2012. november 30., péntek

Lefagyós

Kisgyerekeséknek biztosan ismerős az az üveges tekintet, amit egy álmosodó és elrévedő gyerek szemében érhet tetten egy szemfüles szülő. Ilyenkor a helyzettől függően több megoldás is létezik.

Hosszabb útra indulva autóban lehet egy hálaimát elrebegni, hogy ez az út is csendben telik el, és telefonokat gyorsan lenémítani, mert tuti zicher, hogy egy álomországba vezető útról is képes egy rosszkor megcsörrenő telefon visszarángatni egy gyereket.
Rövidebb autózáskor lehet noszogatni, piszkálni, és hangosan beszélni hozzá, nehogy éppen a végcél előtt két perccel nyomja el az álom az ebadtát, ha már délben nem volt hajlandó lehunyni a szemeit.

Az otthon melegében tartózkodva - egy ilyenkor kötelező hálaima elrebegése után - gyorsan, lehetőleg minél puhább léptekkel be lehet csempészni az érintettet az ágyába, hadd aludjon nyugalomban.

És ha mindez tízóraizás közben következik be, lehet masszívan arcot és ajkakat simogatni (előbbit ujjbegyekkel, utóbbit kanállal), hogy legalább a szájában összegyűjtött gyümölcspépet nyelje le az a megfáradt kisember, mielőtt végképp megadja magát a sorsának. 

Mesélős

Iőről időre előkerül a diavetítő, és olyankor nincs megállás. Még ha már eléggé belelógunk a fürdető időbe, akkor is jön - feltartott mutatóujjal - az alkudozás, hogy még csak egyet, csakis egyet olvassunk el, utána tényleg szó nélkül elmegy fürdeni. A diafilm-választékunk még nem túl széles, de van már hova nyúlni, hogy ne bolonduljunk bele ugyanannak a mesének az újra- és újraolvasásába, de a Kismarkoló valahogy mindig az elsők között kerül elő.
Az írója nem bízott sokat a fantáziájára a véletlenre, a szedret szedegető kis markoló, mint főhős mellett előkerül az őzike és az öreg néne, majd később Mehemed és a tehén is. Csúcspontnak méltán nevezhetjük azt a pillanatot, amikor a török a sárba elakadt gépet kimenti, és közben csak ezt hajtogatja: "Gyűrűm ezüst, köve török, tenyerembe beleköpök. Sarat merek, követ török." Hiába keresem az értelmét, hiába igyekszem saját magam számára hangsúlyozással érthetőbbé tenni, nem sikerül. De biztosan csak én vagyok túl korlátolt, nem kell mindennek felnőtt aggyal is felfogható értelmét fellelnem.

Ha már olvasás. A Bogyó és Babóca sorozat könyvei nagy kedvencek nálunk már jó ideje, és a megfilmesített változatokat is látva egynéhányszor azon veszem magam észre, hogy Pogány Judit hangján igyekszem a meséket előadni, minden szereplőnek más hangot adva, ettől saját magam számára is szórakoztatóbbá válnak az agyonolvasott részecskék.
Ennél több kozmetikázást csempészek bele a Maszat-könyvekbe, mert a hirtelen elharapottnak tűnő tőmondatok, a helyenként magyartalannak érzett szórendek eléggé zavaróan tudnak hatni, néha még a hangom is megbicsaklik egy-egy ilyen részlethez érve, mert valahogy sutának érzem azokat kimondva.
Azért külön hálás vagyok, hogy az Anna, Peti, Gergő-könyvek végül nem váltak kedvenccé, mert - bár az alapötletet nagyon is jónak tartom - a bugyutának tűnő történeteket valahogy nehezen tudnám átéléssel olvasni. Az első ilyen melléfogásunk után ráadásul még egy, a kistestvér érkezésével foglalkozó kötetet sikerült beszereznem abban az időkben, amikor ez a téma nálunk is terítékre került, de azt sem sikerült még egyszer sem végigolvasnunk, érdektelenségbe fulladt a felkészítő hadjárat ezen része.

Nem kis időbe tellett átlendülnöm azon a ponton, amikor azzal szembesültem, hogy - bár befolyásolhatjuk gyerekünk könyvekkel kapcsolatos érzéseit - igazán beleszólni kevés esélyünk van, mely darabok válnak kedvenccé. Néha még én magam sem tudom, miért vannak ellenérzéseim egy-egy remekművel kapcsolatosan, de amikor azok előkerülnek, nem érzek túl nagy lelkesedést a láttukon. (És akkor még nem is említem azokat a könyveket, ahol abban a pár mondatban is tudnak helyesírási vagy sima gépelés, tördelési hibát ejteni, aminek figyelmes átolvasása anno a kézirat véglegesítésekor pár percet vett volna igénybe.)
Ékes példa erre a nyuszis könyv, amit hónapokig éreztem egyszerűen "csúnyának", és nem értettem, hogy miért kell ilyen sokat olvasnom (főleg, hogy itt is meg-megbicsaklik a szerzőjének időérzéke, keveri a múlt és jelen időt, és a ragozás sem megy túlságosan neki). Mára már kibékültem vele, és még a tanítás-részét is megtalálni véltem. (Nem, nem a jó győzi le minden esetben a rosszat, de legalább rámutat arra, hogy lelkesedni is óvatosan illik, mert lelkesedésünk tárgyát elijesztjük a túlzott és harsány örömünkkel.)

A mesekönyvek mellett, vagy talán azokat megelőzve a nagy kedvencek továbbra is az állatos könyvek. Amikor ezt a példányt megvettem a saját kiadványaink köréből, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyakran koptatjuk majd a lapjait, és azt meg főleg nem, hogy az a pár kvíz-kérdés lesz a legszeretettebb része, ami a végén található.

Az állatos témánál maradva szintén gyakran előkerül az egyik szupermarketes matricagyűjtő akció keretében teleragasztgatott két album, gyakran rongyol ki a gyerekünk egy-egy oldalt mutogatva, hogy soroljuk el, milyen állatot látunk, mit esznek és mikor vadásznak, azt se hagyjuk ki, hogy hol élnek.
Egy fokkal könnyebbé tette az életünket az állatokról összegyűjtött 1000 érdekesség könyve, mert a legtöbbről a kínzó kérdések megválaszolása céljából - ha minden kötél szakad - találunk némi információt, bár már napok óta csak a korallról szóló oldalt nézegetjük.

Legalább a "csúnya és/vagy bugyuta"-könyvek kategóriába soroltak iránti rajongás felett érzett értetlenséghez hasonlóan nagy mértékű furcsállást érzek az előtt, hogy egyes könyvek, még ha a mesékből jól ismert figurákról szólnak is, miért nem jönnek be a gyermekünknek. Van köztük már közel egy éve nálunk senyvedő, van frissebb is - a közös bennük az, hogy valamiért nem keltik föl az érdeklődését, holott mi újra és újra visszatérünk hozzájuk. Majd holnap elolvassuk azt is - mondja, és mi újra visszapattanunk a kisfiú  határozott elképzeléseinek faláról.

A saját gyerekkoromból gyakran hallott történet szerint nagyon sokszor hajtogattam ennyi idősen az éppen rá nem érő anyámnak, hogy majd ha én végre megtanulok olvasni, egész nap csak azt csinálom majd. Ez igaz is lett, kisiskolás koromban még az utcán is könyvvel a kezemben közlekedtem, aztán később, felnőtt koromban, amikor még boldog szingliként nem pazaroltam időmet a saját családdal járó mindennapi apró boldogságok megélésére, faltam a könyveket. Néha válogatás nélkül, néha pedig igen alaposan szemezgetve. A családi legendák szerint hasonlóan könyvbolond volt a családunk férfi tagja is.
Roppant kíváncsi vagyok arra,  hogy a kicsi gyerekünk, majd később a pici gyerekünk - megismerkedve a betűk varázslatos világával - hogyan éli meg ugyanezt.

2012. november 28., szerda

Tornázós III.

A gyógytornász szerint - akihez valószínűleg csak hobbiból járunk, hiszen a kezdeti biccentés már rég' elmúlt - az égvilágon semmi baja nincs a mi kicsi gyerekünknek, tud ő hátról hasra is fordulni, ha akar. Ehhez persze el kell találnunk, hogy mivel motiváljuk. Mert őkicsiségét még mindig jobban érdeklik az emberek és a történések maga körül, mint egy nyamvadt csörgős játék. Örömml nyúl érte, de ha nem kapja meg, szemrehányóan ránk néz, majd eljátssza az érdektelent. Majd csak adunk neki másikat... ő türelemmel kivárja. A gyógytornász szerint nekünk kellene körülötte pörögnünk, és az arcunkat vizslatva fordulna utánunk.

Egyébként pedig soha nem látott még egy ilyen pici gyereket ilyen kifejezően beszélgetni. Szuper! Már előre látom, ahogy kényelmesen heverve dirigál bennünket, és lukat beszél a hasunkba.

2012. november 27., kedd

Sportolós X.

Meggyógyult a kis barát, így a tegnapi úszásórán az oktatónak fel kellett kötnie az úszógatyáját, két, egymás társaságától megvadult kis csikóhal testi épségéért lett ismét felelős. Bár a mi fiúnk következetesen azt állítja, hogy ő fót szogadott. Nekem pedig újra volt társaságom a várakozás közben a kis barát anyukája személyében. Így azt a szerencsétlen nyálas könyvet, amit már csak a becsület kedvéért hordozok magammal, soha az életben nem olvasom el.

2012. november 24., szombat

Gyerekszáj LXXX.

Kérdezem, hogy segít-e a húsleves felkészítésében: "Igen, képes vagyok rá. Én mindenre képes vagyok, csak egy dologra nem. Nem tudok repülni, mert nincs szárnyam."

Tudja már II./1.

Féléves is elmúlt a legkisebb, napról napra meglep bennünket valamivel, ha mással nem, azzal, hogy olyan kis kiegyensúlyozott és vigyori, amilyet csak remélni mertünk, amikor vártuk őt. Annyira más egy második gyerekkel, hogy szinte szavak sincsenek rá. Nem izgulunk annyit, mint először, és ő meghálálja azzal, hogy alig-alig produkál olyat, amin izgulhatnánk. Ideje feljegyeznem saját magunknak is, milyen most és mi hogyan zajlik, mert jövőre már nehezebb lesz felidéznünk:
  • Napirendje van, érzésem szerint azért, hogy időről időre felrúgja azt, de mostanság állandósulni látszanak a napi szertartásai. Az éjszakákat hetek óta nagyon szülőbarát módon újra átalussza, esténként fürdés után a második vacsoráját követően egyedül alszil el sötétben. Napközben sem kell altatni, ha álmos-jeleket ad, elég felvinni a szobájába és ott is lehet hagyni. Ha ágy, akkor alvás - ebből kifolyólag az ágy nem játszótér, ahogy a kanapé vagy a lakás más része pedig nem alvós hely.
  • Naponta kétszer alszik, extra esetekben beiktat egy rövidebb harmadikat is. Ha időre megyünk és ébreszteni kell, nem veszi zokon, mindig örül még az őt ébresztőnek is.
  • A fürdés előtti fél-egy óra időnként már nyűgösebben telik, de ha valaki szórakoztatja, vagy a bátyját nézheti játék közben, a fáradtság is kipipálható.
  • Evés terén sok meglepetést nem okoz mostanság, maximum csak annyit, hogy időnként kicsit nehezen esik le a tantusz, miért nyekeg alig két órával az előző étkezés után. Akinek a reggeli ébredése és az esti elalvása között alig 13 óra telik el, és napközben időnként alszik 3 órát is egyhuzamban, bizony kénytelen a nagykönyv szerint megírtaknál sűrűbben enni, hogy beleférjen mind a hat abba a kis időbe.
  • A gyümölcsök után a zöldségek kicsit nehezebben csúsznak, de ez sem túl nagy meglepetés, én sem szívesen enném azokat a pépes nem-édeseket nagyobb kedvvel.
  • Az anyatejes központnak köszönhetően minden nap hozzájut legalább egyszer a neki legfontosabb vitaminokhoz is, és láthatóan mind közül ezt szereti a legjobban. Az külön öröm, hogy a szigorú ellenőrzéseknek - és talán a leadó anyukák felelősségtudatának is - köszönhetően még egyszer sem tapasztaltunk miatta hasfájást.
  • Mozgás terén annyira nem hasít, de - miután nagyon korán hasról megfordult, hogy utána hosszú időre el is felejtse azt - a hátára fordulás és a jópár napja megfigyelhető kukacozás egyre jobban megy neki.
  • Hátrafelé kúszva bejárja már a tereket, természetesen kellőképpen kezdi idegesíteni, hogy az előtte heverő játékoktól távolodik, ahelyett, hogy előre haladva megkaparinthatná azokat.
  • A játékokkal szívesen játszik, nyúlkál már jó ideje, és fogja, és rázza őket (akkor is, ha nem csörgősek), de ha valamit eldob, eszébe sem jut utána fordulni, a maga kényelmes módján megvárja,  míg visszaadjuk neki vagy talál magának más elfoglaltságot.
  • Ébredése után mindig beszélget kicsit az alvós állataival, majd a szobájába belépőt hatalmas vigyorral fogadja. Talán egy kezemen is meg tudom számolni, hogy az újszülöttkori "rögtön enni akarok" éjszakai ébredések óta hányszor jelezte sírással, hogy kinyíltak a szemei.
  • Széles mosolyait ismeretlenektől sem sajnálja, pár perces vizsgálódás után mindenkinek, aki kedvesen beszélget vele, megvillogtatja fogatlan ínyét, hogy aztán rögtön el is szégyellje magát és belebújjon a nyakunkba. A gyerekeknek még inkább örül, némi ráhangolódás után torokhangon beszélget hozzájuk.
  • Anya-istennős korszaka után már jó ideje apa az isten, akinek a hangjára rögtön elkezd fülelni, és nagyon tud neki örülni. Nála már csak az üveghangú bátyjának örül jobban. Amikor a nagyfiú a közelében tartózkodik, rögtön nyúlkál utána, igyekszik legalább a ruhája szélét megmarkolni.
  • A sírós fürdetések ideje a kezdetekben nagyon rövid ideig tartott, újabban akkor méltatlankodik, ha kivesszük a kádból.
  • Csavarogni már most szeret, a babakocsiból még hanyatt fekve is szeret nézelődni, autóban az elsuhanó fákat és házakat bámulja, mei taiban rám kötve pedig mindent és mindenkit alaposan megnéz, ami mellett elhaladunk. Képes útközben akkor is elaludni, ha nem álmos, és nem zavarja a forgalom zaja, de még az sem, ha mi közben bemegyünk vele vásárolni egy üzletbe.
  • Az óvodába kifejezetten szeret járni, egy mukkanás nélkül kivárja, mire a bátyját sikerül felöltöztetni, még akkor is, ha babakocsi híján a cipősszekrényen helyezem el átmenetileg.
  • Az öltöztetéssel semmi baja (még), viszont azt nagyon rosszul tűri amikor vastagabb ruhákat, majd overált cibálunk rá. Most még az állathangok utánzásával el lehet terelni a figyelmét, ha pedig már ezzel sem, akkor elkezdjük várni a tavaszt, amikor már kevesebb ruhát kell ráadni.
  • Foga még nincs, pedig már hetek óta legalább napi egyszer ruhát kell rajta cserélni, mert a nyála folyamatosan folyik. 
Újra és újra megállapítjuk, hogy szegényebb lenne nélküle az életünk, nagyon kellett ő még a mi kis családunkba, hogy teljesek legyünk.

Gyakran gondolok arra, vajon milyen lesz, ha már velünk eszik, vagy tudatos helyváltoztatásnak köszönhetően állandóan a nyomunkban lesz, és látnám már őket a játékokon veszekedni együtt játszani. És tervezgetem a jövő évi nyaralást, amikor már ő is rohangál körülöttünk. Addig pedig készülünk élete első karácsonyára, és reméljük, hogy legalább annyira jól sikerül, mint anno első gyerekünk élete elsője.

2012. november 22., csütörtök

Gyerekszáj LXXIX.

Lassabban jön ki a kádból, rámordulok, mire ő is megsértődik: "Most mind a ketten dühösek vagyunk a másikra." Aztán meggondolja magát: "Boldog vagy rám, anya? Hadd lássam a mosolyt azon az édes kis pofikádon!"
----------
Óvodából hazafelé jövet mesél a benti dolgokról: "...és M. néni a csendes pihenő előtt mindig olvas mesét. De ha hangoskodunk, akkor nincs meseolvasás. L. mindig rosszban sántikál. Rosszaságokon töri a fejét..."

2012. november 21., szerda

Idézős

Barátunktól látogatása másnapján kaptam egy e-mailt, amiből - talán nem bánja - egy mondatot kiemelek.

"Jó volt ám nálatok nagyon; bármi trükköt, hogy hogyan kell ilyen tündéri kölköket előállítani, nevelni, miegymás, szívesen fogadok! :)"

Csak hogy legyen mire gondolnom, ha holnap, a jövő héten vagy a jövő évben a hajamat tépem a két égetnivaló gyermekünk miatt.

Kóstoltatós

A paradicsom már a legkisebbnek is bejön(ne), miközben mi ugrásra készen lessük, nehogy becsusszanjon az a pici darabka a szájába:

2012. november 20., kedd

Pörgős II.

A hétvége igen eseménydúsra sikeredett. Üzenem Mörfinek, hogy most már leszállhatna rólunk, biztosan van olyan ház a környéken, ahol rég' járt. Egyébként meg ha igazán meg akart volna viccelni bennünket, nem egy sima hétvége első napján rontja el a mosógépünket, hanem egy négynaposén. Mert ugye most már azt is tudjuk, hogy azok a szerelők, akik fennhangon hirdetik magukról, hogy hétvégén is kijönnek, csak hangemberek, egyikük sem hajlandó szombaton dolgozni. Igen, igen, jól eltalálta ezt, éppen most kezdtem el átmosni az összes plüssállatot, és plédet - hát mikor, ha nem most mondja be az unalmast a gép, de legalább nem maradtunk tiszta ruha nélkül a hét elejére.
Mondjuk azzal, hogy mindezzel egyidőben a konyhai lefolyót is eldugította a jó Mörfi, rögtön helyére, a szivatós oldalára billentette a mérleg nyelvét. Na, de most már van jó kis pumpánk, kettő is, ezek után nem lepődünk meg némi tömítő trutyin.
Abban is Mörfi kezét sejtem, hogy a két kölök ismét nem aludt egyszerre napközben, sőt a nagyobbik egyáltalán nem, de este még így is tovább bírt ébren maradni, mint én. Azt már végképp nem értem, hogy egy egész délelőttös játszóházi szülinapi bulizás és rohangálás után miért mi vagyunk álmosabbak.

Maga a buli igen jól sikeredett, az egyik legtöbbet fotózott gyermek természetesen a mi kicsink volt, aki boldog-boldogtalanra szórta a vigyorait, és bárki idegen elkérte kicsit, nem lepődött meg. Már csak remélni tudom, hogy egyik sem ragasztott rá semmilyen betegséget. Aztán a lehető legjobbat tette az aggodalmaim elcsitítása érdekében, a visongó gyermeksereg kellős közepén elaludt, hogy hazaérve kipihenten pörögjön, elvéve az összes reményét annak, hogy számunkra is jusson némi csendes perc.

A nagyobbik gyermekünk igazán élvezi a játszóházas bulikat, még nehezítő körülmények közepette is:
A bulisorozat folytatódik a következő két hétvégén is.

2012. november 17., szombat

Takarítós II.

Ha a munka-gyerekellátás-orvosjáratok-egyéb tennivalók körforgásába a takarítás nem fér bele a hétköznapokban, a hétvégén érdemes azt családi projektként kezelni, és apraját-nagyját bevonni. A legkisebb például kiválóan alkalmas a nehezebben elérhető helyek takarítására:

Gyerekszáj LXXVIII.

Jövendölés: "Ha majd Ábel is tud beszélni, és nagyon hangosan kiabálunk, nektek megfájdul a fejetek és megsüketültök."

Mi VII.

Avagy apaszáj. Csak hogy ne mindig a kölkök kárára vicceskedjünk.

A legkisebb a térdemen üldögélve piszkálja a pólómat, megszólal a gyerekek tanításában jeleskedő apja: "Az ott anya kockahasa. Császárszalonnába burkolva."

Gyerekszáj LXXVII.

Pontosan öt napja, amióta bekerült az a bizonyos puska a házunkba, minden egyes napon újra átvesszük a témát, miszerint a lövedékeket kilövő puska nagyon veszélyes, mi nem is szeretjük, de rendben, megkapta, mert megígértük, de cserébe azt kérjük, hogy a szabályokat tartsa be, és bent, a házban még a szabályok betartásával se lövöldözzön. És természetesen ő, a nagy négyéves meg is érti ezt, viszont természetesen - mivel sajnos az óvodából  már szinte sötétben ér haza - minden napra jut némi kis alkudozás. No, és kell is mellé még valaki erős kezű, a testi épségének megőrzése mellett azért is, mert ő egyedül fel sem tudja azt a nyűves fegyvert húzni.

A mai gyöngyszem: "Igen, bent nem lövöldözök. És fent? Mert fent nagyon jó levegő van, és a levegő erősít, nagyon jót tesz nekem, és ott biztosan hátra tudom húzni ott felül."

2012. november 16., péntek

Akcióz II./9.

"Hova megyünk? Végeztünk itt fent? Ideje volt már... untam ezt a sok pakolászást. Nee, oda neee, inkább hordozgassál a kezedben. De itt unalmas. Nem, a méhecskék sem érdekelnek most. Nem tudom bekapni őket, mindig csak felhúzom magam rajta. A tükrös cipő sem kell. Semmi se nem kell. R. bezzeg játszik velem állandóan. Te miért járkálsz még mindig összevissza?

És most hova? Ez a Hangos Nagyfiú szobája. Az egyik. Neki miért van két szobája, nekem csak egy? Nem, itt sem érdekesebb, ha egyedül vagyok. Nem, nem akarok játszani a macival sem. Ez a piros pléd, jééé, milyen érdekes. Jó, tornázok kicsit, de ne hagyjál itt sokáig egyedül!
Anya! Anyaaa! Anyaaaaa! Unatkozom. Hát szia, anya! Látod, hogy vigyorgok rád?! Nem, nem vagyok éhes, csak unatkoztam. Hééé, akkor ne menj el megint!
Hö! Itt van az a Másik Kisfiú a tükörben. Nézd, anya, neki is piros pólója van. Ő is csapkod a kezével. Most meg ő is vigyorog. Örül nekem. Én is örülök neki.
Na, jó, ebből is elég volt most.

Upsz, ez kiborult. Jó nagyot szólt. Mi az a sok kis izé ott az asztal alatt és mellett? Igen, látom, hogy pipa vagy. Én is az lennék. Szerintem se söpörd össze, majd apa feltakarítja, ha már nem rakta fel rendesen a müzlis dobozt a helyére. Most meg lefotózod? Miért?
Hagyd ott azokat a kis izéket, inkább gyere ide! Jaaa, hogy így nem tudsz odamenni a hűtőhöz? Hááát, te tudod, én inkább éheznék a helyedben.

Most mit csinálsz? Mi az? Reggelizni készülsz? De én is éhes vagyok. Tudoooom, tudoooom, de már akkor is éhes lettem. Nem, nem bírom ki addig, amíg te eszel. Nem, nem vagyok türelmes. Nem, itt a pulton ülve sem vagyok türelmes. Most vagyok éhes. Egy igazi anya nem a saját fejét tömi, amíg a kicsi babája óbégat.

Hmmm, ez is finom. Ez is olyan gyümölcsös izé? Aha, szeretem. Kanalazzál már gyorsabban! Még gyorsabban! Ne beszéljél, kanalazzál!
Azmiazmiazmi??? Az, amit te eszel. Tök érdekes, még a gyümölcs is kifolyt a számból tőle. Nem kaphatnék inkább én is abból? Ez a piros ez mi? Paradicsom? És szerinted én ehetek már ilyet? Ja, csak nyaljam meg? Biztos, hogy nekem ilyet szabad már nyalogatni? Különben nem rossz. Jó, adjál majd ilyet ebédre.
De most jöhet a többi gyümölcs. De forgatom a fejem. Tök érdekes itt ez a kis címke. Anya, láttad már ezt a kis címkét itt? Ja, hogy tegnap is ezt nézegettem? Elfelejtettem.

Igen, kérek vizet. Mégsem kérek. Jó, mégis kérek. Mégsem kérek. Olyan furcsa most ez a cumisüveg. Az mi? Pohár? Pici babák még nem tudnak pohárból inni! Jó, próbáljuk meg. Óh, ez kicsit kifolyt. Nem zavar? Jó, akkor engem sem zavar, kérek még. Jaj, kiütöttem a kezedből. Anya, vizes lett a pólóm. Hátul is. Nehogy megfázzak.
Jó, most folytathatjuk a tízórait. Elég. Mondom elég! Mindjárt kijön belőlem minden, elééééég!

Te még mindig eszel? Biztos éhes lehetsz már. Jól néz ki az a szendvics... És apropó, ha már így összejöttünk: te miért vagy még mindig pizsamában így 10 óra magasságában?"

2012. november 14., szerda

2012. november 13., kedd

Sportolós IX.

A hétfő esti elfoglaltságok első kézzel fogható eredményének tekinthető, hogy a gyerekünk kezd a gumicukorra rászokni. Az oktatótól az óra végeztével mindig kapnak egy-egy szemet, amit ő a tenyerén hordoz a tenyeréből nyalogat, mivel megenni nem szokta, egészen addig, amíg le nem ejti véletlenül az öltöztetése lehetetlenné válik és meggyőzöm, hogy dobjuk ki.
Van ám más haszna is az uszodába járásnak. Egyre bátrabb és ügyesebb a vízben, már bízik annyira az oktatóban, hogy bemegy vele a mélyebb részre is, és valami hihetetlenül élvezi az egészet. Szófogadó, figyel, és hálásan örül minden újdonságnak. Jó őt nézni közben, néha alig tudok elszakadni, hogy kimenjek, mert az öltöztető jegy, amit mi szülők válthatunk, csak fél órára szól.

Vannak visszatérő rituáléink is ilyenkor. Parkolóhely keresgélése közben mindig figyelmeztet, hogy ne álljak a roppant parkolóhelyre, mert megbüntetnek. Mindig küzdünk azon, hogy az öltözőfülkében ne zárja be addig az ajtót, amíg én nem érek oda a ruhákkal, mert nem biztos, hogy ki tudja nyitni, és akkor éjszaka kényelmetlen lenne neki a fülkében aludnia. És minden alkalommal megbeszéljük, hogy ha majd igazán tud úszni, elmegyünk a tengerpartra nyaralni. (Ez utóbbiban némi véleménykülönbség is megmutatkozik, mert szerinte ő már tud úszni.) Az újonnan beszerzett úszószemüvegnek is nagyon örült, aznap, amikor megvettük, vele aludt (ez új szokás nála), és azóta is visszük magunkkal, de használni nem hajlandó.

És még egy újdonságra figyeltem fel nemrég: nincs már kiscsikós ficánkolás, nincs dacolás, nincs figyelmetlenség vagy éppen szándékos rosszalkodás, jön és csinálja, amit kell, igyekszik egyedül öltözködni, figyel és szót fogad. Így aztán tényleg egy élmény ez a mi közös programunk.

2012. november 12., hétfő

Gyerekszáj LXXVI.

Ezt majd ki kell törölnöm, mielőtt átadom neki a róla szóló blogbejegyzéseket elolvasásra: "...Beszélnem kell a pocakommal, hogy jöjjön ki a kaki. Mert ha útközben jön ki, az nem jó, mert az autók ráhajtanak a kerekükkel és a kereküket tönkreteszi."
----------
Indulás előtt a már felöltözöttek a teraszon várakoznak: "...és gyere ide anya, figyelj rám, mert ha véletlenül elmegyek innen, és nem tudom, hogy melyik út vezet vissza, az nem jó. Vagy jön egy állat, és elrabol, hogy találsz meg?!"
----------
Az öccsét szeretgetve: "Szia, Manócska! Nagyon szép vagy. Ugye milyen cuki, anya? Nagyon cuki Ábel..."

Álldogálós

Mörfi nem csak arról gondoskodik, hogy a két gyerek ide-odajárkálás közben felváltva aludjon el és ébredjen fel, hanem a sorrendet is úgy intézi, hogy hazaérve a körutunkról a járni nem tudó vigyorogjon széles mosollyal, míg az, amelyik a lábán is be tudna jönni, hátul hortyog. Mindezt még a munkaidő vége előtt érdemes megjátszani, így van idő a kocsi mellett nézelődni, mire jön valaki, aki az egyiket őrzi addig, míg a másikat gyorsan becipelem.

És igen, ma beadtuk a derekunkat. Az egyezség úgy szólt, hogy ha hagyja az oltást beadni, kap egy puskát. A picike nem kapott, ő a mai szurkálásból kimaradt, ennek megfelelően vígan vigyorgott, míg a bátyját vigasztaltam. Bár folytak a krokodilkönnyek a szuri után, végezve az orvosnál, az ígéret szerint a játékbolt felé indultunk el.

Olvasós

Ki-ki a sajátját, nagy egyetértésben:

2012. november 11., vasárnap

Újhelyzetes II.

A hét eddigi hat napját megfeleztük munkaügyileg, háromszor én mentem be, míg itthon a jól megérdemelt pihenését szabadságát töltötte az apa a legkisebbel, három napot pedig ő dolgozott. A jól ismert stressz két nap után jelentkezett a bensőmben, tanulnom kell újra figyelmen kívül hagyni ezt elviselni és kezelni. A kicsikénk napjai ugyanúgy telnek, csak nagy örömére többet kap az apa-istenből, az óvodásunk pedig semmit nem érzékel mindebből, mert mire hazaér, mindketten itthon vagyunk.
Ez a hónap, amíg az új bébiszitterünk a felmondási idejét tölti az előző munkahelyén, nem lesz még egyszerű, sőt már előre látom, hogy mégis csak igényelnem kellett volna a cégtől egy járókát az irodámba (a tárgyalóasztal helyén elférne), mert lesz olyan nap, amikor kettecskén jelenünk meg a legszükségesebbet elintézni és aláírni.
Karácsonyra pedig kap tőlünk egy mini-irodát, hadd gyakorolja a főnöki életet.

Gyerekszáj LXXV.

A számra adna egy puszit, igyekszem lebeszélni róla: "De te lány vagy, neked lehet!"

(Vajon mi folyhat az óvodában? Az egyik kislány nemrég arról panaszkodott az anyukájának, hogy se a mi fiúnk, se D., a barátjuk nem akar vele csókolózni.)

2012. november 7., szerda

Újhelyzetes

Az első reggel kicsit rohanósra sikeredett, mert bár előző este előástam és kikészítettem  a "másik" ruhatár ide szánt darabjait, az óvodai járat közben derült ki, hogy gyermekünk a napi gyümölcsfelelős, így az őt beszállító apja egy extra zöldséges-rohanás után ért csak haza, hogy leváltson.
Aztán bent kifogtam egy extra hosszú értekezletet, ami mindig is kimerítő volt számomra még edzett dolgozó nő koromban is, majd igyekeztem az épületben úgy közlekedni, hogy minél kevesebb örömködő és/vagy fájós kérdést feltevő kollégával találkozzak.

Mert de, igen, nehéz itthon hagynom egy nem egészen féléves pici babát még pár órára is (és itt önkéntelenül hozzátenném azt is, hogy főleg egy ilyen édes és aranyos babát, de egy szülő számára a sajátja mindig az, így ez nem igényel kiemelést), és igen, nehéz volt a döntést meghozni. De ha manapság az embert hívják, és engedményeket is tesznek számára, akkor nemet csak annak árán mondhat, hogy a következő évig rágódhat azon, vajon lesz-e ilyen lehetősége akkor is. Mindig is biztonságra törekvő ember voltam, amióta pedig a fiúkért is felelősek vagyunk mi ketten, még inkább mindent megteszünk annak érdekében, hogy az ő jövőjüket biztosítva lássuk.

Novembertől napi négy órában újra munkába álltam, mert szükség van rám, és bár B terv is biztosan lett volna, de a B tervnek én nem lettem volna részese. Nem így terveztem, és amikor áprilisban eljöttem, még a határidőnaplómat is ki akartam dobni, aztán végül is megtartottam, de soha nem gondoltam volna, hogy még ebben az évben szükségem lesz rá. Most valahogy könnyebben álltam át a másfajta életre és ritmusra, mint az első alkalommal, és könnyebben át tudtam magam adni az örömnek, amivel mindez jár, és azt reméltem, még egy jó ideig élvezhetem mindezt, de az élet időnként felülírja az elképzeléseinket.

A reményeink szerint lehető legjobb döntést is meghoztuk a picink felügyelete és nevelése érdekében, új segítőnk rövidesen napi vendég lesz nálunk. Igyekszem ügyesen szervezni a napokat, és a kötetlen, cégünknél eddig példátlanul laza munkaidő előnyeit kihasználva pedig igyekszem extra szabadnapokat is szervezni, ami csak rólunk, főleg róla szól. Az, hogy a házimunka egy részének terhe is lekerül a vállunkról, esélyt ad arra, hogy mind ő, mind az óvodai elfoglaltság okán mindebből semmit nem érzékelő nagyobbik gyerekünk nyerjen is a délutáni és esti időszakra egy ráérősebb anyát és apát magának. Mindannyiunk érdekében megígértem magamnak, hogy ha úgy érzem, nem megy ez nekünk, akkor visszalépek.

2012. november 4., vasárnap

Születésnapos IV.

Gyakran aggódunk azon, hogy a nagyobbik gyerekünket, amíg csak körülötte forgott a mi kis világunk (és kicsit azóta is, ha már ez a világ hirtelen egy másik jövevény körül is forogni kezdett) kicsit elkényeztettük ajándékilag és meglepetésileg. A gyereknek természetesen soha semmi nem elég, és természetesen mindig örül az ajándéknak, ugyanakkor azt egy idő után hajlamos természetesnek is tekinteni (és így van ez a felnőttekkel is), így az ajándék képes a különlegességét, a különleges alkalomhoz kapcsolódását elveszíteni. (Annak kifejezetten örültem a minap, hogy a gyerekünk a kényszer-ajándéknak (ami egy téli bakancs volt) is nagyon örült, majd boldogan ment a játszótérre kiugrálni magát.)

Gondolkodtunk emiatt azon most is, hogy azt, amit tőlünk kap, a születésnapi buliján kapja-e meg, vagy csak ma, az igazi napján, és mivel az óvodában holnap köszöntik őt az ovistársak, vajon nem lesz-e sok a jóból ez a hosszadalmas ünneplés.

A születésnapi partyn aztán a torta után sorba álltak a kis vendégek, és mindenki átadta a saját ajándékát, de akkor még menni kellett kicsit játszani, és az ajándékok egy része bontatlanul került haza. (Meglepődtem, de annak is örültem, hogy egyszer csak megkérdezte, miért kapott ő ilyen sok-sok ajándékot.) Mivel mi a partyt követően délután még egy esküvőre is hivatalosak voltunk, de a bontogatásról nem szerettünk volna lemaradni, a gyerekeket őrző családtagokat külön meg is kértem, hogy igyekezzenek ezzel bennünket is megvárni.

Aztán a mi gyerekünk olyat tett, amit nem vártunk volna, pedig ha belegondolunk, nem is olyan meglepő ez. Örömmel rávetette magát a játékhalomra, mindent kibontott, futólag megnézett, aztán visszament egy régebbi játékához, és a kupacot otthagyta a szoba szőnyegén. A játékok az elején kiemelt gyurmát és egy ma elővett társasjátékot kivéve még mindig egymásra halmozva várják, hogy újdonsült gazdájuk figyelméből számukra is jusson, pedig van köztük olyan, amivel én is nagyon szívesen játszanék.

Úgy tűnik, a gyerekek világa mégis csak sokkal egyszerűbb és tisztább, pici korban is jobban érdekli őket a színes csomagolópapír annál, amit benne találnak, és ezt csak mi, felnőttek rontjuk el ebben a mai anyagias világban. És igen, ezt hajlamos az ember elfelejteni, ezt a posztot majd még a karácsonyi ajándékok beszerzése környékén is előveszem.

És hogy - félre téve minden tudatosszülős-okoskodást - miért érdemes mindezt csinálni? "Ez volt a legszebb születésnap a világon!" - mondta a négyéves nagyfiú a buli után.

Születésnapos III.

A képek becsapósak, mindkét partyn megfáradt gyermek felébredt, amikor az autó megállt a ház előtt.

Az ünnepelt és az egyik kedvenc ajándéka:


A kardperechordó:

Születésnapos II.

A 4. születésnap már olyan, amit méltóképpen úgy és ott lehet megünnepelni, ami egy ilyen korú ünnepelt és vendégei számára a leginkább vonzó.

A helyszín feltérképezése eltartott egy ideig:


Az asztalfőn a party-arc:


Jelmezes játékok Micimackóval, akit nagyon sokan kényeztettek, és akinek ez meg sem kottyant:


A torta látványától egy picsogós anya szemébe rögtön tolulnak a könnyek, de egy nagy fiú már csak a gyertyákkal küzd:


Tumultus az ajándékos zacskók körül:


És egy plusz ajándék, a csók:


Szerintünk jó buli volt ez, minden kis vendég fáradtan indult haza - és ezért még a szüleik és hálásak lehetnek nekünk.

Születésnapos I.

Az utóbbi napokban többször visszatértem abba a blogba, amit gazdája nagy sajnálatomra már rég' nem vezet, hogy újraéljem nagyobbik gyerekünk érkezése körüli érzéseinket. Pontosan 4 évvel ezelőtt, reggel 8.25-kor megszületett Ákos, aki nélkül talán ma nem lennénk ilyen igazi Család, aki már fogantatása után néhány héttel diktált nekünk, és aki mellett igazi felnőtté, szülővé értünk mindketten. Felsorolni nem tudom azt a sok gondolatfoszlányt és érzést, amik bennem, bennünk keringtek már hetek óta, erre a napra várva.

Ritkán fordul elő velem, de most tényleg elfogytak a szavak, csak nézem őt, és egyszerűn nem tudok vele betelni. Olyan nagy fiú már, annyi örömet (és természetesen nehézséget is) okoz nekünk, amit képtelenség csokorba fogni. Beszéljen helyettem az első idők néhány emlékképe...

Alig két órával a születése után, amikor még csak néztem őt az apja karjában, és egyszerűen nem hittem el, hogy megszületett a gyerekem, a fiam:

Bizony nem minden ment az elején (sem) túl könnyedén, vágtunk mi le róla hátközépig összekent bodyt:


Őt már viszonylag korán elbűvölte a csörgős hasú kék elefánt (az, amelyik most a kisöccse ágyában lóg):


És szintén fokozatosan rácsodálkozott a tágabb világra is: 


Már elmúlt fél éves, amikor a csak fekvő és néha megforduló csecsemőből hirtelen mászni, helyet változtatni képes kicsi gyerekké vált:


Majd egyre több mindennel tudott játszani:


Pontosan az első születésnapján tette meg első lépéseit:


Végül a 2. születésnapja előtt némi vonakodás után megszerette a bölcsődét is:


Boldog születésnapot kívánunk a mi négyévesünknek, köszönjük, hogy bennünket választott szüleivé.

Alvós

Ma megtört a jég, ismét egyszerre aludtak el. Az más kérdés, hogy mindez a játszótéren történt:


2012. november 1., csütörtök

Gyerekszáj LXXIV.

Panaszkodik a totálisan kuplerájos szobájából: "Anya, apa azt mondta, hogy mindent pakoljak össze, de én nem tudom egyedül elpakolni ezt a sok mindent, mert elfárad a NYELVEM, a kezem, a lábam és a karom."

Könnyes

A tegnapi napra, ha nem is bővelkedett benne, jutott gyermeki krokodilkönny is, ami - bár már rutinosabban kezelem ezeket a helyzeteket - nem könnyítette meg a lelkem.

A nagyobbik gyerekünk olyan sokáig volt amolyan igazi "jókisfiú", fogta a kezünket, ha mentünk valahova, nem távolodott el tőlünk nyilvános helyen, hogy már azon aggódtunk, anyámasszony katonáját neveltünk belőle. Aztán ez is változott, ma már nagyon kell figyelnünk rá minden egyes percben, mert hajlamos előre menni vagy lemaradni, vagy csak úgy kirántani a kezét a kezünkből és akár szem elől is eltűnni. A közlekedési és idegen helyen tartózkodási szabályokat ismeri, be is tartja, de mindig van egy olyan érzésünk, hogy nem dőlhetünk hátra, mert a gyerek (a többi gyerekhez hasonlóan) képes az ilyen szabályokat egy pillanat alatt felrúgni, és saját magát bajba sodorni. Sokszor tartottam már neki hegyibeszédet arról, hogy ez milyen veszélyes is lehet, és ijesztgetési szándék nélkül azt is érzékeltetni, hogy más emberek is lehetnek figyelmetlenek vagy akár rosszak is, ezért is olyan fontos ezeket a normákat betartania.
Az életkori sajátosságnak is tekinthető egyéb félelmek megjelenése mellett vélhetően ezek a sokszor hallott mantrák is közrejátszanak abban, hogy ő néha olyan helyzetekben képes elkeseredni, amikor mi nem is várnánk. Találtunk már rá könnyekkel a szemében a felső szintet elzáró biztonsági rács előtt, amikor nem hallottuk meg rögtön, hogy felébredt és hív bennünket, és tegnap is meglepődve vettem észre, hogy a parkban a galambkergetésből az arcán végigguruló könycseppekkel tért vissza, mert azt hitte, hogy otthagyom.
Igen, velem is gyakran előfordul, hogy elszáll az agyam a nyugalmam, az is, hogy legszívesebben odaadnám az első szembejövő embernek, de amikor ilyen ijedelmet tapasztalok teljesen ok nélkül, a szívembe markol a tudat, hogy mennyire függnek még tőlünk, és hogy milyen sokáig lesz ez még így.

A kisebb gyerekünk a maga nyugalmával és kiegyensúlyozottságával, boldog vigyoraival és repdesésével egy újabb ajándék számunkra. Újabb, mert a bátyja is hasonlóan "jóbaba" volt anno, emlékszem, milyen sokszor megjegyeztük egymás között, hogy elmehetünk vele igen sok helyre, mert nyűgösséggel nem nehezíti az ügyintézést, és dübörgő zenében, emberekkel teli helyeken is képes meglepetésszerűen elaludni, és éber állapotában pedig leköti a világ csodáinak szemlélése.
A picink hasonlóan szülőbarát általában, a szokásos esti fáradalmakkal együtt érkező nyűgösség is inkább a szórakoztatás hiányának szól, ha legalább egy fej megjelenik mellette a családtagokéi közül, ő már vidáman csapkod a kezeivel.
Éppen ezért a ritka sírások mindig meg tudnak lepni bennünket, és hirtelen azt sem tudjuk, mit is kezdjünk a helyzettel. Jönnek a szokásos, kisbabás fórumokból is olyan jól ismert találgatások (pocak, fog, hidegfront, oltás, álmosság, éhség). Ez utóbbi kettőt még csak meg is ismerjük (bár sírásig ezek miatt alig-alig jut el), de a többi annyira nehezen tetten érhető, hogy ilyenkor csak lábat tornáztatni, ínyet simogatni, kézben megszeretgetni vagy aludni vinni tudjuk nagyjából ilyen sorrendben, hátha valamelyik gyógymód beválik.
A tegnapi délutáni ordítás pontos okára csak tippelni tudok, de ahogy jött, ment is a hatalmas probléma, az időközben hazaérkező apját őkicsisége már könnycseppekkel az arcán, de hatalmas vigyorral üdvözölte.

Egy ilyen szívbemarkoló élményekkel megtűzdelt nap után csak remélni tudtam, hogy Cs. nem kezd el valami váratlan okból a vállamon sírni.