2014. szeptember 30., kedd

Gyerekszáj II./4.

A lelkesítős módszerrel próbálkozom: - Az igazán okos nagyfiúk már a wc-be pisilnek. Na, és ki az igazán okos nagyfiú?
A bölcs, ám de nem kapkodó gyermek: - Ákos. Ákos a nagyfiú.

Munka-saga II.

A mai nappal megszűnik egy nagy múltú cég. Bár én szívem mélyén a cégcsoporton belüli munkaviszonyok váltakozásától függetlenül mindig is a másik (piacon maradó) céghez tartozónak éreztem magam (és most is ahhoz hasonló területen keresgélek), mégis szomorúan tapasztalom meg, milyen könnyű is egy nevet, egy márkát, egy hatalmas tudást jelképező szervezetet eltörölni. A nyugdíjasainkat tegnap elbúcsúztattuk, nekik esélyük nincs átkerülni az új rendszerbe, így azok, akik erről dönthettek, némi emberségről tanúbizonyságot téve az utolsó pillanatban megkímélték őket a következő egy hónap megpróbáltatásaitól. Kicsit suta volt az egész, de megható, és ahogy a bejáratnál a munkaidő végeztével a bejáratnál virágokkal, ballagó tarisznyával a kezünkben sorfalat alkotva vártuk, hogy az utolsó munkanapjaikat töltő kollégák (és az ő őrzésükre rendelt nem nyugdíjasok) kijöjjenek, megrohant a veszteség érzése. Csak egy nyugdíjas lógott meg az egész elől, az, aki rám volt bízva. De hát ő egy elharapott "üdv." után szinte észrevétlenül, csendesen szeretett volna távozni, így  hagytuk ezt megtenni.
Mi pedig holnaptól tovább magyarázzuk a magyarázhatatlant, igyekszünk a normális átmenet érdekében mindent megtenni, és közben újra és újra szembesülünk vele, hogy nem tudunk megnyugtató válaszokat adni.

Őszi szeretem-nap

Volt egy pillanat a hétvégében, amikor csak úgy szimplán azt éreztem, mégiscsak szép az élet. Már a péntek délutáni ráérős, mamás, bölcsiből, oviból hazasétálásnak is volt egy jó hangulata, közben leveleket gyűjtögettünk, és gesztenyéket. Még egy építkezést nézegetni is megálltunk, ahonnan akkor indultunk tovább, amikor a kicsi, már szinte mindent beszélő gyermekünk a háztetőn dolgozó bácsira mutatva megkérdezte, hogy "majooooom?". A hangulatnak mondjuk nem használt  Ábel hirtelen jött láza, de alig egy nap után már nyomát sem láttuk rajta. Cserébe rájöttünk két nappal később, hogy az állításával ellentétben valóban nem a füle, inkább az időközben kibújó új foga fájhatott. neki Aztán vasárnap délelőtt a "jétudokbiciklizni"-nagyfiúval és a "nekemmiértcsakfutóbiciklimvan"-kisfiúval ebédfőzés helyett kiruccantunk egy rövid időre. A nap melegen sütött, a környéken minden fa színes ruhában pompázott, és a gyerekek is élvezték a száguldozást, és ha túl messze mentek tőlünk, általában elég volt utánuk ordítani. Igen, ott jött az érzés, ami minden bizonnyal kitart a következő hétvégéig.

2014. szeptember 26., péntek

Nem annyira vidám, de lehetne szőkenős is

Szomorú eseményen vettünk részt tegnap a szülőfalumban, és közben sok-sok régről ismert arccal találkoztunk. Miután a temetés a biológiai apánk* családját érintette, várható volt, hogy ő is felbukkan. Álldogáltunk ott az épület előtt, és egyszer csak megszólal a húgom:
- Ne nézz oda!
- Miért?
- Ott van az apád.
- ...meg a tied. Hol? Melyik az?
- Ott, fehér hajjal.
- Az az apánk? Hát meg sem ismerném.
- Ne mondd már!
- Hát én vagy 20 éve nem láttam. Te mikor láttad utoljára?
- Kb. 7 éve.
- Na, látod, helyzeti előnyben vagy. És az, akivel jött? Az lenne az öcsénk?
- Biztos az. De nem tudom, melyik öcsénk.**
- Gyere, menjünk arrébb, hátha nem szúr ki... fordulj el! Óh, nem kell aggódni, ő sem ismer meg bennünket.
Aztán kicsit később:
-  Basszus, ott jön anyu. Őt biztos megismeri, akkor meg rájön, hogy mi kik vagyunk.
Így is történt, láttuk, ahogy aha-érzéssel az arcán néz felénk. Aztán nem volt mit tenni, nem tudtuk elkerülni a találkozást. De továbbra sem gondolunk rá jó szívvel. Ő elmondta, hogy a kisunokája is itt van, a kocsiban. Mi pedig nem kérdeztük meg tőle, hogy tudja-e, ez a kisunoka, akit szeretettel emleget, már az ötödik a sorban.
(*Apunak a nevelőapánkat tekintjük, aki 8 éve halt meg.
**Apánk második házasságában, ami azóta véget ért, volt egy mostoha- és egy féltestvérünk is.)

Gyerekszáj II./3.

Valamiért nyávog, rákérdezek az okára:
- Ábelke, neked mi a bajod?
- Nem tudom. 
----------
Ismét gond akadt:
- Nem tudom megtalálniiiiii....
- Mit keresel?
- Nem tudom.
----------
Elfogyott a vacsorám, de még bőszen kapargatom a tányéromat:
- Elfogyott?
- Elfogyott, sajnos.
Együttérzőn megsimogatja a karomat: - Szegény anya...
----------
Ül az asztalnál, türelmetlenül várja a vacsorát. Majd a szeme sarkából rám néz: - Nem puki. Nem én puki. (És a megoldást is megtalálja.) Ákos puki!

2014. szeptember 23., kedd

Vasárnap délutáni tennivalók

Pihenés (pipa)

Uzsonnázás (pipa)

Biciklizés (pipa)

Vacsorázás

Fürdés

Alvás

És másnap reggel: ovi

Gyerekszáj CXX.

- Ákos, az előbb kértem, hogy ne ütögesd a lufit a fejem fölött, most meg az arcomba ütöd.
- Azt nem hallottam. Úgy látszik, baj van a hallásommal. Majd elmegyek a fülészetre.

2014. szeptember 22., hétfő

Biciklizik a nagyfiúnk

Néha annyira nem akarunk ráerőltetni semmit (talán kicsit kényelemből is?), hogy azt vesszük észre, szinte már majdnem elszalasztottuk a megfelelő pillanatot, és talán ezzel megfosztjuk, de legalábbis visszatartjuk a sikerélménytől. Így voltunk a szobatisztasággal is, vártunk, halogattunk, aztán akkor hagytuk el a pelenkát, amikor ő kifejezetten kérte. És láss csodát, minden baleset nélkül vált meg tőle.
A biciklizéssel is így jártunk. Az első próbálkozások valamikor régen nem jártak sikerrel, így - látva, hogy az egyensúlyérzékkel áll hadilábon - szereztünk neki egy futóbiciklit. Aztán amikor végre tegnap újra elővettük a kétkerekű kerékpárt, rácsodálkoztunk, hogy ez a gyerek, levetkőzve a futóbiciklis beidegződéseket, már simán tud rajta menni. A boldog arca pedig mindent elárult, és ismét eszünkbe juttatta, hogy máskor mernünk kell benne bízni és szabadjára engedni. (És óh, igen, ahogy lenni szokott: az öccse is rögtön úgy gondolta, hogy ez neki menne és szomorúan fetrengett a földön, amikor rájött, hogy őt még azért ehhez kicsinek tartjuk. És az sem vigasztalta, hogy tavasszal megörökölheti az áhított járművet.)

Jel és jellem

A csillagjegyeket és jelentésüket sem szoktam megnézni, az óvodai jelekét sem gondoltam, aztán - hála a korai kelésnek köszönhető ráérősségnek - mégis.

Nos, a két gyerekünk:
Érzelmes, érzékeny típus, intenzív belső élettel, élénk képzelőerővel. Mások hangulataira is meglepően fogékony, ezen keresztül befolyásolható.

Aktív, mozgékony és nagyon önálló személyiség. Kedveli a kihívásokat, a versenyhelyzeteket. Szeret mozgásban lenni, nehezen viseli a tétlenséget.







Ha csak a leírást látnám, rögtön tudnám, hogy melyik gyerekünkhöz melyiket párosítsam.

2014. szeptember 21., vasárnap

Másfél hónappal a 6. születésnap előtt

Kockáztattunk, és bejött. A terjedelmes listáján kívüli ajándékkal leptük meg Ákost. Amíg délelőtt a fiúkkal máshol vendégeskedtünk, az apjuk össze is szerelte az íróasztalt és a széket, és átrendezte a majdani ünnepelt szobáját:
 Természetesen rögtön ketten vették birtokba...

Itthoni programok sorjáznak

GyermekprogramRendezvényszervező is lehetnék például. Csak arra kell figyelnem, hogy ne vállaljam túl magam magunkat. Bár az is igaz, hogy a plusz teendő mindig plusz előnyökkel is jár, mert ilyenkor a gyerekeinknek társaságuk is akad, így lekötik magukat.
A péntek késő délutánt D., az örök barát töltötte nálunk. Időről időre a fiúkban feltámad a vágy, hogy az óvodai játékot egymásnál is folytassák, ilyenkor el is látogatnak egymáshoz, vagy egyikőjük szülője mindkettőjüket elviszi magukhoz. Most mi következtünk, így miután FB-on gyorsan egyeztettünk az anyukával, a családfő két fiú helyett hármat hozott haza pénteken délután.
Aztán szombaton reggel jött az sms a másik, viszonylag friss barát apukájától, hogy akkor talán ma, ha nekünk is alkalmas, és ők rögtön két gyereket is hoznának. B.-tal az utóbbi hónapokban barátkoztak össze, és a nyár végén fel is merült közöttük,  hogy meglátogatnák egymást, de aztán B.-éknál a szülői telefonszám cseréjére vonatkozó kezdeményezés valahogyan elfelejtődött, az iskola vészesen közeledett, aktivizálnom kellett magam. Levelet hagytam az öltözőszekrényben a szülőknek, bemutatkoztam, meghívtam mindkét gyereküket hozzánk és megadtam a számomat. Az utolsó két napon a leendő iskolások már nem feltétlenül tartózkodnak az óvodában, de valahogy mégis eljutott hozzájuk az üzenet, többszöri telefonálás után tegnap délután meg is érkezett B. a kishúgával. A szülők toporogtak kicsit, majd mondták, hogy akkor ők kihasználnák a gyerektelenséget, elmennének kicsit, és biztosítottak róla, hogy lesz ez fordítva is.
Ma pedig L.-ékkal lesz randink, ami mostanában nem nagyon jött össze, így már várjuk. A családfő pedig itthon marad pihenni meglepetést előkészíteni a majdnem hatévesnek, aki jóval a születésnapja előtt megkapja az ajándékát, ami nem felel meg a hosszú kívánságlistáján felsoroltak egyikével sem. De talán, ha meglátja a szobájában, nem lesz csalódott.

2014. szeptember 20., szombat

"Ninom"

Alessia néni házi lekvárja sikeresnek bizonyult nála is:

Munka-saga

Munkáról nem szoktam írni, csak érintőlegesen, ha befolyásolja a mindennapjainkat és hangulatainkat, néha még akkor sem. Most viszont már olyan szinten ott van minden percünkben, hogy talán ideje megörökíteni ezt az egészet, hogy aztán később - reményeim szerint nem is annyira távoli jövőben, meg majd utána a nyugdíjas éveimben - visszaidézhessem, mennyire nehézből mennyire jóba, vagy a vártnál jobba sikerült megérkeznem.

Ez az egész már nem most kezdődött, csak valahogy az ember nem feltétlenül ismeri föl a jeleket, vagy ha be is azonosítja, később megoldódni látszanak számára, és már nem tűnnek olyan jelentőségteljesnek. De ha a mostani ideg- és lelkiállapotom kezdetére gondolok vissza, akkor mindenképpen jócskán vissza kell nyúlnom.
Közel 14 éve kértek föl először külsős munkára, és mivel igent mondtam, kemény két év következett, a főállásom mellett rendszeresen dolgoztam az új cégnek (és még vizsgázgattam is néha). Aztán úgy 12 éve rábeszéltek, hogy pályázzak főállásban, be is kerültem, majd amikor kiütöttem a vetélytársamat a nálam sokkal tapasztaltabb vetélytársam krónikus munkaundorának köszönhetően kigolyózta magát, én ijedtem meg a legjobban a hirtelen jött lehetőségektől egyszer csak azt vettem észre, elkezdtem előre lépegetni a szamárlétrán. Az első éveim a temérdek sok munkáról, a hétvégi plusz munkákról és a napi küzdelemről szólt. De a cégnek jól ment, így nem válságos helyzetet kellett megoldnom, csak az elkezdetteket jól folytatnom. Minden napom más volt, de amikor mégis egy-egy időszak után kezdtem robotnak érezni, mindig jött egy új kihívás, ami miatt ismét mindennaposak lettek a megfelelési küzdelmek ami aztán elfújta a már lazának érzett mindennapok fölötti fásultságot. Úgy 9 éve bővült a cégcsoport, és 8 éve kaptam egy hasonló munkakört a másik cégben, így a következő időszak arról szólt, hogy az addigihoz hasonló, de mégis mindenben eltérő újat megtanuljam. Öt éve pedig helyettesítőként átmenetileg áttettek egy másik területre, ami ismét újabb tanulnivalót és stresszforrást jelentett, miközben a másikat távvezérléssel igyekeztem megoldani.
Nem állíthatom, hogy nem becsültek meg. Leszúrást talán ha kétszer-háromszor kaptam az évek során, mellette pedig rendszeresen éreztem a bizalmat, az elismerést és a szinte minden rám hagyását (ami bizonyítéka volt mindennek). Mellette a napi munka mellett folyamatosan újabb feladatok jöttek, újabb tanulási lehetőségek és egyben újabb teljesítési kötelezettségek.
Talán a gazdasági válsággal kezdődött, majd a változó jogszabályi környezettel folytatódott, az utóbbi időkben már egyre több negatív hatás érte a cégeket, majd amikor egy éve egy tulajdonosváltásról kaptunk bejelentést, egy időre azt hittem, hogy kemény, de egy megbecsült, és mindig jól teljesítő vagy legalábbis lojálisan dolgozó ember számára megnyugtatóan stabil időszak következik. Az újabb tulajdonosváltásnak már voltak előjelei, és időközben olyan helyzet állt elő, hogy valóban csak ez látszott jó megoldásnak. Ígéretek hangzottak el a jövővel, a jól dolgozó kollégák változatlanul hagyásával kapcsolatban, de mindez szertefoszlott egy hárommondatos, alig-alig felfogott következményekkel járó döntéssel.

Ma egy fásult méhekből álló kaptárt látok magam körül. Meg-megbolydul néha, a dolgozók még poénkodni is képesek időnként, de összességében elgyötört arcokkal találkozom minden nap, gazdáik pedig nem értik, mi történik körülöttük (dehogynem értik, csak nehezen tudják elfogadni, hogy ilyen lehetséges), és a hetek teltével a feszültségtől kimerülten már össze-összeugranak kollégák. Én sem érzem magam jobban náluk. Már rég nem számít az, hogy ki mire képes, mit tett le az asztalra, és rég nem látszik az egyéni jövőkép, csak az, hogy az eddiginél kisebb dobozba próbálnak bennünket beleszuszakolni. A dobozok nem vonzóak, nem tudni, kinek melyik dobozban a helye, és nincs is belőlük elég.  Én ezt, mivel kétfelé dolgoztam, duplán is megélem. Mindkét helyen légüres térbe kerültem, és bár egyik sem lezárt még, ez csak dátum kérdése. Azok, akik tudják, mire vagyok képes, nem jelzik az igényüket, azok pedig, akik dönthetnek minderről, nem kívánnak előtte tájékozódni. Talán leginkább egy külső partnerrel folytatott beszélgetésem tükrözi leginkább az egész fölötti értetlenséget: "- De hibáztál valamit? - Nem. - Elégedetlenek voltak veled? - Tudtommal nem. - Akkor mi történt? - Nem tudom." És a másik reakció szintén külső embertől: "- Hova menjünk utánad? Mert én így nem akarok ide..."

A folyamat még nem zárult le, az ember a szíve mélyén még reménykedik, de az időhúzás nem azt sejteti, hogy reálisak a jobb fordulatban bizakodások, így muszáj volt az ép elmém érdekében aktivizálnom magam. A napi sok munka mellett lassan ugyan, de végül megszületett az önéletrajzom, majd amikor a motivációs levélben sorra vettem, hogy mi mindent csinálok én nap mint nap, magam is meglepődtem, végül végig vettem azokat az ismerősöket, akiket megkérdezhetek. Most új munkát keresek, olyat, ami kellőképpen vonzó lehet számomra és erőt adhat ahhoz, hogy ha egy hónap múlva eljön az a pillanat, akkor könnyebben szakíthassak el sokéves szálakat. Közben olyan sikertörténetekre gondolok, amiket egy külső vagy belső kényszer hatására meglépett nagy váltásokról hallottam, és arra gondolok, hogy talán itt az ideje egy teljesen újnak.

Folyt.köv.

2014. szeptember 17., szerda

Gyerekszája CXIX.

- Képzeld, én félig vegetáriánus vagyok! Mert nem eszek sertéshúst.
Úgy gondolom, hogy azért csak felvilágosítom arról, hogy pl. a hétvégi rántott hús miből készült, és felsorolok néhány olyan sertéshúsból készült kaját, amit nagyon szeret.
- Akkor inkább lemondok a vegetáriánuságról.

2014. szeptember 16., kedd

Gyerekszáj CXVIII.

Esti fürdésnél:
- De azt tudod, hogy a ruháidnak nem itt van a helye. Miért nem a szennyestartóba tetted?
- Hát... apa látta és nem szólt érte.
- Lehet, hogy apa nem is figyelte, hova teszed.
- De figyelte. Az egyik szemével Ábelt, a másikkal engem figyelt.
- Kétfelé?
- Igen, olyan, mint a kaméleon.
--------
- Anya, mit csinálnál, ha nyolc teljes órán keresztül itt lennénk?
- Mármint itthon, bent? Nem is tudom... (látok magam előtt egy tébolyult anyát) Gondolom, főleg rátok figyelnék.
- Szerintem ránk is, de ha mesét néznénk Ábellel, akkor te itt ülnél (a kanapéra bök) és olvasgatnál.

2014. szeptember 13., szombat

Jobban el kellett volna dugnom

Köszönjük a gumicsizma feltalálójának, hogy szombaton már reggel 8-kor az udvaron lehetünk.

2014. szeptember 12., péntek

Szőkenős IX.

Vásárlás több részletben, telefonos segítséggel, szintén több részletben:
- Szia. Az Aldiban akciósak a gumicsizmák. Kellene venni a fiúknak.
Megbeszéljük, oké. Elmondja, hol van annál közelebb Aldi, mint amit én kinéztem.
- Szia, Ábelnek van, de Ákosra csak egy darabot találtam.
- Az nem jó, mert két lába van.
- Ja, ja, szerintem sem lesz ez elég.
Elmondja, hogy a másik Aldi, amire én gondoltam, szerinte hol van, de ő úgy emlékszik, ott csak Lidl van. Elmegyek, nem találom. Jövök-megyek. 
- Szia, itt tényleg csak Lidl van.
- Jó, még van ... (magyaráz, már elveszítem a fonalat, meg fontosabb mondanivalóm is akad)
- Azt hiszem, eltévedtem.
- Milyen utcában vagy? (megmondom) Melyik végén? (megmondom, hogy nem tudom) Mit látsz? Iskolákat, fekvőrendőröket? (nem látok olyat, de mintha ez a lánynevelde lenne itt mellettem, ami előtt el szoktunk menni) Akkor tényleg jól eltévedtél, kimentél a városból is? (naná, hogy ki) 
- Óh, már tudom, hol vagyok! Akkor hol is van a másik Aldi?
- Szerintem menjél haza. Pihenjél inkább egyet!

Alkotós XVIII.

Azt hiszem, mama nagyon fog örülni, hogy az óvodában a nyári élmények lerajzolásánál nem a balatoni nyaralás, nem az őrségi hétvége, és nem is egyéb jó kis programok, hanem a nála töltött egy hét került megörökítésre:
Én pedig annak örülök, hogy az egyébként eddig is jellemző színek és mosolygó arcok mellett a pálcikaemberkék is fejlődésnek indultak

2014. szeptember 11., csütörtök

Pom-pom

Nos, a születésnapom eltelt. Kaptam sok-sok üzenetet (mire nem jó a FB, nagyon sokan írtak, akikkel évek óta semmilyen kapcsolatom nincs, örülök, meg minden, csak éppen valahogy úgy érzem, hogy ezek nem olyan igaziak, de persze van köztük szívet melengető bőven), a babás zárt csoportban testre szabott torta képével kedveskedtek (a tortát vajon megsüti valaki nekem?), és persze az igaziak (a régi barátok, rokonok), akik meg fejből azért csak tudják, mikor van a nap, szintén szépen sorjában bejelentkeztek.  Nagykanállal ettem mostanság, a családfő a mostanság kedvencemet készített el vacsorára, ebédmeghívásokkal is kedveskedtek néhányan, és még a jövő hétre is jutott ilyen típusú előjegyzés.

Kiscsaládom tagjai (már aki fogta, hogy milyen nap van és mit is jelent a születésnap) is készültek, bár mire hazaértek, a bizsutartó, fát formázó faforma kicsit leesett és használatba vétel előtt némi ragasztásra szorul, a nagy lufi pedig (a belezárt parfümmel együtt) átadás közben esett le és kidurrant (a parfüm szerencsére túlélte a zuhanást).
Aztán este sort kerítettünk a szomszédékkal is némi ünneplésre. Amolyan kisgyerekes családosan ejtettük meg: gyors vacsora után, fürdetés előtt minél gyorsabb tempóban koccintottunk párat (meg még párat), miközben a gyerekeink elemlámpával rohangáltak körülöttünk az udvaron és a félhomályban néha megszámoltuk, megvan-e még mindegyikük. Így az időben némileg elcsúszó fürdetésre már mindenki vidáman indult el, és ringatni sem kellett sem a nagyját, sem az apraját.

Itt is köszönöm a kedves köszöntéseket. És igyekszem nem arra az érzésre gondolni, ami akkor rohant meg, amikor egy nem túl fiatalos nőt láttam nemrég az X Faktoros válogatós műsorban, és a képernyőn megjelenő aláírásból kiderült, hogy éppen egyidős velem.

2014. szeptember 10., szerda

Gyerekszáj CXVII.

"Anya, ha Ábel kinövi a babás törölközőjét, tegyétek el nekem! Mert ha felnövök, egyszer majd megnősülök és nekem is lesz gyerekem."
Nekem meg ettől könnyes lesz a szemem...

2014. szeptember 7., vasárnap

Gesztenyeszobrok

És a begyűjtött termények egy részét fel is használták, miközben többek között ilyen mondatok hangzottak el: Ábel megnyalta a ragasztót! / Gyere, kimossuk a szádat! / Ábel, ne ütögesd Ákost azzal a nagyítóval! / Ákos, miért nem tetszik a szárny, amit csináltam?



Az ősz első kirándulása

Végül mégiscsak megkönyörült rajtunk az időjárás, így elmehettünk gesztenyét és makkot gyűjteni, bár az idő nagy részében csak a száguldás volt napirenden: 


A gyerekek jól elfáradtak. Hazafelé aludtak is legalább 10 percet, és azóta is a fejünkön pörögnek.

Tevékenyen lazás itthoni szombat

Alapvetően optimisták vagyunk ("az nem lehet, hogy mindig szívjunk"), így tegnap ismét nekiugrottunk egy teljes egészében itthon töltött napnak. Talán másabb volt a csillagok állása, vagy Mörfi egyéb elfoglaltságai okán nem ért rá ránk figyelni, esetleg az a tény hatott, hogy valahogy mi is higgadtabbak voltunk, és ráadásul egész napra adódtak elfoglaltságok, ez most nem torkollott katasztrófába.
Vannak olyan reggelek, amikor látszik a dackorszakos gyerek fején is, hogy nyugis ébredés után nyugis és kiegyensúlyozott, vigyorteli időkre számíthatunk. Eljutottunk a szerepjátékokig, és az új játéka meglehetősen lefoglalja. Bár annak nem örülök, hogy míg néhány napig kiskutyát játszott és csak az asztalok alatt közlekedett ugatva, tegnaptól kismajomként makogva felmászik ide-oda.
A délelőtt folyamán ráérősen kitakarítottunk (közben még a feleslegessé vált etetőszéket is eladtam, és ellenálltam az alkudozási kísérletnek), a felmosáshoz érve a megfelelő pillanatban a gyerekek az udvarra lettek paterolva, ahol még társaságuk is akadt.
A hosszúra nyúlt csendes pihenő alatt nekiduráltam magam egy újabb adag kakaós- és fahéjascsiga-gyártmánynak (a legutóbbi meg nem kelése feletti kudarcérzetem miatt egy időre letettem róla), ráadásul segítségem is akadt (így kicsit tovább tartott az egész), de utána mind nálunk, mind a megajándékozott szomszédoknál látott elégedett majszolás kárpótolt a fáradalmakért.
A szomszédoktól kapott virágtövek elültetését is pikk-pakk megoldottam, a kellőképpen motiválható korban lévő gyerekekkel (bevonva a szomszéd kislányt is) elültettettem az összeset. Az mondjuk egyáltalán nem biztos, elnézve a csálé töveket, hogy megmaradnak. A végén - gondolva a jövőre - még arra is megtanítottam őket, hogyan kell a szerszámokat megtakarítani és a helyére pakolni.
Később, megelőzve, hogy őrült pörgésbe kezdjenek, előkerültek a feleslegessé vált pelenkás dobozok, így egy ideig ufókként autókként rohangáltak az udvaron.

Aztán következett a nap nagy elsője: a kisebbik gyerekünk nélkülünk ment vendégségbe. A szomszédéknál - miután az anyuka megnyugtatott, hogy figyel rá, és nem történhet meg az, ami a minap, amikor a nagyok után beszökött a nyitott ajtójukon (úgy döntött, hogy világot, de legalábbis emeletet akar látni, és négy lépcsőfoknyit gurult, a végén akkorát koppant, hogy az udvaron is hallottuk) - akiknek az ajtaja úgy 30 méternyire van a mienktől, először legalább 6-7 percet töltött el. Aztán kijött és hazasétált ellenőrizni, hogy megvagyunk-e, és utána vissza is ment.
7-re vártuk őket haza, de mivel még sürgős mesenéző programjuk akadt, az apuka írt FB-on (ismétlem, 30 méternyire laknak), hogy "a gyerekek nemsokára érkeznek". A kollégája, aki az üzenetet helyettünk megkapta, igencsak csodálkozott a közlésen, mert neki nincs gyereke.
Aztán végül a szomszéd anyuka kíséretében hazaérkeztek, és a gyors vacsora után átélhettük a nap másik nagy elsőjét, amit szerintem egy kislány anyukája soha nem tapasztalhat meg. A szobatisztaság rögös útján már elindult kisebbikünk (már érzi, hogy mikor jön a kisdolog, de még nem olyan korán, hogy jelezze, viszont azt nagyon is jól tudja, hogy honnan fúj a szél várja és meg is ragadja a lényeget), fürdés közben arcon bírta magát pisilni. A bátyjánál még valószínűleg egy fertőtlenítős fürdőbe mártottam volna az egész gyereket, nála már csak röhögtem és lemostam az arcát.
Azt hiszem, egész jó kis nap volt ez. Ma viszont, mivel közben Mörfi is visszatérhetett köreinkbe, a hétvége méltó folytatásaként tervezett gesztenyegyűjtős kirándulásra, az időjárást elnézve, esélyünk sincs.

2014. szeptember 5., péntek

Szőkenős VIII.

Most már a jó hírű egyetem ismert tanszékének szakmai körökben mindenki által tisztelt vezetője is tud róla, hogy ma a DM-ben kuponnal kedvezményesen lehet vásárolni. Tudom, hogy tudja, mivel a kupon linkjét tegnap reggel a kolléganőm  helyett véletlenül neki küldtem el. Még nem válaszolt. Jó esetben azt hitte, hogy spam, szerencsés esetben arra gondolt, hogy de jó, legalább kedvezőbb áron tudok pelenkát vásárolni, rosszabb esetben pedig simán hülyének nézett.

Hazaértünk III.

"...Na, itt vagyunk. Várjatok, először én szállok ki a kocsiból! Ábel, ne fogdosd a csokis kezeddel a kutyádat, először megtörlöm a kezed. Hogy tudtad magad ennyire összemaszatolni? Gyere, kiszállhatsz. Miért nem akarsz? Jó, de én akkor itt hagylak a kocsiban! Na, végre! Nem, nem simogatunk kutyát, befelé megyünk a kapun. Ábel, maradj a kapun belül! Ákos, gyere már, te is maradj belül! Hozom a cuccokat. Ábel, ne a kapuba üljél már hisztizni, legalább a lábad húzd arrébb, hogy be tudjam csukni! Miért nem akarsz bejönni a házba? Akkor legalább üljél arrébb, mert a következő hazaérkező szomszéd megüt a kapuval. Ábel, miért kiabálsz? Nem ott vagyok, hanem itt! Mégiscsak bejössz? Örülök, hogy meggondoltad magad...
Cipő, kézmosás! Mondom cipő! Mondom kézmosás! Ábel, neked is! Mindjárt kapsz, várjál már! Először én is hadd vegyem le legalább a cipőmet. Most mondom, hogy főznöm kell, és amíg fel nem készítem a kaját, addig nem mehettek ki az udvarra, mert nem tudok kétfelé figyelni.
Várjál már, adok inni. Ákos, te is kérsz? Ábel, várjál már, látod, hogy öntöm az innivalót? El kellene mennem wc-re. Itt van, itt van, ne balhézzál! Nem, nincs több csoki.
Jó, menjél wc-re, addig nem darabolom a húst. Ja, még ki is kell teregetni. Ja, először le kell szedni a szárítót. Ábel, várjál már, öntöm az újabb innivalót! Ákos, készen vagy már? Jó, majd szóljál! Ábel, még nem megyünk ki, mert főznöm kell. Majd utána, oké? Ákos, készen vagy már? Jó, majd szóljál! Ábel, nem megyünk ki...
Ábel, ja, nem, hogy hívnak, Ákos, készen vagy már? Na, végre! Oké, még egy kis türelmet kérek, húst vágok. Nem, nem kaptok édességet. Nem, még nem megyünk ki, csak ide a teraszra mehettek, ahol látlak benneteket. Azért főzök, mert éppen te vagy az, aki nem szereti a hideg vacsorát. Igen, ha apa hazaér, akkor már kétfelé is tudunk figyelni, de addig meg muszáj itt lennetek a közelben. Ábel, várjál már, látod, hogy öntöm az újabb innivalót? El kellene mennem wc-re.
Uh, még nem teregettem ki. Nem, Ábel még csak ide mehetsz a teraszra. Nem tudom, apa mikor ér haza. Igen, még főzöm a vacsorát. És nem, nincs már semmi kaja vacsora előtt, csak gyümölcs, ha nagyon akartok valamit. Nem, még mindig nem... jó, menjél Ábel, de ne mezítláb! Mondom, nem mezítláb! Hol van a papucsod? Várjál, segítek fölvenni! Nem, nem arra mész, csak a teraszra. Nem tudom, mikor ér haza apa.
Jó, a kaját fölraktam, most leülök. Ja, nem, le kell szedni a másik szárítót is. El kellene mennem wc-re. És végre én is innék valamit... Meg a bevásárlólistát is össze kell írni. Nem, erre most én írok! NA VÉGRE, HOGY HAZAÉRTÉL! Elmegyek wc-re..."

2014. szeptember 3., szerda

Lezártunk egy fejezetet

A másik anyuka a gyerekével, meg a gyerek nélkül várakozó anyuka, meg a recepciós, és ki tudja még ki, aki a közelben volt, biztosan azt hitte, hogy elgurult a gyógyszerem, amikor egy olyan apróság miatt, hogy több mint félórás csúszás után, amikor már a jóval mögöttünk érkezőket szólította a nő, és szóltam, hogy szerintem mi következnénk, és mégis csak bemehetnénk, láthatóan baromi pipa leszek, és helyette közlöm, hogy most már inkább nem és faképnél hagyok mindenkit. Sajnálom, hogy úgy felidegesítettem magam, mert így csak a lényeget nem tudtam elmondani, és már nem is lesz rá lehetőségem, mert én oda még egyszer el nem megyek. Annyira képtelen volt a helyzet, hogy azt feltételezi, mi annyi várakozás után nem ugrásra készen várjuk, mikor nyílik az ajtó, ami minden sebességünk ellenére rögtön be is csukódott, újabb várakozásra ítéltetve, és ő meg csak nézett rám, hogy de ő szólított bennünket, és nem tette hozzá, hogy jó, akkor mehetünk.
Ritkán veszítem el ennyire a fejemet, és most rágódhatok rajta egy jó ideig, hogy mi mindent mondhattam volna úgy, hogy ne tűnjek futóbolondnak úrinő is maradhassak, és mégis kiderüljenek a zaklatottságom igazi okai. Ugyanakkor tudom, hogy ebben a szituációban a teljes igazságot nem nagyon lehetett volna kibökni. Így csak meredtünk egymásra, és ugyanazt hajtogattuk (ő: de hát én szólítottam, én pedig: de hát itt ültünk és ugrottunk) éreztem, hogy megfeszülnek a vállaim, és amikor felkaptam a táskámat, megköszönve a figyelmét, már hiába szólt utánam nagy kegyesen, hogy menjünk hát be, már éreztem, hogy a robbanást csak azzal tudom elkerülni, ha inkább kifelé haladunk. 
Pedig meggyőződésem, hogy ez a nő, aki logopédusként gyerekekkel foglalkozik, a szakmájához lehet, de a gyerekekhez nem ért. Pár alkalom után még tavasszal elérte, hogy a gyerekünk merő stresszes lett tőle, és miközben a jó előre kért időpontok dacára (és annak ellenére, hogy már mindent megpróbáltam, hogy ez ellen tegyek) ott töltött 30-40 perces várakozások közben unalmában felpörögve nem bírt csak a feladatra koncentrálni. Ha végre bejutottunk, az sem volt jobb, a felé vakkantott, egymásnak ellentmondó utasításoktól teljesen megzavarodva folyamatosan azt kérdezgette tőle, hogy "most ugye jól mondtam? ügyes voltam?", nekem meg a szívem szakadt meg, hogy ennyire meg akar felelni egy álságos mosolyért vagy egy negédes szeretgetés-utánzatért cserébe. És szégyenszemre nekem is vissza kellett néha kérdeznem, hogy pontosan mit is vár szegénytől, mert a zárt szájú utasításait én sem értettem meg elsőre, így sem a fiamnak segíteni, sem itthon gyakorolni nem tudtam vele. Mindezek mellett mindig volt egy-két beszólása felém is, éreztetve, hogy ezzel a gyerekkel nagy baj van, és nem hiszi el, hogy két találkozás között gyakoroltam vele, és csak akkor fogta magát kicsit vissza, amikor a kérdésére adott válaszomból kiderült számára, hogy nem, még nem megy iskolába és talán mégsem vagyok annyira felelőtlen szülő, hiszen másfél évvel az iskola előtt magamtól elkezdtem oda hordani. Na, de az enyhülés sem tartott sokáig, mert legközelebb vélhetően már nem emlékezett rá, és folytatódott a felelősségre vonások sora. Ha pedig egy szűk intervallumban nem sikerült megfelelő időpontot találni a következő hétre, és én félve megkérdeztem, hogy a kihagyás lehet-e káros vagy hátráltató, az orrom alá dörgölte, hogy de hát magának nem jók az időpontok.
Még a nyári szünet előtt egy, csak egy alkalommal volt teljesen normális: amikor anyuka helyett apuka kísérte be a gyereket (és akkor kivételesen tényleg kimaradt az előírt gyakorlás is), akkor bezzeg megdicsérte a gyereket és a kék szemű apukát is a haladásért (de legalább az utóbbiban volt annyi mersz, hogy bevallotta, nem ő szokott vele foglalkozni). Én már akkor éreztem, hogy nem kéne nekem ezt erőltetnem, mert a saját bevallása szerint is pasit kereső nőnek én nem lehetek kellemes partner, csakis akkor ha kérésére az Amerikából hazalátogató barátnőmön keresztül szerzek neki egy gazdag kinti férfit, amiben nem tudtam segíteni, és felvetettem a családfőnek, mindenkinek jobb lenne, ha  ő kísérgetné Ákost ezekre az alkalmakra. Ő látta, ahogy hétről hétre egyre idegesebben jöttem haza a visszanyelt válaszok miatt, és volt már olyan alkalom, amikor egy esős napon meg is ragadtam dühömben az esernyőket, hogy fejbe vágjam vele otthagyjam és soha többet ne menjek oda, de talán nem vette elég komolyan az előjeleket.
Nos, ezután már nem kell mennünk. Egyébként annyira talán nem voltam most felelőtlen, mert tudat alatt ott motoszkált bennem, hogy mostantól az óvodai logopédus is elkezdi a foglalkozásokat, és ha nem bizonyulna elegendőnek, tudok még másikat is keresgélni, akinek nem a kis páciensek és a velük érkező anyukák elbizonytalanítása és ledorongolása a fő szórakozása. És megtanultam ismét, hogy ha érzem magamban a feszültség növekedését, inkább kerüljem el a feszültség forrását, mert a legendás higgadtságom is elhagy.