2015. január 31., szombat

Mackó és az árnyéka

Az Idétlen időkig című filmben érzem magam (bár magát a filmet szerintem soha az életben nem bírtam végignézni). Nem szeretném, ha minden hétvégénk sanyarú sorsunk felemlegetéséből állna ki, de ha már megint így jártunk, nem tudok szemet hunyni afölött az apróság fölött, hogy immáron négyórányi, főleg szabad levegőn véghez vitt és főleg gyaloglós program után az egész családból csak ketten vagyunk álmosak. És ez a kettő nem az a kettő, amelyiknek illene ettől kipurcannia. A filmmel vont párhuzam egyébként már csak azért is megállja a helyét, mert mi ma az Állatkerti Mackófesztiválon jártunk. Szerencsére szépen sütött nap (bár ez a jövendölés szerint nem annyira szerencsés a tél várható hosszúságára tekintettel), a lábunkat térdig le is jártuk, mindenki boldog és vidám volt. Ezek után mindenki, kivéve a két fiút, csak egy kanapéra ledöglős délutánra vágyna.
Viszont ma újra rácsodálkoztam, hogy milyen nagy már a kicsi is. Már be lehet ülni vele egy félórás bábelőadásra (ja, tényleg, akkor az az ülős félóra lejön a 4 órából), amit végignéz, és be lehet ülni vele egy gyors ebédre (na, akkor még egy félóra mínusz). Végül is, már értem, miért nem alszik, a három órás séta smafu neki.
Családi kép kifejezéstelen arcú anyával:
Vidám gyerekek napsütötte háttérrel:
 Fókalesen:
Időközben hazaérkezett a még csendesnek tűnő házból egy gyors hétvégi bevásárlásra elfutó családfő is. Gondolom, mondanom sem kell, milyen arccal fogadta az élénk gyerekeket.

2015. január 30., péntek

Közlekedek

Mivel az autónk mostanában olyan, mint a nénikék, akik szeretnek az orvoshoz pletyizni járni (csak az ő orvosa a szerelő), idén már másodjára lettem tömegközlekedő. Kezdem úgy érezni, hogy annyira elszoktam már ettől az elmúlt tíz év alatt, hogy nekem ez már soha nem megy csak úgy simán. Viszont sokat tanulok magamról, a világról és az életről:
  • Nincs jó útvonal (50-60 percnél rövidebb idő alatt még soha nem sikerült be- vagy hazajutnom), így ha a cél a minél kevesebb átszállás, a minimum 30-35 megállónyi utazások közben megismerhetek olyan városrészeket, amiket még soha nem láttam előtte. 
  • És mivel a lehetőségek tárháza kifogyhatatlan, én pedig kalandvágyó vagyok, akár minden nap más útvonalat is választhatok, amit meg is teszek és aminek köszönhetően minden napra jut valami eltévedős izgalom.
  • Ha a jó oldalát nézem (miszerint nem a vezetésre kell koncentrálnom) a) ha előrelátóan viszek magammal olvasnivalót, akkor nincs hozzá ülőhelyem, reggel csak bámulni van erőm, délután pedig örülök, ha kapaszkodni tudok, b) ha mást látok olvasni, és a könyve izgalmasan vastagnak tűnik, ha fejre állok, akkor sem tudom a címét elolvasni.
  • A legutálhatóbb közlekedési eszköz a troli, mivel úgy gyorsul, mint a nyavalya, és ha az ember nem kapaszkodik görcsösen rúdba, ülésbe, emberbe, elrepül. 
  • Mondjuk a csuklós busz is tud troli-sebességgel közlekedni, főleg, ha a sofőr vélhetően az aznapi utolsó útját gyűri, ilyenkor már rég' nem a kényelmes állás cél, az ember megelégszik a talpon maradással. 
  • Nincs annál jobb, ha a sok föl- és leszállás közben a ruházat (alsónemű, harisnya, kötött szoknya) egyszerre megindul lefelé, és mivel manapság már a kapuk is zárva vannak a belvárosban, csak egy furgon takarásában lehet az egész hóbelevancot a hosszú kabát leple alatt valamelyest visszarángatni.
  • Nem elég, ha a busz háromjegyű számának két utolsó számjegye stimmel, mert ha az első nem azonos azzal, amit én várok, a családfő derültségére máshol kötök ki. 
  • A csendes, makacs hit abban, hogy a busz, amire várok, biztosan ott áll meg, ahol én állok, csak a tábláját vandálok leszedték, nem feltétlenül hozza meg a várt eredményt, mert ha arrébb sétáltam volna 20 méterrel, nem csak az áhított busz hátulját látnám elszáguldani.
  • Ahogy abban hinni sem célravezető, hogy az újonnan kitalált útvonalhoz keresett busz megállója messzebb van a kereszteződéstől, hiszen az ott a túloldalon, ahol éppen fékez a busz, nem lehet az, mert a térképen valahogy nagyobbnak tűnt a távolság.
  • A telefonra letölthető tömegközlekedési applikáció szuper és pontos, de csak annak segít, aki rutinos tömegközlekedő (tehát nem szorul segítségre) és nem agyalja túl a dolgokat, mert mire jelzi az átszállást, már tovább is haladt az eszköz a megállón, ahol át kellett volna szállni.
Nem tudom, hogy a szerelő tisztában van-e azzal, hogy most tényleg a megígért időre kell elkészülnie a kocsinknak, mert ha menthetetlenül eltévedek, nem lesz, aki kifizesse a munkáját.

2015. január 29., csütörtök

Aminek nem szívesen fültanúja az ember

Egyre többen betegeskednek körülöttünk (a való és a virtuális ismerősök körében is), van itt minden: hányós-hasmenős, bárányhimlős, náthás, influenzás, nagyon-lázas. Mi csak csendben lapítunk, vajon nálunk mikor jelenik meg valamelyik kórság, közben nyomatjuk mindenkinek a vitaminokat, és óvakodunk bármi olyat is kijelenteni, hogy nálunk a fiúk egészségesek, nehogy kihívjuk magunk ellen a sorsot. Közben hálásak vagyunk a rendszerért, ami láthatóan beteg gyereket nem enged be a közösségekbe, ugyanakkor persze tudjuk, hogy sokan kényszerből nem tudják csak úgy egy köhintésre otthon tartani a gyereküket, mert a munkából ilyen apróság miatt nem hiányozhatnak. Lappangási időre meg próbálunk nem gondolni.
Erre tegnap reggel a családfő az óvodában éppen a csoportszoba előtt búcsúzkodik Ákostól, amikor jön az egyik kisfiú és büszkén mondja, hogy éppen most hányt. A családfő figyelmes férfi, szól is rögtön az óvónéninek, nehogy az információ elsikkadjon. Mire az óvónéni a másik óvónéninek: Figyelsz a gyerekekre, amíg felhívom az apukáját? Már reggel is lázasan hozták be.

2015. január 28., szerda

"Jut eszembe"

- Anya, mikor lesz a következő tornaóra?
- Tegnap volt, így a következő 6 nap múlva.
- Jó, akkor szeretném ezt a könyvet bevinni.
- ???
- És megmutatom a hittanos néninek* ezt a képet arról, hogyan alakultak ki az állatok és az ember, hátha nem ismeri. 

(*A hittan szintén kedden van, aznap, amikor a tornaóra is.)

Reggeli problémák

Jön az előbb Ákos feldúltan: "Nem működik a Minimax, pedig a nagymutató már elérte a 12-est." Na, ja, de a kismutató még csak az 5-ösön van... Lehet, hogy írok egy panaszos levelet a TV-csatornának, amiért nem gondolnak a koránkelőkre.

2015. január 26., hétfő

Na, ma sem keltem fel hiába!

430 darab e-mailt kiküldeni szinte semmiség. Az utolsó kattintás után rájönni, hogy az olvasási visszaigazolás bekapcsolva maradt, még szinte vicces is. Egy órával később, a visszaigazolások törölgetése közben észlelni, hogy a levélben megadott határidőkben mindenhol 2014 szerepel 2015 helyett, már nem annyira vicces.
És forrongás közben ezt a képet kapni a hétvégén frissen mosott gyerekoverallról, már újra semmiség:

2015. január 25., vasárnap

Nyugis kis vasárnap (bár még nincs vége)

Nem vagyok egy természetközeli ember, legalábbis esőben, hóban, szélben, havas esőben szívesebben töltöm otthon a napot. Nos, ez a két fiú mellett nem adatik meg túl sűrűn. Viszont, bár a kapunál tovább nem mentünk, mégis feltalálták magukat:
Egy órácska ázás és sárban tocsogás után farkaséhesen vetették magukat az ebédre. Igazi vasárnapi menü készült ma:
Ezek Ákos nagy kedvencei, így mindenből kért bőven:
És most csönd van...

Kerge este

Végül szombaton közvetlenül ebéd előtt, az eső szünetében, mindenki örömére gumicsizmában mégis csak lehetőség nyílt megmártózni a kinti sárban. Ilyen időben az elázott udvaron tényleg nem sok mindent lehet csinálni, azért talán mégsem a focizást kellett volna választaniuk. De sebaj, hétvégénként amúgy is mindig napirendi pont a hét közbeni időjárási körülményektől függetlenül minden áldott héten megfáradt elkoszolódott kabátok mosása, most sem lesz ez másképp. Bónuszként előkeveredett az egész héten betegeskedő szomszéd kislány is, akivel már szemerkélő esőben lovacskáztak is egy keveset, és estek csúszkáltak pár kört, hogy azt hihesse az ember, ez a röpke levegőzés csak mindenkinek jót tett.
A gyerekek hálátlanok, soha nem úgy működnek, ahogy az ember elképzelné és remélné, délutánra a felajánlott foglalatosságok, a palacsintasütés és egyéb jóságok ellenére kezdtek megkergülni. Vacsora magasságában már egyre többször egymásba gabalyodtak, testi épségüket veszélyeztetve pörögtek, végül felosztottuk a kanapét és kiadtuk az ukázt, aki a másik térfelére merészkedik, nagyon-nagyon megjárja.
A mechanizmus beindult: a szülői indulatokra tojó oda sem bagózó Kicsi rendre megszegte a szabályokat, amit a Nagy minden egyes alkalommal a saját eszközeivel meg is torolt jelentett is. A Kicsi erre ütött párat, harapni is készült, de annak mivel a Nagy, tanulva a korábbi ilyen esetekből, már éberebb e tekintetben sikerült elejét venni. Eljutottunk arra a pontra, hogy ennél már az is jobb lenne, ha összeverekednének. Amikor pedig a Nagy térde által először orrba, majd homlokon lett rúgva a Kicsi, aki ezt hangosan panaszkodva elő is adta, az utolsó pici adag türelmem is elfogyott, a mese kikapcsolásával előrevetítettem a mese nélküli lét lehetőségét, mire természetesen az érzékenyebb lelkű Nagy sírásban tört ki.
És akkor jött a Kicsi és felváltva vigasztalta a szomorkodó társát, majd nálam érdeklődött, miért sír a bátyja. Az ítélet (feledve a korábbi orrba és homlokon rúgásokat, és azt is, hogy a testemben neveltem őket születésük előtt) hamar megszületett: "Ana, cúnya! Ana bántotta Atost.", és ezután visszament dünnyögő hangon vigasztalni az addigi ellenfelét.

Nos, legalább a szolidaritás működik, ha nem is mindkét oldalról.

2015. január 24., szombat

A ragozást tessék figyelni!

Apai eszmefuttatás: "Hihetetlen, milyen mocsok idő van. (...) És mindig hétvégére jön az eső. (...) Még ki sem lehet a fiúkat vinni. Mit kezdÜNK velük egész nap? (...) Arra gondoltam, hogy csináltathatNÁNK nekik egy-egy pólót a nyuszi képével. Így hát elmegyEK a Pólusba."

Én pedig úgy gondolom, hogy apa hihetetlenül önfeláldozó.

2015. január 23., péntek

A nyilvántartás nyilvántartása

A hét elején már látszott, hogy végre kiegyensúlyozottabb lesz a leterheltségem, és tegnap hirtelen fel is gyorsultak az események körülöttem. Amellett, hogy az újonnan kapott feladatokban vakon egyedül önerőből el kell igazodnom (és amíg a másik két kolléganő által örökölt bazi nagy rendezvény előkészületeinek megbeszélésén ültem megfigyelőként, csendben hálát adtam a sorsnak, hogy oda maximum csak be kell segítenem, mert valami hihetetlenül sokrétű a feladat), mellette a hetek óta álló ügyeimben is sorba aktivizálódtak a szereplők, és reakciók érkeztek, kérdések fogalmazódtak meg, döntések születtek. Egyik egyeztetésről a másikra rohanva, néha egy telefont felkapva vagy e-mailt megválaszolva amolyan "igen-érzés" futott át rajtam. Végre történik valami, végre rangsorolandó feladatok özönlenek be, végre élek. (Lesz ez még másképp is, amikor a stressztől meg már nem annyira leszek boldog.)

Még előző napon az új feladatomnak köszönhetően megismerkedtem egy informatikus kollégával, aki - miután beszélgetés közben megemlítettem, hogy még nem minden eljárási utat ismerek, hiszen nemrég jöttem ide dolgozni - felcsillanó szemmel jött rá, hogy "aha, akkor te vagy az, akinek az új munkáltatónk miatt óranyilvántartást kell vezetnie". Aztán a délután során kiderült, hogy a nevem összeforrott ezzel az új elvárással, mint az első és eddig egyetlen munkaerőnek az intézmény történetében, akinek bizonyítania kell, hogy szükség van rá, és az elvárásnak megfelelően úttörőként kitalálta és alkalmazza a munkaidő kozmetikázásának kihasználtságának bemutatását célzó módszert. Az új munkáltató legalábbis egy magas testületi ülésen ezt amolyan teide-féle nyilvántartásként említette meg, előre vítetve annak lehetőségét, hogy mások is kénytelenek lesznek a nélkülözhetetlenségüket valamilyen módon igazolni. (És még jó, hogy komolyan vettem, mert mint kiderült, olvassa is a beszámolóimat és az anyagaimat.)
Már látom magam, ahogy tréningeket tartok a kollégáknak, elmagyarázom mi a munkaidő-nyilvántartás lényege, milyen részletezettséggel érdemes ezt vezetni, és a szimpatikusabb fejeknek informálisan megmutatom, hogyan tudnak jó ütemben elvégzett munkákból a későbbi napokra tartalékolni, hogy egy - önhibájukon kívül - átunatkozott napon is elfoglaltnak tűnjenek, Esetleg még azt is megsúgom, hogy ha még fityiszt is akarnak mutatni az elvárásoknak, minden napra írják be azt is, mennyi idejüket vette el az érdemi munkától a nyilvántartás nyilvántartásának vezetése. A tudás továbbadásából meggazdagszom, a nyilvántartás vezetésének módszerét saját rendszerré fejlesztem és felkérésre másokat is oktatok a témában, aztán idővel saját franchise-hálózatot építek ki, ahol már az általam betanított trénerek adják tovább a tudást az arra érdemeseknek, míg én egy távoli tengerpartról ellenőrzöm az üzletmenetet.

2015. január 20., kedd

Feladatelosztás

...avagy hogyan tudja a szakmai vezetőnk a munkahelyen eddig a közvetlen munkatársaimmal felépített emberi kapcsolataimat hazavágni.
Távozó vezető szakmai vezetőnkhöz tartozó feladatainak elosztása hármunk között. Valószínűleg nem csak én látom, hogy az izgalmasabb feladatok jó részét én kaptam. Magamban örülök, mert alakulhatott volna ez rosszabbul is. És akkor, hogy ez teljesen nyilvánvalóvá váljon, megejt egy kis magyarázkodást a végén (és a saját kommentjeim csak fejben hangzanak el, mert bölcsen hallgatok, mást úgysem tehetek): "Nincs köztetek hierarchia. (Szóval nehogy valaki főnökebbnek érezze magát hármunk közül.) De az új munkáltató kifejezett kérése volt, hogy az összes tudományos (értsd: tartalmi) feladatot teide kapja meg. (Természetesen nem azért, gondolom, mert az egyszeri negyedórás találkozás során megvilágosodott, hogy én szuper munkaerő lennék, csak úgy érzi, hogy nem dolgozom meg a pénzemért.) És megfogalmazódott itt egy szándék, hogy ha kialakul teide tevékenységének eredményeként az új rendszer, legyen akkor is elég feladata, és hosszabb távra is teljes munkaidős elfoglaltságot biztosítsunk számára. (Óh, köszi, na most már nem mossák le rólam, hogy csókos vagyok.) (...) Mégis csak te voltál az első, akit már ő vett fel ide. (De miért nem teszed hozzá, hogy ti hívtatok ide, és ő nem akart az első hetében szembe menni veletek?) (...) Új pozíciók is alakulnak, pályázatokat írnak ki, akár pályázhatnál valami vezetői állásra. (Nem látod, hogy még ha viccelsz is, ezzel alattam vágod a fát?) (...) Most valami teljesítménybéreshez hasonló bérezési rendszer van kialakulóban. Sajnos nincs beleszólásom, de jó lenne, ha azok előtt, akik a döntést hozzák, kicsit jobban megmutatnátok, hogy mennyit dolgoztok. (Kivéve engem, mert én kivételezett vagyok?)"
Szuper, szuper, most megint küzdhetem fel magam az utáltak köréből.

2015. január 19., hétfő

A vasárnapi készülődésről extrákkal

Most, hogy a tegnapi programon készítettem néhány képet a sapkától lenyomott hajú gyerekeinkről, ideje elmesélnem, hogyan történik nálunk a fodrászkodás. Az én esetem sem egyszerű, mert az én fodrászom a héten mindösszesen két napot dolgozik délután, a többin délelőttös, szombaton meg végképp nem veszi kezébe az ollót, így, hogy már nincs olyan jó kis laza munkahelyem kötetlen munkaidőm, amikor a munkakezdésbe nyúlóan szépítkezhetek, rögtön nem olyan egyszerű már ezt sem megoldani. Bár én, aki még a lógást is a nagyon is kötelességtudóan hajtom végre, szinte ilyen alkalmakkor sem késtem semmit a munkából, mivel már reggel hatkor a fodrásznál ültem, és ha a fodrászom is jó formában volt és keveset beszélt, 8 után kicsivel már be is értem.

Ehhez képest a fiúk szerencsésebbek is lehetnének, mert az ő fodrászuk velünk él, és tuti kis géppel egyenfrizurát képes a nyírás közben is forgó fejű, ide-oda nézelődő és végig beszélő gyerekeinknek varázsolni. Mondjuk az is igaz, hogy hozzá időpontot kapni még nehezebb, mint az én hajművészemhez.
Megtanultam már ezt az évek során, így amikor látom, hogy a gyerekek haja kezd megnőni, elkezdem a hadműveletet. A támadás célozgatások időpontját is jól meg kell választani, mert ha túl korán mondogatom, akkor a házi fodrászunk felháborodottan döbbenten hatalmas kérdőjelekkel az arcán néz rám, hogy mit akarok én még, hiszen nem is olyan hosszú a hajuk / hiszen most tél van, amikor jobban fázik a fejük rövid hajjal. Bezzeg a sajátja nem nőhet az elvártnál hosszabbra, annak gyakrabban nekiesik.
Azt sem mindegy, hogy a hét melyik szakaszában mondogatok olyanokat, hogy a fiúknak lassan le kellene vágni a haját, mert a nyírásra mindig a Nagy Vasárnap Esti Következő Hétre Készülődés Programsorozat keretében kerülhet sor. Ismerős, gondolom, nektek is, olyankor ejtik meg a családok a hajmosást, körömvágást, meg ilyeneket, hogy aztán a hetet rendezett külsővel kezdhesse a gyermek. Így volt ez az én gyerekkoromban, és így történik ez most a mi gyerekeink esetében is. (Legalábbis télen, ha nem történik hétköznap semmilyen extra beavatkozást igénylő katasztrófa, mint pl. a hajuk joghurttal leöntése, mert akkor csak nem várjuk ki a hajmosással a hét utolsó napját, na és nyáron is gyakrabban öntünk a hajukra sampont.) Mi felnőttek, persze, nem csak hétfőn akarunk rendezetten kinézni, így hétköznap is mosunk hajat, és vágunk körmöt, de ezt egyik fél sem firtatja túlzottan, mivel a hajmosás és a körömvágás nem egy kedvelt elfoglaltság a számukra, ha az arcukba folyó vízzel csak hetente egyszer vegzáljuk őket, az is bőven elég számukra. Így hát, szigorúan mindig a hétnek a második felében ejtem el a célozgatásokat, nem teszem ki magunkat már rögtön a hét elején izgalmaknak.
Szóval, amikor már kezd a fejük sisakosodni, a hajszálaik az előző nyíráskor véletlenül ottmaradt hosszabb hajszálakon kívüli része is a fülükre lóg, és egy rohangálósabb estén a csapzott fürtök már zavaróan kunkorodnak a homlokukon a szemükhöz vészesen közel, nos, akkor eljön az én időm. Először csak finoman, valamelyikük fejét csak olyan véletlenszerűen megsimítva megjegyzem, hogy ideje lenne hajat nyírni. Akkor még nem számítok tettekre is, ez amolyan lelkiekben felkészítő megnyilatkozásként hangzik el, hogy a fodrászt ne érje váratlanul, amikor már lépéseket is elvárok tőle.
Ezt a véletlenszerű, csak óvatos megjegyzést megejtem még párszor a következő két-három hétben, és ha közben a szerencse is mellém szegődik és más is megjegyzi, hogy jól megnőtt a gyerekek haja, azt sem felejtem el elmesélni, hadd bosszankodjon a fodrász más céltáblán.
Amikor már végképp nem csak esztétikai, hanem a mindennapokban kezelési nehézségeket tapasztalok a lányosodó fiaink haját illetően, egyre gyakrabban jelzem az igényemet, amikor ilyen válaszokat kapok: a) de a szombat erre nem jó, mert úgyis vasárnap mosunk nekik hajat (én tudom, haver, csak gondoltam, előre szólok ismét), b) igaz, hogy ma vasárnap van, de elcsúsztunk időben, és már nem fér bele az estébe (ezt is tudom, de hát azért szóltam már korábban, hogy ez ne történhessen meg), és végül c) megcsinálnám, de a hajnyíró nincs feltöltve (és itt támadásba lendül) és nem is tudtam volna ezt megtenni, hiszen te állandóan mosol, és a konnektorba a mosógép van bedugva. (Ez utóbbi megjegyzésnek ő is érzi szerintem igazságtalanságát, mert csak abban a konnektorban három dugalj van.)
Ha valamilyen ünnep közeledik, az az én malmomra hajtja a vizet, hivatkozhatok arra, hogy sisak-fejű gyerekekkel nem ünnepelhetünk karácsonyt/születésnapot/akármit, mert hogy néznek majd ki a családi képeken. Ünnep híján ezzel az eszközzel nem élhetek, marad a kitartó, csendes mondogatás.
Arra is figyelnem kell, hogy ne túl sűrűn jelezzem a vágyamat, miszerint rövid hajú gyerekeket szeretnék magam körül látni, mert akkor a történet és a szavak súlyukat vesztik, a mondatok egyik fülön bemennek, a másikon azzal a lendülettel távoznak is.
Türelemjáték ez, mindkét fél megfutja a saját köreit, amikor aztán egyszer minden csillag kedvező állásban helyezkedik el, a hétvége során nem felejtődik el a feladat, a vasárnap estébe is beleférni látszik a művelet, a hajnyíró is feltöltődik időben, és még a gyerekek is hajlandók egymás után a kádba állni, hogy aztán szúró hajszálakkal ellepett testüket vakargatva kérdezhessék meg percenként, hogy mikor lesznek már készen. És mivel a fodrászunk újabban már variálja is a tudományát és mindkettőnek tud olyan felül kicsit hosszabb, alul rövid formát nyírni, amitől menőnek érezhetik magukat, viszonylag együttműködőek is szoktak lenni.

Tegnap este hosszas előkészítés után mindenki boldogan és elégedetten hajthatta álomra a fejét, ők szépek lettek, én megnyugodtam, a családfő pedig főleg megnyugodott, hogy most pár hétig ismét nyugton hagyom a témával. Egy kis hiba csúszott azért a gépezetbe, mert bár a Szokásos Vasárnap Esti Körömvágásra is felkészítettem őkelméket, megfejelve a szokásos kézkörömnyírási hadműveletet a kicsit ritkább lábkörömnyírással, amit mindketten utálnak, ez valahogy nem történt meg teljes körűen. Míg én a kicsinek csak az egyik lábát tudtam megcsinálni, mert borzasztóan fájt neki már az is, ha csak közelített az olló a lábához, a nagynál egy ez egyben kimaradt kézen és lábon is, mert amíg én altattam a kicsit, naná, hogy a fodrász inkább a saját frizuráját is megigazította ahelyett, hogy a nagynál nyújtott volna manikűr- és pedikűrszolgáltatást egyben.
Ma pótoljuk az elmaradásunkat, és egy teljes hétig mindenki nyugodt és kiegyensúlyozott lehet a családunkban.

2015. január 18., vasárnap

Várban és utána

Jó kis délelőtt...
...gyerekeket is lekötő programmal:
 ...Ábellel fotózkodó turistákkal:
 ...szép környékkel:
 ...jó hangulattal:
 ...cukrászdával:
 
És ezek után nulla ebéd utáni alvással. Hát nem ezt érdemeljük szerintem.

2015. január 17., szombat

Helyzetjelentés

Nem gondoltam tesztelni a kedves olvasókat, hogy ki hány nap hiányzás után ír aggódón, de azért köszönöm. :-)
A napok nagyon mennek, a hosszabb munkaidő(m) kiveszi az erőnket. A családfőre hárul a gyerekek be- és kicsekkolásával járó mindennapi teher elfoglaltság, én vacsoraidő előtt nem sokkal érek haza, kaja után pedig szinte rögtön el is érkezik a fürdésidő. Egy előnye van ennek a beosztásnak, nincs időm hazaérkezés után nehezen megmozdulósra leengedni, így az esték pörgősek. Visszaszoktunk a hazaérkezés utáni, kávé melletti rövidke napi panaszáradatra felnőttbeszélgetésre, már ha a fiúk is hagynak bennünket, majd következik a napi rutin. Ha intézni való akad, az estébe, de legalábbis sötétbe nyúlóan történik, néha egyikünk megy, néha megkockáztatunk egy összcsaládi kimozdulást (például a roppant szórakoztató lábbelivásárlás címén), amit megfejelünk például egy ottani vacsorával, hogy utána egy ideig ismét ne vágyjunk ilyesmire. Időnként van egy plusz gyerekünk, néha csak egygyerekesen töltjük az estét - attól függően, hogy a barátok melyike látogatja meg a másikat. Ábel továbbra sem jár még nélkülünk vendégségbe, de talán ő jobban élvezi azt, ha ilyenkor, Ákos távollétében csak rá figyelünk. Mindenesetre egykeként ő is sokkal nyugodtabb és kezelhetőbb, mint amikor egymást pörgetik fel a végtelenségig. Egyébként egyre többet játszanak együtt, már látjuk magunkat nyáron egy vízparton heverészni, míg ők nagy egyetértésben lefoglalják egymást.
A reggelek sem olyan nyugisak már, Ákos (én fiam!) hasonlóan kakas-üzemmódba kapcsolt, sokszor még a kávémat sem tudom meginni, már meg is jelenik. Ábel változóan ébred, de az biztos, hogy hétvégén a szokásosnál korábban.
A hétvégére marad a takarítás (a megszokott rendről lemondani nem tudunk és akarunk), és igyekszünk programot is kitalálni nekik. Áldjuk az eszünket, hogy belevágtunk a kertesházas létbe, mert kis szerencsével még ilyen téli napokon is jól elvannak az udvaron, és míg egyikünk főz, felmos, másikunk felügyeli őket. Na, és hetek óta velük szedetem össze a lehullott tobozokat is.
A munkában nem érzem magam túl boldognak, de még bízom benne, hogy amikor az erőviszonyok kirajzolódnak, az új rendszer kialakul, szóhoz jutok én is, és nem érzem magam a tápláléklánc legutolsó, legkisebb elemének sok más kollégával együtt. A kapacitásaim nem éppen kihasználtak, és - amellett, hogy ez a mindennapokban eléggé zavaró - a jövőre nézve azt a veszélyt hordozza magában, hogy ügyintéző szinten rögzülök. Nem csak én gondolom úgy, hogy nem vagyok leterhelt, csak hogy érezzem a törődést, új munkáltatóm - miután kiderült, hogy egy vezető kolléga elmegy - nyomatékosan megkérdezte a közvetlen főnökömet, hogy ugye én kapom meg tőle a hátrahagyott feladatoknak egy részét. Én készen állok rá, remélem, ők is képesnek gondolnak majd rá. Az már biztos, hogy nagyon rosszkor léptem be, de egy új kezdet még a lehetőséget is magában hordozhatja arra, hogy értelmeset csináljak.
Ez utóbbi zárómondatnak tökéletes, ha újra hullámvölgybe kerülnék, biztosan másképp látom még ezt is.

2015. január 4., vasárnap

Fárasztásos hadművelet

Süt a nap, de barátságtalanul hideg szél fúj. A kevés hószerű képződmény olvad, az utak latyakosak. Vasárnap délelőtt van, a munkakezdés előtti utolsó szabad nap. Az ember lánya legszívesebben bevackol egy kanapéra a pléd alá egy könyvvel vagy egy bugyuta vígjátékra a tévé elé. Helyette viszont mi:

2015. január 3., szombat

Gyerekszáj CXXVII.

Felvilágosít: - Anya, tudod, hogy kell azt kifejezni, hogy nekem mindegy?
- ???
- Nekem nyolc, csinálhattok, amit akartok.
----------
Amikor már elég rafinált bizonyos eszközök használatához: - ...és Ábel névnapján én is kapok meglepetést? Mert ő is kapott a születésnapomon egy buszt. Tudod, csak hogy ne érezzem magam mellőzöttnek.
-----------
A lényegét megragadta: - Kaptatok pénzt?
- ???
- Hát azért, hogy az újév első napján lencsét ettetek?
----------
Veszített egy játékban (jól megizzasztott), amit rosszul visel: - Emlékszel, amikor az állatos játékban én nyertem? Akkor én megfeleztem a díjamat veled, hogy ne érezd magad rosszul.

Kétlakásos kuckó

Az esetleges statikai nehézségek nem igazán izgatják őket, így muszáj valahogy megkísérelni párnából megfelelő magasságút és stabilat alkotni:

2015. január 2., péntek

Évbúcsúztató és -köszöntő

Azt nem állíthatja senki, hogy a 2014-es évet nem méltón búcsúztattuk, 7 év után először eljutottunk egy szilveszteri buliba is. Igaz, hogy ez délután 5-kor kezdődött és 8-kor véget ért (sőt mi kicsit hamarabb el is jöttünk), és a vendégsereg jó része a derekamig sem ért, valamint a legnagyobb csődület nem a konyhában támadt, ahogy más, snassz bulikban szokott, hanem a lufihajtogató bohóc előtt, de akkor is buli volt, és a mienk.

Még mindezek előtt gondoltam valamiféle összegzésre és értékelésre, de az elképzelés nem öltött testet valamiféle épkézláb posztban, így hagytam az egészet. Egyébként is önző módon el voltam olyanokkal foglalva, hogy például a tavalyi évtől eltérően a mostaniban nem karácsonyra betegedtem le, hanem csak szilveszterre (változatos életet élünk), aminek következtében erős köhögőrohamokkal tarkított napokat élek mostanában.
Aztán az sem adott okot sok örömre, hogy rosszat sejtve várjuk már karácsony óta, mi lesz a kocsinkkal, mert hibát jelez itt-ott (ez igen intelligens kocsi, még ha nem is fiatalka már), és a várakozásunknak megfelelően sejtésünk be is igazolódott, az új évet egy autószerelőnél kezdhetjük. Érzek abban némi Mörfi-kezet, hogy mindez akkor következik be, amikor közel hároméves tökéletes működés után, a céges kocsit éppen hogy leadva egyautós család lettünk. Így hát a hétvégén utána kell néznem a tömegközlekedési lehetőségeimnek, hétfőn reggel pedig (ha addig nem romlik az egészségi állapotom és munkába indulok) a sokéves autós lét okozta eltunyulás és időjárásiviszontagság-tűrő képesség elvesztése ellensúlyozására bundabugyit húzva készülhetek egy több átszállással tarkított utazásra.

A napok, bár reggeltől estig időnként hosszúnak tűnnek, gyorsan peregnek. Szomorúan tapasztalom, hogy a közel kéthetes itthonlétből már alig maradt valami hátra. Ezt az időszakot nem igazán szeretem, mert mivel nem nagyon szoktam az új évben fogadkozni, és nagy várakozással az új élet elé tekinteni, helyette már ilyenkor elkezdem várni a tavaszt, ami még meglehetősen messzinek tűnik. A lehűlésnek egyetlen okból örülök, talán jórészt elpusztulnak a bacik, mire a gyerekek újra közösségbe mennek, így kisebb az esélye, hogy az eddig viszonylag egészségesen tartott fiúk - ha már nekem nem sikerül őket megfertőznöm - elkapjanak valami nyavalyát.

A fiaink viszont ismét elhúzták a mézesmadzagot az orrunk előtt azzal, az utóbbi napokban a szokásos közös rosszalkodás mellett közösen játszós jeleneteket is produkálnak, így újra el tudjuk hinni, mégis csak eljön az az idő, amikor egyetértésben eltöltenek néhány órácskát a játékok felett. Az utóbbi napokban azért volt néhány testvércsapkodós jelenet a kicsi részéről, amik közül az egyik fürdőszobai gondolkodással zárult (- Akkor jöhetsz ki, ha bocsánatot kérsz a bátyádtól. - Nem! - Na, meggondoltad magad? Jössz? - Nem... és így tovább), és nem volt hiány önsajnálatból sem (Mindig Ábelnek van igaza... Ő bármit megtehet... Ez igazságtalan... és így tovább), de legalább szeretgetős, összebújós akcióból is kijutott.

Ma még megünnepeljük Ábel névnapját, alig kiheverve az elnyúló, többhelyszínes nagy karácsonyi ajándéközön hatását, és - ha már névválasztáskor nem gondoltunk bele a karácsonyhoz túl közeli névnap következményeibe - azt a látszatot keltjük benne, hogy az élet egy nagy játékkapós sorozatból áll.

Aztán pedig minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk...

Boldog új évet kívánok minden olvasónak, erre tévedőnek!