2013. november 30., szombat

Hétköznapos-pörgős

Az a helyzet, hogy mostanában jobban alszom, így a hajnali, akár kétórás nyugis netezésnek lőttek. Aztán meg nálunk mindenki fáradt estére, mindenki, kivéve azokat, akiknek annak kellene lenniük, így sokszor már a fejünkön ugrálnak, míg mi csak ásítozunk és lessük az órát, mikor jön már el a fürdetési idő. Ráadásul a szokásos napi elfoglaltságaikat követően időnként még programokat kell nekik szervezni (vagy szervez nekünk az óvoda, bölcsőde, ami nem is baj), és megyünk vagy jönnek mások, esetleg csak az autóval hazadobás helyett hosszasan hazasétálunk, mert "jobb az mindenkinek, ha ők nem itthon unatkoznak". És ráadásul még ruhaneműt is irgalmatlan sokat fogyasztanak, így gyakorlatilag napi program a mosás, ruhapakolás, és egyebek. Sőt még főzni is kell gyakran, mert meglehetősen jó az étvágyunk ("az anyjukra ütöttek"), fél 6 magasságában, amikor a vacsora még nincsen készen, már alig lehet őket elhessegetni az asztaltól. Időnként pedig a jólszervezett rendünkbe beleszólnak még felnőttes (pl. munkával kapcsolatos) elfoglaltságok, aminek következtében csak egyikünk tud helyt állni. És az még a jobbik eset, amikor egyikünk ott van, ahol lennie kell, de ha minden kötél szakad, a nagyobbik gyerekünket a kis barátnője anyukája is fel tudja nyalábolni, aztán valahol valahogyan átadja nekünk. A saját kettője mellé plusz kettőt még nem kellett bevállalnia, de már erre is kész terve van ("veszek pár pórázt, és hazahozom mind a négyet, de lehet elég, ha Ábelt valamilyen kajával csalogatom...").

Közben folyamatosan jár az agyunk. Vasárnaponként ne felejtsük el a következő heti menüt a következő heti elfoglaltságokhoz is igazodva összeállítani, és a bevásárlásokat beütemezni. Hétfőnként ne felejtsük el az úszásra vinni a nagyot. Kedd reggel ne felejtsük el a tornacuccát is bevinni az oviba. Szerdán ne felejtsük el a családfő fociját, és mindennel készen lenni este fél 7-ig ("mert különben én szívok mindennel és mindenkivel egyedül"). És így tovább...

Vannak ám történések is nálunk.
Például a bölcsisünk teljes mértékben beszokott, és reggelente már félig felöltözve odaül az ajtó elé, türelmetlenül várva, mikor indulunk már, hogy aztán a bölcsődében átöltözés után egyedül bemenjen, és egy kis integetés után belevesse magát a fontos elfoglaltságaiba. Ezen túl például esténként már nem általános a fáradtság miatti hisztisebb lét, vigyorin, szeretetteljesen jön-megy-szeretget mindenkit.
És például az ovisunk az oviból mindig úgy jön haza, hogy csudajó volt a napja (bár a részleteket nem nagyon osztja meg velünk), és hétfőnként egyre ügyesebben mozog a vízben, egyre bátrabb és erre egyre büszkébb. Aztán például egyre nyitottabb az új ízekre is, egyre több mindent megkóstol, tegnap pl. az állandó sertéspárizsi helyett borjúpárizsit vacsorázott. :D
Sőt például most már ketten igazolják az örök igazságot: a gyerekek mindig tél elején növik ki a téli dzsekijeiket és overalljaikat, vagy éppen a bakancsaikat, de ha ez nem következne be, akkor a tél vége előtt egy hónappal.

Visszaszámolunk karácsonyig és a közel kéthetes szabadságig. Addig pedig ellopunk egy napot kettesben, amit remélhetőleg senki, akinek óvodában, bölcsődében lenne a helye AZON A NAPON, nem akadályoz meg holmi betegséggel.

2013. november 24., vasárnap

Túlpörgős

Mozgalmas hétvége után vagyunk, voltak nálunk (maguknak és nekünk is főző) vendégek a túlpörgött gyerekeinkkel, bennünket vendégül látó és nekünk főző vendégek a túlpörgő gyerekeinkkel, és némi apás játszóházazás is a túlpörgött gyerekeinkkel, miközben én itthon lógattam a lábam főzőcskéztem, házimunkáztam.






Nem, ők nem tűnnek fáradtnak.

2013. november 21., csütörtök

Sorolós

Cica. Hal. Malac. Nyuszi. Kutya. Cica. Hal. Malac. Nyuszi. Kutya. (...) Cica. Hal. Malac. Nyuszi. Kutya. Cica. Hal. Malac. Nyuszi. Kutya. ...
Ugyanabban a kis könyvben ugyanabban a sorrendben jönnek az állatok, az első négynél csalódott hangot adunk ki, az utolsónál nagyon örülünk, hogy megtaláltuk a kutyát. Újra és újra. Mindezt alvásidőben.

Egyébként egy reggel oltott gyermeknek nem kéne aluszékonynak lennie?
Volt már ágyban bábozás, beszélgetés, kiabálás, csendben lapulás, majd újra kiabálás, végül zoknik letépése és felháborodott mutatása.
Ehhez képest a beszélőgép bátyja felüdülés.

(Az apjuk valamit megsejthetett reggel fél nyolckor, amikor a két lufi után rohangáló gyerek feje fölött sajnálkozva rám nézett és közölte, hogy "én felajánlottam, kiveszek mára egy nap szabadságot, de te nem akartad...".)

2013. november 18., hétfő

Énekelgetős

Valahol a tizedik és a tizenötödik között eszembe jutott, hogy meg kellett volna számolnom, a tizenötödik és a huszadik között felrémlett bennem, ő vajon mikor unja meg, aztán a huszadik fölött valahol az is bevillant, vajon én meddig leszek még képes az arcomon bugyuta vigyorral, tapsolva végigénekelni a zenélős játék ugyanazon dalát. Ő unta meg először, de az én arcomra ráfagyott a vigyor, és végre megtanultam azt bugyuta négysoros dalocskát.

Borulós

Éppen az aktuális köhögőrohamom végén tartottam, örültem, hogy nem rókáztam le valamelyik gyereket csillapodott végre, miközben a kicsi fel- és lebotladozva a lépcsőn, az egyszer csak elé térdelő bátyja elől lépett egyet hátra. Mint a filmekben, lassítva láttam, ahogy nekidől a lépcső szélén álló virágosládának, amivel együtt beborul a lépcsőről a sövénybe. A köhögőroham az ijedtségtől is elállt, jött helyette a röhögőgörcs, és (egy pillanatra tényleg felmerült bennem, le kellene fotózni) alig bírtam szegényt a pufi télikabátjánál fogva kicibálni a lépcső melletti sarokból. És azt kérdezi az apja, hogy mi ez a sok apró levél a gyerek ruhájában.

Könyves

A családi legendárium állandó darabja a történet, miszerint mindig nyúztam anyut, olvasson nekem, és ha nem jutott rám elég ideje, dacosan közöltem, "csak tanuljak meg olvasni, mindig csak olvasni fogok". Úgy is lett, faltam a könyveket (nyári szünetekben heti 10-12 könyvet is elolvastam), elrepítettek valamilyen titokzatos világba, ami csak az enyém volt, ahol a főhősök a barátaim voltak, és ahol én is hős lehettem.
A mienk nem egy olvasós család volt, így gyakorlatilag ellenőrzés nélkül bármi a kezembe kerülhetett, volt, amit túl korán olvastam, és évekkel később újra szembe kerülve vele értettem meg a mondanivalóját.
A könyv szeretete később is megmaradt, antikváriumokat bújva igyekeztem a gyerekkorom klasszikusait összeszedni, majd később a könyvesboltokból sem tudtam úgy kijönni, hogy ne vásároljak legalább egy-két darabot.
Ha nem tudtam volna, hogy egy hasonlóan könyvszerető emberrel hozott össze a sors, rájöttem volna, amikor nemrég a tekintélyes mennyiségű gyerek- és ifjúságikönyv-gyűjteményét válogattuk át. A gyerekkönyvek kikerültek a polcokra, az ifjúsági könyvek a szekrényben várják, hogy a gyerekeink felnőjenek hozzájuk.
A rohanó napok közepette rájöttem, valahogy kevés időnk jut az olvasásra (is). Saját magunknak is, de a gyerekeinknek főleg. Így újra fogadalmat tettem, hogy megadom azt a támogatást, ami nélkül én saját magam elindultam a könyvszeretet útján, de jó lett volna, ha valaki megfogja a kezem és megmutatja, mit mikor érdemes kézbe venni.
Bár az óvodai nevelés nélküli napok intézményét nem igazán szeretem, mégis, ha már így alakult, ma végre elmentünk oda, ahova már egy fél éve készültem. Az ötévesünk beiratkozott a könyvtárba és a lépés fontosságának teljes tudatában válogatta ki élete első kikölcsönzött könyveit. Az első kaland nagyon jól sikerült, saját bevallása szerint is "csudaklassz volt a könyvtárban!"

2013. november 17., vasárnap

Gyerekszáj CXI.

Délutáni eszmefuttatás: " Tudjátok, miért nem eszem sokat? Azért, mert nem akarok megnőni, és nem akarok felnőtt lenni, mert nem akarok magamnak új feleséget találni és elköltözni itthonról. (...) Én anyát akarom feleségül venni."
Az apja felvetésére, hogy már két hete is úgy volt, feleségül vesz, válasz: "Igen, úgy volt, de még mindig veled van."
----------
Amikor Ábel úgy gondolja, a hűtőben van a tányérján találhatónál finomabb kaja, és bőszen mutogat rá, mi pedig úgy gondoljuk, inkább azt egye meg, ami a tányérján van, idővel eljön a sablonválasz, amit még úgy ahogy elfogad: Elfogyott. Ebbe a megtévesztésbe újabban a bátyja is beszáll, ma este pedig még tovább ragozta: "Nincs, elfogyott. Mindet megetted, te kis rágcsáló."

2013. november 14., csütörtök

Buszos-kalandos

Aki hülye, az... Néha rám jön a dili, hogy majd jól indulok a szuper anya díjért, és ha jön az ötlet, mit is lennék hajlandó ezért megtenni, elvesztem. Hiába tudom az agyammal, hogy ebből jól kijönni nem leszek képes, már csak lelkifurdalásból kifolyólag sem visszakozom. Mert milyen már, ha egy anya még ilyen apróságokra sem képes?

Így hát a múlt heti kétbiciklis mutatványom után ma bölcsőde utáni buszozásra adtam a fejem. Odafelé gyalogoltam, mert a náthától dagadó fejjel, bedugult orral, szájon át beszívva a hideg levegőt a bölcsődéig mindenképpen kutyagolni esik jól. Már akkor el kellett volna vetnem az ötletet, amikor őbölcsissége, aki a benti feszültséget is délután és este vezeti le általában az idegeink aktív cincálásával, keményen ellenállt minden öltöztetési kísérletnek. Gondoltam, nem is kapsz te buszt, kis kö...g krapek. Na, de keménykedhetek én, ha nincs ott a kocsi, marad a gyaloglás (előre egyet, hátra kettőt, előre hármat, hátra ötöt), vagy a buszozás. Megvárhattuk volna a mai napra az óvodás begyűjtését és vele nehezítve együtt a vásárlást is bevállaló családfőt is, de az sem tűnt túl vonzónak, hogy egy ilyen nap után még a boltban rohangáljak utánuk, míg a családfő remegő szájszéllel igyekszik mindenféle sebességi rekordot megdöntve a legfontosabbakat összekapkodni.
Így hát a kevésbé problémásnak látszó buszos elképzelésnél maradtam. Előtte már, csak hogy mindenkinek, aki ott várakozik, elmenjen a kedve a gyerekvállalástól legyen halvány lila sejtelme arról, hogy milyen nehéz az én sorsom, megküzdöttem a gyermekkel, aki természetesen nem értette, hogy a buszmegállóban VÁRUNK, lehetőleg egy helyben állva, és közben nem akarunk mindenáron sem a kutyaszartól hemzsegő bokrok között, sem az úttesten száguldozó autók mellett cikázni.
Végre mindenki megkönnyebbülésére megérkezett a busz, izzadó háttal felszáguldottam a járműre, a gyereket ledobtam az első szabad ülésre, majd körülnézve úgy döntöttem, túl messze van az a jegylukasztó masina ahhoz, hogy kidobjak 300 forintot az ablakon szabályosan utazzak.
A nagy buszos kalandban résztevő gyermek innentől kezdve néma csöndben üldögélt egészen addig, amíg le nem akartam vele szállni. Akkor kezdett el sivítani, mint egy malac, így elég hamar úgy döntöttem, még buszozni akarok. A végállomáson is akadt némi visítás, de nincs mese, a buszsofőr sem könyörült meg rajtam, türelmesen megvárta, míg lecibáltam a gyermeket, akit én melengettem közel 9 hónapig a szívem alatt.
Innen már gyerekjáték volt az egész, némi kavargás után megtaláltam a visszafelé induló járatot, és a megfelelő megállónál egy, az angyali ártatlansággal szemlélődő gyerekből visító gyermekké váló csomaggal a kezemben leszállva megfogadtam, hogy legalább egy évig nem próbálkozom a szuper anya címmel.

2013. november 10., vasárnap

Medvés

Az ötlet hirtelen jött, ha már a jövendölések ellenére napsütésre ébredtünk. Félig főtt ebédet hagytunk itthon, hogy aztán medvéket etethessünk fakanállal mézzel. A derekunknak nem tett jót, hogy a félelmet hírből sem ismerő kisebbik gyerekünk még egy nála úgy hússzor nagyobb medvéhez is simán odafutott volna többször is, talán még meg is dögönyözte volna, ha eléri, így valamelyikünk folyamatosan, félig görnyedve a nyomában volt kénytelen rohangálni, és a kerítéstől visszarángatni, míg a bátyja pedig búgócsigaként hajtott bennünket tovább, tovább (jó, ezt is láttuk, mehetünk tovább).
Hazafelé indulva természetesen elaludtak, hogy aztán a szokásos koreográfiát követve a kicsi itthon folytassa az alvását, míg a nagy a párperces alvástól újult erőre kapva verte a tamtamot az ebédje érdekében.

Macskás III.

Amikor eljutottunk odáig, próbáltam magamban megfogalmazni az okokat, aztán persze egy hosszabb lélegzetű, komolyabb, beismerő magamnak is tisztázó posztra nem jutott érkezésem, így kitolódott a vallomás ideje. A vallomás lényege, hogy bár a posztok alapján mi tűnhetünk tuti kis családnak, akik megoldják a napjaikat, akik, még ha össze is csapnak a hullámok a fejük fölött, megfelelő adag humorral szemlélik a helyzetet, és akik a saját hiányosságaikat is a helyükön kezelik. Holott ez nem így van, és nekünk is vannak nehéz napjaink, amikor a humor sem segít, és nekünk is vannak kevésbé jó döntéseink, aminek a következményeit később szívjuk bánjuk meg.
Az egészet a gyerekvállaláshoz tudnám hasonlítani, amíg nem vagyunk benne, nehezen tudjuk elképzelni, milyen lesz a nap minden percében rendelkezésre állni, és mekkora felelősséggel jár az egész. A gyerekét viszont - jó esetben az ember - nem viszi vissza, így jobban, kevésbé jobban, de igyekszik a kihívásoknak megfelelni.

A dilemmát az okozta, hogy - és azt hiszem, ez a minimum egy ilyen helyzetben - amellett, hogy megszerettük, felelősséget éreztünk a macska iránt. Mégis eljött az a pillanat, hogy szinte már a saját (és gyerekeink) érdekét kellett az övéivel párhuzamba állítani, és akkor nem volt mese, döntést kellett hoznunk. Jól mutatja a dilemma nagyságát, hogy a döntés nagyon nehezen, több kör után született meg, hiszen egy élőlényről van szó, és többször is úgy gondoltuk, megoldódik a helyzet másképp, de végül nem így történt.

Könnyebb lenne azt írni, hogy kriminálisan viselkedett, és tarthatatlan volt az állapot. De ez nem lenne igaz, mert szépen beilleszkedett a családunkba, és - általában - csak a természetes szükségletei által vezérelve okozott többletmunkát vagy igényelt törődést. Mégis idővel be kellett ismernünk, hogy nem jól mértük föl a lehetőségeinket, a saját hozzáállásunkat, és ráadásul nagyon nem a megfelelő időszakban vettük magunkra a családbővítés terhét. Még ha az első döntésünk hirtelen is volt, a másodiknak felelősségteljesebbnek kellett lennie.

Két hete végül úgy döntöttünk, hogy a cica nem maradhat nálunk, és egy hete pedig elvittük az új ideiglenes gazdájához. Oka több is volt a döntésünknek, kicsit magyarázkodósnak is tűnhet ezek felsorolása, de ez majdnem olyan, mint amikor salsa tanfolyamra jártam, és egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy már nem várom a szerdai napokat, mert akkor salsázni "kell" mennem, már egyértelműnek tűnt, milyen döntést hozok - függetlenül attól, hogy ez most "ciki", egy vereség beismerése.

Be kellett látnunk, hogy a kicsit hirtelen lépésünk következményeit felsorakoztatva rájöttünk, rosszkor döntöttünk a cicatartás mellett.
A feszített napjainkba nehezen fért bele még a cica ellátása is, reggelente nehéz volt botladozva egy felpörgött macskát kerülgetni, aki időnként a gyerekek kezét is megkarmolta vagy megharapta a nagy játékban (volt hogy olyan kergén viselkedett, a nagyobbik gyerekünk nem mert vele kettesben maradni), és délutánonként hazaérve rögtön jött az utána takarítás.
Nem tudtam megszokni, hogy ha a kisebbik gyerekünk elhagyja a cumisüvegét, a macska ott terem, és megszaglássza, rosszabb esetben megnyalja, és - bár szépen tanulta a szabályokat - rendszeresen a konyhapultról, az etetőszékből vagy egyéb tilos helyekről kellett letessékelnem, beleevett a frissen főzött főzelékbe is. Napközben sokat volt egyedül, és mivel a szobák ajtajait zártuk ilyenkor, délutánonként szabadult be a gyerekjátékok közé, a szőrét hullajtani.
Természetesen őkelme nem elégedett meg az olcsóbb típusú macskakajával (ráadásul hasmenése is volt tőle), így a családi költségvetésünket is rendesen megterhelte a kiadás, nem beszélve arról, hogy a hónap vége felé már a gyerekek ellátását is nagyon meg kellett gondolnunk, és akkor nehéz volt az anyai szívnek még azt is elfogadnia, hogy - kicsit sarkítva természetesen - igen, kellene a gyerekeknek még joghurtot venni jó lenne a gyerekeket elvinni mondjuk állatkertbe, de nem lehet, mert a macskának kell kaját venni vagy oltást beadatni.
A családfő allergiája is csak folyamatos gyógyszerrel volt kordában tartható, amihez még hozzájárult a húgomék fiának allergiája, akik macskára tekintettel innentől nem vállalhattak be egy ittalvós látogatást.

A kudarcérzést erősíti, hogy ebben - bár főleg a gyerekek érdekében hoztuk az első, majd a második döntést is - csakis mi vagyunk a ludasak. És most megtanultuk, hogy a lila köd ilyen esetekben is zavaró körülmény lehet.

2013. november 9., szombat

Gyerekszáj CX.

Miután napvilágra került, hogy az emberek (őse) a majmokból alakult ki, néhány napnyi töprengés után adódott a logikusnak tűnő kérdés: "Anya, amikor én kiszülettem a pocakodból, Ábel még majom volt?"

A mindennapokról

Nem egyszerű ez, de azért mennek a napok. Azt már tudjuk, nagyon kell figyelnünk, hogy minden időben a helyén legyen, minden előre megtervezett legyen, és lehetőleg tartanunk is kell magunkat a terveinkhez.
A leginkább nehéznek a reggelek tűnhetnének, de éppen ezért ott hibázunk a legkevesebbet. A reggeleknek tétje van, mert időben meg kell jelennünk a megfelelő intézményekben és munkahelyeken, így nincs kilengés, még öt percig szundizás, ahogy kinyílik a szemünk, indul a verkli. Én általában óra nélkül ébredek (pontosabban: ritkán vagyok olyan szerencsés, hogy addig aludjak, ameddig aludhatnék), és az esetek nagy részében - amíg mindenki más alszik - megiszom a kávém, megnézem, mi újság a nagyvilágban. Aztán normál menet szerint ébred a családfő, aki - mivel még mindig nehezen tudja elhinni, hogy a saját ágyunkban töltheti az egész éjszakát - a telefonját rendszeresen lent hagyja, így vagy meghallja az ébresztést, vagy nekem kell felcaplatnom érte. Ezután jönnek a gyerekek vagy ébredési, vagy ébresztési sorrendben. Vannak reggel utolsó pillanatban ébredő embertípusok, akik aztán kapkodva készülődnek, és vannak, akik időt hagynak magukra a nyugodt öltözködésre. Mi az utóbbi csoportba tartozunk, reggel jut idő egy kis mesenézésre, indulás előtti eszegetésre, mosogatógép elindítására. Sokat segít, hogy előző este mindenkinek kikészítem a ruháját, a bölcsis/ovis váltócuccokat.
Vannak persze felborult rendű reggelek, amikor valamelyik gyerek beelőzi egy vagy mindkét szülőjét, ki nyugisan levonul, ki pedig az ágyában kiabál, jelezve, hogy számára elkezdődött a nap.
Pontban 7.10-kor indulunk, gyerekülés-szempontból azt a kényszermegoldást találva, hogy mindketten elgurulunk az óvodáig, ameddig én viszem az aprónépet, majd ott átveszi a családfő őket, és egyesével leadja a megfelelő helyen, én pedig rögtön indulok a munkába. Már félúton járok, amikor érkezik a telefonos jelentés arról, hogy mindenki a helyén van.

A délutánok izzasztóbbak. A hatórás munka előnye, hogy minden szívfájdalom nélkül fel tudok állni (alig 7-8 órás munkanap után) és elindulni. A begyűjtést a kisebbikkel kezdem, mert ő az uzsonnát követő 2. percben, miután kiszúrja, hogy egyes szerencsés gyerekekért már sorjáznak a szülők, elég hangosan tud reklamálni a saját szülője után. A héten esett meg, hogy soron kívül megkaptam őkelmét, mert dobhártyarepesztően süvített a csoportszobában az anyját hiányolva.
Most már tudja, hogy ha egyszer érte mentem, nem hagyom ott, így akár már egy méterre is eltávolodhatok tőle, így következhet a hangulatától, fáradtsági fokától függő hosszúságú öltözködés. Mostanában általában küzdelemmel telik, nem bírja kivárni, hogy felhúzzak rá minden ruhadarabot, majd az ajtóban lecövekelve siettet, amíg én igyekszem a kabátot magamra rángatni és min. egy, max. kettő táskát a vállamra aggatni.

Ezután átterelem az óvodába (előre kettőt, hátra egyet, előre hármat, hátra ötöt), ahol viszont következik az uzsonna után legszívesebben még játszó nagyobbik kikönyörgése a csoportszobából. Míg őt sürgetem, a kicsi vagy begyalogol a szobába és tátott szájjal nézi a nagyfiúkat és -lányokat, vagy eltűnik az öltöztető helyiségben gomolygó tömegben. Volt már rá példa, hogy a nyitva felejtett ajtóból hoztam vissza. Itt ritkán van lehetőségem kabátot, táskát lerakni, néha mindezek rajtam lógnak, és úgy próbálom szóval, tettel, segítséggel sürgetni a nagyobbikat.
Mire innen is kiérünk, igen ziláltnak érzem magam. Ekkor sem könnyebb az élet, mert míg a nagyobbik előreszalad (és jó esetben megáll a kapuban), addig a kicsi többször visszafordul, vagy elnézelődik, esetleg elbeszélget másokkal. Mire újra egyesítem a családot, már csak egy vágyam van: hazaérni.

Következik a fakultatív programok ideje. Időjárástól és egyéb elfoglaltságtól függően célba vesszük a játszóteret vagy a házunkat. Ha játszótérre is készülünk, én a bölcsijárat előtt még haza is ugrok némi enni- és innivalóért, ha pedig igazán jó fej akarok lenni, akkor nem autóval megyek értük, hanem egy ilyen, egymásra halmozott biciklitömeggel zörgök végig az úton. A játszótérről a sötétedéssel egyidőben jövünk csak haza, de ha az oviból rögtön hazafelé indulunk, már csak azon kell szurkolnom, hogy a házunkkal szemben lévő iskolába sorjázó szülők kocsijai között találjak parkolót.

A családfő programtól és vásárlási kötelezettségeitől függően csatlakozik valamelyik stádiumban, van, hogy már a játszótérről együtt terelgetjük őket haza, esetleg odajön, majd hazasiet vacsorát készíteni, de van, hogy csak itthon találkozunk először.

Hazaérve már csak a kapun kell bevergődnünk, a házban becsekkolnunk, gyerekekről a ruhákat lecibálni, átöltözni, hazahozott ruhákat kiválogatni, másnapi ruhákat előkészíteni, és mire fellélegezhetnénk, kezdődik a vacsorához készülődés, hogy aztán elérkezzünk a fürdetésig.
Amióta a menüt egy hétre előre megtervezzük, tervszerűbbek az esték is, a bevásárlások is. Nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy fél 6-kor kezdünk gondolkodni, mi legyen vacsorára, és általában elég ritkábban boltba menni. 

Fél 8 körül mindkét gyerek megfürdetve fölvonul, ki rögtön elalszik (jó esetben, és szerencsére az esetek nagy-nagy százalékában), ki pedig még mesét hallgat, mesét néz, esetleg elkezdi az esti kifogásait, hogy miért nem alszik még.
Mire minden elcsendesedik, már csak egy viszonylag kevés ébredéssel járó éjszakát várunk. 

Hét közepén elkezdjük a hétvégét várni, ami szintén nem egyszerű, a napirend akkor is adott, és ha jót akarunk magunknak, tartjuk is.

Szóval, nem egyszerűek a napok.

2013. november 4., hétfő

Ötös

Öt éve ezen a napon végérvényesen megváltozott az életünk. Megszülettél, és szülővé tettél bennünket. Még ma is emlékszem rá, milyen szavakkal leírhatatlan élmény volt először meglátni téged, és a határtalan öröm mellett rögtön mennyi aggodalmat éreztem a jövő miatt. Vajon jól csináljuk majd? Vajon jó szüleid leszünk?
Az első napok valamiféle önkívületben teltek, és minden egyes alkalommal, amikor betoltak a szobába, rád csodálkoztam. Csak néztelek hosszasan, és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy te az én fiam vagy, és hogy mégiscsak teljesült az álmom, szülővé válhattam.
Azóta átéltem újra az érzést, hasonlóképpen hatalmas örömöt és aggodalmat is jelentett egyben, de az elsőszülöttünk te vagy, és mindig is te leszel.
Köszönjük, hogy bennünket választottál szüleidül.

Boldog születésnapok kívánunk, Ákos!

2013. november 1., péntek

Álmos III.

És a kérdések, amelyek szintén nem voltak részei a családos életről szőtt gyermek- és fiatalkori álmainknak:

A gyerekszobából Ákos hangján: "Ábel, ez fáj? És ez fáj? És ez...?"*
----------
A kanapén heverő családfő felé címezve, akire a kisebbik az egyik kedvenc autójával a kezében éppen rámászni készül: "Suhant már végig a golyóid között egy kisautó?"
----------
Majd némi birkózás után ő: "Uh, jól megcsípte a mellbimbómat, aztán lefejelte az orromat."
----------
Pelenkacsere közben: "Ábel, Törppapát nem tesszük bele a kakiba!"
----------
Miután hazaérve a legkisebb rögtön az etetőszék felé vette az irányt: "Na, a kis sáska mégsem kapott elég ennivalót a bölcsiben?"
----------
A nagyjából negyed-, félévente megejtett szokásos plüssállat-mosáskor a családfő: "Na, ott figyelnek a kis g...cik a mosógépben!"

(*Ábel egy helyben ült és békésen, vigyorogva tűrte, hogy a bátyja egy szerencsére nem túl kemény labdával céltáblának nézze...)

Koros

Eléggé szíven ütött, amikor megláttam a FB-on a volt általános iskolai osztálytársnőm képeit a nemrég született unokájáról. Én meg még pelenkázom a kisebbik gyerekünket, a játszótéren rohangálok utánuk, és bölcsődei/óvodai szülői értekezletekre járok. Belegondolni sem merek, mit jelent ez a nagy különbözőség.