfői szabadság alatt vagy itthonról járkálunk el mindenhova és költjük a pénzt programokra, vagy áthelyezzük a főhadiszállást máshova, ahol házimunka és egyéb bűnös elfoglaltságok (mint például internet) nem vonják el egymásról a figyelmünket. Miután egy baráti, szállásra vonatkozó ajánlat kétségessé vált, három napnyi tömény szálláskeresgélés után - ismét csak az észérvekre tekintettel - már fel is adtuk az elképzelésünket, amikor a hétfői napon mégis beesett egy lehetőség, és mi kedden reggel már úton is voltunk.

Azt kell hogy mondjam, nem tettük rosszul. A kezdeti bizonytalankodás és a kibérelt ház fölötti fanyalgás után lelassítottunk kicsit, és elkezdtük élvezni azt a néhány napot, ami nekünk idén nyaralásra megadatott. Volt ott ráérős teraszon üldögélés, kirándulgatás, vízpartozás és a második éjszakán már a család minden tagja úgy aludt a víz szagától, hogy csak na!

Legek idén is akadtak:
  • A legtöbb friss sérülést az szerezte, akinek egyébként is mindig vannak - főleg a lábain - sebei.
  • A legvisszafogottabban szintén ő étkezett, akinek vagy ideje nem volt rá, vagy csak egyszerűen fogára valót nem nagyon találtunk. A csúcsnak a virsli nélküli hotdog (tehát a kifli) bizonyult, pedig még a büfés is mindent megtett annak érdekében, igaz eredmény nélkül, hogy a többi hozzávaló is lecsússzon.
  • A legtöbbet az aludta, aki itthon is gyakran teszi ezt, a fennmaradó időkben - eltekintve a mostanában kora este mégis jelentkező hasfájós időszaktól - fogatlan kis ínyét villogtatta vigyorgás gyanánt.
  • A legrózsaszínűbbre égett vállal az önmaguk bekenését még mindig elfelejtő szülők büszkélkedhettek.
  • A legtöbbet feltett kérdésre több is pályázhat, de ha lenne ilyen verseny, talán a Nagy Pók hollétére vonatkozó nyerne.
  • A legnagyobb (lét)számban mindenképpen a csomagok jeleskedtek, amik viszont némi puzzle-zés után mégis befértek a hosszú járműbe. (Kérdés, hogy ha már két motort/biciklit is kell majd vinnünk, ugyanezt a mutatványt hogyan oldjuk meg.)
  • A leghosszabb körmondatokat sem mi, szülők mondtuk el a nyaralás alatt, de az idő alatt viszont, amíg a szószátyár gyerekünk a baráti társaság egyik tagját szórakoztatta, még a büfét is megjártam innivalókért.
  • A legnagyfiúsabb programnak így utólag az esti naplemente-fotózás tekinthető, bár az első közös szalonnasütés címén a jó drága szalonna gyakori hamuba ejtése is ott tolong a lista elején.
  • A legmegdöbbentőbb mégis az volt, amikor egy egész napos rohangálás és több kilométeres séta után még mindig több szufla volt  a nagyobbik gyerekünkben, mint bennünk.
  • A legörömtelibbnek az a siker tekinthető, ami a három éve vásárolt strandsátor felállításával járt, bár az, aki gyakorlatilag végigaludta benne a strandolást, bárhol máshol is megtette volna ugyanezt.
Jó volt, tényleg jó. És a végén  hazajönni is jólesett.

2012. augusztus 21., kedd

Lebukós

Az a baj, hogy az a májkrém-folt a függönyön túl magasan van, így nem foghatom egyik kölökre sem (különösen, hogy a kicsi nem is eszik még ilyet). Most vagy előveszem a létrát és leszedem a függönyt, hogy kimossam, vagy megvárom, míg a családfő kiszúrja és megkérdezi, hogy ugyan hogyan tudom még a függönyt is leenni.

2012. augusztus 20., hétfő

Akcióz II./6.

"...Jééé, milyen érdekes ez a puha valami. Piszkálom. Upsz, ez az arcomra esett! Segítség, vegye le valaki az arcomról! Buta kék macis valami, nem is kell most már.
Mikor végzel már végre a pelenkázással? Hosszú nadrágot akarsz rám adni? Ez meleg lesz. Állandóan túlöltöztetsz. Na, látod, igazam van. Ez a másik legalább vékonyabb.

Hova megyünk? Oké, ez a tükör, és?! Óh, ott is van egy anya. Rámosolygok. Hihetetlen, hogy anya milyen boldog minden vacak kis mosolyomtól. KI AZ A KISBABA A KEZEDBEN???? Én? De én itt vagyok...

És most mi következik? Ez mi? Ja, még mindig a kaja. Nem kérem. Na, jó, mégis kérem. Csak betuszkolom az öklömet a számba a cumi mellett. Sőt, nem is csak az egyiket, mind a kettőt. Még hogy nem fér be? Háhá, biztos? Oké, csak az egyiket nyomom be, a másikkal ütögetem a cumisüveget. Tartsd már erősebben, nem hiszem el, hogy egy ilyen kis legyintéssel ki tudom a kezedből ütni!

Aha, lehet, hogy kicsit álmos vagyok. Most nyálas lett a fél arcom és a szemem is. Mi ez? A kezed? Megpróbálom elkapni és belehúzni az ujjadat a számba. Miért ne kapjam be? Nem baj, ha koszos. Miért nem engedeeeed?

Jaj, ne máááár! Még mindig a kajával kínálgatsz? Nem kérek. Jó, akkor fejezzük be a nyammogást! Inkább vizet adjál! Mohón nyelem, és? Hopp, ez a puki nagyon jólesett. Oké, büfit is nyomok, ide bele az arcodba.

És most hova megyünk? Levegőzni? De az ugye nem azt jelenti, hogy beleteszel a babakocsiba? Ja, gondolhattam volna. Jó, nézegetem kicsit a méhecskét, de utána vegyél ki! Hallod? Nekem ez így unalmas! Hason? Úgy is unalmas unalmas lesz, én előre megmondom. Jó, akkor így is nézegetek egy kicsit. Szia, anya! Látlak!

Ajaj, már megint álmosodok... Leteszem egy kicsit a fejem, pihenek..."

Nyúlós

A kicsikénk pedig éli a világ-felfedezős boldog kis mindennapjait. Tényleg nem lehet rá mást mondani, mint hogy úgy kerek, ahogy van. Határozottan figyel a körülötte zajló eseményekre, már az etetés sem olyan egyszerű, mert állandóan megáll és fülel a zajokra - azok pedig most még bőven vannak, mivel mindig van körülöttünk legalább egy hangosabb gyermek. (Aki egyébként nagy bölcsen és viszonylag szelíden, a szemembe nézve közölte az egyik nap, hogy "...mert velem is kell ám foglalkoznod". Igen, igaza van, igyekszem is.)

Két hete sajnos megérkezett némi hasfájás is az életünkbe, pedig már azt hittük, hogy ez a gyerekünk nem szenved majd tőle, de szerencsére koraesténként lerendezi egy fél-, maximum egyórás nyűgösködéssel, fel-felsírással a dolgot, aztán vigyorog/alszik/eszik tovább.
Nagyon szülőbarát módon kezdi kitolni az éjszakai evésének időpontját, időnként már nem is éjszaka, hanem reggel kér először, majd még hosszasan visszaalszik, időt hagyva a család többi tagja számára a reggeli "most ne virslit egyél"-harcokra a nyugis reggelizésekre. A nappalok hasonlóan telnek, másfél óránál tovább még nem nagyon láttuk nyitott szemmel. Az étvágya viszont határozottan javult, ha nem érek ébredés után időben hozzá és ráadásul láthatóan nem egy cumisüveggel a kezemben, igen erőteljesen jelzi az éhségét.

A körömvágás eléggé mumus nála, így számomra sem egyszerű. Ő utálja és rángatja a kezét, én pedig azon imádkozom, nehogy valamelyik ujja hegyét is lecsípjem neki a nagy hadakozásban. Vágni pedig muszáj hetente kétszer, mert amióta egyre határozottabban nyúl az elérhető tárgyakig (és a határozottságot érthetjük hihetetlen erővel történő megragadásként is), karmol is rendesen. Magát is, a kezemet is - a plüss bébijátékok még nem tiltakoztak a támadások ellen.

Update: És lőn! 1 órával és 40 perccel az előző ébredés után őkelme meglepetésszerűen elaludt itt mellettem.

Haladós

Bár már nem mostani a történés, de - mivel az a sajátossága az ilyen jellegű áttörésnek, hogy bizonyos idő elteltével jelenthető ki bizonyossággal és határozottsággal a megtörténte, így csak - most jegyzem fel az utókor számára, a mi nagyfiúnk totálisan elhagyta a pelenkát, mármint éjszakára is.

Van egy vicc, valahogy így szól: Elterjed a hír az erdőben, hogy a medve feketelistát írt az állatokról, aki rákerült arra a bizonyos papírra, annak jaj. Mindenki megijed, elbújdokol és ilyesmi, csak a nyuszi áll nagy bátran a medve elé, és megkérdezi, hogy lehúzná-e a nevét a listáról. A medve simán lehúzza és kész.
No, nálunk is így történt ez a nagy esemény. Tervezgettem, gondolkodtam, analizáltam, olvasgattam, és a megfelelő pillanatot kerestem, tehát túlbonyolítottam az egészet, aztán egyszer csak gondoltam egyet, és egyik este nem adtam rá pelenkát. És lőn, teljesen szobatiszta lett a mi kis-nagyfiúnkból. Mindenféle baleset nélkül, teljesen biztosan, ez már - ennyi idő elteltével mondhatóan - biztos.

Az első ilyen éjszakát követően ünnepélyes keretek között vásároltunk valami meglepit a közeli kisközértben (és hogy mennyire naívak még az ilyen kicsi gyerekek, az is mutatja, hogy valami picike keksz volt az áhítat tárgya), még ezzel is nagyobb nyomatékot adva az igazán nagyszerű változásnak. És egyáltalán nem bánom, hogy sem a nappalit, sem az éjszakait nem erőltettem, nem siettettem, mert így nem kell folyamatosan mosogatnom a balesetes ruhákat így tényleg karikacsapásszerűen ment minden.

Azt hiszem, ilyen egyszerű ez.

2012. augusztus 12., vasárnap

Gyerekszáj LXVII.

Részben 18-as karikás. Részben monológ.
- Neked hol van a kuncid?
- Az p*nci, és ott van, ahol a fiúknak a k*kijuk.
- (témaváltás) Ábel tejet szopizik még a cicidből?
- Nem, sajnos nem szopizik. Te sem szopiztál, amikor kisbaba voltál.
- De én szopiztam, apának volt teje. Megnőtt a cicije és lett teje. (ezt még azért helyre kell raknunk benne)
- Ááá, ezt nem hiszem. Az apukáknak nincs tejük.
- És mi van az apukák pocakjában?
- Például kaja. Kisbaba nincs benne. A kisbabák az anyukák pocakjában nőnek.
- De akkor mi van az apukák pocakjában? Biztos ennivaló. (hirtelen témát vált) De mi lesz apával, ha mindenki eltűnik majd a városból?
- Miért tűnik el mindenki?
- Hát mert azt hiszik, hogy a barátjuk, testvérük bajba került, és mennek segíteni.
- És mindenki elmegy? Te is?
- Én is. És apa egyedül lesz. Mit eszik majd? Nem lesz senki, aki ad neki enni.
- Hidd el, apa nagyon ügyes, majd főz magának.
- De majd nem tudja kiválasztani egyedül, hogy mit egyen.
- Szerintem nem lesz ezzel sem gondja. Nyugodj meg, apa ügyes.
- (ismét témát vált) ...és vannak szabályok. (itt fogok egy tollat és papírt, és elkezdek jegyzetelni, de így is kimarad a jó része) Vannak szabályok, ha valaki egyedül marad... Úgy mint, védeni kell egymást... be kell zárni az ajtót, a kaput, a teraszajtót...kiszedni a törölközőket... az ilyen törölközőket, amik nekünk vannak. Ezek is szabályok. (megáll a felsorolásban) Ezt is leírod?

Evős

Amikor 2008 novemberében egy szombati napon a kórházból hazaérkeztünk elsőszülött gyerekünkkel, azt sem tudtuk, mit kezdjünk vele úgy láttuk el, ahogyan tudtuk. A legjobb tudásunk szerint etettük, pelenkáztuk, az első éjszakán felváltva dajkáltuk, mert az idegen környezetben nem tudott egyedül aludni. Napközben gyakran belopóztunk az ágya mellé és néztük hitetlenkedve, mert még az a közel 9 hónap is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy felfogjuk, szülőként folytatjuk az életünket. 
Csak hétfőn, a gyerekorvos látogatásakor derült ki, hogy egy téren nyújtottunk keveset: az általunk adott tápszermennyiség édeskevés még egy újszülöttnek is. Napokig furdalt bennünket az érzés, amiért két napon keresztül éheztettük élete kezdetén nem adtuk meg neki a legalapvetőbbet sem.

A második gyerekünknél már okosabbak voltunk, nem sajnáltuk az éltető nedűt. Előre bevásároltam mind cumisüvegből, mind tápszerből, és egyúttal a 3m+-os cumikat is beszereztem, gondolva arra, hogy háromhónaposan majd cumit is kell váltanunk. A hitetlenkedő nézegetés itt is megvolt, a mai napig rácsodálkozunk, hogy most már kétgyerekesek lettünk. A kicsi mormota gyakran belealudt a kajálásba, néha olyan mélyen húzta a lóbőrt, hogy 4-5 óra múlva ébreszteni kellett, és amikor néhány hete a növekvő kajamennyiségnél határozott megtorpanást, sőt visszaesést tapasztaltunk, még a nagyobb cumit is bevetettük, ne kelljen annak a gyereknek a kajáért ennyire megküzdenie. A cumiváltással nem értünk el nagy tetszést (főleg, hogy kiderült, az amolyan váltható méretű), visszacseréltük a régire, amit most a 3. hónaphoz közeledve már igazi, nagyfiúknak való háromhónaposra készültünk leváltani.
Az újabb nézelődés közben derült ki, hogy kéthónaposan sem ártott volna nagyobbat beszerezni, most már a harmadik méret következik. Nem csoda, hogy a mi kicsink, hamar rájőve, itt aztán nem olyan egyszerű a gyarapodáshoz szükséges mennyiséghez jutni, minden egyes cseppet gondosan be is épített hurka formájában a testébe.

Vajh', ha mégis lenne harmadik gyerekünk, őt meddig és milyen módszerrel éheztetnénk?

2012. augusztus 11., szombat

Fogós

Amióta rájött, hogy azok a valamik, amik a két oldalán mozognak, hozzá tartoznak, és ráadásul még fogni is tud velük, mindenért nyúlkál. Ütögeti kaja közben a cumisüveget, a karomon ülve megbüvölten csapkodja a narancsszínű pólóm vállát, a pelenkázó felé tartva ki-kikap az érdekesebb dolgok irányába, és nyúlkál a fölé felaggatott játékok után. Ha nem ér el odáig a keze, egész testével, még a kidüllesztett pocakjával is azért küzd, hogy mégis sikerüljön valahogy, és közben gagyarászik is az áhított színes játéknak. A babakocsi csak úgy ugrál alatta a folyamatos mozgolódástól.

2012. augusztus 9., csütörtök

Csöpögős

Nem vagyunk mentesek némi szentimentializmustól, ezért is igyekeztünk a kisebbik gyerekünknek azt a babakocsit visszavásárolni, amit a nagyobbik gyerekünk verdababakocsi-váltása után eladtunk. (Ez volt az egyetlen, egyébként, amit eladtunk akkortájt, amikor a második gyerek gondolatára, még ha nem is határozott nem-et mondtam, de legalábbis bizonytalanul ingattam a fejemet.)

És nem véletlen, hogy amikor nemrég előszedtem némi babajátékot a külvilágra már egyre nyitottabb kicsinknek, az a sárga oroszlán is előkerült, amit anno a nagyobbik először megfogott és hosszú percekig szorongatott. Emlékszem a büszkeségemre és meghatottságomra, és arra, hogy rögtön le is fotóztam a pici kezet azzal a sárga csörgős állattal.
Ahogy a második gyerek cumiját leesése után már nem feltétlenül fertőtleníti rögtön egy anya, csak lemossa, úgy tűnik, fotó is kevesebb készül a másodszülöttről, így most sincs a pici kézről és az oroszlánról. De az már biztos, hogy legalább annyira meghatódtam most is, amikor - a néhány napja már egyre tudatosabb kézmozdulatok után - egyszer csak megragadta ugyanazt az oroszlánt egy ugyanolyan párnás kis kéz, és - a kezdeti sikertől vérszemet kapva - rögtön igyekezett is a szájába tuszkolni.

2012. augusztus 8., szerda

Lágyulós

Pénz áll a házhoz, a postás a meglepi hozója. Egye fene, a pénz kedvéért bevállalom kapcsolatunkat, bevallom, én vagyok Az Élettárs. A postás pedig, egye fene, ideadja így is. De kell hozzá a személyi igazolvány száma. Beszaladok, felhívom a címzettet, lediktálja. Ja, de nem az övé kell, az enyém. Ismét beszaladok, magamhoz veszem a sajátomat. A postás mutatja, hol írjam alá. Aláírom egy sorral lentebb.

Túl régóta vagyok itthon. A két legnagyobb szellemi kihívás közül - az etetések időpontjának felvésése és a bevásárlólista összeírása - a második így is csak hellyel-közzel sikerül.

2012. augusztus 7., kedd

Gyerekszáj LXVI.

Én: - Írunk majd a Télapónak idén is levelet, hogy mit szeretnél karácsonyra kapni?
Ő: - Igen, te írjál, én majd felhívom.
----------
És a minapi továbbfejlesztett változata: "Boldog vagyok rád, anya! Te is boldog vagy rám?"

Egyke II.

A gondos anya gondol arra is, hogy a vizes cumisüveg tetejét nagyon könnyen félre lehet tekerni, és jobban figyel. És a biztonság kedvéért még egy zacskóba is beleteszi. És főleg nem a kiskönyv mellé dugja be a táskába a csomagot.
Ellenben én sikeresen kifolyattam a vizet (közel 40 fokban ideális), tönkretettem a kiskönyvet (a másik ilyenünk közel 4 év után sincs ilyen ramaty állapotban) és a táska sarkából folyamatosan csöpögő vízzel eláztattam a saját ruhámat.

A nagy melegre tekintettel az oltás el lett halasztva, viszont megtudhattuk, hogy a mi gyerekünk még mindig a doktornéninek tetsző külsejű (meg is szeretgette rendesen), és őurasága 10 cm-t nőtt nem egészen három hónap alatt. A sérvei kisebbek, a nyakát tornáztatnunk kell, és a kócos lábujjakat is naponta többször kisimogatnunk.

Térképes

Lehet a régi, gyerekkorunkból ismert meséket visszasírni, bár a retro jegyében nagy részük manapság is elérhető, de azt is be kell vallanom, hogy a ma slágernek számító mesék készítői is tudnak valamit. Ezeket természetesen rendesen meg kell szűrni, mert egyik-másik bizony elég agresszívnek tűnik, de ha belegondolunk, egy Grimm-mese sem a habos-babos kategóriából kerül ki, és - az okosak szerint - a gyerekeknek az agressziót is ki kell magukból vezetni valamilyen módon.

Nálunk a Kisvakond és Csodaceruza mellett jól elfér a Sam, a tűzoltó és Bob, a mester is, sőt még a kezdetben "ez jányos, ezt nem nézem" kategóriába sorolt Hello Kitty egy példánya is idekeveredett valamilyen gyerekújság mellékleteként. 
Az előbbiek aranyosak, szépen megrajzoltak, viccesek (néhol még az is felmerül bennem, hogy egy-egy poén nem feltétlenül ennek a korosztálynak megfelelő szintű), de van olyanunk is, amit kifejezetten nehezen viselünk a zenéje, cselekménye miatt.

A gyerekeket kicsit aktivitásra serkentő mesék egy külön kategóriát is képezhetnek, a bátrabbak a szereplőkkel együtt mondogathatják az ott látottak/tanultak egy részét. Az egyik ilyen mese hatására köszönte már meg angolul a gyerekünk a neki átadott teáját is, de visszahallottam már állatokkal kapcsolatos információkat szintén egy meséből.


A Dóra-meséket fenntartással fogadtam, de rá kellett jönnöm, hogy ha nélkülözik is a Kisvakond báját, szépen megrajzolt figurák vannak benne, és olyan aranyos részek, amik néha még az életbe is átültethetőek. Még a debreceni kiruccanásunk során sikerült egy egész etetési időt nyafogás és folyamatos sürgetés nélkül átvészelnünk, amikor - amíg a kicsi fiú nyelte a kajáját - a nagy(obb) a mesében szereplő Térkép mintájára megalkotott feladványokat oldott meg.
A kényszerpihenő rögtön szórakoztató programelemmé vált, mi pedig - a titkon már kicsit izzadó homlokainkat törölgetve - elégedetten összenézve indultunk tovább.

2012. augusztus 6., hétfő

Fájós

Vagy talán gyerekszáj.

A legkisebb is megunja idővel a háton fekvést, ilyenkor jön nyekergés és hadonászás, idővel a sírás is következne, ha hagynám addig fajulni a dolgokat. Ilyenkor először hasra fektetem, majd áthelyezem egy másik pontra, ahonnan új látnivalók kötik le a figyelmét, majd kicsit később ismét máshova pakolom őkelmét. Jobb napokon ez az igény hosszabb időközönként merül fel, nehezebbeken vagy estefelé már gyakrabban. Ilyenkor szoktuk megjegyezni, hogy nincs semmi baja, csak nyomja a hátát a kanapé/babakocsi/pihenőszék. Nagyobbik gyerekünkben ez nagyon megmaradhatott, mert a ma reggel menetrendszerint érkező nyekergésre ijedten kiabált nekem: "Ábelnek fáj a háta, biztos az ágytól!"

Vendéges III.

Történt ám a szombati blogtalálkán annyi, de annyi olyan apróság, amiket képtelenség összeszedegetni, és talán betűsítve (by Alessia) nem is adják vissza a történések hangulatát. Viszont méltó utójátéknak tekinthetjük az Ákos naptára előtt történteket.

Egy-kétnaponta leülünk az ajtóra ragasztott naptár elé, és közösen felidézzük, melyik napon mi mindent csináltunk, és ő eldönti, melyik élmény volt a számára legemlékezetesebb, és én azt rajzolom be az adott naphoz. (Kivéve a pénteket, amikor az apját hívta az eseményeket dokumentálni, és aznapra egy fekete szomorú fej került be a megfelelő helyre. "...mert rossz voltam, anya".)
Szombaton azt kérte, hogy rajzoljam le a vendégeket, akik nálunk jártak. Arra, hogy ennyi embert ilyen pici helyre nem tudok bepréselni (és nem is tudok embereket rajzolni), jött - némi gondolkodás után - a javaslat, akkor csak Alessiát rajzoljam le. Éppen agyaltam, hogyan oldjam meg, amikor segítőn megjegyezte: "fekete ruhája volt", majd amikor elkezdtem rajzolni, folytatta: "adjunk neki kezet és lábat is".
Ez a ruha nagyon megmaradt benne, még meg is dícsérte, igazi férfias bókkal a viselőjét.

Egyke

Ma a  nagyobbik gyerekünk (indián nevén: a naptármódszer csődje hangos ördög) ma kimenőt kapott. A néha bébiszitterként besegítő A. vitte el, na hova, na hova?! Természetesen az állatkertbe. Olvasom gyakran babás blogokban, hogy a többgyerekesek számára a két- vagy többgyerekes napok után milyen egyszerűnek és csendesnek tűnnek a csak a picivel töltött napok, és ez  mennyire igaz!
A délelőtt során kedvenc hobbijaimnak hódolhatok, moshatok és netezhetek (mintha egyébként nem ontanám magamból a frissen mosott ruhákat és a posztokat nap mint nap). A csavargókat délre kértem haza, mivel gondos szülőként sikerült az állatkerti kiruccanást az év legmelegebb napjára ütemeznem.
A. a kora délutánt is nálunk tölti a beszélőgéppel, így a pici gyerekünk élete első oltásakor kizárólagos figyelmemet élvezheti majd.

2012. augusztus 5., vasárnap

Vendéges II.

Hol volt, hol nem volt, a világhálón is túl, ahol bárki bármit elmondhat magáról, amit senkinek sem egyébként, vagy akár királylányként vagy fehérlovas hercegként is tündökölhet, ott épült fel az évek során egy párhuzamos világ, a blogok földje. Ez a párhuzamos lét sok-sok apróbb közösséget foglal magában, melyek időről időre átalakulnak és újraszerveződnek, és amelyek tagjai sokszor érzik magukhoz közelállónak  a való életben soha nem látott közösségi tagokat. A virtuális világ írott és íratlan szabályait ki-ki a maga értelmezése szerint alkalmazza, valós érzései és gondolatai megmutatásának mélységéről is maguk döntenek, ahogy az ő megítélésük is mindenki szíve joga.
Néhányaknak azonban megadatik, hogy az arctalan tömeg bizonyos tagjainak valós énjét meglátva valós életük egy-egy szegletét összefonhassák a valós mögöttivel, születnek itt szerelmek, kedves ismeretségek és barátságok, zajlanak háborúk és nehéz élethelyzetben támogatások, és időről időre testet öltenek nickek.
Nem titok, a mi gyerekeink is két ilyen blog-földi figura virtuális ismerkedése megTESTesülésének gyümölcsei, és ahogy a való életben mindkét fél hozza magával a baráti körét, úgy a blogbarátok és -ismerősök is velejárói egy ilyen család létrejöttének.

Ha egy sorsoláson blogon nyert partneri kapcsolat mindkét tagja továbbra is részese marad a virtuális közösségeknek is, és kellőképpen nyitottak az arctalanság felfedésére, rendszeresen nyílik lehetőségük a lehetetlenre, a párhuzamos világok találkoztatására.

A hétvégén egy ilyen összejövetelen ismét meglátogatott bennünket és kényeztette gyerekeinket tündérpótkeresztanyjuk:

A hosszú ideig francia port nyelt családi autójába pattanva elutazott hozzánk a marconának egy pillanatig látszó vadkan, 

és a megjelenését meghazudtolósan erős malac párosa:

Végre élőben megmutatta magát 

és rögtön felmérte, mint pókasszony a hálójába tévedő legyet, a lehetséges vőlegényét a kicsattanóan ennivaló aranybloggyermek:

Arcot és hangot nyert a jó ideje némán olvasott macskaanya, aki nevéhez híven a már jól ismert apróságaival érkezett:

Volt itt mindenféle hízlaló nagyon is valóságos finomság 

és játék minden mennyiségben, 

a szerencsésebbje tejben borban és kávéban fürödhetett. 

Az élet a párhuzamos világokban tovább folytatódik.

Gyerekszáj LXV.

Vacsora után: "Nem mutatom meg, mennyit ettem, mert akkor azt mondjátok, hogy menjek vissza és egyek még."
----------
Még tegnap egy viccelődés után: "Most már boldog vagy rám, anya?"

Memóriás

Memóriakártyája még nincs neki, így gyártottunk egyet a Maszat-os könyvben látott zöldségek képeivel:

Semmittevős II.

Mindeközben a kicsi fiúnk alaposan véggondolta, mit kezdjen a mai napjával...

...majd azt választotta, amit oly gyakran szokott művelni...

...de a lábát azért kidugta szellőztetni:

Semmittevős

Az utóbbi hetekben sokat jöttünk-mentünk, vendégségeket szerveztünk, így mára egy láblógatós napot utaltunk ki magunknak. Az ilyen javaslatokat mindig fenntartással fogadom, mert két gyerek mellett nehéz akár fél órát is felnőttesen semmit tenni, és a nap végére ugyanúgy kifacsaródunk, mint a programokon.

A nagyobbik gyerekünk a mai laza nap jegyében a lovaglás után lefutotta a szokásos köröket, csacsit nézett...

...cicát dögönyözött (haza is hozta volna, ha lehetne, de egy allergiás apa mellett még dolgoznunk kell az ügyön)...

...segített kiválogatni a kidobandó játékokat...

...majd le is mosta a megmaradókat:
 Alig-alig csináltunk valamit, tényleg.

Munkamegosztás

Amíg a nagyobbik gyerekünk a friss sérüléseit ápolta...

...addig a kisebbik békés álomba játszotta magát:

2012. augusztus 4., szombat

Namiez

Talán hiba mindezt a ma hozzánk vendégségbe érkező blogolvasók számára is a látogatásuk előtt láthatóvá tenni, de optimistán hiszem, nem lesz itt délután hangoskodás.
Tudtuk, láttuk, hallhattuk sok helyről, hogy a kistestvér miatti féltékenység mindig felbukkan, kismberenként különböző formában és erősséggel, ráadásul még az eszközök is igen változatosak tudnak lenni. A helyzetet kezelni kell, az érzéseket megélni, aztán egyszer csak vége lesz ennek is. Ha ráadásul mindez úgy történik, hogy talán nem is biztos, hogy a történéseknek a még egy gyerek feltűnése és tartós ittléte az oka, vagy legalábbis biztosan több más bolygó együttes állása is közrejátszik benne, lehet rafináltnak, de leginkább kitartónak és kötélidegzetűnek lenni. Az én idegeim nincsenek kötélből, már nem először merül fel bennem, hogy ha egy problémásabb másabb gyereket kaptunk volna elsőként, és nem lenne hozzá egy mindenben részt vállaló apa, talán nem tudnék ilyen kis vicces vagy pozitív posztokat magamból kiírni, mert azzal lennék nap mint nap elfoglalva, hogy az ereimet nyiszáljam a miérteket keressem.

Az elmúlt két és fél hónapban történtek olyan események, láttunk olyan viszonylag új reakciókat, amik lehetnek életkori sajátosságok is akár, de okozhatja az is, hogy a közel négyéves egyeduralom megszűntének átélése nehéz feladatnak bizonyul.

Hiába mondogatja a nagymama már régóta, hogy a mi nagyobbik gyerekünk extra figyelmet kap, sok együttjátszást, és az, hogy mindenbe bevonjuk és mindennek részese lehet, a szokásosnál jellemzőbb az életünkre, én bizony gyakran magamba nézek, néha meg is említem a szülőtársamnak, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ma is mindent megadunk, amit csak tudunk. Az ok egyszerű: egyéb dolgaink is akadnak itthon és máshol is, sőt önző módon megnéznénk egy filmet vagy csak pihennénk, esetleg beszélgetnénk egy kicsit magunkkal és egymással is foglalkoznánk néha, így van, hogy nemet mondunk a közös játékra hívásra vagy egyéb figyelemfelkeltő akcióra. Mostanában az ilyen elutasításoknak érthető módon nagyobb az aránya, így az elmúlt napok alapján arra is kell gondolnunk, hogy valamit mégis másképp kellene csinálnunk.

A második gyerekünk születését követő hetekben fokozatosan megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy az elsőszülöttünk minden gond nélkül elindul reggelente a bölcsődébe, és délutánonként hazaérve örömmel repül a karomba. Bevallom, mindkettőnek örültem én is. Neki társaságra van szüksége, arra, hogy a napjai ugyanúgy folytatódjanak, a ritmus ugyanúgy megmaradjon, míg a picinek arra, hogy mi minél hamarabb kiismerjük őt és megértsük, mikor mire van szüksége. És bár másodszülöttként óhatatlanul kevesebb jut neki a figyelemből, legalább munkaidőben törekedtem arra, hogy amikor kellek, mindig ott legyek neki. Mert neki is jár belőlem ennyi.
A nyári szünet közeledtével egyre többször voltak húzódozások a reggeli bölcsődei indulástól, délután pedig többször úgy fogadott bennünket, hogy már azt hitte, nem is megyünk érte, erre is, a gondozónők véleményére is tekintettel ("anyahiánya van"), az egyik napon felajánlottuk, hogy ha szeretne, maradjon itthon. Mivel egy aznapra beütemezett bölcsődei buli vonzóbbnak tűnt, nem élt a lehetőséggel - számomra az, hogy egy kis bulival szemben alulmaradtam, megnyugtató volt.
A képhez hozzájárult az is, hogy direktben testvérellenes megmozdulást soha nem tapasztaltunk nála, nem kérte soha, hogy ne foglalkozzunk a "másikkal", csak úgy szőrmentén jelezte az ilyen irányú igényeit, amikor inni kért vagy új mesét, én én nem tudtam rögtön eleget tenni ennek, mert a kicsi éppen evett, és megkérdezte, hogy miért később. Amikor nap mint nap tapasztaltuk, hogy egyre jobban megszereti a kistestvérét, és egyre többször vigasztalja, ha az nyekereg, gyakran beszél hozzá, megszeretgeti, kérdezi, hol van - bevallom, még inkább megnyugodtam.

Mondják az okosak, hogy ha a kistestvér érkezése nem kavar vihart, az nem jó, mert az érzések bizonyosan ott vannak valahol, ezért azokat meg kell élni.

De talán nem is a féltékenység, csak a frontok (mindig akkor nehezebb vele, amikor az én fejem is fáj, ebből gondolom, hogy érzékeny rá), és a telihold, vagy csak egyszerűen a gyerektársaság hiánya tette a szünet második hetét mindenki számára nagyon nehézzé.
A mindennapi többórás mesenézés okát abban véltem fölfedezni, hogy ő most így pihen az egész éves "munka" után, de amikor a tévé bámulása helyett ajánlott közös játékra is nemet kaptam, tényleg meglepődtem. A tévé egyszerű kikapcsolására természetesen kiborulás volt a válasz, pedig láthatóan már nem is köti le a mese. (És természetesen később beváltotta volna a közös játékra vonatkozó ígéretemet, de addigra már felébredt a kicsi is - még egy fekete pont a kétgyerekes létnek.)
Egyre többször kapok egyszerű kérésekre nem-et válaszként, csak úgy csípőből mondja ezt, nem, és nem szedi össze a játékokat (egyébként végül mégis megteszi), nem jön enni, és sorolhatnám még.
A szelektív hallásával az őrületbe kerget, unom már, hogy a neki nem tetsző mondatokat mantraként folyamatosan ismételgetnem kell, mert látszólag nem figyel rám.
A héten visszatértek azok a kommunikációs eszközként alkalmazott ordítós hisztik, amiket néhányszor hároméves kora körül átélve reméltem, hogy soha többé nem fogjuk hallani. (Igen, a többes szám  nem véletlen, mert ez láthatóan neki sem jó.) Nem tudom, hogyan csinálják, de ez még a bezárt ajtó mögött is nagyon idegesítő tud lenni, és az már csak halkan merül fel bennem, hogy vajon a szomszédok tudják-e, hogy nem nyúzom a gyerekemet. (Ha ezek a hanghatások nincsenek, talán a poszt sem születik meg.)

A tegnapi nap volt - remélhetőleg - a mélypont, a harmadik ilyennél éreztem, hogy valami elpattan lassan bennem, és kirohannnék a világból. Na, de nem lehet, így egy ilyen hét után csak remélni tudom, hogy a következőt jobban átvészeljük. Mivel továbbra sem tudom, melyik hatás mennyire játszik szerepet a történésekben, csak lavírozni tudok, mielőtt még egyszer csak minden önkontrollomat elveszítve beváltanám a fenyegetésemet élete első verésére vonatkozóan.
Tegnap délután már az apjával kibővülve a teraszon üldögélve elég egyértelműnek tűnt egy könnyes szemű kérdés után ("akkor kivel játsszak?") az egyértelmű apa- és anyahiány, megspékelve némi életkori és időjárásbeli, na meg gyerektársaság-hiánybeli sajátossággal.

(És hogy mit csinál a legkisebb eközben? Mormotát játszik továbbra is, és ha éppen ébren van az ilyen akciók során, tágra nyílt szemmel hallgatózik. Remélem, nem a technikát lesi el.)

2012. augusztus 2., csütörtök

Magvas

Néha hiányérzetem támad a saját blogom olvasása során, amiért nem írok mélyebb posztokat, nem osztom meg a gondolataim egy-egy nehezebb helyzetről vagy éppen vidám eseményről, és főleg az azzal kapcsolatos belsőbb érzéseimről. Aztán jön pár kósza gondolatfoszlány, miről is kellene még írnom, jó lenne valahogy megfognom és megörökítenem főleg magamnak a még bensőbb gondolataimat, mert ezek szállnak el leggyorsabban, és utólag az ember már nehezebben idézi föl, mit hogyan élt meg.

De nehéz őket megfognom, szavakba öntenem, és főleg úgy visszaadnom, hogy a valóságot is tükrözzék, mert egy-egy érzésnek annyi, de annyi árnyalata van, amiket külön vagy másképp hangsúlyozva már teljesen más hangulatot sugallnak. És az árnyalatok ugyanarról a témáról akár félóránként is átrendeződhetnek, mert azt, ami miatt egyszer dühös vagy elkeseredett vagyok (igaz is, jut eszembe, ez utóbbi alig-alig jellemző), esetleg tanácstalan, máskor pedig meghatódom, átélésükkor szívet melengető érzések járnak át, azt kis idő múlva már másképp látom, felfedezni vélem a problémák megoldását, esetleg megoldódik magától, vagy legalábbis nem érzem a súlyát akkorának, mint kicsivel előtte, a jó érzés pedig átalakul valami belső nyugalommá, aminek az eredetét már nehezen tudom felidézni. A pillanatnyi lenyomatok néha megszületnek, néha pedig elszáll az érzés, vagy beépül a napi érzelmitöltet-adagba.

Mélyebben belegondolva aztán rájövök, hogy mindez mégis visszatükröződik a leginkább humorral látott vagy láttatott események megörökítéséből, és igenis érezhető, hogy egy akár nehezebb helyzetet hogyan élünk meg, vagy ha nem is írom le, mennyire meghatódtunk valamin, attól még az a sorok között bizony tetten érhető.

Így továbbra sem próbálok tudományos értekezéseket fabrikálni a kistestvér születésének hatásairól, a dackorszakból következő napi akciókból, a gyereknevelés lélektanáról, a mindennapok nehézségeiről, hanem arra használom a blogot, amire kiválóan alkalmas, a feszültségek enyhítésére, a mosolygós reakciók megfogalmazására, a nehezebb helyzetek vicces oldalának megfogására.

2012. augusztus 1., szerda

Képes

Új családtag érkezett hozzánk egy fényképezőgép személyében. Az első próbálkozások egy bogyólevest főző beszélőgépről...
...és egy fürdő tündérbogyóról:

Fitneszes

Gyakorlatok otthon állomásozóknak:
  • Far- és combizom: Felejtsünk a tetőtéri szobákban minél gyakrabban fontos dolgokat (úgy mint ruhanemű, pelenka, kisebb méretű gyerek), amiért gyakran föl-, majd le kell lépcsőznünk.
  • Far- és combizom mellett karizom: A kisebb méretű, járni még nem tudó gyermek le- és felcipelésén túl reggelente a nagyobb méretű, járni már bőven tudó, de kisbabásat játszó gyermeket is cipeljük le.
  • Combizom másként: Engedjük meg a gyermekünknek, hogy sorompókat építsen a nappaliban, és ne szedessük le, amikor házimunkát végezve ide-oda járkálunk a nappaliban.
  • Nyújtás: Vonjuk be a muffinsütésbe a gyermekünket, aki még kellőképpen szeleburdi ahhoz, hogy a konyhapulton ne merjük egyedül hagyni, így egyik kezünkkel őt fogva nyúlkáljunk a hozzávalókért. 
  • Vádli: Amennyiben mégis el kell rohannunk a hűtőig, tegyük azt hihetetlen sebességgel, nehezítésképpen végezhetjük a gyakorlatot hátrafelé nézve.
  • Nyak- és combizom: A gazszedést és a kapálást szintén segítséggel végezzük, közben gyakran nézzünk rá a segítőnkre, milyen veszélyes dolgot művel vagy milyen bogarat talált éppen. 
  • Tricepsz: A babakocsi tolása egy alig egy méteres segítségével kíváló lehetőséget nyújt a karunk külső izmainak edzésére, a haladók a nyújtott karú tolás során a hátizmaikat is erősíthetik. 

Gyerekszáj LXIV.

Kicsit másként:

Olyan 2-3 hete kiszúrta a Scrabble-t, és bizonygatta, hogy ő bizony tud írni, tudna a felnőtt társasjátékkal is játszani, de valahogy sikerült lebeszélnem róla. Ma kértem, hogy szórakoztassa kicsit az öccsét, olvasson neki egy mesét (volt már rá példa), amikor közölte: "Anya, én nem tudok olvasni. Te mondtad, amikor a társasjátékkal akartam játszani."
----------
Tegnap délután felfedezte, hogy a készülő kerítés földből kiálló elemére - a balesetek elkerülése céljából - az ő egyik műanyag vödörje került. Borzasztóan fölháborodott rajta, nem elég, hogy kérdezés nélkül a vödrét használta az apja, még össze is kente. Veszekedett miatta egy ideig velem, majd amikor rövidre zártam a vitát, még morgott valamit az orra alatt. Alig pár perc múlva odasündörgött hozzám:
- Anya, már nem haragudom rád. Csak apára haragudom. Bocsánat! Bocsánatot kérek, amiért olyant mondtam neked.
- Miért, mit mondtál?
- Azt, hogy ne is lássalak. Bocsánatot kérek érte.

Toplistás

Van, hogy egész nap (legalábbis a nagyja hazaérkezéséig) alig-alig beszélek (főleg, hogy egy mormotát sikerült másodjára szülnöm), de így a bölcsődei szünet alatt igen sokat jár a szám. A szomszédok a leggyakrabban az alábbiakat hallhatják tőlem:
  • "Ne rángasd már a függönyt!" - ez az abszolút első, valahogy ez a mániánk: neki a rángatás, nekem az ezért szólás.
  • "Nem, nem tudom a tévéműsort befolyásolni, most ez a mese megy benne. Vettem fel neked Sam, a tűzoltót, megnézed?" - mindig azt nézné, amit éppen nem adnak.
  • "Nem akarsz inkább mást reggelizni/ebédelni/vacsorázni, mindig csak virslit ennél?" - magyaráznom sem kell, főleg a kisgyerekeseknek, ugye?
  • "Most felviszem Ábelt aludni/kiteregetem a ruhákat/elmegyek a fürdőszobába, lehetőleg ne kiabáljál fél percen belül, hogy hol vagyok!" - naná, hogy fél percen belül nem tudja, hol vagyok.
  • "Na, szerinted hol van apa? Boltba ment/dolgozik, majd jön." - a boltba járás valami apai menekülés lehet...
Igazi házi(anya)sárkány lett belőlem.