2013. április 29., hétfő

Betűtévesztős

A "foglald le" és a "fogd le" (kicsit az öcsédet) között tényleg nem sok különbség van. Ha egy négy és féléves félreérti a kérést, akkor történhet meg az, hogy egész testével ráfekszik az öccse hátára, átkulcsolja hátulról, hogy ne tudjon kijönni a szobából. Az alany pedig naná, hogy torkaszakadtából ordít.

2013. április 27., szombat

Próbálkozós

"Valahol itt szokták megpiszkálni, és utána kinyílik ez a fránya rács...!"

Testvéres

Az együtt játszás annyira még nem jellemző, de azért időnként már felfedezhetők a csírái. Általában ez úgy néz ki, hogy ha a nagyobbik gyerek éppen nem túlságosan elfoglalt, vagy a kedve úgy hozza, hajlandó kicsit a kisebbikkel is foglalkozni, bolondozik vele, megszeretgeti, becézgeti, ha pedig megkérjük, hogy adjon neki valamit oda, vagy itassa meg, ugrik és megteszi.
Az utóbbi években nagyon sokat álltunk a játszótéri hinták előtt és unalomig lökdöstük azt, most hogy az egyik végre megtanulta magát hajtani, és ezt már nem titkolja el, kezdődik az újabb lökdösős korszak:
Az okos nagyfiúk néha leváltják a szülőket a hinta lökdösésében is...
...és az egyéb feladatokban is:
És igen, eljutottunk a zoknilehúzós korszakhoz is, úgy mégis csak könnyebb tornázni:

2013. április 25., csütörtök

Nappörgős

Ha valaki nem tudja elképzelni, hogyan tud egy 11 hónapos elöl pisis, hátul sz@ros bodyban elszökni, hívjon föl, elmesélem. Ez utóbbi egyébként is végigkísérni látszik a hetünket, alig két napja a nagyobbik gyerekünk térdelt bele egy füves részen egy adagba, alaposan és hosszasan megmártva benne a nadrágját, aztán a biztonság kedvéért még mindkét cipőjével is belelépett. Végül is némi tisztogatás után beengedtük a kocsiba így is, de lehúzott ablakokkal utaztunk hazáig.

A jó idő beköszöntével egyre kevesebb a házban eltöltött időnk, és mivel kint vagyunk sokat, az egyik gyereket gyakran hozzuk vissza a szomszédoktól, akikkel megoszt minden élményt és történést, ami bennünket jellemez, a másikat pedig igyekszünk a járókában tartani, majd amikor ez már nem lehetséges, az egy napra eső fű- és homok-fogyasztását egy normál szinten belül tartani. Ilyenkor nem túl gyakran tudunk hátradőlni legalább tíz csendes percre.

Mindehhez hozzájárulnak még a kicsi egyre akaratosabb jellemének felszínre törését kísérő jelenségek, úgy mint a gyakori belém kapaszkodós felállásnak köszönhető karmolásnyomok a lábamon, az ezsemjóóóóó-vernyogástól megtépett idegrendszerünk, és a jusztsemalszomelegetnapközben-dacolásból fakadó nehezebb esték. Látunk rá némi esélyt, hogy ezek egy része a fogzásból és/vagy a hirtelen meleg okozta mellékhatásokból fakad, de amíg más gyerekeket a meleg elnyom, és bódulttá tesz, addig a mienk pörög ezerrel.
Néha igyekszünk az alig 4 éve történteket felidézni, és valahogy mindketten arra jutunk, hogy az elsőszülöttünk nyugisabb volt. Egyben azonban tényleg hasonlítanak: egy hangos gyerek után született még egy hangos gyerekünk.

Szintén a jó idő beköszöntéhez kötve vizionáltunk egy-két kerthelyiséges ebédelős családi programot, de miután tegnap egy sima fagyizás során az egyik gyerekünknek - miközben folyamatosan nyomatta az elméleteit - sikerült az asztalterítőt leennie, a másiknak pedig a saját rágcsálnivalója elfogyasztását rögtön követő türelmetlenségét kimutatnia, rá kellett jönnünk, nem feltétlenül mi vagyunk az ilyen helyiségek vágyott vendégei.

A nyári ruhák előkeresése során szembesülnöm kellett azzal is, hogy ismét túlvásároltam magam van bőven rájuk való ruhanemű itthon, egyedül a kisebbiknek kell néhány nyári sapkát vennünk, mert ha minden második napon elhagyunk egyet, és nem hozza utánunk egy jóakaratú járókelő, a következő hónapot már fejfedő nélkül kezdhetjük. Nincs az a csomó, amit egy egy éven aluli ne tudna kibogozni, így gondolkodom azon, hogy reggel a fejére ragasztok egy sapkát, és esténként majd fürdéskor leáztatjuk valahogy a fejéről.

Az esti fürdések általában jó hangulatban telnek, az addig nyűgös kisebbik pocok is megnyugszik a víz érintésétől, a nagyobbik pedig még megragadja az alkalmat, hogy elmesélje közben még azokat, amik a délután során benne ragadtak és feltétlenül kikívánkoznak, így még beszélgetnünk sem kell velük. A nagy idővel kiszáll, a kicsit pedig kirobbantjuk a kádból, csak arra kell figyelnünk, hogy jó erősen fogjuk a kis csúszós testet, mert a méltatlankodása erős vergődésben, na és persze hangos veszekedésben, panaszkodásban nyilvánul meg.Mindezt a szomszédok is minden bizonnyal élvezik, így is megjegyzik néha, hogy milyen erős a hangja a legkisebbnek. (A nagyra már nem térnek ki, talán mert régebb óta ismerik.)

Evés terén a meleg idő beköszöntével sem történt túl sok változás: az egyiknek külön főzünk, mert még kicsi, a másiknak pedig azért, mert már nagy. Az egyik a vasszöget is megenné, jelenleg napi hétszer kap enni, míg a másik nagyon is meggondolja, mit burkoljon, kivéve, ha grillezett húsról van szó, mert akkor már azon aggódunk, hogy túl sok lesz a jóból.

Mivel most reggel (és csend) van, egészen szórakoztatónak tűnnek a napjaink, de egy ilyen posztot nem véletlenül nem este ültem le megírni.

2013. április 21., vasárnap

Vásárlós

Elindultunk tornacipőt venni annak a gyereknek, amelyik már jár (és falja a cipőket), illetve az apjuknak, és hazajöttünk papuccsal, szandállal (a kicsi is kapott, hátha kinövi addig), rövidnadrágokkal. Gazdagodtam még egy szép színes táskával (ami jó dolgozni, de ha muszáj, belefér egy cumisüveg, egy sportkupakos üveg és két pelenka).
Sikerült még két nagyobb méretű autót beszerezni, amiket látszólag a kicsi kapott tologatásra, igazából a saját idegeink védelme érdekében voltunk hajlandóak rá áldozni, és egy gombnyomásra ordító, szintén nagy termetű dinó is hazajött velünk, mert ahol két gyerek van, nem kaphat csak az egyik játékot. A nagy autók egyikéről azóta már kiderült, hogy szintén képes fölborulni, és az oldalán tolva nem megy föl a szőnyegre, a dinó pedig rögtön teljes jogú tagja lett a családunknak, az ebédlőasztalon kapott helyet ebéd közben, és már gyakorolta a tablet használatát is.
Túlestünk az idei első fagyizáson is (jut eszembe, elfelejtettem beáztatni az fagyipöttyös pólót):
Egy ilyen délelőtt után kijárna nekünk egy csendes két órácska, de valami nagyon rosszat tehettünk az előző életünkben, mert az egyik élénkebb, mint a másik.

Tizenegy

Már egy ideje agyalok a születésnapi ajándékán. Nem mintha tudatosulna benne, hogy ha nem kapna semmit, de egy ilyen alkalomra mégiscsak dukál valami igazán tuti meglepetés. Különösen nehéz ez egy második gyereknél, mert minden olyan, amivel az ember gondolná meglepni a szeme fényét, megvan itthon. Alig egy hónapunk van a második gyerekünk első születésnapjáig (aki éppen most készül a függönyt leszakítani).

Ami a mozgását illeti, alig nyolchónapos volt, amikor elkezdtünk aggódni, hogy a kúszás csak nem akar átalakulni mászássá, de természetesen - ahogy általában szokott - még a gyógytornászhoz irányítás napján megtette az első mászó mozdulatait (az a gyermek, aki most a függönybe törölte az orrát). Ma már hihetetlennek tűnik, hogy volt idő, amikor csak egy helyben feküdt, és amikor felemeltük nyeklett-nyaklott.
Ma már jó ideje határozottan lépked a bútorok mentén, sőt ha sikerül vércsekarmaival megragadni a kezeinket, nem szabadulhatunk és sétálhatunk vele körbe-körbe derékleszakadásig. Ha mégis valami furfanggal kiszabadítjuk az ujjainkat a présből, ez általában olyan hiszti árán sikerülhet, amikor néha már csak lábbal tudjuk a fejét levenni, nehogy nagyot koppanjon a járólapon, miközben hátravágja magát (az a gyermek, aki nem tanult az előbbi balesetéből, amikor lefejelte a falat, és ismét a függönnyel szórakozik).

Nagyon érdeklődő, ha babakocsiban sétáltatjuk, jár a lába föl-le, és izgatottan néz meg mindet és mindenkit, aki szembe jön velünk. Ha a jármű mozgásban van, és látnivaló is akad, nem kérezkedik ki, és ha mégis megállunk valahol huzamosabb ideig, némi ennivalóval néznivalóval is le lehet kötni.
Kíváncsisága határtalan, mindent rögtön kiszúr, bejárja a házat, és ha valami érdekes történik, rögtön ott terem. Már érti, ha hívjuk magunk után, és némi pajkos játszadozás után a nyomunkba ered. 
A rejtett kincsek sem sokáig maradnak rejtettek előtte. A fiókokat még mindig nem tudja kihúzni, eszébe sem jut sokáig szórakozni vele, de a tolóajtók titkára már jó ideje rájött, így nincs a szekrényekben semmi biztonságban. Nála is igyekszünk valahol ott meghúzni a határokat, ahol a veszélyes és a nekünk többletmunkát adó, de nem veszélyes közötti határ húzódik.

Egyedül alszik el, ez nem könnyíti meg a kórházas napokat, mivel ott néha altatni kellene, de nem érti, mit akarok én a hátsimogatással vagy a ringatással. Az éjszakákat már jó ideje átalussza, kivéve a fogzós időszakokat, amikor - a bátyjával ellentétben - fel-felsír időnként.

A jó kis alvókája már a múlté, napközben legalább két hónapja csak egyszer alszik, azt az időt is a lehető legrövidebbre fogja, nehogy kimaradjon valami érdekesből. Ennek köszönhetően az esték néha embert próbálóak, de ha izgalmas feladatok (pl. legóvár lebontása vagy mondókázás) adódnak, elszáll minden fáradtsága (annak a gyermeknek, akit az apja éppen most kapott rajta az előszobában a cipők között).

Bár mostanában a napjait a haladás tölti ki, időnként mégis leül egy-egy játék(halom) mellett, és bogarászik, kis tömzsi ujjaival pakolja a darabokat, mindent megkóstol, aminek jó az íze, megtartja. Még mindig inkább rombol, mint épít, de már nem egyszer láttam, hogy igyekszik a torony tetejére illeszteni az odaillő darabot, de - mivel a megszerzett tárgyaktól nehezen válik meg - nem tudja azt elengedni. A zoknit a lábához illeszti, mert odavaló, és a cumisüveg kupakját is igyekszik rátenni az üvegre. 

Szereti a mondókákat, dalocskákat, könyveket nézeget és mutogat az ujjával. Kérésre tapsol, utánozza a boci hangját, puszit ad, sokszor magától is, és integet, ha valaki megérkezik vagy elmegy.
Sokat beszél a saját nyelvén, és - mivel egy hangos és üvegrepesztő hangú gyermekkel él együtt - mindezt hangosan teszi, mintha csak ez lenne az elvárt.
Ha rászólunk valamiért, visszaszól, ha keressük, mert gyanúsan csendben eltűnik valahol, akkor is reagál a nevére.

Az étvágya valami hihetetlennek tűnik számunkra, bár visszanézve a nagyobbik gyerekünk is evett hasonló mennyiségeket, de ő nem folyamatosan űzte ilyen magas szinten. Az eddigi napi hat étkezés közé be kellett iktatnunk egy hetediket, de van olyan - pl. ha a szülők hekket mernek enni két étkezése között -, hogy a nyolcadikat is bevállalja.
Nyitott az új ízekre, gyakorlatilag bármit megkóstol(na), főleg ha láthatóan nem neki valót lát nálunk. 

Már jó ideje úgy érezzük, hogy keményebb lesz vele az élet, mint elsőszülöttünkkel. Sokszor megy, mint a tank, semmi sem állíthatja meg, és edzettebb is, például a nagytesó birkózásait is széles vigyorral tűri.
A héten megismerkedett a fűvel. Azzal a fűvel, amitől sok gyerek először fél. Először megkóstolta, majd elszökött, olyan tempóban, hogy az apja alig bírta elkapni. 

A testvéri kapcsolat elmélyülésének apró jeleit nap mint nap megfigyelni valami lenyűgöző. Imádja a bátyját, ha nyílik délután az ajtó, rögtön spurizik az előszobába, hogy aztán hangos kurjongatással üdvözölje a bátyját. A nagyobbik gyerekünk pedig valamiféle újfajta gyöngédséget kezdett mostanság irányában kimutatni, megszeretgeti, megsimogatja az arcát, becézgeti a kicsit, és természetesen, ha kicsiŐkelme rosszaságban töri a fejét, határozottan újra és újra rászól.

Nem egyszer leírtam már, nagyon jó, hogy van ő is nekünk.

2013. április 20., szombat

Dunapartos

Az előkészületek a szokásos módon (a tervezettebb-szervezettebb szokásos módon) zajlottak. Kitaláltuk, megbeszéltük, ütemeztük, előkészítettük. A kimenet nem rajtunk múlott.

Két úti célt határoztunk meg, ki tudja már megmondani, miért. Egy dunaparti játszóterezéssel egybekötött sétát, majd ezt követően (a változatosság kedvéért) egy dunaparti sétával egybekötött hekkezést. A két Dunapart-részlet között egy játszótér és egy hekkes kajálda lét és nem-léte, illetve nem-léte és léte jelentett minőségi különbséget.

A kettes számú gyermekünk, amelyik mostanában még azt az egy napi alvását is igyekszik leredukálni egy félre, a mai napon belehúzott, és némi tiltakozás után jócskán délutánba nyúlóan horpasztott, majd természetesen kiadósan uzsonnázott, ezzel is kitolva az indulás időpontját.
Az egyes számú gyermekünk, amelyik mostanában gyakorlatilag soha nem alszik (csendes pihenő alatt) és aki már a kapuban toporogva várta, hogy elinduljunk, a kocsiban levágott egy ötperces monológot, majd mire észrevettük a gyanús csöndet - igaz, már túl későn tudatosult bennünk az áldott jó csönd beköszönte -, mélyen aludt a hátsó ülésen.
Semmi vész, így csak a sok alvástól kipihent ketteske visongta végig a dunaparti játszóteres lelőhely keresgélését, amit két kör után feladtunk, és elindultunk a másik dunaparti kajás lelőhelyre.

A felhőket már az indulás után cirka két perccel érzékeltük, de forduljon az vissza, aki gyáva, rájuk sem hederítettünk. Az előzőleg vizionált kavicsdobálós, andalgós, esetleg egy meleg pléden megpihenős programpontot nagyvonalúan átugrottuk holmi magas vízállás okán, és rögtön enni indultunk.

A sötétlő égboltrészt növekedésével egyidőben jutottunk el a hekk-mekkába, hogy aztán megvívjunk az elemek harcával. Amíg a családfő hekket vadászott rendelt, jómagam polipként igyekeztem egy felváltva inni kérő és kajáért balhézó sáskasereg igényeit kiszolgálni, akik rögvest neki is álltak a projektnek, aminek célja az volt, hogy szüleiket megszégyenítő mennyiségű ennivalót tüntessenek el.
Miközben a projekt sikeresen zárult, a fejünk fölött a felhők is sikerrel összezárultak. A kétgyermekes anyuka ezen nem aggódik túlzottan, hiszen a kölkök fél ruhatára csak csak jó lesz majd valamire, egyébként sincs olyan messze az a kocsi. Tartott a laza-anyaság úgy kb. egy percig, amikor felvillant előttünk az udvarunk csak minden bizonnyal időlegesen megszáradt ruhákkal, gyerekjátékokkal és járókával borított füves részének képe, aminek az irányából beúsztak azok a bizonyos felhők.

A reménykedésünket, miszerint nem lesz ebből eső, hiszen azt a villámlást is csak jópár másodperc után követte dörgő hang, felváltotta az afölötti reménykedés, hogy a felhők valamilyen csoda folytán a mi udvarunk fölött mégsem zárultak össze teljes mértékben.

A hatalmas esőcseppek kopogását már az autóban hallgattuk, megadóan és a minden mindegy boldog tudatában.

Olyan volt ez a program, mint az egyszeri mesében a szegény lány ajándéka, aki hozott is, meg nem is.

2013. április 16., kedd

(Meg)nevelős

Van a kis barát, aki az úszás után a fáradtságtól csapkod, kezet szorít vagy kart rángat, és van a mi gyerekünk, aki inkább a szavak embere, bibibi-zik és egyéb kifejezésekkel borzol idegeket. Néha ő kezdi a másik idegesítését, néha pedig csak reagál az őt ért inzultusra. Néha már a vízben kezdődik a harc, ilyenkor az oktató is megjegyzi, hogy a fiúk "gyepálták" egymást, néha pedig csak az öltöző felé haladva kell nagyon figyelnünk rájuk, mert ha túl közel kerülnek egymáshoz, abból beszólongatás/ütögetés keveredik ki, vagy nagy egyetértésben elszaladnak, ami egy csúszós-vízes környezetben elég veszélyesnek tűnik. Aztán, ha különösebb balhé nélkül túljutunk az öltözködésen, jön az újabb felvonás, a fiúnk alig várja, hogy a kis barátja is kiérjen az anyukájával, aztán néha hirtelen közli, hogy ne várjuk meg őket, vagy éppen a kis barát makacsolja meg magát, és nem akar kijönni az ajtón, mert látja, hogy a mienk már kint áll mellettem. Aztán már együtt rohannak el a parkoló irányába, és bennünk az ütő is megáll, hogy vajon a járda szélén lefékeznek-e, vagy kezdjünk el utánuk ordítani (a sprintelés akkor már esélytelennek tűnik).
Jó lenne tudni, hogy mikor van veszély-esélyes helyzet, és mikor lehet őket hagyni kakaskodni. Ahogy azt is jó lenne biztosan érezni, hogy mikor nem lehet egy méteres körzeten belül hagyni őket, mert abból sírás lesz. Sírt már a tehetetlen méregtől a kis barát, ahogy a mienk is tegnap este egy, a hátára kapott jól irányzott csapástól. Nem egyszer tartok hegyibeszédet öltözködés közben a fülkében (vagy csak mindenféle témával igyekszem a figyelmét elterelni, hogy a kedélyek lenyugodjanak), miközben egy-két fülkével arrébb ugyanazt teszi a kis barát anyukája is.Már felöltözve a bocsánatkérések is elhangzanak, miközben mi a társ-anyukával a fejük fölött kicsit feszült, de megkönnyebbült mosolyt villantunk egymásra.
Aztán tegnap este a mi gyerekünk már itthon megjegyezte, hogy az óvodában ők barátok, és akkor arra gondoltam, hogy talán mégsem olyan nagy baj, hogy nem rózsaszín ruhás, a babáival csendben eljátszadozó kislányunk van.

2013. április 14., vasárnap

Akcióz II./13.

"...Jó, akkor most a dobozból is kipakolok. Ezt is kiveszem. És ezt is. És el is dobom messzire. Upsz, ezt még gyakorolnom kell. Jó, akkor most innen leszedek mindent. Könyv. Könyv. Könyv. Uncsi. Hol van mindenki? Senki nem szól rám, amiért dobálom a könyveket?

Hova tűntek ezek? Megyek, körülnézek. Viszem ezt a könyvet is magammal. Autózok vele. Miért akad meg mindig? Miéééért? Brühühü! Nem meeeegy a könyv-autó! Miért nem lehet ezzel autózni? Miért nem tudom a szőnyegre feltolni? Apaaaa, segííííts! Ha nem segítesz, síroooook! Nem, inkább idegesítően nyüsszögök! DE ÉN EZZEL AKAROK AUTÓZNI! Nem, nem jó a járólapon, én a szőnyegre is fel akarom tolni! Brühühü! Megint elakadt! Hova viszel már megint, apa? Akkor is visszajövök. Akkor is könyvvel jövök vissza.

Jé, ott van anya. Már megint a teraszon ül. Anya! Anyaaaa! Anyaaaaaaaaaaa! Brühühü! Gyere be! Addig sírok itt, amíg nem jössz be. Szomorúan sírok. Szívettépően. Már a könnyem is folyik.
Végre! Szia, anya. Jó, nem sírok, csak szomorúan hüppögök kicsit a karodban. Hova megyünk már megint? A dobozból? Jó, nézzünk benne valami játékot. De én az öledben akarok ülni! Brühühü! Már megint folynak a könnyeim. Jéééé, mi ez a pulcsidon? Zippzár? Tök érdekes. Jó, játsszunk ezzel az izével! Iderakjam a kicsiket? Vagy ide? Nem, inkább eldobom. Ezt is eldobom. De, én inkább dobálni akarok. Ha nem dobálhatok, megint szomorú leszek.

Ezt ide teszem. Azt meg oda. És igen, amazt meg ebbe bele. Ezt a játékot is szeretem. Mi ez kis izé rajta? Milyen jól lehet piszkálni.

Anya, hol vagy? Nem látlak. Nyüsszögök. Senki nem reagál. Nem baj, megyek megnézem Ákost. Vajon a szobában van? Megnézem. Jééé, itt van anya. Ott hahahagytál! És nagyon szomorú voltam. Keservesen sírok, mert nem láttalak sehol. Igen, játszottam, de akkor sem láttalak. Nem, nem voltam el jól a játékokkal. Miattad voltam nagyon szomorú.

Jó, játsszunk ezzel is. Igen, ezt is szeretem. Olyan jó színes, és lehet tologatni. Ezt pedig lehet bigyózni. Oké, építek valamit. De én nem is tudok építeeeeeni! Brühühü! Én inkább a könyvvel szeretnék autózni. Miért nem tudom a szőnyegre feltolni? Anya, hol vagy? NAGYON SZOMORÚ VAGYOK ÉS SÍROK..."

Kertészkedős

Kihasználva, hogy egyszer hétvégén is süt a nap, felkerekedtünk pénzt költeni. Sütött is az elindulásunkig, az áruházban már viharos szél borogatta a növényeket, de mi nem futamodtunk meg. Természetesen a szakértőink is velünk tartottak...

...akik aztán a bevásárlókocsiban elfoglalták a vásárolni szándékozott növényektől a helyet:

Még ez sem akadályozott meg bennünket abban, hogy ne üres kézzel induljunk haza. A járni már tudó gyermeket befogtuk járni és virágokat cipelni, a kicsit pedig lefoglaltuk egy kiflidarabbal (ha kaja van, csend van):

Tudunk mi túl naivak meggondolatlanok lenni, és például vásárolni személyi autóval magas cserjéket, hogy aztán tanácstalanul álljunk a jármű mellett, vajon kit hagyjunk ott, hogy a lényeg beférjen. Hazafelé menet útitársnak kaptam egy barkát, aminek a karjai az ágai egy-két kanyar után jótékonyan átöleltek...

...míg a családfő hátul egyensúlyozott a két gyerekülés között családos emberhez méltatlan módon összegabalyodva egy somféle hosszú ágaival:

Már csak el kellene ültetnünk az új szerzeményeket (és vigyáznunk, hogy lehetőleg életben is maradjanak, ha már ennyit küzdöttünk értük).

2013. április 13., szombat

Segítős

...mert egy kicsi fiúnak ott kell lennie, amikor a bátyja az óvodába indul...
 ...és a főzésből sem maradhat ki:

2013. április 8., hétfő

Gyerekszáj XCIII.

Vacsora közbeni beszélgetések:
- Voltatok ma kint az udvaron? És mi volt rajtad?
- A vastag nadrág.
- És mivel játszottál kint?
- Nem beszélne valaki más az udvarról? Én már unom.
----------
- Kivel játszottál bent, most hogy D. nincs ott? Ki még a barátod?
- Az a barátom, aki engem szeret. D., L., Ábel, anya, apa, mama, keresztanyu. És én.  Magamat is szeretem.
----------
- Az udvaron fellökött valaki. Nem tudom, mi a neve. És megütöttem a kis ujjamat.
- Szóltál az óvónéninek?
- Nem. R., B. és L. megtaláltak. És R. mondta, hogy álljak fel. Felálltam, és szomorú arccal odasétáltunk az óvónénihez.
----------
Indulunk az uszodába:
- Menjél, vedd föl a fekete cipődet!
- Azt, ami nagyon fekete?

2013. április 7., vasárnap

Alkotós II./1.

Nem tudom, mennyire fedezte fel az ok-okozati kapcsolatot, vajon megértette-e, hogy ő húzza azokat a vonalakat, de élvezte a rajzolást:

Nyavalyás

A szappanoperánk még korántsem ért véget. A hét közepétől az antibiotikum okozta brutális hasmenés miatt aggódhatunk a kicsinél, már lassan visítva menekül, ha meglátja a vizet a kezünkben, amit a kiszáradás elleni küzdelemben erőltetünk. Aztán a hét végére a nagyobbikunk is úgy gondolta, kicsit több figyelmet harcol ki magának, ennek eszközét pedig egy fél éjszakán keresztüli hányásban találta meg, így nála pedig még a víznek is az apránkénti adagolásával igyekeztünk a bajt megelőzni. (Ez utóbbit gyanúnk szerint - ahogy minden alkalommal szoktuk - a kórházból kaphattuk grátiszként.) A délutáni órákra már eljutottunk a reménykedés fázisába mindkét fiúnál, szinte már-már normál hétvégi hangulat uralkodott a házban (ahogy a lesifotók bizonyítják is).
A kedvenc időtöltés: "Hogyan tudunk a leggyorsabban mindent lerámolni a polcról?"
 A másik kedvenc időtöltés: "Hogyan tudjuk a tablet képernyőjét még inkább összekarcolni?"

Mi szülők nem vagyunk éppen kipihentek, ezen a közelgő teljes munkahét gondolata sem segít (és mi még csak nem is fogytunk a két gyerekkel ellentétben). És az sem kecsegtet semmi jóval, hogy a naponta minimum egyszer megtekintett időjárás-előrejelzések szerint a hét minden napjára várható eső.

2013. április 4., csütörtök

Húsvétos II.

Azért - igaz, hogy kicsit megkésve, de - járt nálunk is egy nyuszi, aki előrelátóan dugta el kinek kinek a saját szobájában az eldugni valókat, hogy aztán az apraja és a nagyja is boldogan keresgélhessen, amikor eljött a keresgélés ideje.
Amíg a kicsike boldogan elvolt egy, a konyhában talált teás papírtasakkal, a kedves és előzékeny bátyja az ő meglepetéseit is előkotorta, a csokitojásokat elrakta ("Ábel úgysem ehet még csokit"), és a játékát is kipróbálta.

A nyuszi gondolt az apjukra is, az ágyunkba dugott el neki egy olyan kis képes csokikat rejtő dobozt, amilyenhez hasonlókkal alig öt éve már megfogtam egyszer megleptem egy bizonyos római út után, egy első, spontán, randevúnak még nem is nevezhető találkán.

2013. április 2., kedd

Húsvétos

Későtéli húsvétolásra készültünk, megspékelve egy kerek születésnapra szervezett meglepetés bulival. Túlestünk a szokásos őrületen, amivel a csomagolás és a gyerekek nyugton tartása, éppen időben történő felöltöztetése és kocsiban elhelyezése szokott nálunk járni, majd útra keltünk.
A tervezett hosszú hétvégéből családi körben viszonylag kevés időt tölthettünk, mert kisebbik gyerekünk már az első éjszaka úgy döntött, hogy ráhozza a frászt mindenkire. Viszont aligha mondhatja el magáról túl sok alig-tízhónapos, hogy két hónapon belül másodjára is a kórházban köt ki, és második alkalommal a lakóhelyétől igen messze, és mindehhez az éjszaka közepén még villogó mentőautóban is utazhat.
Arra mindenképpen jó volt ez a pár nap, hogy nagyobbik gyerekünk bebizonyította, már elég érett egy szülői jelenlét nélküli többnapos nyaralásra, kisebbikünk pedig azt igazolta ismét, hogy egy kórházban is tud jókedvű és vigyori lenni (csak ne közelítsen hozzá senki fehér köpenyben). Mi pedig ismét helyt állhattunk egy nem könnyű helyzetben. A helyzet talán azért volt jobb a korábbihoz képest, mert itt a családtagok mégiscsak egyként igyekeztek bennünket segíteni és látogatással támogatni.
A születésnapi buliról még ünnepi kaját is kaptunk, néha feltűnt ott a családfő is, képviselve bennünket, és még a cipőm sarkát sem kellett félrészegen letáncolnom.

A debreceni gyerekklinikán végül is 2,5 éjszakás bent tartózkodás után kaptuk meg az elbocsátó szép üzenetet, ahonnan olyan gyorsan távoztunk, amennyire csak tudtunk. Útközben ki ezzel...
 ...ki azzal töltötte el az időt:

Úgy tűnik, hogy ezt a krupp-dolgot nem csak mindkét gyerekünknél sikerült megnyernünk, hanem - miután az elsőnél megnyugodtunk idővel, hogy ezt kezelni is lehet (csak higgadtan kell mindehhez hozzáállni) - a másodiknál erősebbnek tűnik a hajlam.
Jöhetne már végre az igazi, napsütéses és főleg vírusmentes tavasz...