2014. április 29., kedd

Gyerekszáj CXX.

Reggel mondom, hogy a logopédus nénihez majd gyalog megyünk: "Óh, nem! Azt a nagy távolságot nem feledhetem. (...) Teljesen elkopik a lábam."
Majd délután, amikor nekivágunk a túrának: "Előre szólok, hogy én nagyon kimerülök, mire odaérünk."

(Az út egyébként nagyjából 300 méter volt, és kibírta.)

2014. április 28., hétfő

Gyerekszáj CXIX.

Fürdés közben többször rá kell szólnom Ábelre, hogy ne igyon a fürdővízből (ő természetesen nem zavartatja magát). Mire Ákos: "Nem szabad a fürdővízből inni, Ábel, mert abban fenék és láb van. (...) Meg is halhatsz tőle. (...) De én nem szeretném, ha meghalnál, mert te vagy a kedvenc kisöcsém."

2014. április 27., vasárnap

És eljött a nap...

...amikor a vödörből kiöntött földet gereblyével óvatosan átmozgattam, hátha megtaláljuk benne az elcsatangolt gilisztát.

Gyerekszáj CXVIII.

Ákosnak sokáig furcsa volt, hogy valaha mi is voltunk fiatalok gyerekek, és a rokoni kapcsolatok átlátása sem egyszerű számára. Aztán ma: "Anya, összeállt a kép! Ha felnövök és lesznek gyerekeim, ti lesztek a nagyszülei!"

Kisállattartási kisokos

Aki ezt nem tudja, biztosan sokat tanulhat belőle (és közben még a nyakát is megtornáztathatja). A kérdés, hogyan lehet a negyedik emeleten lakó családnak saját gilisztája. Elárulom a titkot, amit Ákostól tanultunk:

A negyedik emeleti lakáshoz szerencsére tartozik egy erkély, ahol kint lehet tartani a gilisztát vödröstül. Fontos ám, hogyan gondozzuk új kedvencünket. A szemléltető rajzon (by Ákos) megtekinthető a sorszámmal is ellátott feladatlista.
1. Etessük rendszeresen levéllel.
2. Vigyük el minden nap sétálni. (Azt nem tudom, hogy ilyen gilisztapórázt hol lehet kapni, de igyekszem utánanézni.)
3. Esőben is nyugodtan tartsuk kint, mert az jót tesz neki, és ráadásul az esőcseppeknek köszönhetően nem tud a giliszta kiszökni a vödörből.
4. Ha pedig nem esik az eső, őrizni kell (igen, éjszaka is), nehogy kimásszon, mert akkor a gilisztatartó kisgyerek nagyon szomorú lenne.

Ez a rajz ahhoz az anyuka-gilisztához készült a vendég családnak, amelyiket a (másod-unokatestvér) fiúk - lapát híján kézzel és kis kalapáccsal - ástak ki a ház melletti földből. Volt gyerek-giliszta is, ő a mienk lett. A két háziállattá avanzsált giliszta belekerült egy-egy vödörbe földbe (lehet, hogy kicsit erőteljesen lett a föld ledöngölve, mert azóta sem láttuk őket, de az is lehet, hogy csak alszanak), majd köveket, pici ágakat kaptak díszítésként az új otthonukba, sőt rögtön vacsorát is levelek formájában.

A vendégek családfőjének volt némi problémája a vödörrel (is), de megnyugtattuk őket, hogy nyugodtan elvihetik, van még vödrünk elég. A rajz készítője mindent részletesen elmagyarázott, a vendég család családfője pedig a biztonság kedvéért oda is írta a rajzra a legfontosabb teendőket.

Nekem nagyon rosszul esik, hogy mindezek után, dacára a lelkiismeretes felkészítésnek, hazafelé indulva vödör nélkül sunnyogtak ki a kocsihoz. De legalább hálásan néztek rám, amikor nem firtattam, miért hagyták itt a vödrüket, és rábeszéltem Ákost, átmenetileg neveljük mi az ő gilisztájukat is...

2014. április 26., szombat

Apróhirdetés

Két kezdő, de a tudásvágytól hajtott, éppen ezért igen aktív és segítőkész cukrászinas keres újabb és újabb lehetőséget a fejlődésre. Érdeklődni a "Bármi pénzt megadok, ha elviszitek őket" jeligére a szerkesztőségben lehet.
Komoly érdeklődés elmaradásának esetében pedig keresek hatásos tudatmódosító szert két felnőtt részére. Ajánlatokat a "Viseljük el az esős napokat" jeligére szintén a szerkesztőségbe várunk.

"Titkos levél"

Meglepetés a vitorláshajótól (aki fiú) a papírsárkánynak (aki lány). Hazafelé jövet be is dobták a család postaládájába, de előtte készült róla fotó, hogy én is láthassam:

2014. április 25., péntek

Gyerekszáj II./2.

Legós autóval állatokat szállítunk:
- Látod, mennek az állatok az állatkertbe?!
- Apa!
- Apával voltatok az állatkertben?
- Apa!
- És milyen állatokat láttál? Oroszlánt láttál?
- *bólint*
- És zsiráfot láttál?
- *bólint*
- És milyen állatot láttál még?
- Apa!

Újabb variációk a bújócskára

Így aztán nem nehéz egymást megtalálni:


Bogárlesen



2014. április 22., kedd

Tudja, mit ebédelne

A virsli iránti rajongás még tart, ha előkerül a majonéz és a ketchup, tudom, mi a dolgom. Na, de mit akart vajon a tejszínhabbal?

Aggodalmakkal teli éjszaka után

Tavaly ilyenkor hazautaztunk húsvétra, majd aznap éjszaka villogó mentőautóval vittek be bennünket a kruppos kicsivel az ottani kórházba. A kis családunk ketté szakadt, a családfő ingázott a nagyszülői ház és a kórház között, lemaradtunk minden családi programról, és az ott tartózkodásunk is megnyúlt, csak három nap után engedtek ki bennünket.
Talán ez az emlék is közrejátszott abban, hogy az idei húsvétra nem utaztunk el. De a krupp nem viccel, az éjszaka ismét meglátogatott bennünket. Amikor a családfő alig három hete végre be tudta szerezni a kisebb kiszerelésű gyógyszert, azzal a kívánalommal tettük be a hűtőbe, hogy a borsos ára bizonyuljon felesleges pénzkidobásnak, és soha többé ne legyen rá szükség. A kívánságunk nem teljesült.
Most pedig várunk. A légzés tiszta, az álom a körülményekhez képest meglehetősen mély.

2014. április 21., hétfő

Húsvét és Skanzen

A húsvéthétfőnk úgy kezdődött, ahogy valószínűleg a legtöbb családban szokott ez történni; a család férfitagjai meglocsolták rózsavízzel a család nőtagját. (Külön köszönet jár a családfőnek, akinek sikerült erre az alkalomra cukor illatú, hellokittys kölnit szereznie. Így ma parfümöt már nem is kellett magamra fújnom.)
Aztán, hogy nehogy elhervadjak, elvittek a Szentendrei Skanzenbe további locsoltatás céljából.


Megtartottuk a jó szokásunkat, miszerint - mindenkinek ép idegrendszere megőrzése érdekében - egy vélhetően nagy tömegeket vonzó helyszínre és rendezvényre nyitáskor érkezünk. Felültünk egy kicsit a kisvasútra, majd némi biológia óra után (Anyjuk: "Nézzétek, ott van két ló!" Apjuk: "Az egy csacsi és egy boci."), volt hely és idő a kibontakozáshoz:
 
 
 
 
 

A Skanzen a szívem csücske, úgy nagyjából évente egyszer-kétszer ellátogatunk ide, és az apai nagyszülői házat soha nem hagyjuk ki:
 
Amikor déltájban kifelé tartottunk, és elindultunk valamilyen ebédelésre alkalmas (tehát gyors és gyerekbiztos) helyet keresni, kilométeres sorokat láttunk és több száz parkoló autót. ("Látod, milyen jó, hogy korán érkeztünk?")
 
Óh, igen, ez a nap sem más, mint a többi; mindig ez a kép fogad a hátsó ülésen egy-egy hosszabb program után:

Ezek a mosolyok...

...mindent megérnek.


2014. április 20., vasárnap

...akkor milyen állatot tarthatunk bent?

El sem hiszem. Ákos most azért durcizik, mert megtiltottuk neki, hogy egy gilisztát háziállatként bent tartson a házban. Mondjuk nehezen tudok más érvet felhozni ellene, mint hogy a giliszta eléggé undi állat.

Húsvétitojás-vadászok


Miután végigkutatták az egész házat, és sehol nem találtak se tojást, se nyuszit: "Gyere, Ábel, megmutatom, hogy kell tojást keresni."
"Mindenhol alaposan körül kell néznünk."
"Nézd, Ábel, itt van két kiscsirke!"
 "A nyuszi játékot is hozott!"
 "Honnan tudta a nyuszi, hogy minek örülnénk?"

Húsvéti vendégség

Amikor már a sokadik elhatározásra végre indultunk volna haza, Ákos nagyon komolyan és kitartóan kérlelt bennünket, hadd maradhasson és aludhasson ott, az indulás ellen szintén kitartó ordítással tiltakozó Ábelt pedig csak komoly izzadság árán tudta az apjuk behajtogatni az ülésébe. Azt hiszem, szuperül érezték magukat ők is a régesrég nem látott exkolléganő-barátnő családjánál vendégségben.

Már akkor láttuk, hogy nem lesz itt gond, amikor a későn ébredő nagylányok reggelijéhez az erre felfigyelő kicsi fiúnk önként csatlakozott. Majd olyan ebédet kaptunk, hogy köpni-nyelni nem tudtunk a látványtól, és még este sem voltunk éhesek, a becsomagolt maradékokból pedig még egy nagyobb családot is vendégül láthatnánk, de vendégek híján valószínűleg nem is kellene a hátralévő ünnepi napok alatt főznünk.
Valahogy minden olyan gördülékenyen ment. Sokat beszélgettünk, a gyerekek játszottak, én pedig az előkerült régi képeken megmutathattam életem párjának, hogy voltam én fiatal és sokkal vékonyabb is.
Ebéd után a nagyfiúnk egyedül elmehetett a nagylányokkal játszóterezni,
majd mi is utánuk mentünk, lovakat etettünk, csúszdázás után labdázva visszasétáltunk. Öten vigyáztunk a labdázástól megrészegült legkisebbre, nehogy valamelyik útszéli árokban kössön ki. Eközben hangzott el a nagyobbik gyerekünk bókja is a vendéglátók tőle kétszer olyan idős kisebbik lánya felé, amit csak óvatosan hallgattunk ki ("Te nagyon szép lány vagy. Olyan szép vagy, mint az óvodai csoportunkban a legszebb lány."), majd amikor hazaérve a hátsó kertben felfedezték a trambulint, láttuk, hogy még mindig maradnunk kell egy kicsit.
A legkisebbet az sem zavarta, hogy ugrálás közben kicsattant a szája, és folyt a vére, csak addig függesztette fel az ugrálást, amíg a családi macskát üldözte egy szeretgetés erejéig. Minden bizonnyal jó kis vidéki koszt is bőven ehetett, mert csak a sütemény elmarása után tűnt csak fel, hogy a tenyere nem is látszik a rárakódott kosztól.
A húsvéti nyuszi jó fej volt, a vendéglátóéknál is hagyott meglepetést a fiainknak, aminek egy részét - miután ott sikeresen megakadályoztuk, hogy megegyék - már itthon el kellett fogyasztaniuk.

Legközelebb ők jönnek hozzánk, az ilyen kapcsolatokat bizony ápolni kell.

2014. április 17., csütörtök

Koraesti elfoglaltságok

Ha még egy lenne belőlük, nem lenne elég párnánk a házikókhoz:

Még jó, hogy beteg

Még valamikor napközben: "Anya, már nem egyszer, nem kétszer mondtam neked, hogy..."
----------
Mondom, hogy elmehetnénk a könyvtárba: "Jó, legyen!"
----------
Esti alapos fürdés közben: "Jól megtisztítom magam a holnapi szabadnapomra."
----------
Munkahelyeset játszik, és rögtön az élre tör: "N. "Igazgató" Ákos várja a látogatókat."

2014. április 16., szerda

Egy betegség margójára

Amióta saját akarata van az öltözködését illetően (is), ilyenek is beficcennek a ruhatárába:
És egyébként az égvilágon semmi baja nincs. Én nem tudom, hogyan tudja ezt újra és újra eljátszani. Mindig csak addig tűnik betegnek, amíg el nem visszük az orvoshoz. Utána nyaralás az élet.

Fogas kérdés

Egyébként pedig, kedves Fogtündér, szerintem készülődhetsz lassan azzal az első meglepetéssel!

Bókol, de még mennyire

A gyerekek, főleg a kisfiúk kicsit elfogultak az anyukájukkal szemben.
Ez a reklám megy a tévében:
"Anya, úgy nézel ki, mint ez a néni. A hajad ilyen színű."
Ja, a hasam is ilyen kocka.

Sokat leszek mostanában itthon

Amióta gyerekeim születtek, a szabadságokkal még okosabban kell zsonglőrködnöm, mert bár nem vagyok már mai csirke (ergo van belőle nem kevés), mégsem tűnik elégnek. Vannak az önként választott napok, vannak a muszájból kivettek, és van, hogy beüt a ménnykű, és muszáj-muszájból maradunk itthon.
Most igazán nem lehet panaszom, a következő másfél hétben igen sokat lehetek távol a munkahelyemtől. A jövő héten a húsvét után lesz óvodai és bölcsődei szünet is, lesz bölcsődei virágültetéses szeretem-program, már kezdtem rákészülni a tömény gyerekes létre, de előtte még egy rohammunkára, hogy a bentiek se érezzék hűtlenségemet, amikor már második napon hívtak fel azzal az óvodából, hogy a gyerekünk fejfájásra panaszkodik és hőemelkedése van. Az első után, mivel a hidegfrontra gyanakodtunk, másnap még bevittük, a második hívás után viszont már az "anyuka, csak egészséges igazolással tessék újra hozni"-kísérőszöveggel kaptam meg.
Így hát tegnap délután meglátogattuk a gyerekorvost is, aki türelmesen végighallgatta először az alanyt ("Doktor néni, borzasztó betegséget kaptam el. Hat helyen fáj nekem. Elsorolom..."), közben időnként kérdőn nézett rám, hogy megerősítem-e vagy cáfolom az öndiagnózist. A mi gyerekünknek a mandulája úgy néz ki, mintha a napokban átesett volna egy mandulagyulladáson, amiből már kifelé jön, így most itthon maradhatunk a héten, meghosszabbítva a tavaszi programsorozatot.

Az élet természetesen nem áll meg, vannak munkáim, telefonhívásaim, és a mai technikai lehetőségeknek köszönhetően a benti e-mailjeimhez is hozzáférek. Nincs annál jobb, amikor egy látszólag nem beteg beszélőgép mellett, aki igényli a társaságomat, ha már ilyen jól járt, még bentre is igyekszem megfelelni. Ja, nem, tévedtem, ennél már csak az a jobb, amikor már a kicsi is itthon van, és úgy kell fontos telefonokat bonyolítanom, miközben ők egyszerre visítanak. Mindezt úgy, hogy tudom, a jövő hónapban a betegállománynak köszönhetően még fizetést is kevesebbet kapok.

2014. április 13., vasárnap

Az életünk

Vannak olyan idilli pillanatok, melyeket jó esetben észre veszek megélve gyakran felmerül bennem az érzés, hogy vajon megérdemlem-e én ezt, és nem jön-e valaki/valami, aki/ami belerondít vagy csak közli velem, hogy ezt az életet csak kölcsön kaptam, és most rögtön húzzak vissza a saját idősíkomba. Aztán jön rögtön a boldogító felismerés is, természetesen megérdemlem, és igenis, ez az élet az enyém. Kislánykoromban nem habos-babos esküvőről álmodtam, és nem sok pénzről, nagy házról, helyettük olyan kispolgári, egyszerű életet élni láttam magam, ahol a családtagok körülöttem kiegyensúlyozottak, nem kell minden mondatukra vigyázni, nehogy kitörjön valamilyen balhé, az ünnepek és a hétköznapok is tányércsörgés nélkül, nyugodtan zajlanak.
Egyszer láttam egy vonaton utazva egy fiatal párt, a fiú keze a lány combján hevert. Néha titokban odasandítottam rájuk. Ez a mozdulat számomra messze nem a szexualitást testesítette meg (nem is tudtam még talán, mi az), csak a nyugalmat, a bizalmat és a biztonságot, azt az életet, ahol bármit (ami nem bánt másokat és nem erkölcsbe, törvénybe ütköző) következmények nélkül meg lehet tenni. Mindazt azzal a bizonyossággal, hogy ehhez jogom van, ezt én nem csak megélhetem, ki is élvezhetem.
Később az elképzelt életem, hányódva az albérletekben, magányosan töltve a hétvégéket, családi körben újabb lélekromboló ünnepeket túlélve, kiegészült olyan apróságokkal, amik jelképeivé váltak mindannak, amire vágytam. A barátnőmnél látott apró kék kuka a fürdőszobában. Ablakpárkány virágokkal és bögrékkel. Családi fotók a falon. Fűszerekkel teli fiók egy konyhában. Szélben lengedező száradó ruhák az ablak alatt. Szépen megterített asztal. Vasárnapi ebéd szeretteink körében. És kicsi gyerek(ek), szerető, figyelmes férj körülöttem.
Mára már tudom, hogy - kis szerencsével - jórészt rajtunk múlik mindez. És lehet mindennek ellenére is megtanulni vagy ösztönösen tudni, hogyan kell mindezt megteremteni. És az nagyon jó, hogy mégis csak lehet ilyen életet is élni.

Hát, nyami...


Alkotós II./1.

Az első komolyabb bölcsődei alkotás. A technika és a színválasztás hagy még némi kívánnivalót maga után:
A büszke művész mindenkinek megmutatta a családban, és mindenki örült is a sikerének. A bátyja kiváltképp: "Ez olyan szép, Ábel, hogy szinte könnyezem."

2014. április 12., szombat

Gyerekszáj II./1.

A létfenntartáshoz elengedhetetlen (és egy anyával töltött napon százszor elismételhető) gyönyörűen, apai szívet megremegtetően lágyan és tisztán ejtett "apa" mellé idővel betársult az (egy apával töltött napon cserébe szintén százszor emlegetett) "anya". Volt valamikor egy "Aka" is, aki akár a bátyja is lehet, és természetesen van a legtisztábban, leghatározottabban kiejtett, gyakorlatilag bármire rávágható "nem". Aztán úgy két napja, jelezve az életben igazán fontos dolgok valódi sorrendjét, megérkezett az "autó", amolyan kicsit ótó-san, és mintha lenne egy "tató" is, ami a traktort jelentheti.

Hát, itt tartunk a szókincs terén. De legalább már hajlandó érteni a viszonylag egyszerű összefüggéseket (úgy mint "ez az autó elromlik a fürdőkádban, apa ad helyette másikat neked a vízben játszani, ezeket pedig kérem szépen"). Bár ez utóbbi meglepően készséges együttműködés inkább azzal lehet összefüggésben, hogy a betegségből kilábalva ismét lehet vele értelmesen kommunikálni és nem éktelen visítás a válasz mindenre.

Gyerekszáj CXVII.

Úgy másfél év után végre rávettük, hogy az úszáson hordja az úszószemüvegét. (Kellett is másikat vennünk, mert az elsőt - érdeklődés híján - úgy eltettük, hogy nem találtuk meg. Még jó, hogy két gyerekünk van, így talán mire a kicsi kezd úszni, előkerül a méltánytalanul háttérbe szorult első szemüveg.) Erre a következő héten elfelejtettem a szemüveget a táskába pakolni, és ezzel az öltözőben szembesültünk: - Jó, akkor gondoljuk végig, anya! Mikor láttad utoljára a szemüvegemet? És mit csináltál akkor éppen?

2014. április 9., szerda

Így is mehetnek a hétköznapok

Egy gyógyult, de elbocsátó szép üzenetet még nem kapott gyermek mit tehetne egy verőfényes tavaszi napon? Például ellátogathat az állatkertbe. A gyanútlan anyja pedig egyszer csak kap néhány fotót a munkahelyén...

Dezsavü, vagy valami hasonló. A bátyja is ekkortájt kattant rá az állatokra, és ő is rendszeresen meglovagolja az oroszlánt:
 Óh, és igen, ekkora pereccel is megbirkózott már ő is:
 Selfie...

2014. április 8., kedd

Egy nagy körforgás

A gyermeket vélhetően elvitték az ufók és megjavították (remélhetőleg nem átmenetileg). Tegnap egy mosolygós, kiegyensúlyozott ébredés után (naná, egy átaludt éjszaka után én is jobb kedvű vagyok) olyan napot nyomott, ami csak a mesében létezik. Álló nap csak játszott, közben énekelgetett vagy beszélgetett, együttműködő volt és türelmes, sokat nevetett, szépen evett és maga volt a csoda. Ebből a nagy változásból nekem csak egy kevéske jutott, mivel 11 körül váltottuk egymást a másik őrzővel, aki addig elvégzett egy sürgős munkát, majd én mehettem a sürgős munkáimat elvégezni, hogy aztán délután az óvodából rögtön az uszodába mehessek a nagyobbikkal. Az égvilágon semmi baja nincs már, reményeink szerint ezt ma a gyerekorvos is megállapítja, hogy megkaphassuk végre a hőn áhított egészséges igazolást. Ennek birtokában holnaptól ismét mehet bölcsődébe, ahol a napokban bárányhimlős megbetegedést észleltek. Hurrá!

2014. április 7., hétfő

Nehéz idők

A teste ívbe feszül, olyan feszesen, hogy egy idő után már tartani sem tudja az ember (talán már nem is akarja), miközben csúszik ki a kezemből, az éles hangja a szelek szárnyán tovaszáll, talán még az egy utcával és két telekkel arrébb lakók is hallják. Nem is bírom sokáig, óvatosan leengedem az út melletti fűbe (alig öt perce adtam rá a tiszta ruhát, ne kenje már a poros útba), a tekergőzés ott is folytatódik. Zeng a környék, a kétségbeesés valódinak tűnik, és csillapíthatatlannak, garmadával jönnek a könnyek is. Osztom a nézetet, miszerint ebből idővel ki kell hozni a süvöltő gépet, segíteni kell a megnyugvás útjára lépni, és működik is a módszer, ha hagyjuk néhány percig kiadni a világfájdalmat, már ő is csak arra vár, hogy a kitárt karomba bújhasson. A műsornak viszont meg kell lennie, megelőzni, idő előtt kiszállni szinte lehetetlenség, észérvek nem léteznek, ok-okozati összefüggések, vagy ígérvények sem hatnak. (Na, de mi lesz a mi idegeinkkel?)
Bármit is mond a családfő, és bármennyire is megszépülnek az emlékek az idők során, ilyet ilyen gyakorisággal és intenzitással olyan három-négy éve nem éltünk át a nagyobbiknál. (Emlékszem is, a bölcsődében is azt mondták később, hogy a kétéves korit viszonylag nyom nélkül átvészeltük, szemben a háromévessel, ami néhány hónappal később, a kistesó születésével egyidőben átmenetileg visszatért. De nála már működött a "higgadj le a szobádban, és utána megbeszéljük"-módszer.)
Próbáltam számba venni, hogy a tegnapi nap alatt hányszor volt ilyen, az okokat már nem is lehet talán listázni (a "nem firkálhatsz a könyvbe" és a "nem hozhatod magaddal az építőkockákat a sétához" mellett volt a "nem ehetsz reggelire pudingot, és ha nem érted meg, lezárom a hűtőt" is, sőt kétszer a "most már tényleg be kell mennünk a házba"), így a helyszíneket számolgattam, de az agyam jótékony homályba vonja a nap történéseit. A tavalyi nyár a szomszéd kisfiú zengésétől telt hangosan, most csak kicsit vigasztal, hogy a mi saját szirénánk mellett időnként még az övé is hallhatóvá válik, ugyanakkor el is rettent a gondolat, hogy talán egy teljes évig is meg kell küzdenünk az akarat ilyen formájú megnyilvánulásával.
Mindezt megfejelte az elmúlt napokban az egyéb okból folyamatosnak tűnő fejhangú vernyogás (áll velünk szemben és csak nyávog folyamatosan, ha nem vagyok totál ideges tőle, akkor még vicces is közben a gumiarca és a felhúzott orrocskája), ami kezdetben tényleg a betegségtől rossz közérzetből fakadhatott, de a kiváltó oknak már nyoma sincs, a következmény viszont megmaradni látszik.
Az idegeink pattanásig feszültek, és nagyon nagy önuralom (és bátorság) kell ahhoz, hogy az elveink egy részéhez ragaszkodva, a következményektől tartva se engedjünk meg neki bármit. Már csak az éltet bennünket, hogy két nap múlva gyógyultnak nyilvánítsák és megkaphassuk az áhított egészséges igazolást, és visszamenekülhessünk a stresszes munkahelyeinkre, majd a bölcsődében megnevelik őkelmét, hogy aztán a hétvégére újult erővel felkészülhessünk.

Óh, igen, biztosan sokan átélték vagy átélik a hisztis korszakot, de ha valaki azt meri kommentelni, hogy még évekig így lesz, letiltom. :-)

2014. április 6., vasárnap

Az X-ek napja

Apró kis porszemek vagyunk a rendszerben, mégis jó érzés volt ma az utcára lépve látni a sok-sok másik apró porszemet, és jó volt a gyerekekkel együtt elsétálni, a sorba beállni és az X-ket behúzni.
Ezután az élet persze ment tovább úgy, ahogy máskor is.



2014. április 5., szombat

Vizes program

Ketten sem tudtunk rájönni, hogy valamilyen mesteri átverés áldozatai lettünk vagy csak gyermeki naivitásról és töretlen hitről van szó. Ákos napok óta emlegeti, hogy az apja megígérte, elmennek az uszodába a halacskás tóba. És mindezt olyan határozottan állította, nem tudtuk eldönteni, valami régi, ködbe veszett ígéretre emlékszik-e vagy csak álmodott valamit, esetleg így akart bennünket csőbe húzni. Mi csak tanácstalanul nézegettünk egymásra, majd beadtuk a derekunkat. Így hát a cselszövő a leendő úszóbajnok jól járt, nemrég elindultak a közeli élményfürdőbe.

Laza szombat

"Ez az élet!" - mondta, amikor belehuppant a napozóágyba egy sport újsággal. Az "ezazélet" úgy 10 mp-ig tartott, míg ki nem szorították onnan:

Hjaj

Van az a lázas, nem-evős és nem-ivós időszak, aminek köszönhetően már bármit és bárhol ehet és ihat az alany:

 A bátyjával és egészségével, illetve az ő étvágyával - kopp-kopp - nincs gond szerencsére: