2012. december 31., hétfő

Váras II.


(by Csapos)

Váras

Érdekes, a két gyerek mellett nem megfontoltabb lettem (azt amúgy sem lehetett volna fokozni, érzésem szerint), inkább gyakrabban cselekszünk spontánul. Két napja is hirtelen döntöttünk a napsütéses idő láttán a "takarítás helyett el kéne valahova menni"-formáció mellett. Az elmúlt évek alatt elég sok gyerekes programon vettünk részt ahhoz, hogy mára már szempont legyen, hogy lehetőség szerint számunkra is szórakoztató legyen egy kimozdulás, és még inkább a kicsi számára se bizonyuljon tortúrának. Néhány perces nézelődés után ki is pattant az ötlet: vár, sikló, rövid séta.
Most már bizonyítottnak tekinthető a tény, az ilyen hirtelen jött kezdeményezések után kereken egy óra múlva tudunk elindulni. Ennyi időre van szükségünk, hogy mindhárman elegendő ruhát rángassunk magunkra, megetessük azt, akit meg kell, és összepakoljuk a hátizsákot ("pelenka kell? ilyen hidegben úgysem vetkőztetjük le... de tudod, hogy tud sipákolni, ha csípi a hátsóját valami..."), közben az egyiket igyekszünk az ajtóból visszatartani, mert ha túl korán jut ki, menthetetlenül összekeni magát vagy eltűnik, hogy a kapunál találjuk meg, a másikat pedig az utolsó pillanatban öltöztetni, mert ha túl korán rakjuk ki a terasz ajtajába, elunja magát.

Kicsit ősanyásnak éreztem magam, amikor - miután az elsőnél fel sem merült egy ilyen beszerzése - megvettem a mai tai-t, és elbizonytalanodtam, amikor eleinte az árához képest eléggé ritkásan használtuk, de ma már áldom az eszem (és azt, hogy a családfői viccelődést is elviseltem a cél érdekében), mert így babakocsival nehezen megközelíthető helyekre is bátran mehetünk. Ráadásul a kicsi még jókat is alszik ebben a pózban, ébredés után pedig elnézeget ideig-óráig:
(Azt mondja, karácsonyfának érzi magát, annyi minden van ráaggatva. Szerintem pedig egy hátizsák még elfért volna a hátán.)

Ismét jól döntöttünk, kivártuk a sorunkat (mert sokan mások is a siklózás mellett döntöttek), sikerült egy őrségváltást is elcsípnünk, és mivel kisgyerekes rokonyokkal is összefutottunk véletlenül, sikerült a várban séta címén egy óra alatt kb. 200 métert is megtennünk.


Hazafelé a kocsiban természetesen elaludtak az aprónépek, hogy aztán hazaérve újult erővel cincálják az idegeinket.

Rendezkedős

Már mindenhol tároltuk, ahol elfér, és a biztonsága kedvéért egyre lejjebb került. Néhány napra, amikor az orra elkezdett folyni, a járókát is elővettük, de mivel láthatóan nem annyira szerette, és az orrfolyás is inkább a fogzás következményének tűnt, hanyagoltuk a hálós tárolót. Legutóbb a szoba sarkában rendeztünk be neki egy vackot, ösztönözve arra, hogy tudatosabban váltson helyet. A tükrös szekrényajtó külön jó mókának bizonyul, gyakran elbeszélget a másik kisfiúval, aki sokat vigyorog rá.
Lassan körbejárunk a szobákban, és mindenhonnan elpakoljuk a veszélyesebb játékokat és egyéb tárgyakat, majd kicsit később elbarikádozzuk azt, amit el kell. Ez a korszak is elkezdődött.

2012. december 28., péntek

Érdelődő(s) II.

Ahogy a szomszéd fűje is zöldebb, a nagytesó játéka is érdekesebb. Ha másért nem is, ezért biztosan rövidesen előre is megtanul mászni őkelme:

Alkotós II.

Agyaltam már párszor azon, hogy vajon mikor jut el a  nagyobbik gyerekünk az ábrázolás magasabb szintjére. Nem várok én tőle képregényeket, még csak túlzottan cizellált tájképet vagy csendéletet sem. Csak ne kelljen már minden egyes büszkén mutogatott rajznál - az elmaradhatatlan dícsérő szavak után - rákérdeznünk, hogy vajh' mit láthatunk a képen, mert egyszer rájön, hogy mi nem látjuk azt, amit ő.

Aztán egyszer csak hazaállított az óvodából egy ilyennel:
(Ez apa. Megkockáztatom, hogy még hasonlít is rá.)
Annyira büszkék voltunk az első emberábrázoló képére, hogy még a faliújságra is kitűztük.

Majd néhány napja itthon rajzolt egy ilyet:
(A gyengébbek kedvéért ez a házunkat ábrázolja, olyan részletességgel, hogy középen a világos folt a virágokat jelzi, jobb oldalon alul a terasz látható, bal oldalon felül pedig a kapu, ahonnan lábnyomok vezetnek a házig. Aki mindezt nem látja, magára vessen!)
Ahogy a rajz készült, többször is megmutatta, és mindig következetesen ugyanazt mondta ugyanazon pontokra, tehát ő tényleg látja azt, amit mi - elkorcsosult szemű felnőttek - nem igazán.

És ma egy ilyet (illetve ebből többet is különböző színekben) hozott elénk:
(Ennek még a gyengébbek kedvéért sem tudom a nevét megmondani, valamiféle dinoszaurusz, amelyiknek tüskéi vannak.)
Az is hihetetlen számunkra, hogy egy kimondhatatlan nevű dinoszaurusz nevét ő megjegyzi és kimondja, és talán az még inkább, hogy ennek az állatnak van négy lába, farka, szeme és szája, úgy, ahogy az kell.

Picasso nemigen lesz belőle, de nem is baj, úgysem bírna csendben egy helyben ülni egy kép elkészülte erejéig.

Karácsonyos

Az ünnepekről talán még annyit, hogy idén először ki tudtam lépni önmagam korlátaiból, és hagytam, hogy a fát a gyerkőcök díszítsék föl úgy, ahogy ők szeretnék. Még csak nem is nézegettem fél szemmel aggodalmasan, hogy a gömbök nem arányosan szétszórva helyezkednek el, és még akkor sem szóltam, amikor láttam, hogy gyerekmagasságba ugyanabból a színűből a harmadik is a másik kettő mellé kerül, sőt az sem zavart, hogy a több garnitúra minden egyes darabja felkerült  rá, holott én ennél kevesebbet raktam volna föl.
És szép lett, így is, hogy nem vonalzóval és körzővel lett kimérve az egyes díszek helye nem tudatosan lett megoldva a "feladat".


Idén apróságok kerültek a fa alá a felnőttek számára, és a gyerekek sem lettek elhalmozva, hiszen úgyis mindent, de legalábbis sok mindent megkapnak egyébként is. A fa körüli tumultusban minden energiánkat lekötötte, hogy minden csomag annak a kezében landoljon, ahova szántuk, mielőtt valamelyik aprónép a másét bontja ki, az én kezeimet még egy hétkilós csomag is lefoglalta, így az örömködésre is kicsit kutyafuttában jutott időnk.


A számomra legkedvesebb apróságot csak később tudtam tüzetesen megnézni, pedig a nyolcéves nagylány-keresztlányunk láthatóan nagy szeretettel készült a saját kis csomagjaival, a saját kezűleg készített köszöntőkártyára pedig idén először girbegurba betűivel személyre szóló köszöntéseket vésett.

És igen, ez a lényeg, azt hiszem, a szívből készülés, na és az együtt-pálinkázás persze, ha a nagy bevásárlásban nem maradtam volna ki, és a pálinka mellett/helyett számomra is akadt volna némi ital.

Naptáras II.

A nyári szünetre - kicsit az óvodára felkészítő célzattal - kézzel készített naptárnak olyan nagy sikere volt, hogy még a mai napig átnézzük időnként, hogy miket csináltunk mi azokon a napokon, és bár eléggé bénácska rajzok születtek egy-egy programról, mindig beugrik, hogy aznap éppen mit örökítettünk meg.
És mivel az idő fogalma, mint olyan (mikor lesz újra születésnapom? mikor nem megyünk óvodába? most ma van vagy holnap?) egyébként is gyakori téma, a gyermekünket megleptük egy állatos (naná, hogy olyannal) éves naptárral. Még a kincses szekrényben lapul (ahova az egyéb meglepiket szoktuk rejteni), mert az első kérdést megoldhatatlannak érezzük (most melyik napon vagyunk? mikor lesz az év első napja, hányat alszunk addig?), de már látom, ahogy újra és újra elmagyarázzuk a napok, hetek telésének titkát, és ahogy időnként odaülünk a  naptár elé és lerajzoljuk az aznapi legfontosabb történést.

2012. december 27., csütörtök

Rángatós

Nem barikádoztuk el semmivel, nem gondoltuk volna, hogy idén elér odáig... az a zöld massza a karácsonyfa nagy sebességgel rázott alsó ága:

2012. december 26., szerda

Gyerekszáj LXXXIII.

"...mert én nem szeretek aludni. Mert ha rosszat álmodok, felébredek és megijedek. Ezért nem szeretek egyedül aludni. Ezért ne hagyjál ott egyedül! (...) Miért kell sokat aludnom? Én már nem vagyok kisbaba, nagyfiú vagyok. De nem leszek fáradt reggel. Ha nem alszom sokat, fájni fog a fejem? (...) De ha felébredsz, akkor ne hagyjál ott egyedül. Emlékszel, amikor le akartam veled jönni, amikor korán felébredtél? (...)Tudod mit, anya, én inkább felnőtt szeretnék lenni. Akkor nem kell ilyen sokat aludnom. (...) Akkor csak játszásiból szeretnék felnőtt lenni. Légy szíves, légyszi', hadd legyek én is játszásiból felnőtt!"

Zoo-s

Csak szólok, ha valaki garantáltan kevés embert szeretne az állatkertben kerülgetni, menjen télen. És ha még ennél is kevesebbet, esős napot válasszon. Sőt, ha mindezt fokozni szeretné, a szemerkélő eső dacára se induljon haza, így garantáltan egy tök üres állatkertben siethet félig futva a kijárat felé.
Lehet ám még fokozni mindezt, két gyerekkel ki lehet próbálni az újonnan nyílt cukrászdát is az állatkert mellett, így a finom sütemények élvezete helyett az egyik szülő foglalkozhat a türelmetlen naggyal, míg a másik etetheti az igen éhes kicsit, aztán lehet cserélni is, hogy ne fásuljanak bele ugyanazokba a mondatokba (úgy mint "hamm, hamm", "ne forgasd a fejed, légy szíves", "hahó, itt a kaja", és "hidd el, ez csokitorta!", "mindjárt kapsz még pogácsát", "ne rugdoss, légy szíves", "hova méééész, és a kabátod?").

Ma sem mi diktáltuk az útvonalat egyébként, nagyobbik gyerekünk (a térképolvasó) mindig megmondta, merre menjünk, nekünk csak arra kellett figyelnünk, hogy ne az egyik végétől a másikig ugráljunk oda és vissza:

Volt ma is részünk gyerek- és apaszájban is.
Az utóbbi még indulás előtt hangzott el, amikor az egyiknek "jó, jó, jó, mindjárt készen vagyunk, már csak az overál következik" betéteket hajtogattuk, a másiknak pedig "várjál, mindjárt, türelem, nem ezt a bakancsot kell venni, kacsaláb, cseréld meg, hova méééész?" blokkokat váltogattuk, és közben sebesen kapkodtunk készülődtünk: "Márpedig itt szeretet ünnepe lesz, ha beledöglünk is!".
Az előbbi pedig már valahol a zsiráfok magasságában vált közkinccsé, amikor - igaz, nagyjából úgy tízpercenként kérdeztem meg tőle, hogy nem fázik-e a keze és ne húzzuk-e föl inkább a kesztyűjét - kifakadt: "Ezt már kérdezted, anya! Hányszor mondod még? Ha kérdezel egyszer, és az ember azt mondja, hogy nem, akkor nem kell még utána ötször is megkérdezni."

2012. december 24., hétfő

Tumultusos

Karácsony vagy nem, tegnap délután majdnem minden a megszokott rendben folyt nálunk.
Megérkezett a szeleburdi család, mi már annyira vártuk őket, hogy családilag kivonultunk a hóesésben az utcasarokra és lestük, mikor kanyarodik már be a kocsi. A boldog integetés után apraja és nagyja kiözönlött a járműből, mindenki kapott egy-két csomagot, és rohamtempóban megszállták a házat. Az obejktumba a bejutás sem volt egyszerű, az előszoba zsilip szerűen működött, amíg a szerencsésebbek hármasával megszabadultak a kabátoktól, csizmáktól, a többiek libasorban álltak az ajtó előtt. Mire én is bejutottam, mindenhol csomag, bőrönd, ember hevert, a gyerekszobát megszállók és minden játékot rögtön szétpakolók kivételével a legtöbben a legkisebb fölött állva játszották a csipkedős nyanyát örömködtek.
A vacsora sem zajlott a szokásostól eltérően, a mézes sütiből belakó apraját csak nehezen lehetett némi normális kajára rávenni, hogy aztán szélsebesen tovább folytathassák a romboló munkát. A családfő sem okozott nagy meglepetést, amíg én igyekeztem mindenen rajta tartani a szemem, lankadatlanul sürgött-forgott a konyhában.
Az esti fürdetési hullám mindig megváltásként ér bennünket, ilyenkor reményeink szerint még némi hangzavar és rendezkedés után lassan elcsendesülni látszik a ház, hogy rövidesen rájöjjünk, a csend csak átmenetinek bizonyul. Nem kevés szervezőmunkával mindenkinek jutott ágy is, így valamikor 5 és 6 között csak a "mostanában hajnalonta is kérek enni" kicsi, a "felébredek arra, ha kimész a szobából" nagy, és a "jó, odafekszem, ahol éppen szükség van rám" apa formáció elcsendesítése volt terítéken, hogy reggel újult erővel támadjanak a mindenhol nyüzsgő a marslakók a rokonyok.

2012. december 23., vasárnap

Készülődős-kívánós

Elég jó ütemben haladtunk, magunk sem gondoltuk volna, hogy nem fordul az elő, amit pár éve már átéltünk; a családfő 24-én kora délután még az utolsó ajándékok után kajtatott a tömegben. Egyetlen mentségünk volt erre, előtte néhány héttel született első gyermekünk, aki annyira kitöltötte a napjainkat, hogy a jó kis szervezői készségünk cserben hagyott bennünket. Most, két gyerekkel, másfél dolgozó felnőttel valahogy előrelátóbbak voltunk, és lassacskán hazahordtuk azt, amit hazahordani szántunk.


Az itthoni teendőkre az utóbbi két napra külön listánk készült (nem publikus elemekkel megspékelve), és valahogy sikerült, sikerül is a tervet tartanunk. (Igen, a családfő most is a konyhában szorgoskodik, amíg én itt vakarózok, de nekem felé is meg kell felelnem, mert ha nem születik az elvárt mennyiségű poszt, szóvá teszi.) Pakolásztunk, takarítottunk, kajailag előre készültünk, és lassacskán csak várunk. Naná, hogy messziből érkező családtagokat, akik újra megszállják a ház minden zegét és zugát, addig pedig átalakulunk kulturált emberekké, és levesszük az alvós pólóinkat.

Bevallom, a karácsonyt sokáig nem szerettem, de most, a saját családnak és a saját életem (és így az ünneplés milyensége) fölötti rendelkezés jogának birtokában már másképp gondolok rá, és készülök, ünneplőbe öltöztetem mind a házat, mind a lelkemet.

Kívánok minden engem olvasónak, és minden barátunknak, függetlenül attól, hogy itt ismertem meg őket, vagy a való életben, kellemes ünnepeket, és kívánom, hogy teljen úgy ez a néhány nap, ahogyan szeretnék.
Boldog karácsonyt!

Hasonlítgatós

Gyerekeket egymáshoz hasonlítgatni nem nagyon ajánlott, de mégis megtesszük időről időre. Látom, hogy mi mindent tudnak a kicsinkkel egykorú babák, és emlékszem, mi mindent csinált a nagyunk ennyi idősen. A mi kis vigyorink nem kapkodja el a mozgásfejlődést, ezzel szemben úgy érzem,  hogy sokkal nyitottabb például az új ízekre.

Mindketten vigyoriak és kiegyensúlyozottak (amolyan "kerek-gyerekek"), de amíg a kicsikénk eddig még mindenkinek a kezeiben boldogan elvan, és nem jelent problémát számára tömeg, sok ember, vagy zajosabb hely, addig a nagyunk - egyik kolléganőm emlékeztetett rá nemrég - bizony eléggé hozzánk nőtt ennyi idősen, és az idegeneket csak tisztes távolságból szemlélte nyugodtan. Ez az első és nem-első gyereklétből is következhet, a kicsink beleszületett a nyüzsgésbe és a hangzavarba, míg a nagyot még a nyugalom burka vette körül.
A nagyunk az idegen gyerekektől tartott, az unokabátyja mélyebb hangjától még sírva is fakadt, amíg a kicsike - az óvodai járatoknak is köszönhetően - tágra nyílt szemmel figyel más nagyobb gyerekeket, sőt alig háromhónaposan már egy idegen nagylánnyal is kokettált és hangos kurjongatásokkal hívta fel magára a figyelmét.

Az első-nem-első gyermek körüli életkörülmények adta különbségek ellenére amíg a nagyunk egy dübörgő szabadtéri koncerten is aludt, ha olyanja volt, addig a kicsi a kisebb neszekre is ébred. Ez inkább a lakásunk elrendezéséből adódhat, ítt az emelet biztosította nyugalom hozzászoktatta a csendben alváshoz, még ha a bátyja időnként a szobája ajtaja elől is kiabál le nekünk.
A nagyunk az erkélyen az álló babakocsiban nagyon jókat aludt minden nap, már az overálba öltöztetés közben elnyomta a buzgóság, míg a kicsire a téli ruhát rácibálni egy tortúra, és kb. egy, de néha öt percig is hajlandó a nem mozgó babakocsiban elnézelődni.

Nemrég visszanéztem egy-két videófelvételt mozgásfejlődésileg, ahol a nagyobbikunk alig két-három héttel idősebben már nagyon tudatosan négykézláb mászva érte el a tíltott tárgyakat, amíg a kicsinél a már egy ideje tartó négykézlábas hintázás mellett most csípek el inkább balettmozdulatokhoz hasonló formációkat, és tegnap láttam először igen határozott és tudatos előre kúszást. Most már nem titkolja előlünk, hogy tud forogni hátról hasra is, de időről időre elfeledni látszik a tudományát, és háton fekve egy cserebogárhoz hasonló kapálózással jelzi nemtetszését.

Hála a már évekkel ezelőtti pedánsságunknak (nevezhetjük túl aggályoskodónak is) vissza tudjuk nézni, hogy a nagyunk ennyi idősen ugyanezeket a kajákat és ugyanezeket a mennyiségeket ette egy-egy alkalommal. Csak hogy ő naponta ötször, néha hatszor, míg a mi kicsink minimum hatszor, de inkább hétszer-nyolcszor eszik egy nap, néha úgy érzem, hogy az egész nap egy etetési körforgásból áll. Mindezek ellenére a nagy ekkortájt súlyosabb volt, mint a mostani héthónaposunk.

Arra is emlékszünk, hogy a  nagy - minden túlféltés és -aggodalmaskodás dacára, vagy éppen ezért - ennyi idősen már második antibiotikum-kúráján volt túl, míg az öccse - bár van, aki hozzon haza ilyen-olyan vírust vagy egyéb betegséget - még nem volt beteg.
A fogzásban is vannak komoly különbségek, a  bátty fogai szinte észrevétlenül jöttek ki, míg a kicsit jobban megviselni látszik a kibújásuk.

Végkövetkeztetés nincs. Talán csak annyi, hogy amikor tegnap este vacsoráztatás közben  az arca simogatására elalélva mosolygó kicsit az ágyába téve átmentem a nagyhoz jóéjt puszit adni, futólag felmerült bennem, milyen kár, hogy még egy harmadik porontynál mindezt nem tapasztalhatjuk meg. No, de ez eléggé futó gondolatnak bizonyult, és a hajnali ébredések közben már nyoma sem volt a fejemben.

Alvós II.

Volt egy időszakunk pár éve, amit így utólag is gyakran emlegetünk. Az éjszakákat általában átalvó nagyobbik gyerekünk párhónapos korában elkezdett éjszakánként ébredni. Ötször, néha tízszer, sőt volt olyan, amikor tizenötször mentünk be hozzá félálomban, és keresgéltük a cumiját az ágyában a sötétben. Nem volt sírás, nem kellett kivenni és vigasztalgatni vagy sétálgatni vele, és enni sem kért, csak a cumiját hagyta el valahol menetközben, de még így sem igazán esett jól a gyakori sötétben botorkálás egyikünknek sem. Már végigolvastam minden okos cikket az interneten, sőt gyerekneurológust kerestem, amikor egyszer csak elmaradtak az ébredések. Utólag is csak találgatni tudunk az okokról, a mozgásfejlődés, a napi élmények ilyen módon feldolgozása, és/vagy a fogzás szerepelnek a listánkon.

A kicsikénk még hamarabb elkezdte az éjszakákat átaludni, sőt az esték az első két héttől eltekintve nagyon is kellemesen teltek, mert megtanult egyedül elaludni, és - bár a mozgásban nem döntött csúcsokat -általában még inkább szülőbarát gyerekként tekintettünk rá. Aztán három napja éjszaka motoszkálásra, rendezgetésre, kicsi nyekegésre ébredtünk egyszer, majd kicsit  később újra, majd újra, végül négy óra magasságában már enni is kért. Ez az elmúlt két éjszaka is megismétlődött, és visszatérni látszik az a rémálom-időszak, amikor ismét felváltva vándorolhatunk a gyerekszobába. Csak hogy ő nem cumizik (igaza van, nem jön belőle semmi, akkor minek fárassza magát vele), és mellette még van egy nagyobb, aki a rosszakat álmodós korszakát éli, így hajnalonta időről időre megjelenik nálunk, kitúrva apját a helyéről, néha álmában beszél, gyakran keresztbe fordul és lerúgja a vesémet és/vagy a fejemet, sőt ha megunva a hadakozást, hajnalban kiosonok mellőle, gyakran felébred rá, és nehéz még némi alvásra bírni.

A nagyunk átjárkálása még pocakos koromban kezdődött. Nem kísértük vissza a saját ágyába, mert lusták voltunk úgy gondoltuk, a kistestvér érkezése okán nem árt egy kis extra megértés a részünkről, gondoltuk, majd elmúlnak az éjszakai séták. Időnként előfordul, hogy nem jön át, akkor reggel rémülten ébredünk, hogy a gyerekkel valami baj van, mert nincs mellettünk. Agyaltunk sokat a saját szobánkban elhelyezett plusz matracon (amivel nem tíltjuk ki a szobánkból, de mégsem a szülői ágyat veszi el tőlünk) és a gyerekek egy szobába költöztetésén is (hátha a testvére közelsége is ad biztonságérzetet), de végül - bízva abban, hogy majd magától elmúlik ez az időszak is - nem rendeztük át a szobákat. Most pedig már azért sem látszik ez időszerűnek, mert a kicsi gyakori éjszakai akciója megzavarhatja a nagyot.

No, így történhet meg az, hogy bár nekem az alvást illetően már sikerült valamennyire a normál kerékvágásba állnom, és este nem alszom el kb. öt perc alatt a kanapén, és nem ébredek hajnalok hajnalán magamtól, hogy aztán hajnali posztokat gyárthassak a csendben, mégsem múlnak a karikák a szemem alól, és a családfő sem tűnik nálam sokkal kipihentebbnek.

Csak remélni tudjuk, hogy ezek egyszer csak, lehetőleg minél hamarabb elmúlnak, és megkönyörülnek már nem annyira fiatal szüleiken.

2012. december 21., péntek

Szabadidős

Végül is nem panaszkodhatom, van nekünk időnk egymásra kettesben, gyerek nélkül.
A recept: végy egy nagyobbacska betegeskedő gyereket, aki éjszaka nem alszik túl jól, sokat forog, néha beszél álmában, és keverj hozzá egy nem betegeskedő kisebbet, aki többhónapnyi átaludt éjszaka után egyszer csak elkezd hajnali 3-tól beszélgetni és az ágyában rendezkedni, majd 4 magasságában úgy dönt, hogy telerakja a pelenkát a spenóttal és ha már így történt, enne is valamit. Mindezt fűszerezd meg két olyan szülővel, akik bármilyen korai órákban történik mindez, visszaaludni nem tudnak. És lám, kész a "nyugis hajnali órák kettesben" fantázianevű végeredmény.

2012. december 20., csütörtök

Képeslapos

Tegnap megérkezett a postán az egyetlen papíralapú képeslap, amit még rendszerint szoktunk kapni karácsonykor és húsvétkor. Szívet melengető ilyet kapni, még ha mi ebben (is) megbízhatatlanok vagyunk és nem küldünk. Feladója köszön nekünk ezt-azt, és kíván ezt-azt. Mi is köszönjük neki, hogy bár személyesen ritkás, de egyébként stabil része az életünknek, jókat tudunk vele beszélgetni, finomakat süt nekünk és a fiainknak pedig igazi tündérkeresztanyja. És igen, aggódom kicsit, most hogy távolabb költöztek és másik irányból érkezik hozzánk, az első időkben ismét eltéved párszor hozzánk jövet.

2012. december 18., kedd

Gyerekszáj LXXXII.

Az uszoda pénztáránál kéri a belépőjegyet: "Hello! Egy anyuka és egy kisfiú!"

2012. december 16., vasárnap

Adós II.

Leadtuk a két cipősdobozt. Az, amitől féltem végig, nem következett be, az adományozó nem gondolta meg magát és nem próbálta meg egy-két játékát visszakérni. Sőt, az egyik csomagot ő cipelte, botladozott vele végig a sáros járdán, már attól tartottam, hogy magával együtt belemártja egy tócsába.

Útközben még bepróbálkozott azzal, hogy az egyiket adjuk D.-nek, a barátjának. Úgy tűnik, az bizonyult az egészben a leginkább megfoghatatlannak, hogy nem mi adjuk át valakinek az ajándékot. És ha már ezt nem lehet, akkor legalább nevezzük el azt a kisfiút. És jó, karácsonykor majd gondolunk arra az ismeretlen hároméves kisfiúra, akinek a mi csomagunk jut.

Kihasználva, hogy az eső sem esett dél körül, sétáltunk egyet a belvárosban is, majd hazafelé hagytuk magunkat megsarcolni is abban a bizonyos M betűs sültkrumplis boltban.
Most csendespihenő van, a nagyunk mesét néz, a kicsi beszélget. Mindkettő alvás helyett műveli ezt. Na, de minden nem klappolhat.

Estés

Mostanában azon aggódom, hogy a mi kicsink miért eszik ilyen nagyon sokat, és ráadásul kétóránként. Nincs mese, ha nem kap időben kaját, megoldja maga, még ha közben egy nagy párna is nyomja őkelmét:

Szeretem, hogy mindig ilyen jókedvű:

Adós

Adni jó - halljuk sokszor, bólogatunk, aztán továbbmegyünk, és adunk vagy nem (a többes szám helyett most inkább az egyes szám dukálna). Én is elég sokat adtam az elmúlt években, de a könnyebb utat választottam: főleg anyagiasult formában (pénzzel, ruhaneműk vásárlásával), vagy fizikai jellegű segítségben (időnként hétvégén pultoslány voltam a családi kocsmában vagy mezőgazdasági munkás a kertben) és a családi körön belül tettem mindezt, ott is volt elég rászoruló. Amíg metróval jártam, az aluljárókban a virágüzletek helyett mindig a helyenként csúnyácska virágcsokrokat vettem meg az öreg néniktől. Meg aztán adtam az utcán ennek-annak, kb. öt év után sem felejtem el azt a bácsit, akinek azért nyomtam a kezébe valamennyi pénzt, mert egy pillanatig a nagypapámra emlékeztetett. Néha sms vagy képeslap formájában igyekeztem hozzájárulni rászorulók támogatásához, bár mindig tartottam attól, hogy nem jó helyre kerül a támogatás. És adtam nap mint nap szeretett embereknek, kollégáknak figyelmet, jó szót, kedvességet.
Tudtam, hogy ez édeskevés, főleg amikor egyszer a barátnőm mesélte, hogy időnként karitatív szervezet szervezésében dolgozik egy kórházban, máskor pedig mástól azt hallottam, hogy arctalanul ad ezt-azt szervezeteken keresztül nehéz sorsú embereknek, és akkor is hiányérzetem támad, amikor az általam olvasott blogokban látom, hogy milyen sokféleképpen segíthetnénk még, és milyen sokan lennének ezért hálásak.

A cipősdobozokról évről évre lehet hallani, de szégyenszemre valahogy mindig lekéstem róla. Most időben sikerült még észbe kapnom, és szerencsémre még két üres cipősdobozt is találtam itthon. Híven az eddigi könnyebbút-kereső ösztönömhöz rögtön jött a gondolat, hogy elmegyek a boltba, és televásárolom (közben azon sajnálkoztam, hogy a bakancsos dobozok, amiket nemrég kidobtam, mennyivel nagyobbak voltak), de még időben észbe kaptam.
Kikészítettem a dobozokat a csomagolópapírokkal, és vártam, a halacska pedig beleúszott a hálómba, megakadt a szeme a kis kupacon. Elmeséltem neki, hogy milyen nagyon sok gyereknek nincs nem hogy játéka, még ennivalója sem, és most mi, ha ő is úgy gondolja, körbejárjuk a gyerekszobát, és odaadunk ezeknek a gyerekeknek néhány játékot, és utána teszünk még bele édességet is. Lelkesen hordta a játékokat (és itt kérünk elnézést azoktól, akiktől esetleg azokat ajándékba kaptuk). A kedvenc gyurmáknál megakadtunk kicsit, mert ő "mindegyikkel szeret játszani, és csak egy bontatlan dobozt tud nélkülözni", és ráadásul "a kék színű a kedvence", de aztán néhány perc elteltével saját magától odahozott még egyet, hogy a másik dobozba is jusson.


Kis lépés ez, mindkettőnknek, de - minden sallang nélkül - remélem, egy út kezdete. (És hogy mennyire sokan vannak jó gondolkodású emberek, az is bizonyítja, hogy a belinkelt honlapon a számláló szerint reggel óta közel 3500 látogató járt.)

2012. december 15., szombat

2012. december 13., csütörtök

Izgalmas

Az idei karácsony előtti napok is bővelkednek a szokásos izgalmakban: Vajh' sikerül karácsonyig életben tartanom a mikulásvirágomat? Vesztésre állok.

Újhelyzetes IV.

Megtanulhattam volna már, hogy nem akkor kellene jobban odafigyelnem magamra, másokra, a mindennapokra és az időnkénti kikapcsolódásra, amikor nagyon fáradtnak és hajszoltnak érzem magam (pedig belegondolva nem is annyira vészes az), amikor az az érzetem, hogy nincs egy nyugodt tízpercem magamra (pedig belegondolva igenis vannak tízpercek), hanem az ezután következő időszakra. Mert ha nem jön egy ajándék nyugodt fél nap legalább, vagy valami más, ami ad egy újabb löketet, idővel borul a bili.
Nálunk sem lila köd uralkodik, habcsók-életünk sincs, és sokszor nem is annyira kerek a világunk. A túlélésben segít a humor, az, hogy utólag már viccesen tudunk felfogni problémákat, és ettől - mire poszt formájában megfogalmazódnak ezek - már nem is tűnik olyan vészesnek egy-egy nap/történés/helyzet, és talán a vicces sorokkal önkéntelenül kerekítek ezen az életen, becsapva ezzel az olvasót és saját magunkat is.

Tegnap este kiabáltam. Többször is, többekkel is. Olyanokon, ami egy könnyebb napon meg sem kottyan, de most igen soknak tűnt, és tehetetlenségemben hagytam magamon a mérget eluralkodni. Ilyenkor előbukkan a régi, nem-szeretem énem, amikor már szőrszálhasogatósan vártam el tetteket, amikor mogorva voltam, ha bal lábbal keltem, és amikor zárkózottságom sokakat elriasztott. Nem szeretem ezt, szégyellem magam utána (sőt általában már közben is), főleg, ha egy négyéves azt kérdezi a miattam joggal ideges apjától, hogy azért mérges-e rá is, mert én rá vagyok az. Nem szépít a helyzeten az, hogy ezek a kiabálások nem feltétlenül a kiváltó okra, hanem a többi mindenre koncentrálva reagálnak, és az sem, hogy már közben érzem, ez így nagyon nem jó, és bár tudom, hogy utána megkönnyebbülök és jó ideig nem lesz ilyen, a tüskék mégis ott maradnak bennük, de főleg bennem.

Ez az új felállás nehéz. Még azt sem mondhatom, hogy a vártnál nehezebb, mert tudtuk, hogy nem lesz egyszerű, mégis nehezebben élem meg. A lelki oldalát ugyanúgy, mint a fizikait. Nehéz itthagyni egy féléves gyereket, nehéz másban úgy megbízni, hogy jó kezekben tudjam, nehéz szemet hunyni afölött, hogy nem minden megy olyan gördülékenyen. És mellette nehéz reggel berohanni és teljesíteni, időnként a munkával kapcsolatos tennivalók közé egyebeket beiktatni, aztán hazarohanni, itthoni életre átlényegülni és újra teljesíteni, párhuzamosan, mert a munka nem áll meg. Az a pozitív hozadék, ami az elején még meg is volt, most halványulni látszik, hiába takarít helyettem másvalaki, amellett, hogy látom, nem úgy teszi, ahogy én tenném, és emiatt bosszankodom, mégis fogyóban van a délutáni közös játékra és türelemre tartogatott erőm. És nehéz türelmesnek lennem, hiszen még csak alig másfél hét telt el az igazi "új életből", de valószínűleg ebben benne volt az előző egy hónap, amikor még szedett-vedettebben éltünk.

Kikiabáltam magamból a feszültséget, sebeket hagyva  magam után, és közben abban reménykedem, hogy az új erő kitart addig, amíg mindenki megszokja az új felállást. Főleg én.

Csendes

...és amikor végre elcsendesül a kabátzsebemben az adóvevő a gyerekszoba kicsi lakója, már nem sóhajtozik és nyekeg fel időről időre, megszólal mellettem - a frászt rám hozva - a beszélő kutya.

2012. december 11., kedd

Havas

Köszönet annak a személynek, aki kitalálta a hosszú nyelű kisseprűt (aminek a másik végén jégkaparó van), így az apróbb termetűek is beszállhatnak a kocsitakarításba:

Egyébként IV.

Egy hét alatt két pár kesztyű tűnt el az óvodában. Az apja próbálta menteni a helyzetet, és hazahozott egy fél párat, csak éppen nem az övét, így azt viheti vissza. (És egyébként nem érti, hogyan tudják mások a másik gyerek kesztyűjét hazavinni. Kérdezi ő, aki nyáron egy idegen melegítőben hozta haza a mi gyerekünket.) Itthon hosszas (lilafejű) faggatózás után kiderült, hogy "már nem volt rá szükségem, és a zsebembe nem fért bele, és letettem a favonatban". Mire megveszem a kalapgumit, nem lesz mihez hozzávarrni. Hurrá, úgyis béna vagyok ebben!

2012. december 10., hétfő

Akcióz II./11.

"Szia, hangos nagyfiú! Megyek aludni. Te még üldögélsz itt a kádban? Jó, anya vagy apa biztosan kivesz majd onnan. Szia, apa! Apaaaa! Sziiiiaaaaa! Mindig örülök neked. Megyek a szobámba aludni. Szerinted anya ad még nekem valami kaját? Csak kérdezem... Gondoltam, ennék még valamit.

Anya, anya, az ott kaja? Kérek! Kéééérek! Ne az előkét igazgasd már, adjad a cumisüveget! Nah, ennyi most elég is volt. Igen, három korty elég volt. Szeretnék felülni. Segíts már, ne nyomjál vissza! Miért, miért? Azt a színes izét szeretném megnézni, ott a sarokban. Anya! Ez nem világít! Apa elfelejtette bekapcsolni? Miért nem világít???? Nézem még kicsit, hátha beindul.

Jó, akkor eszem még kicsit. Nem, azt hiszem, nem vagyok olyan éhes. Már megint visszafelé nyomkodsz! De én szeretnék felülni! Segíts máááár! Eh, még mindig nem világít? Elromlott? Nanemár! Direkt nem kapcsoltatátok be? Szülők gyöngyei, még ennyit is sajnáltok tőlem?

Nem, nem kérek többet enni. Te fenyegetőzöl? Fenyetőőőőőzööööl? Mi az hogy döntsem már el? Eldöntöttem, nem kérek többet. És nem jössz vissza, ha mégis kérek? Nem tűnt még fel, hogy nem te vagy itt a főnök? Most hova viszel? Az ágyamba. Szuper. Akkor leteszem kicsit a fejem.

Hehe, szia! Azt hitted, hogy aludni készülök? Hát nem! Mit vigyorogsz ott az ajtóban? Elmész? Tényleg elmész? A villanyt is lekapcsolod? Tudod, hogy olyan átlátszó vagy? Látom ám, hogy legszívesebben visszajönnél megsimogatni a fejemet. Jó, persze, menjél csak, őrizd meg a látszatot, hogy te diktálsz.

Hát jó, akkor mégis alszom kicsit. Reggel jössz majd, ha felébredtem?"

2012. december 9., vasárnap

Fogas

A nagyobbik gyerekünk elsőjét véletlenül vettem észre, a másodikat még úgy sem. Egy anyuka jegyezte meg valahol, hogy milyen édes ott az két kicsi rizsszem egymás mellett, mire én villámgyorsan megfordítottam az akkor még egyetlen gyermekünket, hogy belelássak a szájába. Szerencsénk volt, a többi kibújását sem éreztük meg nála.
A kisebbikünknek hetek óta folyik a nyála eredmény nélkül, aztán mára kibújt az első foga. Mondhatnám, hogy nála sem vettünk észre semmit, legalábbis az éjszakáink nyugodtak továbbra is, de akár rá is foghatnám, hogy az orrfolyásnak és a mai nyűgösségnek ez lehet oka. Akár tarthatok a további fogaktól, és megnyugodhatok, mert mégsem náthás.
Csupa találgatás ez a gyereknevelés.

Sütős

Lássuk csak: a receptet én találtam vagy három éve a neten, és karácsony előtt én szoktam mondogatni, hogy ideje lenne kisütni az idei adagot. Ja, nem, a formákat is én halmoztam fel vettem meg hozzá. Az összes többi a férfiak dolga kiváltsága nálunk, sőt még azt sem kellett külön megemlítenem, hogy a karácsonyi szalvéták kerüljenek a dobozokba.
Elkészült, ahogy elnézem a mai fogyást, kétséges, hogy karácsonyig kitart, pedig én nem is szeretem, és nem is eszem:

Egyébként III.

Most már biztos, kesztyű-, sál- és sapka-nagyhatalomnak számítunk családi szinten. Nincs az az előszoba, ahol mindez elférne.

És az is biztos, hogy a mi gyerekeink nem alszanak egyszerre egyetlen hétvégén sem. Sőt. A még jó alvó is erőnek erejével ébren tartja magát, nehogy lemaradjon valamiről.

2012. december 8., szombat

Vásárlós

Ma nem jutott ki a nyugis, egyedül nézelődős vásárlásból, sapkavásárlási célzattal vinnem kellett a célszemélyt is fejével együtt. Nem egy türelmes fajta, így reménykedni sem mertem abban, hogy nézelődni is tudok, már odafelé menet neki is sorolgattam miket szeretnék beszerezni. És milyen jól tettem... majdnem elfelejtettem magamnak táskát nézni. Amíg azért kicsit elcsábultam a női ruhák közé is, a kísérőm, akinek a kocsiból kiszállva már 20 lépés után zsibbadt a lába a sétától, leült egy próbababa lábához. Időnként utánam szólt, nehogy otthagyjam, majd elkezdett karácsonyi dalokat énekelgetni. Mire tettem egy kört, már azt hallottam, hogy a vásárlók közül két nő is beszállt a rögtönzött műsorba.
A dal végeztével továbbmentünk a gyerekrészlegbe. Nem számoltam meg, hogy hányszor mondtam el, nem veszünk játékot, ahogy azt sem, hogy hányszor szóltam neki, el ne tűnjön. Az viszont, hogy jó testvér, már most látszik. Amikor leesett neki a papírtantusz, hogy ma tényleg nem kap semmilyen játékot, elkezdett az öccse érdekében lobbizni, és felváltva hordta oda a bébijátékokat.
Már csak a férfizoknik között válogattam, amikor ősegítsége teljesen magától beállt a kassza előtti sorba, és még oda is szólt, hogy nyugodtan nézelődjek, majd ő foglalja a helyet.

A másik üzletben olyan sebességgel kapkodta le a polcokról a táskákat és olyan vehemenciával ajánlgatta őket, mintha jutalékot kapna a bolttól hogy a végére már azt sem tudtam, tényleg olyat szerettem volna-e magamnak, amilyennel a végén kijöttünk.

Hát így kell kérem vásárolni. A végére azért elpusztult néhány agysejtem most is.

Játszós

Az esti fürdetésnél panasz fogad, ahogy belépek a fürdőszobába: - Anya, apa nem engedte, hogy Ábellel játsszak. Pedig én nagyon szeretek vele játszani.
Én: - Miért, mit szerettél volna vele játszani?
Ő: -Cápásat. Ő a halacska, a cápa* pedig megeszi.

(*A játék lényege: Egy műanyag cápával döfködte volna a halacskát.)

Ha-s

Ha leülsz (nem, nem pihenni, hanm dolgozni), biztosan nyekergés a válasz rá, ami a láttodon átcsap egy vigyorgásba, és egy új játékkal átmenetileg megszüntethető.
Ha még egyszer leülsz (még mindig nem pihenni, hanem dolgozni), éhes nyekergést hallhatsz és indulhatsz is kaját csinálni.
Ha a család legkisebb tagja élete első orrfolyós (dáthás? fogzásos?) napját éli, az nem jelenti azt, hogy kevesebbet eszik vagy többet alszik, előbbit kb. máfél óránként tenné, az utóbbit pedig ritkábban és rövidebben.
Ha túlestetek a soros orrszíváson és a gyermekkel az egyik kezedben, a mobilt a másik válladdal tartva éppen fontos telefont bonyolítasz, a konyhába lépve szembesülhetsz azzal, hogy a dugulós mosogatóval valami más gond is lehet, mert áll a víz a konyhában.
Ha a gyermek a hordozóból szurkolva nézi, ahogy feltakarítod a vizet, ugyanonnan annak is szemtanúja lehet, ahogy a végén egy elegáns mozdulattal ki is öntöd annak egy részét vissza a konyha kövére.
Ha tele pocakkal leteszed a gyermeket aludni, és reménykedsz némi nyugalomban, rájön, hogy még mindig enne egy keveset.
Ha az ismételt kajálás után leteszed aludni, és végre elalszik, te pedig reggeliznél, biztosan felhív valaki munkaügyben.
Ha leteszed aludni, és el is alszik, és hirtelen azt sem tudod, hogy reggelizzél vagy végre felöltözzél, ez a kérdés megoldódik rögtön, mert közben a mosógép is lejár és teregethetsz.
Ha végre alszik, te felöltöztél és délben már reggeliztél is, sőt ki is teregettél, és végre lerogynál kicsit, akkor bekopog a szomszéd valamiért, és láthatóan baromira ráér némi csevelyre.
Ha rácsuktad az ajtót a szomszéd orrára, és végre kikapcsolhatnál, akkor biztosan újra csörög a telefon, és akkor is fel kell venned, ha utólag kiderül, hogy téves volt.
Ha a kicsi gyermek valami csoda folytán újra alszik, a konyhában a vizet is feltakarítottad, átmenetilg a telefonod sem csörög, a munkát is befejezted, és lerogynál kicsit, akkor ér haza az örökmozgó nagyobbik gyerek, az őt elszállító apja pedig rögtön siet is tovább még a munkahelyére, elkezdődik a délutáni műszak.
Ha végre leülnél és mindezt leírnád, a nagyobbik gyerek olyan mesét kér, amit vagy vészesen közel az alvó öccse szobájához nézhet vagy a te laptopodon, inkább felajánlod a saját gépedet.
Ha pedig végre a laptop is felszabadul, a segítő személyzet is itthon tartózkodik, és leülnél egy posztot írni, felébred a kicsi és kezdődik minden elölről.

2012. december 6., csütörtök

Mikulásos

A Mikulás tegnap az óvodában járt. Volt nagy izgalom, örömködés, majd közös éneklés, aztán a csomagok átadásakor azt is mondta az ősz szakállas a mi gyerekünknek, hogy jó legyen, mert különben visszajön és hoz neki virgácsot. És igen, idén is volt a csomagban piros alma, ami különösen örömet szerzett a mi fiúnknak.

Ha már a közelben járt, hozzánk is elugrott már tegnap este, mire leértünk az emeletről, ahol minden szobát ellenőriztünk, hátha hagyott valamit az ablakokban, a lenti ablakba suttyomban elhelyezte, amit a mi két gyerekünknek szánt. Volt nagy örömködés itthon is, nagyon jól eltalálta az a Mikulás, hogy mit szeretne a mi nagyobbik gyerekünk, a kicsi pedig csak úgy általában örült a zenélős kutyának. A  nagytesónak még arra is jutott figyelme, hogy az ablakból levegye a kicsiét, ha már ő nem tud oda felmászni:
Jutott a kiscsizmákba egy nagyobb és egy kisebb csoki mikulás is, az én kabátzsebembe pedig kifelé menet egy duci csokifigura került. Virgácsot itthon nem hagyott, jelezve ezzel azt is, hogy - bár sokszor fárasztó főleg a nagyobbik gyerekünk - egy rossz szavunk nem lehet a magaviseletükre.

Valamikor két-három éve, amikor elkezdődött nálunk ez a várakozós játék, kicsit idegennek éreztem egy piros sapkás, ősz szakállasra fogni mindezt, de rájöttem, hogy milyen izgalmat hoz ez az életünkbe (arról nem is beszélve, hogy előtte milyen fegyelmező eszköz is válhat belőle), így én is örömmel élem át vele, velük ezt az egészet.

2012. december 5., szerda

Pörgős III.

Volt ám az elmúlt időkben még egy játszóházas születésnapi buli, amin összcsaládilag felvonultunk az egyik szombat délután. Az ünnepeltet, nagyobbik gyerekünk kis barátnőjét alig-alig láttuk, csak néha villant meg a ruhája színe a szemünk sarkában, ahogy a mi nagyfiúnknak is sikerült még az ajándékozásról is lemaradnia, mert a torta után rögtön elrohant még a csúszdán lecsúszni párat. Bármennyire is ritkán jut eszünkbe a játszóházi program, mint lehetséges hétvégi kiruccanási cél, mindig meg kell állapítanunk, hogy lehet, számunkra sok(k) egy ilyen zajos helyiségben eltölteni egy-két-három órát, egy gyerek számára ha minden kötél szakad, jó kis lefárasztós elfoglaltságot jelenthet.

A kicsink ezt a nagy felfordulást és hangzavart is nagyon jól viselte, jobban mint mi. Belepróbáltuk a kis testét még a hintába is, tetszett is neki, de a lecsúszott krumpliszsákhoz hasonlító testtartást látva idővel kimentettük belőle. Még egy jóízű uzsonnát is elfogyasztott az egyik csendesebb sarokban, majd hazafelé tágra nyitott szemmel nézte a kocsi plafonján a fényeket.

2012. december 2., vasárnap

Gyerekszáj LXXXI.

Annak jegyében, hogy nevelni nem csak egrecíroztatással és rendre utasítással lehet, a dícsérettel sem fukarkodunk, ha okunk adódik rá. A blogmikulásos összejövetel utána a kocsiban megjegyzem, hogy milyen ügyesek és okosak és jólneveltek voltak ők, és hogy mennyire büszke vagyok rájuk. Mire ő, csak a biztonság kedvéért az apja érzéseit is lecsekkolja: "Mindketten büszkék vagytok?" Majd, amikor már ötödjére kérdezi meg, mikor érünk már a pályaudvarhoz, és kezd a feledés homályába veszni, mennyire jó fiú is volt ő, a biztonság kedvéért újra tisztázza: "Még mindig boldogok vagytok rám?"

Akcióz II./10.

"Hát, te ki vagy? Te is anyáék ismerőse? Jó, te is tarthatsz kicsit az öledben. Szia anya, mit hoztál? Látod, milyen jó dolgom van? Mindenki szeretget. Azmiazmiazmi? Kaja? Az van a kezedben, ugye? Na, jó, ideje volt már. Nem mondtam még, de már kezdtem éhesedni. És te ki vagy? Téged ismerlek. Te már etettél engem, amikor  még pici baba voltam. Te kanalazgatod majd ezt a finomságot? Nekem jó, de akkor gyorsabban adogasd! Anya nem mondta még, hogy az ő keze gyorsabban szokott járni? Hééé, ne oda beszéljél, hanem ide figyeljél! Én itt tátogok...

Igen, szeretem a sütőtököt. El is mesélném, ha nem tömnéd bele a számba ilyen nagy adagokban. Apa, látod, etet engem ez a néni. Persze, nem baj, az a lényeg, hogy finomat kapjak! Azt hiszem, elég volt. Igen, jöhet a víz. Ja, ja, úgy érzem, tele vagyok, nem kérek már többet. Jaj, ne már! Már megint azzal a dörzsölős papírral törlöd a számat. Ez nem szeretem. Vedd le rólam ezt a kényszerzubbonyt is, összekentem.

Most hova viszel, anya? Ez kinek az ágya? Húúú, mennyien vagytok? Mindenki engem néz? És mindenki lány? Nem láttatok még pici fiút pelenkacsere közben? Nagyon népszerű vagyok.
Ott van az a széphajú kislány a mosolygós anyukájával. Ott van a nagymama-szagú jókedélyű néni. És az etetőszék-néni is, meg az, aki az előbb etetett. Te tényleg adtál már enni a hangos nagyfiúnak is, amikor ilyen pici baba volt?

Blog? Milyen blog, anya? Te ezt le szoktad írni? Jó, akkor azt is meséld el, hogy az előbb sikerült a sajttortából lopnom, sőt, meg is kóstoltam! Hmmm, nem is volt rossz. Mikor leszek már olyan nagy, hogy ilyeneket is ehhessek?"