2014. október 31., péntek

Batyusan búcsúztunk

Nem mindennapi buliban jártam tegnap este, ahol egy fűtetlen raktárhelyiségben raklapokból épített asztalok roskadoztak a saját sütésű finomságok súlya alatt, és fölöttük olyan emberekkel néztünk össze szomorkás vidámsággal, akikkel az évek során nem feltétlenül váltottunk egy-két szónál többet, de mára a közös sorsunk összekötött bennünket. Volt ott ex-vezérigazgatótól ex-raktárosig mindenki. Nem volt jelentősége annak, hogy ki megy, ki marad, csak az számított, hogy valami, aminek a nagyszerűségét talán nem is értékeltük kellőképpen, véget ért, és az ott lévő emberek jó részével talán soha többé nem találkozunk.

Még utoljára végigsétáltam a polcok között, és közben azon gondolkodtam, vajon mi lesz a sorsa ennek a hihetetlenül nagy értéknek, ami az elmúlt 65 évben létrejött, és vajon azok az emberek, akik ennek részesei lehettek, hogyan boldogulnak majd a jövőben.
Megkérdeztük az egyetlen kollégát, aki a raktárban marad, hogy mit csinál majd hétfőn reggel, amikor az elnéptelenedett épületbe beér. "Főzök egy jó kávét." 
Megkérdeztük a titkárságon dolgozó egyik kolléganőt, hogyan kezdi a jövő hetet: "Beülök a kongó irodák közül a középsőbe."
Megkérdeztük azt a másik kolléganőt, aki az eddigi másfél évtizednyi munkája után a korábbitól totálisan eltérő munkakört kapott, hogyan tovább: "Becsukom az iroda ajtaját, és megvárom, mikor veszik észre, hogy ott vagyok és megmondják végre, hogy kinek az irányítása alatt mit csináljak."
Megkérdezték tőlem, mit csinálok majd a jövőben, milyen terveim vannak. "Eltöltök a nagyobbik fiúnkkal egy anya-fia napot, elmegyek a két éve halogatott vérvételre. És elolvasom azt a könyvet, amit már nagyon vártam egy ideje."
Végül is úgy alakult, hogy a mai nappal a munkatársak 40%-a távozik a cég1 romjai közül bízva abban, hogy megtalálják máshol a helyüket, a maradók pedig hozzájuk hasonlóan reménykednek, hogy nem bánják meg a döntésüket.


2014. október 30., csütörtök

2014. október 29., szerda

Szőkenős XII. - legalábbis félig

Egy jó tanács a jövőre nézve: Ha életünk párja hazaállít három szál vörös rózsával, amit láthatóan a hármuk nevében hozott - bár a legkisebb először nem akarta a sajátját átadni -, ne kezdjünk el gyanakodni arra, hogy vaj van a füle mögött csak simán örüljünk és értékeljük a gesztusát. És főleg: ne kérdezzünk rá csak úgy fél óra elteltével, hogy mégis ezt mivel érdemeltük ki, mert akkor lebukunk, hogy elfelejtkeztünk az első személyes találkozásunk 7. évfordulójáról!

Aztán később azért gondolatban fölidézhetjük azt az estét, amikor egyszer csak, miután kiderült a kedves, mély érzésű férfiról, akivel véletlenül akadtunk össze egy mindkettőnk által rendszeresen olvasott blogban és egy ideje már csetelgettünk csak úgy, tét és cél nélkül, hogy szinte a szomszédban lakik. Ő már akkor is jól csinált valamit, mert bedobta, hogy most rögtön találkozzunk személyesen, és azzal ki is lépett, nehogy elkezdjek hezitálni és le tudjam mondani. És arra is emlékezhetünk, hogy a két közeli Spar közül egyikünk az egyikhez, másikunk a másikhoz indult, majd ezt is fölismerve végül milyen volt először teljes valójában meglátni és rácsodálkozni, hogy milyen jó pasi sodródott az utunkba a virtuális világnak köszönhetően. Kicsit tovább menve elidőzhetünk a nagy szerencsénken is, hogy ő nem az a feladós fajta, és hiába akartuk elkerülni válogatott bunkóságokkal és távolságtartó viselkedéssel bármi áron a végzetünket, nem hagyta magát elüldözni. Aztán következhet a gondolat, hogy a kezdeti húzódozás ellenére annyira felgyorsultak az események, hogy igaz, véletlenül lett pozitívvá az a bizonyos teszt, de ennek láttán ő nem futamodott meg, sőt örülni látszott. Azt is elviselte, hogy a várandósság első fele "együttjárós" stádiumban telt, és minden este átjött "udvarolni", majd szó nélkül hazament a saját lakásába. Addig csinálta ezt, míg - még nálam is hamarabb fölismerve, hogy beleszerettem, pontosabban hogy már mertem őt szeretni - egyszer csak egy bútoráruház kellős közepén közölte, milyen hűtőt veszünk, ha összeköltözünk, majd sétált tovább a kiállított darabok között. És a gondolatmenet végére odabiggyeszthetjük a tényt, hogy végül az első személyes találkozó után alig egy évvel és egy héttel megszületett az első közös gyerekünk, akit később - már tervezetten - követett a második fiúnk.

Ez az egész történet számomra egy kisebb csoda. Még mindig emlékszem a magányos estékre, a társaság nélkül, teljes egészében szótlanul töltött hétvégékre, a társ nélküli szomorú ünnepekre, a már depresszióba hajló elnyúló hangulatra, amik aztán - amikor végre elfogadtam, hogy ez az ember tényleg szeret és valóban én vagyok számára a legfontosabb - egy csapásra eltűntek, és ő onnantól kezdve mindig ott volt, amikor szükség volt rá (és még azon túl is).

Szóval, kedves szőkenős énem, ilyen előzmények után, ha nem akarsz hosszú együttjárásról és egymás megismeréséről, a helyes sorrend betartásáról hosszasan papolni, mert hiteltelennek tűnne a te szádból lesz mit mesélni később a gyerekeknek és az unokáknak, csak máskor ne felejtkezz el erről a fontos napról!

2014. október 28., kedd

Helló óraátállítás!

Sokakkal ellentétben mi nem annyira örülünk annak, hogy nyertünk egy órát. Személy szerint a hosszú hetek óta tartó hajnali 4 órás ébredésemből kínkeservesen lefaragott fél-egy órát veszítettem el (ennek köszönhetően viszont esténként a gyerekekkel egyidőben, néha még hamarabb kidőlök, és a családfő tölti magányosan az estéit). Most hiába alszom kicsit tovább, így is 4 órakor ébredek. De sebaj, legalább így akad két teljes szabad órám csendes magányban, amikor azt csinálok, amit akarok, és amivel nem ébresztem fel a többieket.
Az óraátállításnak köszönhetően viszont mindenki más is korábban ébred (az is, aki nem feltétlenül örül ennek). És miután a reggeli ébredezős mesét illetően újabban markáns véleménykülönbségek tapasztalhatók, két helyiséget foglalnak le Kungfu Panda, valamint Bogyó és Babóca hívei.


2014. október 27., hétfő

Családi hosszú hétvége

"Hát októberben csak nem kéne a legvastagabb dzsekijüket vinni, mert akkor mi lesz télen?!" - mondtam a hosszú hétvége előtti estén csomagolás közben, és egy vékonyabbat készítettem ki nekik. (Magunknak meg mellényeket, bár én gyakorlatilag végig vacogtam az enyémben.) Nos, akár egy vastagabb is elkelt volna, bár a szakadó eső miatt nem túl sokat tudtunk a szabadban lenni. Két gyereknél már csak négy esetében nehezebb a hosszabb kényszerű szobafogság napjai alatt a végén mindig túlpörgést vagy vitát eredményező bezártság-érzést enyhíteni, bár itt kicsit könnyebb volt a helyzetünk, mert az unokatestvérek legalább egymást lekötötték egy jó ideig. Csak a második nap estéjén sziszegtem oda a húgomnak, hogy most aztán vigyük ki őket, sétáljunk el a boltig még akkor is, ha nincs semmire szükségünk, mert veszélyt érzek.
Mostanában sokszor szembesülök vele, hogy a mi kicsink - a 2,5 évével - milyen szépen belesimul egy idősebb gyerekekből álló társaságba, és csak fél szemünket kell rajta tartanunk, hogy egyes vakmerőségből fakadó balesetektől megóvhassuk. És sóhajtunk nagyokat, hogy jövő nyáron meg már 3 évesen "még könnyebb" lesz vele. A nagyfiúnk a maga közel 6 évével pedig már leválóban van rólunk, éli az életét, eljátszik a vele hasonló korúakkal, ugyanakkor a fegyelmezettsége és szabálytisztelete (amit az öccse nem látszik örökölni) még ilyenkor is megmarad legalább nyomokban, nem nehezítve ezáltal a máshol létünket.
Minden nehezítő körülmény ellenére elég jól sikerült a családi látogatós hétvége. És bár nagymama az utolsó pillanatban megfutamodni látszott, végül mégis bevállalta négyüket egy délelőtt erejéig, így a húgomék költözés okán nemrég elhagyott házában maradottak átválogatása során még le is esett néhány, az ő gyerekei által már elfeledett vagy megunt apróság a mieinknek is, így a hétvége hátralévő részét magával Batman-nel tölthettük:

2014. október 20., hétfő

Egy gyerek, két gyerek

Ákos szól, hogy Ábel elesett a biciklivel. A hangokból úgy ítélem meg, hogy semmi komoly nem történt, és kényelemből csakis az ő fejlődése érdekében, ülve maradok, és válaszolok: - Álljál föl, kicsim, és söpörd le a ruhádat!
Mire a családfő: - Ez amolyan másodikgyerekes reakció volt. Bezzeg Ákost anno már röptében elkaptad volna.

Igaza van, viszont ő elég sokáig a szoknyámon ülő típus is volt emiatt. Vagy legalábbis emiatt is. Ábel meg amúgy is sokkal vagányabb. Vagy legalábbis emlékeim szerint annak tűnik.

Ti bármiben másképp álltok/álltatok a második gyerekhez?

2014. október 19., vasárnap

Fényképezőgép-ürítés

...és ilyenkor előkerülnek a közelmúlt képei.
 Palacsintatöltés:
 Variációk egy témára:
 
 
 Sztárpalánta:

Egy-két-há

Furulya (az egyetlen, ami miatt kitört a harc) és síp (ami hosszas karantén után előkerült az indulatok csillapítása céljából) igazán jó páros:


Teszteltem és magyarázom a bizonyítványom

Először nem szántam rá időt, aztán mégis kíváncsi lettem, a szeretetnyelv-teszt végeredménye egyezik-e azzal, amit én gondolok magamról. Sokan leptek meg a múltban azzal, hogy távolságtartónak tituláltak, és annak ellenére, hogy sokat változtam-e téren, néha úgy érzem, hogy nem eleget.
Melyek a számomra a szeretetet leginkább kifejező gesztusok?
Minőségi idő: 33%
Elismerő szavak: 23%
Szívességek: 20%
Ajándékok: 13%
Testi érintés: 10%

Azt eddig is tudtam, hogy bár az évek során gyerekeim születtek, akik bármikor odabújhatnak hozzám és én is napjában sokszor megérintem őket, a testi érintés és a fogadása még mindig nem az erősségem (és valószínűleg soha nem is lesz az), de nem gondoltam volna, hogy ennyire nem. (Elég bután érzem magam például egy olyan szituációban, amikor olyan emberekkel találkozom a munkám során, akikkel évek óta kapcsolatban állok, és ösztönösen kezet nyújtok, miközben ők hajolnak egy puszis üdvözlésre.)
Az ajándékok fogadása (és akkor az adása is?) valószínűleg csak azért nem végzett az utolsó helyen, mert bár imádom találgatni, hogy a családfő éppen mit talál ki nekem bizonyos alkalmakra, itt elsősorban az adott pillanatban rám gondolásra koncentráltam, ugyanakkor az ilyen jellegű gesztusoktól mindig kicsit zavarba jövök. Talán azért is, mert én ebben nem teljesítek túl fényesen, és úgy érzem, hogy ezt nem érdemlem meg, vagy nem viszonzom kellőképpen. (Azért bevallom, hogy amikor a kolléganőknek a sorban szakadó nadrágtérdekről mesélés után néhány nappal ketten is megleptek néhány felvarrható folttal, komolyan meghatódtam.)
A szívességekkel is hadilábon állok, mert én - általában a helyén kezelve az illető személyek életemben elfoglalt pozícióját - viszonylag gyakran teszek apróbb szívességet, inkább gesztust (és mindig örülök egy köszönömnek), ugyanakkor én apróbbat is nehezen kérek, ha pedig kéretlenül kapok, borzasztó hálás tudok lenni. (Mondjuk itt gondolok a barátokon kívül kollégáknak  nyújtottakra is, és idesorolom például azt is, ha egy vadidegen keres valamit, ami már nem elérhető, és az elutasító válasz helyett rákeresek interneten, hátha ráakadok valamilyen lelőhelyre).
Az elismerő szavak kinek nem lennének fontosak? Nem véletlen, hogy az életemnek a mostani szakaszában még inkább felértékelődött egy jó szó, egy dícséret, egy pozitív visszaigazolás.
És igen, örülök, hogy a minőségi idő áll a lista élén, mert nem csak ösztönösen, tudatosan is a legfontosabbnak érzem, még ha sokszor jelent problémát a tudat, hogy ilyen-olyan okból nem teljesítek jól sem a családban, sem a baráti körben, sem máshol.

A tesztet itt megtalálod, ha érdekel.

2014. október 16., csütörtök

Szőkenős XI.

Avagy hogyan tisztálkodjunk?
1. Mossuk meg a hajunkat zuhanyzás közben az első flakonból!
2. Miután rájöttünk, hogy a sampon helyén a balzsam állt, szúrjuk le a párunkat, amiért megcserélte őket, holott az az elrendezés létfontosságú, cseréljük meg a flakonokat és mossuk meg a hajunkat a másikból!
3. Majd természetesen kenjünk rá balzsamot, mert az hajmosás után úgy dukál!
4. Amikor két nap után szokatlanul gyorsan zsírosodik csomókba áll a hajunk, mossuk meg újra!
5. Majd jöjjünk rá, hogy a flakonok ismét összekeveredtek, és mossuk meg a másikból is!
6. Végül szúrjuk ki, hogy mindkettőben balzsam van, és két nap alatt ötször sikerült vele a hajunkat összemaszatolni.
Ezután már - egy igazi samponos hajmosást követően - eltekinthetünk a balzsamozástól.

Munka-saga V.

Ahhoz képest, hogy hetekig, hónapokig nem írtam a munkáról és a várható változásokról, most úgy érzem, hogy gumicsontként megragadtam a témát, és e körül forgok, pörgök. Ettől függetlenül azért elmesélem, hogy a tegnapi napon ismét megerősítést nyertem, csak jól csináltam én ezt eddig.

Először egy könyvbemutatón, ami a cég1-nél jelent meg az utolsó pillanatban, a szerzők magasztaltak az égig a kollégákkal együtt, amiért még a nagy változások közepette is flottul megjelentettük a könyvüket, és a végén a cég2 tulajdonosa (aki az elmúlt hónapokban bántó módon nem mutatta ki a hozzám való ragaszkodását) beállt a sorba, ahol én is segítettem árulni a kolléganőnek a könyveket, vett két példányt, és az egyiket nekem ajándékozta.
Aztán a cég1 fontos (a munkaköröm szempontjából legfontosabb) partnerének vezetője hívott föl, hogy szeretne a jövőbeni lehetőségekről egyeztetni velem, mert miután személyesen járt az új munkáltatónknál, az ott kapott válaszoktól (vagyis pontosabban a hiányuktól) nem túl nyugodt. Még két hétig állok a rendelkezésedre, mondtam, majd délután meg is látogattam. Végigrágtuk a lehetőségeket (az ő szempontjukból), a lehető legjobb megoldást még nem találtuk meg, viszont majdnem mindegy, mi lesz az, mert mindenképpen velem látják csak biztosítottnak, hogy nekik az jó lesz. Most agyalok, majd visszamegyek, eléjük tárom a verziókat, és dönthetnek.*
Végül pedig cég2 vezetője üzent, hogy a jelenlegi átmeneti helyzetre kötendő megállapodásunkban ő nem mondana összeget, találjam ki én, mennyit szeretnék kapni.

Most már csak arra kell nagyon vigyáznom, hogy a sokasodó székek között nehogy a földre huppanjak a végén. 

(*A helyzetre jellemző, hogy amikor a vezető konkrétan rákérdezett, hogy de ugye teide fogja ezt a számukra fontos munkát a jövőben is irányítani, új munkáltatónk nem hogy nem tudta, ki az a teide, nem is próbálta ezt a hiányosságát pótolni, és annyit válaszolt, hogy előző napon osztották ki az ajánlatokat, és még nem tudják, kik maradnak itt náluk az új feltételek szerint. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a számomra osztott ajánlatban a munkaköri leírásban a feladatok között ez a fontos terület nem szerepelt.)

2014. október 15., szerda

Munka-saga IV.

Nos, ha éppen egy nappal azután, hogy megnyertünk egy korábban beadott, sok-sok pénzzel járó pályázatot, amin hónapokat dolgoztunk kapok egy ajánlatot cég2 jogutódjától, amiben visszafokoznak ügyintéző szintű beosztottá és a leendő fizetésem nem több, mint az, amit a korábbi ügyintéző-szintű kollégáknak ajánlottak, akkor az vélhetően azt jelenti, hogy nem kellek én ennek az új munkáltatónak. Nem volt egy vidám nap a tegnapi sem, viszont némi derültséget azért éreztünk mi, akiknek hasonlóan méltó kinevezési okmányok jutottak (ezt a fogalmat nemrég tanultam). Mondjuk ahogy az a korábbi ígéret sem bizonyult igaznak, hogy év végéig változatlanul hagyják a szervezetet, természetesen "a vezető beosztású kollégák is vezetők maradnak"-fogadalomban sem hittünk igazán, de még így is tudtak meglepetést okozni.
A többes szám magát a rendszert jelenti, mert vélhetően szó sincs egyéni hozzá(m)állásról, ahogy annak sem látom nyomát, hogy hosszabb távban gondolkodnának egy felduzzasztott szervezetben (így ha igent mondanék sem bízhatnék egy hosszabb távú munkában), mert számításaim szerint a jelenlegi munkamennyiség jó része egy év múlva elfogy, ami pedig nem (például az általam vezetett terület), azt valószínűleg elsorvasztják. Így a kérdés eldőlt, másfelé indulok, már csak az maradt nyitva, hogy a következő 15 napos határidőn belül mikor adjam át a kinevezést el nem fogadó papíromat.
Viccelődni nehéz, de muszáj, még ha nem is tudom, hogy a következő hónapban mivel töltöm a napjaimat és - ami még fontosabb szempont - miből élünk meg a továbbiakban, de bízom benne, hogy nem ragadok bele valami önsajnáló állapotba.

2014. október 14., kedd

Gyerekszáj CXXII.

- Anya, ma az oviban gombás szószos tészta volt. Kiválogattam a gombákat, és megkóstoltam egyszer. Utána megkóstoltam még egyszer, utána még egyszer. Mert három a magyar igazság.
- És megetted?
- Nem, mert nem ízlett. Azért kóstoltam meg, mert minden újat ki kell próbálni.

2014. október 12., vasárnap

Irány a szobatisztaság

Fejlődik ez a gyerek a szobatisztaságban is. Például ha úgy dönt, hogy lép egyet előre, lekapja a ruháit és a pelenkáját, és elvégzi a dolgát. Most már csak arra kellene valahogy rávenni, hogy mindezt ne a délutáni alvás helyett és ne az ágyában tegye. És még ő van felháborodva, amikor megjegyezzük, hogy mindezt nem így kellett volna, hiszen ő aztán nem is pisilt a parkettára.

Minivárosok és makettek

Ma délelőtt a belvárosban jártunk, majd Győrben, Tatán, és átugrottunk Ausztriába, és végül kikötöttünk Németországban:





A vasútmodell-kiállítást követően lehorgonyoztunk a játszóházban...

...és végül elsétáltunk ebédelni is.
A gyerekek az izgalmas programtól és a belvárosi nyüzsgéstől némileg megrészegedtek, gondoltuk, milyen jót alszanak majd. Nos, nem jól gondoltuk,  nyüzsgés most is van. Itthon.


2014. október 10., péntek

Munka-saga III.

Bár a megszűnt cég (legyen cég I.) romjai fölött nem sok vidám történik (hacsak a kollégákkal mi nem nevetgélünk a helyzetünkön, pedig a jövő heti közalkalmazotti ajánlatok átadásának időpontja vészesen közeledik és a napjaim jó része azzal telik, hogy szembesülök vele, mi mindent nem tudunk a korábbi rugalmassággal megoldani), legalább a cég II., amelyik nem szűnik meg, nem válik államivá és úgy elköltözött, mint a sicc (és igazából a szívem mélyén ő az igazi munkáltató és szeretem-munka a számomra), mégis csak kimutatta a ragaszkodását. Nem lett volna muszáj neki, mert még mindig van az a bizonyos szerződés a két cég (illetve most már a cég II. és a cég I. jogutódja) között, ami alapján mi többen kétfelé dolgoztunk (egy bérért, naná). Így hát amikor a cég II. vezetője fölhívott, hogy szeretne velem találkozni, elkezdtem találgatni, vajon történik valami pozitív vagy csak tovább fájdítja a szívemet pl. azzal, hogy a fejemben lévő információkat még valahogyan megpróbálja kiszipkázni. Ami történt, az pozitívabb, mint amit remélni bírtam volna. Ajánlatot kaptam, végezzem az eddigi munkámat távolról (!), nagy szabadsággal (!), órabérben (!), mindezt visszamenőleg (!) a hónap elejétől. Mert kellek, és ne legyen olyan érzésem, hogy ellenszolgáltatás nélkül viszem az ügyeket. És mivel ezt amúgy is megteszem most is, mondhatni, talált pénzről beszélgetünk.
Nos, ez azért helyrerakott kicsit lelkileg és önbizalmilag. És mivel a jövőre nézve elkötelezni most nem akartam magam (és hát ugye van annak esélye, hogy ha a cég I.-nél egyértelművé válik, ott nincs értelme maradni, főállásban is a cég II.-éhez hasonló területen helyezkedem el), semmi gond, ez most az átmeneti időszakra szól, aztán majd kiderül, hogyan tovább. Nem mondom, hogy ezzel megkönnyítették a dolgomat, hiszen a lelki köteléket ismét szorosabbra vonták, de mindenképpen helyre került az elmúlt közel 12 év elkötelezett munka hiábavalóságának érzete miatt meg-megsajduló lelkem.

2014. október 7., kedd

Gyerekszáj CXXI.

Vacsora közben: "- Anya, az egyik szabadnapunkon el kellene mennünk orvoshoz, mert az nem normális, hogy én csukott szájjal is csámcsogok."
----------
Jövőbeni tervek és várakozások: "- Ha iskolás leszek, járhatok ebbe* az iskolába? Lili** mesélte, hogy minden nap kap valamilyen kis ajándékot a barátaitól."

(*Velünk szemben van egy angol tagozatos általános iskola.
**A szomszéd kislány, aki már oda jár.)

2014. október 6., hétfő

Falevélragasztgatás

Tökéletes elfoglaltság esős időkre. Csak közben nem szabad például teregetnem, mert akkor a kisebbik gyerekünk a saját tenyerét is odaragasztja a papírhoz.

2014. október 4., szombat

Z generáció


Felzárkózunk lassan

Szinte napra pontosan négy évvel a beköltözésünk után megvalósulhatott egy régi álmunk, immáron már csak egyszer kell szippantós kocsit rendelnünk.
Köszönet jár érte az illetékes állami vállalatnak, amelyik bár két éve az út felújításával egyidőben valamilyen okból nem vezette be a csatornát, egy évvel ezt követően mégiscsak feltörte a friss utat, hogy pótolja a hiányosságot. És köszönet jár az új agilis szomszédainknak, akik az erre időt és pénzt áldozni nem hajlandókat átlépve  a kevésbé agilisakat lekörözve végül velünk karöltve megoldották a csatlakozást. Továbbá köszönet jár a szomszédunk szerencsés módon hozzáértő apósának, aki a szombatját arra áldozta, hogy az összeverődött férfiakat irányítsa. Nem jár köszönet az eladóinknak, akik az adásvétel során a csatorna hiányát - aprócska, elhanyagolandó tényként - nem említették meg, és az adásvételi szerződésbe is csatornázott telket írtak bele.* Külön szerencse, hogy a folyamatosan süllyedő és szivárgó (ezáltal a virágok trágyázását is minden bizonnyal biztosító) pöcegödörbe az évek során egyik gyerek sem szakadt bele és az utóbbi két napban a munkálatok alatt sem bucskáztak bele az árkokba.

(*A szerződés szándékos torzításával egyébként lehetőséget adtak egy másik, komolyabb hiányosságuk rendezésére történő rábírásukhoz.)

2014. október 3., péntek

Szőkenős X.

Miután itt a nagy változások közepette vélhetően többek lazán értelmezték a munkaidő fogalmát, és a főnökünk erre egy dörgedelmes körlevélben felhívta a figyelmet minap, én sem mertem megkockáztatni, hogy ne azon túl intézzem az intézni valókat. Most valahogy minden összesűrűsödött, így miután a munkában még azt a szokásosnál jóval kevesebb munkát sem tudjuk végezni az átállások miatt és unatkozunk minden nap csak utána lótok-futok.
Tegnap az elsődleges feladatom a lejáró személyi igazolványom és a jogosítványom megújítása volt. A Kormányablaknál meglehetősen sokan vártak, aztán egyszer csak kinézett egy ügyintéző, hogy aki személyi okmányokat intézne, menjen hozzá soron kívül. Én álltam legközelebb, így a szerencsémen hitetlenkedve lehuppantam a székbe, és amíg ő kattintgatott a gépén, jött az aha-érzés. "Óh, ezekhez most fotót készítenek. Óh, ez hogy nem jutott eszembe reggel, amikor unalmas pulcsit unalmas fehér blúzzal vettem föl? Vajon van még valami a reggeli sminkemből? Még jó, hogy este megmostam a hajam, de mondjuk meg is fésülködhettem volna..."
Aztán jött az elkerülhetetlen, beültem a székbe, és még időben megemeltem a fejem, hogy legalább a tokám ne látszódjon a meglévőnél nagyobbnak. "Komolyan nézek. Jó, nem, inkább picit mosolygok. Mikor repül a kismadár? Még megigazgatom picit a hajam. Hajtsam lejjebb a fejem? Jó, de nem akarom nagyon. Repül már? Nem? Vagy igen? Most? Vagy már volt? Miért nem szólnak előtte? Miért nem villan ez az átok masina, hogy lássam, már késő? (...) Óh, bakker! Tényleg az a lényege ezeknek a képeknek, hogy minden bőrhibája látszódjon az embernek? Most ezt nézhetem újabb 10 évig, ráadásul két példányban is."