2013. március 28., csütörtök

Gyerekszáj XCII.

Vacsora közben, amit végigbeszélt, amikor az öccse kezd türelmetlenkedni: - Biztos éhes, adjál neki enni, anya! Hangoskodni fog, én pedig nem szeretem a hangosságot. Egy kis nyugalmat szeretnék végre!
----------
- Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
- Beengedő ember. (=portás)
----------
A tévében egy festő képéről van szó:
- Ki az?
- Egy festő.
- Úgy mint TörpPingáló a Hupikék törpikékben? Én ha nagy leszek, modern művész leszek.
----------
Vacsora után: - Köszönöm a vacsorát, apa. Köszönöm a vacsorát, anya. Örülök, hogy minden felnőttem készített nekem vacsorát.
----------
És egy korábbi gyöngyszem, amikor az óvodából egy vidámparki kuponnal jött haza: - És majd elmegyünk a vidámparTba. (Megsimogatja az öccse arcát.) Te nem jöhetsz velünk, kicsi Ábel, mert biztos minden embertől megijednél.

Vészcsengős

Ha egy gyerek csendben van, az mindig gyanús. Annál már csak az a gyanúsabb, ha hangosan nyög, mert akkor tuti valami rosszat csinál, ami nagy erőfeszítést igényel tőle. Például a szekrény aljából szedegeti ki a ruhákat.

Egyébként a tavaszi szünet első napjának végeztével - némi karikákkal a szemei alatt - a bébicsőszünk úgy búcsúzott tőlem, hogy minden tisztelete az enyém. Pedig jók voltak a fiúk, csak aktívak. 6 óra tömény aktivitás, ja, ja.

2013. március 27., szerda

Megállapításos

Az elmúlt napok tanulságai:
  • Az óvoda egy szanatórium, ahonnan nem egy lefárasztott, hanem minden áldott nap egy túlpörgött gyerek érkezik haza. 
  • Ha a mindennap használatos alapozó valamiért beszárad egy éjszaka alatt, egy erőteljesebb nyomás hatására képes egy közelben tartózkodó átlagos méretű óvodást beteríteni.
  • Ha egy családban álldogálásig eljut egy gyermek, a teraszajtón egy méter magasságban eddig megszokott kéznyomok alatt kb. 20 centivel újabb kéznyomok keletkeznek, mellette pedig folyó orrocskából származó takonyfoltok nyalogatásból származó nyálfoltok is fellelhetőek lesznek.
  • Ami egy méter alatt elérhető és megrágható, az még az erre kihegyezett szülői szem előtt rögtön megtalálásra lel és meg is lesz rágva.
  • Nincs az az időpont és kajamennyiség, amikor és ami után egy kölesgolyós zacskó látványa nem okoz visítozó örömöt egy apróságnál.
  • Minden gyermek eljut - az építő és bepakoló időszakot megelőzően - egy lerombolós és szétdobálós korszakba, így a szülők ismét eljutnak a minden apróságra rálépés utáni szitkozódós sziszegős korszakukba.
  • Ha az ember azt hiszi, hogy végzett minden egyes hangyával, akkor egy túlélő és minden eddiginél fürgébb mutáns faj példányai bukkannak fel.
  • Abban a családban, ahol már él egy üvegrepesztő hangú gyermek, van rá esély, hogy a kisebbik gyerek úgy nő föl, ez a természetes hangerő és már alapból emelt hangon kommunikál a szüleivel.

2013. március 25., hétfő

Személyis

Csapnivaló a kép, és még el is fordult, de mégis... nem mindennap kapják meg az ember 4 éves és 10 hónapos gyermekei életük első személyi igazolványát:


2013. március 24., vasárnap

Itthonos II.

Amilyen csavargósak vagyunk, most annyira nincs kedvünk kimozdulni itthonról. Így jut idő tojásfestésre...
 ...és F1-nézésre:

2013. március 23., szombat

Itthonos

Ebben a koratavaszi télben kimozdulni sincs kedvünk, de nem pihenünk unatkozunk egy percig sem.
Új kedvenc a láthatáron:
 Az állatok már a legkisebbnél is kedvencnek tekinthetők:
 Jön-megy, bejár minden zugot:
 Rájött, hogyan működik a tolóajtó:
 Testvérek, amikor összefutnak:

2013. március 19., kedd

Üveges

Benn a bárány, kinn a farkas Testvérek találkozója:

Kajás

Most akkor felvésem ide is, hogy a gyógyuló legkisebb nem feltétlenül azért nyüsszög már egy ideje a lábamnál, amiért az elmúlt napokban (folyik az orra/nem jó a közérzete/hőemelkedése van/fogzik/hidegfront van/anyás rohama van), hanem egyszerűen visszajött az étvágya, és mostantól ismét kétóránként óhajt enni. És ha végre leesik a papírtantusz, eszik is. Nem keveset.

2013. március 15., péntek

Állatos

Amikor nem állatkertben sétálgatunk és nem állatkerti térképet nézegetünk, saját állatkertet alkotunk...

 ...amit aztán meg is kell örökíteni az utókor számára:

Alkotós IV.

Készültek az elmúlt hetekben jó kis rajzok, a fejlődés tetten érhető minden egyes műalkotás esetében.
Az orrszarvúnak van szarva is, csak az véletlenül lemaradt a képről:
 Tengerpart stéggel:
 Pöttyös labda (lesz még ez kerekebb is):
 Apa birkapásztorként, aki védi az állatokat a gonosz farkastól:
 Egy újabb aparajz öt-öt ujjal(!):
 Folyópart fákkal, középen magát az ifjú művészt láthatjuk:
 Ez egy farm mindenféle állatokkal:

Szőkenős II.

Biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer már volt egy hasonló című bejegyzés, így kapta a II-t. Mert vannak ilyen időszakok még a kockafejű az összeszedett nők esetében is.

Például idetartozik az is, hogy egy héten belül lett egy új (okos)telefonom, aminek először a csörgőhangját sem bírtam megszokni, így álltam én berregő kabátzsebbel valahol, míg rájöttem, hogy engem hívnak, és ugyanakkor egy új laptoppal is gazdagodtam, amin a kedvenc oldalak hiányában napokig nem tudtam a szokásos reggeli netezésemnek teljes körűen hódolni, és bizonyos információkhoz azóta sem férek hozzá, mert még mindig nem jutott időm ezek átmásolgatására. Az okostelefonnak hála most már olyan szinten részese lehetek a  napi kommunikációnak, hogy győzzem magam leállítani, ne feltétlenül nézzem meg egy családi program kellős közepén a munkával kapcsolatos e-mailjeimet, vagy ne hívjak föl este nyolckor véletlenül embereket, hogy aztán gyorsan ki is nyomjam, és ártatlan képpel nézzek körbe, mint aki semmi rosszat nem tett.
A telefonról viszont elérhetővé vált a naptáram is, így most már nem kell párhuzamosan három határidőnaplót/asztali naptárt vezetnem munkahelyi és gyerekes programjainkról, és így már csak néha sikerül az óvodai játszódélutános program napjára egy szolnoki céges kiruccanást beiktatnom.

Aztán idetartozik az is, hogy időnként rutintalanul hagyom bevásárlólista nélkül bevásárolni indulni a családfőt, aki - bár sokakkal ellentétben, sőt nálamnál is jobban - képes fejből gyakorlatilag hibátlanul egy ilyen feladatot megoldani, de az a figyelmem lankadásának köszönhetően természetesen előfordulhat, hogy kihagy néhány tételt, így van indoka az itthoni gyerekzsivalyból ismételten elszökni újra útra kelni. Még azt is el tudom képzelni, hogy megvesz ugyan mindent, csak biztonságból hagyja a kocsiban azokat a tételeket, hogy a megfáradt szülők idegeit borzoló hangzavar esetén legyen lehetősége kiszabadulni egy kis időre, és arra a negyedórára csak a csendes autóba ül ki pihenni.

No, és az új családi időbeosztásnak köszönhetőn bővült a heti teendők listája is, ami szintén okot ad a stabilitás elvesztésére. A délelőtti munkás órák sorába kicsi a rakás, nagyot kíván alapon sikerült beiktatni egy csütörtöki csúsztatottat is, ami tökéletesen alkalmas az összes körülöttem létező ember megtévesztésére, akiknél jobban már csak saját magamat tudom megzavarni. A csúsztatás lényege, hogy a szokásosnál később kezdődő napi munkát mintegy keretbe foglalhassam két nem túl szülőbarát programmal, reggel zenebölcsi, délután zeneovi formájában. (Annak, akinek ezek az elnevezések nem világosak: munka előtt a kicsit tervezem cipelni egy éneklős néha hitgyülire emlékeztető stílusú foglalkozásra, hogy aztán kidolgozva magam ugyanezt eljátsszam egy óvodáskorúval is.) A döntés óta abszolvált foglalkozások száma eddig egyig jutott el, de lesz ez még jobb is. És ha délután még nem is sikerült a lehetőséggel élni, még mindig ott van az a nagyszerű viszonylagos újdonság, hogy az óvónők által jobban ismert apa helyett néha anya is beeshet az óvodáskorú gyermekért, aki örülhet neki.
Egy ilyen rendhagyó csütörtöki nap sok lehetőséget rejt magában, lehet például hazaindulás előtt a gyerek pólóját keresendő az óvónőket mozgósítani, hogy aztán megtaláljuk a helyén (ezek után azt sem hiszik el, hogy reggelente én szoktam őt öltöztetni), és lehet boldogan az anyai memória győzedelmét ünnepelve a gyermek esernyőjét is hazahozni, hogy aztán itthon kiderüljön, hogy az övé már itthon van (és mindeközben minden bizonnyal már sír egy másik kisfiú a szakadó hóban, mert az óvodából ellopták a tuti kis esernyőjét).

Update: Az is megérne egy misét, hogyan tud egy mindent feljegyző, listába szedő anya kisebbik gyereke a nemzeti ünnepre tápszer nélkül maradni, de kesergés helyett koncentráljunk a megoldásra, ami az "elugorjak a boltba immáron ötödjére a mai napon"-apára vár.

2013. március 13., szerda

Gyerekszáj XCI.

Beszélgetés a vacsoraasztalnál:
- És most ki a barátod?
- D. és Á. Á. azért, mert ma azt mondta a játszótéren, hogy megvéd bennünket a lányoktól.
----------
Vacsora utáni eszmefuttatás: - Most már tele van a pocakom. Csak egy kicsi sarkában van még hely. De oda már nem fér be semmi nagyobb ennivaló, csak mondjuk egy puding.

Mászós II.

Azé' tud ez az ember, ha akar:
És hogy mennyire képes az ember a körülményekhez alkalmazkodni, és mennyivel nő a tűrőképessége... Már az is elég neki, ha kettő közül csak az egyik gyerek van körülötte, és rögtön tud szerelni is.

KisŐkelme természetesen most vérig van sértődve, amiért nem tud a lépcsőn feljebb mászni.

2013. március 9., szombat

(Nem)szerelős

A mai napi akció is a megszokott forgatókönyv szerint zajlott.
Főszereplők: a családfő (magyar hangja: apja) és a kicsi (magyar hangja: a nagyobbik gyerek, alias segéd). Mellékszereplők: a család többi tagja.

Szóval nálunk mindig akad valami szerelni való. A családfő általában kétféleképpen reagál: megoldja belátható időn belül vagy bojkottálja a munkát. Olyannyira, hogy már szólnom kell, bármennyire is nem vagyok egy (be)szól(ogat)ós típus. (hehe) Aztán egyszercsak megelégeli a finom kérdéseket ("mikor csinálod már meg végre?") és a rejtett célozgatást ("ideje lenne már tenned valamit, mielőtt hívok egy mesterembert..."), elmegy a boltba, ahonnan gondterhelt arccal és pár kisebb-nagyobb csomaggal tér haza.
Én ilyenkor megnyugszom, mert úgy érzem, hogy ez a probléma is megoldódik, hála nekem, de idővel a tanácstalan ide-odatipegésnek köszönhetően beindul a vészcsengő. Ez az ember még mindig nem tudja, hogyan fogja megoldani A Problémát! Aztán próbálkozik így, majd úgy, sőt amúgy is, természetesen segítséget is, ha szerencséje van, csak egy személyben, aztán még egyeztet a főnökkel a megrendelővel velem is, és végül majd csak kisül valami az ügyködéséből.

Ma sem történt ez másképp. Hazaállított egy nyitható ráccsal, amit egy nem nyitható helyre szánt. A kicsi, feledve, hogy éppen előtte két perccel vonult el játszani a szobájába, rögtön mellette termett. És felajánlotta a szolgálatait. Egyszer, majd még egyszer, és végül még legalább kétszer. Az apja természetesen a nagyfokú segítőkészség hatására kellőképpen elvesztette az eszét minden ihletét, és azon kívül, hogy nem találta a megoldást, azt sem tudta volna megmondani, miért jött egyáltalán haza.
Ilyen bevezetés után az apja elkövette azt a hibát, amit minden egyes alkalommal el szokott követni. Kinthagyta a csavarokat mindenki számára elérhető ponton. Természetesen negyedóra múlva már hiányzott is két darab, és senki nem ismerte el felelősségét.
Az ifjú inas nem adta fel a próbálkozást, továbbra is segíteni szeretett volna. Nagyon. Hangosan. Minden szögből. Ilyenkor szoktam én közbelépni kimegyek a teraszra, ahol nem hallom őket igyekszem őt elhessegetni a szóözöntől még inkább bizonytalanabb apjától. Ma például felajánlottam neki, hogy rajzoljon filctollal mintát a rácsnak arra az elemére, amire nekünk nem lesz szükségünk. Szépen ki is pingálta az elemet, majd kiderült, hogy mégis csak kell majd az a bizonyos elem is, és egyébként, ha mégsem lenne jó a rácsos ajtó, visszacserélni sem tudjuk másra. A sorminta miatt.
Ezt a pillanatot választotta családunk legkisebbje annak közlésére, hogy mégsem aludna, és ha már nem alszik, le is jönne. Felmentem, lehoztam, és azt hiszem, az apjukban ott szakadt el valami. Átment tagadásba, összeszedte a cókmókját és feladta.

Ma sem került a lépcsőt felfedező és állandóan próbálgató legkisebb testi épsége érdekében rács a lépcső aljára.

Állatkertes

Most viszont sikerült: előre kitaláltuk, megterveztük, a tervhez igazodó hétvégi menüt állítottunk össze, és a terv szerint is cselekedtünk.

Már csak azt kellene valahogy megoldanunk, hogy ne a kocsiban két program között aludjanak egyet.

Okmányos

A pénteki napra mindketten szabadságot vettünk ki, mert fontos dolgunk akadt. Szemöldököt csináltattunk a két kicsi fiúnak az okmányirodában. (Igazából személyi igazolványt, de a nagyobbik gyerekünk ezt a szót nem tudta megjegyezni.)
Nagyon helyesek az elkészült képeken mindketten, míg a kicsit valamilyen nyakatekert módon én tartottam a fényképezőgép elé, és ő azzal a mélyreható, igen komoly pillantásával meredt a lencsébe, ami annyira jellemző rá idegenek előtt, addig a nagy önállóan helyezkedett el a fülkében, és az ügyintéző kérésére még komoly képet is erőltetett magára, sőt végül is nem is látszik a végeredményen, hogy nem ártott volna előtte megtörölnünk az orrát.

A mi kapcsolatunk is új állomásához érkezett. Közel ötéves együttélés után a lakcímünk is azonos lett, a családfő feladta függetlensége utolsó látszólagos bástyáját is, és bejelentkezett a házba. Én pedig hagytam, sőt befogadtam. 

És ha már ilyen úri huncutságokban lehetett részünk egy sima péntek délelőtt, hogy mindannyian ráérősen vagyunk, elsétáltunk még a piacra is, ahol először én vesztem el, és az utolsó százasaimat frissen sült tepertőre és sült császárszalonnára váltottam be, majd a családfő is meglátogatta a kedvenc nénijét kolbászvásárlási célzattal.

A napot eredményesnek tekinthetjük más szempontból is. Míg a kicsi a téren elfogyasztott tízóraija után nemes egyszerűséggel elszenderedett a babakocsiban, és sem a tömeg, sem a forgalom zaja nem bírta megzavarni ebben, a nagyobbik gyerekünket is csak egyszer hagytam el a tömegben, de miután rájöttem, hogy elveszett, viszonylag könnyen meg is találtam.

2013. március 8., péntek

Köszöntős

Az apraja és a nagyja is boldog nőnapot kíván minden idelátogató csajnak:

2013. március 6., szerda

Kétgyerekes

Az esti fürdetésnél rajtakaptam a családfőt, ahogy a fürdőszoba ajtajában állva mosolyogva gyönyörködött a fiaiban. A fiainkban. Régebben hónapokig, sőt évekig újra és újra rácsodálkoztunk a nagyobbik gyerekünkre, olyan hihetetlen volt, hogy ez az időnként idegesítő, fárasztó, helyes, okos kölök a mi gyerekünk. Néha elementáris erővel tört ránk az érzés, hogy van egy gyerekünk, akire annyira vágytunk külön-külön, és akivel boldog kis családot alkotunk. Még az ő léte is olyan felfoghatatlan néha, és közel tíz hónapja pedig már ketten vannak. A kicsi - bár szokatlan volt a kétfelé figyelés - valahogy már természetesebben belesimult az életünkbe, ugyanakkor alig telik el úgy nap, hogy ne jönne ismét az érzés, ami már kettőjüknek szól. Különösen, amióta a kicsi helyet változtat, aktívabban részt vesz a családi életünkben, és egyre többet igyekszik kommunikálni mindannyiunkkal.

Valami leírhatatlan az érzés, amikor látjuk, mennyire örül az óvodából hazaérkező bátyjának (és apának is természetesen), és az különösen nagy örömmel tölt el bennünket, hogy a nagytesó is egyre többet szeretgeti a kicsit, ami többek között abban nyilvánul meg, hogy a koszos kezeivel a másik arcát simogatja. Azt sem tudnám szavakkal visszaadni, milyen látni őket együtt fürödni, amikor egymás mellett molyolnak a vízben, majd a kicsi időről időre abbahagyja a saját játékát, hogy a bátyját figyelhesse, aki magáról elfeledkezve belemélyed valamilyen szerepjátékba, vagy éppen azért sír, mert megütötte a saját szemét a zuhanyrózsával. A mi kicsink lehajtja ilyenkor kicsit a fejét, és úgy les rá pislogás nélkül, utána újra rágcsálni játszani kezd, hogy később ismét A NAGYFIÚT kezdje el figyelni.

Igazából nincs mit ragozni ezen. Tudtuk, hogy csakis jó lehet, ha bővülünk, de ezt az érzést nap mint nap megélni minden várakozásunkat felülmúlja.

2013. március 5., kedd

Szívmegállós

Hétfő délután van, jóleső csendben autózok az uszoda felé. Csak a rádió szól az autóban. Egyszer csak bevillan, hogy valami furcsa. A csend. Nem szokott ilyen csend lenni. Az úszótanfolyamos óvodás alszik? Villámgyorsan hátranézek a hátsó ülés jobb oldala felé. Üres a gyerekülés. Bakker, ottfelejtettem a kapu előtt???
Kellett 2, de inkább 4 másodperc, mire beugrott, hogy rossz oldalon keresem, az óvodásoknak már nagyobb ülés dukál, amit a hátsó ülés másik végére kötöttünk be pár hete. 

2013. március 2., szombat

Margitszigetes

A múltkori nem túl pihentető, viszont szívásban fáradalmakban gazdag, hirtelen elhatározásból tett hétvégi kiruccanásunk után szentül megfogadtuk, hogy máskor ilyen spontánul, mindent fölborítva nem megyünk el csak úgy bárhova. Ma reggel meg is beszéltük, hogy ma itthon leszünk, főzünk, pihenünk, mosunk, és holnap délelőtt elmegyünk például az állatkertbe.
Így hát, amikor jött egy margitszigeti kiruccanásra invitáló sms, nemet is mondtunk. A 10 órai találkozóra. Lett belőle 11 óra (plusz a szokásos késés). Természetesen se a mosás, se az ebédkészítés nem valósult meg, viszont sétáltunk nagyot, ettünk finomat és most reménykedve várjuk az estét, talán az ifjak is kellőképpen elfáradtak ötórányi frisslevegőtől.

Azt azért feljegyzem magunknak, hátha a későbbiekben jólesik majd visszaemlékezni, hogy a gyermek, aki rájött, hogy tud állni, és egész napját álldogálással tölti (ha nem álldogál, akkor éppen felállni készül, vagy lépkedni próbál), minden gond nélkül eltöltötte az idő nagy részét a babakocsiban, és nagyon jól elnézelődött (főleg, ha közben volt mit rágcsálnia). És az a gyermek, aki állandóan beszél, most pihentetően csendes volt, ja, nem is! szinte már áldott jó gyerekként viselkedett, és láthatóan élvezte az ex-barátnője társaságát (aki sajnálatos módon már hónapok óta másba szerelmes).