2014. május 31., szombat

Ébredős

Csütörtök-pénteken már elég nehezen ébresztettük őket fél 7-kor, így alig vártuk a hétvégét, amikor alhatnak, ameddig csak kedvük tartja. Naná, hogy a kicsi fél 7 előtt pár perccel ébredt, és öt percen belül jött a nagy is. És naná, hogy a nagy lefelé jövet útba ejtette a szobánkat is, ahol az apja alhatott volna még, így most ő is itt kornyadozik már.

Indulunk

"...Ákos, lassan indulunk. Hogyhogy hova? Az oviba és a bölcsibe. Igen, ma is megyünk oviba. Szerinted miért ébresztettünk föl benneteket és miért vagytok már felöltözve? Jó, jó, már csak két nap, és hétvége lesz, akkor nem kell menni, ha jól viselkedtek. Éhes? Éhhhhes? Ééééééhes vagy? Miért mindig induláskor jut eszedbe? Jó, jó, gyere, gyere, gyere! Mit ennél? Nem, a gumicukor nem reggeli. A csoki sem reggeli. Tudod, hogy úgysem kapsz reggelire csokit, miért próbálkozol be állandóan? Max. kekszet kaphatsz, de előtte kapd fel a pulcsidat, és a kezedbe adok pár darabot.
Ábel! Ábel! Ááááááábeeeeel! Gyere, kicsim, indulunk a bölcsibe. Nem, nem, ne arra menjél! És ne is feküdjél le a szőnyegre balhézni! Indulni kell, várnak a többiek a bölcsiben. Gyere, apa segít felvenni a cipődet. Anya is mindjárt jön, csak végre szeretne megfésülködni. Sminkelni sem ártana... No, mindegy. Jó, jó, kicsim, mindjárt jövök. Ne csináld már, mindjárt jövök! Oké, akkor gyere velem a fürdőszobába! Hagyjad, Családfő, hagyjad, mert akkor csak hiszti lesz megint. Nem, te nem kenhetsz fel alapozót magadra. Nem, parfümöt sem fújunk rád. Várjál, várjál, mindjárt készen vagyok. De ha fogod a fél kezemet, nem tudom csinálni. Kicsikém, várjál már, mindjárt készen vagyok! Mit is akartam még? Eh, nem tudom, mindegy. Ma is úgy nézek ki, ameddig sikerült elkészülnöm.
Ákos, hol vagy? Oké, hogy veszed a cipődet, de a pulcsid még mindig itt van a kanapén. Jó, nehogy visszagyere, mindjárt viszem. Gyere, Ábel! Gyere már! De hát nem hagytalak itt, csak gyere már! Nem, nem visszük a könyvet. Nem, a telefonomat hagyd békén! Hogy lehetek ilyen hülye, hogy már megint elérhető helyen hagytam? Vagy te nőttél meg mostanában? Nézd csak, kicsim, itt van a te telefonod. Bekapcsoljam rajta a gyerekdalokat? Várjál, várjál, mindjárt elindul. Várjál már, kicsim, mindjárt... Te Családfő, ez a mobil már megint le van merülve. De miért nem figyelsz rá???? Jó, kicsim, hát most nem hallgatsz gyerekdalokat. Ne már, ne kezdd újra, gyere, gyere, gyere, felvesszük a cipődet. Apa segít. Kicsim, én is itt vagyok, csak húznám a cipőmet én is. Ha fogod közben a kezemet, nem tudom felhúzni a cipőmet. Oké, hagyjad, Családfő, hagyjad, mindegy, felhúzom neki én.
Ákos, itt van a pulcsid, bújjál bele! Ábel, csücsülj le, felhúzom a cipődet. Várjál már, a másik lábadra is kell cipő! Családfő, másik sapka kell, hideg van kint. Az Ábelét is keresd már meg! Gyere Ábel, veszünk pulcsit. Dugjad a kezed! A másikat! Ezt. Felcsúszott a pólód ujja. Mindegy, pár percig lesz rajtad a pulcsi.
Ákos, ne rángasd az ajtót! Tudod, hogy mindig be van zárva reggel! Várjál már, ne rángasd! Ábel, itt vagyok, látod? Itt vagyok, nem megyek sehova. Csak én is felvenném a pulcsimat. Sálat is kötnék, ha elengednéd a kezem. Jó, akkor ma sem lesz sál. Ez a pulcsi nem olyan jó ehhez a nadrághoz... Másik kellene... Na, mindegy, jó lesz így. Ma sem leszek túl harmonikus. Ne balhézzál már, mindjárt indulunk.
Ja, a keksz! Hozom. Ábel, nyugi, itt vagyok, csak hozok kekszet. Jó, jó, már itt is vagyok. Adok a te kezedbe is. Nem, elég lesz kettő, több nem fér bele az időbe.
Ákos, ne rángasd az ajtót! Várjál még a egy picit, már csak a táskám kell. Oké, indulhatsz. De először fordítsd el a kulcsot! Na végre! Családfő, a váltóruhákat is kapd fel! Jövök, jövök, csak így alig férünk el az úton. Menjél, szívem, menjél! Ákos, ne rángasd a kaput! Az is be van zárva. Nem, nem, apa kocsija ott van, azzal mentek. Nem, nem ezzel. A másik kocsival. Nem, ez nem az apáé. Ákos, szállj be, légy szíves! Várjál, Ábel, először Ákos száll be! Ákos, menjél már! Ábel, várjál! Na, most mehetsz te is. Menjél mááááááár!
Sziasztok! Puszi, puszi!..."

2014. május 30., péntek

Évzáró az óvodában

Az óvodai programsorozat zárásaként tegnap évzáró műsoron vettünk részt. A tavalyi keserű szájízű után igazán kellemes csalódás volt számomra, hogy bár természetesen a ballagók voltak a főszereplők, mos végre a "kicsik" is kaptak igazi szereplési lehetőséget. Cukik voltak, meg minden, az meg külön jó érzés volt, hogy a kis bölcsisünk - a tavalyi járkálós énjét kicsit félretéve - mozdulatlanul végignézte a félórás műsort, így mi is nyugodtan élvezhettük az előadást.
Amíg a műsort követően a ballagók körbejárták az óvoda épületét, a szülők visszarendezték a szobát. Na, vajon ki volt az, aki az elsők között ült le az asztalokhoz?
Az első versikénél láttam Ákoson az izgalmat, de utána már annyira felszabadult és vidám volt, mint még talán soha az óvodai programokon:
 A végén az óvodások kaptak egy-egy sütit, és itt kezdődött... Ábel először csak nézte, nézte...
 ...majd örömmel elfogadta a bátyja kínálását...
...és végül, kihasználva, hogy Ákos éppen elfordult, meg is próbálta megszerezni az egészet:
Erről aztán sikerült lebeszélnem, és még a táskámban lapuló kakaós csigát is elfogadta kárpótlásul.

2014. május 29., csütörtök

Gyereknap az óvodában

Bár az óvoda személyzete a héten is tett azért, hogy ne kedveljem jobban őket, a tegnapi gyereknapi rendezvény igazán jól sikerült. Voltak mindenféle ügyességi versenyek, finomságok, és - bár a dobhártyánk bizonyára megsínylette - még azt is elintézték valahogyan, hogy a kölkök kipróbálhassanak két rendőrautót is. Folyamatosan nyomogatták a szirénákat, mondanom sem kell.

Ákos a szokásosnál aktívabb volt, lelkesen végigjárta a pontgyűjtő állomásokat. Az elsőt még csak távolról, egy fa mögé bújva figyeltem, mert vészesen közel volt a szomszédos bölcsőde kerítéséhez, ahonnan az apróságok, köztük a mi kisebbik fiúnkkal tátott szájjal bámulták a rendőrautót és a rendőr bácsikat/néniket:
Begyűjtöttünk minden karikát, amit lehetett:
1. Alkotás gyurmából:
 2. Birkózás:
 3. Horgászás:
 4. Nyaklánc fűzése:
Mire a családunk másik fele megérkezett, mi már a büfénél táboroztunk, hogy aztán újra belevethessük magunkat a forgatagba.
Újra és újra rácsodálkozom, hogy már itt tartunk, és mindkét gyerek élvezni és értékelni tud egy ilyen programot. 

Maradunk négyen

Minap, egy hétvégi nap délelőttjén a családfő meglepett egy olyan kijelentéssel, miszerint nem lenne annyira ellenére egy harmadik gyereknek. Az első döbbenet után, miszerint neki ilyen gondolatai bírnak támadni, visszakérdeztem, és kiderült, hogy na, annyira azért nem lelkes és határozott, de néha felmerül benne a gondolat, és - érzésem szerint - ha én is úgy gondolnám, akkor akár ő is szívesen belemenne, de legalábbis nem húzódozna.
Vannak néha ilyen kósza gondolataim, de annyira csak egy-egy mozzanat vagy konkrét esemény iránti nosztalgiának érzem őket, hogy igazán komolyan venni - már csak a korunk miatt sem - szoktam. (Azt viszont sejtjük, ha korábban találkoztunk volna, nagy valószínűséggel a nagycsaládos életet választottuk volna.) Ettől függetlenül aznap többször is eljátszottam a gondolattal, és már-már láttam magunkat három rohangáló gyerek gyűrűjében.
Az a nap sem volt túl pihentető a fiúkkal, végre eljött az este, amikor megemlítettem, hogy kinőtt ruhák és egyéb babás holmik árusításából befolyt pénzt nem folyatnám bele a napi kiadásokba, inkább félretenném "valamire" (legyen az a gyerekeknek valamilyen hasznos ruhanemű, játék vagy akár egy családi program). Bólintott, majd felvetette, hogy esetleg félretehetnénk a következő spirálra.
Hát így dőlnek meg nálunk egyetlen nap alatt a kósza álmok. 

2014. május 28., szerda

Pörögnek a napok (és mi is)

Kicsit pörgősre sikeredtek a napok, alig-alig van olyan hétköznap, amikor délután csak hazajövünk és nézünk ki a fejünkből a fiúk szemmel tartása mellett ellátjuk a háztartást, aztán őket is, közben váltunk két szót, hogy aztán vacsora, fürdetés után lerogyjunk kicsit valahova.

Egyrészt vannak a szokásos programok (úszás, foci, hastánc, logopédus, időnként pedig a bevásárlás - ki lehet találni, melyik kinek szól, ráadásul a következő három hétben az évben elmaradt három úszást is pótoljuk pluszban), aztán most mindehhez hozzájöttek óvodai, bölcsődei programok (az előbbiben ma gyereknapi program, holnap évzáró és a nagyoknak ballagás - amiken természetesen teljes körben megjelenünk, az utóbbiban pl. a múlt héten a Kihívás napja alkalmából közös szülői torna - nem, videofelvétel nem készült róla). Kimerültünk az elmúlt két hónap betegeskedéseitől is, amik alig-alig voltak komolyabbak, ellenben újabb és újabb kihívás elé állítottak bennünket, hogyan oldjuk meg az itthoni felügyeletet.

Inkább lelkileg, és nem annyira fizikailag viselt meg, hogy az utóbbi másfél hetem bent is arról szólt, hogy a hirtelen döntéstől (miszerint új irodákba költözünk, a leendő bérlők döntésétől függően két napon vagy két héten belül - majd eldől) a napi munkánk mellett folyamatosan selejteztük az elmúlt úgy húsz év dolgait, irattároztunk és több száz könyvet megmozgattunk, mellette pedig igyekeztünk mindennek megfelelő helyet találni. No, de a költözés hírére elsőként legalább a "falat" ürítettem le, és biztonságba helyeztem a kincseimet.

Kettőnk közül én vagyok a könnyebben mozdítható (hja, a kényszerű hatórás munkarend legalább arra jó, hogy könnyebben eljövök nem egészen 8 óra munka után, ha kell), viszont szinte minden nap rohanvást kell indulnom (néha szó szerint futok a kocsiig), hogy ha időre kell menni, ott is legyek időre, mert nem tehetem meg a fiúkkal, hogy nem jelenek meg. Néha vannak lopott egy-két óráim, amikor a csillagok szerencsés együttállása esetén tényleg időben elindulok bentről, hogy aztán útközben bevásárolhassak a vacsorához, mindezt csakis magamért, csakis azért, hogy itthon még dolgozhassak kicsit, ha kell kifújhassam magam, mire mindenki más hazaér.

Enyhít a szorításon, hogy az öthetes nyári szünetet még kora tavasszal lefedtük, lesz itt külön-külön szabadság, Ákosnak nagymamás nyaralás, mindannyiunknak közös nyaralás és bébiszitteres megoldás is, és végül bónuszként blogos-barátos közös hétvégi kiruccanás.
És az is segít a helyzeten, hogy a jó időnek köszönhetően hazaérkezés után még az udvaron zajonghatnak a gyerekek (bár így legalább egyikünknek szemmel kell őket tartania), így - bevallom - játszótéren már jó ideje nem voltunk.

A hétvége sem szól másról: ha hétköznapokba nem fért bele, lehetőség szerint minél gyorsabb takarítás és főzés után legalább az egyik napon kimozdulunk, mert az feltölt mindenkit és jó(l lefárasztja őket).
A fodrász, kozmetikus a sor végére szorul, soha nem fér bele akkor és úgy, ahogy szükségesnek érezném, barátnős-barátos programra már jó ideje nem volt példa.

Most egy kicsit jó lenne lassítani.

2014. május 25., vasárnap

Még képek

(by Csapos)








Viszonylag nyugodt gyereknap

A gyereknapon végül a tömegeket vonzó városi rendezvények helyett egy utolsó pillanatban jött ötletnek köszönhetően arborétumba mentünk. És milyen jól tettük. Nem mondom, hogy mi a fák alatt nem tudtunk még jobban leégni, de valami hihetetlenül nyugodt és szép, meglepően nagy kiterjedésű területen barangolhattunk, időnként megpihentünk egy-egy padon. Külön jó ötletnek bizonyult, hogy Ákosnak elhoztuk a régi fényképezőgépet, így ő minden egyes bokornál sok-sok helyen hosszasan időzött, hogy a számára érdekes látnivalókat megörökítse. Ábel pedig hol előre, hol hátra rohangált, időnként tanyált egy nagyobbat. Még szinte a mi megfáradt idegeink is kisimultak átmenetileg.
És mit tesz az együtt töltött jópár év? Egyszerre gondoltuk ki, hogy ide még visszamegyünk.






Elkezdődött a szezon

A kép hasonló a korábbi évekéhez: az első igazán napsütéses, szabadban töltött hétvégi nap estéjére két rákpirosra sült felnőtt fürdetett egy enyhén megpirult és egy egyáltalán nem pirult gyermeket. Az enyhén megpirult szőke és kék szemű, nála még ki kell tapasztalni, hogy mire kell figyelni (bár remélhetőleg szerencsésebb lesz, mint a szülei), a barna szemű és barna bőrű (aki így eléggé kilóg a családból) most sem hazudtolta meg magát, soha nem pirosodik, egyszer csak gyönyörűen bebarnul és ez a szín kitart nála késő őszig.
A családfőre rásült a pólója, én okosabb voltam, egy top formájú leégést gyűjtöttem be. Naptejet nem használunk (csak a gyerekeket kenegetjük), hiszen - egy rögzült tévhitünk szerint - az csak nyaraláskor szükséges. A lábunk viszont hófehér, hiába vagyunk rövidnadrágban egész nap, mivel a napra nem fekszünk ki - kinek van arra ideje -, de így nem barnul le (maximum a lábfejem ég le). Ehhez a képhez hozzájárul még a napallergiám, de amikor úgy dél magasságában elkezdek vakarózni, akkor már nem kenem be magam, hiszen - és ez a harmadik tévhitem - tovább úgysem romolhat a helyzet.
Már előre látom, a következő hétvégére újra elfelejtünk mindent, és a mostanihoz begyűjtünk egy újabb (aznapi ruházattól függő) rajzolatot, és a nyár közepére a pirosságnak barnaságnak több árnyalatával büszkélkedünk majd, mint egy 48 darabos színes ceruza készlet.

2014. május 22., csütörtök

Felborult a sorminta

Megérkezett a szép idő, a gyerekek még többet vannak kint, nekünk is rögtön jobb kedvünk lesz már a reggeli madárcsicsergéstől, a családfő által szemfülesen a nagy esők előtt elszórt fűmagok is kikeltek. Amolyan tüptürüpp nap volt ez a tegnapi. Mi Ábellel éppen az óvoda üres udvarán bóklásztunk (és csak később tudtam meg, hogy azért üres az udvar, mert vadméhcsalád költözött az egyik fára, és ezt ki is írták az ajtóra, de a kapura, ahonnan a kisebb gyerekes szülők kisebb gyerekei általában megbűvölten és feltartóztathatatlanul elindulnak az épület helyett az udvari játékok irányába) nem, és az élet egészen szépnek tűnt, amikor hívtak az óvodából, hogy megyek-e már Ákosért, mert nagyon sír, fáj a füle.
A hírre még a csúszdától a más játékokig rohangáló kisebbik fiúnk is rögtön reagált és elindult. Bent aztán egy elgyötört arcú, karikás szemű, sírástól duzzadt arcú nagyfiú fogadott bennünket, akit a kis kétéves minden oldalról megszeretgetett, megsimogatott és megpuszilgatott. Így hát rögtön hívtam a vacsorára vadászó családfőt, hogy hagyjon ott csapot-papot, mert egyikünknek fül-orr-gégészetre kellene mennie. Ott úgysem jártunk mostanában. A középfülgyulladás szintén régi ismerősünk, a nagyobbik gyerekünk másik érzékeny pontja - a gyomra mellett - a füle.
Bár ez nem fertőző (és a fájdalom naná, hogy elmúlt mire az orvoshoz értek), de a napi többszöri befújás és orrfújás miatt (amit valószínűleg nem kapna meg az óvodában), az itthonlét mellett döntöttünk. Ezúttal a családfő főnökét örvendeztettük meg egy telefonnal arról, hogy a következő két munkanapban ne számítson a kollégájára. Most már ő sem vidám.

2014. május 21., szerda

Itt a piros, hol a gyerek

Van abban valami nagyon ijesztő, hogy amikor az óvónő az udvaron köszön, látja, hogy nem látom a fiamat, ezért ő is körülnéz, merre lehet, majd egyre izgatottabban kezd el járkálni, mert ő sem találja őt, végül megkönnyebbülten mondja (először kérdő hangsúllyal, majd egy fokkal határozottabban) az egyetlen lehetőséget, ahol még lehetne (bement wc-re). Természetesen nem ott volt, valami bokor mögött bogarászott, azért nem találtuk. Egy pillanatra azért felmerült bennem a gondolat, hogy vajon egyáltalán az egésznapos kirándulásról visszahozták-e.

2014. május 18., vasárnap

Alkotós XVI.

A szabályok, amiket mindenképpen követnünk kell:
Nem megyünk át a piros lámpán.
Nem rabolunk az ékszerboltból.
Nem szemetelünk.
Nem rúgunk meg másokat.
Autóval nem hajtunk rá a vonatsínekre.
Nem ütünk meg másokat.
Nem szedjük le a virágokat.

2014. május 17., szombat

A 2. születésnapról

  
Jó, jó, nem volt ennyire idilli a napunk, na de ki emlékszik már a balhékra, hisztikre és rosszaságokra? És igen, a futóbicikli is, a dinós utánfutós autó is telitalálatnak bizonyult. Ez az utolsó kép pedig az új kedvencem lett kettőjükről.

2012.05.17.

Szinte minden nap, amikor ránézek, eszembe jut, hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért meg mertük hozni a döntést. Hálásak vagyunk, amiért éppen ő és éppen bennünket választott bennünket szüleiül.
Két éve ilyenkor már nagyon izgatottan vártuk, hogy megláthassuk. És azóta is emlegetjük azt a napot, amikor - a kissé viccesre sikeredett előkészítés után - kínunkban már csak röhögtünk. Ő vidám körülmények között született, és mégis megható volt a találkozás, és azóta sem hazudtolta meg magát: vidám és szeszélyes, bújós és akaratos, angyali és ördögi egyben, szülői idegeket és izmokat próbára tevő. A mi gyönyörű, kék szemű kisfiúnk ma kétéves lett.
Boldog születésnapot kívánunk neki!

A sorminta folytatódik

Amilyen viszonylag egészségesen telt a telünk (és büszkék is voltunk magunkra és a fiúkra), olyan megpróbáltatásoknak vagyunk mostanság kitéve. Április elején kezdődött és úgy folytatódott egész hónapban, hogy nem volt egy olyan hét, amit végig dolgoztunk volna, a gyerekorvosnál visszatérő vendégek lettünk. Meglehetősen változatos felállásban nyomtuk, mindenféle párosításban ellátogattunk hozzá (apa-kicsi gyerek, apa-nagyobb gyerek, anya-kicsi gyerek, anya-nagyobb gyerek). A gyerekeink igazán jó fejek voltak, mert felváltva terheltek bennünket mindenfélével.
Ahogy elértük a májust, megkönnyebbültünk, hiszen egy új hónap egy új, egészséges időszak kezdete is lehet akár. Két hét viszonylag nyugodtan is telt el, míg Ákos tegnap este oda nem hányt a konyha járólapjára. Csak éppen nem a mi konyhánkat tisztelte így meg, hanem a szomszéd családét (akik aztán többször bocsánatot kértek, mert azt hitték, az ő palacsintájuk a ludas). És ha ő egyszer benyal valami hányós vírust, akkor meg is adja a módját, a fél éjszakát a hányós tál fölött töltötte (mert nekünk már ilyenünk is van, ráadásul a lavór foglalt volt, mivel - míg érte aggódtunk és vele foglalkoztunk - az öccse boldogan járkált sz@ros pelenkájában, és a pelenkák ugye nem tartanak örökké...).
Így hát a hétvége immáron szellőssé vált, mivel a betervezett programokat lemondtuk.

Update: Jut eszembe, nem is igaz a kéthetes nyugi, volt közben egy kötőhártya-gyulladás is. Az anyai jótékony feledékenység...

2014. május 11., vasárnap

Alkotós XV.

Ákos termékeny volt ma.
Dinók:

 Tűzhal, vízicsiga, rák és szivárványhal:
 Csikóhal, medúza, tengeri "savanyú" csiga, tengeri csillag és korall:
 Bőgőmajom, lajhár és denevér (nagy és kicsinyei):
 Lili és Ákos Liliék teraszán:
És Ábel, ahogy ordít:

2014. május 10., szombat

Apróállatfarm II.

A fiam haragszik rám.
Alig néhány nap alatt eljutottunk odáig, hogy minden nemű bogarat kitiltottam minden nemű műanyag edénykéből, bogár sem vödörben, sem kézben nem jöhet be a teraszra. Délelőtt mélyebben belenéztem az ominózus piros vödörbe, és csak úgy hemzsegtek benne a pincebogarak, bodobácsok, százlábúak, és a mélyére nem is túrtam bele, ki tudja, mit találtam volna még ott. A kezének esténkénti állapotából úgy sejtem, hogy ezeket jórészt kézzel szedte össze, majd nagy boldogan kommunát alakított számukra, mi pedig együtt éldegéltünk már itt napok óta a bogársereglettel. Az öccse még nem érdeklődött különösebben a vödör tartalma iránt, de már többször láttam hangyákat söprögetni és pókokat kergetni. Elképzeltem, ahogy ezek a bogarak a nagy boldogságukban ellepik a teraszt, szaporodnak, majd lassacskán beszivárognak a házba is, ugyanakkor rejtélyes kórokat is láttam magam előtt a bogárvadász kezein és más testrészein. Így hát hosszas vívás után megállapodtunk (miután napok óta vannak rémálmai pókhálókról, az apja nem örült neki, amikor azt is megvillantottam, hogy nem szeretném, ha annyi bogár lenne körülöttünk, hogy már rajtunk is mászkálnának): a bogarak mennek, egy giliszta jöhet.
A bogaras vödör kiürítése a hős apjára várt, ő pedig most délután el is indult gilisztát keresni (nem hitte el nekem, hogy inkább eső után próbálkozzon vele), majd megjelent két ökölbe szorított kézzel. Az egyik kezében valami sárga hosszúkás valami tekergőzött (nem giliszta, az biztos), a másikban pedig egy százlábú kandikált ki az ujjai közül. Nem, nem voltam éppen úrinő, amikor eldobattam vele az állatokat, és próbáltam újra végigmenni a délelőtt megbeszélteken.
Durcizott egy ideig, majd elment a szomszédba játszani. Van egy olyan érzésem, hogy lesz még itt vívás, de lehet, hogy inkább megkapja az áhított hörcsögöt.

Anyák napja a bölcsiben

Ettől tartottam jobban, itt mindig sok zsebkendőt használok.
Aztán minden kicsit másként alakult, mint ahogy gondoltam.
Először is a főnököm betett egy megbeszélést péntek kora délutánra. Miért is ne? Mi mást csinálhatnánk akkor?
Végül is időben végeztünk, így még leálltam beszélgetni a másik főnökömmel, aki így péntek délután a szokásosnál lazább, közlékenyebb volt, ezért kicsit ott ragadtam mellette.
Majd, mikor megláttam, mennyi az idő, futva távoztam az épületből, és közben tudatosult bennem, hogy bár egy sima hétköznapon nem lennék még késésben, mivel péntek délután, közlekedési szempontból nem reménykedhetek szokásos forgalomban. A felismerésen az sem segített, amikor a családfő felé megeresztettem a szokásos "elindultam"-telefont, és ő döbbenten kérdezett, hogyhogy még csak moooost, és éppen hol tartok, és miért ott és így.
Végül is nem volt vészes az út, és még arra is igyekeztem figyelni, hogy mivel a héten már fizettünk be sebességtúllépés miatti büntetést (nem, én nem voltam az), ne gyűjtsek be mellé másikat. Menet közben időtakarékosságból felkészültem a gyors kiszállásra, kicibáltam a táskámból a perecet, a kifliket (mégse vigyem már be azt is), lenémítottam a telefonomat, meg ilyenek.
A bölcsődébe befelé futva (magassarkú cipőben ez azért nem olyan egyszerű művelet), még a lelkemet is igyekeztem ünneplőbe öltöztetni, majd - még éppen időben - berobbantam a csoportszobába. (Az azért  megnyugtatott, hogy ebben a csoportban is van nálam is megbízhatatlanabb elfoglaltabb anyuka, akinek nem sikerül időben odaérnie.)
És onnantól már kicsúsztak a dolgok az irányításom alól. A mi majdnem kétéves gyerekünk még talán engem otthagyott volna egy rövidke szereplés erejéig, de az áhított és soha meg nem kapható, fényképezéshez elővett mobilt a kezemben már nem annyira. Így hát amíg a többiek az anyukák jelenlététől megzavarodva sírtak, esetleg nézelődtek énekeltek és szavaltak, addig a mi gyerekünk akkurátusan átprogramozta a mobilomat, majd eljátszotta, hogy az apjával beszél. Idővel az elérzékenyülős sírás hiányában a suttyomban elővett zsepit is a zsebembe süllyesztettem.
Aztán ettünk egy kalácsot ketten, és utána a kötőhártyagyulladás gyanújával meglátogattuk a gyerekorvost.
No, majd jövőre másképp lesz ez!

2014. május 9., péntek

Hipp-hopp méretugrások

Azon annyira már nem röhögtünk, amikor - mivel a benti szandálját egyszer csak kinőtte - elővettük az eggyel nagyobbat a szekrényből ("Semmi gond, van másik, mert én előrelátó anya vagyok!"), és rájöttünk, hogy a más fazonnak köszönhetően azt meg már ki is nőtte. Ráadásul először belerajzoltam a jelét is, és csak utána próbáltattuk fel vele. Még jó, hogy van még itthon egy fiúgyermek, aki megörökölheti az egyszer sem hordott szandált. Már csak az a kérdés, hogy el tudjuk-e érni, hogy az óvodában az legyen a jele, ami a bátyjának most, vagy idővel meg kell tanulnom a vitorláshajót mondjuk pöttyöslabdává alakítani.

Pedig van köztük másfél fejnyi különbség

Szerda este könnyesre röhögtük magunkat. A családfő, amikor hazaértem a saját, külön bejáratú anya-programomról, hogy megelőzze a reggeli szekírozást, elmesélte, mire számítsak másnap reggel a gyerekek ébredése után. A pizsamák és bizonyos alkatrészeik némileg összekeveredtek (igazából én kevertem össze, amikor kikészítettem, de mivel nálunk szinte mindig nekem van igazam, igaz, nem teljesen értette, fel sem merült benne, hogy valami nem stimmel), így míg a kicsink a bátyja neki térdig érő atlétájában a pizsamája alatt ment aludni, addig a nagy, aki önállóan öltözik, magára cibálta valahogy a kicsi bodyját. Apjuk akkor jött rá, mi történt, amikor a kicsi már aludt, és ő a nagynak megpróbálta belehúzni a derekát a pizsamába. De legalább nem próbálta a bodyt összekapcsolni rajta, mert azért van köztük magasságban olyan 30 cm-nyi különbség.

2014. május 8., csütörtök

Jó kis nap volt ez is

A mai nap is meghatódósra sikeredett. Az ovis csoport (a szervezésemnek köszönhetően) egy nyomdában járt ma, közvetítőként én is részt vettem a programon.
Nem is tudom, kik voltak inkább a szívem csücskei: a nyomdászok, akik hihetetlenül kedvesen fogadták őket, vagy a gyerekek, akik nem szorultak be egy gépbe sem nagyon lelkesen nézelődtek. Kaptak finomságokat is, a névre szóló okleveleik mellé pedig apró ajándékokat, majd cserébe köszönetképpen elénekelték a Katica-dalukat. (Igen, itt már nagyokat pislogtam.)

A kapcsolat itt nem ért véget: a nyomda vezetője rajzpályázatot hirdetett, a nyomdai témát feldolgozó művek közül kiválasztott rajz alkotója pedig ajándékot kap.
(Óh, és igen, a programnak köszönhetően délután az óvónéni a másfél év alatt soha nem látott gyorsasággal röppent az ajtóhoz, amikor a gyerekünkért mentem.)


2014. május 7., szerda

A bölcsis és az exbölcsis



Szőkenős V.

Meglehetősen csalódottan vettem tudomásul, hogy a tavaszi kímélőbb étrend iránti hirtelen felbuzdulásom hatására rendelt salátából kifelejtették a húst. Aztán, amikor benyammogtam a zöldet magában (és ugyanolyan éhes maradtam), megtaláltam a másik csomagban egy külön dobozban a húst is.

Ami az előszobaszekrényben rejtőzködik

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ismét elhamarkodottan és felelőtlenül döntöttünk, mert az egyik gyerekünk (most éppen a kicsi) láthatóan nagyon szeretne valamit és mi gyakran nem tudunk neki (sem) nemet mondani. Őt is féltem, de magunkat még inkább. Már a kismotoros közlekedése is szülői tüdőt próbára tevőnek bizonyult, mit művel majd egy futóbiciklivel? Most abban reménykedem, hogy a születésnapjáig hátralévő másfél hét alatt kicsit megkomolyodik lelassul.

2014. május 6., kedd

Anyák napja az oviban

Azt hittem, hogy már edzettebb vagyok, de nem. Már a munkahelyemen a lépcsőn lefelé haladva könnybe lábadt a szemem a gondolattól, hogy nemsokára felköszönt a nagyobbik gyerekünk. Láttam rajta, hogy nagyon várt, gyönyörűen mondta a verset és énekelt is, átadta az ajándékot és megpuszilt, aztán megkínált süteménnyel a kis koszos kezeiből. *büszkeanya*

2014. május 5., hétfő

Apróállatfarmok

Vannak azok a pici, fedeles műanyag edények, amiket - amióta nem főzök külön a legkisebbnek - nem igazán tudunk mire használni. Nos, mostanában találtam nekik új funkciót. Van, amelyikben az udvaron vagy éppen mások udvarán gyűjtött makkokat és fél diókat tárolunk, és van olyan, amelyikben - növények közé gondosan elhelyezve - bogarak jönnek haza az óvoda udvaráról, hogy aztán beköltözhessenek a piros kis vödrök egyikébe. Gazdájuk igazán gondos, szépen berendezi a lakrészüket, van ott minden, mi szem-szájnak ingere.
Azért örülök, hogy ezt a doboz-dolgot kitaláltam, így legalább nem a mosásba kerülő ruhanemük zsebeiben találok egy-egy bodobácsot vagy pincebogarat. Hogy a többiről már ne is beszéljünk...

Apaszáj - kicsit másképp

Tegnap mondta, és azóta ezen kattog az agyam: "Ha most kívánhatnék egyet, akkor ezt kívánnám, hogy még legalább 35 év jusson nekem, hogy lássam őket felnőni." Úgy legyen, úgy legyen.

Anyák napja

Ismét jobban alszom, nem ébredek  hajnalok hajnalán, így este is tovább ébren tudok maradni. A családfő ennek szombaton este nem annyira örült. Aztán vasárnap reggel a családi kiruccanástól megfáradt fiúk elég sokáig aludtak, a kicsi 9 óra előtt ébredt. A családfő - mint kiderült - ennek sem örült annyira. De ezeket mind utólag tudtam meg. Vasárnap reggel éppen fönt nyitogattam az ablakokat, amikor kinézve láttam, hogy egy nagy virággal a kezében, rövidnadrágban, zokni nélkül futva oson befelé, meglehetősen vicces volt a látvány. Évek óta minden névnapi, szülinapi és anyáknapi ajándékot úgy csempészett be a házba és rejtett el, hogy aztán meglepetés szerűen elővarázsolja, hogy én semmit nem érzékeltem az egész készülődésből. Hát most mi keresztbe húztuk a számítását.  De azért eljátszottam a meglepettet, az érzelmeket pedig nem is kellett megjátszanom.

2014. május 4., vasárnap

Sör, virsli helyett

Az elmúlt három napban gazdagodtunk néhány új lila folttal lábszártájon, sebekben a térdek, könyökök és alkarok környékén, egy betonjárda okozta hosszabb horzsolással halántékon, egy műanyag kuka okozta nagyobb koppanással a fejen, valamint bogyókban, terményekben, levelekben gyerekruhazsebek mélyén, továbbá egy leégett dekoltázsban és napallergiás kiütésekben alkaron. Azt hiszem, nagyjából kitalálható, hogy ki mit szerzett be a családi kiruccanás során. Mamáék kutyája minden bizonnyal ismét pezsgőt bontott, amikor eljöttünk végre, és ismét csend, nyugalom lett az udvarban, nem tűnt fel valami visongó gyerek simogatva űzés céljából (akik közül a legkisebb nagy igyekezetében a szájába is simán benyúlkált).

Kertipartiztunk kétszer is, csak mi anyukák külön is játszótereztünk a gyerekeinkkel ("az apukák hadd borozzanak nyugodtan addig!" - mondta a minden bizonnyal a szintén a bortól nagylelkűvé vált húgom, bár én nem tudtam volna ennyire kedves lenni, talán azért, mert én vezettem még aznap, így nem koccintottam), ahol mindenki más ráérősen beszélgetett vagy nézelődött, csak én rohangáltam a két legkisebb után (akik mindketten az én gyerekeim voltak), majd ezután visszafelé is félig futva tettem meg az utat a duracellnyuszi nyomában, miközben fél szemmel hátranézve a gyűjtögető biológustanoncot próbáltam szemmel tartani. Két este két külön kádban fürödtek - sok-sok homokot hagyva maguk után - a gyerekeink, tiszta ruhát másfél méter alatti méretben a magunkkal vitt kétszeres mennyiség ellenére sem hoztunk haza (az egyik nadrágtól meg is kellett válnunk, miután két helyen sikerült totálisan kiszakítania a legkisebbnek), és minden bizonnyal nem híztak a napokban, mert enni nem nagyon volt idejük.
Nem sokat ültünk ezekben a napokban, egymás mellett nyugalomban meg főleg nem, hiába a sok figyelő szem és segítő kéz, a kifogyhatatlan energia és a sok új inger még pörgősebbé tette a mi fiainkat, a leglelkesebb bébiszitter-jelölt pedig a gipszelt keze okán csak fél kézzel igyekezett a kis kedvencét önmagától is megóvni.

A játszótéren volt talán az érzelmi és fizikai mélypont, amikor a mászókán egy magasan fekvő hengerbe addig segítettük, pakoltuk fel a gyerekeket az egyik végén egy közös fotó erejéig, míg a másik végéről az unokatestvérem oda nem szólt, hogy elég lesz már, a henger megtelt és az övét lassan lenyomjuk a többivel. Bár ezután már a röhögéstől sem bírtuk volna őket emelgetni. (Itt ordította el magát a húgom nem túl nőiesen: "Mondtam, hogy hozzál bort!") Csak próbáltuk őket egy helyben tartani, amíg a gyerekmentalitás által igényelt tempónál jóval lassabban mozgó öcsém végre odaért az egyetlen nálunk lévő, le nem merült és fényképezésre is alkalmas mobillal.

Egyébként a családfővel a kapcsolatunk is új szintre lépett. Nagymamám pironkodva elmondta, hogy mivel mind a 13 unokája szokott tőle házasságkötéskor némi támogatást kapni (van, aki már rég el is felejtette, mert azóta a második házasságában él), és mivel úgy gondolja, az évek során bemutatott egyéb versenyzők után ezzel a mostani párommal végre mi már házasságlevél nélkül is megállapodtunk, ő ezt most menyasszonytánc nélkül is elismerné.