2015. március 31., kedd

Meglepetéééés!

Ti is szoktatok úgy járni, hogy ha apró jelekből rájöttök, szerettetek valamilyen meglepetésre készül a számotokra, és - nehogy elrontsátok a meglepetést - úgy tesztek, mint aki nem vett észre semmit?
Én szoktam. A hétvégén például, amikor a nagybevásárlásból hazaérkező családfő kipakolt egy doboz rukkolát is, szemérmesen elfordítottam a tekintetem, és közben arra gondoltam, milyen kedves ez az ember, készít nekem a kedvenc tésztámból egy adagot. Biztosan látja rajtam, hogy ez a hét hosszú volt, és fárasztó, és hát mivel mással kedveskedhetne, ha nem egy új parfümmel vagy virággal valami finom kajával.
Aztán hamar kijózanodtam, amikor elmesélte, hogy a szakoldalakon utánaolvasott, miket ehet pontosan a nyúl, és mivel a tudományos alapokra helyezett hozzátáplálás újabb szakaszához értünk, most néhány napig rukkolát kap a dög kis cuki vacsorára.

2015. március 29., vasárnap

Mackófalva és farkastanya

Tényleg szuperszülőknek, de legalább hősöknek érzem magunkat. Reggel összekaptuk magunkat, a fiúkat mackóruhába öltöztettük és elindultunk a Medvefarmra.
Mézzel etettünk minden állatot, amelyik nyitott volt rá: 
 Itt azért kicsit féltünk is:
 Az ilyen alkalmakkor elmaradhatatlan tejszelet-tízórai:
Na, ki ült fel gondolkodás nélkül a bazi nagy ló hátára? Azt hiszem, tavaszra beiktatunk egy lovaglós heti programot.
Azt is imádom benne, hogy mindig érdeklődik a mi tányérunk tartalma az új kaják iránt. Most szerencsére nem az enyémet ette meg:
Természetesen nem fáradtak el. Ákos az udvaron zsezseg, Ábel pedig - miután először biciklivel üldözte, majd kővel dobálta a bátyját - bekényszerült a házba. Éppen most engedte ki a nyulat, hogy "hadd mozogjon kicsit". Ha jól számolunk, időben mennek az ágyba, és rögtön át is ugrottuk az óraátállítás okozta nehézségeket.

2015. március 28., szombat

Mindenféle apróságok

A héten minden nap voltak ők is a "munkahelyükön" (Ábelt kivéve, aki - talán fogzás okán - betaknyosodott péntekre, így itthon tartottuk). Minden áldott délután még rohangáltak az udvaron is egyet amolyan levezetésképpen. Minden reggel kelnek időben.
A hét közepén az óvodában jártunk összcsaládilag húsvéti kreatív délutánon:
 Majd ma, mivel éppen szuperanyuként ébredtem, nekiálltunk a húsvéti díszítésnek:
Délelőtt csak simán kint az udvaron játszottak, majd délután besegítettek a virágültetésbe (természetesen zengett az egész udvar tőlük):
Én ezek után csak csendben bámulnék magam elé, de ők még most is pörögnek. Na, de a kérdés ismét költői, nem tudni, mi hajtja őket.

Egyébként négy év várakozás után a magnólia, amit egy 30 cm-es ágként hoztunk haza annak idején, és csak nőtt-nőtt, de semmi jelét nem adta annak, hogy hozzájárulna a kert hangulatához, egyszer csak produkált egy ilyet:
Amikor megkaptam a képet otthonról e-mailen, bevallom, először fogalmam sem volt arról, hogy mit látok.

És ha már összevissza-beszámoló: a múlt hétvégén ilyen jó kis egyben sült, füstölt szalonnába burkolt, fűszeres szűzérme került az asztalunkra aszalt szilvával.
(Az ott, a tányéromtól jobbra egy faágakból eszkábált madár, amit feltétlenül be kellett vinnünk és még az ebédlőasztalon is helyet kapott...)

Kicsiny falum, búgócsiga, tégla és társai

Napok óta szembejönnek velem a régmúlt darabjai, olyan emlékeket idéznek fel, amik a sima hétköznapokban már ritkán jönnek elő. Pedig... gyakrabban kellene emlékeznünk, és a gyerekeinknek mesélnünk arról az időszakról. De talán most még nem is értenék meg, és csak néznének ránk, mit akarunk mindezzel mondani. 
Először a FB-on akadtam rá arra az internetes oldalra, amit a (szinte) szülőfalum képviselőtestületének döntése alapján az általános iskolai tornatanárunk működtet. (Már maga ez a tény is emlékeket idézett fel, mert a tornatanárunk legendásan kemény volt mindig, és nagyon tartottunk tőle, ugyanakkor nagyon hajtottunk, hogy a dicséretét kiérdemeljük.) A falu történetéről és régi családjairól olvashatunk ott, és bár én már rég' nem tartozom oda, valahogy belül mégis mindig annak a falusi lánynak érzem magam, aki egyszer onnan - szélesebb családjában elsőként - kiszabadult a szülői szigor alól nekiindult a fővárosnak (és ott is ragadt). Egy hirtelen ötlettől vezérelve rákerestem a (nevelő)apám családjára, és szembetaláltam magam azzal a fotóval, amit apu anyjának szobafalán éveken keresztül bámultam az évi szokásos (ünnepek alkalmából megejtett) pár látogatás alkalmával. Az egész család rajta van még, azok is, akiket mi már nem is ismerhettünk, és azok is, akik már azóta eltávoztak. 
Bár apu anyját némileg kényszer hatására mamának szólítottuk, igazán soha nem érezhettük magunkat az "igazi" unokáival egy szinten lévőként (megbocsáthatatlan bűnnek bizonyult, hogy apu "összeállt" egy kétgyerekes elvált asszonnyal), és a húgommal együtt minden látogatásnál csak feszengve vártuk, mikor indulunk már haza. Közben rendületlenül ettük az ilyenkor szokásosan az asztalra kerülő pávaszemet, amitől - akkor azt hittem, hogy - talán egy életre megcsömörlöttem. (Ez a megítélés aztán később kiterjedt az öcsémre is, aki pedig ízig-vérig odavaló is lehetett volna, de valahogy mégsem sikerült soha igazán elfogadniuk.) 

Aztán tegnap munkába menet elcsíptem egy nosztalgiázó félórát a reggeli rádióműsorban, ahol a gyerekkori rántott húsos vasárnapi ebédek hangulatát (és az akkor dívó zenéket) idézték fel a műsorvezetők. Azon kaptam magam, hogy a kocsiban éneklem a szöveget, amire még ennyi év után is jobban emlékszem, mint a mai slágerekére: 

Igen, nálunk is ez a zene ment. Akkor még nagy divat volt a néveste megünneplése (a névnap előtti este, amit praktikus okokból sokszor hétvégékre toltak el). Családunk fénykorában ezek az alkalmak akár ötvenfős vendégséget is jelentettek. Az őrület már napokkal korábban kezdődött, levágtuk a csirkéket és tyúkokat, kisütöttük a süteményeket, majd a nagy napon kora reggeltől sürögtünk-forogtunk. Ilyenkor elhoztuk a baráti családoktól a hosszú asztalokat és lócákat, és - a kifejezetten ebből a célból a házhoz épített hosszú - előtérnek nevezett (egyébként nagyra nőtt előszobaként funkcionáló) helyiségben felállítottuk azokat. A gyerekek számára kiürítettük az egyik szobát, és a 10-15 fős csapat a szülői figyelő tekintetektől mentesülve ott vacsorázott, majd - mivel a szigor olyankor lanyhult - nézett nem neki való filmeket.
A napnak az a szakasza, amikor a névestére készülődés közben elkezdtünk teríteni, már általában feszültségtől és felcsattanó vitáktól volt terhes, és mire a vendégek megérkeztek, a szüleink a pörgés izgalmában összecsaptak párszor. Az asztalfőre természetesen apu anyja került, mellette apu nagybátyja ült (anyu családja mindig az asztal másik végén kapott helyet) és a felszolgált menü sikerét (ami mindig húsleves volt, töltött káposzta és pörkölt) a mama arckifejezését lesve próbáltuk felmérni. A vacsora tálalásának szigorú koreográfiája volt: anyu merte tele a tálalóedényeket, apu vezényletével mi ketten a  húgommal szolgáltunk fel, és idővel olyan tökélyre fejlesztettük mindezt, hogy még a mai napig is tudom, ki volt az két ember a családi és baráti körben, aki kenyérrel ette a húslevest. Kifogyott sörös üveg, félig ürült levesestál nem lehetett az asztalon, nehogy valaki azt higgye, hogy nincs elég inni- és ennivaló a háznál.
Az igazi fénykorban a vacsora magasságában megjelentek a rendelt cigányzenészek is, akik lagzihoz hasonló hangulatot varázsoltak oda. Vacsora után a hosszú asztal vége kikerült és jöhetett a tánc.

A rádiót hallgatva kicsit továbbléptek a fiúk, és kicsit már későbbi emlékek jöttek:
Bőven tizenévesek voltunk, amikor a hetente három napot üzemelő mozi mellett megnyitott a Presszó, ahol hétvégén a fiatalok bulizhattak. Nálunk nagy volt a szigor, mindig sokkal kisebb szabadságot kaptunk a kortársainknál. Apunak voltak ilyen számunkra elavultnak tűnő elvei, nehogy elkanászodjunk, esetleg elhajoljunk, így volt olyan időszak, amikor a fiúknak még csak nem is nagyon köszönhettünk. (És ha mégis megtaláltam a módját egy kis titkos randevúnak, a húgom egy-egy vitát követően be is köpött otthon. Mindaddig sakkban tartott az információival, amíg ő is abba a korba nem ért, amikor már inkább saját titkai akadtak, és azok kötötték le. Azt viszont jópár évvel később, felnőtt fejjel vallotta be, hogy tudja, a moziban S.-val tényleg nem csókolóztam, de akkor valamilyen sérelme fölötti bosszúból találta ki és adta be otthon. Ennek az akciójának köszönhetően hosszú büntetést kaptam, de meg is bánta utána, mert a büntetés őt is sújtotta.)
Nagy nehezen értük el azt is, hogy mi is elmehessünk kicsit táncolni az új műintézménybe, de - amolyan nálunk dívó szokás szerint - legkésőbb 10-re haza kellett érnünk. De mivel addigra az igazi buli el sem kezdődött még, 9 körül mindig mi ketten, a húgommal álltunk fel táncolni, hogy ne anélkül kelljen hazaindulnunk. Ha késtünk otthonról öt percet, jó ideig nyögtük a következményeit. Igazán felüdülést jelentett, amikor sikerült valahogy rávennem a szülőket, hogy a középiskola alatt kollégiumban lakhassak, mert legalább a hétköznapokban szabadabb életet élhettem. Természetesen vasárnap esténként a lehető legkésőbbi időpontban, díszes családi kísérettel mehettem csak vissza. Ez a szoros felügyelet akkor lazult kicsit, amikor a húgom ellenkező irányba eső kollégiumba költözött és a figyelem megoszlott.

A nosztalgikus gondolatokban ismét visszább lépek kicsit az időben, mert a gyerekkoromat idéző játékokat látok egy cikkben. A mostani eszemmel úgy gondolom, hogy a mi családunk ha nem is a tehetősebbek, de a dolgosan gyarapodósabbak közé tartozhatott. A szüleink szinte elsőként nyitottak a faluban magánvállalkozásban üzletet. A zöldséges bolt (családi névhasználatban: "bódé") a falu főutcáján helyezkedett el, a központban, naná. Kezdetben zöldségeket, gyümölcsöket árultak, majd bővült a kínálat, és tartós élelmiszerek is akadtak. A kiszolgálás egy ablakon keresztül történt, és - emlékeim szerint - igazán kedvelt bevásárló helység volt a lakosok körében. Amikor az üzlet felfutott, sorok álltak a banánért (mi közben otthon a fűtőtest előtt érleltük a következő szállítmányt), a barátok természetesen pult alól is kaptak belőle, mi pedig - míg más gyerekek örültek a ritkás lehetőségnek - már untuk, hogy otthon állandóan azt kell ennünk.
Apu minden nap ment áruért a nagykerekbe (akkor is, ha nem is lett volna muszáj), anyu pedig a bódéban árult. Apu a tevékenységét kiterjesztette amúgy, és "ha már úgyis ment mindig áruért", beszerzett ezt-azt (pl. étkészletet, bútort) a falubelieknek. Az élet egy kisgyerek születése után sem áll meg, az öcsémnek volt a bódéban egy járókája, délelőttönként abban tartózkodott (és egyszer egy köjálos ellenőr megütközve látta, hogy az otthon felejtett cumisüveg hiányában a pálinkás üvegre húzott cumin keresztül issza a tejét), délután pedig én húztam-vontam magammal az iskolai programokra és a kézilabda-edzések alatt a pálya szélén ordított a babakocsiban drukkolt nekünk. Mivel anyu reggeltől estig árult (és csak délben zárt be pár órácskára), a házimunka is ránk maradt, és a mindennapos felmosás, a kert hetenkénti kigyomlálása alapelvárás volt, sőt időnként a disznók alját is én lapátoltam ki. Anyu saját bevallása szerint soha nem volt olyan rend és tisztaság nálunk azóta sem. Idővel a családi "bizniszben" is be kellett segítenünk, először csak árut pakolhattunk ki, majd én már árulhattam is. Nyáron, amikor elérkezett a dinnyeszezon, a család kettévált, én apuval mentem a szomszéd falvakba, ahol a megrakott utánfutóról árultunk mindenfélét.
A gyerekmunka olyannyira elfogadott(abb) volt akkor, hogy a házimunka és a kert mellett mindig akadt extra projekt feladat is. Például soha nem felejtem el azt a tavaszt, amikor egy hatalmas szállítmány bontott tégla érkezett a házunk elé, amit - miután apu megmutatta, hogyan kell - jórészt mi ketten tisztogattunk meg. A titok az ütés szögében és az erősségében rejlett, mert egy erősebb ütéstől a jó kis drága tégla eltörhetett, a túl kicsitől pedig a rászáradt malter nem vált le. Három kalapács volt a munkára: kettő a mienk, a harmadik pedig (na, nem apué, mert ő érdekes módon mindig úton volt akkor is) az arra tévedő barátoké, akik időnként megálltak egy időre és besegítettek. Ezzel a munkával el is ment az egész tavaszi szünetünk. Meglehetősen utáltuk, hogy nem tölthetjük a szünetet azzal, amivel más gyerekek (bár a mostani agyammal úgy gondolom, hogy azért mindegyiküknek megvolt a saját keresztje házimunka-adagja). Ezután még kétszer kézbe vettünk minden téglát, először behordtuk őket az udvarra, majd ezekből húztuk fel az eredetileg kőműves apánkkal a garázs-pince-csirkenevelde kombót az udvarban.

Na, és a játékok! Nem emlékszem olyan fullosan megtömött gyerekszobákra (mint most a saját
gyerekeinké), főleg, hogy kettőnknek egy kicsi szoba jutott a családi házban, de felsejlenek a karácsony előtti kutakodások emlékei, mert tudtuk, hogy valahol a szekrények mélyén lapulnak az ajándékaink. Legélénkebben a piros gyerekvarrógépet látom magam előtt, amivel aztán sikerült is a húgom egyik levágott szárú nadrágjából valahogyan egy térdnadrágot eszkábálnom. Rémlik az első, Bécsből hozott kazettás magnó, majd a videólejátszó is, amibe hangalámondásos, másolt vidókazettákat vettünk a kgst-piacon (röviden: kg). A videólejátszó egyébként fájdalomdíj volt, mert az érettségi előtti felkészülés idejét (természetesen ismét az elkanászodás elleni fellépés jegyében) nem tölthettem a kollégiumban.

Program nem sok adódott, és Alma-koncert, játszóház sem létezett még akkor. Minden hétvégén elindultunk a "családlátogató körútra", aminek során körbejártuk anyu három környező faluban élő testvéreit. Szoros kapcsolat volt ez, még ha sokszor a megszokás is vezérelte őket, mégis minden hétvégén jutott idő beszélgetésre, amibe játék közben titkon mi gyerekek is bele-belehallgattunk, ha érdekes téma adódott. Élelmes szüleim idővel az üzletet ide is kiterjesztették, indulás előtt a kocsi hátuljába bepakoltunk némi gyümölcsöt, zöldséget, mérleget (!), és amíg anyu beszélgetett a rokonokkal, addig én bekiabáltam a szomszédokhoz is (csengő nem nagyon volt még akkor), hogy "apukám üzeni, hoztunk zöldséget, teccik-e kérni", meg "igen, kígyóuborka is van".
Azért ki is mozdultunk "messzibe" is. A cél általában egy-egy strand volt. Ilyenkor anyu reggel szendvicseket készített, fasírtot sütött, és egész napra elmentünk fürödeni. Tinédzserként én már nem annyira szerettem ezeket (főleg, hogy az érzékeny bőröm nem viselte a lábvízhez hasonló tisztaságú medencéket), meg különben is addigra már a könyvek bűvöletében éltem. Így az is előfordult, hogy szándékosan otthon felejtettem a fürdőruhámat, így végre békén hagytak a regényeimmel.

Aztán, amikor elkerültem a fővárosi kollégiumba (mekkora szerencsének éreztem, hogy közelebb nincs ilyen főiskola), a stafétabotot a húgom vette át, és én csak a kéthetenkénti hazautazások alkalmával csatlakoztam be a hétvégi takarításos-rokonlátogatós körökbe. Ő már lázadóbb típusúként az általam kitaposott úton villámgyorsan mélyített sok területen, bár - mivel addigra már a bódé sem futott, és az otthoni hangulat is jelentősen romlott - nem is irigyeltem tőle a korábban elért kiváltságokat. Én belevetettem a főiskolások életébe, és az addig nem ismert szabadság érzésétől megrészegedve rögtön az első évben félévismétléses bravúrt hajtottam végre. Az hatalmas törést jelentett mindenkinek, az addig eminens és kitűnő tanuló számára nem ilyen utat képzeltek el (bár nem emlékszem túl sok dicséretre a gyerekkoromból, valahogy minden természetes volt a szülők számára). Ez a pofon talán nekem fájt a legjobban (bár nem tudom, hogy miből gondoltam, abból a tantárgyból óralátogatás nélkül, könyv hiányában hogyan készülhetnék fel a vizsgákra), és ez engem is kijózanított. Azt tudtam, hogy haza egy évre biztosan nem akarok menni, így muszáj volt a saját lábamra állnom és onnantól - ha nem is teljes mértékben - eltartanom magam. Az első hetekben még ismerősöknél húztam meg magam, majd albérletbe költöztem, munkát kerestem, és onnantól végig dolgoztam a főiskola alatt. De ez már egy másik történet.

Szoktam azon gondolkodni, hogy az, ahonnan jöttem, mennyiben segített, és mennyiben gátolt a boldogulásban. Soha nem felejtettem el sem a jót, sem a rosszat, azt meg főleg nem, hogy honnan jöttem. (Olyannyira nem, hogy amikor már kiadóigazgatóként hétvégenként beálltam az akkori családi üzletben, a falusi kocsmában a pult mögé kiszolgálni, és elviseltem a kapatos eccerű emberek beszólásait, csak az akkori főnököm megjegyzése döbbentett rá a helyzet furcsaságára. Valami olyasmivel viccelt, hogy " egy meglehetősen jó órabérű pultost tisztelhet bennem", és vajon tudják-e az emberek, milyen az "igazi" életem itt, tőlük messze.) Biztosan lehetett volna boldogabb, gondtalanabb gyerekkorom, de - ahogy így végiggondolom az emlékeimet - a jelenlegi életem eredményeit legalább felerészben a gyökerek és a gyerekkorban rám ragadt kötelességtudatnak köszönhetem. Ahogy - talán ha szellemi táplálékban és támogatásban is többet kaptam volna - esetleg több önbizalommal lépdelhettem volna a felnőtt életemben, főleg az elején.
A "Mi lett volna, ha"-játékba ritkán szoktam belemenni, általában elfogadom azt, ami van, ami adódik és amit kiharcolok magamnak. A saját jól felfogott érdekemben. De azt hiszem, ezt a posztot egyszer majd megmutatom a gyerekeinknek is.

Update: A húgom, aki egyébként nem olvassa a blogot, de miután elküldtem neki a poszt linkjét, mégis nosztalgiázott egy sort és kijavított egy pontban. Igazából az a bizonyos téglapucolás bizony tényleg nem egy tavaszi, hanem egy teljes nyári szünetet töltött ki.  

2015. március 25., szerda

Így néznek ki azok a kisfiúk...

...akiknek apukájuk vásárol úszósapkát:
Igazából úszótanfolyamra csak Ákos jár majd az óvodával, de nálunk már rég' nem szabad valamiből csak egyet venni...

2015. március 23., hétfő

A kapcsolatunkról és a napi közös problémamegoldásról

Eléggé egy húron pendülünk. Megbeszéljük általában, ami a bögyünket nyomja, szeretjük a vicceket, kedveljük egymás szövegét, az öniróniához is hasonlóan viszonyulunk. Az évek során összecsiszolódtunk, így már sokszor akkor tudjuk, mire gondol a másik, amikor még meg sem szólal. És azt is tudjuk egymásról, milyen helyzetben hogyan reagál, és - egymás napi programjának ismeretében - nem érnek meglepetések.
Az is kialakult már régen, hogy ha például ha én megyek valami új helyre, akkor ő a keze ügyében tartja a telefonját, és már meg sem lepődik azon, amit hall tőlem. Jó kis párbeszédek zajlanak le ilyenkor, amikor ő általában röhög is. Én nem mindig.

Még a kétnapos konferencia második reggelén, amikor autóval meg kellett ugranom egy otthon-konferenciahelyszín távot, ami totálisan kiesik a szokásos napi menetből, három etapot is nyomtunk:
- Szerinted merre menjek?
- Szerintem ott egyenesen... koppanásig, majd balra... aztán az X lakótelepnél jobbra... majd újra...
- Azt sem tudom, mit beszélsz. Milyen lakótelep? Honnan tudnám, hogy hívják a lakótelepeket? Különben is, ott, ahol szerinted balra kell mennem, én jobbra tudok egy utat.
- Akkor menjél arra, amerre te gondolod!
(...)
- Halló!
- Szia, leadtam a gyerekeket. Minden rendben volt. Te hol tartasz? Ja, és ...
- Oké, majd megbeszéljük, most koncentrálnom kell.
- Hol jársz?
- Nem tudom. Úgy mentem, ahogy én gondoltam, de a jobb kanyar után, ott, ahol szerintem balra kellett volna mennem, szerintem hamarabb kanyarodtam be, mint kellett volna. Most mit csináljak?
- Jó, akkor leteszem, figyelj!
(...)
- Halló!
- Most már végképp nem tudom, hol vagyok. Segítesz?
- Merre jársz? Mit látsz?
- Nem tudom.
- Milyen utcán?
- Nem látok táblát. Mégis balra fordultam, amerre te mondtad, és nem tudom, most hol vagyok.
- A lakótelep jobbra vagy balra van?
- Fogalmam sincs. A hátam mögött. (Nem érti, de próbál nyugodt maradni, míg én fejhangon rikácsolok. Nagy nehezen kirakja, hol vagyok.)
- Az nem jó... Na, akkor menjél arra... majd erre... és végül az Y focipályánál...
- HONNAN TUDNÁM, HOGY HOL VAN A FOCIPÁLYA? MIÉRT KELL NEKED MINDENT FOCIPÁLYA SZERINT BELŐNÖD? Megpróbáltam bekapcsolni a gps-t is, de nem sikerült.
- De hogyhogy nem sikerült? Annyiszor megmutattam már neked. Először felül rányomsz a gps-re.
- Az megvolt, de a beállítások között nem találom, mit kell még bekapcsolni.
- A térképet.
- A térképet???? Miért nem gps-t írnak rá???? (Itt nem mert nevetni.)
----------
Aztán ma a másik kihívással küzdöttem meg, bkv-ztam a belvárosba, ráadásul a villamospálya ma kezdődő felújítása miatt forgalmi változások is voltak:
- Szia. Nem megy ez nekem.
- Miért, hol vagy? (Már nagyon röhög.)
- Az tudom, hogy hol vagyok, de azt nem, hogyan tudok innen oda eljutni. A trolin bemondták, hogy nem a szokásos irányba megy tovább, buszra kell átszállni. De itt nincs buszmegálló. Követtem pár utast, de ők is tanácstalanok. De az a legjobb, hogy a leszállás után jöttem rá, a megváltozott útvonal közelebb esett volna a célhoz, mint az eredeti. (Nem is titkolja, hogy hülyének néz.) Most jön egy troli, felszállok. Na, szerintem ez is csak eddig ment. Leszálljak szerinted?
- Szerintem szálljál le, inkább gyalogoljál!
(...)
SMS: - Végeztem, indulok vissza.
SMS2: - Hogy megy?
SMS3: - Már vissza is értem.
SMS4: - Akkor ne indítsak felmentő csapatokat?

2015. március 22., vasárnap

"Bibis? Megpusziljam?"


Húsvétra hangolódtunk

A mai program teljesen az én ötletem volt, és merőben más, mint amiket szoktunk csinálni, a fogadtatása is más volt:
Ákos: "Hát, jó, mehetünk, de én biztos nem fogok táncolni."
Ábel: "Én nem táncolok, mert félek tőle. Hangos."
Apjuk: "Én inkább itthon maradnék takarítani."
Nem vagyok az a könnyen feladós típus, itthon szoktak is táncolni néha, csak rábeszéltem őket, azt is bedobtam, hogy a táncház után tojásfestés is lesz. Ráadásul társaságunk is akadt, miután a szomszédékat is behülyítettem elhívtam.
Először bemelegítettek:
 Majd, miután a táncot végigülték, a tojásfestésbe mégis bekapcsolódtak:


Lehet, hogy jobban jártunk volna egy szabadtéri programmal. Ábellel a vége felé már futottunk egy kört az épület körül, de legalább Ákos még mindig lelkesen festett (ami aztán mozaikosra tört, amikor sikeresen odacsukta a kocsi ajtajával), aztán, amíg vártuk a kész műveket, futkosott egy kört ő is az ovis társával.
Két hét múlva azért csak festünk itthon is tojásokat, csak a táncot hagyjuk ki.

2015. március 21., szombat

A szomszéd tehene, meg a fűje

Szombat dél, a leves már elkészült, a muffin sül, konyhai romokat takarítok. A családfő némi téblábolás után csak rászánja magát egy ebéd előtti fenti porszívózásra. El is indul felfelé, aztán az ablak előtt megtorpan. Némileg irigykedve tudósít, hogy kedvenc szomszédaink már túl vannak az ebéden, és kettecskén, nyugiban kávéznak a napsütötte teraszukon. Vissza is fordul a fényképezőgépért, hogy a fenti ablakból készítsen róluk - nekik - egy idilli lesifotót, hadd legyen mit nézegetniük egy nehezebb napon. A fotó végül is nem készült el, vigyorogva jött le újra, mert mire felért, a szomszédék két visító gyereke is megjelent, a hangulat pedig elillant.

Álmodtam egyet

Volt egy nagy menetem péntek délután, röpke három óra alatt nagyon aktívan mentem ide, oda és amoda. Az érzés a bölcsődébe menet kapott el, a lépteimet sem lassítottam, de bennem maradt azóta is. És milyen az élet, a családfőt is elkaphatta valami hasonló érzés, mert amíg én este aludtam, gyerekkori fotóit posztolta a Facebookon.

Láttam útközben a templom előtt egy, a kicsi unokájával lopakodó nagymamát, ahogy az előlük elbújó nagypapát keresik, majd megijesztik és nagyon örülnek egymásnak. Nem először látok unokájukkal bolondozó nagyszülőket, és még mindig megrohan a veszteség érzése. Elképzelni sem tudom, milyen lett volna, ha ők hárman megismerik az unokáikat. De, mit is beszélek, hiszen igazából tudom én: nagyon más, nagyon jó lett volna, és talán nem is mindig lettem volna tudatában annak, hogy mennyire jó nekünk.

Valahogy úgy képzelem el azt a másik életet, hogy a gyerekeinket a hétköznapokban is alig láttuk volna, mert a közeli nagymama és nagypapa kényeztette volna őket nap mint nap, és esténként nem akartak volna hazajönni (de azért nagymama titkon fáradtan dőlt volna hátra, mikor mégis hazajöttek velünk, mert két fiú unoka nagyon fárasztó tud ám lenni). Nagymama mindig kapható lett volna palacsintasütésre, de csakis azután, hogy megjárták a játszóteret. A születésnapjukra nagymama sütött volna tortát, és aznap (nem hetekkel később, amikor összejön az utazás) átjöttek volna hozzánk, velünk együtt ünnepelni. A gyerekeink is, ők is nagyon várták volna a hétvégéket, mert a fiúk akkor ott is alhattak volna, és kérték volna, hogy másnap csak későn menjünk értük, "ne olyan korán, mint a múltkor".
Aztán a következő hétvégét azért várták volna izgatottan, mert hazautazunk a messzi-papához és -mamához, és ilyenkor először mama finom ebédjéből laktak volna jól, utána pedig nagypapát követték volna a kertbe, ahogy jópár éve az első unokája tette, óvatosan lépdeltek volna a nyomában, nehogy letapossák a paradicsomtöveket. Nagymama kicsit féltékenyen megjegyezte volna, hogy nekik bezzeg kevesebb jut belőlük, miért csak ilyen rövid időre érkeztünk. Onnan hazaérve pedig boldogan meglátogatták volna az őket már nagyon váró közeli mamát és papát, hogy elmeséljék, milyen jól érezték magukat a messziben.
Az ünnepek előtt pedig hosszas, néha fárasztó vagy bosszantó egyezkedések folytak volna, hogy mikor melyik napot hol töltsük, hogy mindenkinek jusson belőlünk (de főleg belőlük), és az ünnepek után mi dőltünk volna hátra fáradtan, mert "már megint nem pihentünk semmit sem, állandóan menni kellett valahova".

Remélem, azért látják őket most is.

2015. március 20., péntek

A négy grácia

Úgy számolom, 18. éve ismerjük egymást. Hasonló korú és hátterű fiatalokként kerültünk a munkába, és - ahogy az várható - olyan társaság alakult ki, aminek a tagjai állandóan együtt voltak (munka, buli, egyéb elfoglaltságok - minden együtt), (szinte) mindent tudtak egymásról (Cs. barátnőm férje hívott engem is anno, ha az akkor még nem-feleségét valamiért nem érte el, mert biztos volt benne, hogy én tudom, hol van és mikor várható haza), természetesen voltak nézetkülönbségek, és klikkesedések is, de azok valahogy nem bomlasztották föl a bandát. Az élet viszont igen. Lassacskán elszivárogtunk más munkahelyekre, a magánéletben ki-ki elindult a saját útján, egyre ritkábbak lettek az összejövetelek, és a napi kapcsolat is megszűnt. Mi hárman, a mag, azóta is megmaradtunk egymásnak. Annyira mások vagyunk, hogy azt elmondani nem lehet, ebből is kifolyólag hárman háromféle életet élünk, és mégis el tudtuk fogadni a másik másságát és eltérő felfogását. Megmaradtak nekünk a ritkás csajos esték, és az időnkénti páros, gyerekes összejövetelek. Újabban a régi társaság egy negyedik tagja is csatlakozott hozzánk.
Tegnap este kicsit visszamentünk az időben. Mindenki hozta a maga formáját. K. a maga, néha kíméletlennek tűnő őszinteségével, de tiszta segítő szándékkal sorjázta a mondatait (és örültem, hogy nem én vagyok a segítség céltáblája, mert amit mondani szokott, azok mindig fájóan igazak szoktak lenni). Cs., a megértő, érzékeny, határtalan kedvességével igyekezett tompítani mindezt, ugyanakkor nem kendőzte el a saját véleményét. És A., akiben a jókedv ugyanúgy görcsöket fedett el, csak már felnőttes problémákból fakadóan, mint régen, és volt néhány pillanat, amikor nem lepődtem volna meg, ha felugrik és faképnél hagy bennünket (talán régen ezt is tette volna). Így belegondolva talán én mégis változtam valamennyit, mert alig-alig szóltam, csak a szívem lett egyre nehezebb, az irónia viszont a régi volt, amihez - lehet, hogy néha fegyverként - nyúltam.
Sírva vigadós, könnyesre röhögős estét töltöttünk együtt. Nem hiszem, hogy akkor, közel 18 éve teljesen ilyen életet képzeltünk el magunknak. De talán akkor azt sem hittük volna, ha igazán komolyan, reálisan nézzük a társaságot, hogy ennyi idő után mi még mindig hármasban, néha négyesben ülünk valahol (csak éppen a kis kocsmákat felváltottuk trendibb helyekkel), és világot váltunk meg.
Mintha még mindig ugyanazok a fiatalok lennénk, csak kicsivel több ránccal. Nagyon szeretem-érzés.

2015. március 19., csütörtök

Megint kaja

Egyre jobban kedvelem a portás bácsit.

Egyébként meg engem itt elkönyvelhettek valami belesnek jó étvágyú embernek, mert tegnap a büfés csak az én kedvemért készített túrós csuszát.

2015. március 18., szerda

Keddi boldogság

Nem is tudtam biztosan, mitől vagyok olyan feldobott hangulatban (a reggeli napsütés? a konferencia fenyegető rémének elmúlása?), amíg boldog várakozással az arcomon be nem léptem a munkahelyem ajtaján. Ott aztán meg is kaptam a pofonomat, és rögtön le is hervadt a mosoly az arcomról. Az új barátom, az idős portás bácsi elfelejtette behozni az ígért füstölt, húsos szalonnatáblát. Rég' voltam ilyen csalódott, még az sem vigasztalt, hogy csütörtökön tutira szállítja a megrendelt finomságot.

2015. március 16., hétfő

Az elfoglaltságokról

Először is, mániákus nyilvántartóként csakis magamnak köszönhetem, hogy a párhuzamosan vezetett naptárakba időnként belekavarodok. Van a határidőnaplóm, amit a munkában használok, mindent abba jegyzetelek, minden megbeszélésen nálam van, amibe hét elején listába szedem a heti feladatokat (majd a következő hét elején újra felírom, amit előző héten nem teljesítettem, vagy következő stádiumba léptettem, és most azzal lesz dolgom), illetve azokhoz a napokhoz jegyzek fel teendőket, amikhez tartoznak, és ha nem vagyok a helyemen, akkor is meg tudom nézni, mikor vagyok foglalt. Van az outlook-os naptáram, aminek nagy előnye, hogy jelez egy-egy program előtt, így nem felejtek el elindulni, és mivel ezt mások is látják, a privát programokat a mások számára nem látható módon írom be. És van egy asztali naptáram is, amire pl. telefonos egyeztetések során csak rá kell pillantanom. Ezen kívül akad még itthon is asztali naptár, amibe a privát teendőinket vagy a privát életünkre kiható elfoglaltságokat (pl. az abba az időbe belenyúló programokat) vezetem fel, és itt is megjelennek a gyerekekkel kapcsolatos kötelezettségek (pl. szemészeti időpontkérések). Nemrég (soha nem késő tanulni) felfedeztem és elkezdtem használni a google naptárját, aminek nagy előnye, hogy a telefonomon is jelez (eddig a céges naptáram is jelzett a telefonon, de eddig még nagy bölcsen nem kapcsoltam össze a benti levelezésemet a telefonommal, hogy ne stresszeljen hétvégéken is minden egyes e-mail), és ha már beírogatok oda szintén privát elfoglaltságokat, akkor rögtön a családfő google-naptárjába is beírom (és ő rögtön tud szólni, ha valamiért elcsúszok a napokkal, és rossz időpontot rögzítek). Gondolom, mondanom sem kell, nagyon kell koncentrálnom, hogy mindig minden egységesen szerepeljen ennyi nyilvántartásban, és még így is előfordul, hogy elfelejtődik valami. Például Ákos nem járt valami jól velem azon a héten, amikor Ábel betegsége miatt én hordtam az oviba, sem a meghirdetett fotózás, sem a pénteki játéknap nem vésődött az agyamba.

Szerencsére bejegyezni való bőven akad a következő két-három hónapra is. Köszönhetjük azt a gyerekeink intézményeinek, mindenféle évfordulóknak és egyéb, életkorokhoz köthető változásoknak, éppen ezért az elmúlt hétvége egyik kihívásának ezeknek a rendszerezését tekinthetjük. Az, hogy mennyire voltunk benne sikeresek, majd később derül ki.
Például töményen jelentkeznek a nevelés nélküli napok (az óvodában nagyon cselesen a húsvéti szünetet és a nyári szünetet is meghosszabbítják egy-egy ilyennel), és most példa nélküli módon a bölcsődében is számíthatunk rá, természetesen két ilyen nap ütközik két munkahelyi elfoglaltságommal. Ezen kívül lesz a bölcsődében olyan délelőtti rendezvény, ami miatt szabadságot kell kivennünk (legalább egyikünknek), bár ezt nem (pontosabban: ezt sem) bánom, mert ezen a virágültetős összejövetelen mindig jól szoktuk magunkat érezni. Ezeken túl várható három olyan program, amit szülőbarát módon jóval a munkaidő vége előtti időpontra tettek, és így minden egyes alkalommal hamarabb kell elkuncsorognom magam a munkából, és mással összekötni (szabadságot kivéve) sem tudom, maximum váltott gyerekkel (azt viszem ügyet intézni, amelyiket éppen nem érint a délutáni elfoglaltság, így is, úgy is részt szoktak venni egymás programjain). Akadnak még orvosos programok (mind-mind munkaidőben), mint például rendes éves szemészeti vizsgálat mindkét fiúnak, Ábelnek fül-orr-gégészeti kontroll (orrmandula-kivételre számíthatunk), valamint a születésnapja körül a szokásos státuszvizsgálat. És idén extraként bejönnek az iskolai, óvodai beiratkozások (utóbbiból rögtön min. kettő-három, mert a körzetesnél kötelező beiratkozni, és mi váltást fontolgatunk, de mivel kiszorulni sem szeretnénk, vélhetően Ákos régijében is be kell íratnunk), ahova időnként még a gyereket is hurcolnunk kell, így valószínűleg azt is szabadsággal tudjuk megoldani.

Bele sem merek gondolni, milyen lenne több gyerekkel. Vajon ezt mások hogyan oldják meg?

2015. március 15., vasárnap

A fegyelmezési eszköztár csődje

Anyaságom mélypontjának is tekinthetem a tegnapi napot. Természetesen MINDIG-nap volt, és hiába ismerem már tökéletesen a kottát, gyarló emberként ismét nem tudtam kivédeni a negatív hatásait. Az álmoskönyvekben szakirodalomban is bizonyára kitérnek arra, hogy ha egy hétvégi nap szemerkélő esővel indul, és a szemerkélés egész nap tart, annak egy kétgyerekes család esetében (de egygyerekeséknél is így lehet ez, a többgyerekesekébe bele sem merek gondolni) nem lehet jó vége. Persze esély lenne rá, de ha valaki nem tud mindig következetes szülő lenni valakinek elfogy az ereje, akkor biztosan nem tud okosan élni vele a nap nyugodt befejezése érdekében.
A heti megfeszített munkától fáradt agyam is becsapott, bizonyára azért érezhettem úgy a délelőtt folyamán, hogy megy ez, mit nekünk szemerkélő eső, bezártság, kötelezettségek és egyebek. Hadvezéreket megszégyenítő műveletekkel sikerült is a megcsúszott hétvégi bevásárlást, főzést, takarítást megoldani, miközben talán a gyerekeink sem érezhették magukat elhanyagoltnak, mert kaptak játszós impulzusokat, volt lehetőségük külön-külön játszásra, majd fenti közös játékra, miközben lent egy jókedvű anya pakolászás közben füllel figyelemmel kísért a ténykedésüket, aztán anyával játszásra is futotta, míg lent az apjuk porszívót, majd felmosórudat tologatott. A délelőtt szerencsésen el is telt.
Aztán a csendes pihenőnél és azt követően megmutatkoztak az érdekbeli különbségek, amik nagyjából állandóak. Egyesek hosszasabb csendet és pihenőt óhajtanának, mások pedig - letöltve a kirótt vagy maguktól bevállalt csendespihenő-időtávot - újabb és újabb kihívásokra vágynának. Mi ketten a családfővel az előző csoportba tartozunk, ők ketten, az energiától duzzadó gyermekek pedig az utóbbiba. Gondolom, nem meglepő.
Jönnek a csendesebb, visszafogottabb figyelmeztetések, figyelemelterelések, majd - mivel ezek egy szemerkélős napon általában hatástalannak bizonyulnak - a tárgyalási technika egyre erőteljesebb eszköztára kerül előtérbe, és következnek a meggyőzésre ható szólamok (miért veszélyes az, amit csinálnak; miért idegesítő az, amit csinálnak; miért hagyják azt abba rögtön, amit csinálnak; miért okosabbak azok a kisfiúk, akik azt nem csinálják, amit ők csinálnak). Természetesen általában nem hagyják abba azt, amit kell, így jöhet a következő szint, ami már a zsarolós rész (mi történik akkor, ha nem hagyják abban; mi nem történhet akkor, ha nem hagyják abba). Aztán eljön a pillanat, amikor elönti a sz@r az agyamat elpattan a húr, és kiabálok megemelem a hangom. Természetesen a különböző eszközök vonalába beleférnek a kilengések is, így pl. ajánlunk más alternatívákat is a délután eltöltéséhez, de ezek is csak ideig-óráig hatnak. Ezután már csak a reménykedés is tart bennünket életben, hiszen előző nap is elérkezett a fürdetés ideje, ma sem lesz ez másképp. Ilyenkor a családfő folyamatokban részvétele is váltakozó: néha váltjuk egymást, néha erősítjük egymást, néha egyikünk megfutamodik elmenekül, a másikra hagyva a gyereknevelést.
Aztán tegnap az történt, ami szokott. A botrány, az Igazi Botrány egy apróságon pattant ki, ami máskor nem szokott ilyen hatást elérni, na de egy ilyen nap végén utolsó cseppként a pohárban gejzírt okozott. Továbbmentem a szokásos határon, az emelt hangot kitartottam, és a fenyegetéseket lehetséges következményeket - már egy ideje ígérgetett - tettekkel illusztráltam. Felkaptam egy játékot a földről, és közöltem, hogy ha nem pakolnak el, megejtem a már többször felvázolt játék-kidobós műveletet. (Jut eszembe, Ákosnál anno dobálás helyett becsomagoltunk, és elraktunk ezt, azt, ami kellő büntetési idő után kerülhetett újra elő.) Azt nem tudom, hogy több időt kellett volna-e a reakcióra várnom, vagy amúgy alapból nem vettek komolyan, mindenesetre Tigris a Micimackóból kirepült a teraszajtón. (Arra próbáltam figyelni, hogy ne koszba essen, mert utána még moshatom is.) Még mindig nem léptek a tettek mezejére, de talán tényleg nem hagytam nekik elég időt, és bár Ákos már megszeppent addigra, Ábel a boldog háromévesek boldog tapasztalatlanságával még csak vigyorogva nézett rám (de lehet, hogy Tigris nem nőtt annyira a szívéhez, hogy sajnálja), így, hogy ne csináljak magamból hülyét muszáj volt még egy darabot felkapnom. Kicsit féltem, hogy a kisautó törékenysége miatt tönkre megy, de szerencsére épen maradt. És akkor jött a végső fegyver, megkérdeztem, mit nem pakolnak még el, mit dobhatok ki. Ábel nemes egyszerűséggel rámutatott a következő játékra. Én még időben el tudtam fordulni, hogy nagy dérrel-dúrral becsapjam a teraszajtót, de az üvegajtóban sajnos visszatükröződött, ahogy a családfő röhögve borul az asztalra, így én sem bírtam tovább magam tartani. A fürdőszobába menet odasziszegtem neki, hogy szedje magát össze, mert az egységünk megbomlásával nem érünk el semmit.
Annyi, de annyi olyan pont, ahol talán elterelhetnénk a történéseket ebből az irányból, utólag már tisztábban látok, mégis belefutok gyakran néha ebbe a zsákutcába, annyira meg nem vagyok szuperanyu, hogy mindig mindent higgadtan kezeljek. Ők persze elfelejtik az egészet (bár képtelen módon Ákost sajnálom ilyenkor, mert ő már többet felfog az egészből, Ábelre meg nem hat, pedig nem ártana), én meg rágódhatok rajta, szégyellhetem magam utólag, hogy aztán idővel újra belecsússzak valami olyanba, amit józan ésszel nem tartok helyes megoldásnak. Lehet, hogy első körben magnéziumot kellene vennem.

Vádpontok kontra védelem

Azt hiszem, a konferencia egyik nagy eredménye - azon kívül, hogy szerintem egész jól sikerült - az, hogy volt időnk beszélgetni az egyik kolléganővel. Így megtudtam azt, amit eddig is sejtettem, bár másnak a szájából hallani, és így szembesülni vele, meglehetősen furcsa élmény volt.
1. Kiderült, hogy én csókos vagyok a munkahelyemen, ezért különleges bánásmódban részesülök, mivel az - akkori - második ember vitt oda. Itt azért közbeszúrtam, ha lúd, legyen kövér, hogy a látszat csal, mert valójában először a - jelenleg is - első ember hívott fel és kérdezte meg, hogy nem lenne-e kedvem náluk dolgozni. 2. És mivel kivételezett vagyok, sokan úgy is állnak hozzám, ki-ki vérmérséklete és a szervezetben elfoglalt helye alapján, van, aki kivételezik velem megkülönböztetett figyelmet mutat irányomba (példásul a mindenhol megtalálható vezetői - éppen ezért nagyhatalmú - titkárnők), van, aki utál nem kedvel (főleg azok, akik elnyomásuk feletti frusztrációjukat az újonnan érkezett kivételezetteken élik ki). 3. Ebből fakadóan pedig megkaptam azt, amit többen a felvételükkor megígértek ellenére nem, és ez a magasabb fizetés. Itt is megjegyeztem, hogy ez korántsem az, amit én korábban kértem, és a kiegészítést is csak határozott időre adták meg, ami nemsokára lejár, és van min izgulnom nekem is. Majd némi hezitálás után azért hozzátettem, hogy engedtessék meg nekem, ezért ne érezzem magam a természetes emberi együttérzésen túl rosszul, mert nem én nem adtam meg nekik a megígért fizetést. 4. Mivel engem "úgy vittek oda", ezért a munkám és feladataim is kivételezettek (naná, mivel eddig ott ilyen munkakör nem létezett), de erre csak azt tudom megjegyezni, hogy egy totálisan új, kialakítatlan munkakörben létezni, határokat felfedezni nem egy leányálom. 5. Az ő munkájuk sem arról szólt, amikor oda mentek dolgozni, amit most csinálnak, és ebből is adódnak feszültségek. Nos, az általuk feltételezett kivételezettségem is éppen addig tarthatott, amíg a kezdésem után alig másfél hónappal, az egyik vezető távozása okán nem szórtak meg pluszban még ugyanannyi egyéb teendővel, ami aztán köszönőviszonyban sincs az eredetileg nekem szántakkal. 6. És az sem segít a megítélésemen, hogy én vagyok az első, akit végül formai szempontból az addigra újonnan kinevezett második (bizonyos szempontból első) vezető vett fel. Ennél a pontnál jegyeztem meg, hogy azóta is kivételezett vagyok a Vezető figyelmét illetően is, mert mutassanak még egy kollégát, akinek kéthetente munkaidő-nyilvántartással és szöveges beszámolóval kell bizonygatnia bizonyítania, hogy megdolgozik a pénzéért. (Azt már el sem meséltem, hogy a nyamvadt háromnapos betegállományomat követően, egy véletlenül elcsípett levélben olvasott négyszavas reakciója, miszerint "jó soká volt beteg", napokra visszavetett lelkileg. Azt hiszem, ott kellett volna egy szmájlinak a végén lennie, de mivel nem volt, komolyan elgondolkodtam, hogy nekem még betegen itthonról dolgozni betegnek lenni sem lenni.) 7. És igazából az a kolléganő, akivel egész nap nem látjuk egymást a monitorainktól egymással szemben ülünk, és akivel ő baráti kapcsolatot ápol, most hogy látja, nem a hátsómat vakarom álló nap, már kezd velem enyhülni. Nos, igen, természetesen érzem, hogy bár még mindig egyetlen egyszer sem kérdezte meg, hogy nem akarok-e velük ebédelni (így amíg ő átmegy a konyhába mással elfogyasztani a sajátját, én egyedül a gépem előtt nyammogok), vagy többéves rendezvényszervezői tapasztalattal a háta mögött segíthet-e bármiben (csak utólag a konferencián jegyzi meg segítő szándékkal, mit kellett volna másképp csinálnom, amire aztán én a tudása előtt meghajolva bólintok ahelyett, hogy elharapnám a torkát), és még a büdös életben nem adta tanújelét annak, hogy észrevenné, fodrásznál voltam, vagy esetleg megkérdezné, hogy gyógyul-e a kisebbik, éppen beteg gyerekem (annak ellenére, hogy én viszont korábban minden nap rákérdeztem az ő betegeskedő gyermeke állapotára), talán már nem utál annyira, mint az elején, és még a háta mögött álló nyomtatóból is ideadja néha a papírjaimat.

Hálás vagyok a beszélgetőtársamnak az őszinteségéért, ahogy azért is, hogy már jó ideje érzem rajta, ahogy a jég olvadozik, mind a gesztusai, mind a munkabeli hozzáállása ezt mutatják. Elég hamar rájöttem, hogy kettőjük közül ő az értelmesebb, jobban jártam volna vele szobatársként. Átéltem már hasonló időszakot az előző munkahelyemen is, amikor közepesen nagy cégünk összeolvadt a nagyon nagy céggel, és csak utólag tudtam meg, hogy a nagyon nagy cég régi dolgozóiban a helyzet miatt azonnal feltámadó ellenszenvet rendesen táplálta az akkori közös Vezér, aki egy-egy lassabb, hosszadalmasabb folyamatot megismerve mindig közölte, hogy teidéék nem így szokták csinálni, és gyorsan ki is nevezett ott is vezetői pozícióba (több más régi kollégával együtt). Itt még vezető sem vagyok (meg is kapom néha régi partnerektől, hogy miért jó nekem ez itt), na de értékelem, hogy egy megszűnő munkahely romjaiból sikerült viszonylag gyorsan váltanom. Az ezzel kapcsolatos érzéseim nem tartoznak másra, vagy ítéljenek meg a mindennapi teljesítményem alapján, vagy nyaljanak sót továbbra is kezeljenek utálható személyként, nem mondom, hogy ezzel nem tudják a napjaimat megkeseríteni, de ennyi évvel a hátam mögött bízom abban, hogy ezt is túlélem.

No, és természetesen az sem elhanyagolandó szempont (és lehet, hogy ezért ilyen nagy most a mellényem is), hogy a munkaidő-nyilvántartásos-beszámolós kötelezettségemnek köszönhetően több - áttételesen kapott - dicséretet zsebelhettem be a közelmúltban, ahogy egy komolyabb feladat megoldásáért közvetlenül is kaptam köszönetet az alkalmazásommal szemben szkeptikus második - bizonyos szempontból első - számú vezetőtől. Ez van, jelenleg ebből (is) vesszük a napi kaját és a gyerekek ruháit, így hétfőn is bemegyek dolgozni.

2015. március 13., péntek

Gondolatfoszlányok egy konferencián

"Nahát, milyen sokáig aludtam! Majdnem fél ötig! Azt hittem, hogy az izgalomtól majd itt fogok kukorékolni."
----------
"Jó, kell még egy kávé! Vízmelegítés a mikróban. 30 mp. Addig előveszek egy kanalat. Hol tartunk? 12 mp. Inkább itt maradok, nehogy leteljen a 30, az az éktelen csipogás mindenkit felébreszt ilyen korán. Nagyon figyelek... 5-4-3-2-1... Ó, bakker, megint lejárt!"
----------
"Jó reggelt! Igen, látom, hogy rácsodálkoztál a hétköznapi öltözékemre. Igen, tudom, hogy a konferenciára jobban fel kellett volna öltöznöm. Na, na, na... Vajon szóvá teszed?"
----------
"Hmmm, itt mindenki tudja a dolgát. A végén nekem nincs mit csinálni. Ezek a lányok, fiúk a gyerekeim lehetnének. Vajon ezért nem mernek visszategezni? Vajon ennyi idősen én is öregnek láttam az ilyen korúakat?"
----------
"Jó, akkor átöltözöm. Bakker, nem tudom a ruha cipzárját egyedül felhúzni. Halló, valaki... Segítenél? Igen, az ott a hátamon egy tetoválás... Most már ezt is tudod rólam..."
---------- 
"Hol van már az Igen Fontos Előadó? Mikor támadt fel ez a hideg szél? Jobb lett volna kabátot vennem. Egy Suzuki. Ez biztos nem az ő autója. Másik Suzuki. Tuti, hogy valami nagy böszme autóval jön. Sötétkéket mondott a titkárnője. Halló! Késik? Szuper! Egy Toyota. Ez sem az. Ez egy sötétszürke autó, nem stimmel a színe. Ja, ez mégis ő. Jó napot kívánok! Ááááá, semmi gond, a kezem nem azért hideg, mert kabát nélkül fél órát álldogáltam kint a szélben..."
----------
"Na, tök jó, hogy most vagy ilyen okos. Amikor napokig egyedül csináltam mindent, nem mondtad volna, hogy szerinted jobb lenne másképp. Most már én is tudom. Az íróasztalomnál ülve még tök logikusnak tűnt az elképzelésem. Köszi, jó fej vagy, hogy most így utólag jótanácsokat adsz."
----------
"Akkor eszem egy kis pogácsát. Hmmm, de finom. Még egyet. És még egyet? Ja, hogy medvehagymás? Hogy lehet egy rendezvényre medvehagymás pogácsát idehozni? Remélem, akkor mindenki eszik belőle, de azért megpróbálok nem közel hajolni a többiekhez."
----------
"Nah, ezen is túl vagyunk. Minden sínen van. Illik egy főszervezőnek a saját rendezvényén unatkozni?"
----------
"Nem bírok tovább állni, sajog a lábam, mindenem. Leülök. Hoppá, inkább felállok, nehogy elaludjak."

Ma folyt.köv.

2015. március 11., szerda

A hétfő estékről

A hétfő esték mindig neccesek nálunk. A családfő olyankor jár focizni, és - minő szerencse - sikerült egy olyan csapathoz csatlakoznia, akik estébe nyúlóan űzik a sportot, így - talán mert nem bízik az anyai szervezői képességeimben, vagy csak kímélni akar - örül neki ő is (én is), hogy csak a fürdetési ceremónia után kell elindulnia. Ha ügyesek vagyunk, addigra a kicsi már alszik, a nagy pedig mesét néz/meseolvasást hallgat, majd a számára elrendelt alvási időben megy az ágyába.
Na, ennél a pontnál szoktam én elbukni! Ott kezdődik, hogy amikor már mindenki fel- és elmegy, a szemeim elkezdenek leragadni. Hiába, a 4 órás ébredések megteszik a hatásukat. Igyekszem nem-alvós pozícióba rendeződni, de én ülve is el tudok aludni egy pillanat alatt, sőt aludtam már el felvételről nézett film reklámblokkjának áttekerése közben, távirányítóval a kezemben, így hát ritkán kerülök ki győztesen a harcból. Viszont időnként - ha elég előrelátó vagyok - beállítom a telefonomat 9 órára, hogy biztosan tudjam az aznapi utolsó, nagyobbik gyerek lefektetésére vonatkozó kötelezettségemet teljesíteni. Ha mégis elaludnék (az esetek 90%-ában), akkor kiesik minden, és csak abban reménykedhet a gyerek, hogy meghallom, amikor szól.
A legutóbbi hétfőn az utolsó emlékképem az volt, hogy fél 9 előtt ránéztem az órára és arra gondoltam, hogy "na, megy ez!", majd a következő pillanatban 10 előtt a családfő zuhanyzásának zajaira ébredtem. Az anyai ösztön ilyenkor is működik valamennyire, utolsó erőmmel annyit kérdeztem: "Ákos...?". A családfő erre felpattant, felment, én pedig megnyugodva fordultam a másik oldalamra.
Másnap azért nem volt rest, és munkába menet felhívott, hogy elmesélje, mit tudott meg Ákostól: "Anya mondta, hogy a mesének csak a felét nézhetem meg, mert annyi fér bele az időbe. Én vártam, hogy mikor jön szólni, hogy menjek aludni, de nem szólt, ezért végignéztem. Amikor vége lett, odaálltam a lépcső tetején a rács elé, és suttogva szóltam anyának, de nem válaszolt. Lementem a lépcsőn, és láttam, hogy anyának mindkét szeme csukva van, és alszik. Ezért felmentem, és lefeküdtem egyedül az ágyamba."

2015. március 8., vasárnap

Jó kis tavaszi időtöltések

Jaj, hát, nagyon kis kellemes hétvége után vagyunk. Most mindenki lelassult kicsit. Már látom lelki szemeimmel, ahogy este korán mindenki bealszik.
Először kezdtünk szombaton reggel a családfőnek egy extra kis munkával, aminek a kedvéért kora reggel egyedül hagyott két gyerekkel, hogy reggeliztessem-öltöztessem föl őket az egyik kezemmel, míg a másikkal kétlevest-egyfőételt főzök, és gyorsan megterítek, mindezt úgy, hogy 11 körül már végre a pizsamát is le tudtam venni és a zuhany alatt álltam. Már elkészült az egyik leves, és a második előtt, miközben a főételhez szétfőztem a tésztát, még az ablakba is volt időm kikönyökölni a szomszédokkal kicsit trécselni. Aztán vakarhattam a tésztafőző edényt. Amikor jött az sms az időközben hazaérkező, majd az állatorvoshoz immáron a nyúllal és két gyerekkel ellátogató családfőtől holmi "miért mindig én szívok" vagy valami hasonló szöveggel (később elmesélte, hogy a pici, esetleg kutyaeledelnek is elmenő nyúllal, a felpörgött Ábellel négy nagy kutya között töltött egy órácskát a váróban, de legalább Ákos az állatos műsor bűvöletében egy helyben ül), azért némi bűntudattal összekaptam magam, és befejeztem az ebédet.
Ezt követően már együtt kaptuk össze magunkat és dél körül már a pályaudvaron hesseltünk fel és alá, ahova a család vidéki ágának egy része vonattal meg is érkezett. Az ámokfutás itt is folytatódott, végignéztük, ahogy a családfő átszellemült arccal beül az autóba a bőröndökkel, mi pedig - mert ebből egyik gyerek sem akart kimaradni, nagymama pedig így muszájból, hogy legalább a felnőtt-arányon javítson, velünk tartott - metróztunk, és metrópótlóbuszoztunk, majd újra buszoztunk, és már itthon is voltunk.

A következő nagy menet előtt, az ebéd után aludt az is, akinek muszáj volt (a legkisebb) és mama szolidált vele egy keveset, míg én egyedül maradtam immáron három éber gyerekkel, mert a húgomnak van Szép-kártyája, a családfő meg tudja, hol van a három célhelyszín, így futottak még egy kört titkos célból.
Aztán 5 után egyszer csak úgy döntöttünk, hogy most rögtön sétálunk egyet, mert a gyerekeknek erre van szüksége, ehhez pedig szebb ruhát húztunk magunkra. Mama nem egy kérdezősködős típus, bár nem értette teljesen, miért kell neki is átöltöznie egy szimpla sétához, aztán azt is szó nélkül tudomásul vette, hogy egy közeli étterembe hirtelen ötlettől vezérelve betérünk sütizni. A papírtantusz akkor esett le neki, amikor az étteremben kiderült, hogy foglalt asztalunk van, ahol őt, mint (kerek számú) ünnepeltet ültettük az asztalfőre. Vacsora után a tortával közeledő pincéren már meg sem lepődött annyira. Egy ilyen nap végén az aprónépet sem kellett este ringatni.

Aztán vasárnap ismét izgalmas napra ébredtünk. A családfő ismét boldog arccal ült be egyedül a kocsiba, míg mi elcaplattunk a buszmegállóig, ahol a borsószemekként ide-odaguruló gyerekeket feltereltük az éppen megérkező járműre, és elzötyögtünk a városba. Akkor már tudták, hogy a cirkuszba tartunk, így kellőképpen izgatottak voltak. A cirkuszban az előadás szuper volt, színvonalas, szórakoztató. Még a legkisebb is élvezte élete első ilyen programját.

Mindezek után elérkezett a búcsú pillanata, először a pályaudvarra továbbindulók ültek be a kocsiba (addig én két lelassult gyerekkel őgyelegtem a Városligetben), hogy aztán az értünk visszakanyarodó családfővel mi is haza indulhassunk.

Most pedig megyek, és megeszem a sapkám, mert hazaérve azt találtam mondani, hogy ha két ilyen nap után nem alszik a késői ebéd után Ákos is egyet, bevállalom ezt. Vesztettem.

2015. március 7., szombat

Egy szimpla szombat reggel

Amikor már reggel 6-kor világos van, és 8-kor már süt a nap... és várjuk a vendégeket, készülnek a finom kaják:
 Természetesen a készülődés is többes számban értendő:

Gyerekszáj II./7.

Vacsora közben összekeni az asztalt: "- Aztamindenit!"
----------
A miért-korszakban mi is sokszor kérdezzük azt, hogy mit miért csinált, a válasz mindig ugyanaz: "- Azért, mert!"
----------
Nyuszialjat takarítok: "- Üljél oda a lépcsőre, hogy ne legyél útban!"
Nem teljesen érti: "- Útravaló? Azt mondtad, ne legyek útravaló?"
----------
Próbálkozom néha: "- Az okos, ügyes nagyfiúk már pisilnek wc-be is."
Nem adja magát könnyen: "- Én kicsi fiú vagyok."
Még egy próbálkozás: "- És nem szeretnél nagyfiú lenni?"
De hiába: "- Igen, nem."

2015. március 6., péntek

Így foglalunk mi

- Jó napot kívánok! CsT vagyok, szombat estére foglaltam Önöknél asztalt 8 főre. Aziránt érdeklődnék, hogy ha beviszünk egy tortát, kihoznák-e a születésnaposnak a vacsora után az asztalunkhoz.
- Igeeeeen... Nézem is.... Igen, látom is a foglalást. Négy gyerekkel jönnek.
- Hát, ja, gondoltam, ez fontos információ Önöknek, hátha van gumiszobájuk nyugisabb sarkuk, ahol nem zavarnak senkit a hangos gyerekeink.

Újra- és újratervezés

Egyébként meg, ha már a nyílt nap miatt szabadságon voltam tegnap, eléggé nagyívű terveket dédelgettem. Például terveztem valamilyen programot Ákossal. Meg önző módon az is eszembe jutott, hogy fodrászhoz is elmennék (vele), mivel a jövő héten a konferencia miatt erre már biztosan nem jut időm. Aztán amikor felhívtam a fodrászomat, közölte, hogy a négy héttel ezelőtti látogatásom óta ő nyugdíjba ment, kicsit összeomlottam. Tervezte, nyárra, igaz, de hirtelen jött okok miatt előbbre hozta az időpontot, és ezzel aztán hazavágta az én terveimet. Na, ha már nincs fodrász, (és az általa ajánlott másik fodrász csak pénteken délután tud fogadni), jött  a gondolat, hogy akkor legalább Ákosra koncentrálhatok, az én hajam meg marad még pár napig lenőtt. Egészen jól éreztem magam a gondolattól, amíg be nem ugrott, hogy ha a családom tagjai a hétvégén jönnek hozzánk ittalvósan, és mivel addig már nem sok szabad idő áll rendelkezésre (konkrétan csak az éjszakák), be kell ütemeznem az előrehozott hétvégi takarítást és a bevásárlást, és az ágynemű-szellőztetést, és a pedikűrt, és némi láblógatást, és... És ha már itthon voltam, nyúlketrecet is mostam, fürdős játékokat is fertőtlenítettem. Ákosnak pedig a délelőtt hátralévő idejére játszótársat szerváltam a kis barátnője személyében (és legalább az anyukájának is tudtam valamennyit viszonozni a többszöri segítségekből, amikor már minden kötél szakad, és hozzá kell fordulnunk gyerek-hazaszállítás ügyében). Nos, a terveknek csak egy része teljesülhetett. De ha már így elmaradt az Ákosos kiruccanás, legalább megküzdöttem az elemekkel és feltöltöttem a jó ideje a szekrényben heverő távirányítós helikoptere akksiját, aminek aztán - mivel, mire az működőképes lett, Ákos már az udvaron játszott a szomszéd kislánnyal - Ábellel szerencsésen le is törtük a plafonnal a propellerjét.
Egy ilyen nap után fél 9-kor már biztosan mindenki más aludt volna. Én is így jártam.

Rohan az idő

Nyugtassatok meg, hogy nem csak én vagyok az, aki minden, gyerekekkel kapcsolatos mérföldkövet és minden más, mérföldkövön kívüli kavicsot ilyen intenzitással él meg, és az idő előrehaladtával egyre szentimentálisabb lesz. Ültünk a körzetes (és reményeink szerint kiválasztott) iskolában a nyílt napon, és már megint egy gombóc volt a torkomban. Ákos csiniben volt (már indulás előtt másfél órával felöltözött), és láthatóan ő is tökéletesen érzékelte, hogy ez most milyen fontos alkalom. Csak azért nem örökítettem meg a nagy pillanatot, mert hülyén nézett volna ki egy fotózgató anyuka a tanórán.
Le a kalappal az iskola vezetése előtt. Minden eddigi rendezvény, amin részt vettünk, profin szervezett volt a regisztrációs felülettől kezdve a vendégek fogadásán keresztül magával a rendezvénnyel bezárólag. Ezek egy, az információnyújtás és -kapás bűvöletében élő anyának fontos dolgok, és bízom benne, hogy az iskola minden téren így működik majd, nem csak a beetetős időszakban.
A nyílt nap alkalmával először az egyik tanítónéni matek óráját, majd a másik tanítónéni olvasás óráját tekinthettük meg. Mindkét osztály másodikos volt, a szorzótábla és a koratavaszi virágokról szóló szövegek már meg sem kottyantak nekik, de így legalább a leendő elsős tanítónéniket láthattuk munka közben. Nehezen tudom felidézni a saját kisiskolás koromat, de nem rémlik, hogy ilyen játékos formában ismerhettük volna meg a tananyagot. A matek órán úgy pörögtek az események, hogy még nekem is nehézséget okozott néha az egyes feladatok azonnali megértése, az olvasás órán pedig - amíg az iskolások a szövegeket olvasták - a leendő iskolások is bekapcsolódhattak az óra menetébe.
Ákos előttem ült, az arcát nem láthattam közben, de a testtartásából érzékeltem, hogy végig nagyon figyelt, amikor pedig kérdezték őket, bátran jelentkezett és válaszolt a feltett kérdésre.
Most már azt is tudjuk, hogy a matek óra jobban tetszett neki, a tanítónénik közül pedig az olvasásórás volt szimpatikusabb, mert "kedves volt", gondolom, mert ő bevonta a kicsiket is az óra menetébe. (Ez azért szerencsés, mert mivel az utóbbit ismerjük, vélhetően hozzá kerül majd. Nem is értette, honnan tudja az ő nevét a tanítónéni.) Én pedig azon kaptam magam közben, hogy elkalandozik kicsit a figyelmem (és felidézem magamban Ákos születésének időszakát, hiszen "még csak most született"), nézelődök, milyen táskát, tolltartót, köpenyt használnak az iskolás nagyfiúk, és próbálom Ákost elképzelni itt a tanteremben, és képtelen módon még az is eszembe jutott, hogy a munkahelyen a nyár végén most már nem csak mások kapnak iskolakezdési támogatást,  hanem én is.
Most akkor még vár ránk egy utolsó, gondtalan nyár, aztán az életünk gyökeresen megváltozik. A nagyfiúnk ősszel iskolába megy.

2015. március 4., szerda

Természetesen ismét bevállaltuk...

...ők pedig a szokásos aktivitásukkal élték meg a programot.
Először besegítettek a DM-es nagybevásárlásban, egy kisebb hangos tumultust okozva az üzletben:
Itt Ábel kétszer majdnem elhagyta a nadrágját, fogyott szegény a betegsége alatt, és hiába mondogatta, hogy "néééézd!", én úgy értettem, hogy "méééért?", és mindig válaszoltam is neki, míg ő lecsúszott nadrággal álldogált mellettem.
Aztán a kajára várva letisztították az asztalt:
 Jó étvággyal megvacsoráztak:
 És végül - amire eddig még nem volt példa, mert nem érdekelte őket - megették a fagyinkat is.

2015. március 3., kedd

Egy hős (aki nem én vagyok) hétfő reggeli programja

"...OK, hagyjuk még kicsit aludni. Dugd el a teát! Ákos, akkor ahogy megbeszéltük: sem tea, sem keksz, sem más nem kerülhet ma reggel szóba. Semmi, ami nem víz. (...) Jó reggelt, kicsim! Jól aludtál? Nem, sajnos nincs tea, elfogyott. Kapsz vizecskét. Jó lesz? Szuper! (...) Gyorsan, gyorsan, öltöztessük! Nehogy eszébe jusson valami olyan, amit nem lehet! Ákos, psszt! (...) És már indulunk is. Ákos megy az oviba, te pedig apával meglátogatsz egy nénit. Sziasztok! Én elviszem Ákost az oviba. Persze, hogy visszajövök, hiszen anya csak egy van.
Szuper, van parkoló. Olyan, ahova én is be tudok állni. Gyere, Ákos, siess, mennem kell. Ne csoszogjál, kicsim, emeld meg a lábad! És gyorsabban szedjed! Óh, miért ilyen bonyolult egy vállfára felakasztani egy kabátot? Ez a fogas is most tud szétesni. Hol van az akasztója? Hova esett? HOL VAN???? Siess, Ákos! (...) Jó reggelt, óvónéni. Igen, mondta apuka, de most sietek. Jó, majd telefonálok. Igen, kérem majd a számot. Nem most, mert sietek... jó, akkor most kérem a számot. Nevet is kérek hozzá. Igen, ígérem, telefonálok, és elmondom, hogy nem tudok a másik három csoportnak is nyomdai látogatást szervezni, mert a nyomdával már nincs élő kapcsolatom és nincs pofám megint szívességet kérni. Igen, igen, igen, megígérem... viszlát! El az útból, sietek! Ez történik vele, én meg nem vagyok ott...
Hol van a kocsi? Hol álltam meg? HOL VAN MÁR? Ja, megvan... Hogy is kell menni? Itt jobbra. Ja, nem, itt még egyenesen. Akkor itt jobbra. Óh, egy üres parkoló, szuper. Tolatás. Kicsit csálé, nem baj, remegő kezekkel az is csoda, hogy be tudtam parkolni. Akkor futás!
Jó reggelt! Sziasztok, itt van a hős anya! Hát, ti? Hogyhogy még itt? Még várni kell? MÁR TÚL IS VAGYTOK RAJTA? ÉS ÉN NEM IS KELLETTEM HOZZÁ???"

És már meg is van a vérvétel eredménye, minden OK. És még én sem lettem rosszul.

2015. március 2., hétfő

Gyerekszáj CXXIX.

Vacsora közbeni kinyilatkoztatás: "- Meséltem D.-nek (ő a barátja), hogy most már kezdem érteni, mikor nevettek kínotokban és mikor igazán.
----------
Aztán, amikor az apja átölel, felteszi a kérdést: "- Mi van? Szülsz még egy gyereket?"

2015. március 1., vasárnap

Azért jól indult a hétvége

A névnapos és az öröme: "Ez az enyééééém?"
 Ki is próbálta rögtön:
 És ebben kísérője is akadt:

A szétfolyós hétvégékről

Mindig így járunk, MINDIG. Valószínűleg azért, mert mások az elképzeléseink bizonyos dolgokról. A korkülönbség lehet az oka.
Ott kezdődött, hogy a héten igazán úri dolgom volt, mivel a családfő maradt itthon a betegünkkel, és ő olyan családfő, aki ilyenkor minden mást is elvégez, ami adódik. (Egyébként is, persze, csak ilyenkor még inkább érződik a férfiúi közös teherviselés.) Nem is kell mondani neki semmit, meglátja magától is a teendőket. Most is vacsorákat készített (öööö, ezt amúgy is ő szokta általában, mert mire hazaérek, már készülnie kell a napi kajának), mosott (és most nem én készítettem be minden reggel az adagot, hanem figyelemmel is kísérte, mikor mi következik), és pénteken még ki is takarított (nálunk kéthetente van nagyobb takarítás, üvegajtó- és tükörlemosós-fentistörölgetős-ottisfelmosós, és a másik heteken pedig a gyorsabb, lentporttörölgetős-porszívózós-felmosós verzió kerül sorra - most a lájtosabb következett). Nekem csak a munkában kellett teljesítenem, majd itthon ölelésre nyitnom a karjaimat, ha valamelyik gyerek éppen odabújt volna (na, meg a ruhamenedzselés, az ovis reggeli szállítása, meg egyéb apróságok, de ezek férjenek már bele, ugye). Hétköznap még úgy tűnt, hogy hétvégén várható lesz egy minimum négy-, maximum hatfős ittalvós vendégség is, és ez együtt jár a nonstop főzéssel és készültséggel, de aztán csütörtökön egy végső telefonos konzultáció keretében úgy döntöttünk, hogy a vírusok és bacik esetleges keveredésének elkerülése céljából elhalasztjuk a Nagy Hétvégi Családlátogatást.
Így aztán elérkezett a péntek délután, és egy pihentető hétvége álomképe kezdett felsejleni előttünk. A hibát itt követtük el: mi, felnőttek egy lazább, nyugisabb, kevés kötelezettséget magába sűrítő, de annál több nekünk is kellemes teendők (mint például könyvolvasás, filmnézés) sorozatából (IS) álló két napot vizionáltunk, amibe belefér azért némi sütisütés is. A fiatalabb korosztály tagjai számára ez viszont annyira nem lehetett vonzó. Bár a szombat reggeli csendes esőzés a mi vágyaink megvalósulását látszott erősíteni, mert hát ki akar ilyen időben kimenni?! Segítek: nem mi.
Innentől a koreográfia már ismert: a bezártságtól a téboly jelei kezdtek megmutatkozni rajtuk is, majd idővel rajtunk is. Már szombat délelőtt eljutottunk a szokásos párbeszédig, ami mindig másképp kezdődik, de ugyanúgy végződik (Én kitalálok valamit: - Kéne bugyigumi, és belehúznám a lecsúszós melegítőikbe, mert mire belehíznának, kinövik őket. Ő minden ötletemre nyitott és partner a megvalósításban és még azt sem állíthatom, hogy csak azért, mert így elmenekülhet itthonról: - Oké, hova menjek? Majd én további feltételeket támasztok: - Ide vagy oda, de egyet válassz közülük és vidd magaddal! Aminek ő elsőre nem örül: - Azt kéne még!) Persze a végén én nyertem most is, és a beszerzéshez csatlakozott hozzá az, amelyiket a héten kevesebb inger ért, így vele volt nehezebb, és akivel végül még bolhapiacon is jártak. Aztán délután meg a másikat engedtük szabadjára az új biciklijével az udvaron, de estére mégis ismét hajhullajtós állapotok uralkodtak nálunk, és a fürdetés után már csak egy rövidke sóhajra futotta, hogy na, végre vége ennek a napnak is.
Ilyenkor már menetközben is látjuk, hogy ismét elszámítottuk magunkat, a pihentető hétvégékről teljesen mások az elképzelések, csak nehéz agyilag is átállni az ellentábor gondolatmenetére, de ez olyan feloldhatatlan ellentétként jelenik meg, amiben - mivel mi vagyunk a felnőttek - muszáj engednünk. Próbálkoztunk már azzal is, hogy márpedig itt mi most pihenünk, bármi is van, de még soha nem kerültünk ki nyertesen ezekből a szituációkból. Így hát mára azt találtam ki (a családfő még nem tudja, mert szerintem még küzd a zajokkal és próbál kicsit aludni), hogy nagyobb fokozatra kapcsolunk, ebédet gyorsan előkészítünk, majd elvisszük őket kicsit biciklizni valami olyan helyre, ahol nem kapunk szívrohamot, hogy baleset éri őket. Ja, hogy az új bicikli nem fér be a kocsiba? Na, akkor majd az odavezető úton futhatunk is utánuk, így a testmozgás is meglesz. Nekünk is.