2014. február 28., péntek

Gyerekszáj CXV.

Valami nagy munka közben a fejét vakarva felsóhajt: "Óh, anyám!" Ránézek, mire ő gyorsan: "Nem rád gondoltam!"
----------
Próbál valamit az öccsének elmagyarázni, amit meg kellene tennie, de az öccse nem igazán reagál. Lemondóan megjegyzi: "Hmmm, nem érti..."

2014. február 27., csütörtök

Óvodai ezmegaz

Talán már utaltam rá, hogy az óvodával elégedetlen vagyok. Nem tudom pontosan, hogy az óvónőkkel, az óvoda vezetésével és szellemiségével, vagy éppen úgy az egésszel (esetleg ezeknek a hiányával) van-e a probléma, de - főleg a bölcsőde után - sok minden nem szimpatikus ott. Az óvoda természetesen már nem arról szól, amiről a bölcsőde, de kb. másfél év után sem bírom például megszokni, hogy az óvónőkkel két szót sem lehet időnként váltani a gyerekünkről (oda sem jön az ajtóhoz, hacsak nem járok indiántáncot és igyekszem emelt hangon, többször szólongatva megkérni, hogy fáradjon hozzám), ha mégis rászánom magam, hogy vele mint szakemberrel beszéljek valamilyen problémáról, semmitmondó, heherésző vagy éppen őszintétlenül mézesmázos, esetleg mentegetőző válaszokat kapok. (A szülői értekezletek meg egyenesen csodaszámba mennek, ha viszonylag normális információkat adnak át a mindennapokról, és az egyszerű kérdésekre is tudnak válaszolni.)
Eddig (és nincs mit tenni, a jövőben is ezzel kell magam vigasztalnom), azt ismételgettem magamban, hogy legalább tanulnak új dolgokat a gyerekek, időről időre látjuk, hogy újdonságokat próbáltak ki, és még ha az egyikük nem egy százaségő észileg, legalább kedves, a másikuk pedig a szakmájában elég jónak tűnik - de ezek a mantrák bizonyos napokon vajmi kevésnek bizonyulnak.
Az utóbbi hetekben mi lettünk a szülői rémet megtestesítők, volt több olyan esemény is, amikor nem éppen nyugodtan megkérdeztük tőlük, hogy miért lehetséges az, hogy a mi gyerekünket szembe köpi egy másik, és ők nem hogy nem veszik észre, még azt is elérik, hogy a mienk nem mer szólni. Megjegyeztük párszor azt is, hogy a nála másfélszer nagyobb csoporttársára már többször panaszkodott, mert lökdösi őt, az egyik nap az udvaron sírt, és ők természetesen sehol nem voltak. (Ez a fiú egyébként a wc-ben előszeretettel mutogatja magát a többieknek, és ezt megjegyezve azt a választ kaptuk, hogy igen, tudnak róla.) No, és többszöri nyelés után tegnap azért is szóltam, hogy ne kelljen már hetente több alkalommal úgy jönnöm érte, hogy ő vagy a kinti vastag nadrágjában van a szobában, vagy éppen egy harisnyaszárban, és ha már ő nem öltözik át magától (biztos valami eszmefuttatása akadályozza meg ebben), ugyan kérdezzenek már rá, hogy miért nem teszi.
Sok a gyerek a csoportban, még mozgásban is vannak az átokfajzatok, de elég szomorúnak érzem, ha nem tűnik fel nekik egy síró vagy éppen egy bélelt nadrágban/harisnyaszárban egész nap a közelükben rajzolgató gyerek.

Aztán tegnap ismét szóltam ezért, és szégyenszemre kicsit álságos módszerhez kellett folyamodnom. Picit összeesküvő hangot megütve, egy felnőttnek a felnőtthöz címzett, enyhén bizalmaskodó stílusban vetettem föl, hogy bár a mi gyerekünk eléggé szórakozott, és talán nem mindig figyel oda arra, amit éppen tennie kell, de esetleg megtennék-e, hogy ők odafigyelnek-e rá ilyenkor, és ránéznének-e öltözködés közben, hogy miért nem öltözik éppen, vagy esetleg napközben legalább egyszer rápillantanának, hogy milyen ruhában van bent.
Ó, hogyne, persze, igen! De ő tényleg nem mindig figyel - mondja a nő, aztán sietve hozzáteszi, hogy "de nem azt mondom, hogy buta". Hát, nem, b*meg, azt én sem mondanám az egyébként baromi tájékozott és értelmes gyerekemre, hogy buta, csak arra próbáltam célozni, hogy végezzétek a munkátokat.

2014. február 26., szerda

Hazaértünk

"Na, megérkeztünk. Várjatok, mindjárt kiszállok és segítek nektek is! Jó, jó, nem teszlek le, Ábel, mert akkor elszaladsz, és Ákos még nem tudta magát kipréselni a kocsiból. Gyere, Ákos, gyere, gyere! Jó, jó, Ábel, mindjárt leteszlek, csak érjünk már be a kapun. Még bezárjuk a kocsit, hallod, pitty-pitty?! Nézd, már itt is vagyunk. Most már sétálhatsz.
Nem, nem arra megyünk, erre gyertek. Nem kopogunk be a szomszédékhoz, egyébként szerintem nincsenek is itthon. Jaj, ne kezdjél el rajzolni, mert akkor az öcséd is azt csinálja, és nem fogom tudni bevinni a házba. Oké, akkor addig gyorsan rajzoljál, mi meg megnézzük a krókuszokat. Ábel, nézd csak! Ábeeeel! Ááááábeeeel, gyere, itt vannak a virágok. Nézd csak, milyen szépek! És a barka is kipattant. Simogasd meg, milyen bársonyos! Ákos, gyere, légy szíves! Ábel, kiabáljál Ákosnak, hogy jöjjön! Ákos, tedd vissza a krétát a helyére! (...)
Nem, nem a teraszra megyünk be, hanem a házba. Nem, nem arra, gyere a lépcsőhöz! Ákos, te is gyere! Jó, nézd meg, majd beengedlek a teraszajtón, de először kísérd ide Ábelt, mert soha nem érünk be. Ábel, gyere, kicsim. Ne feszítsd meg magad, nem bírlak be! Ne menjél be cipővel, hadd vegyem le. Ábel, gyere ide! Ábel, gyere segíteni, vegyük le a kabátodat! Gyere ide, kicsim! Ne járkálj már mindenhova be a cipődben! Gyere, kicsim! Jó, akkor ordítsál, de akkor is levetkőztetlek! (...)
Igen, ott van Ákos a teraszon, de már jön is be. Nem, nem vesszük vissza a kabátodat, nem megyünk ki, mert Ákos is jön be. Ákos, gyere, légy szíves! Ákoooos! Áááááákoooos, gyere, mert nem bírok az öcséddel. Vetkőzzél le, én gyorsan felporszívózok. Vegyed a nadrágot is! Segíteni szeretnél porszívózni, Ábel? Jó, fogjad, együtt tologatjuk. Ákos, vedd le a nadrágodat is! Ne piszkáld a hangyákat! Mindjárt felporszívózom őket. Ne piszkáld a hangyákat! Vedd le a nadrágodat is! Jó, Ábel, segítsél, de akkor erre tologassuk a porszívót! Ákos, vedd le a nadrágodat! Ábel, a te nadrágodat is vegyük le! Told le, segítsél! Ne balhézzál már, le kell venni a vastag nadrágot. Ákos, ne piszkáld a hangyákat! Menjél kezet mosni! Ábel, inni kérsz? Nem veszem elő a porszívót, már végeztünk. Jó, előveszem, csak ne ordítsál! Nem, nem ott tologatjuk, hanem itt. Ákos, mosd meg a kezed! Szappannal mostad meg? Akkor menj vissza! Ábel, nem porszívózunk tovább. Hozok neked is másik nadrágot. Vigyázz a fejedre! Jó, akkor ordítsál..."

2014. február 23., vasárnap

Farsangos III.

"Úgysem lesznek sokan. A szilveszteri bulin is viselhető volt a tömeg." Így hát elmentünk délelőtt a játszóházi farsangi bulira. Természetesen tömeg volt, csak úgy cikáztak a nagyobb a gyerekek a kicsik között, és a mi kicsink pedig mindig a sűrűjében érezte jól magát, mert a babajátszósarok neki unalmas. A nagyot alig-alig láttuk, bár az élénkzöld pólójának köszönhetően, amit nem véletlenül adtam rá, idővel mindig megtaláltuk. A műsort legalább végigülték (az ölemben a földön, hogy zsibbadjon a lábam), így mi is megpihenhettünk kicsit.

Sütögetős

Valószínűleg nem sokan mondhatják el magukról, hogy ennyi idősen büszkélkedhetnek ilyen sikerélménnyel, na de a sütögetés nem igazán volt soha erősségem (gyakorlatilag ezen a téren csak a szokásos muffint tudom felmutatni, és ha van olyan a családban, aki viszont szereti ezt csinálni, minek tolakodjak). Tegnap viszont történelmet írtam, megsütöttem életem első kakaós csigáját. És igen jól sikerült, majdnem az egész elfogyott.
Mindez nem jöhetett volna létre az igény megjelenése ("miért nem hoztál kakaós csigát? én azt szeretnék enni"), és a mentorom jelenléte nélkül, aki munkafelügyelőként állt a pult másik oldalán (és időnként olyanokat mondott, hogy "ez a nyújtódeszka, bemutatlak benneteket egymásnak", utána azt is, hogy "azt még dagasztani kellene", meg "fáj a kezed? üdv a világomban").

2014. február 22., szombat

Alakul ez

Igyekszünk körültekintőek lenni, megfontoltan élni és a jövőre is készülni. Ez utóbbinak jegyében már lassan elképzelhetünk egy olyan hétvégét, amikor mi feltett lábakkal pihenünk, mert lesz, aki takarítson helyettünk. Most neveljük ki az utánpótlást hozzá.


Egyébként délutánra rég nem látott vendéget várunk, ezért reggel a szokásosnál csinosabb ruhákat adtam rájuk. Amit aztán mindketten leamortizáltak a kora délelőtt folyamán.

Elmélyült



2014. február 20., csütörtök

Edzés

Valamilyen fejlövést kaphattam reggel vagy valamikor a nap folyamán, különben miért találtam volna ki azt, hogy a gyermek, aki a reggeli oltás ellenére alig egy órácskát aludt, nem elég fáradt, így megmozgatom némi motorozással. Szerencsére arról, hogy a futóbiciklit is magammal cipeljem a bátyjának, lebeszéltem magam róla.
Az utcáról és a járókelőkről nem sok élményem maradt, gyakorlatilag végigkocogtam az utat, egy idő után már a légszomj is elhomályosította a látásomat.

Az óvodában az utolsó pillanatban kaptam el, mielőtt bemotorozott volna a szobába a gyerekek közé, de azt már nem tudtam kivédeni, hogy a fürdőszoba kövét ne csíkozza be az enyhén sáros járművel.

Volt egy olyan érzésem, hogy visszafelé még egy futóbicikli nélkülivel már nem fogok boldogulni, de természetesen - visszautasítva az autós segítséget - ő is velünk jött. Így hazafelé már ketten kocogtunk, amit csak egy-egy esés szakított meg rövidke időkre.

Itthon viszont - miután kilihegtem magam - ez a látvány fogadott:
Mégiscsak megérte azokat a virághagymákat eldugdosni.

Őkicsisége

Napok óta fogalmazódik bennem egy lista arról, mi mindenben változik a kisebbik fiúnk, aztán az apropója is megteremtődött a mai reggelen. Túlestünk (igen, így többes számban, mert már én is eléggé untam a tűpárnaságát) egy jó időre az összes kötelező és a nem kötelezők közül választott oltások legutolsóján. Mivel egy ilyen kicsi gyerek is rendelkezik jól fejlett emlékezettel, már - sejtve, hogy ebből számára semmi jó nem sülhet ki - az orvosi vizsgálatot is végigordította. Most aztán beletelik egy pár látogatásba, mire rájön, hogy nem minden tanácsadás végződik oltással, és nem feltétlenül kell kapálóznia ellene.

És hogy milyen is ő mostanság?
  •  Szeleburdi, csélcsap, vagány, bátor, (ön)veszélyes, cuki és imádni való, emellett hihetetlenül szét tudja az ember idegeit cincálni. Reggelente nem olyan mosolygósan ébred, mint anno a bátyja (ellentétben a kiadós hétvégi délutáni alvások utáni kipihentségével), de ahogy a kezébe kapja a kapkodva elkészített tápszerét, a vonásai kisimulnak, és láthatóan elkezd igazán ébredezni.
  • Az éjszakái változatosak, alig-alig van olyan, amit teljesen vagy csak egy-két ébredéssel nyom végig. Viszont legalább szülőbarát módon este - miután elmesélte, esetleg elénekelte a napi kalandjait az alvós barátoknak, a zsiráfnak és a kacsának - szépen csendben elalszik már 8 előtt, és hagy bennünket ejtőzni.
  •  A napjai pörgéssel telnek, akár a bölcsődében, akár itthon tölti azokat. Az autók mostanság kezdenek háttérbe szorulni, inkább legózik, könyveket néz (és tesz tönkre), kirakózik, babakocsit/dömpert tologat. Ezeket mind egy csapásra tanulta meg, én már kezdtem azt hinni, hogy egy könyvmoly nagyobb fiú után kaptunk egy olyat, aki csak rohanni és rombolni tud, aki idegbetegen sír, ha a legódarabokat nem tudja összeilleszteni, a kirakóst pedig izomból próbálja megoldani. Aztán ezek egyszer csak a mindennapjai részévé váltak. 
  • Csavargós a lelkem, állandóan menne. Ha szerencsénk van, megelégszik az udvarral, de szerencsénk ritkán van. Motorozik, mint az őrült, az utcán természetesen nem fogja meg a kezem (az apjáét természetesen igen), a bátyjáét viszont igen, sőt nincs reggeli kocsihoz sétálás és délutáni házig ballagás az ő kézfogós sétájuk nélkül. A bátyja is tanulja ám a saját dolgát, most már alig-alig vezeti neki az öccsét a kukának vagy a ház falának.
  • Grafomán (vajh' kitől örökölte), mindenhova rajzol, firkál, ír, aztán - ahogy a bátyjától látta - rohan hozzánk megmutatni az alkotásait. Az összefirkált könyveket természetesen nem mutatja meg, ha észrevesszük, miben mesterkedik és rászólunk, megroggyanó lábakkal rezzen össze, mert naná, hogy tudja, hogy nem szabadna azt tenni. 
  • Ha csinál valamit, azt nagyon csinálja. Ha egy könyvet keres, az összeset lesöpri a polcról. Ha autózik, teljes belemélyedéssel teszi. Ha hisztizik, a szomszédok is hallják (de még mindig figyel arra, hogy a színpadias lerogyás közben ne üsse meg magát). Ha eszik, csak az ételre koncentrál, és amikor végzett (vagy megunta), akkor nagy odaadással dobálja szét a falatokat, evőeszközöket, esetleg magát a tányért is. 
  • Már összefüggően beszél, szép kerek mondatokban. Csak mi nem értjük, hogy miről. Emellett egyre több szót hallunk tőle, ami kezd hasonlítani a magyar nyelvben használatosakhoz. Természetesen tökéletesen ért bennünket, még ha néha úgy is tesz, mintha nem így lenne, és ha valamit szeretne, a kezünket fogva húz magával, vagy maga mellé mutatva jelzi (dzsuc, azaz csüccs), hogy üljünk oda játszani. 
  • Nála is beléptünk az állatos korszakba (nem is csoda, hiszen állatos könyvből elég sok van itthon), kérdésre a jó részüket megmutatja. Állathangokat is utánoz, időnként szégyellősen, várakozó mosollyal néz vissza ránk, hogy mi csináljunk magunkból bolondot egy majomhanggal vagy macskanyávogással mi mutassuk meg inkább. 
  • A doktornő szerint nagyon anyás, a bátyjánál is jobban. Szerintem legalább annyira apás is (szerencsére, ahogy a bátyja is igazán kétszülős volt mindig is), ha én viszem az oltásokra, nincs abban meglepő, hogy ilyenkor belém csimpaszkodik. 
  • Az apja egy isten számára, a bátyja legalább annyira, én pedig istennőként érzem magam, ahogy rám néz. Osztogatja a puszikat szeretete jeléül, mindig tudja, hogy mikor kell köszönni, és meg is teszi. 
  • Igazi társasági gyerek. A bölcsődébe imád járni, mindig úgy kapjuk meg délutánonként, hogy (van rajta valamilyen új sérülés) minden változatlan (jó étvágyú, jól alszik, egész nap játszik és jókedvű). Az intézményen kívüli társasági élet is felvillanyozza, akár hozzánk jön vendég, akár mi megyünk valahova. A többi gyerekkel barátkozik, és csak néha próbálja meg a játékaikat elvenni. A saját játékot megvédi az élete árán is.
10.6 kiló és 86 cm. Nemrég múlt 21 hónapos.  Egy vigyorgombóc.

2014. február 18., kedd

Apásprogramos

Hétfőn ismét óvodai nevelés nélküli napra ébredtünk, amit mi már úgy tekintünk, mint egy újabb lehetőséget egy csak rá figyelős nap együtt töltésére. Szerencsére ő nem tudta, vagy talán csak elfelejtette, így csak hétfőn reggel szembesült azzal, hogy aznap ő otthon marad (most éppen apjával), majd csak később tudta meg, hogy mégsem marad otthon.
Plázában jártak, lifteztek és mozgólépcsőztek (hja, amikor egy vidéki gyerek beszabadul egy ilyen helyre, mindent ki kell próbálni), telefonszervízben voltak (az apja megolvadt csokival leápolt vadiúj telefonjával), és, és, ééééééssssss moziba mentek, majd még ebédeltek is az M-betűsben.
Csak picit irigykedtem rájuk, főleg az apjára, mert ezek a napok nagyon jók tudnak ám lenni.

Nekem is kijut a jóból, a héten a kicsivel egy hasonló nap, csak mi mozi helyett gyerekorvoshoz megyünk oltásra (ami talán számára nem lesz olyan szórakoztató, mint egy mozi, de legalább egy jó ideig ez lesz az utolsó), sokat játszunk majd mindenféle állatokkal és egyéb kirakósokkal, majd talán elnézünk a sóbarlangba is, ami amellett, hogy nagyon jótékony hatású, legalább annyira buli is neki.

Nagycsaládos III.

Az élet igazságtalanságára felkészítő nevelésünk a hétvége második napján is folytatódott. Szerencsére a kicsik még nem tudják, mi az az állatkert, így csak azt a néhány percet kellett velük túlélnünk, amíg azt látták, hogy a nagyok reggeli után készülődnek, majd felajzva elindulnak az apáikkal, hogy aztán mi, aggódós és praktikus anyák a kicsikkel itthon maradva, az ő szórakoztatásukkal (és ebédfőzéssel) töltsük a délelőttöt.

A kicsiknek is jutott a jóból, a teraszon kipróbálták a homokszórás és kézzel söprögetés művészetét, az esőtől félig rothadó tobozok gyűjtésének tudományát, mindezek előtt pedig közelharcot vívtak a kis ház kizárólagos használatáért. Volt nagy visítás, majd egymás lökdösése, aztán újabb visítás, ami komoly, krokodilkönnyekkel járó ordításba torkollott.

Az ebédre hazaérkezők közül az apák tűntek ziláltabbnak, a nagyfiúk meglehetősen pörögtek mellettük, mi pedig az anyukatárssal együttérző képet vágva bizonygattuk, a mi délelőttünk sem volt a kis kakaskodókkal pihentetőbb.

2014. február 16., vasárnap

Cuccos

A mai nap alapján levonhatom a következtetéseket, hogy
  • már a családfő szaglása sem a régi,
  • sőt a családban mostanában egyetlen jóorrúként funkcionáló nagyobbik gyerekünk ébersége is eltűnőben van,
  • egy közel kétéves vígan elüldögél vacsora közben a(z állagából ítélve) minimum egyórás cuccban, 
  • a cuccos bodyt már lefelé is le tudjuk róla húzni, ahelyett, hogy nagy ollóval levágnánk róla, 
  • fürdetéshez készülve tudja az ember lányát meglepetésként érni, ha belenyúl valamibe, és
  • nagy szerencse, hogy a körmeim mostanában nem túl hosszúak. 
Update:
  • egy ilyen akció után a pelenkázón figyelő pici barna gombóc nem mindig kekszmaradvány, amit csak úgy fel tudunk csípni két ujjal.

Nagycsaládos II.

Zümmögés, zajongás, pörgés és egyéb hangok a tegnapi napon is voltak. És volt még...
...a délutáni extra levegőzés alkalmával zenehallgatás (miután a nagyobbik gyerekünk egyfolytában azt énekelgette előtte, hogy "Micsoda éjszaka volt..."):
 ...elmaradt karácsonyi ajándékok izgatott bontogatása (amikor kiderült, hogy a vendég gyerekek nagyobbikának szánt legó már megvan neki):
 ...és a vendég gyerekek fürdésidejében elmélyült közös játék a konyhában heverészve:

2014. február 15., szombat

Nagycsaládos

Volt tegnap este egy pillanat, amikor csak négy különböző zümmögő-brummogó hang hallatszott a nappali különböző sarkaiból. Mind a négy fiú (a közel kétévesek és az alig ötévesek is) egyszerre autózott nagy egyetértésben, mégis külön-külön kis világukban, beleélve magukat a játékba.
Az élet viszont igazságtalan. Ma reggel a nagyfiúk - kihasználva nagyságukból fakadó előnyüket - fönt legóznak, míg a kicsik szoros szülői felügyelet mellett lent játszogatnak, néha egymást kerülgetik, majd újra szétválnak az útjaik.
Ábel keresztszülei fiaikkal két napra érkeztek. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a második nap végére köttetnek-e mélyebb barátságok.

2014. február 14., péntek

Meglepetés

Azé' tud még ez az ember meglepetést okozni. Tegnap este ez fogadott itthon:

2014. február 13., csütörtök

Lakóközösség

Sok kisgyerekes anyuka tudna arról mesélni, hogy az élete még a legkisebb helyiségben sem csak az övé, mert oda is kíséri - jó esetben - egy gyerek. Nálunk nem nagyon van ilyen gond, szerencsére általában egyedül vagyok ott. Ma viszont ez mégsem sikerült, mert a tavasszal menetrend szerint megérkező hangyák egyike-másika már oda is betéved, sőt volt olyan merész közöttük, amelyik a wc tetejéről nézett velem szembe.

Nem segít a helyzeten, hogy egyikünk (és ez nem én vagyok, és nem is a másik felnőtt) bőszen eteti őket, a hazaérkezését követően jószívűen szórja a morzsákat szanaszét, még étkezés után is a ruhái redőiből. A kis élőlényeket ő is szeretgeti az ujjaival, ahogy korábban a bátyja is tette (amíg egy vöröshangyabollyal nem ismerkedett meg közelebbről, amitől az ujjairól lehámlott a bőr).
Ettől függetlenül mi nem kívánunk újabb családtagokat befogadni.

Hazaérkezve egész kis kolónia fogadott a legforgalmasabb területeken (konyha, naná). Egy kisebb csapat birkózott valamilyen nagyobb morzsával, a többiek őrt álltak, vagy további eleség után kutattak szanaszéjjel. Gondoltam, iszom egy kávét, és megnézem, mi újság a neten dolgozom kicsit, majd előszedem a rettegett porszívót, sőt még fertőtlenítős vízzel is felmosom az egész mindenséget. Megsejthettek valamit (vagy tán' a kávé tartott túl sokáig), mire belekezdtem volna a vadászatba, nagy részük elpárolgott, és a zsákmányukat is széthordták.
Nincs mese, ki kell tiltani mindenféle evészetet. És talán végre az ígérgetett a hangyacsapda is a helyére kerül egyszer.

Terminátor

Mindig büszke voltam magunkra (szépen csendben, csak magamban), hogy nagyobbik gyerekünknek soha nem volt komolyabb balesete, alig-alig szerzett sérüléseket zsengébb korában. Óvtuk is sok mindentől, ahogy az ember óvja az elsőszülöttjét, és igyekeztünk már előre látni a veszélyes helyzeteket, amikbe keveredhet, hogy megelőzzük a bajt. De most így utólag már azt is látom, hogy ez a viszonylagosan nyugodt élet nélküle, az ő személyisége nélkül nem jöhetett volna létre.

Aztán most kaptunk másodikként egy hihetetlen eleven gyereket, aki veszélyesen él, és megy, mint a tank. Gyakorlatilag nincs olyan hét, amikor legalább egyszer ne kék duzzanattal, átharapott nyelvvel vagy hegedő sebbel a száján, már gyógyuló horzsolással az állán kapnánk vissza a bölcsődéből. Nem, nem gondolom, hogy nem figyelnek rá eléggé, ismerem az intézményt és az ott dolgozókat. Egyszerűen vannak olyan gyerekek, akiket nem lehet saját maguktól sem megvédeni. Cserébe viszont, bár igen hangosan tud ordítani, ha komolyabb baleset éri, viszonylag hamar megvigasztalható, és bizonyos apróbb sérüléseket (úgy mint szekrényajtó sarkával teljes erőből saját magának szájba vágása vagy egy hasonló szekrényajtó menet közbeni lefejelése), szinte meg sem nyikkan. A fájdalomküszöbe valahol az egekben lehet, aminek - ha már ilyen széllelbélelt a lelkem - valamilyen perverz önmegnyugtató módon örülünk. Néha azon kapom magam, hogy látva egy-egy ilyen megmozdulását, én sziszegek helyette, és érezni vélem a fájdalmat is, és utólag, amikor ő már rohan tovább, rémképek jelennek meg a képzeletemben, mi sülhetett volna még ki a szituációból. És amikor egy hétvégi reggelen huszadjára parancsoljuk le emeljük le a kanapéról, amit ugrálásra használ, nem tudunk mást csinálni, csak az éles sarkú kis asztalt arrébb tolni, hogy ha mégis leesne, legalább a fejét ne üsse bele.

Belegondolva... talán nyárra mégis csak be kellene szerezni azt a hámot, amivel magunk mellett tarthatjuk.

2014. február 12., szerda

2014. február 9., vasárnap

Farsangos II.

A főpróbákon túlestünk. Van egy ninjánk:
 Egy fél ninjánk:
 És egy fél oroszlánunk:
Az oroszlán alja eléggé lötyögős, még agyalok a megoldáson. Vagy veszünk neki egy barna pulcsit a fejhez. Esetleg lesz a bátyja tavalyi szerkójában kalóz.

Aprójátékos

Sokszor érezzük azt, hogy a vesztünkbe rohanunk és megbánjuk még a jófejségünket hirtelen elhatározásainkat. Akkor is ez a kósza gondolat merült fel bennem, amikor a börzén vásárolt cipősdoboznyi apró legót hazahoztam. Már látom magunkat esténként fájdalomtól könnyes szemmel fél lábon ugrálni egy-egy talppal megtalált darabka fölött.

Evős V.

Ő gyakran közel annyit eszik, mint az anyja (ami azért nem kis teljesítmény):

Ő pedig mintha egyre kerekebb arcú lenne:

2014. február 8., szombat

Levegőztetős II.

Nem gondoltuk mi komolyan, hogy megússzuk ebben a taknyos időben a kinti létet. Délutánra elszabadult a pokol, muszáj volt sétálni velük egyet. A futóbiciklis és a motoros mellett az elveszített kondim is visszajön lassan.
És hogy legyen benne valami jó is, még a cukrászdába is beugrottunk:

Börzés III.

Most nem saját ruhákkal, hanem segítségként vettem részt a gyerekruhabörzén. A menetrend a szokásos: csomagokat odacipel, ruhákat kipakol, és kezdődik az őrület. Ugyanazok az arcok jöttek és válogattak, majd visszajöttek és újra válogattak. Közben én is futottam három kört, mindannyiszor lecövekeltem a legós csajnál, és végén - ha már nem keresek pénzt, legalább költsek alapon - csak beadtam a derekam, hazaállítottam egy nagy cipősdoboznyi bizbasszal. Lesz nagy öröm, amikor szedegethetjük esténként a mintás szőnyegről.

Gyerekszáj-pótlás

Közkívánatra a beszorulós gyermek:

Evős IV.

Vége van már a virsli-korszaknak, a gyermekeink szépen, lassan, komótosan kiesznek a vagyonunkból bennünket. Az óvodából/bölcsődéből hazaérve, alig másfél órával az uzsonna után a kisebbik rögtön az etetőszéke felé veszi az irányt, néha még levetkőzni sem áll meg az előszobában, és kabátban ott sorakozik. Ennél már csak az a nehezebb, amikor kiszolgálná magát és rögtön a hűtőt nyitogatja, ahol komótosan elkezdi kiválogatni a fogára valókat. A bátyja óvatosabb duhaj, rögtön bevágtat a szobába, és onnan rendeli meg az uzsonna és vacsora közti étket. És teljesen mindegy, mennyit ettek előtte, a nagy már el is mondja, mi volt az uzsonna, a kicsiről pedig mindig azt halljuk, hogy messze jól fogyasztott (a kis bölcsődei kenyérszeletekből négyet-ötöt).
Ilyenkor általában sikerül őket valamiféle gyümölcsre rábeszélni (a legutóbbi elég ízletes mandarinszállítmányból ketten közel egy kilót elfogyasztottak ültő helyükben, de volt már, hogy öt körtét kellett gyors egymásutánban felvágnom nekik), sőt emellett időnként a tejtermékek is jól fogynak.
Az első roham után jön egy kis szünet (bár a kicsi időnként arra téved, hátha jut még neki valami), addig mi is át tudunk öltözni, elpakolni és a vacsorához előkészülni. Vacsora nálunk nem jöhet hat óránál később, mert nem bírjuk idegekkel azt a sürgető kérdésözönt és vernyogást (attól függően, melyikük a beszédnek milyen fokán áll), amivel újra és újra megtalálnak bennünket.
A vacsora kétesélyes: a nagy egyre kevésbé válogat, és időnként olyan tempóban fogyasztja el a felnőttet megszégyenítő mennyiséget a tányérjáról, hogy csak lesünk, míg a kicsi is habzsolva ugrik neki a sajátjának, hogy aztán vagy az egészet bedarálja, vagy idővel - talán amikor megunja a lapátolást - szétdobálja a széke körül.
Vacsora után kezdődik a nasi-harc, szintén többféle kommunikációs eszközt bevetve: a nagy mondja, mondja, mondja (miközben mi igyekszünk őket az evésben utolérni), majd csak kivárja, hogy az öccse is végezzen a sajátjával, a kicsi pedig fejhangon reklamálva mutogat a hűtőre. Ilyenkor következik az édesség elkerülésének hadművelete és a gyümölcs-tejtermék kombó ismételt kínálgatása, hogy aztán végre elhaljon a rágcsálás zaja és elcsendesedjen a konyha.
Ilyenkor gyakran eszembe ötlik, mi lesz akkor, ha elkezdenek kamaszodni, és csak arra tudok jutni, hogy mi akkor nagyon-nagyon karcsúak leszünk: vagy a túlmunkától, amit az étkeztetés finanszírozása okán be kell vállalnunk, vagy attól, hogy a mi kajánkat is megeszik, mire észbe kapunk.

2014. február 7., péntek

Farsangos

Tényleg egy rossz szavam nem lehet rájuk. Amikor visszaoldalogtam két nappal később, hogy "ez bizony túl nagy, és szeretném egy kisebbre cserélni", minden gond nélkül odaengedtek, hadd válogassak. Amikor visszasétáltam üres kézzel, hogy azok bizony szintén túl nagyok, először a saját honlapjukon, majd a cikktörzsükben kutakodtak, végül a másik üzletükben is érdeklődtek egy kisebb után. Amikor kiderült, hogy ezek sem bizonyultak járható útnak, jöttek az alternatívák, amik szintén nagyobbnak látszottak, de azért össze is mértük őket. Amikor az összeméregetés sem járt eredménnyel, kaptam tippeket, hogyan, milyen varrótechnikával tudnám megrövidíteni*. Amikor  egyértelművé vált, hogy nincs sehol kisebb, és megkérdeztem, hogyan tovább, ők visszakérdeztek, én mit szeretnék, és még együtt is nevettek velem, mikor azt válaszoltam, egy kisebbet.
Csak akkor éreztem némi törést a lelkükben és láttam a tekintetükben az aha-élményt**, amikor a kérdésre, hogy amikor rápróbáltam, mennyivel volt nagyobb a kelleténél, azt válaszoltam, hogy "ja, nem próbáltam rá, csak szemre állapítottam meg, vagyis egy harisnyáját mértem hozzá".
Így hát hazajöttem, és most várom a legkisebbet, hátha kiderül, hogy az oroszlános jelmez mégsem olyan nagy neki. Vagy ha igen, akkor lehet szurkolni, hogy a következő farsangig hátra levő egy év alatt ne nőjön olyan sokat.

*Itt éreztem, nem kéne még azt is ragoznom, hogy egy gomb felvarrására is ritkán kerítek sort. Inkább vigyázok a gombjaimra, a gyerekek pedig nem kapnak gombos felsőket. 
**"Jaaaa, ez a nő sem normális!"

2014. február 5., szerda

Tollas

Haladunk, haladunk. A filctollakat, miután egy teljes hétvégén keresztül zöld volt az egész kezem a lakásban szétkent zöld filctollnak köszönhetően, eldugtuk. A zsírkréták ugyanilyen sorsra jutottak. A ceruzák kiestek a pixisből, gondolom, nem olyan buli velük színezni, sőt már az is uncsi, hogy egy méter magasságról az egészet egyszerre ki lehet önteni a járólapra, így garantáltan ki- vagy összetörik a hegye és a bele a jórészüknek.
Most golyóstollak a menők, és nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy ha a közelben vagyunk, őkelme, mielőtt összefirkálna egy-két mesekönyvet is, előtte kérdőn néz ránk, hogy lehet-e. Naná, ezt mi vaskalapos szülők nem nagyon szeretnénk, így ajánlunk B verziót, mondjuk a kifestőt. Na, de persze a kifestő olyan dedós, meg amúgy sem tíltott gyümölcs, nem is izgi. Így marad anya frissen mosott blúza és a tévé távirányítója. Végül is azokra is lehet tollal rajzolni...

2014. február 3., hétfő

Gyerekszáj CXIV.

A szobából nem éppen szolid játék hangjai hallatszanak, majd egy vékony hang megszólal: "Segítene valaki? Beszorultam az ágy mellé. Hahóóóó! (...) Ez egyáltalán nem vicces! Miért fényképeztek le? (...) Jó, most már kihúznátok innen?"
----------
És amikor a tudás visszaüt: "Nagyon rosszat álmodtam az éjszaka. Azt álmodtam, hogy egy nyílméregbéka megnyalt."

2014. február 2., vasárnap

Alkotós XIV.

Az előző poszt születése csak úgy jöhetett létre, hogy közben sikerült a bentről kiszűrődő csatazajokat hangzavart kizárnom. Mire a pozitívumok sorba vételétől kicsi lenyugodott lelkem és én visszaszivárogtunk a házba, két, egymástól szobaajtóval elzárt gyermek fogadott. Apjuk, megelégelve, hogy folyamatosan a kanapén, a leesést kockáztatva birkóznak és a kicsi közben a nagyot püföli, szétválasztotta őket. Míg én a hangosan ordító méltatlankodó kisebbikkel felballagtam a lépcsőn ágyneműt húzni, hátha az a vasárnap hajnali öt óra előtt ébredő kicsi egyszer csak aludni szándékozna, a nagyobbik ezt alkotta a szoba magányában:
Két rosszcsont gyerek két mérges szülővel. Kikerült a konyha falára emlékeztetőül. Nekünk emlékeztetőül.

Pozitív

Van természetesen pozitívum is az életünkben, hiszen mi más adna erőt a reggeli felkelésekhez, mint ezek megélése. Például
  • a gyerekeink egyre többet rosszalkodnak játszanak együtt, nincs annál nagyobb öröm, mint őket így látni,
  • amíg Ákosnak - valamiféle gát áttörése után - sikerélménye van az úszásban, Ábel is egyre dacosabb, akaratosabb, ügyesebb, önállóbb, okosabb, mozgásfejlődésben is messze vakmerőbb, mint a bátyja volt anno,
  • mindketten hihetetlen jó étvággyal bírnak, egyre kevésbé válogatósak, gyümölcsöt is sokat esznek, az uzsonna és a vacsora közötti étkezések során akár egy kiló mandarint is bedarálnak nagy egyetértésben,
  • bármennyire is nehezek a munkában a napok, még mindig szeretem azt, amit csinálok, mellette - csakis a személyemnek köszönhetően - örömmel vettem tudomásul, hogy főiskolai államvizsga-bizottságokban is szívesen látnak, 
  • sőt a legalább fél évig másik munkát kereső közvetlen kolléganőm csakis miattam állt le a nézelődéssel, annyira szeret velem dolgozni, 
  • a családfővel pedig elhatároztuk, tevőlegesen is tenni kívánunk annak érdekében, hogy egymásra is jusson időnk, és elhatároztuk, a jövőben rendszeresen eljárunk majd kettesben itthonról.
Hát, így már nem is annyira negatív ez a periódus. 

Fásultság

Úgy tűnik, remélhetőleg csak átmenetileg, elfogyott az ihlet és a humorérzék mindennapok történésének humorral szemlélésének képessége. Lehetne a télre fogni, de a helyzet kilátástalansága rémisztőnek tűnik, mert egyrészt  az időjárás sem különösebben zord, hogy a hangulatot indokolja, másrészt viszont a tavasz  elérhetetlenül messzinek látszik még ahhoz, hogy valós várakozás uralkodhasson el rajtunk.
A munka és gyereknevelés kombóját okolni is szánalmasnak hathat, mert rajtunk kívül még sokan próbálnak mindkét téren megfelelni, akár még kettőnél több gyerekkel is. Ez utóbbin még az sem árnyal, hogy a gyerekeink elég aktívak minden áldott napon és napszakban, mert a legtöbb gyerekre ugyanez elmondható, az előbbi esetében pedig szintén nem kiugróan nehéz a helyzetünk, rajtunk kívül vannak még páran, akik egész napokat pörögnek iszonyú tempóban és koncentrálással, hogy a teendők végére próbáljanak érni és közben azt sem tudják biztosan, mit hoz a jövő hónap.
Nem segít a helyzeten, hogy az életünk két meghatározó színtere egymásba csúszott, hazaérve nem kapcsol ki az agyam (és ezen az sem segít, hogy emberek telefonon, e-mailen zaklatnak még akkor is), a hajnali ébredés pillanatában elindul az agyam, meggátolva a visszaalvást, ahogy bent pedig időről időre a gondolataimba kúsznak az itthoni teendők és megoldandó feladatok.
Ha esetleg mégis tudnék aludni, valamelyik gyerek, és ez általában az éjszaka éberebbül alvó apját a gyakori ébredésekkel végletekig foglalkoztató kisebbik az, biztosan a szokásosnál korábban ébred, megfosztva a reggeli megszokott nyugalom és csend jótékony hatásának élvezetétől. A helyzetet súlyosbítja, hogy a legkisebbel karöltve gyakorlatilag két hónapja brutális mennyiségű zsebkendőt fogyasztunk el, és agyalhatunk rajta, nála vajon fogzás-e, esetleg sima nátha a kiváltó ok.
Mindezek mellett a havi egyensúlyozás sem segíti a hangulatot, hogy a havi egyre szigorúbb költséggazdálkodásunknak legyen valami kézzelfogható eredménye, és a fix fizetni valók kiperkálása után (és ez sem kis teljesítmény néha) esetleg jusson valamiféle szórakozásra is pár forint, hogy aztán a következő hónapban ismét a végletekig feszítsük azt a bizonyos keretet.

Nehéz most olyan fogódzót találni a lottó ötösön kívül, amire várhatunk és azt mondhatjuk, hogy "na, ez az, már csak ezt kell kibírni, hogy jobb legyen minden", és a gondolat, hogy nem tudjuk biztosan, mitől kapunk újabb lendületet, így most a túlélésre játszunk. És közben, már annak is igyekszünk örülni, hogy a nap időnként előbukkan a felhők közül, utolérjük magunkat a munkában és itthon is ki tudunk takarítani szombat délre, a kisebbik gyerekünk végre teljesen egészségesnek tűnik egy-két napig, és nem is firkált össze több falat és könyvet, a nagyobbik pedig nem azzal jött haza, hogy ismét bántották bent az óvodában. Ja, ja, ez a két utóbbi a legfontosabb, még ha a legnehezebbnek is tűnő elem az életünkben.