2014. december 29., hétfő

2014. december 28., vasárnap

Gyerekszáj CXXVI.

Kisállat-téma: "...hát, örülnék egy kutyának, hörcsögnek, vagy egy remeteráknak... vagy papagájnak, az úgyis hasonlít rám, mert sokat beszél... (...) Nyugodtan beszéljétek meg, magatokra hagylak benneteket. Csendben maradok, úgyis kiszáradt a szám, annyit beszéltem. Ilyenkor mindig beszédszünetet tartok."
----------
A nyekergő rácsról, avagy kire ütött ez a gyerek? "Apa nem hall? Már kértem, hogy olajozza meg ezt az ajtót. Ez a nyikorgás az agyamra megy."

Nyugis pillanat


Elvesztünk, azt hiszem

Ma nehéz nap vár rám. Minden józan eszemre szükségem van, mert - miután én egy pillanat alatt elvesztem, ahelyett, hogy visszatartanának - körülöttem mindenki megbolondulni látszik. Ő most egy napig a szomszédban lakik átmenetileg, hogy aztán a szomszédasszony öccséhez utazzon tovább karácsonyi ajándékként:
Amikor a szomszédasszony mesélte ezt, és mondta, hogy majd átmehetnénk megszeretgetni, már éreztem, hogy gond lesz, főleg, hogy ahonnan ő jött, van még közel tíz hasonló cukiság. Azt sejtettem, hogy "Mikor lesz már kisállatunk"-gyermekünk eddig sem lanyhuló próbálkozásai újult erővel beindulnak, és végül is nem meglepő, hogy a "Ha valaha lesz kutyánk, akkor legyen IGAZI"-apja is párás tekintettel követi a kis bogyó mozgását, de hogy én, aki nem annyira szívesen illetem kezemmel az állatokat, hagyom megnyalogatni neki azokat, az már régen rossz. (Családunk legkisebb tagja nemes egyszerűséggel a mostanában kedvelt szerepjátékai egyikét űzte, hol kiskutyát játszott, hol meg macskát, és egy óvatlan pillanatban megrágta a kutya gumilabdáját is.)

Szomszédasszony felcsillanó szemmel nézett rám a megkergült gyerekek fölött, amikor rájött, hogy mi, akiktől a leginkább tartott kutyatartási szempontból, nem vagyunk túl elutasítóak. Mert mint kiderült, őt a közös udvarra és az esetlegesen ellenálló szomszédokra tekintettel aznap már egyszer lehűtötte a férje. Végül józanságom utolsó maradékával azt javasoltam, aludjunk egyet az ötletre, hátha másnap friss fejjel felnőttesebben bírunk gondolkodni.

A nagy helyzet az, hogy az udvarban négy család lakik. Az egyiknél van egy nagyon öreg benti kutya, aki általában kényszerből vagy kényelemből az udvaron végzi el a dolgát, vagy a szomszédasszony spenótját, esetleg a mi fűszernövényünket látja el kézjegyével, és ez eléggé bosszantó tud lenni. A másik család helyén jelenleg két fiatal srác lakik, akik nem sok vizet zavarnak, vélhetően a kutya sem zavarja őket, de állítólag ezt a házrészt a gazdája el akarja majd adni, és nem tudjuk, ki jön majd oda. Végül vannak a kommunatársakká előlépett család tagjai és mi. Még a mi helyzetünk könnyebb, mert a ránk jutó udvarrészünk egy szeglete kerítéssel le van zárva (még a járni tanuló kisebbik gyerekünkre tekintettel két éve állítottuk fel a kerítést), de nekik ilyen elkerítési lehetőségük nincs.
Ja, ez utóbbinak azért van jelentősége, mert rögtön két kutyában gondolkodunk. Hadd legyen játszótársuk, ráadásul így nincs vita a gyerekek között, hogy ez a mi kutyánk, te ne simogasd meg, vagy éppen ez mégis csak a tietek, szedjétek össze a nyomait a fűből. Viszont mivel a kutyákat lekapcsolni pár napra nem lehet, a jövőben kis szerencsével felváltva utazunk majd el, így mindig lenne, kire bízni a házi kedvencünket, aki a kikapart virágokat és megrágott gyerekjátékokat össze tudja szedni.

A listát az előnyökről és hátrányokról le sem írom, elég lesz a mára ütemezett tanácskozáson végigrágni őket. Drukkolhatnátok, hogy valaki józan maradjon közülünk.

2014. december 27., szombat

Karácsonyi családi

Együttlét és kaja, sok röhögés és gyereki pörgés, programok és pihenés, ajándékok és öröm... családi körben.
"Szerintetek az alsó szomszédok örülnek ennek a zajnak?"
 "Óh, azért tegyünk fel normális karácsonyi díszeket is!"
 A közös ajándék:

2014. december 24., szerda

Kívánunk

A kedvenc karácsonyi képemet ellőttem a blog fejlécében, így egy másikkal kívánok minden blogbarátnak, virtuális ismerősnek és a való életben is ismert barátnak, valamint az erre tévedő csendben olvasóknak kellemes, de főleg nyugodt és békés karácsonyi ünnepeket:

2014. december 23., kedd

Előrehozott ünneplés

Nem is sejtik, mi várja őket itthon:

Adventi naptár bontogatása

Szigorúan vacsora utáni szertartás:
Én: - Oké, aki szépen vacsorázott, kinyithatja az ablakot. Hanyadika van?
Apjuk: - 21-e.
Én: - Nem látom a 21-i ablakot. Jéé, nézd, ez hibás, kihagyták a 21-ét! Akkor ma nem kaptok csokit.
Apjuk: - Jaaa, nem, 22-e van.

2014. december 22., hétfő

Még soha nem tudtam igazán megfogalmazni

Nem véletlenül szoktam a két gyerekünkre úgy gondolni, hogy mennyire mások. És nem véletlenül próbáltam még az év elején az óvónénikkel fogadóórán Ákosról beszélgetni, sőt a nevelési tanácsadóba is okkal kuncsorogtam be magunkat. Egyik helyen sem kaptam meg az engem igazán érdeklő témában a választ, mintha nem értenék a kérdéseimet. Mindkét esetben megnyugtattak viszont, hogy iskolaérett és okos a gyerekünk, bár persze van némi fejlődni valója például a figyelem terén és a finommozgásokban.
Nem feltétlenül ad okot büszkeségre az érzés, hogy úgy érzem, valami nem stimmel vele, de anyaként nem tudom megfogalmazni, mi lehet az, sőt néha már túlaggódósnak érzem magam. Akik ismerik, találkoztak vele párszor, egy helyes, vicces, nyitott gyereket látnak (nyugodtan cáfoljanak meg, akik személyesen ismerik), aki viszonylag könnyen teremt kapcsolatot másokkal. Én már évekkel ezelőtt úgy éreztem, hogy a felnőttekkel túlontúl nyitott gyerekem a vele hasonszőrűekkel valahogy nem boldogul olyan könnyen. Felrémlik például az emléke egy-egy játszóterezésnek, ahol ő mindig egyedül bolyongott és a többi gyereket biztonságos távolságból szemlélte.
Az is aggodalomra ad okot, hogy bármikor megkérdezzük, milyen volt a napja, mit csinált bent az óvodában, vagy éppen mit evett, általában az a válasz, hogy "már nem tudom". Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy az a gyerek, aki köpi a nem hétköznapi állatok neveit és azt, hogy mikor vadásznak, csak emlékszik a napi történésekre is, de valamiért nem akar róla beszélni. Tudjuk, hogy szoktak bent csörték lenni, egy-egy kirívó eset miatt már (például amikor állítása szerint az egyik fiú leköpte őt ebéd közben) csapkodtuk bent az asztalt szóltunk az óvónőknek. Ez utóbbi egy olyan tipikus eset volt, amit ő szinte könnyedén, csak úgy mellékesen megemlített az egyik este, és amikor visszakérdeztünk, hogy mi volt az óvónő reakciója, kiderült, hogy észre sem vették, ő meg nem szólt érte. Tisztában voltunk azzal, hogy egy ekkora gyerek félre is értelmezhet valamit, vagy éppen felnagyíthat, de valahogy akkor ott úgy éreztük, hogy van valóságalapja az állításának. És nem tudtunk a gondolattól szabadulni, hogy ez nem egyedi eset lehetett, és nem véletlenül ő járt így.
Azzal is tisztában vagyunk vele, hogy ő a mozgások terén nem túl ügyes. Egy év alatt sem tanult meg igazán úszni, és hónapokba tellett, mire - szintén csak úgy mellékesen - megjegyezte itthon egyszer, hogy nem szeret tornára járni, mert egyedül ő nem képes normálisan bukfencezni. Nem hiszem el, hogy csak neki nincs ebben sikerélménye, de aztán némi gyakorlás utáni estén, amikor sikerült neki, olyan hihetetlenül boldog volt, hogy igazából akkor éreztük meg, ez mennyire komoly stresszforrást jelenthet számára.
Aztán ott van például a csontvázas pólója (amit Alessia megdicsért nemrég az egyik fotót látva). Már csak itthon adom rá, mert bár szerintem nagyon is menő lehet ebben az életkorban, valahogy ez visszájára fordult, és az egyik napon közölte, hogy amikor ez van rajta, mindig csúfolják a többiek.

Milliónyi apró jel, amiket végiggondolva, a saját gyerekkorunkban fontos dolgokat felidézve érzékeljük, hogy mi minden dúlhat a lelkében, és próbálunk némileg vakon támogatni őt. Nem sokat segít nekünk ebben, mert az, hogy mit mond el és mikor, nagyon esetleges. Sokszor rágódom azon, hogy anyaként nem tudok jól kérdezni és nem tudom belőle kiszedni, mi foglalkoztatja éppen. Néha úgy tűnik, mintha csak a szokásos hatéves-problémákról lenne szó, aztán történik valami, ami újabb aggodalomra ad okot. A Titoktündér című könyvet is azért kapta meg nemrég tőlünk, mert az kifejezetten az ilyen korú gyerekek által megtapasztalt nehézségek leküzdésében segít mesés formában. Szívszorító volt, ahogy az egyes történeteket olvasva magára ismert, a saját életéből hozott példákkal is illusztrálta azokat.

Tegnap este vacsora közben ismét egy ártatlannak tűnő, csak úgy mellékesen odavetett megjegyzéséből aztán kikerekedett valami, amitől aztán elaludni is alig tudtam. A lényege, amit a hirtelen jött őszinteségéből leszűrhettünk: őt a fél csoport bántja (a faggatózásunkra azért neveket is mondott), mert ügyetlennek tartják, emiatt a játékokból is kihagyják időnként, és - D.-t, az örök barátot kivéve - mindenki gyengének nézi. (Azt, hogy D. nem így tekint rá, kétszer is hangsúlyozta.) És R., akit a legutóbbi születésnapi bulijába is meghívott, szintén szokta látszatból őt bántani, de nem lök rajta nagyot, mert R.-t a többiek erősnek tartják, és egy erős fiú nem barátkozhat egy gyenge férfival (ezek is az ő szavai). De R.-val egyszer, amikor a többiek nem hallották, megbeszélték, hogy titokban barátkozhatnak, és R. igazán nem fogja bántani.
Nem kell ahhoz anyának lenni, hogy a szív összefacsarodjon mindettől, és attól, hogy ő ezt milyen pontosan látja, és mégis mindennek ellenére nem tűnik lelkileg igazán mélyen sérültnek, sőt mindennek ellenére mindig szívesen megy az óvodába.

Természetesen itt is megvan az esélye annak, hogy felnagyított vagy nem a helyükön kezelt problémákba nyerhettünk betekintést, de nagyon nagy felelőtlenségnek tartanám, ha nem próbálnánk valamit tenni. Így hát újra elindulok az úton, és most az óvoda pszichológusát keresem meg, hátha ő szakemberként megérti, mire keresek válaszokat.

2014. december 21., vasárnap

Egyben rajzolgatós program




Csuda egy pofa. Kitalálta, hogy hozza a jegyzetfüzetét, és megörökíti a múzeumi élményeit. Hazafelé pedig már azon filózott, hogy kellene egy olyan kiadót találnunk, akik "lapokat" adnak ki, és - miután apa lefotózta sok példányban őket - elküldeni nekik a rajzait.

Zárthelyi vonatozás

Ismét bejött az elméletünk. Hétvégén el kell őket vinni lefárasztani, és lehetőleg úgy elindulni, és az egészet úgy navigálni, hogy ne hulljon ki a hajunk már az induláskor vagy közben. Nyitásra kell odamenni bárhova, és így nem kényszerülünk a saját visítozó gyerekeink mellett másokat kerülgetni. Ma délelőtt a Közlekedési Múzeumban jártunk. Az ötlet hirtelen jött, és mivel kellemes emlékeket őriztünk már korábbi látogatásoknak köszönhetően, gondoltuk, két gyerekkel is megkockáztatjuk. Az ötlet bejött, az időzítés tökéletesnek bizonyult, mire kezdtek volna bepörögni, végeztünk is minden egyes felirat végigolvasásával egy röpke túrával.


Béb kommentje az előző poszthoz

Átküldte e-mailen:

Hajrá ezüst vasárnap!

3.00: "Mi? Mivan? Mitörtént? Ákos állítólag nem tud aludni. Rosszat álmodott. Jó, családfő már rendezi. Akkor alszunk tovább... Mi? Mimimi? Még mindig ébren? Jófej-családfő ismét átmegy hozzá. Remélem, végre mindenki alszik még."
4.10: "Óh, a bűvös szám. Biztos van annak oka, hogy szinte minden reggel ilyenkor ébredek. Mondjuk, csoda lenne, ha a tegnap délutáni több mint háromórás extra alvás után tovább tudnék aludni. De azért tegyünk egy próbát..."
4.50: "Csak sikerült még valamennyit... Na, de most már jöhet a reggeli nyugis kávézás és olvasgatás!
5.40: "Óh, nem hiszem el. Az utolsó korty kávé, és Ábel miért nyekereg? Felfutok (teraszról be, kabát le), hátha még visszaalszik. Ssssss, nyugi, nyugi! Léptek. Szuper, Ákos is elindult lefelé. Nem, Ábel, nincs ott senki, csak aludjál még kicsit! Jó, inkább menjünk le, de csendben, legalább apátok aludjon még kicsit."
5.45: "Nem, Minimax még nincs ilyenkor. Nézzetek dvd-t! Nem, ne válogassunk hosszasan, ez jó lesz? Ha a nagy mutató a 12-esre ér, indul a tv-n is a mese. Oké, hozom az innivalót. Neked is. Nyugi már!"
5.50: "Kéne még egy kávé. Mi a gond? Mit vett el Ákos? Ákos a takaró csak rajtad van, akkor csak elvetted, nem? Ábel, hozok neked másik takarót. Nem, elég egy takaró, nem kell a harmadik is. Az nehéz neked. Elég ez a kicsi, a nagyot nem bírod el. Nem csinálok házikót, még nincs hat óra. Nem, ne menjél föl, apa még alszik. Ssssss! Jó, inkább csinálok házikót. Itt tudsz bemászni."
5.55: "Akkor most az a kávé...?! Nem, nem mehetsz még föl! Nem kéred a takarókat? Akkor elteszem. Mondom, elteszem. Ezt a kicsit kéred takarózni? Igen, Ákos, most már indul a Minimax. Nem, Ábel, még nem mehetsz föl."
6.05: "Akkor az a kávé... Nem, Ákos, nem reggelizhetsz csokit. Pudingot sem. Kalácsot? Oké, csinálom. Gyere az asztalhoz, nem esztek a szobában. Ábel, kérsz kalácsot? Csinálok neked is. Ábel, ne tologasd már azt a széket! Apa még alszik... Itt van a kalács. Ábel, egyél még egy kicsit, ez édeskevés volt. Oké, itt van a mikulásos doboz, mindenki egyet választhat. Ahamm, lehet, hogy kicsit összekevertem a mikulás zsacskókat, neked ebből miért van több? Nem, rágót inkább ne! Ábel lenyeli egyben. Majd ha ő alszik, rágózol. Jó, te ezt választod? És te? Jó, hozom a tányérokat. Nem, nem ehettek bent a szobában, mert minden csokis lesz."
6.15: "Mi ez az éktelen bűz? Ábel? Nem tudom, Ákos, én is érzem. A kukából nem jöhet. Ábel???? Nem mondod, hogy teleraktad a pelenkát és még csak nem is szólsz? Óh, bakker, ez aztán a mennyiség! Ákos, hozzál még popsitörlőt! Oké, zuhany! Nem, Ábel, nincs sötét, nem kell még lefeküdni, csak lezuhanyoztatlak. Ssss, apa még alszik."
6.30: "Kávé! Kááááávééééét! Ja, nem, akkor pakoljuk be a mosógépet! Igen, segíthetsz. Te is segíthetsz. Nincs vita, egyet Ákos, egyet Ábel. Felváltva! Csak azt, amit én adok. Nem, a fehéreket nem kell bepakolni! Jöhet a mosószer. Vigyázzatok már egymásra! Te is öntheted. Nem baj, ha nem érsz föl, öntsed. Nekem már mindegy, hova öntitek. Oké, ezzel is megvagyunk. Mindenki húzzon vissza menjen be a szobába!"
6.45. "Akkor most... Nem, Ábel, még mindig nem mehetsz föl. Gyere, inkább nézzük meg a kis autókat, amiket tegnap lehoztam. Látod, milyen sok van? Állítsuk sorba őket! Van munkagép is... meg kukásautó... meg kis színes autók... Melyikkel játszol? Egyikkel sem? Igen, Ákos, mindjárt bekapcsolom a laptopot. Várjál, el kell indulnia. Várjál már! Ne piszkáld, azzal nem gyorsítod föl. Ábel, mindjárt jövök. Addig rakd újra sorba az autókat! Ákos, várjál már! Ez még a vírusirtó. Mindjárt... Melyikkel szeretnél játszani? Most mondom, hogy olyat válasszál, amit egyedül is tudsz! Nem, Ábel, még nem mehetsz föl! Nem, Ákos, nem kell apát fölébreszteni! Mikor kértelek meg, hogy ébreszd? Ja, az hétköznap volt, akkor kelnie kellett, de most hadd aludjon már, ha tud!"
7.05: "Gyere, Ábel, játsszunk ezzel a kirakóval. Hátha apa tudna még aludni..."
7.06: "Jó reggelt! Mentem kávézni!"

2014. december 19., péntek

Házasodás

Mindeközben a fiatalok pedig megépítették az első önálló házukat:
Bár az új szomszéd elég közelre költözött.

Találós kérdés

Na, vajon kitaláljátok, mi ez?
 Segítek: házi füstöltkolbász-szárító megoldás:
 És a házi mekkmesterünk az ötlete véghez vitele közben:

Tömeg, dugó, őrület

Azt megállapíthatom, hogy nem csak én találtam ki, hogy "na, akkor ma nem dolgozom és még beszerzem a hiányzó dolgokat".

A párkapcsolat ápolgatásának margójára

- Emlékszem ebben az évben egy januári napra, amit kettesben töltöttünk.
- Ja, tényleg, akkor néztük meg Hobbitot.
- Nem, az az előző évben volt, mert azóta kijött a második része.
- És arra emlékszel, amikor három teljes napot akartunk egyszerre kivenni, hogy két nap nagytakarítás után egyet eldőzsöljünk kettesben? Aztán az első napon nekem még dolgoznom kellett, a másodikon takarítottunk, a harmadikra meg lebetegedett valamelyik fiú.

Ma egy teljes napot szerettünk volna ismét kettesben lenni. Kicsit még vásárolgatni, csámborogni, ebédelni, ráérősen beszélgetni anélkül, hogy valaki teát/ennivalót kérne vagy csak a társaságunkat/segítségünket óhajtaná kétpercenként, esetleg picit takarítani, hogy ne maradjon hétvégére, mire a fiúkat hazahozzuk az intézményekből. Én megoldottam a kinevezés nélkül ledolgozott napjaim terhére, erre a családfőt, akinek annyi szabadsága van, hogy idén már be sem kellene mennie, természetesen nem engedték el. Így is van mit csinálnom, csak az nem lesz olyan, amilyennek szerettem volna.

Tudom, hogy eljön az az idő, amikor a gyerekeink már nem igénylik a társaságunkat a nap minden percében, és önállóak lesznek, mi pedig sóhajtozva emlegetjük a régi szép időket, amikor mi voltunk a számukra a világ közepe. Ritkán fogadkozom az új évek elején, de most ismét megfogalmazódott bennem, hogy jövőre talán mégis csak be kellene vezetni a havi rendszeres egy kiruccanást (és ragaszkodni is hozzá), amikor lelkiismeret-furdalást és kötöttséget félretolva itthon hagyunk mindenkit, aki másfél méter alatti. Nehogy eljöjjön az az idő, amikor a gyerekeink már nem igénylik a társaságunkat a nap minden percében, és önállóak lesznek, mi pedig sóhajtozva emlegetjük a régi szép időket, amikor mi voltunk a számukra a világ közepe, és most meg nem tudunk egymással mit kezdeni.

2014. december 18., csütörtök

Gyerekszáj CXXV.

- Mikor vacsorázunk már? Én olyan éhes vagyok, hogy mindjárt kipusztulok!
----------
Vacsora után megkérdezem, felporszívózná-e a lehullott rizsszemeket: - Persze, bármit megtennék nektek. Csak azt az egyet nem, hogy csendben legyek és jól viselkedjek.
----------
Ez igazából titok, Ákos is csak fülembe súgta, de nektek elárulom: - Képzeld, anya! D. anyukájának van egy költő barátja, akinek nemsokára kinő a szakálla, és gumicukrot eszik!

2014. december 16., kedd

Sütögetős segítség

A hétvégén - mielőtt még megkergültek volna, hogy aztán eljussunk a mesemegvonásos büntetésig - volt néhány idilli pillanatunk is. Tavaly Ábelt még nem igazán érdekelték a mézessüti-készítés rejtelmei, de idén már ki nem hagyta volna.
Nem véletlenül van nálunk sok mindenből, így például a fellépőből is kettő:
Volt, aki megértette, hogy mi a lényege a formára szaggatásnak, és volt, aki - gyors kis praclikkal - csak tessék-lássék csinálgatta:
 És díszítettek is bőszen:

2014. december 14., vasárnap

Nem olyan rózsaszínű ez (sem)

Az utóbbi években, amióta anya lettem, viszonylag gyakran kerülök könnyes szemű helyzetekbe. Azt hiszem, ez nem olyan meglepő, néha teljesen ártatlan szituációkban érzékenyülök el és nyelem a könnyeimet. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy mikor pityeregtem utoljára más okból. Így számomra is meglepő volt a héten a torkomat szorító és kaparó érzés, amikor az új munkahelyemen senkit nem találtam, akivel egyeztetni szerettem volna, és ezért már a sírás kerülgetett.
Aztán azóta a helyükre kerültek a dolgok. Nem oldódott meg semmi külső körülmény, de legalább azt megértettem, mitől hatott mindez rám ilyen intenzíven. 

Először is, egy új munkahely, még ha az ember nem is teljesen ismeretlen közegbe kerül, mindig kimerítő és több energiát igényel. Ráadásul az én munkaköröm alapból is teljesen új, így kialakult gyakorlat sincs a feladatok megoldására, sőt már a kiosztásukra sem. Aztán ott van még, hogy a hatórás lét után belecsöppenni egy közel kilencórásba nem olyan meglepő módon szintén meglehetősen fárasztó, így azzal is meg kell küzdenem. Ráadásul most már látom, hogy ez az időszak a lehető legrosszabb a befogadó szervezet szempontjából, mert az újonnan kinevezett vezető éppen most forgatja fel az eddigi jó kis felállást, ami egy egyébként is leterhelt kört még jobban megvisel. És mivel az alapból is sok munkájuk mellett a saját vesztőhelyüket is ácsolgatni kényszerülnek, feszültebbek is kelleténél.

Így hát én némileg elanyátlanodva azt teszem most, hogy a kapott feladatok mellé generálok magamnak újakat is, és egy számukra talán kicsit idegenebb (piacibb) szemlélettel nézve a lehetőségeket még továbbiakat is fogalmazgatok magamnak. Aztán amikor eljutok odáig, hogy talán kéne ezekre valamiféle bólintást vagy további iránymutatást kérni, elakadok, mert nem érnek rá, éppen máshol vannak vagy éppen nem értik a szándékaimat, esetleg én nem érzem még a számomra is idegen kereteket. Az én gazdám közvetlen főnököm nagyon segítőkész, és még kedvel is, de teljesen más beállítottságú, és mivel a feladataim átnyúlnak a szomszédos területekre is, nem is mindig mondhat egyértelmű A-t vagy B-t. Így bár vele beszélve megnyugszom átmenetileg, viszont ettől még toporogni kényszerülök. A másik oldalról viszont ott van a feszítés, ami a megfogalmazott elvárásokból fakad és a saját késztetésből, hogy jussak valamire. No, és mivel annak igazolására, hogy megérem a pénzem fölfelé kéthetente be kell számolnom arról, mit tettem addig, a folyamatos szorítás és a tehetetlenség kettőssége sem nyugtat meg.

A mélypont utáni napon rájöttem, mi(k) a számomra is meglepő sírhatnékom igazi oka(i). Hiába vágyom egyre gyakrabban olyan kis nyugis munkára, ahol reggeltől délutánig teszem azt, amit kell, hozok egy normát, ami még éppen elfogadható, aztán munkaidő végeztével kiesik a kezemből a klaviatúra, és a kapun kilépve elfelejtek mindent, erre sem a feladataim okán, sem a saját beállítottságomból kiindulva nem vagyok alkalmas. Ráadásul itt nincs aktuális kvóta, amit teljesítve megnyugodhatok, hogy a jövő hónapban is lesz fizetésem, van viszont a jelenlegi legfontosabb teendőm terén egyetlen mérési pont, ahol vagy látszik a teljesítmény, vagy nem, és ha a fene fenét eszik is, addig a lehetetlennek látszó akadályokon átküzdve magam, fel kell mutatnom a legfontosabbat. Még akkor is, ha minden egyes lépésnél nem csak rajtam múlik a teljesítmény, sőt talán a jó részüknél a kitalálás után csak rugdosós szerepkör jut. És ha már csinálom, akkor nem tudom mechanikusan tenni, hanem keresem a lehető legjobb megoldást (sőt még azt is szeretném, ha nem utálnának érte és nem éreznék túl nagy tehernek), ráadásul a megoldásokra a munka újszerűsége és korábbi esetlegessége miatt nincs is elfogadott recept (hiszen ezért is vettek föl), így további agyalni valókat találok ki magamnak. És ott van a másik oldala is, amit szintén be kellett magamnak vallanom: a korábbi sokéves vezetőség után itt nem számítok vezetőnek, amit igyekszem elsősorban nem hiúsági kérdésként kezelni (bár nyomokban azért ezzel az érzéssel is meg kell küzdenem), hanem az információhiány nehezítő hatását érzem nap mint nap. Nincs mit tenni, muszáj tovább mennem, és a nem értő, nem ráérő illetékeseket magam mellé állítanom. Ha pedig ez megtörtént, a feladatok címzettjeinél is el kell érnem, hogy a saját részüket megoldják.
Innen felállni és továbbmenni nem kis kihívás. Így hát a bombát fellövöm a jövő héten, és nem szabad elfelejtenem anyunak szólni, hogy ha a napokban sokat csuklana, miattam van, mert a címzettek emlegetik a jó édesanyámat.

2014. december 13., szombat

Advent - kerület

Egy kis villamosozás-buszozás, finom kürtőskalács és némi bábszínház. Amíg én dolgoztam, a fiúk nem unatkoztak:



2014. december 12., péntek

Advent - bölcsi

Eléggé hétvége van már, a bölcsődei adventről az elsők között eljöttünk. De azért... jó volt, kár lett volna kihagyni:





2014. december 11., csütörtök

Advent - óvoda

Alig jutottunk a Mikulás-bulik végére, újrakezdjük a kört az adventi készülődéssel. Tegnap délután az óvodában jártunk. Ismét el tudtam merülni a ráérős, gyerekekkel lét örömeiben, miközben elnéztem, hogy melyik gyerkőcnek melyik szülője vagy nagyszülője tudott ott lenni, és közben arra gondoltam, hogy bár ezzel kicsit kilógunk, mégis csak jó érzés, hogy mi eddig szinte mindig mindketten részt tudtunk venni az ilyen programokon (még ha nekem ismét el is kellett kéredzkednem az új munkából). Nem olyan nagy dolgok ezek, de valahogy mégis fontosak, mert tudom, hogy Ákos mindkettőnkre számított, na meg Ábelre is.
A kistesó, aki születése óta belenőtt az óvodai létbe is:

 És a még-óvodásunk az apjával:

2014. december 8., hétfő

Gyerekszáj CXXIV.

Ákos és a barátja, D. főnököset játszanak az óvodában. A lényege az, hogy öt napig az egyikük a főnök, ő mondja meg, hogy mit játsszanak, a másikuk pedig aláveti magát a főnöki akaratnak. Bár voltak kétségeim, működik a dolog. D. első öt napja után Ákos öt napja következett a múlt héten. Mai vacsora közben kérdezem, hogy mi a helyzet a főnökséggel:
Ákos: "Ma is én voltam a főnök. D. azt  mondta, hogy olyan jó főnök vagyok, hogy még lehetek továbbra is én."
Én viccesen: "Látod, rám hasonlítasz. Én is jó főnök voltam a munkahelyemen."
Ákos: "Csak aztán becsatlakozott az életedbe apa, és jött a káosz."

2014. december 7., vasárnap

Esős hétvége

Meglepő punnyadás...

 ...és fűszerválogatás, majd...
 ...ebéd előtt nem sokkal előkerül a kreatív kosár és az események felpörögnek:



2014. december 6., szombat

Gyerekszáj II./5.

Ábel hoz egy játékos dobozt: "Anya, ez a te ajándékod. A Télapó hozta neked." Majd elkezd énekelni: "Boldog, boldog, boldog születésnapot..."

Az új munkáról

Nos, egy hét elteltével még sok az újdonság a munkában, hiába van helyismeretem az elmúlt 10 évből, belülről látni és megélni azért más. Volt némi fennakadás is, a papírjaim csak a harmadik nap délutánjára lettek aláírva, így ezeket a napokat majd betudjuk ajándéknak a karácsony környéki pihenésbe, ami az egy hónapra járó szabadságnapjaimat ismerve nagyon jól jön.
Amíg nem vált minden hivatalossá, volt időm a hálózaton fellelhető anyagokat olvasgatni, a szabályzatokat megismerni. A feladataim jó része ismerős, van, amit én tudok a legjobban (bár a helyi szokásjogokat kitapasztalni nem lesz egyszerű), így igaz, biztosan lesznek nehézségek, attól annyira nem félek, más részük viszont újdonság, de izgalmasnak tűnik.
A túlságosan megszokott korábbi munkában, főleg a végén, már eléggé lazára vettem az öltözködés témáját, így jól esik minden nap viszonylag csinos ruhát húzni.
És álljon itt a két legtöbbet feltett kérdés:
Akkor most mi az igazi nevem? (Sőt, volt aki megkérdezte, hogy Cs. T. a testvérem-e. Mondtam, hogy, nem mert én vagyok Cs. T. is, de Cs. M. is.)
Miért bicegek? (Az, aki korábban nem ismert, nem mert kérdezni. Biztosan azt hitte, hogy én alapból ilyen sikkesen járok.)

A héten örömhír is ért: meglepetésszerűen mégis megkaptam én is a korábbi munkahelyről a járandóságokat, ami ráadásul jóval magasabb lett, mint gondoltam. Majd két nap múlva a kilépő papírokat is átvehettem. Lassan minden kiegyenesedik. 

Még mindig a piros ruha

Azért az, ahogy fogadták még a hét elején a Mikulást, annyira jellemző rájuk. A nagyszakállú jó formában volt, Ákos komoly áhítata és Ábel csalafinta hozzáállása is ki-kizökkentette a szerepéből:

Majd azért a kis szemfülesek a napján is készülődtek, hiszen a mi házunkban tényleg nem járt még:

2014. december 5., péntek

Akikre büszkék vagyunk

Az utóbbi napok eléggé mozgalmasra sikeredtek (és hol van még a programsorozat vége?!).

Találkoztunk például egy vendégségben a Mikulással magával, aki meglepő módon nagyon is képben volt a gyerekeink pozitív tulajdonságait illetően, jól ki is domborította azokat, sőt még azt is tudta, hogy mi, szülők mit kérnénk még a jövőre nézve tőlük. Arról már nem is beszélve, hogy az apróbb ajándékokban mindkettőjük vágyát tökéletesen eltalálta. Én évekkel ezelőtt azt gondoltam, biztosan nem fogom a gyerekeimet szédíteni holmi Mikulásos maszlaggal, de milyen jól tettem, hogy ezt az álláspontomat megváltoztattam. Amilyen áhítattal Ákos fogadta a nagyszakállút, az mindent megért. Ábel a pimaszul jókedvű hozzáállást változtatta, amikor a Mikulás megdicsérte, hogy milyen sokat fejlődött az utóbbi időkben, csak jókedvűen a képébe vigyorgott, majd még aznap este, és utána is bebizonyította, hogy a dackorszak nem hogy elmúlt volna nála, hanem most kapott csak igazán erőre.

Aztán tegnap az iskolai Mikulás ünnepségen vettünk részt, ahol egy kedves kis műsor után nagyon szervezett formában három helyszínen készíthettek a leendő elsősök mindenféle apró tárgyakat:
A Mikulást az óvodában is nagyon várják már, ennek jegyében rajzoltak is neki, és a bejárattal szembeni nagy faliújságra Ákos igazán jól sikerült alkotása kerülhetett ki:
Erre a mozgalmas hétre időzítette Ákos a második tejfoga elvesztését is, így a Fogtündér látogatását is várja. Még jó, hogy előrelátóan már készült erre az eseményre. (És még jó, hogy a kukából még ki tudtuk halászni a szalvétával együtt véletlenül kidobott fogacskát, mert mit tettünk volna a párnája alá?!)

2014. december 1., hétfő

Hát akkor hajrá!

Új hónap - új munkahely. Áldom az eszem, hogy a munka nélküli létem első hetében, amikor még tudtam simán közlekedni, nagytakarítás helyett bevetettem magam egy-két üzletbe a ruhatáram felfrissítése céljából, így vadiúj öltözékben biceghetek be jelenhetek meg az első munkanapomon. Azt hiszem, minden nő tisztában van azzal, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy az ember lánya valami olyat húzzon fel, amiben jól érzi magát, rögtön magabiztosabbnak érzi magát. Már csak a hozzáillő csizmát kell valahogyan felcibálni a lábamra, na, de ez egy nőnek csak nem jelenthet akadályt. Vagy ha mégis, akkor öltözhetek át, és menthetetlenül elkések az első napomon.
Bár kívülről már több mint egy évtizede ismerem a működést, így a kellő önbizalom annak is köszönhető, hogy még ha belülről érhetnek is meglepetések, úgy érzem, azokat valahogyan csak kezelem majd. Legalábbis ezt gondoltam addig, amíg a harmadik leendő kolléga nem örvendezett afölött, hogy végre jövök én is, mert már belefulladnak a munkába. Meglehetősen izgatott vagyok, így csak sok sikert kívánhatok saját magamnak!

Karácsonyváró hétvége

A hétvége a kreativitás jegyében telt, apraja és nagyobbja is nagy lelkesedéssel maszatolta össze magát a festékkel:

Igazán jó kis hétvégét töltöttünk együtt a velünk keresztszülőséggel szorosabbra vont kapcsolatban álló baráti családdal. A nagyok szépen egymásra hangolódtak az utóbbi időkben, jól érzik magukat együtt (Ákos sajnálkozott is, hogy B. nem abba az oviba jár, amelyikbe ő), a kicsik még csak kerülgetik egymást (de legalább tettlegességig nem fajult el a rivalizálásuk, mint legutóbb).