2015. december 31., csütörtök

Visszatekintő

Így az év utolsó napján, gondoltam, írok a tegnapunkról, amikor ismét négyesben voltunk moziban (ahol Ábel alá két magasítót is toltunk, hogy lássa a vásznat, és én képes voltam egy dínós mesefilmen is elérzékenyülni), majd délután, amikor kihasználva a napsütést, kitereltük a fiúkat kicsit az udvarra játszani, ahonnan beszállt Ábel gyöngyöző kacaja (ami azt szokta jelenteni, hogy nagyon egymásra találtak a testvérek, és nem feltétlenül szülőnek tetsző dolgokat művelnek ilyenkor), miközben a családfő végre beszerelte az új mosógépünket, majd élve a gyerekek kinti játszadozása által nyújtott lehetőséggel, gyorsan gatyába rázta a lenti szintet. A poszt előtt még végigfutottam a kedvelt blogjaimon, és egyre több helyen láttam emlékezős írásokat, és a hatásukra én is elkezdtem visszaolvasni az év közben leírt saját soraimat. Ezzel, mivel szószátyár voltam, el is ment a korareggeli (én)időm. 
Meggondoltam magam. Jöjjön hát az, ami ilyenkor elkerülhetetlen!

Milyen volt a 2015-ös évünk?

Az első a CSALÁD, hiszen az a (számomra is) legfontosabb. Az idei év a legnagyobb változásként hozott egy iskola- és egy óvodai kezdést számunkra. Nagyon készültünk mindkettőre (az előbbire talán kicsit jobban, mert olyanban még nem volt részünk), és így közel négy hónap eltelte után kijelenthetem, hogy mindannyian jól vettük az akadályokat. Az iskolásunk hatalmas változáson ment keresztül, minden reggel (nem találok rá jobb kifejezést) felvillanyozódva indul az intézménybe. Nagyon élvezi, hogy minden nap tanul valami újat, beilleszkedett a rendszerbe, kiismerte a szabályokat, és különösen örömmel tölti el, hogy jártában-keltében gyakorlatilag bármilyen feliratot el tud olvasni. Az óvodásunk számára is nagy változással járt az új élet, elkezdett versikéket és dalokat itthon is énekelni (egyik este vacsora közben előadott egy több szakaszos karácsonyi verset, aminek én már a közepén a könnyeimet törölgettem), minden hétre jut valamilyen kreatív foglalkozás, barátai is akadtak a csoportjában, és láthatóan minden áldott napot jókedvűen tölt el bent.
Családilag továbbra is aktívak vagyunk, bár eléggé nyögvenyelősen indulunk neki időnként valamelyik hétvégi programnak, és néha úgy érezzük, ezek a hálátlanok nem érdemlik meg, hogy megyünk velük, de összességében baromi jól szoktunk mi is szórakozni. Egyszer majd eljön az ideje annak is, hogy felnőttesebb elfoglaltságok is bele-beleférnek, viszont addig az elmaradhatatlan állatos programok mellett például sokat kirándulunk természethez közelibb helyekre, nyaranta rendszeresen kijárunk a gyerekszigetre, és az olyan új elfoglaltságokra is áldozunk, mint a mozi és a színházi gyerekelőadás. És ha már 2015, említést kell tennem a hihetetlenül jól sikerült nyaralásunkról, ami legalább köszönhető volt a gyerekek szemével is tökéletes elhelyezkedésű és kínálatú szálláshelyünknek, mint nekünk, akik családilag összecsiszolódtunk.
Kettesben továbbra is ritkán volt alkalmunk elszabadulni, és - ha az élet nem húzta keresztbe úgy a számításainkat, hogy el se tudjunk menni egy régóta várt programra - az is csak ritkán szólt csakis kettőnkről, volt, hogy akkor is az itthon maradottakra gondoltunk
A testvérekről akartam írni, hogy a mostani többnapos együttlét ismét lendített a kapcsolatukon, többet rosszalkodnak játszanak együtt, meg is jegyeztem a családfőnek tegnap, milyen jó együtt látni őket. Ehhez képest visszaolvasva az egy és a fél évvel ezelőtti posztokat, rá kellett jönnöm, hogy már akkor is voltak ilyen hullámok, ahogy akkor is hallottuk Ábel gyöngyöző kacaját a közös kinti játék során, sőt építettek már kétszemélyes házat is.
A TÁGABB CSALÁDI kötelékeket is igyekezzük ápolni, főleg, hogy együtt lenni jó, de nem tudunk annyit találkozni, amennyit szeretnénk. Viszont ha együtt voltunk az év során, akkor jutott nyugisabb is, és mozgalmasabb is, és az unokatesók egyre jobban összeszoknak.


Gyerekmentes BARÁTI programokra ebben az évben is kevés alkalom volt, de a barátnőset legalább mindig nagyon élveztük mindannyian (mármint én a barátnőkkel, a családfő itthon annyira nem biztos). Kisgyerekes barátosból viszont több akadt, hiszen az élethelyzetünkből fakadóan a hasonló korú családtagokkal rendelkezőkkel könnyebb összeszervezni valamit. Azt hiszem, már mondhatom, hogy a kedvenc szomszéd családdal barátokká váltunk, igen jól szoktunk együtt szórakozni az udvaron is, és máshol is. A blogbarátságokról pedig, és arról, mi mindent köszönhetünk ennek a furcsa világnak (például ünneplő inget és nadrágot Ákosnak, nekem egy kézzel kötött sálat, sőt közösen a gyerekszáj-rovatom egy részét nyomtatva), már sokszor írtam. A régről ismert blogos társasággal már szokásossá vált idei közös kiruccanásunk is nagyon jól sikerült. És ha már barátság, Ákoséit is meg kell említenem, ami több plusz szórakozást nyújt csak neki is, amikor nélkülünk megy el valahova, és nekünk is, amikor bennünket is elvisz magával, vagy éppen vendégeket fogadunk az ő kedvéért (is).

Az évünket eléggé meghatározta a munkahely-váltásom és az ottani beágyazódásom folyamata. Végül, a kezdeti nehézségek ellenére - és annak dacára, hogy a közalkalmazottaknak mégsem jár több szabadság, mint ahogy botor módon reméltem anno - mégis csak megtalálni látszom a helyemet az új közösségben és egy új pozícióban, sőt már azt is kijelenthetem, hogy szeretem az új munkám.

Az éves körképhez hozzátartoznak olyanok, mint az egészségi állapotunk, ami kielégítő, sőt több annál. Amíg mi papírkutyák voltunk a családfővel párszor, addig a fiúk, eltekintve némi krupptól és skarláttól, meglepően jól viselik az új közösségek hatásait. 
Anyagilag az idei nem volt túl fényes, bár fontos és örömteli lépés volt, hogy még az előző év végén, a 2015-ösre átnyúlóan rendeztük két kisebb hitelünket (köszönhetően az előző munkahelyem megszűnésének és a végkielégítésnek, amit a jogutód kifizetett). Ma már nincs céges autó, és kevesebb a jövedelmünk, ráadásul munkaórában többet dolgozom (papír szerint is, nem csak szorgalomból), de annak örülünk, ami van. Az otthonunknak például, amit továbbra is nagyon szeretünk, és ami kis gyerekpraclik hatásának köszönhetően már nagyon festésre szorul, viszont nem cserélnénk másikra (csak ha anyu megnyeri a lottó ötöst).


Fogadalmat sem szoktam tenni, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy attól még, hogy januárt írunk, rászánom magam a fogyókúrára vagy más gyökeres változásra valami újra. Viszont mivel a családfő ma reggeli közben mégis csak szóba hozta a témát, és megkérdezte Ákost, mit fogad meg jövőre (tavaly ilyenkor megígérte, hogy megkóstolja a tarhonyát, amit azóta szeret is), így mégis csak lett némi fogadkozás is. Álljanak itt emlékeztetőül a vállalások:
  • Ákos nem vitte túlzásba, vállalta, hogy megkóstolja jövőre a retket.
  • Én sem ígértem sokat, de ami mögötte van, az ígéret egy tudatosabb, egészségesebb életmódra, és a több, "egyszerűen csak ellógunk együtt valahol"-együttlétre, mégis csak sejtet valamit; így én az ideinél gyakoribb biciklizést ajánlottam fel.
  • Ábel, bár nem úgy tűnt, hogy figyel ránk, az asztaltól felállva az apjának azt említette meg, hogy többet nem kakil be (mivel tegnap volt egy baleset).
  • A családfő pedig... maga az ötletgazda azóta is gondolkodik, hogy mit merjen vállalni.

Összességében szerintem éppen elég az, ami az idén volt: szeretet, sok nevetés, még több élmény és még ennél is több együttlét. Ha lehetne ilyet kérni, a hajhullatós nehéz napokból kevesebbel is beérnénk.

Kívánunk mindenkinek 
(nem csak annak, aki tüzetesen végigolvasta ezt az irgalmatlan mennyiségű betűtengert, és -kattingatta a belinkelt posztokat is) 
boldog új évet, eredményeset, sikereset, kellemeset - kinek mi a fontosabb és vágyottabb célja!

Mi pedig ígérjük, hogy jövőre ötletesebb kuckókat építünk. Ma el is kezdtük:

2016-ban várok mindenkit vissza...

2015. december 30., szerda

Update


Nem hallottam a csendet, Ábel hangja elnyomta, mivel az utolsó félórában úgy döntött, hogy buli helyett itthon marad velem. Ki is használta minden percét a kettesben töltött négy (!) órának. Az est fénypontja az volt, amikor négyszer tekertem vissza a Pomádé egyik dalát, nagyon muzikális már pici kora óta, azt hiszem, ideje elgondolkodnunk valamilyen zenével kapcsolatos foglalatosságon a számára. A mélypont pedig az volt, amikor a fürdőszobából furcsa zajra jöttem ki, és a vészcsengő is csak későn szólalt meg bennem, így volt ideje a körmével szétkaparni egy játéktároló kosarat. A zenét áhítattal szerető és a kosarat érthetetlen okból szétszedő gyerek is ő, csupa ellentmondás. Ráérősen vacsoráztunk kettesben, jó volt, na!

Ákos nagyon jól érezte magát a szomszédban, az apukától kapott fotók tanúsága szerint igazán vicces játékokat ötöltek ki nekik a szülők. Egy régi világban aggódtam volna, hogy idegen gyerekek közé engedjem egyedül, félnék, hogy nem találja fel magát, visszavonul, csalódik, mert kimarad a játékokból. De ez a világ talán már elmúlt, végül is csak egy idegen gyermek volt a vendégségben, és ráadásul tudtam, hogy a szomszédban jó helyen van. Picit összeszorult a szívem, ahogy az ajtóban állva néztem utána, miközben arra a kb. 20 méterre kabátot húzott, és az ajándékkal a kezében ünnepélyesen átvonult, még az ajtó előtt visszanézett rám és finoman intett egyet. Valamikor észrevétlenül úgy megnőtt. És amikor hazaérve kértem, hogy szépen lassuljon le, ne pörgesse fel az öccsét sem, mert nemsokára fürdés jön, arra mentem be a szobába, hogy bagadozva olvassa a karácsonyra kapott könyvét. Egészen megható volt ezt látni.

A családfő pedig este 9-kor épségben hazatért a messzi útjáról, aminek szomorú kötelesség miatt vágott neki. Jól tette, hogy elment, a barátja mellett állhatott egy nehéz órában.

2015. december 29., kedd

Csak ráérősen, ha mindenki úgy akarja

A sok itthon töltött napnak mindig van esélye őrületbe fordulni, így - bár én szerintem ellennék itthon jó pár napot nyugiban - vendégeket hívunk, moziba készülünk, és egyebek is akadnak (például az a szerencsés helyzet állt elő, hogy mindkét fiúnk hivatalos ma délután a szomszéd kislány születésnapi bulijába, szinte már hallom a csendet magam körül, amíg ők ott lesznek), sőt szilveszteri partyra is hivatalosak vagyunk.
Azért ők is találnak maguknak elfoglaltságot. Például még tegnap Ákos a fejébe vette, hogy megtanítja Ábelnek a számokat. Szemléltető eszközt is készített hozzá:
Este szerette volna elmélyítés céljából visszakérdezni a délelőtt tanultakat, de a tanítvány nem volt benne partner.

Ma, miután futottunk egy kört mosógépvásárlás ügyében, itthon Ákos nekiállt, hogy megtervezze a veteményeskertjét, ehhez elolvasta a szakirodalmat:
Majd leírta és meg is rajzolta, mit és hova gondolt ültetni:
Aztán megpróbálta megtanítani Ábelt a puzzle kirakásának tudományára, de az alany egy idő után elveszítette az érdeklődését:

2015. december 27., vasárnap

Megérkeztek a képek is

Ez is eljött: olvas a nagy a kicsinek:
 Gitárest:
 Táncest:
 Mandalakészítés: "így kell csinálni"
 "kipróbálhatod"
 Örülnek:

Ez is eltelt

Így karácsony után, hiába tudom, hogy még egy teljes szabad hét áll a rendelkezésünkre, szomorkás kicsit a hangulatom. Nincs már mire várni, tervezgetni, jönnek a szürke hétköznapok és a tavasz pedig, amit én a szürke téli napokon egyre inkább áhítok, túl messze van még. Hiába jó hazautazni, ott egy idő után elkezdünk visszaszámolni, mikor indulhatunk haza, hiányoljuk a saját megszokott környezetünket és a nyugalmat (ami persze itthon sem jön el teljes mértékben), aztán amikor meg hazaérünk, elkezdenek az otthoniak hiányozni. Gondolom, sokan, akik szintén nagy távolságra élnek a családtól, vannak így ezzel.
Az idei ünneplés egész jól sikerült (ahogy szokott), bár néha rezgett a léc és így utólag nézve lehetett volna jobb is, lehettünk volna nyugisabbak, ünnepélyesebbek, lazábbak és még felszabadultabbak - de igazából talán nem is hiányzott semmi, talán volt ott minden, amit vártunk az együttléttől, és még csak olyan töményre sem sikeredett, hogy túl sok legyen.

Először is, mivel Ákos december 22-én elkezdett azon agyalni, hogy a Jézuska mindig akkor jön, amikor a karácsonyfa már áll, így a két nagy dobozt végül nem kellett a kocsiba beszuszakolni, mert itthon kapták meg az ajándékaikat. A családfő, ahogy reméltem, 23-án már dél után hazaért a munkából, így a fát már ő cibálta be a teraszajtón keresztül. Aztán némi kavargós közös díszítés után - mivel Ákos szerint a Jézuska akkor várható, ha mi elmegyünk kicsit itthonról - meleg ruhát húztunk a fiúkra, és elindultunk egy rövidebb sétára a környéken. A családfő kicsit soká' készült el, várni kellett rá az udvaron míg rejtélyes csomagokat szedett le a szekrény tetejéről, aztán csak kiléptünk végre a kapun, de mivel egyesek hamar elfáradtak, és sürgettek bennünket, hogy menjünk már haza, a séta elég rövidke lett. Az előszobában némi nehézség árán el tudtuk érni, hogy először az apjuk jusson be a házba (még a kabátját sem volt alkalma levenni, úgy várt ott csőre töltött fényképezővel), Ákos pedig ne tudja Ábelt beelőzni (a testemmel álltam el az útját, amíg az öccsét vetkőztettem). Őszintén érdekelne, hogy ha Ákos komolyan belegondolna és sorra venné az apró furcsa jeleket, neki sem lógna ki a lóláb, mi történik a háttérben, de úgy tűnik, még a hétévesek is hisznek töretlenül.
Aztán másnap, bár a csomagolást reggelre hagytam, simán el tudtunk indulni a tervezett időben. A húgomékhoz ebédidőben érkeztünk, és igyekeztünk is gyorsan túlesni rajta, mert a család másik hétévese ötpercenként nézett a karácsonyfa felé, hátha ott terem némi ajándék. Volt nagy szervezkedés, bár ők ebből semmit nem vettek észre, bizonyos ajándékok az egyik ablakon vándoroltak be a házba, míg mások ugyanazon az útvonalon távoztak, hogy mamáéknál kössenek ki. A csomagok kerülőúton jutottak a helyükre, egyes felnőttek a játszó gyerekeket kötötték le, míg mások cuccoltak, és a célszemélyek alig pár perc után fel is fedezték, amit kellett. És már itt érződött a túl sok inger hatása, a négyből kettő a csomagolást letépve éppen ránézett a sajátjára, aztán vissza is tértek az Xbox-hoz, amit az ottani Jézuska szintén korábban hozott, de legalább Ábel lelkesen végigvizsgált és -gyógyított minden családtagot a kapott orvosi táskája segítségével.
Délután érkeztek a további családtagok, és elkezdődött az ünnepi trakta. A húgomék kitettek magukért, mi konkrétan a látványtól elteltünk, bár a gyerekeket kicsit nehezebb volt rávenni arra, hogy némi ennivalót magukhoz vegyenek. A legkisebb gyerek szülőjének lenni egy népes társaságban sokszor nem túl szerencsés, főleg, ha a felnőttek egy része azzal üti el az időt, hogy újra és újra felpörgessék, így nekünk ha éppen nem Ábel testi épségét próbáltuk saját magától óvni, többször el kellett csalnunk valamelyik nyugisabb szobába, ahol valami csendesebb játékkal lehiggadhatott kicsit.
Az este egyik pontján a húgom, aki amúgy sem egy búskomor fajta, pár koccintás után elérkezettnek látta az időt a gyerekek félrelökdösésére egy közös fellépésre, így - ledöntve két kupicával az agancsos kólából, amit kifejezetten a kedvemért szereztek be - hajlandó voltam vele az Xbox előtti táncversenybe beszállni.  Több fotó, sőt videó is készült (az előbbit kaján vigyorral az arcán a családfő készítette, az utóbbit az öcsém suttyomban követte el), de azok a mozdulatok, amik a felvételeken látszanak, maradjanak a mi titkaink. Ákos szemében mindenesetre nagyot nőttem, mert a műsorszámunk után lelkesen rohant oda hozzám, és valami olyat kiabált, hogy "király vagy, anya". Az este odáig fajult, hogy az unokatesók 70 éves nagypapája is lenyomott több műsorszámot, majd egy csendesebb időszakban Ábel is fellépett egy gyerekgitárral, amit a jelenlevők aprópénzek sapkába dobálásával jutalmaztak. Közel 11 óra volt, amikor mindenki szedelőzködött, és a gyerekek, akik emlékeim szerint soha ilyen későn még nem kerültek ágyba, el is aludtak pár percen belül.
Másnap délelőtt össznépileg kivonultunk mamáékhoz, elleptük a házat, és folytatódott a zaba és a dínomdánom. Idén viszonylag szerencsésen alakult a menetrend, nem mi keltünk körútra, nagybácsi és dédi, unokatestvér és gyerekei érkeztek egymás után boldog ünnepet kívánni. A délután egy időpontjában az ottani fa alá is került egy-két meglepetés, és Ákos is megkapta talán az idei ajándékok egyik leginkább áhított darabját, a sakkot. Rögtön neki is ült az unokanővérével egy pár játszmának, a ház többi helyiségében is játszó gyerekek és felnőttek helyezkedtek el, mama pedig szobáról szobára járva gyönyörködött az unokáiban. Este visszamentünk a szálláshelyünkre, én simán elaludtam Ábel altatása közben olyan 8 óra magasságában, állítólag a többiek is viszonylag korán lefeküdtek.
Másnap reggeli után kihordtunk mindent a kocsiba, elköszöntünk a családtól, és elgurultunk Ábel keresztszüleihez. Itt a fiúk ajándékozták meg egymást, és érdekes módon senki nem kérdőjelezte meg, hogy akkor ezeket az ajándékokat hogyhogy nem a Jézuska hozta, csak szimplán örültek neki. Ott is terített asztal várt bennünket, és - nem hittem volna - még tudtunk enni. Dél volt, amikor tőlük is elbúcsúzva elindultunk hazafelé. A kétórás út utolsó öt percében természetesen mindkét gyerek bealudt, és - ahogy ez szokott lenni - Ákos a kocsi leállására kinyitotta a szemét és mosolyogva ébredt, mint aki kialudta magát, Ábelt viszont csak nehézségek árán tudtam rávenni, hogy hajlandó legyen kiszállni.
Itthon, míg mi pakolásztunk, ők újra felfedezték az ajándékaikat, és minden visszatért a normál kerékvágásba...


2015. december 24., csütörtök

Kívánunk...

...kellemes karácsonyi ünnepeket minden olvasónknak, barátunknak és ismerősünknek!

2015. december 23., szerda

Elindult a nap

Hát, jó, tényleg nincsenek nagy csodák, és naiv emberek sem. Valószínűleg én sem annyira naiv, inkább csak csodaváró hangulatomban vagyok, ezért is gondoltam, hogy Ábel nem 6-kor, Ákos pedig nem negyed 7-kor ébred. Tévedtem. 6.40-kor már állt a bunkerük is:
7-re hazaért a bolti szállítmány, és 7.30-kor már reggeliztünk is.
A családfő arcán mintha némi megkönnyebbülést láttam volna, amikor elindult dolgozni. De lehet, hogy csak tévedtem ebben is. :D

Krisztmesz, hajrá

Ákos úgy gondolja, és ezt a vélekedését meg is osztotta velem, hogy ha mi december 24-én elutazunk, és a karácsonyfánkat már előtte felállítjuk, akkor a Jézuska is biztosan hamarabb érkezik hozzánk. Sőt, szinte már vérszemet kapva annak a reménykedésének is hangot adott, hogy talán már tegnap este lesz valami a fa alatt. Ez utóbbi álmát, legalábbis a bekövetkezése valószínűségét siettem porrá zúzni megkérdőjelezni, nehogy már estére egy mérhetetlenül csalódott gyereket kelljen a zuhany alá terelgetnünk, de - úgy tűnik - eldöntetett a kérdés, mégis csak előhalásszuk a szekrénybe rejtett csomagokat ma estére. (Az sem segített a helyzeten, hogy a teraszon felfedezte a talpba állított fenyőfát, amikor kilesett, hogy láthassa a raklapokat, amiket az apja a tavaszra tervezett mini konyhakertjéhez szerzett.) Miután ehhez még hozzájött, hogy tegnap a fodrász-játékbolt-bank körforgás után a délután egy részét a kanapén töltöttem vízszintes helyzetben filmet nézve, és abból a pózból a napsugaraknak köszönhetően láthatóvá váltak a nappali bizonyos frekventált sarkain már a takarítás után pár nappal megjelenő porcicák is, újraütemeztem a mai napot. Lesz itt a családfő részéről munka előtti bevásárlás, az én részemről gyors porszívózás és felmosás, karácsonyfa-becipelés és díszítés, gyorsebéd-készítés, majd délután, mire megszáradnak a ruhák, csomagolás-kezdeményezés. A családfő kitalált még további jó kis programot is, miután az utóbbi hetekben tudatosan lefogyasztott fagyasztóból át tudott pakolni a hűtő fagyasztójába, megálmodta, hogy elérkezett a nagy-fagyasztó-leolvasztás ideje is, így már látom patakokban csordogáló vizet mosogatni magam a nap több időpontjában is. Hezitáltunk egy sort azon is, hogy ha már mégis előrehozott ünneplést ütemeztünk mára, megkoronázzuk-e mindezt valamilyen ünnepi étekkel is, de - reálisan felmérve a saját korlátainkat, és számítva a következő három napban várható habzsi-dőzsire - végül úgy döntöttünk, hogy a hotdog, amit mindenki szeret itthon, tökéletesen gyorsan elkészíthető vacsora lesz, így jut idő a közös játékra is. A Családfő ma még dolgozik, halkan reménykedem, hogy nem esik be valami extra munka délután, és időben a megsegítésemre siet.
Egyébként az este a hangolódás következő fázisába léptünk, amikor "nem túl korai még" kérdéskör fölötti némi aggodalmunkat félresöpörve ünnepélyes keretek között egy közepes tálkába öntögettük a beszerzett szaloncukrokat és alaposan le is meóztuk mindegyik fajtát. Az aggodalom jogosnak tűnik, mert jártunk már úgy, hogy a túl korán beszerzett édességet karácsonyra megettük, és utánpótlást kellett hazahoznunk, de most arra jutottunk, hogy másfél nap alatt csak nem zabáljuk fel fogyasztjuk el az összeset. Azt már rég' tudjuk, hogy a karácsonyfára felaggatni nem érdemes, a tálka közepes méretének pedig az a lényege, hogy így szigorúan az abba bele nem férőket ettük csak meg, meg még egy kicsit pluszban.
Most pedig lehet nagy tétekben fogadni arra, hogy Ábel, akit tegnap reggel ismét csak nehézségek árán tudtunk felébreszteni, ma, hogy már ő sem megy óvodába, alszik-e fél 7-ig legalább. Én a nem-re tippelek.

2015. december 22., kedd

Bezárt a bazár

Tegnap még lehúztunk a munkahelyemen Ákossal egy kereken 9 órás műszakot, amiből közel egy óra azzal telt el, hogy körbejártunk a kedveltebb kollégák körében, mézeskaláccsal kínáltuk őket és boldog ünnepeket kívántunk. Nagy sikerünk volt, bár némi önkritikával a tetszési sorrendet úgy állítanám fel, hogy első helyen a helyes kisfiú állt, aki erre az időre jórészt megkukult és alig beszélt, a második helyen a sütemény és a gesztus, amivel kínáltuk, és a végén kullogtam én. Előtte még részt vettem egy röpke kétórás megbeszélésen, ahova nem vittem őkelmét, mert volt róla szó, hogy nem csak szűk körben leszünk, és jön a "tervező", és némi késéssel meglepetésszerűen be is sorjázott öt szakember, akik aztán időnként olyanokról beszéltek egy átépítés előtt álló épülettel kapcsolatosan, amiket nem is értettem. Mondjuk nem is nekem kellett az építészeti kérdésekre bármit is mondanom, végfelhasználóként csak néha szólaltam meg. Félidőben küldtem egy sms-t a helyettesemnek, nézzen már rá Ákosra, de megnyugtatott, hogy minden rendben van, eljátszik a szobámban. Meg kellett állapítanom, hogy a nagyfiúnk tényleg nagy már, például egyedül jár a férfi wc-be (eddig a nőibe hordtam őket), önállóan elment a büfébe innivalóért, és úgy összességében nagyon felelősségteljesen viselkedett, mert a napot a magunkkal vitt matek házi megoldásával kezdte, és a szórakozás csak utána következhetett. Bár a helyettesem úgy jött be reggel, hogy ugye már nincs semmi extra feladatunk a napra, én végig el tudtam magam foglalni, ő is, mivel hosszasan beszélgetett többekkel magánilag, és csak azokat oldottam meg, amik sürgősek voltak, amit lehetett, áttoltam januárra, de lezárni mindent nem tudtam, várok még valami fontosat, amivel még lesz teendőm. Régóta húzódik az ügy, sokat küzdöttünk vele az ősz folyamán, és már csak egy renitensen kellene valahogy behajtani a vállalását, és akkor megnyugodva fordulhatok az ünnepek felé (azt pedig elfelejtem egy időre, hogy január első hetére már most négy megbeszélésem lett beütemezve).
Ma még vár a fodrász (Ákos is elkísér, természetesen), aztán egyetlen apróságért még bemegyünk egy-két játékboltba. Kicsit tartok tőle (nemhiába próbáljuk ezeket a köröket nélkülük megfutni), mert meg kell majd vele értetnem, hogy 1. ő nem kap semmit, 2. amit veszünk, azzal csak besegítünk az ismerős kisfiú Jézuskájának, 3. attól még az ő ajándékai már biztosan úton vannak a karácsonyfa alá. Mivel a szentestét már a húgoméknál töltjük nagycsaládi körben, még bizonytalan vagyok abban, hogy az ajándékukat itthon kapják-e meg, vagy vigyük el a két nagy bazi csomagot magunkkal. Mindkettőnek van előnye és hátránya, és ráadásul ezt a Jézuska-dolgot még egyeztetnem kellene a húgommal is, hogy ne legyenek ellentmondásosak a "ki hozza az ajándékot"-meséink.
Holnaptól Ábel is csatlakozik hozzánk, az ellátásukon kívül csak a hazautazáshoz szükségesek becsomagolását tervezem. Bár ez utóbbi is elég lesz, mert ilyenkor aztán nagyon kell koncentrálnom, nehogy valami fontos itthon maradjon és igen hamar megtelnek a bőröndök. A családfő már előre parázik, hogy kicsi lesz a kocsi csomagtartója, pedig Juci nyuszit végül csak nem visszük (jut eszembe, még a szomszédokkal sem árt az ellátásról egyeztetni, remélhetőleg továbbra is úgy tervezik, hogy ők a szentestét itthon töltik).
Tegnap végül megérkezett a már mindenhol keresett rojtos táska és némi szaloncukor is a házba, így azt hiszem, már semmi akadálya, hogy elkezdjünk hangolódni a következő napokra.

2015. december 21., hétfő

A blogolás pozitív hozadéka

Tekinthetjük immáron hagyománynak is, hogy karácsony előtti időszakban blogbarátunk, a fiúk tündérkeresztanyja, Alessia, aki, amikor megismertem, Felfedezettnek hívta az akkor még szintén blogoló családfőt, és bevezette a blogvilágba, meglátogat bennünket. Idén is nagyon vártuk, bár a skarlát miatt rezgett kicsit a léc. Aztán megérkezett, kipakolta a kedvesebbnél kedvesebb ajándékokat, és elhozta a könyvét, ami nemrég jelent meg:
Hatalmas örömet szerzett a gyerekszáj-rovatom nyomtatott válogatásával, újra és újra végigolvastam a saját soraimat:
Ákos az első perctől rácuppant, Ábel inkább a szobában bújt el, de mire a vendégünk már indult volna tovább, ő is oldódott annyit, hogy hármasban is meg tudtam őket örökíteni:
Most gondolkodtam csak el azon, hogy valójában minden, ami a képeken látható, annak a hatalmas, átláthatatlan és szövevényes virtuális világnak köszönhető, amibe én kb. kilenc éve csöppentem bele. Sokszor eszembe jutnak még ma is a való világból származó barátnőm aggódó szavai, aki, amikor látta, hogy a bezárkózásommal egyidőben elmerülök egy számára nem-valós közegben, óva intett attól, hogy még mélyebbre ássam magam. Féltett attól, hogy az igaziak helyett megfoghatatlan és valójában nem létező kapcsolatokat arctalan emberekkel építve beszippant ez a massza, és teljesen elmerülök benne, elfeledve az igazi életet. Akkor - bár igyekeztem megnyugtatni - még én sem gondoltam volna, hogy az arctalan világból nyerek egy társat, egy családot és egy széles baráti kört. Hálát adok a sorsnak, amiért errefelé terelgetett.

2015. december 19., szombat

Gyerekszáj II./21.

Nálunk főleg a családfő vásárol, főleg, ha hétvégén kell ezt tenni. Ábel időnként elmegy a boltba az apjával. Ez az ötlet általában az én fejemből szokott kipattanni (a családfő akkor szokta magától ajánlani, ha valamiért megborulni lát elmeileg, és nem meri rám hagyni mindkét gyerekünket). Ábel nem mindig vevő a közös vásárlásos program, időnként rá kell beszélni (ebben én szoktam a lelkesebb lenni, bár én is viszek legalább egy főt magammal, ha úgy jön ki a lépés), és még akkor sem feltétlenül megy bele. Soha nem tudjuk, hogy éppen mitől dönt így, és mikor úgy. SOHA. Bennem szokott annyi tisztesség lenni, ha hosszú a bevásárló lista, akkor nem tukmálom a kísérőt. SŐT! Ma voltam olyan tisztességes, hogy amikor az imént Ábel kitalálta, hogy ma is menne, tanácsot adtam az apjának, hogy mit ajánljon kompromisszumként (először egyedül elmegy a Spar-ba, aztán visszajön, lepakol, és nyúlkajáért már viszi magával Ábelt). Mondjuk, ahogy a laptop fölött most elnézem, ahogy a kanapén ugrál, már bánom, hogy olyan jó fej voltam. Na, már mindegy.
Az imént végighallgathattam a társalgásukat. Az apja előadta, amit én súgtam neki, mire Ábel: "- Nem megyek veled a boltba. Nyúltápot sem akarok venni. Az a felnőttek dolga. Én kicsi vagyok. És kicsi a lábam, nem tudok vele gyalogolni."
Hát, ennyit a hálátlan gyerekekről!

Életkép

Igen, sapkában és pizsamában. Igen, szombaton 6.36-kor, és igen, már egy órája ébren. Igen, az a gyerek, amelyiket a hét második felében már csak nagy nehézségek árán tudtunk felébreszteni fél 7 körül.

A céges vacsora margójára

  • Ki korán időben érkezik, beszorulhat olyan kollégák közzé, akikkel magától nem feltétlenül szeretne egy egész estét eltölteni, de kibírható azért.
  • Ma már az is elég a másnapos érzéshez, ha a szokásosnál később fekszik le az ember lánya.
  • Az, hogy valaki nem szereti az alkoholt, még mindig döbbenetet vált ki szinte mindenkiből.
  • Ennél már csak az kelt nagyobb megrökönyödést, ha megunva az állandó kérdéseket, elmondom, hogy megittam én már a magamét főiskolás koromban és az azt követő években, és ettől még jól érzem magam, bár tény, hogy szemeim nem állnak keresztbe, mint mindenki másnak
  • A bulizások ideje óta túl sok idő telt el, minden bizonnyal az lehet az oka annak, hogy a taxi viteldíja szinte a kétszeresére emelkedett az utolsó emlékképek óta.
Összességében nem volt volt rossz (sőt!) a kényszervacsora. Az pedig különösen jól esett, hogy a nagyfőnök, akivel az elmúlt egy évben mindösszesen kétszer beszéltem (mindkét alkalommal állásinterjún), ismét elmondta, hogy bár ellenérzései voltak, amiért rátukmáltak a munkába állását követő napokban, de nagyon is jól tette, hogy felvett.
Az est fénypontja mégis csak az volt, hogy a közvetlen főnököm elárulta, kapok jutalmat. Mégis csak lesz új mosógépünk!

Gyerekszáj II./20.

Mond valamit a hercegnőkről.
Mire én, mivel - Jucin kívül - én vagyok az egyetlen lány a családban, ergo lehetek akár hercegnő is: - És én vagyok a hercegnő?
- Te lány vagy. Bugyit hordasz.
- Igen, azt hordok.
- A hercegnő is lány. Bugyit hord.
- Akkor én vagyok a hercegnő?
- ?
Nem adja könnyen azt a fránya címet!

2015. december 18., péntek

Készülődés a céges vacsorára

Elegáns ruha, smink, kistáska. Mi hiányzik még? Ja, a lakáskulcs komoly munkaerőhöz illő kulcstartóval:

2015. december 17., csütörtök

A régi cipőmben érzem magam

Nem mondom, hogy álló nap dolgoztam az elmúlt három napban, de elég sokat, mellette elláttam a már-betegnek-sem-látszó Ákost, és kellően alacsony szinten tartottam a szennyestartó tartalmát és a mosogatni valók halmát. Aztán tegnap délután kicsit kimentünk az udvarra, láttam, amit persze előre sejtettem, hogy egyedül nem olyan buli az sem. Így hát jött az ötlet, és alkottunk egyet (bizonyára a szomszéd is örülne neki, ha látná a melléképülete hátulját):
Közben többször csörgött a telefonom, már előtte az ebédünk is majdnem kihűlt, mert akkor is hívott valaki. A főnököm is bejelentkezett, de amikor a szokásosan bizonytalan hangján ecsetelt valamilyen problémát éppen, ellenálltam a kísértésnek, hogy felajánljam, majd én megpróbálom megoldani. Hahó, mégis csak betegállományban vagyok, jóval kevesebb fizetésért, és minden nap lenyomok egy komplett műszakot (mint a régi szép időben, amit nem véletlenül akartam elhagyni), ez a megoldandó feladat meg már hetek óta ott van nála, miért éppen nekem és éppen most kellene tennem valamit.
Aztán délután, miután a családfő értesített, hogy elcsúszott a munkájával, elbuszoztunk Ábelért is, majd hazaballagtunk. Mikor hazaértünk, Ákos bedurcizott valamin, így csak az öccsével vonultunk fel kicsit játszani, aki nagyon élvezte a kizárólagos figyelmet (ilyenkor szembesülök vele, hogy mennyire kevés az, amit nyújtunk nekik ezen a téren), lelkesen és időnként csücsöri szájjal foglalatoskodott:
Így hát eldöntöttem, hogy ma kikapcsolom a laptopot, hogy még véletlenül se nézzek be újra és újra a levelezésembe, és azt csinálom, amit Ákos és én szeretnénk. Kitakarítok fent. Ja, nem. Játszunk. Még házi feladatot sem kell csinálnunk, mivel a tanítónéni nem dolgozott tegnap, és a másik információs forrásunk lánya is lebetegedett, így - egyszer majd - később kapjuk meg a következő adagot.
Késő délelőtt meglátogatjuk a gyerekorvost is, és remélhetőleg ő is pozitívan vélekedik majd a beteg állapotáról, és abban is bízom, hogy a nem-beteg megelőző gyógyszerezését is abbahagyhassuk, mert szegényt már egy Kinder tojással is nehezen tudjuk rávenni az öklöndöztető antibiotikum bevételére.
Holnap pedig, ha minden igaz, kettesben megyünk dolgozni hű kísérőmmel.

2015. december 15., kedd

Csípjük egymást

Kívánságot teljesítő aranyhalak márpedig léteznek. Duci borítékot hozott ma a postás, benne kézzel kötött sállal:
Köszönöm, Lazac! :-)

Meghosszabbodott téli szünet

Nem tudom, hogy csak számomra volt-e meglepő, de a skarlát, mint olyan, még létezik. Már egy hete tudom, akkor derült ki a szomszéd kislányról, hogy skarlátos. Pénteki torokfájással kezdődött, aztán egy viszonylag csendes és eseménytelen, fájdalomtól mentes hétvége után hétfőre jött a sűrűje lázzal, akkor vitték a szomszédasszonyék orvoshoz. A pénteket megelőző csütörtök este nálunk jártak vendégségben. Aztán persze jöhetett máshonnan is a nyavalya, mint kiderült, az osztályban nem Ákos volt az első, aki elkapta. Nem teljesen a nagykönyv szerint esett bele, nála a láz hamarabb jelentkezett, és mostanra, amikor a pöttyök kijöttek és lázasnak kellene lennie, már sokkal jobban van. A lényeg, hogy idén már nem megy suliba, kihagyja a karácsony előtti iskolai mókázást. Ezért nagyon sajnálom, és magamat is, amiért bár kiírattam magam vele, mégis dolgozom itthonról. És Ábelt is sajnálom, mert megelőzésként antibiotikumot szed ő is, és halkan szurkolok, hogy tényleg megelőzzük a bajt. Egyébként ő is mondogatja, hogy fáj a torka, de amíg a keresztkérdésre, hogy pontosan hol fáj, a pocakjára mutat, talán nincs nagy gond.
Na, de ha már így alakult, nincs mit tenni, és az az asztal, amin vasárnap délután még mézeskalács-tészta nyújtódott, irodává és iskolapaddá vált. Ákossal átvettük tegnap a szombati tananyagot (mégis csak kiélhetem magam tanítónőként):
 Az iskolai könyvek és az én munkámhoz szükséges papírok jól megférnek egymás mellett:
Mondom, szerencsére már jól van, így azért könnyebb volt a napunk, és a jól megérdemelt filmemet is meg tudtam nézni. Vérszemet kaptam a hosszabb itthonlét gondolatától, lehet, hogy felmászok ma a létrára, és még az ünnepek előtti függönymosást is abszolválom, amire igazán nem sok esélyt láttam korábban. De ezt azért még megfontolom, például a tériszonyomra tekintettel. A hét második felében vár még rám egy karácsonyi céges vacsora, és tervezek egy céges kiruccanást is Ákossal, csak hogy érezzék a törődést a kollégák is. És közben örülök, hogy nem karácsonyra jött ki a betegség, és csendben szurkolok, hogy Ábelnél se jelentkezzenek a tünetek.

2015. december 14., hétfő

Egészségügyi helyzet a Futrinka utcában

Ábel, akit csütörtökön egy rókázás után SOS kellett hazahoznunk, hozta a nagykönyv szerinti szülőt beijesztős, majd lógva hagyós formát: azóta sincs semmi baja, és három tömény, itthon töltött nap után, amiből kettőn, hiába kapacitáltuk, az orrát sem dugta ki a hidegbe, - úgy tűnik - már ő sem bánja, hogy mehet óvodába. Segített a lelkesedése felszításában az is, hogy beharangoztuk, ma a Kolompos együttessel buliznak az ovisok.
Ákos viszont, mivel már szombaton hajnali ötkor lázasan és - a lelkiállapotát tekintve minden bizonnyal - erős torokfájással ébredt, és ez azóta is kitart nála, ma sem megy sehova. Az utóbbi két télen nem volt beteg, úgy tűnik, ezt a vírust most nagyon benyalta, és mivel nem lázas típus, - hozzám hasonlóan - a láztól és a fájdalomtól totálisan kikészül. A lázcsillapító szerencsére hat, de pár óra után újra felszökik, jön a fájdalom és a vacogós hidegrázás.
Szombaton, amíg én letoltam egy teljes napot (mert a munkahelyemen a vezetők érthetetlen módon nem cserélték meg a rövidebb pénteket és a csütörtököt pótló hosszabb szombatot), a családfő itthon teljesített szolgálatot. Azt tudta, hogy a szabadsága ismét nem róla fog szólni, de egy darab Ábelre számított előzetesen, ehhez képest jött egy beteg Ákos is. Én magam sem hittem volna, pedig tudom, hogy csodákra képes időnként, de este - miután déltől egy röpke négyórás szűkkörű karácsonyi partyn is részt vettem, amit bár munkám lett volna bőven, az egység vezetőjeként nem hagyhattam ott - egy kiporszívózott, felmosott házba, kitisztított fürdőszobába értem haza, meleg vacsora várt és a hűtőben pedig begyúrt mézeskalácstésztát találtam. A vasárnapunk is viszonylag csendesen telt (mivel az egészségi állapotokra tekintettel a lovaglást is lemondtuk), a családfő elvitte kicsit vásárolni a pörgős kicsit, én meg két mosás között megfőztem a szenvedő nagy kedvenc levesét, hátha abból jóízűbben falatozik.
Délután sorra került a mézessüti-sütés is, amit a családfő megosztott a Facebookos ismerőseivel is:
Volt olyan kedves, hogy nem tette közzé, jómagam majdnem az egészet végigaludtam, én is csak nektek árulom el, de psszt! Ahogy a képeken is látszik, Ábel inkább menedzselte a dolgot (tiszta anyja ez a gyerek), Ákos viszont a lázcsillapító áldásos hatásának köszönhetően aktív részt vállalt belőle. (A vírusok ugye nem sülnek ilyenkor bele?) Mondjuk az utolsó négy adagot már én sütöttem ki, mert a családfő elfutott a gyógyszeres ládikát feltölteni, akkor ugye tekinthetjük úgy, hogy kivettem a részem belőle.
Mára már csendesebb lesz a ház, Ákosnak a gyógyulás az elsődleges feladata, pótoljuk a szombati leckéket, egyébként én - ha éppen nem igényel - igyekszem megnézni egy filmet, amit a hétvégén vettem fel a munkáimat intézni, amiket szombaton előrelátóan beledobáltam egy zacskóba még a hazaindulásom előtt.

2015. december 13., vasárnap

Gyerekszáj II./19.

Egy kicsit rendhagyó módon.
Amikor Ákos szombat reggel lázasan, torokfájósan ébredt, és láthatóan megviselt volt, egyértelművé vált, hogy kihagyja az iskolát. Ő az a tipikus férfi beteg, látványosan szenved, és így mi is látványosabban sajnáljuk. (Jó, igazán engem tud nagyon megvezetni maga mellé állítani ebben.) Ábel teljesen másképp viseli a betegséget, és bár érte is nagyon tudunk aggódni, de ő valahogy hamarabb feláll. Mielőtt indultam volna dolgozni, még igyekeztem Ábel lelkére beszélni, miszerint Ákos beteg, nem érzi jól magát, legyen szíves erre tekintettel lenni, mire ő védekezően: "- Nem én voltam!"  De aztán megnyugtattam, hogy nem ő a hibás, csak kérem, hogy viselkedjen jól napközben.
Először jót röhögtem a reakcióján, de aztán egész nap ez motoszkált a fejemben. Mondják, hogy ha egy gyereket ilyennek, vagy olyannak látjuk, és ezt ő leveszi, önkéntelenül ahhoz a képhez igazodik. Vajon elkönyveltük őt a "rosszabb" gyerekünknek, és már ennek a hatását érezzük rajta? Ha igen, sürgősen irányt kell váltanunk.

2015. december 12., szombat

Na, ezt nem gondoltuk volna

Mivel a torokfájás tegnap reggel fél 7-re elmúlt, és a kérdésemre, hogy biztosan akar-e iskolába menni, némileg döbbent (a kérdésen) és lelkes (az iskolába menetelt illetően) választ kaptam, mégis csak elengedtük Ákost. A lelkére kötöttem, hogy ha mégsem érezné magát jól, szóljon a tanítónéninek, mert - milyen csodálatos véletlen - egész nap itthon leszek Ábellel, és mivel kb. 20 méterre van a kapunktól az iskola kapuja, bármikor érte tudok menni. Ábel egész nap vígan elvolt, se róka koma, se más nem látogatta meg, bár a szokásosnál sápadtabb és nyúzottabb volt az arca, és délre visszajött a határfeszegetős énje is. Már kezdtem megnyugodni, amikor délután fél 4 után egy fejfájós és vacogó szájú gyereket hozott haza az apja az iskolából. Amíg én átöltöztettem, lefektettem, betakargattam, a Családfő felhívta a logopédus nénit (aki nagyon képben volt, kérdezte, hogy sikerült a nagymamás hétvége, és anyuka kezéről lekerült-e a gipsz), hogy ma sem találkozunk. Ákos aludt kemény 10 percet, és jobban lett, evett a hányós öccse kedvéért főzött húslevesből, majd egy félóra múlva közölte, hogy most már vacsorázna. A korai ébredésre tekintettel korai zuhanyzás után ment az ágyába, majd este 10 körül lejött torokfájásra panaszkodva. Szerintem ma már nem engedjük sehova.
Még a vacsora előtt, közvetlenül azután, hogy jobban lett, elmesélte, hogy aznap kék szirmot kapott a viselkedése miatt. Az a legrosszabb szín (vagyis a fekete a leges-legrosszabb, de azt, ahogy a tanítónénit idézi, és ilyenkor még a hangsúlya is emlékeztet az övére, már annyira, de annyira rossz gyereket jelent, hogy bízik benne, soha senkinek nem kell kiosztania). A kérdésre, hogy mégis mit tett ezért (hetek óta nem volt kék napja), kiderült, hogy az osztály rosszai közé keveredve beállva az egyik "főnököt" segítette abban, hogy elkapjon gyerekeket. Arról, hogy Á. az elkapottakat, majd a földre juttatottakat megrugdosta, csak remélni tudom, hogy nem volt teljesen igaz. A többiek ezért beírást kaptak, ő nem - nyugtatott meg. Már az ágyban volt, amikor a Családfő az üzenőfüzetében azt olvasta, hogy "Ákos ma a társaival verekedett.", fel is rongyolt utána, hogy ha nem kapott beírást, akkor ez itt mi, de azt a választ kapta, hogy az igazi beírás bekerül az elektronikus naplóba. Hittük is, meg nem is, és egész este vártuk az értesítést az e-naplóból, de tényleg nem érkezett semmi.
Már futottunk egy kört azon, hogy ha őt bántják, neki hogyan esik, és mit gondol ezek után, a többi bántottnak hogyan esik, és biztos, hogy a bántók közé akar-e tartozni (elképzelni sem tudom, hogy ez a gyerek, aki a 3,5 évvel fiatalabb öccsétől sem tudja sokszor megvédeni magát, hogyan vehetett ilyenben részt), de azt hiszem, lesz még ez téma ma-holnap és akár utána is. Bár a négyes magatartásjegyek soha nem ráztak meg bennünket, főleg, amíg a szorgalma ötös, de nagyon nem szeretném, ha ebbe az irányba menne el. Még akkor sem, ha azt is hiszi, hogy ez az ára annak, hogy ne ő legyen az üldözött. Bár az sem jó. De csak van valami középút...

2015. december 11., péntek

Az utolsókat rúgjuk

Egész szépen összeállt a következő két hét a fejünkben: dolgozunk még egy-két hetet (én konkrétan végigviszem azokat a feladatokat, amiket még lehet, és tervezett ütemezésnek köszönhetően napról napra enyhül a tennivalók szorítása), részt veszek két céges karácsonyi ünnepségen (a zalai meghívásra inkább nemet mondtam), a hétvégéken takarítgatunk valamennyit, hogy a karácsonyfánk méltó helyre kerülhessen (de legalább a minimál szintig igyekszünk eljutni), az iskolásnak, akinek a téli szünete hamarabb kezdődik, az elhelyezését megoldjuk (konkrétan abban az örömteli lehetőségben részesül, hogy egy napot jöhet velem dolgozni, másnap pedig a fodrászhoz is elkísérhet), az óvodás a harmadik napon csatlakozhat hozzánk (addig gondosan titkoljuk előle, hogy az iskolás már nem iskolába indul reggelente), a családfő pedig, aki sokat jár munkája közben erre, meg arra, igyekszik megszerezni a két hiányzó ajándékot rokongyerekeknek (az egyik közülük rojtos, hasított bőr női táska a kiskamasz keresztlányunknak), majd 23-án leteszi a lantot.
Mindezek után összecsomagolunk, és december 24-én leutazunk a rokonsághoz, ahonnan három tömény nap után jövünk haza pihenni.

Ehhez képest a helyzet a következő:
Szerdán öt percen belül kaptam két olyan hírt is, hogy ma meg kell jelennem a velem egyszintű kolléganőmmel a legfelsőbb testület ülésén, hogy adott napirendnél szétcincálhassanak, ha úgy tartja kedvük kéznél legyünk, illetve a jövő héten kedden én is megyek egy küldöttség részeként Zalaegerszegre. Újratervezés.
A csütörtök jó részét egy tömény online marketinges képzésen töltöttem, aminek köszönhetően elindult a fejemben a vezérhangya, miket kellene tennünk e téren, és legalább a tudást tovább kellene adnom a velem együttgondolkodó kolléganőnek, hogy januárban nekiállhassunk. Újratervezés.
A képzés utolsó előtti szünetében érkezett a Családfő sms-e, hogy Ábel odarókázott az óvodában az asztalra ebéd közben. Amikor felhívtam, mondta, semmi gond, mindjárt befejezi az éppen végzett munkáját, és megy a betegünkért, de a pénteket nekem kellene megoldanom. A következő szünetben én is elindultam haza (eleresztve végleg a gondolatot, hogy ha időben végzek talán mégis csak nekivágok az útnak egy szívemnek kedves könyvbemutatóra), útközben felhívtam a főnökömet, hogy a mai cincáláson nem tudok megjelenni, de szombaton már megyek, mert akkor az amúgy is szabadságon lévő apa levált. Itthon egy kicsit sápadt, de betegnek nem tűnő gyerek fogadott, aki fennhangon bizonygatta, hogy ő lázas, de legalábbis lázas volt. (Nem volt az.) Újratervezés.
A Családfő, amikor hazaértem, elrohant bevásárolni, hogy főzhessek húslevest a majdnem-betegnek, amivel felborítottuk a hétvégi menütervet. Újratervezés.
A poszt írásának kezdetekor (4.52-kor) megjelent Ákos, akivel suli után logopédushoz készültünk, vasárnap pedig lovagolni, hogy fáj a torka és füle. Újratervezés?
A rojtos csajos táska beszerzésével még sehol nem állunk, mert úgy tűnik, sehol nem lehet kapni. Újratervezés?

2015. december 9., szerda

2015. december 8., kedd

Gyerekszáj CXL.

Avagy hogyan bukjunk le majdnem.
Ákos, most hogy véget ért az elnyújtott születésnapi körforgás és a Mikulással is több alkalommal találkozhatott, teljes erejével a következő alkalomra, a karácsonyra koncentrál. Elő is vette rögtön a Lego-s katalógust, alaposan végignézegette, majd kihozta és végig is mutogatta, minek örülne. Amikor a végére ért, meg is jegyeztem, hogy ez kb. a kocsink ára. Mire ő döbbenten nézett rám, mit beszélek én: "Nem azt kértem, hogy vegyétek meg, hanem ezt szeretnék kapni. A Jézuskától!"
Ja, az más, akkor nem a mi pénztárcánk bánja!

2015. december 7., hétfő

Mikulás napja

Szombaton estefelé már érződött a fiúkon (és itt elsősorban Ábelre gondolok), hogy egész nap nem voltak kint, és bár mama is említette, hogy benne is felmerült, meg kellene őket futtatni, de mivel mi  elmenekültünk a kétszemélyes programunkra, és ez szóba sem került, magától nem vitte ki őket. Vasárnap reggel már láttuk, muszáj lesz a szabad levegőn némi időt eltölteni velük. Így amikor indultunk mamával a vonathoz, őket is megnyertem kísérőnek, hazafelé pedig (útközben végig küzdve, hogy ne aludjon el a hétvégén már aludni nem hajlandó gyermekünk) megálltunk a kerületi adventi vásáron, és fagyoskodtunk egy sort:
 
Ebéd és csendes pihenő után pedig felkerekedtünk, és meglátogattuk Ákos bölcsis-ovis-iskolás kis barátnőjét családostul. A nagyoknak már gyanús, hogy amikor így december elején náluk vendégeskedünk, érdekes módon valahogy mindig megjelenik a Mikulás (emlegették is a napokban), de még nem teljesen állt nekik össze a kép, és olyan áhítattal álltak a nagyszakállú előtt, aki nagyon jólértesült volt azzal kapcsolatosan, hogy ők miben jók és miben kellene esetleg változniuk, hogy talán még azt is elhitték, tényleg látja őket egész évben az ablakból.
Amíg egyesek megadták a módját és hihetetlenül odaadóan csüngtek a szaván...
 ...addig kettesek a háttérben levágtak egy önálló showt:
Természetesen a piros zsákok megnyitására mindenki felélénkült, míg Ákos rutinosan addig állt a közelben, amíg láthatóan nem ürült ki a puttony (és volt mit osztogatni, mivel az ismerős anyuka álnok módon nem tartotta be, amiben megállapodtunk, és gondolt a mi gyerekeinkre)...
 ...még Ábel is igen érdeklődőn tekingetett a zsák mélyére, sőt még énekelni is hajlandó volt érte:
Az Ábelnek hozott éhes békák játék telitalálatnak bizonyult, mindenki azzal akart játszani, az egyik béka átmenetileg meg is adta magát a kifejtett erőnek köszönhetően, így az ő egyéb édességes csomagjai még kibontásra sem kerültek. Nem baj, úgyis túl sok volt a jóból, így meg ha jól gazdálkodunk, a tartalmuk kitart a következő két hétre.

2015. december 5., szombat

Tevékeny egy nap volt ez is

Miután Ábel ma reggel fél öt óta pörög, én pedig megjártam két bevásárlóközpontot mamával, majd a Családfővel (jó, az utóbbit felfoghatjuk egy második randinak is), csak halkan visszaszámolok a fürdetésig, és jól megérdemelt csendes estéig.
Eléggé elégedett vagyok magunkkal. Költöttünk ma sok pénzt. Vásároltunk ma sokat, de szinte csak azt, ami a listánkon szerepelt. Kivételesen nem csak kisméretű kisfiú ruhák és játékok kerültek a kosarakba, bár a ruhás üzletben, miután szétválva viszonylag gyorsan körbejártuk a női és a férfi részlegeket, természetesen a gyerekruhák között futottunk újra össze (én tudatosan kanyarodtam arrafelé nézelődni, a Családfő pedig tudta, hogy ott kell keresnie), és még könyvesboltban is jártunk, ahol összeszorított fogakkal célirányosan megközelítettem a kiszemelt (természetesen gyerek)könyvet és amíg elvergődtem a kasszáig, nem néztem sem jobbra, sem balra, különben még mindig ott válogatnék.
Estére terveztünk némi adventi vásározást vásárban nézelődést és szabadtéri koncertet. De úgy sejtjük, úgysem lesz erőnk kimozdulni, így marad a gyerekeket lenyom, kanapén lábat fel, és öt percen belül alszom formáció.

Update:
Ez meg majdnem lemaradt. Nem is annyira a beszerzett anyagi javaknak örültünk, hanem ennek:
Mindezt nyugalomban, elmélázva, mint a felnőttek.

Széllelbélelt családi péntek

Amikor pénteken délután kétségbeesve hívtam fel a Családfőt, hogy elveszett az anyám anyukám, és összerakta, mit műveltünk mi ketten, nem mondta, de szerintem gondolta, hogy volt kitől örökölnöm. Én, a valaha józan, a valaha megfontolt, a valaha mindenre gondoló tudok ám produkálni furcsaságokat. Betudom annak, hogy túl sok mindenen jár az agyam. Báááár, anyu is bőven tett érte, hogy már azt se tudjam, merre az előre.
Úgy kezdődött, hogy valamikor két-három hete megemlítette, ezen a hétvégén feljönne hozzánk. Kellemes meglepetés volt, mert nem gondoltam, hogy a karácsonyi őrület együttlét előtt még találkozunk. De hát a nagymama-szív néha produkál csodákat. Aztán volt mindenféle variáció:
- nem biztos, hogy most jön,
- jön pénteken kora délután, és szombaton dél körül megy,
- jön szombaton és vasárnap délelőtt megy,
- jön pénteken este és vasárnap reggel megy...
Mi az utóbbihoz alkalmazkodtunk, és összelegóztuk a péntek délutánunkat, sőt az egész hétvégét (mikor megy egyikünk hova és kivel, amíg a másikunk máshova és mással). Aztán csütörtökön felhívott boldogan, hogy megvette a vonatjegyet arra a vonatra, ami kora délután érkezik. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy melyikünknek ment el az esze melyikünk nem emlékszik jól, aztán megnyugtatott, hogy még tudja, milyen évet írunk mégis csak ő módosított a menetrenden. Így hát újraterveztünk ismét (logopédust mégis lemondtam, kocsit reggel magamhoz vontam). Valamikor késő délelőtt megcsörgetett, hogy már a vonaton ül (így szoktuk, hogy tudjam, biztosan elérte, és onnan még egyszer kiszámolom, mikor érkezik). Éppen a főnököm környékén lebzseltem (hátha nem munkaidő vége előtt félórával talál meg valami sürgős feladattal), így nem sokat gondolkodtam a híváson. Aztán miután a munkaidőm utolsó kb. egy óráját fecsegéssel és hírek olvasásával eltöltöttem és ráérősen elsétáltam a kocsihoz, közben azon gondolkodtam, hogy milyen messze lakunk a családomtól, és milyen hosszú az út a hozzánk otthonról érkezőknek, anyu is például már több mint három órája úton van, megszólalt bennem a vészcsengő. Akkor jöttem rá, hogy anyu egy, a tervezettnél korábban induló vonatról hívott, és ha jól számolom, közel egy órája várakozik rám a pályaudvar mellett. Az, hogy én nem szoktam késni, kieshetett a fejéből, mert nem csörgött rám. Én meg hiába próbáltam hívogatni, nem vette fel a telefonját. Ekkor támadtam le a Családfőt, nem mintha bármit is tudott volna segíteni. Végül minden jól végződött, félórával később egy kockára fagyott, a figyeléstől kiguvadt szemű mamát szedtem össze, akivel - nagy örömet szerezve - elmentünk az unokákért a megfelelő intézményekbe. Majd miután mindenkit leraktam otthon, elindultam a hétvégi nagy bevásárlásba csapó Családfőért, és ráérősen összeszedegettük, amire szükségünk volt. Miután ebben az évben kb. kétszer voltunk kettesben, a Spar-os kalandunkat felfogtuk egy randinak.
Miután egyesek még nem tudják, melyik napon hanyadikát írunk, boldogan készülődtek a ma reggelre:

Készítettünk ki kekszet és tejet is, és ma reggelre megérkezett mama Mikulása. Még jó, hogy ő nem tévesztette el a vonatot.

2015. december 4., péntek

Levélke - SOS!

Kedves Mikulás!
Igen, tudom, hogy nem feltétlenül helyes úgy motiválni egy gyereket, hogy beígérünk neki 10 ötösönként valami apróságot. De mi már beleestünk ebbe a csapdába, így neked is el kell ezt fogadnod. Igazad van abban is, hogy amikor az októberi jó kis indulás után (aminek köszönhetően egy robottal tértünk haza a bolhapiacról, bár megjegyzem, az a robot - látva Ákos vágyakozó arcát - valószínűleg ötösök nélkül is hazajött volna velünk) novembertől tiszta lappal újrakezdtük a sort, és a következő 10 ötös után beígértünk egy intelligens gyurmát, nem gondoltuk volna, hogy így felgyorsulnak a dolgok. Mi magunk sem vettük komolyan ezt az új őrületet addig, amíg Ákos haza nem tért az iskolából egy picike gyurmadarabbal, ami az osztálytársáéról esett le az asztal alá, és ahova ő a senkinek nem kellő darabkáért - bizonyítva, mennyire vágyik rá - nem volt rest bemászni. Akkor jöttünk rá, hogy ez most nagyon komoly nála. Azt hittük, hogy amikor te érkezel hozzánk, nagy örömet szerezhetsz ezzel a szülői szemmel nem túl vonzó ajándékkal, és még arról is lemondtunk, hogy a kellemes meglepetésért nekünk mondjon köszönetet, és átengedtük neked a dicsőséget. De csak szólok, hogy az utóbbi napokban sorra jöttek az e-naplós üzenetek (igen, már én is eljutottam odáig, hogy minden üzenetet jelző hangra összerándultam), és bekövetkezett az, amitől tartottunk; Ákos mindössze öt hét alatt megkapta a tizedik, sőt tizenegyedik ötösét. Nem, szerintem sem lenne tisztességes a közben becsúszott két négyes miatt kettőt levonni belőle, így el kell ismernünk, elérte a kitűzött a célt.
Így hát, kedves Mikulás, le kell mondanod a dicsőségről, a gyurmát mégis csak tőlünk kapja meg, mert kiérdemelte. Te pedig kapd össze magad, és a következő két napban találj ki valami mást a csomagba! (Ja, és azon is gondolkodj el, hogy az Ábelével mit kezdjünk: neki még te is átadhatod, mi meg valahogy megoldjuk, hogy ne érezze magát elhanyagolva, amiért a bátyjának hamarabb jár a szörny az áhított ajándék, de ez a mai nap most az ügyes kisiskolásokról szól.)
Üdvözöllek: a szintén büszke apa nevében is.

Ui.: Most jut eszembe, hogy lapul a szekrényben egy Uno kártyapakli, amit még az előrelátó Fogtündér szerzett be. Mit szólsz az ötlethez? Leboltolhatjátok.

2015. december 3., csütörtök

Nyúlalom = Meki

Vagy valami hasonló. Időnként, ha Jucinak kell ezt-azt venni, és úgy alakul, hogy mindannyian megyünk, kihasználjuk az alkalmat a közeli Mekiben egy látogatásra. Napközben terveztem, hogy majd jól megnézem, milyen busszal tudok eljutni odáig, aztán majd találkozunk ott a család férfitagjaival, de ez a munkamennyiségre tekintettel elmaradt, és - mivel a Családfő eléggé szeret, de az is lehet, hogy a bkv-s kalandjaimat látva csak nem akart kockáztatni - nem is volt végül szükség utazgatásra, mert megleptek azzal, hogy értem jöttek.
Így a fiúk is kipróbálták nálunk a wc-t láthatták végre az új irodámat:
Aztán minden idők legnyugisabb vacsoráját is elköltöttük a gyorsétteremben. Már odafelé is viszonylag csend volt a kocsiban, és az okát is tudjuk, mert bár sokat járunk mindenfelé, de általában napközben és akkor is a városból kifelé indulunk el, az ilyen ritka alkalmakkor mindig sok néznivalójuk akad. A zen-állapot később is kitartott, maga a Családfő is megjegyezte, hogy nem is emlékszik arra, mikor voltunk utoljára ilyen ráérősek, és amikor elfutott először alomért, majd visszatérve - a soha nem látott nyugalmat meglátva - vérszemet is kapott, és még a szomszéd üzletbe is beugrott mosógépet nézni. Az asztalunknál még ezután is csak egy kisimult arcú, gyermekeivel csevegő anya derű és nyugalom várta, viszont óvva intett attól, hogy egyetlen este tapasztalatai alapján messzemenő következtetéseket vonjak le például azzal kapcsolatosan, hogy a gyerekeink lehiggadtak, és innentől étterem-érettnek minősíthetjük őket. Hát, jó, biztos igaza van, de hadd legyen már egy kicsit optimista.

2015. december 2., szerda

Kalandozós

Az már biztos, hogy valamelyik előző életemben kalandornő kalandozó-felfedező lehettem. Vagy csak szimplán nem vagyok normális.  Bár a sebészorvos, aki saját bevallása szerint nem tud mit kezdeni a kezemmel, és még egy hét gipszre ítélt, biztosan nem úgy gondolta a gipsz fokozatos elhagyását és ezzel párhuzamosan a fokozatos terhelést, hogy a kedd reggeli esőre tekintettel a kezemet gipszemet csak berakom a táskába, és csak a munkahelyemen köttetem vissza, de most így tettem. Akár autóval is mehettem volna dolgozni, de nem volt szívem a Családfőtől ilyen hirtelen visszaszerezni a járművet. Így maradtak a kalandos utazások.
Az előző autónélküliségben (ami persze szintén téli időszakra esett, és sötétben jöttem és mentem) munkába járás és hazajutás címén még elég sokat kóvályogtam erre-arra, aztán mostanra megtaláltam a viszonylag kiszámítható útvonalat, ami már egy hete stabilan működik.Aztán - ki érti, miért történik ez velem mindig - jön egy kattanás az agyamban, és a járt utat ismét lecserélem valami bizonytalanra. Most is az történt, hogy a bejáratott busz az orrom előtt ment el, és amikor előző napon is így jártam, beugrott a másik járat, amivel korábban próbálkoztam, és megfordulva még láttam, hogy éppen elsuhan az is. Ha valaki figyelt akkor, láthatta ahogy a kiszemelt buszmegálló felé elindulok, a kereszteződésnél megtorpanok, tehetetlenül nézek az elsuhanó járat után, majd visszafordulok, újra megtorpanok, újra tehetetlenül nézek egy másik elsuhanó után... aztán megadóan az eredeti irányba fordulok. Most viszont úgy döntöttem, hogy felveszem a harcot a tömegközlekedés mumusával, és azért is más útvonalon közelítem meg az otthonunkat. Vártam ott egy jó ideig, közben érzékeltem azt is, hogy az eredeti járatom ismét elhalad mögöttem, és végre megérkezett az is, ami mellett letettem a voksom. Rögtön rájöttem, hogy ez a jármű kisebb is, mint a másik, az álmosító ringás helyett a sofőrje is gyorsabban hajt, ami esernyővel, gipsszel nem könnyíti meg a kapaszkodást, de végül felszabadult egy ülés a közelemben, ahova - miután rájöttem, hogy az előző hányattatásom idején is azért mondtam le erről a variációról, mert hazafelé mindig csak megközelíti az áhított célt, és ha nem akarok a sötétben még egy túlélő gyalogtúrát is lenyomni, muszáj még egyszer átszállnom, így - lehuppanva beüzemeltem az előrelátó Családfő által a telefonomra rakott BKK-applikációt. Felváltva nyomkodtam és a megállókat mutató táblát bűvöltem, amíg ki nem dobta a telefonom azt a megoldást, amivel már kísérleteztem anno, és ismét jött az aha-érzés, hogy mégsem volt ez jó választás. Nagy nehezen kilogikáztam, hol kell átszállnom, és már a következőre vártam, amikor már rég' otthon kellett volna lennem írtam egy üzenetet a Családfőnek, hogy kicsit eltévedtem, de már irányban vagyok. Jött a busz, olyan utakon jártam, ahol egyébként nem szoktam, várost néztem, majd már az ismerősebb környezetben ismét átszálltam. Így sikerült az egyórás út helyett egy másfélórásat abszolválnom. Viszont ismét láttam azt a környéket is, ahova még a boldog albérletes időszakomban havonta jártam ki az aktuális bérleti díjat kifizetni, és ami kb. fél napot vett el mindig az életemből, közben felidéztem az ablak nélküli kb. 22 nm-es bérelt lukban lakásban töltött éveimet, és újra fiatalnak éreztem magam. Tiszta nyereség, nem?!

2015. december 1., kedd

Várakozós

Nem szeretnék a szüleimmel igazságtalan lenni, mert egyrészt az egy más világ volt, meg - ahogy nem egyszer kiderült - néha alapdolgokra nem emlékszem a gyerekkoromból (amire a három évvel fiatalabb húgom meg igen), így lehet, hogy volt a karácsony előtti szekrényekben kutatáson kívül (amit tökélyre fejlesztettünk, de amikor egyszer megtaláltuk előre az ajándékunkat, már nem esett olyan jól) más izgalom is. De azt hiszem, az a lelki töltet, a hangolódás, a rákészülődés kimerült az ajándékok idő előtti megtalálásának (részükről) megakadályozásában / (részünkről) megkísérlésében, aztán az ünnep meg kimerült a sok kajában, a végeláthatatlan rokonlátogatásokban (ami azért önmagában mégis csak pozitívum volt, mert a felnőttek is ráérősebbek voltak ezekben a napokban), és ha szerencsénk volt, viszonylag békében teltek a napok. Később, felnőttként már azért többet tudtunk tenni mi is ezért a békéért (addig az ominózus esetig, amikor már szintén felnőttként öcsémmel ketten próbáltuk a fára felhelyezni az anyu által vásárolt, ellenőrizhetetlen eredetű, de a boltinál olcsóbb égősort, ami a kezünkben füstölt el, és az ijedelem elmúlása után szállóigévé vált, hogy a család idő előtti kihalását megelőzendő csak olyan izzót használunk, de legalábbis egyszerre csak egyikünk, amit nem ő szerzett be). Az biztos, hogy a karácsony előtti lakásfeldíszítés (de a húsvéti is), illetve az, ami belül ezzel jár, már felnőtt koromban jött, és nem, nem engedtem belőle akkor sem, amikor egyedül éltem. Volt olyan év, hogy a lakásba, ahol egyedül éltem, szenteste előtti napon megvettem a karácsonyfát (és a nem sokkal előtte megismert Családfő segített felcipelni, amit azóta is emlegetünk), fel is díszítettem, aztán másnap reggel hazautaztam, de tudtam, hogy vár itt engem egy saját is. Emlékszem, anyu mindig csodálkozott, majd ezt is elkönyvelte a furcsaságaim egyikének, ahogy azt is megjegyezte egyszer, hogy mennyire tetszik neki, tavasszal mindig veszek (aluljáróbeli öreg néniktől) színes kis csokrokat, csak mert szép és jó ránézni, de a hangjában ott volt a "kire ütött ez a gyerek"-felhang is.
De ezek csak kisebb próbálkozások voltak a "szép ünneplésre" (már arra, amit ez számomra jelent), és igazán értelmet ez ez egész akkor nyert, amikor "saját családom" lett, és úgy éreztem, végre van kinek és kiért. A Családfő igazán jól visel mindent, amit megálmodok, és saját bevallása szerint szereti, ha kitalálok neki esti programokat meglepetéseket, sőt külön öröm vele előző este általában röhögcsélve stikában készülődni, amire aztán az egyik, majd most már mindkét gyerek rácsodálkozhat. Szívem szerint a karácsonyfa is így díszítődne, de egy-két családi alkalommal már látták, hogy ezt mi csináljuk (például amikor a húgomékkal a család másik ágára tekintettel előbbre hoztuk ünneplést), sőt olyan is volt, hogy - akkor még csak Ákos egyedül - éppen aznap hagyta ki a délutáni alvást, amikor megleptük volna egy szépen feldíszített fával, így erről a részéről lemondtunk, és inkább együtt csináljuk.
Az adventi időszak izgalma eddig kimerült az adventi csokis naptárak ablakainak nyitogatásában (és mivel egy szülő tudja, hogy a gyerek lelki fejlődése mellett a testi is nagyon fontos, és minden áldott nap el is mondja, hogy csak akkor nyílik ki a csokis ablak, ha szépen vacsoráznak, az ebadták egyfajta plusz hozadékként abban a 24 napban igen jóízűen is ettek). Bár egy-két éve tettem már gondolati kísérletet arra, hogy ne csokievésben merüljön ki a hangolódás, de a százhuszadik apró játék arcukba tolása nem volt annyira vonzó, hogy a nyakamba vegyem a boltokat, és beszerezzek belőlük - most már - 48 darabot. Így is túl sokat kapnak bizbaszokat, és bár a csillagokat is lehoznánk nekik onnan fentről, mégsem kéne őket tovább hergelni ajándékdömpinggel. Most viszont a szokásos csokis ablakok mellett olyat találtam, ami igazán feldobott, és lelkes lettem. Mától 24 adventi mese és vers vár a sorára a kis zsebekben, és nagyon-nagyon remélem, hogy az időnként megzabolázhatatlan Ábel nem szedegeti ki őket idő előtt végigcsináljuk: mi minden este tudunk rá időt szakítani, hogy elolvassuk nekik, ők pedig úgy fogadják, ahogyan reméljük: várakozva és örömmel.

2015. november 29., vasárnap

Alkotós

Ha már kevesebb a kintlét és a program, valamivel le kell kötnünk az ifjúságot. Még a múlt hétvégén, alkotás közben:



És Ábel, aki egyébként nem egy leülős, rajzolgatós, színezgetős típus, az óvodában ilyeneket csinál:



Hangolódás






(a fotókat a Családfő készítette)