2014. augusztus 31., vasárnap

Gyerekszáj CXVI.

Ákos próbálja Ábel lábára adni a papucsát: "- Ábel, ne tartsd ökölben a lábad!"

Alkotós XVII.

Valamiért éppen a lépcsőn duzzogott, majd érdeklődés hiányában elkezdett köveket gyűjtögetni. Abba a néhány darabba belelátott egy formát. Szerzett hozzá egy cipős dobozt, majd a megfelelő alakzatba rakta őket és megkérte a szomszéd apukát, hogy ragassza neki össze.
Végül kifestette:
 A teknőst pedig Ábelnek készítette egy rendezvényen:

És ma sem így gondoltuk

Az "azonnal vigyetek haza, mert fáj a fülem"-kisfiú azóta is tökéletesen jól van. A tegnapi napi jókedvéhez, ahogy a mienkhez is, hozzájárult a nyugati végekről nyaralásról hazautazó húgomék meglepetés-látogatása is, így volt ismét társaság a pörgéshez.
Ma (miután konstatáltuk, hogy az esti programot a kiskorúakra tekintettel még idén is kihagyjuk) a kerületi városnapok rendezvénysorozatra készültünk, a bölcsődei dolgozók kórusának fellépését terveztük mindenképpen megnézni. Hát milyen legyen egy nyárbúcsúztató nap, ha nem esős, végül alig másfél óra után futva értük el a kocsit, és hazafelé tartva erősen reméltük, hogy induláskor tényleg lekapcsoltuk a főzőlapot az ebéd alatt.
A nagy futás előtt azért jutott némi szórakozás is, és - mert egy kerület mégis csak valamiféle kisvárosra emlékeztet néha - ismerősökkel, köztük a rég nem látott Ábel-bébisintérrel R.-val is találkoztunk végre.
A fiúk jól érezték magukat, ilyenkor mindig van bőven gyerekbarát lehetőség...

 ...még ha nem is annyira pénztárcabarát vásárfiával gazdagodtunk is közben:

2014. augusztus 30., szombat

Nem teljesen így terveztük

Régen látott családdal készültünk ma programra, ami aztán elég gyorsan véget is ért. Viszont ha valaki arra kíváncsi, hogy a Tápióság környékén hol talál szombaton is nyitva tartó gyógyszertárat, akkor hívjon bátran. Mi már tudjuk.
Az Attila domb pedig odaérve elég kellemes időtöltésnek tűnt, csak az aggasztott kicsit, hogy Ábel egyre gyakrabban nyúl az egyik füléhez, ezzel párhuzamosan már nem olyan rossz eleven, mint szokott lenni, majd amikor a szokás szerint késők is megérkeztek, a szintén szokásos vigyori gyerek helyett egy mögöttem bujkáló fogadta őket. Még bele sem melegedtünk a beszélgetésbe (pedig ilyen hosszú idő után komplett kis listám volt, miről kérdeznék), amikor az addigi nyekergést felváltó masszív sírás miatt már folytatni sem volt lehetőségünk, így amikor az ebéd gondolatával kezdtünk volna foglalkozni, az étterem helyett elég gyorsan döntöttünk a hazaindulás mellett.
Következett a fájdalomcsillapító-vadászat, majd hazafelé zsibbadó kézzel a fül melegen tartása melletti alvás (én zsibbadtam, Ábel aludt), miközben Ákos, miután nemrég megtudtuk, hogy már előre is be lehet kötni a gyerekülését, nagyon is élvezte, hogy milyen király a kilátása. Őt egyébként, dacára annak, hogy megbirkózott már több fülfájással, kezdetben az foglalkoztatta eléggé, hogy a tervezett éttermi ebéd helyett mi fogunk enni.
Hazaértünk, azóta pedig, ha csend és nyugalom nem is honol itthon, a fájdalom nem jelentkezett.

Nyárbúcsúztató

A bölcsődei rendezvényeket mindig szeretjük: szervezettek, jóhangulatúak, mindenki kedves és jókedvű. Tegnap a nyarat (és az óvodába menő csoporttársakat) búcsúztattuk.
Nekem sikerült egy szabadnapot is nyernem a nagy alkalomra, így a rendezvény előtt kedvenc elfoglaltságaimnak hódolhattam elintéztem a hétvégi bevásárlást, takarítást és egyéb teendőket, a buliba már a jól végzett munka örömével indulhattam. Szokás szerint két részletben érkeztünk, én voltam az a szülő, aki az elején megjelent, hogy a gyerekünk nehogy azt higgye, róla elfelejtkeztünk, a családfő pedig az, aki az óvodást szedte össze és hozta el, hogy ő se maradjon ki a jóból.
A bölcsisünk annyira azért nem hiányolt, meglehetősen elmélyülten figyelt a gitáros éneklő bácsira, nekem csak a varázs elmúltával örült látványosan. (És mennyire más, mint a bátyja, akivel az ilyen alkalmakkor mindig a tömegtől távol kóboroltunk...)

Mindig jó érzés őket együtt látni ott, ahova nem egyszerre jártak. A favonat nagy kedvenc, függetlenül a születési évtől:
A majdnem-nagycsoportos és a lufiszedő kisiparos:
 Készül az állatos selfie:

Hazafelé már nem volt ennyire gondtalan a csapat ("igen, gyalog jöttünk mi is, és együtt is gyalog megyünk haza", és "nem, nem adom oda a lufit, mert ha kirepül az úttestre, elüt egy autó", na meg "már ötödjére kérlek, hogy a járdán menjél, nehogy belelépjél valamibe a fűben", sőt még "ne szaladj, a kereszteződésben bármikor jöhet egy autó, igen, például onnan is kanyarodhat felénk").
Hétfőtől pedig már két nagycsoportosunk lesz.

2014. augusztus 25., hétfő

A talán egyetlen nyugis öt perc a hétvégéből

Egyébként meg menni kell velük állandóan, de legalább a kettőből az egyik napon - ez ismét bebizonyosodott, mert hiába vágyunk mi itthon lenni és a háztartás is megkíván nem kevés időt, és akkor még az itthoni nyugis saját pihenésünkről nem is ejtenék szót, de a két örökmozgó két napon keresztül megeszi az idegeinket.

2014. augusztus 24., vasárnap

Ez is elkezdődött

Az egész nyár eltelt úgy, hogy egyik gyerek sem volt beteg, még náthás sem. Néha megálltunk egy pillanatra, számolgattuk, hogy mióta nem kellett aggódnunk, és örültünk neki. (De - bár igyekeztünk elfelejteni, hogy a krupp nyáron is támadhat - azt a bizonyos kúpot mindenhova vittük magunkkal.) Most viszont az időjárás és a közelgő ősz ellenére sem voltunk felkészültek, és akkor sem szólaltak meg a vészcsengők, amikor napközben többször hőemelkedése volt Ábelnek, mert a szervezete mindig legyőzte. Így este 11-kor, amikor viszont már szükség lett volna rá, szembesültünk azzal, hogy nincs itthon lázcsillapító. A legutóbbit a szavatossága lejárta után kidobtuk, ami két gyerek mellett elég nagy teljesítmény. (A nagy város előnye az éjszaka is nyitva tartó patika.)
Most várunk, milyen lesz a mai nap és éjszaka, és reméljük, hogy ha eddig nem volt lesből, szinte előjelek nélkül, alattomosan támadó kruppos roham, ezután sem lesz. A gyomrom szorítása azért még nem enyhült.

2014. augusztus 23., szombat

Gyerekszáj CXV.

Ábel mutat egy kis plüss állatot, de nem jut eszembe a neve, így megkérdezzük Ákost, mi az: - "Ez egy gyűrűsfarkú maki. Látod a gyűrűket a farkán? Csak a valóságban más színekben pompázik."

Kis péntek délutáni testmozgás

Lassan 7 éve ismerem, már a gondolatait is olvasom. Tegnap például szerintem szívesebben lett volna egy focimeccsen már annak is örült volna, ha egyszer egyedül nyírhatná a füvet:

2014. augusztus 22., péntek

Gyerekszáj CXIV. és II./2.

Óvodában:
Apja: És te miért vagy a benti nadrágodban és szandálodban az udvaron?
Ákos: Ez hosszú történet.
Apja: Van időnk, hallgatlak.
Ákos: Elfelejtettem átöltözni.
----------
Itthon:
Én: Hoztam neked finomat.
Ábel: Nem kérem.
Én: Nem baj, majd Ákos megeszi.
Ábel (utána kap): Kérem.

2014. augusztus 21., csütörtök

Mi így töltöttük az augusztus 20-át

Most hogy gyakorlatilag hetek óta úton vagyunk minden szabad napunkon, bevallom, az augusztus 20-ai utazást nem annyira vártam. De megígértük, vártak bennünket, és mentünk. Reggel a hosszú napra és a változatos programra tekintettel egy teljes bőröndnyi ruhát pakoltam össze, és nem is tűnik így utólag túlzásnak. A családfő rokonai nagyon készültek, összegyűltek és még meglepetés-vendéget is prezentáltak a gyerekkori barátnője személyében. Olyan szeretettel bántak velünk, hogy már rég' elfeledtem, szívesen maradtam volna otthon lábat lógatni. Kicsit olyan volt, mint a mi családunknál szokott, mindenhol emberek, sok kaja és beszélgetések. Gondolom, mondanom sem kell, a társaság két legkisebbje mennyire élvezte a nap minden egyes percét. Az égvilágon semmilyen nehézséget nem okoztak senkinek, jöttek-mentek, pörögtek, kedvesek voltak és bárkivel, akit akár aznap láttak először, rögtön megtalálták a hangot. Büszke voltam rájuk nagyon.
Ebéd után kimentünk a vurstliba, vásárfiával (és Ábel fején egy friss sebbel) tértünk vissza, természetesen:
Gyuri papa megtanította fúrni, majd az elektromos csavarhúzóval is bánni őket:
Aztán este (miután a fiúkat lezuhanyoztattuk és tiszta ruhákba öltöztettük) megnéztük a szolnoki légi bemutatót. Fantasztikus volt, kár lett volna kihagyni. 

Így persze elég későn értünk haza, és amíg a családfő egyenként behordott alvó gyerekeket és bőröndöt, táskákat, én őriztem a kocsit és összeszedegettem a menetközben felhalmozott apróságokat:
És most, ígérem, a hétvégére tényleg nem szervezek programot. Esetleg az arborétum-látogatást... talán... csak pár emberrel... :-)

2014. augusztus 20., szerda

Sárguló leveleket vizionálok

Annyira közelgő-őszies érzetem van az időjárás miatt (szinte már várom, hogy színesedjenek a levelek), hogy néha azon kapom magam, bevillan, hogy még mit nem csináltunk idén nyáron, és jaj, még valahova be kellene ezt, meg azt illeszteni. Ugyanakkor meg vigasztalom magam, hogy az ősz is szép, és ahogy nőnek a fiúk, egyre több mindent lehet velük olyankor is csinálni. Például tervezek egy újabb arborétum-látogatást, tökfaragást, gesztenyegyűjtést, Skanzen-sétát - minél több időtöltést a szabadban.
Addig pedig esténként addig hagyjuk őket az udvaron rohangálni, amíg csak lehet (és milyen hangosak tudnak lenni ők öten együtt), és a napokban például a kukoricaevés terén is pótoltunk valamennyit az elmaradásunkból:

2014. augusztus 18., hétfő

Élmény és nyugalom - ritka párosítás

Egész  nyáron vártam ezt a hétvégét az Őrségben. Emlékeztem, hogy majd' öt éve, amikor ott jártunk, elkapott valamilyen megmagyarázhatatlan hangulat, amire azóta is nosztalgiával gondoltam vissza. És most ráadásul a rég' nem látott társasággal készültünk a (már rendszeresnek tekinthető) éves rendes blogos találkára, ami mindig jó.

Úgy kezdődött, hogy induláskor lefejeltem a kocsi hátsó ajtaját, beleszédültem az érzésbe és vérzett is kicsit. Majd amikor a város túlsó végén megálltunk valamit enni (hogy aztán majd a fiúk a hosszú úton tele hassal bizonyára alszanak egyet), és a családfő megkérdezte, hogy ugyan hova tettem a túrótortát, amit reggel frissiben sütöttem a társaságnak, és jött az aha-érzés a konyhapultról és az ott heverő finomságról, annyira nem voltam abban biztos, hogy ez a mi hétvégénk lesz. Alig húsz perc múlva újra megálltunk, mert a kocsiban mindenki állította, hogy pelenkát kell cserélni Ábelen, de vaklármának bizonyult. Azt hiszem, akkor éreztem harmadjára, hogy nem kéne ezt most erőltetnünk, forduljunk vissza. Végül nem adtuk fel, és a hosszú út, a nem alvó gyerekek zsivajának dacára csak jött az a bizonyos érzés.
A szálláshely tökéletes választásnak bizonyult, nem csak a pajtából kialakított vendégház hangulata és a kényelem, a gyönyörű berendezés és a tágas szobák, a közvetlen, kedves és nagyon laza vendéglátók okán (bár a macskájuk nem biztos, hogy ezen a véleményen van). Itt aztán tényleg kicsaphattuk a gyerekeket a nagy zöldre, hogy aztán bandázzanak kedvükre egész nap (bár az erdőbe csak 120 cm felettiek mehettek be), sötétedéskor pedig összetrombitáltuk őket. Esténként ringatni sem kellett őket, úgy aludtak, mint a tej.
 
  
Kár, hogy nem itt lakunk mindig - Ákos alig egy nap után mondta ez, és egyetértettünk vele. 
Második este, amíg ők bogarásztak a távolban a réten (és milyen jó, hogy mindegyikük színes ruhában volt, így elég volt néha megszámolni őket a távolból), és csak egy hátizsákos gyerek őgyelgett a közelünkben...
 ...addig még viszonylag nyugodtan tudtunk beszélgetni is.
Mondjuk nem aggódtunk, mert volt önkéntes bébicsőszünk is (bár a felügyelet kényelmes, távirányítós módját választotta), aki ha valamelyik kisebbik gyerek elkóborolni látszott a bandától, csak odakiabált egy másik nagyobb gyereknek, hogy terelje vissza:
Nehéz szívvel indultunk haza, és titkon már tervezgetjük, hogy valamikor (még idén! a jövő héten?) visszamennénk arrafelé, oda a portára.

2014. augusztus 14., csütörtök

Válogatós-rácsodálkozós-időtmegállítós

Ritkán vágyom a szabadidőmben csavarogni, sétálni, nézelődni, eleget vagyok emberek között, hogy a csendet többre értékeljem, így ha tehetem, inkább itthon élvezem a nyugalmat. És ilyenkor ritkán tudok olyat tenni, amire egyébként sokszor hetekig vágyom, mert pazarlásnak érzem a lábam föltéve mondjuk olvasni vagy filmeket nézni, és inkább belevágok a molyolásba. Aztán természetesen a hétköznapok során ismét elkezdek vágyni a semmittevésre, de jó érzés, hogy végre átnéztem, megcsináltam, megoldottam, amit már egy ideje tervezgettem. Ma sincs ez másképp, pedig erre az egy nap szabadságra, amit egyedül töltök itthon, már rég' vártam.
A fiúk ruhái körforgásban vannak, a kialakított rendszert néha nekem is nehéz követni. Ákost az akciók során előre vásárolgatott új ruhái a szekrénye aljában várják, hogy gazdájuk belenőjön (és rendszeresen átnézem őket, mert jártam már úgy, hogy túlvásároltam magamat). Azok, amiket már kinőtt, mennek az ágyneműtartóba, nagyjából méret szerint bezacskózva, hogy aztán nagyjából egy-egy méretváltozás táján, de inkább azt jóval megelőzve előszedjem őket Ábelnek. Kimosás után, ha még túl nagyok, az ő szekrénye alján várakoznak tovább, hogy sorra kerüljenek. A már általa is kinőtt ruhadarabokat dobozokba gyűjtöm, mostanában lefotózom és igyekszem túladni rajtuk, vagy kisbabás ismerősöknek válogatok belőle. És természetesen jártamban-keltemben neki is leesik egy-egy új ruhadarab, hogy a kistestvérek mostoha sorsának megfelelően ne csak levetett darabokban járjon (és természetesen így neki még zsúfoltabb a szekrénye, mint a bátyjáé).
A napom már régen nem a rendezkedésről szól.
Ákos ruháit előszedve szinte minden egyes darabra emlékszem, sokszor azt is tudom, hogy mikor, hol hordta őket és újraélem az emlékeket. Ábel kinőtt ruháinak elpakolása közben pedig fáj a szívem, mert ezek már kikerülnek a körforgásból, és maximum ismerősök gyerekein látom majd viszont.
Szeretem a szobájukat rendezgetni, hálás vagyok a sorsnak, hogy - bár annak idején már remélni is alig mertem a saját családot - van ki után pakolásszak, és azért meg különösen, hogy egészségesek, boldogok, kiegyensúlyozottak. Jó érzés gondoskodni róluk, és még az sem zavar, hogy például vásárolgatás közben a női részlegig néha el sem jutok (a férfiról már nem is beszélve), délutánonként nem tudunk hátradőlni, mert őket vigyázzuk, és hétvégi programokat is csak gyerekszemmel keresünk.
A napi nehézségek során gyakran gondolok arra, de anyutól még sűrűbben hallom, hogy egy-két-öt év múlva már milyen nagyok lesznek és könnyebb lesz velük/nekünk (legalábbis más típusú nehézségekkel találjuk magunkat szembe), de mindig bele is sajdul a lelkem a gondolatba. Néha megállítanám az időt, ugyanakkor várom, hogy milyenek lesznek egy-két év múlva, és milyenek kisiskolásként, és előre futok gondolatban a kamaszkorig, majd a fiatal felnőtt életükig. Vajon akkor is én veszek majd nekik zoknit, pólót, amiket aztán kimosva berakok a szekrényükbe? És akkor is lesz majd ennyi közös élményünk? Ott lesz még bennük a mostani szeretetre méltó énjük? Megteszünk ennek érdekében ma mindent, amit lehet? Remélem, remélem. 

2014. augusztus 13., szerda

Amikor saját magát buktatja le

Az ugrásszerű beszédfejlődés mellett van olyan terület, ahol nem tudunk semmilyen előrehaladást felmutatni. Hacsak a füllentés az eltitkolást és a tagadást nem tekintjük annak: Ül a pléden, kicsit megemeli a hátsóját, majd amikor észreveszi, hogy figyelem, rögtön közli is: "Nem kaki!"

2014. augusztus 12., kedd

Sálálá II.

Némi kép még a koncertről, csak hogy emlékezzünk rá, bár az élmény velünk marad:




Ejtőzés

Gondoltam én, hogy az első óvodai, bölcsődei nap után fáradtabbak lesznek délután. A nyár folyamán ritkán láttuk őket viszonylag nyugodtan és hosszasabban így egy helyben ülni, mint tegnap:

2014. augusztus 11., hétfő

Családlátogatós hétvége

A hétvége olyan volt, amilyennek kellett lennie. Nem is mi lennénk, ha nem élveztük volna, és azok sem mi lennénk, ha nem lett volna némi furcsaság is benne.

Ott kezdődött, hogy ahogy közeledett a pénteki indulás időpontja, már egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy miért is akartam én a családfő nélkül, Ábellel kettesben elindulni a 250 km-es útra. Aztán beugrott mindig, hogy neki akartam minél több időt biztosítani mamához és az unokatestvérekhez (és már csütörtökön mentünk volna, ha nem jön közbe a koncertes programunk).
Nem kellett volna a jószerencsémet kísértenem, és - miért tengjünk-lengjünk itthon egész délelőtt, ha máshol is lehetnénk - a szokásos ebéd utáni indulás helyett, amikor szinte biztosan garantált a háztól házig alvás, megkockáztatni egy korábbit. Így bekövetkezett az, ami ilyenkor várható: őkelme egy kb. 2,5 órás útnak az utolsó 5 percében aludt csak el, így a szerencsés megérkezés után még egy jó óráig őrizhettem a kocsiban az álmát (de legalább nem sokkal előtte levette az őszi sapkát, amit még itthon húzott a fejére).
Addig pedig például, mivel a zenékkel feltöltött mobilon egy album helyett egy bizonyos dalt sikerült neki elindítanom, háromnegyed órán keresztül hallgattuk újra és újra a Padödö egyetlen számát, időnként enni és inni nyújtottam neki hátra valamit, és egyetlenegyszer kellett megállni, amikor a kincses hátizsákból kiszedegetett kincsek majdnem mindegyike lepotyogott az öléből és a nyüves elefánt nélkül nem bírta ki érkezésig.

Érkezésünkkel az eső is megérkezett, így az összes felpörgött gyerekkel beszorultunk a házba. Eljött az a pillanat, amikor a húgommal ketten a helyi pláza kisbolt meglátogatását négy gyerekkel is bevállaltuk, csak kimozdulhassunk. A siserehad el is lepte a boltot, és minden földi jóval megpakolták a kosarunkat, hogy aztán a kiérdemelt jégkrémekkel (amivel a kocsiba mindenkinek ép elméje érdekében nem szállhattak be) az esőben a bolt előtt a falhoz lapulva sorakozzanak. Amíg én kétszer mentem vissza elfeledett darabokért, addig először a nagylány ette le a mi kicsi fiúnkat a jégkrémével, majd Ákos is leejtette a sajátját, így újra ráhoztuk a boltosokra a frászt, hogy mi még itt vagyunk és vásárolni szándékozunk.

Ehhez képest a szombat délelőttnek azt a részét, amikor érdekes módon minden felnőttnek dolga akadt és el is tűntek egy szálig, én pedig magamra maradtam (akkor csak) három gyerekkel, egészen jól átvészeltük. Szerencsére azt senki nem látta, amikor egy lefotózott és átküldött, térerő híján félig betöltött receptet az ablaknál állva a gyerekek nagyítójával próbáltam elolvasni. Majd föladtam, és ebédre saját kútfőből csaptam valamit össze. 

A kutya és a macskák, akik állítólag a nyaraló gyerekcsapat okán alig-alig bújtak elő a helyükről a hét folyamán, elkövették azt a hibát, hogy Ábel ott tartózkodásának ideje alatt megmutatták magukat. Onnantól kezdve egy nyugodt pillanatuk nem volt, a kis állatbarát felváltva szeretgette őket és magyarázott nekik közvetlen közelről, majd egy félnapos ismeretség után a párhetes kiscicákat hordozgatta az udvaron. Volt még a közeli tóhoz kiruccanás, és megfogyatkozott létszámban vasárnap délelőtti kavalkád, amit egész jól átvészeltünk. A hétvége alatt Ábel is csak egyszer szaltózott le az egyik ágyról, ami szintén jó aránynak számít.

Most kicsit megpihenünk (ma már elindul az óvoda-bölcsőde járat is), hogy aztán pénteken újra nekivágjunk - most - egy 3,5 órás útnak.

Kívánságlista

Nos, kedves Mikulás, Jézuska, idén a szokásosnál korábban elkészült az áhított ajándékok listája (ha már van egy írástudó unokatestvér a családban), és mivel meglehetőségen terjedelmes, még mi is lophatunk ötletet Ákos őszi születésnapjára (és folytatódik a másik oldalon is).
Abban, hogy szerepel rajta pl. Bakugan, távirányítós robot, Transformers, gondolom, nincs meglepő, de az almafapalánta talán nem annyira hétköznapi.

2014. augusztus 7., csütörtök

Sálálá

Ma délután a házunk előtt tanácstalanul tébláboló szülők egy négyzetméterre jutó aránya elég magasra sikeredett. A családfő bátor volt, és a boltból hazaérve rögtön a kapu elé parkolt, de még előtte éppen fölfedezte, ahogy én egy közeli mellékutcából hezitálva lesem a kaput. Bár Ábel eheti őrzője, szórakoztatója és játszópartnere megígérte, hogy 4 után kicsivel elindulnak a szomszéd utcába bandázni, és - megkímélve őt egy újabb elválástól -addig nem is jönnek haza, amíg mi itthon készülődünk, de a gyerekek antennái ilyenkor szoktak ráérezni arra, hogy valami készül, és általában meg is akadályozzák a cselszövést. Végül beóvakodtunk a kapun, és üres házat találtunk itthon.
Ma abszolváljuk az idei második, saját jogú felnőttes programunkat (az arány az előző évekhez képest nem is olyan rossz), és elmegyünk, először vacsorázni, majd utána ide is ellátogatunk (és a biztonság kedvéért viszünk esőkabátot is).
(Óh, igen, mardos a lelkifurdalás, amiért Ábelt estére is itt hagyjuk.)

Mint a nagyok

Szemfüles, mert ha elérhető magasságban hagyom a telefonomat, rögtön lecsap rá. Aztán a füléhez szorítja, és - ahogy az apjától látja - elmélyülten elkezd vele járkálni, miközben a saját nyelvén folyamatosan karattyol. Közben időnként állít rajta egyet, tökéletesen tisztában van vele, hogy a képernyőn milyen mozdulatokat kell végrehajtani ahhoz, hogy az megelevenedjen. És csak remélni tudom, hogy nem hív föl senkit vagy nem vásárol rajta mondjuk egy repülőjegyet Amerikába. Kérdésre mindig elmondja, hogy éppen kivel beszél (általában apával, ha ő nincs itthon, de mostanában sokszor hívja mamát is). Igen, a felnőtt telefon nem játék, van is nekik kártya nélküli, zenékkel feltöltött darab, de ha mégis megtalálja az enyémet, félek elvenni néha nehéz tőle visszaszerezni.
A tegnapi akció elég hosszú volt, közben meg is pihent:



2014. augusztus 6., szerda

Menőmanó

A póló nagyon is illik a gazdájához. Elég megkérdezni, hogy van-e kedve boltba menni, és már az előszobában is terem szandált húzni (ami egyedül nem megy, így kiabál, hogy "segíts"), majd onnan sürgeti az apját, hogy induljanak már. A tegnapi vásárlás extrának bizonyult, mert buszoztak is egyet, ami szintén jó buli:
Még mindig nyugisan és jókedvűen telnek az egygyerekes napok, szokatlan módon együttműködő és már nem keresi Ákost olyan gyakran. (Csak hogy érzékeltessem a jódolgomat: munka és gyerek mellett elolvastam szombat óta egy könyvet.)

2014. augusztus 4., hétfő

Beszélgetős-értegetős

Készültem írni arról, hogy Ábel - miután a gyerekorvos év elején eléggé éreztette a rosszallását, amiért még nem beszél (anyuka olvasson neki mondókákat - mintha egyébként nem tenném azt) - egyszer csak, valamikor a nyár elején elkezdett ilyen módon is kommunikálni. Nemrég gondoltam, hogy sorra veszem, mely szavakat ismeri, de mire odáig jutottam, már nem volt mit listába szednem, mert gyakorlatilag mindent mond. Az utóbbi hetekben valami hihetetlen fejlődésen ment keresztül, mind beszédben, mind egyéb területeken.
Sok mindent, amivel nap mint nap találkozik, saját magától megnevez (mint például a sárkányt, ami elengedhetetlen egy ekkora gyerek szókincséből, de Süsüt is ismeri, és a "néni Süsü" dalt szokta kérni, amiben a királylány is énekel), és mivel jó ideje már rámutatva tárgyakra kérdezget is ("ez mi?"), és rögtön el is ismétli az új szavakat, sőt két-háromszavas mondatokba rendezi őket, azt hiszem, kijelenthetjük, beszél. (Na, jó, az is beletellett pár napba, mire rájöttünk, hogy tudatosan kérdezget.) Mivel korántsem tisztán mondja ki, mire gondol, időnként jól megizzaszt bennünket, és ráadásul nem adja fel, így újra és újra ismétli a nem értett szavakat is, és ha végképp nem boldogulunk vele, megkérdezzük, hogy hol van az, amiről beszél, vagy mit lehet vele csinálni. Aztán mi vagy rájövünk, vagy ő mégis belefárad az értetlenségünkbe.
Azt hiszem, azzal sem árulok el titkot, hogy hármunk közül talán Ákos az, aki a legjobban érti őt, és néha már hosszabb párbeszédeket folytatnak. Az okos báty pedig nagyon tanulékony, mert amikor ő sem kapisgálja, akkor jön a mindenre jó válasz ("nem tudom, mit mondasz Ábelke, de biztosan úgy van").
Nem csak mondja, érti is, miről beszélünk (ha akarja). A könyvekben rámutat állatokra, járművekre, egyéb tárgyakra, egyszerűbb kéréseket is tökéletesen teljesít (ha akar), sőt a "ha..., akkor..." típusú mondatoknál is kezdi értegetni, hogy mi mitől függ.
Sokszor írtam már korábban még Ákosnál, hogy ezt a szivacs-időszakot mennyire szeretem. Most sincs ez másképp. Másodjára megélni is nagyon-nagyon jó érzés.

2014. augusztus 2., szombat

A nagyfiú kirepült

Szoktunk sóhajtozni amiatt, hogy a mi gyerekeinknek összesen egy nagymama jutott, ő is messze lakik. A távolság miatt viszonylag ritkán találkoznak, nem ugrik csak úgy be hozzánk, ahogy mi sem hozzá egy sima vasárnapi ebédre, és egy hétköznap este sem lehet megkérni, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg mi felnőttes programon veszünk részt.
Gyakran jut eszembe, hogy vajon azok a kisgyerekes családok, akiknek van közeli, a családi életükbe szinte bármikor bevonható nagyszülőjük, tudják-e, hogy milyen szerencsések. És itt nem csak arra gondolok, hogy van, aki a gyerekek körül besegít, hanem a nagyszülővel töltött idő adta érzelmi töltetre is. 
Nekünk a ritkás közös hétvégék adatnak meg, és immáron második alkalommal a mamás egyhetes nyaralás (két unokatestvérrel együtt). Ákos izgatottan várja már egy ideje, de ahogy közeledett az áhított elutazás időpontja, az én szívem egyre nehezebbé vált.

Ákos ma reggel egy bazi nagy bőrönddel (sok ruhával és játékkal), futóbiciklivel felpakolva elutazott. Ábel már napokkal ezelőtt is ráérzett, hogy itt valami készül, mert közölte, hogy ő is megy mamához és keservesen sírt, amikor nemleges választ kapott. Így reggel igyekeztünk a búcsút rövidre fogni, sőt álcázni, de amikor a figyelemelterelő műveletben részt vevő Ákos ("menjél föl Ábelke anyával, segítsél neki a takarításban") megpuszilgatta az öccsét, csak kicsordultak a könnyeim.

Visszaszámolás indul, egy hét múlva megyünk utána. Addig pedig az ébredések után rögtön a bátyját kereső Ábel kizárólagos figyelmünket élvezheti. Jövőre pedig talán már mindketten mennek, de addig mamát még fel kell turbózni némi vitaminnal, hogy bírja a kiképzést.

Vizes blokk

A hét méltó lezárásaként pénteken délután kétcsaládilag elsétáltunk fagyizni, ahol aztán a mi gyerekeink leették a ruhájukat. Az én ruhámon is keletkezett egy fagyicsöpp, a többiek nem hitték el, hogy azt is a gyerekek csinálták oda.

Majd hazaérve előkerültek a vizilufik, ahol aztán elszabadultak az indulatok, és egyes szülők nem éppen szülő módjára viselkedtek.
A kezdetekben még hagyján, mert a kicsit óvta...
 ...aztán pajzsként használta a nagyobbik gyerekét
 ...akit meg is kergetett...
 ...na, de ő is megkapta a magáét...
 ...és végül még többet is.