2015. február 26., csütörtök

Konferenciát szervezek

Nem is emlékszem olyan időszakra, amikor ennyire, de ennyire hullámok között éreztem volna magam, amikor mereven tartom a fejem, hogy azt még ne borítsa el a cuccos, de néha már átcsap fölötte és jut belőle bőven az arcomba is. Olyan vagyok, aki megy, csinálja, nem áll meg (nem mer megállni), mert akkor úgy lelassul, úgy visszaveti a minden oldalról ömlő nehézség, hogy onnan újra elindulni már nem egyszerű. Így hát kitörlöm a szememből, ami belefröccsent, és csinálom, amit kell. Mostanában viszont valahogy ez nehezebben megy, egyszer csak azt vettem magamon észre, hogy az egyik szimpatikus kolléganőnek már harmadjára úgy válaszolok a "hogyvagytok"-ra, hogya végére az egész egy panaszáradatnak tűnik.

Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy a betegeskedés, gyerek-betegség amúgy sem hat jól az emberre. Ezen nincs is mit ragozni, és ehhez még hozzájönnek ezek a napi küzdelmek. Az utóbbi hetekben a munkában is minden áldott nap megfeszített tempóban és figyelemmel teszem a dolgom, mert nincs idő megállni, lassítani, kicsit elbambulni (így is hibázok a tempó és a bizonytalanság miatt), és ha problémába ütközöm, már nem is remélem, hogy egy egyszerű kérdésre meglévő válaszokat kapok. Nincs egy ember, aki tudná a tutit, nincs kialakult gyakorlat, csak merev szabályok és a körülöttük lavírozók alapján kialakított szokásjogok (amik emberenként és naponként változhatnak), ahol minden apró hangsúly számít, és ha ezekre nem érez rá az ember, akkor pöröghet körbe-körbe a csapdában. Aztán hazaérve szinte le sem tudom magamról rázni a problémákat, hogy itthonra koncentráljak, amikor egy újabb napra ébredek, hogy újabbakkal találkozzak szembe.

Átvettem egy feladatot, ami már az átadás pillanatában késedelmesen, előkészítetlenül hevert valahol egy sarokban. Azóta aztán volt már minden. Aprólékos, alapos felkészülés a lehetetlen helyzetekre is, hogy aztán szembesülhessek vele, mennyi minden más lehetetlen szituáció merülhet még fel, amire nem gondoltam (mert ép eszű emberben ezek az eshetőségek fel sem merülhetnek). Tehetetlen méreg, amiért a tömeg egyes elemei semmit nem éreznek magukra nézve kötelezőnek, hihetetlenül megnehezítve ezzel az egésznek a haladását. Merev szabályok fölött agónia, amik ellenállnak mindenféle rugalmasítási kísérletnek, és néha az az érzésem, hogy nincs is igazán haladást szolgáló előírás. Apróságok, egyéni nyűgök folyamatos rendezgetése, hogy a megfelelő időpontban ne sikkadjanak el, hogy aztán a sor végére érve egy újabb adag apróság merüljön fel.

Kb. két hete eljött az a pillanat, amikor a szobatársam legnagyobb meglepetésére a gép előtt némán ülve egyszer csak elkezdtem sírva röhögni. Mert nem hiszem el, hogy az emberi ostobaság és figyelmetlenség milyen hihetetlen nagy koncentrációban tud jelentkezni a mindennapokban. Most éppen megint nem röhögök, csak szorítom a fogaimat, és minden áldott nap arra gondolok, csak legyek két héttel és két nappal idősebb.

2015. február 25., szerda

Megtanultam

Most már tudom, hogy a kedvenc négyszínű tollakat nem szabad a nadrág hátsó zsebében hagyni, mikor wc-re indul az ember. Most nincs kedvenc négyszínű tollam. Szerintem már valahol a tenger felé úszik.

2015. február 23., hétfő

Így mulatunk mi

Aki nálunk bébiszitterkedésre adná a fejét, ne lepődjön meg azon, hogy ha a műszak kezdése előtt alig két órával az este őrzendő két darab gyerek helyett két darab színházjegyet kap a kezébe. Mert mi csak várni szeretjük a színházat, az előadást élvezni már nem. És ha ezek után az áprilisra tervezett színházas esténkre is megbetegszik valamelyik gyerek, elengedjük egy időre ezt a színházas projektet.

2015. február 19., csütörtök

Köszi, Mörfi!

Már itt kerülgetsz bennünket egy ideje, érzem.
Talán már abban is a te kezed volt, hogy az egész előző héten áhított napsütötte hétvégére lebetegítettél. De nem szúrtál ki velem, mert a hét elején neked köszönhetően olyat csináltam, amit nem szoktam: itthon maradtam betegállományban.
Erre jöttél azzal, hogy elintézted, a hetek óta várt színházas esténk délutánjára tegyék a bölcsődei szülői értekezletet. Ez igazán mesteri húzás volt tőled, mert még ha mi úgy is döntünk, hogy most az egyszer eltekintünk a részvételtől, a bébiszitterünk (aki a bölcsődei gondozónő) biztosan nem tudja a gyerekeket bevállalni. Azt nem tudom, hogy lankadt-e a figyelmed, vagy csak elkapkodtad ezt a lépést, mert másnapra kiderült, eltolják egy héttel a szülőit.
És akkor bevetetted azt, ami minden kisgyerekes szülő bánata: a gyerekbetegséget. Az időzítés zseniális, éppen aznapra időzítetted mindezt, amikor én már visszamerészkedtem dolgozni. Abban is a te kezed érzem, hogy szokás szerint nem voltam telefonon elérhető, amikor hívtak a bölcsődéből, így ismét csak az apját találták meg. Na, és mivel ma mentem volna másodjára hastáncra, amit a lázas gyerek hírére természetesen kihagytam, egyértelműnek tűnik a szándékod. Az viszont nem volt szép tőled, hogy ezzel megakadályoztad a holnapi óvodai szünetre tervezett, apa-nagyfia programot.
Oké, te nyertél. Most akkor továbbállhatnál. Legalább átmenetileg. 

A mindig mindige

Tudjuk, hogy nagy valószínűséggel mi lesz a vége, mégis belevágunk időnként a családi bevásárlásba. Nem gondoljuk, hogy a gyerekeknek szórakozás a vásárlás, igyekszünk is őket (és magunkat) ettől megkímélni, de cipőt szívesebben veszünk nekik úgy, hogy ők is ott vannak, így hát bevállaljuk a tortúrát nehézségeket. Na, és mivel két ilyen alkalom között mindig eltelik jópár hét, hónap, valahogy mindig elfelejtjük, mennyi minden történhet közben, és mindig, de tényleg MINDIG azt hisszük, hogy kellő körültekintéssel és rákészüléssel majd simán megugorjuk az akadályokat. (Bár az is igaz, hogy mindig már előre viccelődünk a lehetséges kimenetelekkel.)

A koreográfia mindig ugyanaz: A kezdeményező fél mindig én vagyok, a családfő pedig mindig belemegy, mert hisz nekem, hogy ez most kell nekik, és egyébként meg talán ma kis szerencsével simán mennek majd a dolgok. Így hát a megfelelő intézményekben felvéve őket meglepetésként tálaljuk, hogy most nem hazamegyünk, hanem egy nagyon izgalmas úti cél felé vesszük az irányt (ami attól izgalmas, ugye, hogy nem az otthonunk). A célépületben, ahol egy bokorban található több számunkra szükséges üzlet, gyors, célirányos mozgással megközelítjük a rész-célüzleteket, pikk-pakk bejárjuk őket (közben persze felnőtt részleg szóba sem kerülhet, a pillantásunkat sem emeljük abba az irányba). Amíg egyikünk a célszemélyeket őrzi, addig a másikunk hatalmas, öles léptekkel, menetközben leveszi a polcról azokat a darabokat, amik esetleg megfelelnének a célnak, majd amíg az őrzővédő próbáltat, addig a portyázó újabb körre indul. Néha cserélgetjük a szerepeket, főleg ha már a portyázó öt sorral arrébb is hallja az őrzővédő hangjából, hogy fogytán a türelme. Ha sikerül is venni azt, amiért elindultunk, némi elégtétellel tölt el bennünket, hogy ma sem hiába vállaltuk be a tortúrát az utat, ha nem... akkor tudjuk, hogy nemsokára újra alá kell magunkat vetnünk egy hasonló bulinak. Végül, hogy aznap se maradjunk éhen, és már próbálgatás közben is mézesmadzagként húzogathassuk előttük a további programlehetőséget, ilyenkor még beülünk általában egy gyors vacsorára is. Amikor már a jól megérdemelt, boldog és fesztelen családi csevej helyett csak megtörten nézünk egymásra az asztal fölött. És a vége is mindig ugyanaz: egy-egy ilyen vásárlós kiruccanás után mindig megfogadjuk, hogy soha többé egy jó ideig ismét nem megyünk velük cipőboltba (sem).
Most még cifrább volt a helyzet, mert a szombati születésnapi partyra, amire mindketten hivatalosak, az ünnepelt ajándékát is meg kellett vennünk. Ami ugye játék, amit játéküzletben tudunk beszerezni, ahova elővigyázatosságból elvből nem viszünk két "ezt is, ezt is szeretném"-gyereket. Így muszáj volt átmenetileg kettéválnunk, az egyikünk befutott a játékboltba, míg a másikunk kétfelé kancsalított a kétfelé mozgó gyerek után. Tegnap én voltam a másikunk. És volt egy jelenet, amit majd öregkoromban biztosan viccesnek találok majd: két cipősdobozos szatyorral a kezemben (nem is értem, hogy miért voltak azok is az én kezemben) a nagyobbikat a fal mellé állítottam, majd a kisebbik után spuriztam. A szemem sarkából még láttam egy mosolygós bolti eladót is, aki - talán - nem az én futásomat látta viccesnek, csak a szökő Ábelt aranyosnak. (Egyre gyorsabban fut az ebadta!)

Őszintén szólva még abban sem vagyok biztos, hogy egyértelműen rosszak rosszul viselkednek (úgy általában jobban szeretem őket aktív, eleven kisfiúknak látni, akiknek néha elgurul a gyógyszere), de ennek megítélése mindig nagyban függ attól, hogy milyen idegállapotban vagyunk éppen a kiruccanás után mennyi idővel gondolkodom el ezen. Közvetlenül utána még a hajam hullik, aztán már tudok rajta vigyorogni, és pár hét után pedig már nem is tűnik annyira vészesnek. Főleg, ha van szerencsénk közben olyan (mindig másik) gyereket is látni, aki mondjuk veszélyesebb, hangosabb, gyorsabb, mint a mieink.

2015. február 17., kedd

Párbeszéd a gyerekszobában

- Ábel, fáradt vagy?
- Iden.
- Kibírod, amíg megfürdünk?
- Iden.
- Ha gondolod, idefekhetsz mellém, a fejedet az ölembe hajthatod.

Saját jogú betegállomány

Mindig ugyanaz a koreográfia. Megfázom, esetleg benyelek valami vírust (vagyvalami), lábon kihordom, végigszenvedem a napokat a munkában, gusztustalanul taknyolok köhögök, és a vége felé szembesülök vele, hogy vélhetően hamarabb kijöttem volna belőle, ha eszembe jut, hogy létezik felnőtt orvos is, és saját jogú betegállomány itthon maradok. Így hát most, miután a hétvégi hőemelkedéses, felváltva hidegrázós és izzadós időszakok, a napközbeni gyakori bealvások után nagy merészen az itthoni munka itthon maradás mellett döntöttem, az orvos ki is írt. Én meg azzal a lendülettel rögtön jobban kezdtem magam érezni, és azóta sem tudok a gondolattól szabadulni, hogy lógok (és ráadásul még kevesebb fizetést is kapok a következő hónap elején), sőt ezt mindenki más is tudja rólam. Annak ellenére, hogy a tegnap délutáni telefonálás közben megeresztettem pár csúnya köhögést, hadd hallatsszon, mennyire nyomósak az okaim, valahogy átlátszónak tűnik ez az egész. A táskák viszont a karikákkal együtt kezdenek a szemem alól eltűnni, és soha nem látott mennyiségű mosást zavartam le egy nap alatt filmet néztem meg a nagy csendességben. Na, jó, annyira nem is rossz itthon lenni.

2015. február 16., hétfő

Gyerekszáj CXXVIII.

Ákos készül az udvarra játszani, de még megkérdezi: "- Előtte tehetek érted valamit?"

2015. február 14., szombat

Valentin-nap nálunk


Egyébként nem ünnepeljük, de ha már a piac felé járt, megörvendeztetett.

Ez is eljött

A tegnapi este egy részét - a lavór foglaltsága okán - egy nagyobb tál fölött töltöttem, és slejmet köhögtem föl. Cuki volt átélni is, gondolom, látni is, ma reggel meg is gugliztam, hogy vajon ez mennyire baj, és színe alapján talán nem vészes. A másik részében pedig ájultan aludtam a tévé előtt. Az ájultságra abból tippelek, hogy reggel csak a nurofenes adagolót látva következtettem ki, hogy valamelyik gyerek (tippem szerint Ábel) éjszaka lázas lehetett, az apjuk meg jól ellátta. Most egyik sem tűnik betegnek, ha felébred az, aki erről többet tudhat, azért rákérdezek.

2015. február 13., péntek

Saját jogú időtöltés

Teszi az ember a dolgát, mert muszáj, aztán egyszer csak bevillan egy gondolat. Ez nálam mindig egy hosszasabb folyamat eredménye szokott lenni. Időről időre eljutok odáig, hogy tudatosul bennem, az életem totálisan beszűkült a munkahely-otthon távolságra, ami időnként némileg kitágul, attól függően, hogy a szokásos hó eleji DM-es bevásárlást én intézem-e, vagy a Spar-ba nekem kell-e beugranom, sőt (minő változatosság) néha még a postára is el kell mennem, de a napok jó részében már csukott szemmel is el tudnék közlekedni a begyakorolt útvonalon. A hétvégéinken van más irányú mozgás is, de az általában gyerekes programot szolgál, vagy olyat, ami gyereknek is megfelelő. Aztán néha az egyhangúságot megtöri egy-egy barátnős program, de azok elég ritkásak, meg elindulni is nehéz (főleg, mert újabban megint legkésőbb 9-kor elalszom esténként), hogy aztán úgy jöjjek haza, nem értem, miért nem csinálunk ilyet gyakrabban, hiszen ez annyira, de annyira jó. Utána viszont jönnek ismét az egyforma napok, és egy idő után úgy érzem, semmi nem szól rólam, lassan elhalványulok, és dolgozó-háztartási robottá alakulok. (Él még itt velünk egy másik háztartási robot is, persze, aki meg is fogalmazza néha, hogy mi mindent csinálhatnánk kettesben, értem is én, csak valahogy nem jutunk el a megvalósításig. Neki heti egy foci azért megadatik, de biztosan menne többet is.)
Bár év elején nem szoktunk fogadkozni, mégis nálunk is januárra esnek a nagy elhatározások. Például tavaly kitaláltuk, hogy bármennyire is nehéznek (és drágának) tűnik, havi egy alkalommal kettesben csinálunk saját magunknak programot. El is mentünk rögvest moziba, előtte a gyerekmentes, nyugis vásárlás égisze alatt elköltöttünk egy rakat pénzt, kajáltunk is, majd hazaérve kifizettük a bébiszittert... és többször nem is volt rá példa az év során. (Egyszer készültünk még, de természetesen aznapra lebetegedett az egyik gyerek.)
Az új munkahelyemnek hallatlanul nagy előnye, hogy jár oda egy színházjegyes néni. Először csak február végére vettem tőle két jegyet, majd a következő látogatása alkalmával már áprilisra is - nehogy az legyen, hogy ismét megállunk a Nagy Év Eleji Egyszeri Kimozdulás szintjén. A hónapban még várható egy barátnős program is, így igazán - amolyan kisgyerekesen - mozgalmasnak tűnik most az élet.
Aztán két napja jött egy köre-mail arról, hogy a középhaladó hastánccsoport új koreográfiát kezd a héten, és ez valahogy betalált. Eszembe jutott, hogy alig egy éve, amikor elkezdtem járni, (bár ilyet soha nem gondoltam volna magamról) milyen jól esett a mozgás, és ahogy megszólalt a zene, minden mást kitörölt a fejemből. Reggel a biztonság kedvéért magamhoz vettem a szekrény alján gyűrődő bő nadrágot és a kendőket, a családfő pedig csendben szurkolt, hogy egyedül tölthesse az estét a fiúkkal ne gondoljam meg magam délutánra és menjek is el. Az aprócska tény, hogy a lábujjtörés óta még mindig nem tudok sem magasabb sarkú cipőt hordani, sem lábujjhegyre állni, már csak az épület előtt jutott eszembe, de ha már ott voltam, nem futamodtam meg. A zene most is a már ismert hatást váltotta ki belőlem, és még az sem tudta totálisan a kedvem szegni, hogy a viszonylag kecsesnek hitt mozgásom a tükörben bakkecskére hajazónak tűnt. Természetesen az új koreográfia egyik első eleme guggolás és féltérdre ereszkedés, amit én csak ímmel-ámmal próbáltam megoldani, de így is bicegve jöttem haza. A fiúk már a kádban ültek, így az estéből kb. 10 percnyi anya jutott nekik.
Most fáj a derekam, izomlázam van és sajog a lábujjam. És a jövő héten újra megyek.

2015. február 12., csütörtök

A titkos(?) énekről

Szerettek távolból belepillantani mások életébe? Hát, persze, hiszen blogot olvastok. Az, aki nem él ezzel a lehetőséggel, talán nem is érti, mi mozgat bennünket. Blogolvasóként kicsit olyan, mint ha láthatatlanok lennénk, ugye, és bár csak azt láthatjuk meg, amit a másik láttatni enged magából, mégis úgy érezzük, hogy idővel egyre jobban megismerjük a másikat?
Évekkel ezelőtt, egy eléggé magányos időszakomban kezdődött ez a szenvedély nálam, amolyan időkitöltésként, aztán ennek köszönhetően (ezt már meséltem párszor) rátaláltam az életem párjára, majd családunk is lett. Sikertörténetnek érzem a mienket, 36 évesen végre eljött az, amit a való világban nem kaphattam meg, teljessé vált az életem, így hát érthető, ha az eredendő kíváncsiságom mellett valamiféle nosztalgiával gondolok a kezdetekre is. Szereztem blogbarátokat is, akikkel a való életben is szerencsém van időnként találkozni (és milyen szuper volt legutóbb egy teljes hétvégét eltölteni velük az ország egyik legcsodálatosabb szegletében). Sőt rendszeresen ráakadok olyan blogokra is, ahol csak sejtéseim vannak arról, ugyan ki állhat mögötte, mégis várom, mikor ír a gazdája újra. Az már az igazi függés része (és a korai ébredéseknek is köszönhető), hogy időnként újabb és újabb blogokat fedezek föl, ahova visszajárok, és ahol - ha a mienkhez hasonló felfogást, élethelyzeteket vélek felfedezni, vagy éppen totálisan a mienktől eltérő történeteket olvasok  - ott is ragadok. Érthető módon a kisgyerekesek állnak az első helyen, mert milyen jó már látni, hogy mások is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek a mindennapokban, mint mi mások élete hogyan zajlik, az éppen aktuális történéseket hogyan élik meg a mindennapjaikban.
Szerintem a mások életébe betekintés mellett az önmagunk megmutatása is egy szenvedély. Írunk, hogy megörökítsük az apró-cseprő napi gondjainkat vagy éppen a súlyos problémáinkat, írunk azért is, hogy feldolgozzuk, amit fel kell (és mire ideülünk a gép elé, már viccesebbnek tűnik az, amitől a hajunk hullott ki alig egy-két órával korábban), azért is írunk, hogy reakciókat, véleményeket, bókokat kapjunk, és ki tudja még, kit mi motivál, hogy elmondja mindenkinek, amiről talán a való életben nem vagy csak keveset beszél. Néha úgy érzem, két arcom van: az, amelyikben teideként olyat is elmesélek, amit talán egyébként nem tennék, és ott van az is, ahol viszont a való életben, a való nevemmel az életünk egy másik szeletét láttatom. A két tábor között igen kicsi az átfedés, a való világból kevesen tudnak arról, hogy van egy teide-énem is, ahogy a blogolvasók közül is kevesen ismerik az igazi nevemet. Nem érzem egyiket sem hamisnak, talán a nézőpont más, de mindkettő mögött én állok.
Az elmélkedés oka az, hogy bár nem vagyok egy statisztika-bűvész, azt még én is látom, hogy amíg egy-két éve egy-egy posztolós napon pár tízen olvasták el a soraimat, ma már időnként 200-nál is több kattintás jelenik meg. Néha óhatatlanul elgondolkodom rajta, vajon kit mi motivál, hogy éppen ide néz be, mit gondolhat arról, amit itt lát, miért jön vissza újra és újra, és ő is ír-e magáról valahol. És természetesen az is foglalkoztat, vajon érdekes leszek-e számukra holnap és a jövő héten is. Ugyanakkor meg igyekszem arra figyelni, hogy a blog megmaradjon annak, aminek indult, és ne legyen belőle olvasottságot hajszoló posztok sorozata, és még tudat alatt se látogatottsági számok növelése legyen a fő célja.
Most mégis felteszem a kérdést, mert a statisztikákat látva mégis csak gondolkodóba esem: Te, kedves olvasó, miért blogolsz? Miért olvasod számodra ismeretlenek életének néha talán unalmas, néha meg szórakoztató leírását? És megmutatod félig-meddig, vagy teljesen saját magadat is valahol máshol?

2015. február 10., kedd

Gyerekszáj II./6.

Ábel felkísér a másnapi ruhákat összeszedni, és addig szétszór néhány apró legót a szőnyegen. Mondom neki, hogy most már mehetünk le, de előtte szedje össze a legókat: "- Én nem tudom azt. Kicsi vagyok."

Amikor egy vendég eltűnik a gyerekszobában

Tegnap délután vendégünk volt. Mire hazaértem a munkából, kereken fél órát töltött a fiúkkal. És ezzel fogadott: "E. (a felesége) második gyereknek kislányt szeretne. Most már én is." Pedig szerintem ez is csak egy sima nap volt nálunk... És mást egyébként nem is tudtunk meg róla, mert ismét nem volt alkalmunk beszélgetni.

2015. február 8., vasárnap

Mesterséges város...

...hidakkal, építkezéssel, tengerrel, kutatóállomással, és az alkotó:

Hétköznapi hétvégi elfoglaltságok

Szerelmünk hajnalán Régesrégen heti szinten vásároltam a női szakirodalmat lapokat, most meg alig veszek, és egy hónapba is beletelik, hogy eggyel végezzek. A családfő is minden nap megvette anno a napi betevő sportújságot, aztán idővel - pontosabban az idő hiányával - áttért a hétvégi újságolvasásra, majd az is elmaradt. Nem is tudnám megmondani, hogy mikor láttam utoljára újsággal a kezében, mire nem jó egy szeles, semmire nem alkalmas vasárnap délelőtt, meg is kellett örökítenem.
Most pedig, mire nem jó egy szeles, semmire nem alkalmas vasárnap délelőtt, megyek és varrok néhányat (pl. azt a sapkát, ami lassan egy hónapja vár a sorára, és mire újra üzemkész lesz, talán ki is növi a gazdája). Rossz nyelvek szerint nálunk a varrás is legalább ilyen ritka, fotózásra érdemes alkalomnak számít, de ha még készülne is ilyen kép, a blogban nem teszem közzé.

2015. február 7., szombat

A váratlan helyzetekről

Nem mondanám, hogy magam vagyok a béketűrés és a stresszmentesség, de összességében egész jól viselem a munkában a váratlanul és tömegesen jelentkező kellemetlenségeket (vagy hagyok magamnak lehiggadási időt), általában a megoldást igyekszem keresni. Borzasztóan bosszant, ha mások hülyesége nemtörődömsége miatt szívok, de leginkább az szokott megviselni, ha én szúrok el valamit.
Most már a gyerekekkel kapcsolatos aggodalmakat is jobban tudom kezelni, bár ez érthetően nehezebb terep. Az első komolyabb betegségeik alatt inkább az apjuk volt a bástya, ő aludt éberebben éjszakánként, ő tartotta számon, hogy mikor milyen gyógyszert kell nekik adni, a kórházas létek alatt is maga volt (látszólag) a nyugalom, míg én tehetetlenül topogtam, úgy éreztem, nem tudok rajtuk segíteni, és néha kiborultam (de legalább nem előttük), úgy az egészben eléggé bénának éreztem magam. Váratlan helyzet most is rendszeresen adódik, de valahogy - ha vér nem folyik - már azok sem viselnek meg annyira lelkileg, főleg mert tapasztaltabbak lettünk Ábel mellett edzettebbek lettünk e téren is.

Így hát, egy ilyen fejlődési ívet bejárva, teljesen a nagykönyv szerint reagáltam, amikor tegnap a morzsaporszívó beszippantotta Ábel ujját, aki (talán inkább az ijedtségtől) elkezdett éktelenül ordítani. Én, a hős anya, rögtön odarohantam, felfogtam, hogy mi történt, és először nem találtam, hol kell a porszívót kikapcsolni (így jól megforgattam a beszorult gyerekujjal együtt), majd fejhangon elkezdtem visítani az apjának, hogy jöjjön már segíteni. 

Online-ügyintézek

Mitisakartam? Mitisakartam, most hogy az összes blogot és fórumot végigolvastam itt nagy ráérésemben? Ja, megvan, Földhivatal! Nézzük, tényleg bele tudok-e kukkantani csak így itthonról a nyilvántartásba.
Oké, megvan az oldal. Ügyfélkapu-belépés. Szuper, még jó, hogy már regisztráltam korábban. Miisanevem? Köszi, böngésző, hogy eltároltad. Jelszó? Beütöm a szokásost, milyen jó, hogy - bár a családfő ezen kiakad mindig - mindenhova ugyanaz a jelszavam. Upsz, mégsem az a jelszó. Milehetakkor? Ahhha, a másik ugyanaz, amivel kiváltottam az előző ugyanazt. Szuper, alig három próbálkozás után bent vagyok.
Nézzük, mit is akarok. Igen, valamiféle információt, hogy végre az a nyüves korábbi munkáltatóm levette-e már a jelzálogot a házunkról. Ja, nincs ilyen opció. Akkor kérjünk simán szolgáltatást.
Keresés cím alapján vagy helyrajziszám alapján. Óh, hát ez megy, a címünket csak be tudom írni.
Biztonsági kód. Szuper, ezek a betűk még olvashatóak is, beírom.
Miahiba? Jó beütöm a felkínált újabb kódot. Mármegintmiahiba? Lehet, hogy a kis- és nagybetűkknek is van jelentősége? Akkor jöjjön a hülyéknek kiírt harmadik biztonsági kód. Ez most kicsi t vagy nagy t? Kockáztatunk.
Mármeginthiba? Nem létezik a cím? Már miért ne létezne? Hiszen itt lakunk. Jaaa, a közterület jellegét is ki kell választani. Út, megvan. Újabb kód, de nem csaptok be, nagyon figyelek.
Mi az hogy így sem létezik a cím? Hát gyertek ki, és nézzétek meg, hogy ez van kiírva a kapura!
Jó, akkor keressünk másképp. Helyrajzi szám alapján, ez minden rendes háztartásban kéznél van. A fiókban kell lennie a papíroknak. Nincs itt. Miért nincs itt? Ja, a múltkori szanálásnál felvittem, hiszen nincs rá szükségünk minden nap.
AKKOR MEG TARTSÁTOK MEG MAGATOKNAK AZ INFORMÁCIÓT!

2015. február 5., csütörtök

A munkahelyen meg... II.

 ...titokzatos csomagot hozott a postás. Még szerencse, hogy nem ismerhető fel benne Ákos ajándéka.
A nasis fiókom tartalma pedig a napi stressz fokozódásával egyre duzzad.

2015. február 4., szerda

Overall-saga

Újabb gumicsontot találtam, amit rághatok. Mivel a téma nagyon is aktuális, a mindennapjaink része, nem is csoda, hogy foglalkoztat.
Tegnap este, ahhoz képest, hogy Ákosnak egy kék és egy fekete overallja van, két fekete overallunk volt itthon. A családfőben merültek fel kételyek az óvodában, ezért föl is hívott, hogy milyen színűben vittük be a gyerekünket reggel, mert összekeveredtek bent a ruhadarabok, és nem tudja, mit keressen, de a fűtőtesten lát egy ugyanolyan kéket, ami van neki, viszont a fekete is ott van a szekrénye közelében. Mondtam, hogy nem tudom, mert magától öltözött föl, mire Ábellel kiértem a kocsihoz, ő már a helyén ült, amikor meg kiszáll a bölcsi előtt, ahol én nem szoktam kiszállni, csak derékig látom, miközben a kocsi ablakán beinteget, de mi másban mehetett volna, mint a feketében, amit ő előző este a csap alatt sikált. Ákos állította, hogy napközben a kékben volt kint, de nem hittünk neki az képtelenségnek tűnt, hiszen előző este a csap alatt a feketét sikálta az apja. Így hát ráhúzta a feketét, hazahozta és akkor pillantotta meg a hétvégéről mosásra váró kinti ruhák között a saját fekete overallját. Hívott is, de szerencsére nem ért el, így csak itthon szembesültem a rejtéllyel.
Utólag próbáltuk a történteket összerakni, és arra jutottunk, hogy már minimum kétszer egy másik gyerek overalljában hoztuk haza, amit egyik este lelkiismeretesen kézzel kimostunk, tegnap este pedig gépbe is dobtuk a többi kinti ruhával együtt. Mivel bent nem visított senki, hogy eltűnt az overallja, és Ákos továbbra is állítja, hogy napközben a kékben volt az udvaron, valószínűleg felváltva viselhették azt a feketét, a kisfiú napközben a sajátját koszolta, délután egy hazajárósban ment haza, mi pedig az övében hoztuk haza Ákost, és leszúrtuk, hogy egy nap alatt összekente a sajátját. Bár a leszúrás jogos is lehetett, mert a kéket eleve azért nem találtuk, mert a fűtőtesten száradt. (Mondjuk én rá is csodálkoztam hétfőn este, ahogy az a másik fekete a mi radiátorunkon száradt, hogy "jééé, milyen fényvisszaverő csík van a bokájánál, ezt eddig észre sem vettem". Az apja meg megjegyezte, hogy biztos rángatják egymást ruhánál fogva, mert a vállpántjának a csatja le van csúszva, és túl hosszúra van állítva.)
Így most reggel szépen visszacsempésszükvisszük a másik feketét, szépen tisztán, ahogy illik, és bevalljuk a gazdájának, mi történt. Ja, és a sajátokba pedig belerajzoljuk a jelét. Azt viszont nem tudom, hogy ha már nem kell overallt hordani, min fogunk pörögni.

2015. február 3., kedd

A munkahelyen meg...

...ez várt reggel. A távozó kolléganő hagyta nekem örökségül. Csokit is rakhatott volna mellé, vagymi.
Egy ideig kerülgettem, majd arrébb pakoltam, hogy ne stresszeljen. A napok mostanában eléggé mozgalmasak, dolgozósak, újra eljött a rangsorolós időszak, a kevésbé sürgetőket muszáj félretennem, hogy aztán újra és újra fontosabb feladat érkezzen. De semmi gond, én panaszkodtam, hogy nem használnak ki eléggé.

Ahogy jöttek a mondatok, úgy változott a poszt címe

Biztosan van abban valami nem normális, hogy a hétvégéket azért is szeretem, mert akkor a házunk megtisztul, és mi takarítás után elégedetten dőlünk hátra, sőt ha a tisztaságot kis szerencsével még hétfő reggelre is meg tudjuk őrizni, az maga a kánaán. Amikor pedig hétfőn reggel a gyerekeink friss, ropogós és főleg tiszta dzsekiben és overallban mennek óvodába, bölcsődébe, a mániákus énem elégedetten néz utánuk. Aztán amikor a hét első munkanapjának végén arra érek haza, hogy a családfő a csap alatt sikálja Ákos dzsekijét és overallját, ami egy nap alatt totálisan elhasználódott, már odavan az érzés. Értem én, hogy gyerek, meg minden, és az időjárás sem kedvez a ruhadaraboknak, de ilyenkor azért felmerül bennem a kérdés, hogy vajon az óvónők ilyenkor mit csinálnak ahelyett, hogy esetleg figyelmeztetnék, ne dagonyázzon a sárban. Az érzésemen az sem segít, hogy állítólag nem csak az ő ruhái néztek így ki a nap végére.
Egyébként meg a hétvégén egyszer csak tudatosult bennem, hogy a téli hónapok kétharmadán túl vagyunk, már csak párat kell aludni, és jön a tavasz. Ez természetesen a gyerekek ruháinak állapotán nem feltétlenül segít, viszont már annak is örülök, hogy munkából délutánonként nem vaksötétben indulok haza. Lassan tervezgethetjük a nyári nyaralást. Kicsit aggódom a szünetek miatt, mert tegnap a bölcsődében kiderült, hogy másképp lesznek a bezárásos hetek, mint eddig, és amilyen szerencsénk van, az óvoda ehhez nem igazodik. Ki szeretne a nyáron pár hétig egy vagy két csendes, nem túl aktív és nem túl sokat beszélő gyereket bevállalni pár hétre? Ja, a mieink nem ilyenek. Arról már nem is beszélve, hogy ez lesz az utolsó szinte laza nyarunk, a következőn már az újdonsült iskolásunknak két hónapos szünetét kell majd valahogyan megoldanunk. Lehetnék pozitívabb is, hiszen a nyár a hosszas gondtalan együttlétet is hozhatná, ha nem kellene dolgoznunk és nem kényszerülnénk felváltva szabadságot kivenni, vagy ha mondjuk lenne egy-két hadra fogható nagyszülő a közelben, de így eléggé kilátástalannak tűnik a helyzetünk.
Kicsit előreszaladtam, adott problémát adott időben... Most akkor szorítsuk össze a fogunkat és bírjuk ki ezt a rövidke téli hónapot, a többi meg majd valahogy megoldódik.


2015. február 1., vasárnap

Beadta a derekát

Két nap alatt három lefejelős baleset egyrészt kék homlokot eredményez, másrészt csak meggyőzi a delikvenst arról, hogy aludni is kéne néha.