2013. február 24., vasárnap

Gyerekszáj XC.

A hétvégékben talán az állandó beszédet elviselni hallgatni a legnehezebb. Nem, nem mi beszélünk folyamatosan. Nem tudnám elmondani, hogy egész nap miről szólnak a monológok (van ott megtörtént és kitalált esemény, elméletek felállítása és megosztása, és ki tudja még minden), mert az agyunk gyakran kikapcsol közben, főleg, ha úgy kezdődik, hogy "volt egyszer egy ember, aki...".
Aztán ma ebéd közben megvilágosodtam. - Anya, apa azt mondta, hogy nem beszélhetek, de nekem beszélnem kell. Mert ha nem beszélek, nem kapok levegőt.

(E néhány sor leírása közben háromszor kérdezte meg, hogy mit írok, majd az is érdekelte, hogy a blogot ki olvassa el, és utána közölte, hogy "ha most megírtad, akkor jön az ellenőrző, az, aki ellenőrzi a számokat, mert... a számok lehullanak a számgyűjtőbe... úgyhogy nem szabad betűket írni..." - nem, most sem tudnám pontosan elmondani, miről szólt a monológja.)

2013. február 23., szombat

Vendéges

Tényleg olyan, mintha nem is vendég lenne. Jön, kipakolja a finomságokat, aztán megszeretgeti a fiúkat (mármint az apraját), játszik a nagyobbikkal kicsit, megeteti a kisebbiket, megeszi a maradék bébiételt, iszik egy capuccinot, közben beszélgetünk mi is pár percet, csinál pár fotót, aztán hazaindul a saját családját ellátni. A blogolás egyik ajándéka.

Hármas

Még a hét elején, kihasználva, hogy az óvodai szünet miatt a nagyobbik gyerekünk még mindig otthon lebzsel, mindketten szabadságot vettünk ki, és hármasban töltöttük a délelőttöt. Nem volt könnyű a döntés, hogy a kicsit otthon hagyjuk, de úgy éreztük, hogy egyrészt az elsőszülöttünknek jól esne némi kizárólagos figyelem, másrészt a kicsinek a tartalmas hétvége után egy nyugodtabb nap. Így elmentünk a Csodák Palotájába, amit egy négyéves már élvez is, egy kilenchónapos viszont annyira nem szeretett volna. Jó volt, mindenkinek jót tett, még ha furcsa is volt egygyerekesként tenni:


Mocorgós

Jön, megy, most már mindenhol ott terem pillanatok alatt. Ha a fürdőszobában a mosógépbe pakolok, nem tudok úgy megfordulni, hogy ne legyen ott a lefolyót piszkálva vagy nyalogatva, ha hazaérnek a többiek, tudja, hogy honnan jönnek a hangok és kilő az előszoba felé, és mászik a koszos lábtörlőre.
Rátalált a lépcsőre...
 ...a teraszajtóra...
 ...és a tévére:
Na, és hogy jár az, aki bokros teendői mellett nem tud időt szakítani az alvásra?

2013. február 20., szerda

Kiruccanós

A családi, baráti hétvége rendben lezajlott. Volt ott baráti össztalálkozó, dédi-látogatás, és lazább szűkcsaládi ebéd is. Az előbbin a két hasonló korú gyermekpáros barátkozott erőteljesebben vagy visszafogottabban (habitustól függően), miközben a szülők hol a szökésben lévő kisebbeket szedték össze valahol, hol a társaságot igénylő nagyobbakkal játszottak kicsit:
Reggel még egy kis lazulásra is akadt lehetőség (mivel a legkisebbünk még nem tud az ágyra felmászni, a nagyunk tudott viszonylagos nyugalomban mesét nézve ébredezni):
Jellemzője volt a hétvégének, hogy egyetlen családi és baráti étkezés nem történhetett úgy, hogy mindenki egyszerre ül az asztal mellett (netán még kedélyesen beszélgetünk is), és ennek az asztal méretétől függetlenül a gyerekszámtól viszont függő folyamatos szülői testiépség-megőrzési felügyelet volt az igazi oka. Ahogy a baráti házaspárral esti gyerekmentes beszélgetés sem valósulhatott meg, szintén a gyerekszámtól függő elfoglaltságok okán. Volt viszont napsütés, ami igazán jót tett mindenki hangulatának.

A visszaútról csak annyit, hogy a legkisebb álmos-jelzéseire kapkodva összepakolás és elindulás után alig egy órával már mindenki ébren volt a kocsiban, hogy aztán a  hazaérkezésig felváltva a hazaérkezés időpontjára vonatkozó kérdéseket, és unalomtól fűtött méltatlankodásokat hallgathassunk, ami csak a rágcsálás időszakára átmenetileg csendesett el. Még néhány ilyen hosszabb út, és a kicsink guruló húsgombóccá válik. A családfő sommás kijelentése jellemezhetné leginkább ezt a röpke hazautat: "Nyaralásra menet benyugtatózzuk őket. És téged is."

2013. február 16., szombat

Készülődős

Most először utazunk úgy hosszasabban, amióta a kisebbik gyermekünk már nem alszik el kb. két percen belül attól a ténytől, hogy autó mozog a hátsója alatt. És most utazunk először úgy hosszasabban, hogy a nagyobbik gyerekünk viszont simán tud hosszasan meséket nézni, kivéve, ha már a megérkezés izgatott várása megakadályozza ebben.
Izgalmas napoknak nézünk elébe mind ma hazafelé, és mind holnap visszafelé.

A családfő homloka már ráncolódik, ahogy - bár ígéretemhez híven csak egy nagy bőröndöt töltöttem meg - sokasodnak a plusz zacsik, és mondott valamit tegnap este az egérkamionról, amibe nehezen tudjuk majd magunkat bepréselni. Azóta van ilyen nagy szája, amióta majd' egy éve beszereztünk egy családibb méretű autót, amit - amióta én újra cégessel járok - ő sajátított ki, és amit én simán szemrebbenés nélkül ugyanúgy meg tudok tölteni csomagokkal és egyebekkel egy egynapos útra is.

A családi körben lét sem lesz túl pihentető, mert megyünk erre, leszünk azokkal is, és meglátogatjuk amazt is (ha már hónapok óta nem dugtuk oda az orrunkat), de bízom benne, hogy az ősz hajszálaink száma nem sokasodik a szokásosnál nagyobb tempóban.

Ha mindezeken túlleszünk, elkezdhetünk izgulni az ennél sokkal, de sokkal távolabbi nyaralóhely megközelítésének mikéntje felett. És ezen az a tény sem fog segíteni, hogy addigra a csálé lábú kisebbik is járni fog, még inkább megnehezítve az órákra lekötés feladatát.

2013. február 14., csütörtök

Gyerekszáj LXXXIX.

Nem nyugszik, míg etetem a kicsit, ezért mondom neki, hogy üljön le addig a konyhaasztalhoz és rajzoljon, pl. rajzolja le az öccsét: - De én nem tudok ügyesen rajzolni.
- Dehogynem tudsz! Egyre ügyesebb vagy.
- De nem sikerülnek jól a rajzok.
- A vulkánt is milyen jól lerajzoltad, és apát és anyát is. Rajzold le Ábelt, szerintem!
- De én nem tudok kisbabákat rajzolni, csak magas embereket.

Diadalmas III.

Aha, már tudom, hogy néhány napja igazságtalanul vádoltam azzal a nagyobbikat, hogy ő volt figyelmetlen, és a kisebbik közelében hagyott nem neki való könyveket. Merthogy nálunk a hárompolcos gyerekszobai könyvespolcon legalul egy éven aluliaknak való játékok vannak újabban, középtájt a nem annyira neki valók, de azért nem is annyira veszélyesek, és az összes többi a legfelsőre van bezsúfolva (na és az aprónép elől elzárt, és csak szülői felügyelettel látogatható nagytesó-szobában). És amikor a minap a középsőről a szőnyegre kerültek a könyvek, és rajtakaptam a kisebbiket, ahogy éppen az állathangos könyvet rágcsálja, amit a bátyja eléggé sérelmezett, elképzelni nem tudtam, hogy őkicsisége keze lehet a dologban.
Ma aztán lebukott a kis rafinált. Megmutatta, hogy imbolygósan feltérdelve, egyik kezével görcsösen a szekrény szélébe kapaszkodva, tud a másik kezével pakolni is.

2013. február 12., kedd

Diadalmas II.

Aha, már rémlik. Este is föláll. Hálózsákban. Sötétben. Persze leülni, lefeküdni nem tud.

Diadalmas

Ránk támaszkodva már nem egyszer megtette, a kórházi vaságy lehúzott rácsánál is... de itt most először:


2013. február 11., hétfő

Ajándékos

Tavaly is, idén is hányós-hasmenős vírussal tértünk haza a kórházból. Tavaly félidős terhesként igazán nem esett jól,  hogy nekem jutott a főnyeremény. Idén pedig az nem esik jól, hogy megosztott a díj; van, aki csak hány, és van, akinek csak a hasa megy. Én még bírom, a náthából is kilábaltam valamennyire, így miután mindenki más itthon marad ma, megkockáztatok egy benti munkanapot.
Hja, tudtam én, hogy hiába örültemm hónapokig, hogy mindenki egészséges, és a doktornénit csak a tanácsadáson látjuk.

2013. február 10., vasárnap

Szánkós

Túlvagyunk a második elsőn is, ő sem élvezte túlzottan, 100 méter megtétele után konkrétan lecsúszva, az égbe bámulva hullajtotta a hópelyheket az arcába, majd eléggé felháborodott a hó hidegségén, vagy a kényelmetlen ülésen, így a karaván támlás fele vissza is fordult.
Itt még tetszett mindkettőnek a buli:

2013. február 9., szombat

Gyerekszáj LXXXVIII.

Reggeli közben megy a turkálás és a kínlódás: - Én ezt már nem kérem, elég volt.
Apja: - Nem, azt meg kell enni.
Gyerek: - Anyának szóltam.
Anya: - Én sem tudok mást mondani, meg kell enni.
Gyerek: - Anya, te utánzod apát?

2013. február 7., csütörtök

Farsangos II.

Nagy napra ébredtünk ma, így reggel a kalóz elindult a havas tájon...
...hogy aztán a melegebb vidékekre érve megmutathassa pompás ruházatát:

2013. február 6., szerda

Döntős

Ismét sikerült a ránk nagyon is jellemző utat végigjárnunk. Ez valahogy úgy néz ki, hogy először rákattanunk valamire, nem is kutakodunk másik megoldás után, aztán szembejön velünk egy másik lehetőség, ezzel egyidőben új fajta szempontok kerülnek előtérbe, napokig kattogunk rajta, újra és újra megrágjuk a szempontok szerint a különböző lehetőségeket, aztán döntünk. És amikor már jócskán benne vagyunk a döntés utáni megvalósításban, rájövünk, hogy az eredeti szempontokat már rég elfelejtettük, és emiatt elbizonytalanodunk kicsit, majd még jobban eltávolodva még inkább szaporodnak bennünk a kérdőjelek, hogyan is történhetett ez, mert már látjuk, hogy már rég nem ott járunk, ahol eredetileg járni szándékoztunk, és talán mégis elhamarkodottan hotuk meg a döntést. Majd miután mindezeken egy-két  nap alatt átesünk, megnyugtatjuk magunkat, hogy "hát, csak nem olyan rosszul döntöttünk!", és türelmetlen várakozásba kezdünk.

Ezen az úton képesek vagyunk egy egyszerű szőnyegvásárlástól kezdve egy házvásárlással bezárólag bármilyen nagyságrendű döntésben végigmenni, és bár általában jól sülnek el a döntéseink, már előre félünk, hogy a "megrágjuk, de baromi gyorsan döntünk" típusú beállítottságunk egyszer még visszaüt, és azon sóhajtozunk, hogy "legalább az egyikünkben lenne némi józanság, ami lassíthatja a másikunkat".

Amikor késő ősszel felvetettem, hogy a nagyobbik gyerekünk szobájába kellene egy új, puhább, melegebb szőnyeg, természetesen rábólintást kaptam a másik felemtől. Aztán amikor a közeli játszóházi születésnapi zsúr után hazafelé jövet benéztünk az egyik ilyen boltba, magunk sem gondoltuk, hogy pár perc múlva a családfő már egy szőnyeggel a vállán siet az éppen eleredő esőben hazafelé.

Ennél jóval nagyobb tétel volt a házvásárlás. Több mint két éve nyár végefelé láttam egy ismerős hétvégi háza közelében néhány eladásra váró telket kis házikóval, beindult a kattogás, láttam a gyerekünket hétvégénként a panellakásunktól nem távoli telken rohangálni, így a következő hetekben hétvégiház-vásárlási projektbe kezdtünk, hogy aztán alig egy hónap múlva egy hirtelen ötlettől vezérelve kertes házakat nézzünk. Természetesen házat sem sokat néztünk meg, az első kósza ötlet felmerülése után nagyjából másfél hónapon belül aláírtuk az adásvételi szerződést.

Beköltözéskor már tudtuk, hogy a tetőteret beépítjük, a ránk jellemző módon nyár elején összeírtuk a szempontjainkat és elvárásainkat, körülnéztünk szakember-téren, begyűjtöttük az ajánlatokat (természetesen már az első ajánlat láttán tudtuk,  hogy ő lesz a mi emberünk, de a biztonság kedvéért bevártuk a többit is), és utána tűkön ülve vártuk, hogy megérkezzenek a szakik. Alig másfél hónap múlva egy hétvége alatt berendeztük a fenti szobákat és felköltöztettük a ruháinkat.

Ezzel egyidőben határoztuk el, hogy ha már lesz több szobánk, az egyikbe jöhetne új lakó is. Eldöntöttük, hogy a nyártól készülünk rá, mármint nem állunk az útjába a jövetelének (természetesen a beépítési munkálatokkal egyidőre ütemeztünk), de szerencsére a józanságának köszönhetően (no és annak is, hogy anyu két hónapon keresztül mindig azokon a napokon aludt itt párszor, megakadályozva ezzel bizonyos, khmmm, eseményeket), a kisebbik gyerekünk úgy döntött, nem teszi ki jóanyját a családtagként velünk éldegélő ácsok közötti reggeli rosszulléteknek, inkább csak a felköltözés hétvégéjén fogant meg.

Amikor már tudtuk, hogy mikor várható a kisebbik gyerekünk születése, eldöntöttük, hogy mivel azon a nyáron egy két-háromhónapos pici babával nem megyünk nyaralni, így még utoljára hármasban alig a születése előtt pár héttel elutaztunk egy hosszú hétvégére hármasban. Nem is mi lettünk volna, ha a nyár során a nyaralós posztokat olvasva, az élménybeszámolókat hallgatva nem indul el a vezérhangya bennünk egy rövidecske nyaralás gondolatával. Mégis elkezdtünk nézelődni (nagy erővel lebeszéltük magunkat egy horvátországi kiruccanásról) egy közeli tó partján, hogy aztán a foglalást követően egy nappal már úton is legyünk a kis ház felé, ami olyan is volt, mint amit utolsó pillanatban még üresen találnak a későn szállást keresgélők. De az a pár nap - miután kiaggódtuk és -röhögcséltük magunkat emiatt - az egyik legjobb családi nyaralásunknak bizonyult.

No, és mivel még tavaly nyár végén a fülünkbe ültette a bogarat Lazac a horvátországi apartmannal kapcsolatosan, már tavaly szeptember óta tudtuk, hogy idén nyáron oda utazunk el. Mert az első gyereknél az ember várna azért a hároméves koráig egy ilyen hosszabb úttal, míg a másodiknál ugye elégnek ítéli az egyéves kor elérését. Ebbe a megnyugvást hozó szilárd(nak tűnő) döntésbe kavart be egy ismerős által ajánlott balaton-parti apartmanház gondolata (mondanom sem kell, egy teljes napig nézegettük felváltva a képeket), hogy aztán végül mégis a tengerpart mellett döntsünk. De akkor már nem is a régen kinézett apartmannál tartottunk, mert - és itt még józanul gondolkodtunk - bevetettük az útvonaltervezőt, a környék látnivalóinak és a homokos partok fekvésének együttes vizsgálatát is.
A tudományos alapozás után kikötöttünk egy majdnem 200 km-rel közelebbi helyszínnél, egy jó kis összeszedett oldal hatalmas szálláshely-választékánál, és még az óvodai szünet időszakát is sikerült kiderítenünk. A józan eszünk még itt sem hagyott el bennünket teljesen, táblázatos formában összeszedtük a számunkra legfontosabb szempontokat (tengerpart távolsága, berendezés foka és kinézete, terasz fedettsége és a többi), és a kiválasztott apartmanokat bekategorizáltuk, a tetszési sorrendet felállítottuk. Még a szolgáltatónak is utánanéztem fórumokban, nehogy lukra fussunk.
Igyekszem annak a gondolatnak a hatása alól szabadulni, hogy mintha a végső döntésünk megszületésekor az egyik legfontosabb szempontként az fészkelte volna be magát az agyunkban, hogy "nézd! innen még az ágyból is látszik a tenger!" (by Csapos). Mintha legalábbis a két gyerek mellett lenne reggeli heverészésre és tengerpart-bámulásra lehetőség...
A döntés után pikk-pakk foglaltunk, és miután átutaltam az előleget (euróban, amiért még a bankba is be kellett mennem), elkezdett bennem motoszkálni a gondolat, hogy jellemzően csak egy lépést hagytunk ki valahol még az elején. Más szálláshely-közvetítők oldalát meg sem néztük. Most ellenállva a kísértésnek, nem kezdtem el másfelé nézelődni, helyette inkább posztot kezdtem írni...

2013. február 5., kedd

Alkotós III.

Nem mondta, hogy hiányzunk neki, de ma már sokszor odarohant hozzám, és átölelt, megpuszilt. Amikor tegnap én mentem az óvodába érte, nagyon örült nekem, és boldogan jött velem a bankba is a nyaralás előlegét átutalni. Amíg én ügyet intéztem, ült a kis asztal mellett, és színezett szépen csendben.
És ma ilyen rajzokkal állított haza (és egy csokor tulipánnal, de azt sejtem, hogy ez nem az ő ötlete volt):

Ezen fák láthatók folyóval:
 Ez egy vulkán, szerintem simán felismerhető:
És végül én is meg lettem örökítve, még arra is figyelt, hogy nekem hosszú hajam van:
Itt pedig emeletes busz látható, aminek még a tetején is lehet ülni: 
Én tényleg csak ámulok és bámulok azon, ahogy fejlődik.

Váratlanos III.

Amikor reggel megkaptam a következő éjszakai anya-ágy befizetéséhez szükséges papírt, nagyon elkeseredtem. Aztán jött a doktornő, és mondta, hogy ma még megfigyelik, és talán holnap elmehetünk, akkor még inkább. Végül a nagyviziten mégis csak a hazaengedés mellett döntöttek. Talán annak is köszönhető ez, hogy a gyermekünk érdeklődéssel nézte a betóduló fehérköpenyeseket és - ahogy később mesélték, mert mi addig ki vagyunk tessékelve - rámosolygott a főorvosra, majd integetett is. Még soha nem pakoltam tele olyan gyorsan egy táskát, mint most, hogy aztán - az elbocsátó papírra várakozva - először ebédet, majd pelenkát is kelljen a mélyéről előhalásznom.
Mire hazaértünk, őkelme mélyen aludt, hogy aztán a szobájában ébredhessen bő három óra múlva. Azóta bejárta az összes helyiséget, a ruhája ujjából látható, hogy valahova kibukta az uzsonnája egy részét is. Ha mi nem találjuk meg, majd a hangyák megmutatják, hol kell(ett volna) feltörölnünk.
Jelenleg kettőnk közül én vagyok a ramatyabb állapotban, de itthon kiköpni a tüdőmet mégis csak kellemesebb lesz.

2013. február 4., hétfő

Váratlanos II.

Pelenka, bébiétel, tiszta ruha kifogyóban, mert a hétfői hazaengedést mégsem sikerült elérnünk. Csalódott voltam, de még inkább aggódtam miatta. A sípolás visszatért este, majd reggel is, de nem tudom elhinni, hogy ez holnapra nem javul meg. Azt hogy mennyire bíztunk a mai napban, a pénztárcánk bánja, mert a hazainduláshoz odakészített kocsira egész napra fizetjük hasztalanul a parkolási díjat.

A  mai kimenőm hasonló a tegnapihoz, megfejelve egy ünnepélyes hajmosással, és még egy óvodajárattal is, hogy a nagyunk is kapjon belőlem kicsit, majd talán még a bankba is eljutunk kettecskén, hogy a nyaralás előlegét is elutalhassuk, nehogy kicszússzunk az időből. No, és ott van még az esti úszásoktatás is, amit szintén nem kellene kihagyni.

Az is megérne egy misét gondolatmenetet, hogyan lehet egy egyébként normális szobatárstól két nap összezártság után hideglelést kapni, és hányszor tud egy rosszul alvó anya nagy nehezen visszaaludni éjszakánként, és vajon milyen lelkület szükséges ahhoz, hogy egy nővér a csecsemőosztályon dolgozzon, de ehhez még emésztgetni kell az élményeket.

Az ujjak még mindig keresztben, most a holnapért kell szurkolnunk.

(És üdv a bemutatkozó zugolvasónak! :-))

2013. február 3., vasárnap

Váratlanos

"Pisi, kaki letudva" - sms-nek régen örültem ennyire, mint ennek. Mert ha az előbbi nem jött volna össze az ötödik ragasztott zacsiba sem, a holnapi hazatérésünk veszélybe kerül. Most már biztos, hogy kettőből kettő kruppos gyerekünk van, csak amíg szinte napra pontosan egy éve, a harmadik születésnapja után jött elő a nagyobbiknál, addig a kicsike csak az alig nyolchónapos koráig várt vele.
Aggódtunk, aggódtunk, a gyerekorvost is kihívtuk szombaton, de igazán akkor lettünk idegesek, amikor az orvos lecövekelt nálunk, és közölte, hogy megvárja, amíg elindulunk a kórházba, mert nem meri itthagyni a nehezen lélegző kicsit. Azért jó, hogy valamelyikünk (és ilyenkor általában nem én vagyok az a valamelyik) észnél van, mert mire a zaklatott kicsivel leértem a nappaliba, addigra már meg is érkezett a nagy mellé odakért A., és a hátizsákba is bele volt dobálva az, ami hirtelen eszébe jutott.
Az első délután a vizsgálatoknak és a sok idegen, őt maceráló embernek köszönhetően nem túl vidáman telt, az éjszaka viszont már igazán jól (már amennyire jól telhet egy ilyen helyen az éjszaka), én pedig a most kapott kimenőt netezésre függőben levő munkákra, zuhanyzásra és kajálásra fordítom.

Nos, ez a hétvége sem úgy telt, ahogy terveztük.

Ujjak összekulcsolva. Még egy nyugis éjszaka, és jöhetünk haza.

Update:

Az apja egy varázsló:

2013. február 2., szombat

Újhelyzetes V.

Eléggé szerencsétlenül alakult az egész. A csütörtöki hosszú nap után, gondoltam, jár egy szabadnap R.-nak, és nekünk is a kicsivel együtt kettesben, viszont mégis be kellett valamiért mennem a munkahelyre, így hű kísérőmmel és fegyverhordozómmal (pelenkákkal, bébiételekkel felszerelkezve) indultunk útnak pénteken reggel. Az sem túl szerencsés, hogy volt egy félórás elfoglaltságom, ahol nem túl jól vette volna ki magát egy nyolchónapos gyerek az ölemben, így rá kellett bíznom őkelmét a cég gyerek-felelősére, a nagyfőnök titkárnőjére, aki minden gyereket hatalmas örömmel és rutinnal fogad. No, és természetesen mindez egy olyan napra esett, amikor a külföldi tulajdonos cég képviselői jöttek mindenféle fontos dologról tárgyalni, tehát még a házban is csak úgy tudtam közlekedni a babakocsival, hogy először kilestem a folyosóra, nincs-e ott éppen valamelyik öltönyös finn vagy holland főnök. A biztonság kedvéért azért begyakoroltam a megfelelő angol mondatokat is, ha esetleg mégis rákérdeznének, ki az új, kicsi méretű kolléga.

Végül is csak az egyikükkel futottam össze, miközben igyekeztem feltűnés nélkül elsietni mellette a folyosó leghátsó szobája irányába, ahonnan éktelen gyereksírás hangja szűrődött ki. Én így sírni a mi kicsinket nem nagyon hallottam, most viszont cserébe a cég munkatársainak fele zárt ajtók mögött is megcsodálhatta, milyen erős a tüdeje a kicsikének. Az anyahiánytól és/vagy az idegen helytől és emberektől zaklatott gyermek hamar megnyugodott a karomban, így már csak egy másik megbeszélést kellett már vele együtt lebonyolítanom, hogy aztán hazaindulhassunk.

Volt azért szerencse is az egész szerencsétlen napban, a hét elején köhécselő óvodásunk végül mégsem dőlt ki, mert mindezt két gyerekkel már biztosan nem tudtam volna ép elmével megoldani.