2015. április 30., csütörtök

Meglepetéééés!

És amikor már egy ideje nem lepett meg semmivel (csak úgy érezhetően szeret és ezt én érzem is), egy ilyen vár a zuhanyzóban:

Gyerekszáj CXXXII.

Egész napos óvodai kirándulás reggelén egy enyhén izguló anya és a célszemély: 
- Gyere, Ákos, beszélnünk kell! Berakom alulra az esőkabátodat. Ha esne az eső, vagy fázol, vedd föl. De el ne hagyd, mert leszedem a fejed! Itt van két innivaló, mind a kettőt idd meg a nap folyamán! Ezek a szendvicsek ebédre vannak, a keksz a nasi, nem ebéd. És vésztartaléknak itt elöl találsz ropit is. Apa hozott reggelit, még indulás előtt edd meg! És a kis zsebben lesz papír zsebkendő is, a zsebedbe is teszek.
- Jól felkészültetek!

2015. április 29., szerda

Gyerekszáj II./9.

Újra a jó kis rögtön-feljegyzetelős módszerhez kellene folyamodnom, mert újabban annyi számunkra meglepő új gyerekszáj hangzik el Ábeltől, hogy mire a gép elé jutok, a jó részét el is felejtem.

Este vacsora közben Ákos mondana valamit, de mire rákerül a sor, elfelejti, ezért láthatóan nagyon agyal. Mire Ábel odahajol hozzá: "- Igen, Ákos? Én figyelek."

2015. április 28., kedd

Most ezt hogyan?

Ismét tanultunk valamit, érdemes néha a Kicsit is megkérdezni arról, ami őt érinti, és rögtön kiderül, hogy neki határozott elképzelései vannak arról, mi lenne a számára megfelelő. És ha megkérdeztünk volna korábban, akkor nem jártunk volna úgy, hogy kapkodnunk kelljen. Most nem látok más lehetőséget, muszáj valamilyen apróhirdetést föladnunk. Valami ilyenre gondoltam:

"Harmadik születésnapra kisfiúnak pacit keresünk. Igazi pacit.
Ugyanitt eladók a szülők által elhamarkodottan megvásárolt, de egyébként uncsi fejlesztő játékok.
Ajánlatokat a szerkesztőségbe várunk "A paci férjen el egy nyúlketrecben!" jeligére."

2015. április 26., vasárnap

Kavicsdobálós

Reggel éppen a szokásosnál korábbi reggelihez készülődtünk, amikor jött az sms, hogy a lovasoktató lebetegedett, így ugrott a délelőtti programunk. B terv nem volt, viszont mindig van a tarsolyban több apróbb lehetőség, így volt mihez nyúlni.
És hiába tudjuk, hogy sokszor az apróságok, a spontánok és a semmi különösek tudnak csak igazán jól sikerülni, azért nem árt magunkat néha emlékeztetni rá. Például ezzel:


Testvérek hangolódása

Azt hiszem, ahhoz képest, hogy tegnap szinte csak itthon voltunk, nagyon töményre sikeredett a nap. Ebben biztosan közrejátszott a nosztalgikus hangulatom is, ahogy az is, hogy a fiúk nagyon aktívak és mégis viszonylag kezelhetőek voltak, (persze eltekintve attól, hogy Ábelt ketten vittük be az udvarról ebédelni, annyira kapálózott). Végül azért délután már ráérezhettem arra, hogy az idilli hangulat is múlékony lehet, mert kihordtam ezt-azt a fűbe, ami nyugis játékra ösztönözte őket, megelőzvén az esetleges további felpörgésüket. Volt aztán ilyen pillanat is (persze csak azután, amikor a játék hevében a napozóággyal Ábel hátulról jól fejbevágta Ákost és volt kis sírás is):
És utána is egyre többet kellett őket fegyelmezni, sőt a grillezős vacsorát is már nagyon vártuk, hátha akkor lehiggadnak. De összességében olyan napunk volt, amire a négytagúvá válásunk óta még nem volt példa, mert talán a legtöbbet játszottak együtt. Úgy IGAZÁN EGYÜTT játszottak, kitaláltak dolgokat, kommunikáltak (és ismét megállapítottam, hogy még Ákos is olyan kicsi fiú még, mert nem mindig érzi Ábel korából adódó korlátokat, és néha olyanokat mond neki vagy kér tőle, amit ő még nem ért, aztán meg a reakciókat hallva úgy érzem, hogy talán mégis bölcsebb, mint mi, mert Ábel igenis sok mindent megért). Persze ennek az volt a feltétele, hogy nem volt ott más gyerek, aki eltereli egymásról a figyelmüket.

2015. április 25., szombat

Cs. fűszer- és virágoskertje

Ha nagyon akar valakit valamit, meg is szerzi:

Fiús szórakozások II.

Ezt már láttuk tőlük, és néhány esés után meg is tanulták, mire vigyázzanak:
Ez új... és amikor olyanokat hallottunk, hogy "jól odacsomóztam", meg hogy "ha baj van, akkor szóljál, hogy állj!", rosszat sejtettünk:

És amikor a gondos báty megkínálja innivalóval a megfáradt öccsét és még párnát is visz neki, hogy leülhessen... az anyai szív repes:

(Már nem csak) szimpla hétvégi érzések

Most hogy egyedül vagyok itthon, és takarítás helyett a teraszon kávézgatok, sorban jönnek a gondolatok.
A családfőt megcsíphette valami cecelégy az éjszaka, mert úgy döntött, hogy a hétvégi apróságokat pótló bevásárlásra mindkét gyereket magával viszi. Pedig általában csak Ábel szokott erre vevő lenni, Ákos már jobban szereti, ha addig itthon nyugiban ellehet. Meg én is terveztem, hogy ha már kettesben maradunk kicsit, majd együtt készítjük föl a húslevest: én mondom, mit tegyen bele, ő meg csinálja.
Ahogy kiürül a ház, rögvest be is kapcsolom a rádiót, porszívó helyett kávéscsészét és telefont ragadok, hogy mamára csörögjek. Ő éppen biciklizik a szomszéd faluba (valamikor gyerekkoromban nagyon sokat jártunk így át nagymamámékhoz), így elég röpkére sikeredik a csevej. Annyit azért megtudok, hogy az unokatesó óvodai ballagása szerencsésen nem esik egybe Ákoséval, így ő mindkettőn részt tud venni. Kérdezi, hogy kit hívunk még meg. Senkit, döbbenek rá, mert valahogy mi mindig egyedül élünk meg ilyen élményeket, nincs senki a közelünkben a családból. Meg egyébként is, szerencsésen szerdai napra tették a ballagást, hát kit rángatnék ide a hét kellős közepén? A gondolat, hogy még csak eszembe sem jut nagyobb feneket kerekíteni ennek, megsajdítja kicsit a szívemet. Mama azért megsúgja, hogy a húgom (keresztanyu) készül jönni a keresztfiához, és ettől meg is melegszik a szívem.
Közben ránézek a szomszéd ház falára. A családfő éppen ma találta ki, hogy oda fellógathatnánk fali virágtartókat, és kihasználva, hogy gyakorlatilag alig tűz oda a nap, bele fűszernövényeket ültethetnénk. Ha szerencsével jár, azokat is hoz haza. Mondom, hogy lógós virágokat is tehetnénk bele, egyetértünk. Jó együtt tervezgetni. Azt hiszem, ő is valami ilyenre gondolhatott, amikor a párbeszéd után megölelt. 
Már a száradó ruhákat látom, meg-megmozdulnak a szélben. Lassan elérik őket a nap sugarai is. Az egyiken felnőtt világos, a másikon sötét gyerekruhák lógnak. Eszembe jut az érzés, hogy mennyire szeretem a mai napig is a gyerekruhákat teregetni. Amíg a saját ruháink mosása feladat, addig az övéké élvezet, mert jó róluk gondoskodni és jó az egyre növekvő ruhákkal bíbelődni. Ákos ruháiból három darab már nem is fér el egy sorba, innen is látszik, hogy rohan az idő, növekszenek a ruhák is velük együtt.
Akkor beugrik, milyen nagyon nehéz volt még régen, amikor egyedül voltam, a hétvégéket magányosan túlélni. Még a belvárosban laktam albérletben (ahonnan sokat jártam az estébe bulizni), és ha hétvégén végigsétáltam az utcán, néha egy-egy nyitott ablakon keresztül vagy az utcán lófráló, esetleg siető családokat látva pillanatokra beleláthattam mások életébe. Miközben arra gondoltam, hogy vajon ők éppen mire készülnek, hova tartanak, mivel töltik a hétvégét, egyedül mentem tovább. Akkor még hittem, hogy egyszer nekem is lesz saját családom, a remény később halt ki belőlem. 
Magamba szívom a nyugis pillanatok örömét, és lassan összeszedem magam, hogy túlessek a takarításon. Nemsokára jönnek haza a fiúk, és újra együtt leszünk, csak egymásra figyelünk.

Szombati szőkenős

Írja nekem a FB, hogy Cs. rokoni köréből ismert ikerpáros születésnapja van ma. Nézem, nézem és csodálkozom: jééé, a testvéreknek egyszerre van a születésnapja! Jaaa, persze, ikrek!

A tavaszi kintlét szépségei

Eljött az az idő, amikor esténként minimum egy durcázó és egy általában ordító gyerekkel lépjük át a ház küszöbét. Az előbbi még csak-csak elfogadja, hogy vacsoraidő következik, de húzná még a kintlét idejét, ugyanakkor meg a benti elfoglaltságok ezzel párhuzamosan csökkenő tartamát sérelmezi, míg az utóbbi nemes egyszerűséggel nem képes megérteni, hogy minden áldott napon beköszönt az este. És ez a művelet még annak ellenére sem megy könnyen, hogy a vacsoraidőt - igazodva a nyári időszámításhoz - már ki is toltuk. Azt pedig, hogy gyors vacsora után még kicsit kimehetnek játszani, mi annyira nem pártolnánk, mert a kis hálátlanok elfelejtik, hogy "csak még egy kicsi játékidőre" mehettek ki és még egy szirénázós bejövetel igazán nem hiányzik az idegeinknek.
A szomszédunk egy hete feltöltötte a homokozójukat és azzal egyidőben megjelentek nálunk a házban az ismeretlen eredetű homokkupacok is, és újult erővel megtelnek a nadrág- vagy pulcsizsebek is. A homokkupacok keletkezését igyekszünk előrelátással megelőzni, bizonyos apróbb családtagok először csak a cipőket, tegnap már a nadrágokat és zoknikat a bejáratnál levéve juthatnak be. A zsebek kiürítésénél - ha nem jut időben eszembe még a delikvenssel az udvaron elvégeztetni - legkésőbb mosáskor óvatos belenyúlással merem csak megoldani. Eddig csak drágaköveket és terményeket találtam bennük, de nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy ahol kövek fordulnak elő, ott ismerve a májkrémes kenyeret is villával evő, de a bogarakat simán kézzel megfogó gyerek vonzódását az állatvilághoz begyűjtött bogarak is lehetnének. Nem csak a ruházat, a hajas fejbőrök is vastagon homokosak mostanában. Értem én, hogy a locsolóból homokot szórni jó mulatság, meg egyébként is szeles napok után vagyunk, de a homokos fejecskék simogatása annyira nem kellemes, mint az illatos, tiszta hajaké. A beérkezés utáni kézmosás új értelmet nyer, komoly sikálás nélkül senki nem lépheti át a fürdőszoba ajtaját, és körmöcskék is gyászkeretessé válnak a nap végére, amik kiadós esti áztatással tűnnek csak el. A fürdőkádban a fürdővíz leengedése után ott maradó és a nyárba menve egyre vastagodó homoksávok pedig - feltételezem - nem csak nálunk fordulnak elő. Igazodva a megváltozott kihívásokhoz körülményekhez mosásnál pedig beiktatódnak a sötét és világos és egyéb kategóriák mellé a vállalhatatlanul koszos ruhakupac-mosási hadműveletek, amiket aztán biztos nem raknék össze más darabokkal.
Jaj, nagyon vártuk már ezt az időt, és még ezek a körülmények sem igazán tudnak zavarni.

2015. április 24., péntek

Akinek rövid az agya

Amikor pár éve elkezdtek a devizahitelek törlesztőrészletei felfelé kúszni, meglehetősen örültem, hogy mi a házra forinthitelt vettünk föl (és korábban is valahogy a forint mellett döntöttem). Sokaktól hallottam, hogy kétszeresét fizetik az eredeti törlesztőiknek, és újra csak hálát adtam a sorsnak, amiért ez bennünket nem érint. Aztán megszületett a törvény a devizahitelesek tisztességtelen kamatokból származó terheinek visszamenőleges enyhítéséről, és kívülállóként bele-beleolvastam a cikkekbe, de aztán továbbléptem.
Ezek után ma levelet kaptam a banktól, amelyiknél az előző lakásra felvettem a hitelemet, és tájékoztattak róla, hogy az bizony devizából volt a rég' letörlesztett és elfeledett devizahitelem után jár egy kétharmad-nyaralásnyi összeg.
Jó, rajtam aztán ne múljon! akkor csak besétálok én oda.

2015. április 22., szerda

Apa-kicsifia nap

Bár korántsem volt olyan tömény, mint a múltkori, de nem is kell egy majdnem háromévessel a fél várost bejárni. Az apa-kicsifia nap óvodai látogatással kezdődött, mert - néha nekünk is lehet szerencsénk - a bölcsődei nevelés nélküli nap a közeli óvoda első nyílt napjával esett egybe. A fejünkbe vettük, hogy legalább a kisebbiknek megpróbáljuk megadni a normális óvodai környezetet és légkört, és most azon dolgozunk, hogy be tudjuk őt juttatni a nem-körzetesbe. Elmesélés alapján a család ellátogató tagjai egy másik világba csöppentek, ahol tágasak a csoportszobák, kellemes az udvar a kinti játékokkal és kedvesek az óvónők. Na, és persze négyszeres a túljelentkezés. Mivel van ott egy ismerős óvónő, és a látogatókat körbevezető óvónéni Ábelt meglátva közölte, hogy neki kell ez a gyerek, oda is beíratjuk őkelmét, hátha...
A nap folyamán az első (és egyben utolsó) kép valami olyan szöveggel érkezett, hogy egy kis buszozás és egy kakaóscsiga, és kész a boldogság:
És tényleg. Ő még nem tudja, hogy van mozi, Planetárium is a világon, sőt az állatkertet sem emlegette, így a családfő csak a közlekedési eszközökre koncentrált: ha busz, akkor busszal mentek, ha a villamosnak örült, akkor azzal.
Amikor ebéd után beszéltünk telefonon, még hallottam a háttérben a bébiőrön keresztül a délutáni alvás előtti műsort (amiben az alvós állatoknak valami meglepetést ígért, ami akár vajas kenyér is lehet), de aztán csak elnyomta a buzgóság. Ébredése után pedig elballagtak a bátyjáért, és el is telt a nap.

2015. április 19., vasárnap

Fiús szórakozások


Gyerekszáj II./8.

Apjuk vacsora közben verbálisan fegyelmezi Ákost (megjegyzem, megérdemelten), mire Ábel: - "Cúnya apa, cúnya! Anya, apa bántja a tesómat!" Majd gügyögve odafordul Ákoshoz és simogatja a karját: "Semmi baj... semmi baj..."
----------
Még péntek reggel megörvendeztet bennünket egy kiadós hisztivel (az öltözés tényleg nagy teher lehet számára), minden percébe belead apait-anyait, és jóóóól kiélvezi elhúzza a dolgot, csak akkor hagyja abba, amikor láthatóan senkit nem érdekel a környezetében. Már egy órácskával később visszatérek a témára, és megjegyzem, hogy nagyfiúk nem hisztiznek amiatt, mert fel kell öltözniük: "- De felöltöztem, látod?"
----------
És rögtön utána, reménykedve, mintha sorok állnának azért, hogy őt szórakoztassák: "- Na? Ki akar velem labdázni?"

2015. április 18., szombat

Viszonyítás kérdése

Nekem fél napnak, az itthon maradó családfőnek egy röpke órának tűnt, amíg megjártuk hármasban a boltot és mellette a játszóteret:



2015. április 17., péntek

Már én magam is unom

Na, mi történik akkor, ha a közeli villamos egy szakaszon nem jár, helyette busz kerülőúton, és az abban a megállóban is megáll, ahol mi a bölcsiből-oviból hazafelé felszállunk? Igen, természetesen mi arra szállunk fel és eltévedünk. És milyen az anyai emberi természet? Az elbizakodott felnőtt a saját gyerekének sem hisz. Pedig Ákos mondta, hogy ez a busz nekünk nem jó, de azt már csak a buszon fennhangon mesélte el, hogy apa legutóbb elmagyarázta, mi az a villamospótló busz, én meg hajtogattam, hogy miért ne lenne jó, hiszen az itt járó kettőből nekünk arra két megállóra tökéletes bármelyik. Természetesen még akkor sem szálltunk le, amikor ez kiderült, pedig azt is megadecibellel magyarázta, hogy most bekanyarodik és jóóóóó messzire megy, csak a második megállónál, ami még messzebb esett, mint amennyit gyalogoltunk volna hazafelé, ha eredetileg a sétát választjuk.
Viszont így láttunk bodobácsot, amiből később matrica lett Ábel cipőtalpán, szedtünk pitypangot, majdnem elütött bennünket egy kapuból kitolató autó, megijedtünk egy nagy kutyától, és a végén még cipeltem a kis oroszlánunkat is. Egyébként a bölcsődében jártunk ma, és a Föld Napja alkalmából buliztunk egyet, hogy aztán ezek után hazaérve még egy polipként kapálózó és ordító gyereket cipelhessek be a házba és beszéljek rá az alvásra:
Igazából az volt a fő gond, azt hiszem, hogy a saját magam kikötött szigorú szabályát megszegve beengedtem a gyerekekkel töltött privát időbe a munkát, és nem csak reggel, de az arcfestés és a lufikergetés közben, aztán a családi kötélhúzást megelőzően is dolgoztam kicsit. És az mindig bebizonyosodik, hogy intenzíven kétfelé figyelni nem lehet. És nem is éri meg.

2015. április 16., csütörtök

Komoly prolémáim vannak

Az úgy volt, hogy hosszú évek után először a bölcsődében is hirdettek egy nevelés nélküli napot, mégpedig cselesen azután a péntek utáni hétfőre, amikor meg Föld Napja ünnepség keretében virágot szoktunk ültetni a bölcsődében. Ja, és mindez beágyazódik két óvodai nevelés nélküli nap közé. Így elindult itthon az egyezkedés, ki mit vállal be gyerekfelügyeletileg. Mivel a családfő tavaly sem vette ki az összes szabadságát, meg egyébként is nekem most az új munkahelyen teljesítenem kell, ő vállalt többet. Nekem maradt a virágültetős buli holnapra, megspékelve egy iskolai beíratással, ami természetesen szintén ezekre a napokra esik, és akkor az óvodai beíratásokról már ne is beszéljünk. Erre, már a szabadság kiírásakor, elindult a vezérhangya bennem, és álmodtam egy merészet, kivettem a csütörtököt is, hogy legalább részben megejtsem az elmaradt tavaszi nagytakarítást.
Közben haladtak az események, munkailag is leterhelt vagyok én is, sőt még időközben beugrott a rég' megvett, mára szóló színházjegy is, de végül úgy döntöttem, hogy önző leszek, és magamra is gondolok, én bizony két teljes napig szabadságon leszek.

Ma a napot némi munkával kezdtem, aztán jártam az iskolában (kemény 20 méterre van a kapuja a mienktől), utána kiteregettem, és elindultam fodrászhoz. Busszal mentem, mert én laza vagyok, meg szabadságos, sőt még jófej is, hogy átengedem a kocsit a dolgozó családfőnek. Meg is néztem előre a menetrendet, csak az kerülte el a figyelmemet, hogy a busz tesz egy kis kunkort a menete végén, így visszafelé nem ott lehet felszállni rá, ahol én gondoltam. (Igen, csak négy éve lakunk itt, és így sem tudom, melyik busszal tudok bejutni a központba.) Szerencsére időben indultam, így menetben a közelgő harmadik születésnaposra is gondolva útba ejtettem egy okosjáték-boltot, majd mivel az új fodrászom ismét csúszásban volt, beugrottam egy cipőboltba, ahol szigorúan gyerekcipőket néztem és vásároltam, végül már megszépülve elsétáltam a közeli piacra, ahol az eredetileg kiszemelt virágok mellé viszont beficcent egy új hétvégi táska nekem is. Hazafelé már nem tévedtem el.
Most pedig a teraszon üldögélek, és azon gondolkodom, hogy vajon a családfő összeadja-e, mennyit költöttem egy fél nap alatt azt számolgatom, hogy a tavaszi nagytakarításból egy körömhegynyi sem fér bele az időmbe, mert az esti színház előtt még nem ártana megnézni a kedvenc sorozatom aktuális részét vacsorát főzni a bébiszitter gondjaira bízott fiúknak, és amúgy is időben el kell indulnunk, mert még egy kettesben elköltött vacsora is vár ránk.

Jaj, mit tegyek, jaj, mit tegyek? Végül is a lenti ablakokat szelíd rábeszélésre már lemosta a családfő a tetőtéri ablakokat a hétvégére ígért eső is lemossa, nem?

2015. április 15., szerda

Gyerekszáj CXXXI.

Vacsora közben: - De jó, hogy már kétszer láthattam koátit.
Próbálom titkolni, hogy nem értem, miről beszél: - Tényleg? Ez tök jó!
Átlát rajtam: - Te is láttál már...
Most már mindegy: - ???
És ismét tanultam valamit: - Az az ormányos medve másik neve.

2015. április 14., kedd

2015. április 13., hétfő

Elárulom a titkot

A családfő néha nem érti, milyen maradékok és hogyan kerülnek a kocsiba. Hát rántott máj, paprika és kiflidarab valahogy így:

Gyerekszáj CXXX.

Barkochbázunk, ő gondol: 
- Gondoltam.
- Személy?
- Igen? 
- Ismerem? 
Huncut: - Igen. 
- A haja szőke?
Határozott: - Nem!
- Barna?
Tétován néz rám: - Nem.
- Vörös?
Ismét határozott: - Nem!
- Akkor mégis milyen színű?
Jól megnézi a hajam: - Ősz!

2015. április 12., vasárnap

Folytatódott a szép hétvége

Ma reggel azért csak kétszer lábadtak a szemeim könnybe a családfő nagy derültségére, mert csak két fiúnk van.
Ákos hihetetlenül büszkén feszített a póni hátán, és végre láthattuk őt futószáron "lovagolni" is, ameddig az előző helyen két éve nem jutott el. Mivel az oktatási szándék gyakorlatilag eltűnt a látogatásaink során, és bár azt hiszem, akkor hagytuk abba végleg, amikor egymás után két alkalommal csak úgy nem volt kedve felülni a lóra, igazából már akkor is rezgett a léc, amikor oktató hiányában két kb. 10 éves lánykára bízták, hogy sétáltassák a csálén ülő gyereket párszor körbe.
Itt most mindenféle gyakorlatokat végeztek:

A szurkolótábor egy része:

Utána következett Ábel, aki addigra olyan felajzott állapotba került, hogy futva közelítette meg a lovacskát, és csak akkor torpant meg, amikor az oktató finoman figyelmeztette, hogy itt nem hűbelebalázs-módjára közelítünk meg lovakat. A csoda számomra az volt, hogy simán felült, kivárta, míg az ő méreteihez igazítják a lószerszámokat, majd simán elindult egy távoli körre egy számára ismeretlen nénivel. Kicsit tartottam tőle, hogy ordítva hozzák vissza, de erre nem került sor. Eredetileg ő kevesebb időre ment volna, de annyira együttműködő volt - és körzött a karjaival, és csípőre tette őket, és megsimogatta időnként a lovat -, hogy ő is kitöltötte a kezdők idejét: 


Az öröm...

Majd hazaérve ünnepélyes keretek között megnyitottuk a grill-szezont:
 

A jövő hétvégén megismételjük mindkét programot.

Igazi tavaszi hétvége

Azt hiszem, még soha ilyen boldogan nem vettem tudomásul, hogy nincs rám valahol szükség. A szokásosnál rövidebb munkahét végére, miután két napig a saját feladataimat végeztem, majd a következő két napon segédszervezőként trappoltam, néha ténferegtem, majd pörögtem, aztán nyüzsögtem, majd újra unatkoztam kicsit, és közben a magammal vitt laptopon egyéb munkáimat végeztem, hogy a végén újra be tudjak szállni a közös munkába, pénteken este éjfél előtt kicsivel némi lelkiismeretfurdalással, de alig titkolt örömmel bólintottam a hírre, hogy a konferencia záróünnepségére másnap nem kell mennem. 
Így hát hazavánszorogtam, majd a szombat reggeli napsütésben a házban körülnézve újult erővel elkezdtem pörögni. A családfő örömmel fogadta a hírt, hogy a szombatot mégis velük töltöm, és csendes belenyugvással vette tudomásul, hogy a szokásos hétvégi takarításhoz hozzácsapjuk a lenti ablakok lemosását is. (Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy amíg én fönt segítséggel port töröltem, addig ő rohamtempóban lent ablakot és függönyt mosott, majd vetésforgóban mi hármasban először lent folytattuk "a mi ketten szétpakolunk, anya addig törölget, majd összepakol helyettünk/utánunk"-játékot, aztán mi még mindig hármasban az aprónéppel kijöttünk az udvarra és a teraszt raktuk rendbe, míg apjuk a porszívót és a felmosót is végigtolta a házon). Azt hiszem, ez a tavaszias időjárás már nagyon kellett a lelkeknek itt nálunk is, valahogy minden könnyebbnek tűnt így, és még hangos szó sem nagyon hagyta el az ajkunkat. A nap végére a kinti játékok is megtisztultak, ma kora reggel ez a kép fogadott az udvaron:
Vasárnap mindig áldjuk az eszünket, amiért szombaton belehúztunk, mert a pihenés napja valóban a pihenésé lesz. Mára titkos terveink vannak, miután anno a bölcsődei férőhely megszerzésével kapcsolatosan megtapasztalt nehézségekhez hasonló kihívásokkal megküzdve sikerült időpontot kapnunk egy közeli lovardába (köszönet a tippért Macsnak). A célszemélyek még nem tudnak róla, mert az e-mail csak tegnap késő este érkezett meg arról, hogy megüresedett két egymás utáni, futószáras-lovaglós időpont...

2015. április 8., szerda

Egy tömény apa-nagyfia nap

Azt már többször (sőt nagyon sokszor) megállapítottam, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert nekünk olyan családfő jutott, aki egyrészt nagyon figyelmes, másrészt nagyon találékony, harmadrészt pedig hihetetlenül hatékony. Nem is nagyon kell neki semmit mondani, mert magától kitalálja, elgondolja és megoldja, amit kell. A soron következő óvodai nevelés nélküli nap kitöltése rá jutott, és prímán eleget is tett az elvárásoknak (azt hiszem, sokkal jobban, mint én tettem volna), és én a szokásos napi fotókból értesültem a történésekről. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mennyire szívesen lettem volna velük...
Először is reggel ugyanúgy indultunk el, mint máskor szoktunk. A bölcsődés nem sejtette, hogy a bölcsődén kívüli opció is létezik, így vidáman ment be az intézménybe, az óvodás pedig már van annyira fifikás, hogy nem hangoztatta ezt előtte, hiszen ez az ő napja volt. Aztán elvittek engem a munkába, ahol megnézte az irodánkat és egészen közelről a büfé kínálatát is, majd elindultak - ő még nem tudta, mi vár rá.
A Planetárium előterében sem tudta még, hogy hol van... az előadás nagyon tetszett neki: 
Aztán jártak az Ikea-ban, ahol nem tudtak venni, amit akartak, de rögtön továbbmentek cipőt és szandált nézni - az utóbbiból távirányítással kiválasztották a szerintem megfelelő méretet:
Természetesen, ha már arra jártak, ebédeltek egyet:
Sőt még az autó is megtisztult kívülről:
Mivel a következő három napban a rendezvény miatt konkrétan nem sokat látnak majd, be is vásároltak kajákból, és valamikor a nap folyamán a családfő még mosott is két adag ruhát. Ezután felvették a bölcsist, és már hármasban eljöttek értem a munkába (ahol ismét megtekintették a büfé süteményes kínálatát), és mire hazaértünk, a harmadik mosás is lejárt. A portörlés elmaradt. Ezt abból gondolom, hogy amikor némi kisebbségi érzéssel küzdve találtam valamit, amire nem került sor a nap folyamán, a családfő csúnyán nézett rám. :-)
Két hét múlva apa-kicsifia nap lesz...

2015. április 7., kedd

Húsvét képekben

Igazán mozgalmas és jókedvű napokat tudhatunk magunk mögött. Úgy kezdődött, hogy a nyuszi tudomást szerezhetett  a tervezett utazásunkról, így már szombaton eldugta, amit eldugni szándékozott...
 ...hogy aztán nagy örömködés között megtalálhassák azok a finomságokat, akiknek szánta őket:
Aztán délben útnak indultunk (annak reményében, hogy az ebéd utáni hosszú út közben majd alszik az, akinek kellene, de immáron eljutottunk abba a korba nála is, amikor már erre sem számíthatunk biztonsággal). Délután már ott a messziben meglocsoltuk dédimamát (aki visszafogottan megjegyezte, hogy jó kis mozgékony gyerekeink vannak, látni, hogy egy pillanatig sem lankadhat mellettük a figyelmünk). Végül tőle hazafelé menet már nem bírta tovább az, akinek aludnia kellett volna, így mamáékhoz visszaérve míg ő a kocsiban aludt, mi rohamtempóban megágyaztunk az ilyenkor nekünk átengedett szobában, és ezután már csak egy gyereket kellett vacsoráztatnunk.
Másnap ismét felkerekedtünk, és elkocsikáztunk a nyíregyházi állatparkba, ahova nagy meglepetésünkre a családnak az az ága, akiknél késő délelőttnél korábban nem kezdődik nap, korábban odaértek és már vártak ránk.
Ott aztán addig mentünk, amíg az apró lábak bírták... Láttunk fókashowt...
 ...és sok-sok halat, cápát és egyéb vízi állatot.
 Jártunk egy trópusi szigeten...
 ...és a sivatag hajóját is kipróbálhatták a szerencsés, öt éven felüliek...
 ...az az alattiaknak pedig jutott lehetőség a simogatásra (bár szerintem ő aztán simán tevegelt volna egyet).
A vidám kis csapatban már jó ideje leosztódtak a szerepek (a nagylány dajkálja a kicsit, a két egykorú fiú pedig együtt rohangál):
 A legkisebb még alvásidőben is meglehetősen aktív volt:
Hétfőn reggel locsolkodás is volt, a nagy kavalkádban eléggé lekötött bennünket az igyekezet, hogy lehetőség szerint ne magukat spricceljék szembe a fiúk, ezért itt képek már nem készültek.
Az ismét alvásidőre időzített hazaút során ismét meg kellett állapítanunk, hogy már majdnem mindegy, mikor indulunk útnak, úgysem számíthatunk alvásra.

2015. április 4., szombat

Bőrönd Ödönék

Az életem, de legalábbis az elmúlt több mint 20 év a csomagolásról (is) szól, és a ruhák mellé mindig bekerülő plusz dolgok kezeléséről. Először, a középiskolai időszakban minden pénteken bepakoltam a szennyesemet a sporttáskámba és vittem haza, hogy aztán vasárnap este tiszta ruhákkal és finom otthoni falatokkal megpakolva menjek vissza a kollégiumba. A messzi főiskolára kerülve ugyanezt már csak kéthetente ejtettem meg, akkor a köztes időben már mosni is kényszerültem. Kísérőként pedig általában tankönyvek és jegyzetek kerültek a ruhák tetejére, mert a vonaton jól lehetett tanulni. Sőt, amikor a főiskolai kollégiumból albérletbe kerültem, még kevesebb ruhaneműt pakoltam a táskába, mivel "fiatal, felelősségteljes felnőttként" már nem vittem haza a szennyest, és a tankönyveket felváltották az egyéb olvasnivalók. Soha annyi ponyvát nem vettem, mint akkortájt, mert - ha nem volt éppen "normális" irodalom nálam - az utolsó pillanatban a pályaudvaron kaptam fel valami olcsó könyvet.
Később közel két éven keresztül, amikor a főállásom mellett szerkesztést vállaltam, a kötött könyvek helyett nyomtatott lapokat cipeltem, és egy-egy ilyen haza- és visszaút során általában végeztem is egy kézirat jó részével.
Közel 10 éves munkaviszony után megvettem A Kocsit, ami hallatlanul megkönnyítette a hazautazásaimat, mert nem kellett vonatindulásokhoz és átszállási lehetőségekhez igazodnom, ugyanakkor érthető okokból nem volt lehetőségem útközben olvasni. Ekkortájt ritkultak az utazások, mivel 30 éves korom fölött már lehetett "saját életem" saját elfoglaltságokkal is, és könnyebben elfogadták otthon, ha egy-egy látogatást kihagytam.
Még ritkásabbakká váltak a hazautak Ákos születése után, ugyanakkor a csomagok száma megtriplázódott, szinte a fél gyerekszobát bepakoltuk, nehogy valami éppen fontos ne legyen kéznél. Visszafelé pedig - mivel anyu addigra visszatalált a falusi élet adta örömökhöz - még bekerült a sok csomag mellé valami jó kis hazai csomag is a kert és az udvar terményeiből. Extra esetekben pedig még beszuszakoltunk egyebeket is (pl. karácsony után gyökeres fenyőfát, vagy az öcsém focibalesete utáni rehabilitációjához az akkor nálam csak a sarokban porosodó szobabiciklit).
Időközben a családunk már négytagúvá bővült, és ennek köszönhetően a látogatások még inkább megritkultak, a csomagok száma viszont ilyen alkalmakkor megduplázódott jelentősen megnövekedett (és ennek örömére bővültünk egy nagy csomagtartóval ellátott családi autóval is).

Minden egyes utazás maga a tökéletes rejtély és meglepetés-játék nálunk. A családfő számára csak indulás előtt derül ki, hogy mekkora mennyiséget kell bepréselnie az autóba, számomra pedig az, hogy képes-e az autó térfogata tágulni.
A menet mindig ugyanaz. A családfő a kérésemre az indulás előtt egy nappal leszedi az összes bőröndöt és táskát a szekrény tetejéről, és próbál előre tájékozódni, hogy mégis hányat kívánok ezek közül igénybe venni. A válaszom mindig ugyanaz: nem tudom, majd kialakul. A helyzet soha nem tűnik könnyűnek, mert hidegebb időkben nagyobb térfogatú ruhák szükségesek, nyáron pedig az esetleges balesetek okán több öltözéknyi.
Aztán én felvonulok a táskák egy részével az emeletre (általában egy vagy két gyerek is jön velem segíteni, ami minimum megduplázza a csomagolási időt), és lemodellezem a pakolási manővert az egyik gyerek ruhatárával. Amikor az elsőnél végiggondoltam, mire lesz szükségünk, és szép kis kupacokba kipakolom azokat, megyek a másik gyerek szekrényéhez, és ugyanazokat a kupacokat kialakítom. Majd, mivel a kisebbik pelenkás, és történhet baleset, és egyébként is gyakran leeszi magát, hozzápakolok még pár darabot. Elégedetten végignézek a kupacokon, és megállapítom, hogy ez nem is vészes, de rögtön rá is jövök, hogy ez önbecsapás, mert bizonyos (általában terjedelmesebb) darabok (pl. váltókabát, váltócipő) még lentről kellenek. Így elkezdek föl-lerohangálni, közben hadvezéreket megszégyenítő módon dirigálom a családfőt is, és amikor megtelik a gyerekek bőröndje, elégedetten ráülök, hogy le tudjam zárni. A gyerekek ruháihoz képest a sajátomét kiadagolni a másik nagy bőröndbe már pikk-pakk megy, a családfő pedig a kb. egyórás műveletet követően elegánsan felsétál, megnézi, hogy neki már megint csak a bőrönd harmada negyede maradt, és kb. két perc alatt berak négy ruhadarabot résbe.
Itt ismét önbacsapódás következik, mert amikor éppen ismét elégedetté válnék, rájövök, hogy kimaradtak a tisztálkodó szerek, így újabb kört futok. Majd, amikor már majdnem megnyugodnék, eszembe jutnak a gyerekek takarói, alvós állatai, de azok már csak egy óriási nagyobb zacskóba férnek bele.
Ekkor általában számolunk egyet, és úgy látjuk, hogy még mindig egészen jó a helyzet, de kicsit később rájövünk, hogy (mivel mamáéknál nincs játék, és a rossz időre is fel kell készülni valamivel) kell még egy zacskó, amibe gyerekjátékok kerülnek. Itt őkelméék is aktívan besegítenek, egy kupacba hordják a két napig nélkülözhetetlennek vélt darabokat, majd én szelektálok, és cserélgetek kicsit, mert érdekes módon olyanokat is odatesznek, amikkel szinte soha nem játszanak, vagy maximum öt percig köti le őket.
Időközben a családfő másik erőssége, a technikai véna is előtérbe kerül. Indulás előtt feltölt az útra minden kütyüt, és gondoskodik a mindeféle töltők csomagokba kerüléséről.
Ezek után következhet az úti csomag, inni- és ennivalóval, egy-két aprósággal, ami ha nagyon unatkoznának, előhúzható menetközben is. Egy kisebb nagyobb hátizsák meg is telik velük. És, mivel - ha a hátsó soron helyet foglalók is úgy akarják - újra olvashatok útközben, egy minimum többszáz oldalas könyv is beleszuszakolódik a táskába.
A családfő homloka ekkor már ráncolódik, és az enyém is, amikor rájövünk, hogy az Ábel éjszakai elhelyezéséhez szükséges utazóágy még fent van.
Amikor teljessé vált a csomaghegy, a családfő sóhajt egy nagyot, és fordul párat a ház és az autó között. Én pedig óvatosan lesek minden körnél felé, hogy mikor mondja, megtelt és az utolsó csomagok itthon maradnak. Volt már rá példa, hogy újra kellett gondolnunk néhány dolgot, de a hős logisztikai menedzser általában kezel bármilyen nagy kupacot. Én pedig, miután a gyerekekre is ráhúztam az utazóruháikat, és végre elindulhatunk, csak az autónál szoktam szembesülni azzal, hogy ismét lábat behúzva fogok közel három órát utazni, mert még ott is hever egy táska.
És nem, ilyenkor nem szólok. Nem merek.

2015. április 3., péntek

Dac-dac-dac-dac...

A napokban többször kicsúszott a számon (még ha a címzett nem is értette talán, mit akartam ezzel mondani), hogy "olyan akarsz lenni, mint K.?". Most már biztos, hogy kicsit korábban, mint a születésnapja, belépett a kisebbik gyerekünk is a hároméves korhoz köthető dackorszakba. Azt már látjuk egy jó ideje, hogy amúgy sem olyan simulékony a természete, mint a bátyjának (vagy csak az idő szépíti meg a bátyjával kapcsolatos emlékeket), de az utóbbi hetekben rendesen megkeseríti a szájízünket ki tud akasztani bennünket a mindennapokban a viselkedésével, a héten például kétszer is járt a fürdőszobában "gondolkodni", bár tartunk tőle, hogy nem sokra jutott vele.
Nem lennék igazságos, ha azt állítanám, hogy "bezzeg-Ákos" nem produkált láthatóan ok nélküli, vagy legalábbis számunkra rejtélyes okból kipattanó ordítós jeleneteket (rémlik valami, és még arra is emlékszem, hogy az egyiknél éppen hol állt a lakásban), és még az is az eszembe jutott, hogy még a bölcsődében is megjegyezték, hogy "ahogy a kétéves korit meg sem éreztük, a háromévessel már más a helyzet", így tuti, hogy ő is okozott pár ősz hajszálat nekünk. Aztán tegnap este, amikor a szomszéd párral éppen az új járdánkra koccintottunk a szomszédunknak (aki bevállalt a távollétünkben két etetést) a nyúltartásról tartottunk előadást, felhívták a figyelmünket arra, hogy ha a saját gyerekeink viselkedésében találunk kivetnivalót, ők szívesen kölcsönadják a sajátjukat (nevezetesen az említett K.-t), hogy megtapasztaljuk a különbséget. És rávilágítottak arra is, hogy a mi hangos gyerekünk legalább csak itthon nyomja a műszakot, máshol mindenhol kezelhető és cuki és édes kisfiú, míg ők rendszeresen küzdenek mindenhol a sajátjukkal. Igaz, igyekszem majd erre gondolni, amikor legközelebb elszakadna a cérnám, bár néha én már arra is büszke vagyok, ha ahelyett, hogy megcsapkodnám őkelmét ilyenkor tudok várni kicsit, és utána képes vagyok ölelésre tárni a karjaimat, ahova ő rögtön könnyektől maszatos arccal bele is simul.
A gyerekeink tényleg mindig tudják, mit bírunk el, és meddig feszíthetik a húrt. Ez a hét (tudjuk be a szeles időjárásnak) eddig tényleg nagyon kimerítő volt e téren, és amikor az emiatt érzett rosszkedvet, önmarcangolást és gondokat már az arcomon is látható módon magammal vittem a munkahelyemre is, azon agyalva, mit kellene gyökeresen megváltoztatnunk a mindennapjainkban (pl. a részemről korábbi munkába járással és korábbi hazaérkezéssel) vagy a nevelési módszereinkben, megajándékozott egy lélegzetvételnyi nyugalommal és egy ordításmentesen nyugisabb estével. Most igyekszem ennek az estének az emlékét elraktározni a következő nehezebb estékre...

2015. április 2., csütörtök

És már megint a szokásos téma

Leosztódtak a jövő heti háromnapos rendezvényre a feladatok. Természetesen nem álltam meg, felajánlottam a helyszíni segítségemet, és kaptam is a végzettségemnek, sokéves vezetői tapasztalatomnak megfelelő megbízást. Catering-felügyelő leszek. Három teljes napig zabáló emberek a kaják között. Nem is tudom, hogyan készüljek fel rá. Vajon kell például mindent előkóstolni? Talán a biztonság kedvéért előző napon már nem is kellene semmit ennem.

Már nem csak térben tévedek el

Írtam már párszor, hogy viszonylag összeszedett embernek tartom magam, aki tudja, mi a dolga, igyekszik is minden feladatának eleget tenni és mindent észben tartani. És mivel az emberi agy korlátaival is tisztában vagyok, mindent, amit vinnünk kell valahova magunkkal, időben jól látható helyre kikészítek, amit meg kell jegyeznünk, mindig több helyre fölírok, ami időhöz kötött, annak az időpontját a telefonon is beállítom, nehogy véletlenül ki- vagy elfelejtődjön valami. Éppen ezért én lepődöm meg a legjobban, amikor mégsem vagyok felkészült (pl. azon a héten, amikor Ábel beteg volt és Ákost én vittem be reggelente az óvodába, a mi gyerekünk a fotózásra sem vitt külön ruhát, ahogy a hónap utolsó péntekére eső játéknapon is éppen aktuális kedvenc, saját játéka sem volt nálunk), és mégis rendszeresen előfordul, hogy ezen a szigorú biztonsági rendszeren is átcsusszan valami, vagy éppen kimarad, aminek nem szabadott volna megtörténnie.
Aztán amikor ilyen beszélgetéseket folytatunk, mint a tegnapi, komolyan felmerül bennem, hogy már az én agyam sem a régi.

Tegnap időben indultam haza, az ilyenkor szokásos telefonhívást viszont nem eresztettem meg, majd amikor útközben elkapott az a jeges, havas esős valami (és egyébként is esélyt láttam már arra, hogy gps is nélkül is hazataláljak), mégis csak hívtam a családfőt, és kiderült, hogy elcsúszott időben, és még csak a cég felé gurul a céges kocsival, benne a két gyerekkel, így még a segítségükre tudtam sietni. Aztán már a kocsiban ülve, feltettem a nagy kérdést, majd ő is feltette a sajátjait:
- Miért nem szóltál, hogy nem végzel időben?
- Egész nap nem jelentkeztél, azt hittem, ma is nagyon összejött minden és nem jössz időben. És hogyhogy nem hívtál, amikor hazaindultál?
- Mert a telefonomon a gps volt bekapcsolva.
- Jaj, miért? Hol jártál már megint?
- Kipróbáltam egy másik útvonalat hazafelé, ami nem olyan unalmas talán rövidebb, mint az eddigi. Még nem az igazi, csiszolnom kell rajta. Egyébként meg azt hittem, hogy a szokásos keddi hittan miatt kicsit később értek haza, és nem akartalak útközben zavarni, amikor minden kezedre és szemedre szükséged van.
- DE MA SZERDA VAN!
- Látod milyen jó, hogy még azt sem tudom, mikor jár Ákos hittanra milyen nap van ma? És ha csak simán hazajövök, ti meg ott ragadtok a munkahelyeden...?!

2015. április 1., szerda

Füstölgök

Sűrűsödik az élet ismét bent. Már rég' túl vagyok azon a telhetetlen eminensi érzésen, ami akkor kapott el, amikor a két hónapja távozó egyik vezető feladatainak leosztásánál a soron következő hatalmas rendezvényt nem hozzám sorolták, mert eljött az idő, amikor az idő elteltével így is, úgy is én is részesülök a terhekből. A munkaidő végeztével, látva a főnököm pirosodó arcú, egyre kétségbeesettebb toporgását (és már attól tartottam, hogy mindjárt rosszul lesz), beindult az újratervezés. Csendben kivártam, hogy döntést hozzon a hogyantovábbról, majd hazatelefonáltam, hogy ne várjanak még, és megadó sóhajjal leültem a gép elé, hogy este 8-ig nyomjam a műszakot. Csak alig zavart, hogy a szobatársam viszont pillekönnyű mosollyal az arcán a szokásos időben (na, jó, nem is igaz, mert 10 perccel később) kilibbent az ajtón, mint aki legalábbis nem ott és azon dolgozik egyik felelősként (velem ellentétben, akit egy napja vontak be a munkába). Jó, nem akarok igazságtalan lenni, mielőtt hazament volna, egy mosolygó szmájli kíséretében átküldte a nyomda levelét arról, hogy vagy még aznap megkapják a két hiányzó kéziratot (ami nem is tudom, eddig miért nem készült el, és amit aznap végül rám osztottak, mert láttam már nyomdát közelebbről), vagy nem tudják legyártani időben. Nos, azt is megtehette volna, hogy ezt a levelet - mivel neki lejárt a munkaideje - csak másnap reggel továbbítja. Köszi, most ismét adott egy löketet abba az irányba, hogy ne akarjam őt semmiben támogatni. Már csak gyökeresen meg kellene ehhez változtatnom a felfogásomat és a hozzáállásomat.