2014. november 29., szombat

Bölcsődei program

Kérdezi a családfő, hogy ugye készítettem fotókat a gyerekekről a bölcsis játszódélutánon. Nem igazán sikerült, mert vagy mozogtak, vagy az én kezem volt foglalt. Talán még azt sem nagyon tudnám felsorolni, kik voltak ott. És én ezt egyáltalán nem bánom. Hol van már az az egyik lábáról a másikra toporgó, ilyen helyzetekben ha feszülten nem is, de elveszetten nézegető anyuka, aki valaha voltam?! Most csakis rájuk figyeltem. Szuper (és felemelő és fantasztikus és érzelmekkel teli) dolog csak őket figyelni:


2014. november 27., csütörtök

A támogató környezetről

A gyermek, aki még a szagos pelenkát is letagadta eddig, a kádban ázik: - Pisi! Pisilni kell!
Az apja, aki nem dől be olyan könnyen az ilyen próbálkozásoknak: - Láttam, hogy az előbb belepisiltél a vízbe. Biztos, hogy nem kell.
A gyermek már kicsit kétségbeesett hangon: - Kakilni kell!
Az apja, aki ezen azért csak elgondolkodik és nem kockáztat egy fürdőkád-fertőtlenítést: - Jó, álljál fel! Most minden megint vizes lesz.
Majd kis szünet után: - Nahát, tényleg kellett...

Levél a Mikulásnak

Eljött ez az idő is. Most már a kicsikénk is levelet ír a Mikulásnak, bárki is legyen az számára. Ő ezekre vágyik. Bármit is jelent ez nála.

Ő még alacsony, és nem látja azt a felső polcot, ahol felhalmoztuk az ajándékokat. (A bátyja viszont sokat nőtt tavaly óta, nemrég kiszúrta a legós dobozt, de még naiv és hisz a hazudozó anyjának, így simán bevette, hogy abban a dobozban kinőtt ruhákat tárolunk.) Egyébként még egész jól eltaláltuk, mert hosszasan lamentáltunk a váron, végül más mellett döntöttünk, viszont ha nem is a Mikulástól kapja, de a karácsony után vészesen közeledő névnapjára például hasonló konyhát néztünk ki a számára.

2014. november 26., szerda

Most már jobb

Akartam írni, hogy még azt sem tudom, mikor kapok valami hírt az alkalmazásomról, mert a döntéshozó egész héten egy képzésen lesz, erre tegnap este jött a telefon, hogy hétfőn kezdhetek. Így hát most már lehet azon aggódni, hogy csinosabb cipőt addigra tudok-e húzni, de főleg azon, hogy vajon jól tudok-e teljesíteni az új munkahelyemen.
Az emberi természet telhetetlen. Időközben már kezdtem magam beleélni, hogy a döntés elhúzódásával esetleg a decembert is itthon töltöm majd, és a mozgási képességeim javulásával párhuzamosan mégis csak átpakolhatok mindent, amit szeretnék, ez így most fuccsba ment. És van még olyan gondom is, hogy a hosszas hatórás létben valahogy megszoktam, hogy időben érek haza, így bátran két randit is egyeztettem a Mikulással a jövő hétre viszonylag korai időpontra, utána meg óvodai/bölcsődei karácsonyváró bulik is lesznek, és remélem, hogy mindegyiken részt tudok venni. Ilyen programokat nem szoktam kihagyni, és a gyerekek hasonló örömteli programjainak a jövőben is a részese szeretnék lenni.

2014. november 24., hétfő

Az állapotom lehetne jobb is

Éppen ma három hete annak, amikor este feldobottan jöttem haza, azzal a szilárd megnyugvással, hogy van hova mennem, sőt választási lehetőségem van. A döntésen nem is kellett sokat hezitálnom, mert eleve tudtam, hogy számomra mi a legvonzóbb. Csak azért nem írtam róla, mert úgy gondoltam, majd akkor, ha már tényleg tuti fix minden. És úgy terveztem, addig is jól elleszek itthon, kicsit mást is dolgozgatok, rendezgetek ezt-azt, de főleg pihenek és kihasználom, hogy egy-két hétig a magam ura vagyok.

Ehhez képest most ott vagyok, ahol a part szakad. Napról napra úgy lézengek itthon, hogy várok, várakozok, és igyekszem nem arra gondolni, ha mégsem úgy lesz, mert azt nagyon rosszul élném meg, és - jó esetben csak - kényszerhelyzetbe kerülnék.
Nem, nem ilyen lovat akartam, és bár alapból van bennem egy óvatosság, álmomban nem gondoltam volna, hogy három héttel később még itt tartok.

Mesébe illően kezdődött. Először még a munkában töltött utolsó hetemen váratlanul mégis kaptam egy ajánlatot a régebbi cégemtől, a korábbi területem mellé egy új kihívásra (bár az eddiginél jóval kedvezőtlenebb, de a helyzetet ismerve mégis megtisztelő összeggel), és mindezt sikerült a vezetőnek olyan lelkesítő módon előadnia, hogy komolyan elgondolkodtam a lehetőségen. (Az is meglehetősen hízelgően hangzik, hogy vagy én, vagy senki, akkor inkább házon belülről valahogyan.) Így a kapott néhány napos gondolkodási időre tekintettel elballagtam oda, ahova igazán vágytam, és rákérdeztem, mik az esélyei a közös munkának, mert nekem most itt döntést kell hoznom. (A harmadik versenyzőről időközben kiderült, hogy nem annyira komolyan akar engem, így hamar kihullott a mezőnyből.) Itt viszont olyan komoly szándékot érzékeltem, hogy akár másnaptól beállhattam volna, de ott volt a "de" is. Az éppen előttük álló szervezeti változásokra tekintettel - ha én elfogadom - politikusabb lenne, ha megvárjuk az új embert, aki az ilyen ügyekben lesz döntéshozó, viszont ezt inkább látszat-kivárásnak tekinthetjük, hiszen annyira kellek én a szervezetnek, hogy nem lesz kérdés a jóváhagyása. Belementem, mert hittem nekik, és mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni őket, így én is kockáztattam. A régi cégemnek nemet mondtam, és türelmesen vártam. A leendőnél pedig beállt az új seprű, és ez az új seprű láthatóan nem látszólag söpröget, hanem alaposan, minden sarokba benyúl. Állásinterjúra Személyes találkozóra hívott, öt nappal a lábujjtörésem után cipőt cibáltam a lábamra és a rövidke, de pörgős beszélgetés során óvakodtam bevallani, hogy mi már aztán mindenben megállapodtunk a korábbiakban, és csakis a jófejségemnek köszönhetően nem fogadták őt kész tényekkel. Most pedig, én, a jófej, várok az alkalmazásomról egyszer majd megszülető döntésre, és nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy mégis csak az a biztos, amit rögtön a markunkban tarthatunk.
A pozitív a jelen helyzetben, hogy a régi cégem szomorúan fogadta a döntésemet, és azzal búcsúzott, hogy ha az új nem jön össze, ők még mindig tárt karokkal várnak. De tartok tőle, hogy az idő múlásával már ezt sem tekinthetem biztosnak, és mivel nem véletlenül nem akartam én visszamenni és inkább egy teljesen újat kipróbálni, számomra sem annyira vonzó ez a megoldás. Mondjuk a semminél mindenkinél jobb lenne.

Egyébként csak halkan jegyzem meg, a munkába állásomat az az aprócska tény is akadályozta volna (és ez még most is fennáll), hogy a korábbi munkáltatóm megszűnése utáni jogutód munkáltatóm három hét alatt sem volt képes a jogszabályi kötelezettségeinek eleget tenni és a kilépő papírokat kiadni. A múlt héten a több mint harminc sorstársunk közül néhánnyal már össztüzet nyitottunk a rendszer megsürgetése érdekében, ki telefonhívásokkal, ki e-mailekkel lövöldözött mindenkire, aki egy kicsit is felelős ebben az egészben, de eddig kézzelfogható eredménnyel nem jártunk.

A lelkiállapotomat tovább rontja a béna balesetem is, ami megakadályoz abban, hogy ha már itthon lézengek, annak legalább haszna is legyen. Az elmúlt egy hétben - a hajlongási képességem szünetelése okán - egyetlen kipakolandó szekrénynek nem tudtam nekiugrani, ahogy létrára sem voltam képes mászni, és a tervezett programok is füstbe mentek a közlekedésben akadályozottságom miatt. Egyetlen területen haladtam csak jól: a jórészt vízszintesben töltött órák alatt faltam a betűket és a filmeket, és csak remélni tudom, hogy idén nem jutok a felhalmozott olvasnivalók végére.

2014. november 18., kedd

Mégis csak van hozadéka

A Családfő meg annak örül, hogy mégis csak befizette annak az egész családra kiterjedő biztosításnak a díját nemrég, amivel bepalizták amibe belerángatták. Rögvest meg is nézte, mennyit fizetnek törött lábujjra. Talán - ha kedves leszek - vesz nekem belőle egy szélesebb fejű cipőt is.

Állatkerti program távolból

Egyébként tegnap egy ideje már örömmel tervezgetett programról is lemaradtam, bár a fiúk is majdnem, mivel előző napon mindenek voltak, csak kezelhetőek nem. Aztán bevetették a hízelgést, mint eszközt, és végül az apjuk ellenállása is megszűnt:
 Én pedig megelégedhettem a képes beszámolóval:


Új tapasztalatok birtokában

Az elmúlt két nap tapasztalatai alapján bátran kijelenthetem, hogy
...lábujja a környezetemben sokaknak tört már, tehát annyira mégsem vagyok lúzer.
...az viszont már túlzás, hogy mindez párosul egy zúzódott derékkal, ami teljesen más mozgást igényelne, mint a lábujjkímélő, így akármilyen, a haladást megcélzó brékelő mozdulatsor közben valamelyik biztosan nyilall.
...anno jobb lett volna egy jobbos kanapét venni, mert egy lezúzott jobb könyékkel egy balosról nem lehet derekat kímélően könnyedén fölkelni.
...igen, a zárt lábbelik időszakában nem túl szerencsés lábfejet és -ujjat kétszeresére dagasztani.
...ahogy az sem tekinthető kellemes kilátásnak, hogy az alig két-hároméves keresgélés után végre beszerzett szép barna csizmámat még hetekig a dobozában tarthatom.
...viszont mivel napok óta zoknit húzni sem próbálkozom, így napi egy darabot használok csak el.

2014. november 16., vasárnap

Így bulizunk mi

A mi gyerekeink esténként időben fekszenek le (kivéve, ha nagyon ritkán van egy estébe nyúló programunk, vagy valamilyen oknál fogva, például a nyáresti hosszasabban kinttartózkodás okán elcsúszunk a vacsorával és fürdetéssel). Egy-egy ilyen esetet nem élünk meg tragédiaként, de - remélhetőleg azért egészséges mértékben - a napirendhez eléggé ragaszkodunk. Jó az mindenkinek, kicsinek és nagynak egyaránt, mert úgy gondoljuk, kell ez a megszokott ritmus, amihez mindenki alkalmazkodhat. Programot is főleg délelőttönként iktatunk be, néha délutánra esik ez-az. Nyaraláskor is a megszokott ütemben élünk, nincs az az esti program, ami miatt mi kókadozó vagy a fáradtságtól túlpörgött gyerekeket húznánk-vonnánk magunk után a késő esti órákban. Majd egyszer eljön a mi időnk is, addig meg ezt a megszokott menetrendet követjük. Aztán nemrég egy olyan buliba hívtak bennünket, ami este akkor kezdődött, amikor mi a fürdetéshez beindítjuk a fűtést, mehettünk gyerekkel vagy anélkül, mehettem volna egyedül vagy párban. Végül az összcsaládi megmozdulás mellett döntöttünk (egyszer élünk! kérek meg egy gyufát!), és mivel a társaság az enyém, abban maradtunk, hogy a fáradó fiainkat a családfő majd hazahozza, én pedig maradok kirúgni a hámból.

A fiúkra egy rossz szavam nem lehet. Cukik voltak, jólneveltek és jókedvűek, a társaságban mindenki, akinek már felnőtt vagy felnőttközeli gyerekei vannak, körülrajongta őket. Minden a lehető legjobban alakult. És - ahogy szokott lenni - ilyenkor, ha nem a gyerek, majd valamelyik otthonról kiszabadult balfék szülője tesz valamit, ami megváltoztatja az este menetét.
Most én voltam a minden jó elrontója. A lépcsőn lefelé menet sikerült egy olyan mozdulatot tennem, amit egy karatés is megirigyelhetne. Utólag valahogy rekonstruálva a történéseket, úgy gondolom, a lépcsőfordulóban a lépcsőfok széléről megcsúszó lábamnak köszönhetően találtam magam a lépcsőn elterülve. Ahogy felpattantam a nem túl előnyös pozícióból, meg voltam győződve arról, hogy legalább egy-két lábujjam eltörött (mindkettőn, naná), a derekamban valamilyen izom nagyon meghúzódhatott (és csak örülhetek, ha nem a gerincem sérült meg), és az egyre jobban égő könyökömön később egy éktelen nagy vérző sebet is találtam.

Végül aztán nem maradtam bulizni, itthon pedig már csak segítséggel tudtam kiszállni az autóból, az emeletre a lépcsők megmászása fel sem merült lehetőségként.
Mára egy fokkal jobb a helyzet, végül csak az egyik lábam dagadt meg, a könyöksebem talán kevésbé ég, és a nyilalló derekam ellenére tudok jönni-menni, és segítség nélkül leülni. Gyerekes életünk első esti bulija igazán emlékezetes marad.

2014. november 15., szombat

2014. november 10., hétfő

Hétvégi bulihegyek - nem csak gyerekeknek

Vannak olyan hétvégék, amik amolyan jóleső fáradtsággal zárulnak, elégedetten gondolok vissza a történésekre és arra, hogy mi minden pozitív történt velünk, amitől így érzek. Ez a hétvége ilyen volt. Tevékeny, aktív, pörgős és mégis érzelemdús.
A legfontosabb eseménynek természetesen a hihetetlen 6. születésnapi játszóházi bulit tekinthetjük, ami ugyan tetemesen megnövelte a havi kiadásainkat, viszont visszaemlékezve az ünnepelt boldogságtól fénylő kis arcára (és mellette arra, hogy mindebből a nem-ünnepelt öccse is bőven részesült és láthatóan ő is nagyon jól érezte magát), ennek már nincs is olyan nagy jelentősége.
A vendégek kitettek magukért, és - bár kérésre szinte mindenkivel előre egyeztettem ajándék-ügyben - mégis megható volt látni azt az odafigyelést, ahogyan kiválasztották a témában leginkább megfelelőnek tartott meglepetést. Így van ez, ha valaki szülővé válik: míg a gyereke a tárgyaknak örül, az anyukája a gesztusokat értékeli. (Azt viszont megjegyezném, hogy némi fricskát éreztem a "tudományos" körben ajándékozó barát-anyuka tettében, aki a mikroszkóp és a kísérletezgetős csomagok mellé egy igazi hangyajáratot is beszerzett. Jól láttam az arcán a kaján mosolyt, amitől rögtön beindult a fantáziám, hogy cserébe én milyen szülőrémisztő aprósággal lephetném majd meg az ő lányát.)
A kedvünket még a hirtelen beszerzett náthám sem annyira szeghette, míg fiúk szombaton délelőtt egy másik barátjuk bulijában hangolódtak a másnapi mi-bulinkra, addig én itthon takarítás és főzés közben kúráltam magam.
Az is hozzájárult a pozitívumok listájához, hogy a hétvégére - még a várt vendégeink betegségének híre előtt - beszerzett töméntelen mennyiségű levesalapanyag nem ment kárba, egy hirtelen ötlettől vezérelve a szomszéd családdal kalákában oldottuk meg a hétvégi menüket, én két fajta levest főztem, ők dupla mennyiségű lasagnét készítettek, majd testvériesen elfeleztünk mindent.

Abban a másik buliban egyébként a fiúk rendesen próbára tették az apjuk állóképességét, náluk már csak a kísérőjük fáradt el jobban. (Az az opció még nem merült fel, hogy a buli kezdetén leadjuk őket, aztán majd 2,5 óra múlva értük megyünk, bár az ünnepelt anyukája felajánlotta ezt is valahogyan ilyen formában: "Menjél csak a dolgodra! Majd mi ideültetjük Ábelt a közelünkbe és figyelünk rá!" - szerintem ennek a kijelentésnek az abszurditását a buli végére, olyan 30-40 csúszdás kör után már ő is megérezte.)
A hangulatot fokozandó azon a délutánon meglepetésszerűen - sajnos az időközben lebetegedő unokatesók nélkül - megérkezett mama is, így az öröm teljessé vált.

A hétvége fénypontjának természetesen Ákos bulija bizonyult, ahol (mivel egyes szülők már vannak olyan szerencsés helyzetben, hogy a saját gyerekeiket csak leadják, majd a dolgukra sietnek) időről időre végigjárva a játszóházat, a pluszban ránk bízott négy másik gyereket is mindig megtaláltam, majd a végén csatakosan ugyan, de épségben mindegyiküket vissza is szolgáltattam.
Ezek után már csak egy igazán csendes pihenőben bízhattunk, ami a felpörgött gyerekeinkkel elég nehezen indult el. Ábel konkrétan az ágyában közel egy órán keresztül felváltva mesélt az alvós állatainak, és énekelgette a "Boldog, boldog születésnapot"-dalocskát, majd végre elcsendesedett, az ünnepelt Ákos pedig érthető módon pihenés helyett inkább az ajándékaival foglalkozott volna. Végül csak elértük náluk a célunkat, átmenetileg elcsendesedtek, hogy aztán délután újult erővel felpöröghessenek.


2014. november 8., szombat

Z generáció II.

Angry Birds-ös pizsamaparty:

Kommunásodunk

Amikor a kertesház-vásárlási projektnek rögtön az elején szembesültünk azzal, hogy anyagi kereteink egy teljesen önálló telken egy önálló házat nem tesznek lehetővé, de ebbe a házba és a ház továbbfejlesztésének lehetőségébe menthetetlenül beleszerettünk, attól tartottunk a leginkább, hogyan tudjuk majd az életünk privát részét megőrizni. Szerencsések voltunk, mert a telek végében önállóan álló házunk mellett ki tudtunk alakítani egy saját udvarrészt, amit két éven belül elfedtünk egy gyorsan növő sövénnyel, így a kinti életünket a kutató pillantásoktól mentesen élhettük. Közben évekig mondogattuk magunknak is, másoknak is, hogy egyszer majd tovább költözünk, bár a házunkat sajnáljuk, legszívesebben úgy, ahogy van, eltolnánk egy önálló telekre.
Aztán egy jó éve ideköltöztek az új szomszédok (akiket látatlanban annyira nem csíptünk, mert az adásvételben megelőzték az általunk ajánlott ismerős családot), és az ő nagylányuk a mi nagyfiúnkkal rögtön az első napon valamiféle szimbiózisba került, és a fiatalok barátsága, ami már néha-néha szinte szerelemre emlékeztet bennünket, elindított valamit.
Elég hamar kiderült, hogy a szülők jó fejek, szórakoztatóak, hasonló az értékrendünk, végre társra leltünk az udvar közös fejlesztéséhez is, és ha tehetjük, nyolcasban is jól el tudjuk az időt tölteni. Ma úgy néz ki egy délutánunk, hogy az a fiatal, amelyik előbb hazaér, az udvaron várja a másikat, és vacsoraidőben csak a szülői szigor bevetésével tudjuk elérni, hogy mindketten hajlandók legyenek bejönni. Időnként még akkor sem válnak el, hanem meghívják egymást vacsorázni. Ha a szomszéd anyuka nincs itthon, az apuka feledékenységét ellensúlyozva én veszem le az iskolás köpenyt a lányukról és adok rá vastagabb pulcsit, ha úgy ítélem meg az időjárást. Ha valamelyikük nem ér haza a szokott időben, a másik aggódva és leverten ténfereg fel és alá, és ha közben mégis bemenne a házba, az ablakból lesi, hátha mégis időben hazaér a barátja. Kicsit aggódtam, hogy az időközben iskolássá vált kislány új életének és új barátainak köszönhetően a mi még óvodás fiúnk kicsit háttérbe szorul, de ennek semmilyen jelét nem tapasztaltuk azóta sem, a barátságuk töretlen. Időnként apró ajándékkal lepik meg egymást, és - tanúbizonyságot téve arról, mennyire ismerik a másikat - a fiúnk születésnapjára is tökéletes ajándékot találtak a lányuknak köszönhetően.
Ma már nincs olyan nagy jelentősége az elzárkózásnak, a leválasztott udvarrész kapuja gyakran áll nyitva, a teraszon pedig időnként feltűnik egy-egy nem saját gyerek feje is. És most már látjuk azt is, mennyivel könnyebb a mi életünk is nem csak a kertnek köszönhetően, hanem azért is, mert a fiainknak szinte mindig akad gyerektársasága.

2014. november 7., péntek

Nev.tan.jell.

"Nyitott volt, együttműködő és ügyes. Nagyon jó a memóriája. A feladatokat jól megoldotta. A szociális képességei fejlettek. (...) Hogy negatívumot is mondjak, a finom-motorikus mozgásán még van némi fejleszteni való, de még van idő addig. És természetesen a logopédusra is szükség van, bár az sem annyira vészes."
Tudtam/sejtettem/reméltem, hogy a nevelési tanácsadót idő előtt felkeresni felesleges volt. Igazából az motivált, hogy ha van fejlesztendő terület, akkor még most derüljön ki, és nem később, megnehezítve az akkori életét. Viszont mindenképpen megnyugtatott a szakember jellemzése, aki az adatok felvétele során még engem is megdicsért kedves szavakkal illetett. "- Milyen baba volt? - Nyugodt. - Mint az anyukája? Látna egy nehezebb nap estéjén habzó szájjal! Mivel foglalkozik egyébként? Éppen munkanélküli vagyok.
Így hát kisfiam, jövőre iskolás leszel. :-)

2014. november 5., szerda

Szőkenős XIII.

Most hogy már a családunk minden férfitagjának van rózsaszínű mályvaszínű törölközője, ráragasztok magamnak a mosógépre egy cédulát: "A barna kendőmet nem szabad világos ruhadarabokkal együtt mosni!".

2014. november 4., kedd

6

Hat éve ezen a napon korán keltünk, és izgatottan készülődtünk. Beraktuk az előkészített táskába azt a pár dolgot, amit még kellett, készítettünk néhány fotót, utoljára körülnéztünk a csendes lakásban, és elindultunk egy új élet felé. Útközben azon gondolkodtam, hogy lehet az, hogy ez a reggel ugyanolyannak tűnik, mint a többi, az emberek ugyanúgy munkába és egyéb dolgukra sietnek, mint máskor. Számunkra annyira nem volt ez szokásos nap, arra készültünk, hogy rövidesen a kezünkbe foghatjuk az első gyermekünket, és ezzel egycsapásra gyökeresen megváltozik az életünk. Elképzelni sem tudtuk, milyenek lesznek ezután a hétköznapjaink, milyen lesz szülőnek lenni. Ezen a napon mi is újjászülettünk, szülővé váltunk, és ez az érzés, ami öröm és felelősség is egyben, egész életünkben elkísér.
Ákos ma hatéves. Hálás vagyok a sorsnak, hogy akkor bennünket választott.
Boldog születésnapot kívánunk, nagyfiúnk!

2014. november 3., hétfő

Hajógyári szigeten

Ahhoz képest, hogy a vasárnap reggeli hezitálást követően együtt döntöttünk, délelőtt hova menjünk megfuttatni a fiúkat, a későbbiekben ez a tény a feledésbe merült, és a családfő minden egyes körnél - egyre inkább lihegve - szemrehányóan nézett rám. Persze, értem én, egy-két évig kimaradtak az életéből a felmászás és lecsúszás megerőltető körei (és ilyenkor minden bizonnyal irigyli a tériszonyomat), mert Ákos már egyedül ment...
 ...mostanra viszont Ábel nőtt bele a nagycsúszdás életbe:
Na, de őt sem kell félteni, mert a nagy lengős forgónál engem is megfuttatott, míg ő fölvette ahogy légszomjjal küzdve, hátizsákkal a hátamon igyekszem a bokáig érő kavicsosban Ábelt a kötélen tartani, és később akárhányszor a telefonja után nyúlt, mindig attól tartottam, hogy rögtön fel is tölti a nem éppen előnyös felvételt a FB-ra. De az is lehet, hogy a röhögéstől remegő kézzel nem sikerült eléggé kompromittálóan dokumentálnia a jelenetet.

Egyébként meg szerintem tökéletes helyszínt választottunk: ők is élvezték, nekünk sem volt annyira a kedvünk ellenére, és még a tüdőnket sem köptük ki a két bicikli után rohanva:

Azt meg látni, hogy lassan tényleg összenőnek és együtt is játszanak, mindig szívet melengető érzés:

2014. november 2., vasárnap

Gyerekszáj CXXIII.

Visszatérő kérdés: "- Mikor utazunk el Kínába?"
----------
Reggeli közben: "Most, hogy nyolcszemközt vagyunk, beszélgessünk kicsit! (...) Megbeszéltétek végre, hogy milyen kis állatot tarthatok itthon?"
----------
Távirányítós autóval játszanak ketten:
- Ábel, ne hátra, előre menjél vele! Nem jóóóó! Ne tolassál!
Szólok, hogy szerintem Ábel nem tudja még, mi az előre és mi a hátra, főleg egy távirányítós autónál.
- De azt minden gyerek tudja. Az is, amelyik nem olyan régen született.