2013. december 31., kedd

Szilveszteres

Nem indult túl jól a mai napom. Először is korán kezdődött, olyan fél 3 magasságában éberré köhögtem magam, így onnantól felváltva ittam kávét, interneteztem, néztem tévét, és próbáltam aludni kanapén, ágyban. A fiúk bezzeg kipihenték magukat, így a téli szünet végére kezdenek átállni a sokáig alvásra.
Aztán folytatódott azzal, hogy amikor a családfő elmenekült elment bevásárolni, a kisebbik szemefénye sérelmezve, hogy itthon kellett maradnia, olyan masszívan követelőzött ordított az előszobában a két cipőjével a kezében, hogy idővel - amikor a taknyos orrát is a cipőbe törölte - feladtam, és kivittem az udvarra. Őt melegen felöltöztettem, nekem alulra - "nehogy meggyógyuljak" jeligére - a még mindig rajtam lévő pizsama jutott.
Amikor a családfő hazaérve belépett a kapun, valamelyik rémálmát érezte megvalósulni, olyan közelről hallotta a kisebbik beszélgetését, majd rájött, hogy mi már kint üdülünk és éppen azon vívunk, hogy én aztán biztosan nem tologatom körbe-körbe őkelmét a triciklijén.
Megragadtam az alkalmat és felküldtem, ugyan nézze már meg, a nagyobbik gyerekünk egyáltalán itthon van-e, mert 9-ig azért nem szokott aludni, de a korábbi masszív ordítás hangjaira biztosan előbújt volna már. Még itthon volt, és lassan fel is ébredt.

Gyors reggeli után elindultunk a belvárosba szilveszterezni ügyet intézni, persze a kapkodás okán éppen csak hogy elfogadható állapotba kerülve loholtam utánuk a kocsihoz. Naná, hogy életem első rövidke tévés interjújára éppen most kaptak el a téren sétálgatva, ahol nem elég, hogy szégyenszemre be kellett vallanom, mi nem bulizunk szilveszterkor, sőt én még az éjfélt sem bírom kivárni (még jó, hogy nem taglaltam a reggeli indításunkat), csak utána jöttem rá, hogy az egyhetes náthának köszönhetően, a sminkre fordítandó idő megspórolásából és a fésülködés hiányából fakadóan a sokéves átlagnál rosszabb formámat hoztam. Így aztán soha nem leszek médiasztár, max. az antisztárok kasztjába nyerhetek felvételt.

A családfő természetesen hazaérve a csatorna összes híradóját beállította felvételre, hátha bekerülünk családilag valamelyikbe a rendezetlen fejemmel és a folyós orrú gyereksereggel.

Hát így szilveszterezünk mi.

2013. december 30., hétfő

Partiőrséges

A főnökeimnek igazán mákjuk van velem.
Például én a szabadságomat választom egy igazán komoly lebetegedésre (a nem igazán komolyakat fel sem veszem, elvonszolom magam a munkába). És mivel a céges telefonok eléggé gagyik, így saját pénzből vettünk nekem még év elején egy okos telefont, amin látom a céges leveleket is. Aztán amikor végre egy hét betegeskedés után a családfő elrugdos elküld az orvoshoz, várakozás közben akkor sem a magammal vitt csajos könyvet olvasom, hanem megnézem az e-mailjeimet.  És így amikor végre rám kerül a sor és végzek a dokinál, hazajövök szólni, hogy most mégsem jövök haza, mert most hirtelen be kell mennem dolgozni pár órácskára.
Jó hír, hogy a doki fölírt valami antibiotikumot, aminek köszönhetően valószínűleg 2-án és 3-án, amikor szintén szabadságon lennék, a karácsony előtt érkezett e-mailes kérésnek megfelelően mégis be fogok tudni menni dolgozni.
A másik jó hír, hogy a gyerekek a szilveszter napjának délelőttjét a belvárosban lófrálva tölthetik, amíg én az illetékes minisztériumot próbálom majd ostromolni, hogy a ma elkészített papírokat ugyan vegyék már át tőlem a határidő lejárta előtt.

Ja, hogy a poszt címéről is essen szó: míg én bent köhécseltem és orrot fújtam, addig az itthoni óceánon tragédia történt, de szerencsére a parti őrség minden vízbe pottyant embert megmentett a cápáktól:

Sorozatos II.

...avagy testvérek:





Sorozatos

...avagy a kettes számú konyhatündér:




Nagytesós

"Szeretnék kiszállni és legyen már végre ennek a pocsék napnak" - mondta tegnap egy sírás után a fürdőkádban ázva a nagyobbik gyerekünk. Meglepett. A tartalommal is, a fogalmazásával is. Legyünk azért optimisták! Lássuk meg a jó dolgokat az életben! - gondoltam, és rákérdeztem, hogy a délelőtti jó kis programunk az smafu-e. Nem, az tényleg jó volt, de egyébként meg elege van abból, hogy Ábel mindig ütögeti őt, erősen, úgy, hogy fájdalmat okozzon. Az előző sírás is egy legókockás fejbevágásból indult ki, de aztán még egy újabb sérülést is okozott saját magának a csappal, így a mérleg nyelve még inkább kibillent.
Hát, igen. Maga ez a mondat is adott elég gondolkodni valót, és azok a gondolatok is, amik emlékképek formájában jöttek velem szembe az este folyamán. Amikor késő este már ágyba bújtunk, akkor is ott tülekedtek az agyamban, tartottam is tőle, hogy álmatlan forgolódás lesz belőle, újra elindulnak a fogaskerekek, és csak rosszabb lesz tőle a hangulatom, vagy arra jutok, hogy itt mi, a szülők valamit nagyon elszúrunk.

Tudom, hogy a kívülállók számára a mi kis családunk amolyan kis (eléggé) kiegyensúlyozottnak, (gyakran) viccesnek tűnik, ahol a gyerekek, bár fárasztóak, jó fejek, a felnőttek pedig igyekeznek mindenben még jobb fejek lenni, vagy ha ez mégsem sikerül, akkor annak is mindig adódik valamiféle magyarázata, esetleg jönnek a felmentő körülmények, amitől még az is hőstettnek tűnik, ami nem feltétlenül az.  Én is beleesem abba a hibába, hogy úgy gondolom, viszonylag jól teljesítünk, sőt néha még csúnya gondolataim is támadnak arról, hogy más gyerekek még ennyit sem kapnak törődésben, figyelemben, értékeljék a mieink, amijük van, de aztán újra és újra megállok, lecsupaszítva a mindennapokat és történéseket bizony úgy látom, hogy nem lehetünk annyira büszkék, amennyire láthatóan (vagy látszólag) vagyunk, mert - és ez mennyire igaz - csak egy életünk van, és nekik is csak egy van, amit aztán végképp nem szabad elrontanunk.
Ezek az önmarcangoló gondolatok aztán hol bennem maradnak, hol a családfőt is beléjük rángatva igyekszem a lehető legjobb utat megtalálni, amit aztán - jól-rosszul - igyekszünk járni, hogy nem sokkal később ismét szembesüljek, majd együtt is szembesüljünk az ismételten felbukkanó hiányosságokkal.

Vannak olyan fájdalmas pontok, amelyek ellen nem tehetünk, és vannak, amik viszont jórészt rajtunk múlnak, rajtunk múlnak, múlnának. 
Most úgy érzem, hogy - bár a kisebbik gyerekünk a munkába visszarángatás okán mindösszesen fél évet kapott az anyja kizárólagos figyelméből - elsősorban a nagyobbikunk miatt kell aggódnunk. A kicsi egyrészt láthatóan kerek egész, nem sínylette meg a korai elválást (és ezen az is segített, hogy viszonylag hamar rájöttem, nem tudok munkaidő után még munkával is foglalkozva itthon létezni, ezért megszüntettem a kétfelé figyelést, és így jutott neki csakis-anyás időszak minden napra), másrészt azért jutott neki egy R. is, aki - megkockáztatom - anyjaként szerette és szereti őt. A nagyunk viszont, akinek a 3,5 éves egyeduralmát megtörte az új jövevény, számunkra - bármennyire is az ellenkezőjét látják kívülállók - nem tűnik eléggé kereknek. Amikor jön a kistestvér, a nagyok óhatatlanul a háttérbe szorulnak, amit aztán a szülők esetleg túl is kompenzálva, olyan előnyökhöz is juttatják a szegény hátrányost, ami meg már túlzásnak is érezhető. Ó, biztosan mi is rendszeresen elkövetjük ezt a hibát is, a másikat is, összességében inkább az egyenletességben és a speciális figyelemben látok hiányosságokat. Csakhogy ezt, ahogy minden nap más, nem tudjuk folyamatosan szem előtt tartva szinten tartani, és ehhez a napi küzdelmek mellett - érzésem szerint - szülői hiányosságaink is jócskán hozzájárulnak.

Volt az elmúlt évnek több olyan történése, amelyek nagyon megviseltek, beleültek a fejembe, lelkembe, oda- és visszaragoztam őket, sokszor látni véltem legalább részben az okokat és a jó megoldást, de nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy ezek a meglátások csak ideig-óráig hatnak - mert esendők vagyunk mi is, és ő sem totálisan kiszámítható óraműként működik.

Itt van ez az érdeklődő, szerintünk is, mások szerint is hihetetlenül okos kisfiú, akinek láthatóan az égvilágon semmi baja nincs a kapcsolatteremtéssel, mégis olyan érzésem van néha, hogy ez részben csak máz, és ahogy időről-időre megkopik a külsején ez-az, meglátni véljük, ő mégsem az a könnyed gyermek, amilyennek látjuk, vagy láttatni igyekszik magát.

Nem vagyok például róla meggyőződve, hogy a mostani óvoda jó választás volt, a sok, nagyhangú, sokszor idősebb gyerek között kicsinek, törékenynek, elnyomottnak érzem, ahol az igazi esze, humora előkerülni sem tud. A vegyes csoportnak éppen azok az előnyei nem látszanak előjönni - mivel a nagyokat sok mindenben megkülönböztetik a kicsiktől -, ami miatt odaengedtük. Jó példa erre a tavalyi évzáró előadásuk, ahol a csoportos mondókák és dalok során kívül csak a nagyok kaptak saját versikékkel szereplési lehetőséget, ő - a többi kicsivel együtt - csak háttérszereplő maradhatott. Akkor ott felháborodtam, és - naná, hogy kicsit el is bízva magamat, magunkat - nem értettem, miért nem kapnak az egyes nagyoknál esetleg még eszesebb, okosabb, ügyesebb kicsik is egy-egy négysorost. 
Ő ritkán mesél a benti dolgokról (és csak remélni tudom, hogy nem elfojt magában valamit), de mindig úgy jön haza, hogy nagyon jó volt a napja. Ugyanakkor látva őt bizonyos rendezvényeken a csoportban, összeszoruló szívvel tapasztalom meg, hogy ő mindig valahogy kisebbnek, visszafogottabbnak, elnyomottabbnak tűnik, mint az átlag. Néha már a könnyeimet nyelve nézem, ahogy nem bír például egy játszódélután alkalmával a büféasztal közelébe férkőzni, mert vannak még ott tízen, akik fürgébbek, erőszakosabbak és csak egyszerűen jobban tudnak érvényesülni. (Megjegyzem, hogy legutóbb amikor az óvónők szóltak a gyerekeknek, a büfé megnyílt, lehet odamenni, ő volt az egyetlen gyerek, aki az odarohanás előtt megkérdezte a jóanyjától, hogy mit hozhat a büféből, kér-e inni vagy enni valamit. De azt is tudom, hogy ha rögtön odarohant volna, akkor is valahogy a sor hátuljára keveredett volna.)

Igazságtalan lennék, ha csak az óvodában látnám a hiányosságokat, az azon kívüli életben is meg-megcsillannak az önbizalomhiány jelei. Nem egyszer voltam szemtanúja, hogy játszótéren, idegen, nagyobb hangú gyerekek közelében meghunyászkodott, vagy akár oda sem mert menni az áhított csúszdához. Ezt persze nem mindig vallotta be, inkább úgy tett (vajon kit akart becsapni), mintha egyébként sem oda tartott volna. Kicsit könnyebb a lelkem mostanában, már láttam többször is akár idegen gyerekekkel is barátkozni, és bátrabbnak érzem.

Vagy ott volt az az úszótanfolyam például, ami magában hordozta a lehetőségét, hogy viszonylag hamar átvált egy önbizalom-csökkentő tényezővé, ezen az sem segített, hogy a legjobb barátnak viszont sikerélményei voltak. Fél év után már-már ott tartottunk, hogy a későbbi lelki sérülések elkerülése érdekében - valamilyen mondvacsinált ürüggyel - átmenetileg abbahagyatjuk vele, amikor szerencsére az oktató rábeszélt a folytatásra, de - még nagyobb szerencsére - a következő évben új oktatót kapott, és igazából akkor történt áttörés. Mostanában sikereket ér el (emlékszem, könnyek szöktek a szemembe, amikor először láttam a mély vízbe beugrani vagy a víz alá dugott fejjel úszni, azaz úszást mímelni), és ez határtalanul boldoggá teszi őt is, bennünket is. Ennek ellenére nemrég közölte velem, hogy jövő nyáron nem akar úszótáborba menni, mert azt nem szerette. Nyáron minden nap azt mesélte, hogy milyen jó az úszótábor, még úgy is, hogy neki láthatóan tényleg nem sok sikerélménye volt ott sem, ami miatt én egész héten egy merő görcs voltam, és amikor az utolsó nap reggelén közölte, hogy neki már nincs kedve menni, minden ellenvetés nélkül rögtön felhívtam a szervezőket és lemondtam az aznapi foglalkozást.

No, és igazságtalan lennék, ha a saját házunk táján nem néznék körbe. "Ezt a gyereket a mesék  nevelik" - szoktunk egymás között néha viccelni, amikor bizonyos témákban új és számunkra is megdöbbentő tájékozottságról tesz tanúbizonyságot, de ez nem is annyira vicces. Nem fogom felsorolni a napi, heti teendőinket, bármennyire is jönne rögtön zsigerből a védekezési/magyarázkodási kényszer, ahogy azt sem, hogy nálunk tényleg mindig rend és tisztaság van, és az esetek nagy részében tartjuk a napi, heti beosztásunkat, pedig néha nem is az a fontos. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy nekünk és talán egy ilyen módon is rendezett élethez, követhető ritmushoz szokott gyermekeinknek is az a természetes, a keretek is fontosak, amihez igazodni, amire számítani lehet.
Nincs mit szépíteni, úgy érzem, keveset foglalkozunk velük, de főleg vele. Igyekszünk csak neki programot, elfoglaltságot találni, de igazából nem egy újabb ilyen-olyan programban érzek elmaradást, hanem a kötetlen, csak rá figyelő egymás mellett ülésben, ahol beszélgetünk, vagy valamit közösen csinálunk. Úgy érzem, kevesebbet ülünk le vele, amikor maradéktalanul csak ő és mi vagyunk jelen. Természetesen vannak praktikáink, jól beváltak például a közös főzések, az úszásra jövés és menés, amikor a kocsiban lehet beszélgetni, vagy a könyvtárba járás, amit végre elkezdtünk, és sok egyéb pozitívumot felsorakoztathatnék, de az érzeten ezek nem változtatnak. Nem segít az sem, hogy az öccse egy, már az életkorából fakadóan is több figyelmet kiharcoló típus, aki - bár a bátyját imádja és egyre több mindenben igyekszik ő utánozni - ha olyanja van, egyre többször csapja fejbe őt, és még ha csak kézzel teszi ezt egy fém kisvonat vagy egy legódarab helyett, azért hálásak is lehetünk. No, és hiába járunk könyvtárba, ha a kikölcsönzött könyveket nincs alkalmunk végigolvasni.

Le kell írnom, mert bár többször végigbeszéltük ezt kettesben, és megoldásokat csak részben találtunk, de az eredmény nem megnyugtató: Úgy érzem, nincs összebújva olvasás, társasjátékozás vagy kreatívkodás olyan mértékben, amit - szerintem - ő igényelne. És attól félek, nincs csak osztatlan ráfigyelés, testileg is szeretgetés olyan gyakran, ahogyan - szerintem - ő igényelné. Továbbá az a meglátásom, hogy ha egy jó kis programra is elmegyünk, nem tudunk olyan mértékben csak az ő igényeit kiszolgálni, amilyenre vágyna. És ott van még az is, hogy ha megkergül (nincs rá jobb szó), amit éppen valószínűleg az unalom vagy a figyelemhiány vált ki általában nála, nem mindig tudjuk egy kisgyerek szintjén értékelni és kezelni azt (hiszen ő a kicsihez viszonyítva már nagyfiú), ahogy kellene, és ráadásul gyakran nem is tudjuk csak azt szem előtt tartani, hogy ennek oka van, és ez nem a "rosszalkodás". No, és amikor a figyelmet koránál fogva ügyesebben kiharcoló öccsével birkózás közben ő is becsatlakozik és ötödjére is a császáros sebemre vagy az apja gerincére ugrik, föl sem méri, hogy fájdalmat okoz vele, csak éppen azt a típusú figyelmet és hangulatot igyekszik magának is kiharcolni, amit a másik akkor éppen megkap. És talán (talán...) számára ezek a szeretet nyelvét is jelentik, és az ő mércéjével ez úgy csapódik le, ahogyan még valószínűleg nem is tudná megfogalmazni, nem szeretjük eléggé, olyan mértékben, olyan intenzitással, olyan jeleket közvetítve felé, amire egy ötévesnek, egy ilyen érzékeny és okos kis ötévesnek szüksége lenne.

Sajnos mindezeket nem tudjuk egy patikamérlegre téve számszerűsíteni, ahogy azt sem tudjuk biztosan megmondani, hogy amit mi jelenleg nyújtunk, mennyire elég és mennyire nem az, de maradnak az időnként jövő kínzó gondolatok, félelmek és aggodalmak, majd az önmarcangolás és az újabb elhatározások. Gyakran eszembe jut a jelenet, amikor a néhány hetes öccsét etettem, ő elém állt és a szemembe nézve közölte: "...mert velem is kell ám foglalkoznod, nem csak a kistesóval." Azóta sem mondott ilyet, de úgy gondolom, hogy nem is kell bizonyos dolgokat túlbeszélni. Ő egyszer kimondta, 3,5 évesen. A szülőnek pedig a fejéhez kell kapnia, ha már hagyta ezt az érzést megfogalmazódni a gyerekében.
Szeretném hinni, egy jó szülő attól is jó szülő, mert mindezeket újra és újra végiggondolja és igyekszik javítani rajtuk, és szeretném hinni, hogy mindezek bármikor visszaolvasható leírásával a jövőnket tudom jobbítani és építeni. 

2013. december 29., vasárnap

Alkotós XIII.

Bizonyára csak nekünk jelent újabb és újabb élményt a rajzait meglátni. Ma még sikerült is tetéznem az érzést, amikor ketten minden egyes friss alkotását elláttuk magyarázattal, hogy kettő, öt vagy húsz év múlva is emlékezzünk, mit ábrázolnak. Mindegyikhez hosszas körülírást kaptam az alkotótól.
Katicás űrhajó - mindenféle biztonsági berendezéssel ellátva, ha valamelyik része meghibásodna:
 Rakéta, űr, bolygók és egyebek - természetesen azt is végighallgathattam, hogy melyik a leghidegebb és a legkisebb:
 Teve - már az oázistól távolodva:
 A mai Tropicariumbeli élmények is megörökítésre kerültek - tudományosan megalapozva az egyes állatok ábrázolását:
 Torony órával és egyebekkel - valószínűleg a debreceni nagytemplom ihlette:
 A színes autó és más színességek - mosolyogtató kavalkádban:

Cápás-rájás

Szóval, köhögés és orrfolyás ide, pihenni vágyás oda, köd és nyálkás idő amoda, időnként útra kell velük kelni, nehogy a házat is lebontsák a fejünk fölül. Ilyenkor megy az agyalás: hova és mikor és meddig. Délután már nem nagyon érdemes egy rövid körnél többet tervezni, mert mire útra kelnénk, besötétedik. Ha hosszabb programot tervezünk (és nem csak a játszótérig toljuk el a bicajt), a reggeli után érdemes indulni, és közben valahol egy tízórait beiktatni, de akkor már az ebédre is gondolnunk kell, mert őkelmék elalszanak hazafelé jövet.
Mára elérkezettnek láttuk az időt a kisebbik gyerekünk cápák közé dobására cápákkal és rájákkal megismertetésére. Ott aztán ismét előjöttek a különbözőségek, amíg a nagyobbik okostojásnak minden bogárról, gyíkról és majomról fel kellett olvasni a tudnivalókat, addig én viszonylag ráérősen őrizgettem a tengerimalacokat csodáló kicsit, aztán nagy ráérésemben az utolsó pillanatban vettem észre, hogy már majdnem be is mászott a kis szőrös állatok közé. Később a szökőkút szélén egy másik anyuka kapta el őkelmét, aki ismét bemászni próbált. Be kéne szereznünk valami pórázt hozzá.

Az apjuk most még elbírja őket egyszerre...
A cápás alagút most is elvarázsolta a nagyobbik gyerekünket...
 ...ahogy a kicsit is:
 Kezdenek összenőni, nagy egyetértésben kerültek egyet az egyik pénzzabáló autóval is...
 ...hogy aztán ebéd közben már harcoljanak kicsit az asztal mellett:
 A szökőkút is jó bulinak bizonyult:

Közlekedős

Szegény csacsi lábai rogyadoznak a vártnál nagyobb súly alatt, a hasán lévő szelep minden ugrásnál karcol koppan egyet a parkettán, míg gazdája közben a dömper nemrég felfedezett új funkcióját használva közlekedik fel és alá. Így kergetik egymást a lakás egyik végétől a másikig, majd vissza. Mindehhez dukál valamiféle szülői dobhártyát repesztő visítás is.
(Van a kicsikénk tekintetében és arckifejezésében valami ijesztő. Előre vetíti a jövőnket. Lesz még vele hajat tépős gondunk.)

2013. december 27., péntek

Karácsonyos

Készül már fejben a karácsonyi beszámoló, csak két köhögőroham között elég kevés idő telik el ahhoz, hogy kerekké formálódhasson. A legek száma viszont az elmúlt napokban, így végiggondolva, határtalan.

A legtüneményesebb a mi kisebbik gyerekünk volt, aki módszeresen az ujja köré tekert minden felnőttet és nagyobb gyermeket, aki már fogékony egy pici gyerek bájaira.
A legszerethetőbb a mi nagyobbik gyerekünk volt, aki bár szokás szerint túlpörgött időnként, mégis kezelhető módon tette ezt, és nagyon örült mindennek és mindenkinek, ami a megszokott környezettől eltérő volt.
A legüldözöttebb címéért versenybe szállt a nagyszülői kutya és a két kiscica, akik egy idő után már reflexből menekültek a szeretettől túláradó mini tornádó elől.
A legnagyobb hatást megjelenésünkkel a helyi kocsmában értük el, az edzett alkeszek igencsak meglepődve szemlélték az ott dolgozó nagybátyjukat meglátogató aprónép beözönlését. 
A legnagyobb kupacot a gyerekek ajándékai tették ki (akik idén egyedüli célpontjai voltak a családunkban az angyalkának), és akik közül is kiemelkedett a legkisebb, akinek szerencsésen a közelgő névnapi meglepetései is helyet kaptak a fa alatt.
A legrózsaszínűbbnek a kicsink konyhai gépei tűnnek, melyeket a gyártók - valamiféle elmaradott gondolkodásnak köszönhetően - csak lányos színekben dobnak piacra.
A legeltaláltabbnak a nagyunk esetében a nagyfiús lego, a kisebbiknél pedig a gyerekporszívó tűnik, ez utóbbinak köszönhetően őkelme talán megkíméli a mostanában gyakran rángatott morzsaporszívónk életét. 
A legelnyújtottabbra az ajándékok csöpögtetése sikeredett, az angyalka még ma reggelre is kedveskedett némi aprósággal, és érzésem szerint még nincs vége a meglepetéseknek.
Éppen ezért a legnehezebbnek a hétköznapokba visszaszokás tűnik, amikor már nem lesznek napi meglepetések. 


2013. december 24., kedd

Köszöntős

Boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánunk mindenkinek, aki idelátogat (és azoknak is, akik nem).

2013. december 23., hétfő

Meglepetéses II.

Két napja este szorgos kezek csomagolgattak, tegnap este pedig ugyanazon szorgos kezek karácsonyfát díszítettek. Bár nekünk az utóbbi három évben nem sikerült a meglepetés, mert először az akkor kétéves gyerekünk ráérezhetett valamire, és 24-én kihagyta a déli alvását, majd a következő két évben a karácsonyi ittalvós vendégeinkkel közösen díszítettünk, most mégis kísérletet tettünk rá. A reggeli arcok bebizonyították, hogy megérte az esti sürgölődés-forgolódás. És rögtön két már megint folyós orrú gyermek ámuldozott, majd tépett csomagolópapírokat, hogy aztán egy mozdulattal szétszórják az apró legókat, és rámásszanak a vonatsínekre.





Az ilyen indítás után nem voltunk túl felkészültek a "karácsonyfát ki hozta, az ajándékok honnan vannak"-kérdéskörben, reggeli közben jöttek is kényelmetlen kérdések. Igyekeztünk egymás tekintetéből kiolvasni a lehető legjobb választ, így nagy nehezen kikerekedett, hogy a fát mi díszítettük, besegítve az angyalkának. Az ajándékokat viszont ő hozta, és nem, ő nem olyan rossz kisfiú, hogy semmit ne kapjon, de az angyalka azért bízik benne, hogy a jövőben szófogadóbb lesz. És nem, az angyalkával mi sem találkoztunk szembe, így nem tudjuk elmondani, hogyan néz ki.
Igen, ez a verzió egész jól kikerekedett.

Azt hiszem, az angyalka jól teljesített, a nagyobbik gyermekünk nagyon lelkesen mesélte mamának telefonon, hogy "olyat hozott az angyalka, amire már millió-millió éve vágytam". Az más kérdés, hogy elég későn jöttek a gyerekeink, így az apró elemeket néha már az ablakhoz lépve, nagyanyáinktól, később anyáinktól látott kézkinyújtós mozdulatokkal tudjuk csak igazán felismerni. A kicsinél is találónak tűnik az ajándék, bár ő még inkább lerombolja a nagy nehezen összerakott síneket, és bele-belemászik a terepasztal szerű részébe. És igen, ő is inkább az apró bizbaszokkal játszana, ha tehetné.

2013. december 21., szombat

Levegőzős II.

Ma is csak egyedül voltunk a játszótéren:

 De a hatást elértük vele...

Alkotós XII.

Változnak a témák, fejlődik az ábrázolásmód. És már nem férnek bele az emlék-dobozába.

Az óvónéniknek rajzolta karácsonyra, az óvónénik mellett ő is szerepel a képen (lehet nyakat tornáztatni a kép fölött):
Ezt én kaptam karácsonyra, fönt alszom, amíg az angyalka becsempészi az ajándékokat, de apa meglátja az angyalkát, és - felemelt kézzel - örül neki:
 Megjelentek a szörnyképek is, annak, hogy a szörny szomorú a képen, örülök, mert érzésem szerint ez azt jelenti, hogy már nem fél tőlük annyira:
 Talán ez az első kép, ahol megjelenik a színes pillangó, azóta sok-sok pillangó született:
 És még egy szomorú szörny:

Evős III.

Ha kajáról van szó, néha olyan, mint ha amnéziában szenvedne. Ma reggel kivételesen nem egyszerre reggeliztünk, mert szerettük volna, ha őkelme nem paradicsomhegyeket eszik (ha meglátja az asztalra kikészítve, rögtön lecsap rá), hanem mondjuk lekváros kenyeret. Így, amikor végeztek végre, mi is leülhettünk enni. Rögtön megjelent az asztalnál, felkéredzkedett az ölembe, és nekilátott a fokhagymás-zöldfűszeres vajkrémes kenyeremnek.


Hétvégés-reggeles

Hétvégi reggeli elfoglaltságok.

Ha már molyolósnak ébredt a kisebbik, gondoltam, előkeresem a poharas játékát, aminek az a lényege, hogy egyre kisebb méretű poharakat kell egymásba rakni vagy egymás tetejére pakolni. Jó, de amíg a bátyja már egyéves kora előtt szépen egymásba helyezte őket, a kicsiből csak dühöngő őrültet csinál még másfél évesen is. Nem az a gond, hogy nem ismeri fel, melyik a kisebb kettő közül (néha én sem látom rögtön), hanem nem is engedi, hogy megmutassam, vagy megfelelő sorrendben adogassam a kezébe. Nem egy türelmes fajta.Viszont szépen, tisztán tudja üvölteni, hogy "nem tudom".(Most újabb elfoglaltságot talált magának, ki akarja a saját orrát szívatni a porszívóval.)

Mindeközben a nagyobbik gyerekünk egy állatokról szóló könyvet nézeget, időnként oda kell ülnöm mellé, és megneveznem egy-egy madarat vagy elmagyaráznom a halak szaporodását. Majd amikor az angolnához érünk, aminek a szaporodását területileg is mutatja, megkérdezi, hogy "melyik konstellációban van is ez". Majd amikor visszakérdezek, hogy honnan ismeri ezt a szót, elgondolkodik, majd közli, hogy "ja, ezt nem is ilyenkor kell mondani", és elkezd a csillagképekről beszélni. (Azért a biztonság kedvéért megnéztük a konstelláció szó pontos jelentését, nehogy szégyenben maradjunk.)

2013. december 19., csütörtök

Hétköznapos

"Lehet, hogy éhes lesz, mert uzsonnára csak 3(!) szelet májkrémes kenyeret tudtunk neki adni." - így kaptuk meg tegnap délután a bölcsődés gyerekünket. És valóban, itthon végigette a délutánt, hogy utána kétszeres adagot vacsorázzon. Bevillant egy emlékkép a gyermekünk keresztszüleiről; akik kb. három éve az igen jó étvágyú nagyobbik gyerekük esetében restelkedve felajánlották a bölcsődének, inkább fizetnek kétszeres étkezési hozzájárulást. Lehet, hogy mi is eljutunk idáig.

A karácsonyra hangolódás utolsó állomásaként adventi rendezvény lesz ma az óvodában. Ha a jó és figyelmes és gondos anya még épp időben, az ajtóban indulás előtt rá is kérdez az óvodás gyerekénél, hogy tényleg lesz-e bábszínházi előadás, a gyermek még épp időben oda is veti az információt, hogy az óvónéni mondta is, szépen öltözzenek fel.

Bár vannak viták, visítások, harcok, amíg a reggeli ébredezés így zajlik, nincs itt gond:

2013. december 18., szerda

Munkás

Nem szoktam munkáról írni, mert... egyrészt nem ez a blog célja (maximum csak olyan mértékben, ami kihat a családi életünkre). Másrészt nem is feltétlenül gondolom a mindennapok történéseit taglalni, mert már évek óta tanulom, hogyan tud az ember hazaérve egy kapcsolót kikapcsolva családanyává, szeretővé, magánemberré válni, és így otthon nem feltétlenül a munkán rágódom, bár teljesen kizárni nem tudom. (Harmadrészt munkaidőben meg nincs időm blogot írni, kivéve ha közeledik az év vége, és úgy tűnik, hogy - annak kivételével, ami éppen másra vár - egész jól állok munkailag.)

Szóval nem egyszerű a mostani helyzet. Volt már itt minden az elmúlt években, főleg az utóbbi egy évben, ami után mindig azt hittük, rosszabb már nem jöhet. És mindig tudott jönni rosszabb, és jön is majd még több, előre látni a jelekből.
Egy csapatot (cégen belüli, mindenféle elvek mentén, úgy mint cigizők, vezetők, egy szervezeti egységhez tartozók csoportosulásait) viszont egy ilyen helyzet is össze tud kovácsolni, de ha nem is leszünk kebelbarátok, akkor is jó együtt viccbe fojtani a stresszt.

Apró szösszenetek:

A jövő évi határidőnaplók kiosztásakor:
"Lapozzunk bele, lehet, van a lapok között egy felmondás is."
"A tied egész évre szól, vagy csak februárig/márciusig?"

A szervezeti átalakulásokból is kifolyólag folyamatban lévő költözések kapcsán:
"Mi nem költözünk, nincs több hely azon az emeleten. Még nincs..."
"Ha a költözéshez csak kisebb dobozt kapsz a személyes holmijaidnak, és nem mondják meg, melyik iroda lesz a tied, gond van."
"Nem baj, ha kisebb irodába költöztök, de legalább a fénymásoló jól melegít majd benneteket."

Telefonon a főnök titkárnője szól:
"...kéri, hogy fél 3-ra gyere le hozzá! (majd suttogva hozzáteszi) Nyugi, nincs baj!"

Ettől még nem lesz a jelen vagy a jövő könnyebb, de egy-egy napot könnyebb túlélni. És mi most erre játszunk.

2013. december 14., szombat

(Apró)elemes

Mindeközben itthon:
(És megragadom a lehetőséget, hogy megjegyezzem, R. Mikulása igencsak jól eltalálta, minek örülnének a kölkök, csak éppen ránk nem gondolt. A pici darabokból álló legó előkerülésekor mindketten aggodalmasan figyelünk, nehogy valamelyik apró bizbasz alkatrész elvesszen valahol a kanapé alatt, mert soha többé nem fogjuk tudni belőle kirakni azt, amit ki lehetne egyébként. A sok-sok elemből álló vonat pedig soha nem egyben szolgálja a célját, hanem szanaszét hever. Aki nem lépett még rá favonat-elemre, nem tudja, milyen az igazi fájdalom. Arról nem is beszélve, hogy ha a családfő napjában többször összerakja a vonatot, akkor a vonat napjában többször szétdobálásra kerül. Én összerakni sem tudom, de gondoltam már rá, hogy egyszer, kihasználva azt a min. kettő és max. tíz percet, amíg egyben van, lefotózom, hátha az alapján menne és nem szorulnék a férfi segítségére...)

Mozis

Na és hogy délutánra se maradjunk nyugodtan program nélkül, megejtettük az első mozizást. Izgatottan várta, hogy odaérjünk, nagy szemekkel nézelődött, folyamatosan sürgetett, nehogy elkéssünk - nagyon jó volt vele átélni.
Először csak ennyit láttam belőle, mert túl hangosnak érezte a filmet (nem tudom, mit szólna hozzá, ha saját magát hallaná a mi fülünkkel itthon), de aztán hozzászokott, és tetszett neki.

Könyves II.

Hipp-hopp, és a legutóbbi óvodai nevelés nélküli nap óta eltelt közel hat hét. Onnan tudom ilyen biztosan, mert hétfőn lejár a könyvtárba frissen beiratkozott gyermekünk kikölcsönzött könyveinek ideje, így ma nekivágtunk a túrának. Úgy látszik, a közeledő karácsonytól teljesen elöntött a szeretet és mellette szuper anyunak képzelem magam meggárgyultam, mert a könyvtárlátogatásra az érintett mellett még egyet bevállaltam, így a két fiúval indultunk útnak. Kicsit aggódtam, hogyan tudom őket csendben tartani, de gondoltam, ha nagyon nem sikerül, majd pánikszerűen elhagyjuk az intézményt, és egy ideig nem megyünk oda, sőt majd beiratkozunk a másik kerületi könyvtárba, ahol még nem ismernek bennünket.
Végül is nem volt olyan vészes, miközben a könyv- és a játék- bőség zavarával küzdő fiúkat próbáltam kordában tartani, még új könyveket is bírtam neki válogatni.

A sikerélménytől megrészegülve, még egy rövidke karácsonyi vásáros sétát is bevállaltunk (a kisebbiket szigorúan babakocsiban tartva), és miközben a családfő otthon tövig rágta a körmét, vajon milyen állapotban érünk haza (és itt elsősorban az én idegállapotom miatt aggódott) a héten harmadjára meg nem érkező ácsot várva megejtett egy gyors porszívózást és felmosást (sőt, valamiért úgy érezte, hogy a kedvemre még tükör- és bútorpolírozással tudna igazán tenni, így azon is túlesett), addig mi finom meleg kürtőskalácsot nyammogtunk.

A séta igencsak rövidre sikeredett, mert a babakocsis egyed már igen üveges tekintettel meredt a világba, az meg kinek jó, ha ő alszik 10 percet menetközben?!

Azon viszont eléggé elgondolkodtam, hogy a családfőt le kellene tiltani a takarításról, mert azután mindig egy merő stressz az életünk, minden egyes lehullott morzsát személyes sértésnek vesz, és tigrisugrással vetődik utána.

2013. december 13., péntek

Vásárolgatós III.

Nálunk az esetek nagy részében a családfő vásárol. Én nem szeretek boltba járni, meg egyébként is valahogy így alakult a munkamegosztás. Mostanában, hogy még tudatosabban igyekszünk beosztani mind a teendőket, mind az anyagiakat, egy hétre előre megtervezzük a menüt, és ritkábban is kell pénzt költenünk. A családfő már nagyon rutinos, nem kell tételes lista neki, a visszatérő tételeket magától megveszi (sőt előre megnézi, hogy miből mennyi van itthon), a véletlenül lemaradtak is eszébe jutnak, és ha mégis elfelejtek valamit, zokszó nélkül visszamegy.

Gondoltam ma egy nagyot, tehermentesítem és megkímélem a pénteki tumultustól. Ilyen ötletem mindig csak nehezített körülmények között jönnek, ma a zöldhajnalban aludni nem tudó, de a bölcsődei indulásra mélyen hortyogó, így velem itthon maradó kisebbikkel gondoltam abszolválni a feladatot.
Már ott is éreztem, hogy nem állok a helyzet magaslatán (a lista hol a zsebemben volt, hol éppen a gyermek által meggyűrögetve és elhagyva), de azóta teljessé vált a kép.

Holnap ismét mennünk kell, mert a vásárolandók kb. harmada lemaradt, én pedig jogalap nélkül örültem, hogy kihoztam a keretösszegből a következő három-négy napot, volt, amit egyszerűen nem találtam meg, volt, amit nem tartottam olyan fontosnak, hogy a teli kocsival és a gyerekkel a tömegben (már mindenki szabadságon van, emberek?) visszaszlalomozzak érte a kasszától.
A gyermek arca, keze és ruhája félidőtől maszatos volt az elfogyasztott túróruditól, így az én ruhám is olyan lett, és nem irigylem azt a vásárlót, aki utánunk azt a bizonyos ragadós fogantyújú bevásárlókocsit kapta ki.

Egyszer elhagytuk a cipőjét, amit ő bőszen mutogatott is, de a nagy koncentrálásban nem vettem a jeleket, még szerencse, hogy az egyik vásárló utánunk hozta.
A kasszánál sorban állva vásároltunk egy teljesen felesleges és rusnya ajándékmasnit, amivel ellenben le tudtam kötni a türelmetlenkedő segítőmet.
A családfő holnap zombiként teszi a reggeli dolgát, mert a napi betevő energiaitala a colájával együtt hiánycikk itthon.
Zöldségből viszont most nagyon jól állunk, mert abból is hoztam, amiből volt itthon elég.
A kedvenc sonkámból is el vagyok látva, mivel volt még itthon az előzőleg vásároltból is.
A hétvégére tervezett rántott húshoz még mindig nincs megfelelő húsunk, mert bár bizonytalanságomban két fajtát is vettem (majd jól lefagyasztjuk az egyiket a következő hétvégéig), és egyébként is akcijjjjós volt, amik közül egyik sem az, amit ilyenkor szoktunk felhasználni. 
Most már azt is tudom, hogy a délre főzött virsli azért volt olyan furcsa (én meg azt hittem, hogy a gyerekünk megcsömörlött tőle), mert nem a megszokott márkát sikerült felmarkolnom, és ezt a fajtát nem zacskóstul kellett volna megfőznöm.

A családfő szerint ne adjam fel, gyakoroljak szorgalmasan. Szerintem maradok a kaptafa mosás mellett, az jobban megy.

2013. december 9., hétfő

(Orr)folyós

Pillanatképek egy dáthás (vagy fogzós?) orrfolyós, itthon töltött napból: