2015. május 31., vasárnap

Kicsi lovas

A mai lovagláson többször sikkantottam magamban rémülten. Lehet, hogy nem kellene végignéznem, ahogy elengedett kézzel döcög Foltin:

Ez már nyár

Napsütés, öt gyerek, egy kis locsolgatás, ami sárdagasztássá alakult... egy ilyen délutánt követően sorba beültek a fodrász székébe a teraszon, majd rögtön mentek egyesével a kádba, ahol komoly súrolótechnikával kellett dolgoznom:

Szeretem-időszak.

2015. május 30., szombat

Mitismitis?

"Jaj, bocs, hogy fent hagytam a figyelőt, nem gondoltam, hogy a tegnapi pörgés után fél 6-kor kel. (...) Ha már ilyen szerencsésen felébredtél, mehetnél akkor akár bevásárolni is, mert lerágják a karomat is nemsokára. Jaaa, tényleg csak fél 7-kor nyit a Spar? (...) Felmehetsz játszani. Igen, összeépítem neked a síneket. Nézd, itt van a beszélő rendőrautó is! A garázst levegyem? Inkább leveszem, nem akarok egy perc múlva visszajönni. (...) Jó, adjuk be a nyúlnak a gyógyszerét. (...) Szia! Az Obi-ban is voltál? Nem értem, miért csak 9-kor nyit... Reggeli, fiúk! Gyertek! Mit kérsz? Miazhogynemtudod? (...) Persze, kimehetsz. Elég a papucs is a lábadra. Kacsaláb, cseréld meg! Nem, még nem mehetsz ki a nagy udvarra! Mindjárt jövök én is, megiszom veled a kávémat. (...) Igen, te is kimehetsz. Locsolhattok is. Ábel, megmondtam, hogy nem mászhatsz ki a sövény mellett! Kint leszek, leszedem a ruhákat a szárítóról. Utána takarítok. Hogyhogymitakaroktakarítani? Például port törölni. Oké, menjél az Obi-ba! Elvihetnéd magaddal valamelyiket... Ábel, a házat nem locsolod! Ábel, egymást nem locsoljátok! Ábel, a sziklára nem mászhatsz fel, tegnap is leestél róla! Ábel ne gyere be a sáros papucsodban! Ábel...! Mit is csináltam? Ja, fel kell készíteni az ebédet. Ja, nem, a ruhákat szedtem a szárítóról. Hova tettem a nadrágomat? Miért van már megint minden játék szanaszét a szobában? Mitismitis? Jaaa, ebéd! (...) Szia, meg is jöttél? Az állatorvoshoz is menni kell. Nem, csak 11-ig rendel. Oké, menjél. Elvihetnéd magaddal valamelyiket... (...) Miért kell már megint egy flakonon veszekedni? Adok neked is egyet! Ez jó lesz? Nem? Ez? És ez? Hurrá! (...) Mitismitis? Jaaa, a mosógép! Basszus! Már megint kimaradt a törölköző! (...) Szia, minden oké volt? Jó, ássál! Akkor figyeljél már rájuk, mert takarítani akarok. Hogyhogymitakaroktakarítani?..."
De azé' ilyen is volt:



Állatorvosnál

Asszisztensnő: - Hozta a nyuszit kontrollra?
Ez még könnyű kérdés: - Igen.
Keresztkérdés: - Gazdi neve?
Koncentrálok, mert a nyúl hivatalos neve Pamacs, egyébként itthon Jucinak hívjuk: - Pamacs.
Csak kicsit néz hülyének, ezért alig emeli meg a hangját: - G.A.Z.D.I. neve?

Táblácska

Azt elfelejtettem megkérdezni a portás bácsitól, hogy update-e. Azért lemeóztuk reggelire:

Mörfi beköltözött hozzánk

Két nap szabadság után arra ébredni, hogy az egyik gyerek egyik szeme helyén csak egy csík (és csipa) és körülötte duzzanat van, rendesen feladja a leckét. Mivel nem tudta a szemét mosogatás után sem rendesen kinyitni, feltételeztük, hogy így nem fogadják tárt karokkal a gyerekmegőrző intézményben.
Tanácstalan egymásra pillantások után én nyertem meg a gyermeket, így kettesben mentünk be dolgozni. Naná, hogy a kisebbik volt az, aki aztán tényleg öt percre sem ül le egy sarokba, hogy legalább a legszükségesebbeket elintézzem.
Máskor van olyan nap, hogy szinte egy főnökkel sem találkozom, most bezzeg az összes vezető ott zsezsegett a közelben, így már rögtön az első félórában mindenki szembesülhetett vele, hogy ma sem dolgozom sokat nem egyedül érkeztem. Valahogy sejtettem én, hogy nem sok mindenre jutok, ezért még érkezésünk után (míg Ábel a szobatársamat szórakoztatta, aki szintén láthatóan dolgozott volna) összekapkodtam a sürgősebb feladatokhoz a hozzávalókat, hogy majd később, vagy itthon, vagy valamikor megoldjam azokat. Természetesen a duzzanat addigra lement, de mivel úgy éreztem, magyaráznom kell, miért van velem egy kísérő, mindenkinek elmeséltem, hogy milyen volt a szeme reggel, de ők csak a rászáradt csipát szemlélhették meg közelebbről (már, aki akarta).
Mindez egybeesett az egyik kolléganő utolsó napjával, így a hároméves részt vehetett élete első munkahelyi búcsúztatóján is, a jelenlétét még a búcsúbeszédben is kiemelték. Aztán volt a délelőtt folyamán gyerek-eltünés (hja, a körbejárható folyosók átka, de legalább a hangja olyan üvegrepesztő, hogy az alapján viszonylag hamar megtaláltam, bár az a kolléganő, akitől megkérdeztem, hogy nem látott-e egy gyereket itt kóricálni, tutira hülyének nézett), kolléganő asztalán dosszié kézjeggyel ellátása (hmmm, erről mélyen hallgattam utána is), főnökkel sürgős megbeszélés közben csokis szájjal telefonos játék nyomkodása,  jól irányzott dobással labda büfépultban elhelyezése (aztán mehetett be a gyerek a büfé hátsó részébe, mert ő legalább befért abba a sarokba, ahova a labda begurult).
Ezt a napot választotta az új igazgató is a megismerkedésre. Így amikor felbukkant az iroda ajtajában, és megkérdezte, hogy tudnánk-e kicsit beszélgetni, csak döbbenten mutattam, hogy ma kísérővel érkeztem. Életem legszürreálisabb ismerkedése következett, mert eleve a normálisnál nagyobb létszámban zajlott, és az egyikünk először magában énekelgetve rajzolgatott a tárgyalóasztalnál, majd nemes egyszerűséggel bemászott az asztal alá bújócskázni. A végefelé már nagyon kellett magamon uralkodnom, hogy ne törjek ki hisztérikus röhögésben az egész helyzet fölött. De az igazgató szerencsére két hasonló korú gyermek édesapja, egészen jól vette az akadályokat.
Nem mondom, fél 12 körül, amikor a főnököm már másodjára küldött haza, nem megkönnyebbülten adtam meg magam. Gondoltam, a sok izgalomtól elfáradva majd jót alszik a gyerek, addig legalább én is pihenhetek dolgozhatok kicsit itthon. Nem, nem akart aludni, majd egy idő után fel is adtam, mert ha akkor nyomja el a buzgóság, nem érünk oda az óvodásért időben. Az apjuk természetesen ezt a napot választotta vidéki túlórázásra, így nekünk kellett a vacsorához is bevásárolni.
A nap egyik legnagyobb melléfogása az "egy-két apróságért nem veszünk bevásárlókocsit"-agymenés volt, így a szükséges négy tétel kosárba pakolása közben kétszer indulhattam megkeresni a sorok között eltűnt segítőt. Aztán beálltunk a kiskosarasok sorába, ami kellőképpen hosszú volt ahhoz, hogy válasszon magának egy kis autót/kétszer kislisszanjon a sorok között a kasszák mögé/megpróbálja először a szomszédos kassza előtti kaput kinyitni, majd amikor kinyitották, bezárni/párszor megpaskolni pár sorban álló embert/és még sorolhatnám.
Ezután következett az óvodai menet, ahol az új autó beesett egy csatornába és mehettünk vissza immáron hármasban egy másik autóért újra végigállni a sort. A kasszás néni megismert bennünket...
A nap hátralévő részében már csak a családfőre várakozásra futotta az erőmből, és nem értette, hogy amikor felhívott és viccelni próbált, nem voltam vevő a humorára.

2015. május 27., szerda

Szabadság kettesben

Több mint nyolc éve ismertem meg, akkortájt gyakran találkoztunk, majd ritkábban, aztán újra gyakrabban, és mostanság már meglazult a kapcsolat. Nem sokat változott a hely, a képek cserélődtek a falon, ugyanaz az andalító zene szólt, és szinte azt az izgatottságot és várakozást véltem felfedezni magamban, mint annak idején, de igazából ez csak a nosztalgia lehetett. Akkor mindig kettesben mentünk be, ma csak egyedül, hiszen már nem volt mit kit meglesni. De azért jólesett, hogy a családfő elkísért, és jó volt kicsit visszaemlékezni a gyerekvárás izgalmaira.
Mára igazából az óvodai ballagás miatt vettem ki szabadságot, amit aztán két héttel későbbre tettek. A délelőttre beütemezett programot már nem akartam tologatni, így gondoltunk egy merészet a családfővel és titokban kettesben töltendő napnak neveztük ki a mait. A nőgyógyász-látogatás csak amolyan nosztalgikus bemelegítés volt, a nap fénypontjának mindenképpen az ebéd tekinthető. Főleg, hogy gyakorlatilag ingyé' volt, mivel kiderült, a családfő humora nem csak nekem jön be (időnként), hanem a Class FM műsorvezetőinek is, és az egyik beküldött sms-e alapján a nap hallgatójaként ebbe az étterembe nyert egy ajándékutalványt. Sehol egy gyerek, körülöttünk beszélgetve ebédelő felnőttek, arrébb ráérősen sétálgató járókelők. És kajailag igazán kitettünk magunkért:


Délután le is dolgoztuk a kalóriákat, mire felszedtük az összes szőnyeget, mert holnap reggel tisztítóba mennek.

2015. május 26., kedd

Tiltó táblák az ajtón

Remélem, nem nekünk rajzolta. Tilos polcot rángatni, kiabálni és labdázni.


2015. május 25., hétfő

Unokatestvérek együtt

Az elmúlt két napban azt tettük, amit még soha: rendeket borogattunk és határokat feszegettünk. (Bár, ha belegondolunk, az utóbbi két ilyen együttlét is ebbe az irányba mutatott már.) A család legkisebb tagjára tekintettel eddig minden összcsaládi összejövetel alkalmával az egyik elsődleges rendező elv az ő napirendje volt, még ha nem is sikerült mindig maradéktalanul betartani, de igyekeztünk, és ezt zokszó nélkül mindenki elfogadta, bár a nagyobbak azért berzenkedtek időnként és nem örültek, hogy vannak üresjáratok. Az utóbbi három évben röpke programokat szerveztünk, jól belátható keretekkel (bár, őszintén szólva már jópár éve ez van, mert előtte a többi gyerek volt ilyen kicsi), most viszont, hogy - az ebéd utáni alvás még ha nem is annyira látványosan, de érezhetően már nem annyira létszükséglet - megengedtük neki és magunknak, hogy kihagyjon belőle egyet, a másodiktól pedig saját döntésből tekintett el.
És a mostani együttlét másban is eltért a korábbiaktól. Igaz, szombaton minden a szokásos módon indult: mi túlvállaltuk magunkat teendőkben, mert arra számítottunk, hogy "úgysem érnek ide időben", de szervezetten igyekeztünk a kihívásnak megfelelni, ők meg immáron másodjára leptek meg azzal, hogy a tervezettnél korábban indultak el. A találkozás utáni nagy öröm végig kitartott, és az események már szokásos felállásban zajlottak: a két hasonló korú fiú együtt pörgött, a nagylány és a kicsi fiú pedig a másik párost alkották. Ez utóbbi kettős már olyan szinten összenőtt, hogy nekem konkrétan tudatosan kell magamat emlékeztetnem arra, hogy ennek ellenére rajtuk kell a szemünket tartani, mert a nagylány is egy gyerek még, akinek lankadhat a figyelme időnként.
Az időjárás is kegyes volt hozzánk, partner volt a tervezett programok szinte teljes körének lezongorázásában. Szombaton Szentendre egy részét jártuk be...
 ...vasárnap késő délután pedig a medvéket etettük meg.
Azok, akik már régen nem alszanak délben, vasárnap kora délután még hegyet is mászhattak, míg az, akinek a második napra azért már szerettünk volna napközbeni pihenési lehetőséget biztosítani, megbántottan vette tudomásul, hogy az uncsi anyjával és apjával itthon kell maradnia. Pedig milyen jól döntöttünk: amíg ő mégsem aludt, de legalább a szobában pihentető játékot űzött, engem elnyomott a buzgóság kicsit. Az elválás mindig vegyes, mi is vegyes érzelmekkel sóhajtunk nagyot, hogy most újra kicsit csendesebb lesz a ház, a gyerekek pedig szomorúak miatta.
Végre egyeztettük a mamás nyaralás hetét is, amin - a legkisebb anyásságára, és mamának már nem a régi mozgékonyságára tekintettel - még mindig csak hármasban vesznek részt. A menetrend - bízom benne - a szokásos lesz: amíg Ákos nagyon fog hiányozni nekünk végig, de nagyon fogja élvezni a nonstop unokatesós együttlétet, Ábel itthon sütkérezhet a kizárólagos szülői figyelemben, hogy aztán a hétvégén újra egyesülhessen a család.

2015. május 22., péntek

Gyerekszáj II./11.

Vacsora után kérdezem, kell-e wc-re mennie. Túl későn kérdeztem...
- De ha pisilni kell, nem ide a konyhába kellene.
- Hát hova?
- Hát a wc-be.
- Jaaa, értem már! (...) Nagyon vicces vagy, anya.

2015. május 21., csütörtök

Gyerekszáj II./10.

Esti fürdés előtt a szobatisztaság útján elindult gyereknek is el kell mennie a wc-re, de ő nem így gondolja:
- Csak a bölcsiben kell wc-be.
- Nem, kicsim, itthon is. A nagyfiúk, akik már elmúltak háromévesek, itthon is nagy wc-t használnak.
- Jó, akkor megbeszéltük...

2015. május 17., vasárnap

Három

Bár általában nem szoktam előre fogalmazgatni, csak úgy kijön belőlem egy poszt, amikor itt az ideje, bevallom, most napok óta teszem ezt, és készülök arra, hogy mit is írhatnék ma reggel. Gondoltam arra, hogy kicsit gyakorlatias módon jelzem, mennyire jó döntésnek bizonyult, hogy kétgyerekesek legyünk, mert így még teljesebbnek érzem a családunkat. És a pontos időzítést hangsúlyozva elmesélem, hogy amikor ezt eldöntöttük (igazából rajtam állt, hogy a mindenféle egészségügyi kockázatokat vállalom-e még egyszer), és - bár kicsit félve az ilyen előre-készülődéstől - berendeztük a frissen beépített tetőtérben a második gyerekszobát, ő rögtön aznap este be is költözött a pocakomba. Aztán megemlíthetném azt is, hogy mekkora szerencsénk van azzal, hogy éppen ő, a szőke hajú, kék szemű, mini-családfő külsejű, hatalmas szívű, vigyorgombóc kisfiú választott bennünket a családjául, aki - bizonyítva, hogy neki itt a helye, és nem véletlenül itt - az első pillanattól belesimult a mindennapjainkba. Olyannyira jól csinálta ezt, hogy háromhetesen a bátyja kedvéért már részt is vett az első szabadtéri gyerekrendezvényen, aztán alig három hónaposan zokszó nélkül eljött velünk nyaralni. És ez így ment sokáig: ő bármiben partner volt, mi pedig éltük az életünket vele kiegészülve, hálát adva a sorsnak, amiért így klappoltunk egymáshoz. Talán egyéves korában kezdett a papírtantusz leesni és mondtam ki először azt, hogy ez a gyerek egészen más, mint a másik gyerekünk, felköthetjük a gatyánkat. Amíg a bátyja élete első éveiben óvatos duhajként, általában a szoknyám mögül szemlélte a világot, ő már akkor is ment a maga útján, és határozottan tudta, sőt ki is nyilvánította, hogy mihez lenne kedve vagy akarata, de mindehhez valahogy mégis folyamatosan igényelte a közelségünket és a dédelgetéseket. Így van ez most is, a dackorszakos-anyás-hisztis korszak közepén is bújik, mint egy cica, viszont nehezen meggyőzhető bármi olyanról, ami a saját elképzeléseivel nem azonos irányba mutatnak, az észérvek pedig hamar erejüket veszítik vele szemben. A bátyjával is hasonló a viszonya, míg alig kétéves kora óta nekimegy, ha olyanja van, és szegényt verte már pár nehéz tárggyal is fejbe, reggel, délben és este is az első kérdésével Ákost keresi, és olyan egyszerű kérdéseknél, mint hogy reggelihez teát vagy kakaót kér-e, először aziránt érdeklődik, hogy Ákos mit kért. Egy állatimádó és -ismerő, visszafogott és könnyen kezelhető okostojás után jött ő, aki a puzzle-kkal, logikai játékokkal, legókkal foglalatoskodás helyett profikat megszégyenítő módon eljátszik többszereplős történeteket, ha zenét hall, legyen az akármilyen, megáll és odaadóan hallgatja, majd hosszasan, elmélyülten elautózik, és két plüssel is elszórakoztatja magát (alvás helyett) a hétvégi kora délutánokon.
És hogy miért érzem magunkat hihetetlenül szerencsésnek? Talán a szomszéd kétgyerekes apuka alig két napja elhangzott szavai a legtalálóbbak: "Ábelnél édesebb, szeretetre méltóbb gyereket még nem láttam." Bár ez a szeretetre méltó gyerek éppen tegnap este vágott le egy olyan egyszemélyes műsort, ami közben zengett a ház, és amilyet még tőle sem láttunk, valahogy most ez az emlék is háttérbe szorul. Elmélázok (miközben félfüllel figyelem a gyerekszobából kiszűrődő zajokat, nehogy elfajuljon a játék), tolulnak a könnyek, és felidézem a születése pillanatait, majd ez eltelt három évet.
Boldog születésnapot, kicsi fiúnk! (És megsúgom, hogy nyáron kapsz még egy személyes ajándékot: lesz egy hét, amikor Ákos táborba megy, és csak mi ketten leszünk itthon és csakis rád fogok figyelni, mert már tudom, hogy egy kistestvér születése nem csak egy addig egyeduralkodó gyereknek nehéz, hanem egy másodiknak is, akinek soha nem jut elég figyelem.
(És most véget is ér az emlékidézés, mert az ünnepelt már a pizsamához húzza a gumicsizmáját, mert szeretne az udvarra kimenni.)

2015. május 16., szombat

Ásó, kapa és süti-fagyi

Csak úgy összefirkálni kézfejet, csuklót, arcot filctollal snassz lenne. Esküvőre indulás előtt két órácskával már azért sokkal hatásosabb. Na, de a sikálás és fürdőkádban áztatás csak eltüntették végre.
A szertartás után pedig, mert megérdemeljük (legalábbis mi ketten szülők mindenképpen):
Különben kezdem úgy érezni, hogy csendes pihenő hiányát mi jobban megszenvedjük, mint az, akinek egy esküvő miatt kimarad az ebéd utáni alvás.

Péntek esti lazulós

A nagy munkahelyi banzáj után még fodrásznál is voltam (nem is tudom, a bográcsolós füstös, sporttevékenységtől csapzott ruhámban mennyire lehettem ideális vendég), majd amikor hazaértem, még közel két órába tellett, mire az udvarról bejutottam a házba. Nem hajtott a tatár, kávét is kaptam, a többi felnőtt fröccsözött, a gyerekek rohangáltak. A közös udvar előnye... bármikor kialakulhat egy spontán kerti buli a szomszédokkal. 

2015. május 15., péntek

Munkahelyi banzáj - munka helyett

Ez a nap elég valószínűtlenül indult. Majdnem belehajtottam az árokba, amikor az út mellett a legelésző lovak mellett tevéket, lámákat és zebrákat láttam meg, aztán csak összeraktam, hogy mellettük a cirkuszi sátor nem lehet véletlen.
De ami ennél is képtelenebb, soha nem gondoltam volna, hogy valaha ezeket a szavakat, ezekkel a ragokkal leírom: MA FUTÓVERSENYEN VETTEM RÉSZT. Az már nem annyira furán hangzik, hogy jótékonysági volt, és igazából legyalogoltuk a távot egy csigával*. Bár én azért futottam volna egy kicsit, a csiga annyira nem volt lelkes, így maradt az erőltetett menet. Olyannyira a mezőny végén végeztünk, hogy már a biztosító rendőrök is lehagytak bennünket, találjunk vissza úgy, ahogy akarunk, de a csigák után is jár a beígért szponzori befizetés a gyerek alapítványnak.
Viszont, ha egy üzlet beindul, nincs megállás. A zumbázók közé már önként álltam be, és néha még a lépéseket is sikerült eltalálnom. Bár egyszer majdnem betáncoltam a büfésátor oldalán, komolyan sajnáltam, amikor véget ért.
Majd levezetésként hagytam magam rábeszélni egy élőcsocsó-versenyre, ahol rudakhoz bilincselt kötözött kezekkel rúgtuk szét egymás bokáját és mindent, amit értünk. Ahhoz képest, hogy az ellenfeleink kb. feleannyi idősek voltak, mint mi, a három meccsből kettőt megnyertünk.
Haza még hazajöttem valahogy, na de holnap hogy' kelek majd ki az ágyból? A családfő is aggódhat kicsit, mert nemrég felajánlotta az izomlazító krémjeit. Csak úgy. Megelőzésként.

Pontosabban egy - stílszerűen - csigajelmezt viselő kolléganővel.

2015. május 14., csütörtök

Gyerekszáj - egymás között

Ákos: Csak nehogy bejöjjenek a lány szúnyogok. A fiú szúnyogok jöhetnek.
Ábel: Miért, Ákos?
Ákos: Azért, mert a fiú szúnyogok nem raknak petéket.
----------
Ábel: Inni akarok!
Ákos: Ábelke, most már azt kell megtanulnod, hogy "inni kérek".
Ábel: Inni akarok kérek szépen!

2015. május 12., kedd

Belegubancolódtam a karrierépítésbe

Az, hogy már rég' nem írtam a munkáról, biztos jele volt annak, amit amúgy is mondogattam, ha valaki rákérdezett: eléggé megszerettem ott, a munkát is kezdem megszokni, sikerélményem is van, pozitív visszajelzéseket is kapok időnként, a kollégákkal is egyre jobban kijövök, és már a régiek után sem sajog annyira a szívem. Az pedig, hogy a jelenleg zajló szervezetátalakítás katyvaszában még arra is volt figyelmem, hogy végigböngésszem az új szervezeti ábrát és találjak magamnak egy új, előremutató pozíciót, egy újfajta tudatosságot mutatott, ami eddig nem volt meg bennem. Nem is volt rá szükség, így visszagondolva, az évek során mindig akkor találtak meg az új feladatok és kihívások, amikor már kezdtem a napi rutinba kicsit belefásulni, nekem nem is volt más dolgom, csak a munkámat kellett jól végeznem, és mindig jött valami, ami ismét izgalmasabbá tette a mindennapokat. Az, hogy magamnak találjak ki előrelépési lehetőséget, egy új helyzet számomra, de ha ez kell - gondoltam -, akkor ezt teszem meg.

Így hát, számomra is meglepő módon nem szemérmeskedtem, jeleztem a megfelelő helyen, hogy én bizony akkor lennék hosszú távon boldog, ha így és úgy dolgozhatnék ismét nagyon sokat a közeljövőben (mert ugye a tapasztalataimra és képességeimre tekintettel hívtak oda anno, akkor használják is ki ezeket). Az ötletem fogadtatása pozitív volt, és már kezdtem úgy érezni, hogy itt is lehetek sikeres elégedett. Arra is volt gondom, hogy mindebbe a jelenlegi főnökömet is beavassam, mert sem megkerülni, sem cserbenhagyni nem akartam, és az új pozícióval is ugyanúgy ott maradtam volna neki is. Az némileg bekavart, hogy bejelentette rám igényét egy vele egyszintű másik vezető is, de amit ő ajánlott, az annyira nem tűnt számomra vonzónak, főleg, hogy a terep még ismeretlenebb számomra, de mégis, ha az egyes számú terv mégsem jön össze, hosszabb távon az a kettes számú út lehetne a fejlődés irányába mutató megoldás.

Aztán párhetes állóvíz után minden felkavarodott, és tegnap rá kellett jönnöm, hogy mégsem vagyok a magam sorsa kovácsa, sőt edzett konspirátornak sem vagyok alkalmas, a szálakat végképp nem én mozgatom, és ezt (nem a szálmozgató képesség hiányát, hanem a lelkemre tett hatását) most nagyon nehezen viselem.

A tegnapi nap tele volt az ezekkel kapcsolatos, egyéni sorsomat érintő hírekkel, amiket több forrásból raktam össze (mindenki csak egy részét adta át), délutánra már totálisan összezavarodtam, azt sem tudtam, én mit szeretnék. A kiszemelt pozícióra - bár elvileg nincs ellenem kifogás - jogászt kívánna a csúcsvezető, ami én nem vagyok, bár személyemben alkalmas lennék rá. Egyébként az én munkaköröm másik szervezeti egységhez tartozna a jövőben, tehát készüljek az áthelyezésre. Sőt a rám igényt tartó másik vezető pedig két lépcsőfokban oldaná meg azt, amit tervez és az első lépés már nagyon nem a szívem csücske megoldás, és ezt igazán nem is volt alkalmam elmondani. A jelenlegi főnököm pedig szintén kitalált nekem egy új rész-munkakört, hogy ha szeretnék a jelenlegi helyzetemhez ragaszkodni, akkor ezzel megerősíthetem azt. (Kapós vagyok, na, csak éppen egyik sem vonz annyira, vagy legalábbis esélyem sem volt mindezt végiggondolni.)
Összetörve jöttem haza (és még az is csak kicsit dobott föl, hogy a családfő, érzékelve a napi érzelmi hullámvasutat, összedobta a kedvenc kajámat vacsorára), és vártam, hogy mikor omlik rám az egész hóbelevanc, amit kikavartam magamnak és amibe mindenki, aki arra járt, szintén belekotort. Az már csak hab a torta tetején, hogy érzetem szerint nem sikerült a "nem elég tisztességesen játszani, annak is kell látszani"-elvemnek megfelelni. Nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy jobb lett volna, ha nem dédelgetek mindenféle álmokat érdemi(bb) munkáról, hanem csak elvegetálok, mint egy szobanövény és munkaidő végeztével hazasietek a családhoz.
Ezek után meglátjuk, mit hoz a mai nap.

2015. május 10., vasárnap

Mindig van rés a pajzson

A nyúl pedig ezek szerint egy okos állat, mert meg is találja, hol tud kiszökni:

Exek piknikje

Elmondhatatlan, milyen élményben volt részem tegnap. Hazafelé jövet csak némán ültem a kocsiban, főleg, hogy a megfáradt gyerekek elég hamar elaludtak, és csak néha szólaltam meg, akkor is csak olyanokat mondtam, hogy "hjaj, de jó volt!", és hogy "láttad X-et, meg Y-t?", meg hogy "van, ami nem változik...". A családfő pedig bólogatott és közölte, hogy örömmel látta, mennyire otthonosan mozgok a társaságban.
Amikor elkezdődött a szervezés, nem gondoltam volna, hogy ez kerekedik ki belőle, ahogy azt sem, hogy ilyen sokan leszünk. Szombaton késő délelőtt ex-céges ex-kollégák és családtagjaik lepték el a Budakeszi Vadaspark környékét, és ahogy telt az idő, egyre többen lettünk. Még korábban fölmerült valami rövidke közös túrázás gondolata, de végül az leszavazódott, és jobb is volt ez így. Míg a gyerekesek a vadaspark állatait simogatták és etették, néhány hősies apa és férj a szakácskodást választotta. Mire elkészült a bográcsos kaja (amiért, bevallom, kicsit aggódtam, elnézve a szakácsok hozzáállását és állapotát), úgy nagyjából 25 felnőttet és tucatnyi gyereket számoltam össze, de a pontos létszámot a folyamatos mozgásuk okán képtelenség volt megállapítani. Soha nem gondoltam volna, hogy X gyerekei a mi gyerekeinkkel játszanak majd egyszer együtt, és Z unokájával harcolnak egy kis autóért.
A mi gyerekeink pedig... nem mondom, hogy nem kellett őket figyelni (de a családfő hősiesen
vigyázta őket a tekintetével, és nagyon igyekezett nekem teret biztosítani ahhoz, hogy mindenkivel, akivel szeretnék, nyugodtan elbeszélgethessek). Szóval a gyerekeink a többi gyerekkel együtt tüneményesek voltak. A kisebbek alvás nélkül bírták, és csak délutánra látszott, ahogy fáradnak.
És a privát élmény: A Vadasparkban négy éve jártunk először, akkor még csak egy gyerekkel (és anyuval), az ott készült fotó bekeretezve áll azóta is a polcon (a párja pedig mamánál van kirakva). Elérkezett az ideje a cserének, mától egy már két gyerekkel készült képet nézegethetek majd hasonlóan jó érzéssel.

2015. május 9., szombat

Az Elsők Hete

Ha jól belegondolok, ez a hét az első lépések hete nevet is viselhetné. Több első-n vagyunk túl, és ha még tovább fonom a szálakat és ráerőltetem a gondolatot, még többet is találok.

Most elsőként vettem részt egy napon belül, egymás után melegváltásban két anyáknapi köszöntésen. Óh, és igen, mindkét intézménynek sikerült mindezt az óvodai beiratkozás első napjára időzítenie, így miután a bölcsődében Ábel a tavalyival ellentétben legalább odaállt a köszöntő gyerekek közé (és szerencsére nem az ordító gyerekek táborát gazdagította), majd jó étvággyal megette az anyukák megvendégelésére odakészített kalácsból a nekem járót ("ez az anyukáké, de biztosan megosztják veletek, gyerekek" - gondolom, mondanom sem kell, hogy egy falat sem jutott nekünk), megitta a kakaómat (és még repetázott is), már röppent is az apja karjába, hogy elmenjenek a másik-óvodába (ami nem az, ahova Ákos jár jelenleg...) beiratkozni. (Egyébként nem értem én ezt: miért munkaidőben van beiratkozás, és miért ragaszkodnak a leendő óvodás jelenlétéhez? Különben nem hiszik el, hogy létezik a gyerek, aki számára éppen egy óvodai férőhelyért küzdenek a szülők? De ez a mostani még mindig jobb annál, ahova korábban tartoztunk, és ahol valamilyen érthetetlen szabályra hivatkozva az alapítványuk számára legmagasabb befizetést felajánló szülők gyerekeit részesítették előnyben. Ott például mindkét szülőnek meg kellett ahhoz jelennie, hogy aztán az elutasító határozatot vélhetően már a kilépésünket követő egy percen belül megfogalmazzák. Pedig akkor még a névjegykártyámon is eléggé imponáló beosztás szerepelt.)
A mostani beiratkozásról azt mesélte a családfő, hogy míg sorban állás közben minden gyerek visszafogottan anyukája/apukája lábához bújva pislogott, a mienk pörgött, mindent felfedezett, mindenhez hozzáfűzött valamilyen meglehetősen hangos kommentet, majd - nehogy már füllentsünk a szobatisztaságát illetően - közvetlenül azelőtt, hogy végre rájuk került volna a sor, telenyomta a pelenkáját (de az már egészen haladásnak tekinthető, hogy előtte bejelentette, szintén baromi hangerővel, hogy mire készül). Rossz nyelvek szerint a helyiségbe belépésükkor a virágok is leszáradtak a szagtól, így a rossz nyelv gazdája önző módon sietett megjegyezni, mindez nem belőle árad.

Amíg ők a kiszemelt óvodában folytattak küzdelmet, én a könnyeimmel az óvodában. Míg a bölcsiben az ember lánya már annak is örül, hogy a gyereke magától odaadja az ajándékát (amit speciel Ábel rögtön vissza is kért és fél órán belül tönkre tett), az oviban már ott éreztem a könnyek tolulását, amikor Ákos óvatosan, szeretetteljesen megfogta a kezem és a székhez vezetett, aztán, amíg énekelt és szavalt (és annyira szépen hangsúlyozott), menthetetlenül elvesztem. Egy karkötőt készített nekem, amit azóta minden reggel magamra öltök (és ő ezt ellenőrzi is, ahogy azt is, hogy hány kolléganő irigykedik rá).

Aztán a hét közepén részt vettem az Első Iskolai Szülői Értekezleten. Ahogy a tanítónénik végigmutogatták, miket kell a nyár végéig beszereznünk (kész anyagi csőd lesz!), visszaköszöntek a gyerekkori élményeim, mi is ilyeneket használtunk. Egyedül - hát mi más?! - a logikai készlet mibenléte zavart meg kicsit bennünket az ismerős anyukával együtt, de igyekszünk az ehhez szükséges tudást időben megszerezni. Ott ültem, és hitetlenkedve gondoltam arra, szinte még tegnap derült ki, hogy megestem babát várok, most meg itt tartunk. A szülői terheltség hangolódás folytatódik, diákigazolványt csináltatunk és egy hónap múlva pedig egy első, ismerkedős foglalkozásra visszük a leendő elsősöket.
Szintén az első közé sorolhatjuk a nyuszi tegnapi kezem-után-kapását is. A legkisebb családtag pár hete megbolondulni látszik, és az esti futkározással egybekötött ketrectakarítás közben többször megtámadta a családfő bokáját és kezét. Meggugliztuk a jelenséget, ha szerencsénk van, csak az ivarérett korba lépése zavarhatta meg, és talán ennek köszönhető, hogy csak a család egyetlen (igazi) férfitagját pécézte ki magának, és csakis akkor támad, ha a ketrece nyugalmát háborgatja. Legalábbis eddig így volt ez, és mindenki nyugalma és testi épsége érdekében a nyúlketrec-takarítás főleg rám maradt. Nem mondom, hogy nem árgus szemekkel figyelem ilyenkor őkelmét, de tegnapig nem éreztem magam veszélyben. Már csak abban reménykedünk, hogy az ivartalanítás visszahozza a nyugis időszakot. Talán ennek is köszönhetjük, hogy a lázadás új korszakába lépett, a kanapéra ugrálásról szerencsésen hetekkel ezelőtt leszoktatott szőrös állatkát újabban ismét kétpercenként kell onnan lehessegetni, és az előbb meg a konyhapulton rágcsálta a gyümölcsöstálból az egyik almát.

A szomszédunk szerint a szomszédasszonnyal a barátságunk új szakaszába lépett, amikor - kétéves ismeretségünk alatt elsőként - tegnap este fürdetési idő után kettesben meglógtunk egy órácskára és bevetettük magunkat az aznap nyitott közeli Hihetetlenül Olcsó Ruhás Üzletbe. Pedig előtte délután hatalmas lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve végigszámoltam a nyári gyerekruhákat (Ábel szekrényében konkrétan 15 db trikót találtam), és megállapítottam, hogy ha kihagyjuk a nyitási akciót, akkor is bőven van mit fölvenniük őkelmééknek. Aztán belegondolva mégiscsak találtam pár rést a kollekciójukban, így muszáj volt mégis csak rákérdeznem, nem tart-e velem. Végül két-két szatyorral tértünk haza, és boldogan konstatáltam, hogy a ki-fizetett-többet-versenyben egy hajszálnyival igaz, de én nyertem (Ábel viszont nem kapott trikókat, és ezt szerintem a családfő is igazán értékelte).

Ma pedig reggeli után felkerekedünk, és részt veszünk az Első Össznépi Ex-céges Találkozón. Bográcsolunk, meg ilyenek. És kipróbáljuk, meddig bír Ábel alvás nélkül egy mozgalmas programot. Azt hiszem, hogy egy ilyen erőszakos cégmegszüntetésnél, aminek köszönhetően jópáran elveszítettük a munkánkat, nincs is erősebb összekovácsoló erő. Várom már nagyon.

2015. május 3., vasárnap

A hosszú hétvége hátránya

Valamikor délelőtt 10 körül jutott először eszembe, hogy anyák napja van, aztán az is rögtön beugrott, hogy a szokásostól eltérően engem még senki nem köszöntött föl. Gondoltam, ami késik, az csak nem múlik. Aztán dél körül már azért kezdtem aggódni, majd amikor ebéd után Ábel aludni ment, biztos voltam benne, hogy a családfő öregszik és feledékeny lett el van felejtve a nap. És mivel délutánra vendégeket vártunk, csak abban reménykedhettem, hogy este azért még sort kerítenek rá(m) is. Bevallom, kicsit szomorkás voltam, de nem szóltam egy szót sem.
Aztán, amikor örömmel konstatáltam, hogy másnap még nem kell menni dolgozni, rájöttem, hogy még csak szombat van.

Egy kellemes hétvége-közepi délután

Az égi csatornák éppen akkorra záródtak el, és rögtön a nap is kisütött, amikor már nagyon kellett. Délutánra vendégeket vártunk, és minden jobb volt így, ahogy terveztük. A fiúk éppen az udvaron gumicsizmában sárkányt próbáltak reptetni, amikor meghallottam, hogy csörög a telefonom, megérkeztek a vendégek. Furcsa volt a privát szférámba a kolléganőmet beengedni* (ilyenkor érzem azt, hogy mégiscsak zárkózott vagyok valamennyire, és az életem két színterét ritkán engedem összefolyni), de jól sikerült minden: a gyerekek jól elvoltak egymással (a lánya Ákossal** egyidős, Ábel pedig szokás szerint hozzájuk csapódott), a kolléganővel volt időnk kötetlenül beszélgetni (és újra rácsodálkoztam, milyen jó már, hogy Ábelt sem kell kísérgetni, csak időnként rájuk nézni, és van lehetőség felnőttesen-ráérősen ellenni), a családfő pedig kitett magáért szokás szerint, és megalkotta élete első, hihetetlenül finom hamburgerhúsait***. Igazán jó buli volt mindenkinek a kihelyezett összetevőkből a saját ízlése szerinti hamburgert megalkotni.
Ilyenkor mindig elgondolkodom, vajon milyennek látnak bennünket kívülről mások. A két szép és vidám gyerek, a kedves otthon, a figyelmes "férj", a vendégváró és -fogadó hangulat, ami egy kívülről mindebbe belecsöppent embernek lejön... mindezek óhatatlanul idilli képet sugallnak. Vajon tényleg ezek vagyunk mi? Vagy kozmetikázunk valamit?

*Valahogy ilyenkor azt érzem, hogy átlépünk egy határt, ahonnan már nincs visszafelé, és ha nem jól sül el, akkor az ronthat a helyzeten. Vagy ha meglát valaki olyat, ami bent nem látszik rajtam, mert nem oda való, vagy ráérez a magánemberi-anyai-énemre, akkor attól én pőrébb vagy sérülékenyebb leszek. Agyrém, nem?
**Talán még nem meséltem, hogy milyen büszke vagyok Ákosra, mint vendéglátóra (is). Nálunk nincs csakenyém-játék, nincs olyan, amit ne adna oda szívesen egy vendég gyereknek, és figyelmes, és kedves, és jó fej (amíg el nem jut a vendégektől felpörgött állapotig, amikor szintén kedves, de már nehezebben kezelhető).
***Hát, ja, a családfő mindig finomakat csinál és utána hagy a "saját" vendégekkel foglalkozni, míg ő elpakol a konyhában... és nekem ez már olyan természetes, hogy csak akkor döbbenek rá, valahogyan ezt kellett volna jeleznem, amikor a vendég mindig rácsodálkozik erre a tényre.

2015. május 2., szombat

A májusi eső aranyat ér

Tudtam én, hogy nem érdemes tetőablakot mosni... És a locsolás is megoldott a hétvégére. De most már figyelembe vehetnék azt is, hogy délután meg kint szeretnénk sütögetni.

2015. május 1., péntek

Itt van május 1-je!

Én még emlékszem a gyermekkoromból a műanyaggyári felvonulásra (nagymamám dolgozott ott). Ma nem vonultunk, de néha mégis úgy éreztem néha, hogy kicsit visszacsöppentem a múltba.
A családfő gyerekkorának helyszíne, jöttek is az emlékei:
 Mindhárman kipróbálták a gombnyomásra emelkedős körhintát:
A koreográfia mindig ugyanaz: sorban állunk, örülnek a hajtogatott lufinak, ami aztán nagyon rövid időn belül kipukkan:
A kerületi rendezvényeken mindig ott van az egyik okosjáték-bolt standja:
És végül sör-virsli helyett lángost ebédeltünk (én pedig határozottan lazulok, ilyet biztosan nem tettünk volna pár éve):

A hét utolsó munkanapjának zárása

A főnökünk meglepett bennünket azzal, hogy a hét utolsó munkanapján hármunkból ketten hamarabb hazamehetünk, és csak egyikünknek kell a munkaidő végéig a frontot tartani. A nem-szobatárs kolléganő pedig meglepett azzal, hogy ő vállalja az ügyeletes szerepét, mert ő lakik a legközelebb és neki csak egy gyereke van (bár ahogy megismertem őt, ettől eltérő esetben is felajánlotta volna mindezt). Csak egy kicsit tiltakozom, aztán boldogan indulok haza. Akkor már tudom, hogy a családfő (ahogy éppen a nagyon várt hosszú hétvégék előtt általában) nem végez időben. Amúgy is megleptem volna a fiúkat azzal, hogy én megyek értük, de így meg már nem is kérdéses a dolog. (Ha jól számolom, amióta itt dolgozom, havonta kb. kétszer tudok csak menni, így nagy az öröm mindkettőjüknél. Nem jó ez így... még ha tudom is, hogy másoknál sem jobb a helyzet.) Ábel mutatja ki leginkább az örömét, csak hajtogatja, hogy anya, anya, közben bújik hozzám, és büszkén néz mindenki másra, sőt közli is velük, hogy "megjött anukám" - összeszorul kicsit a szívem.
Még menetben gondoltam holmi közös fagyizásra, ha már extra nap, adjuk meg a módját. Hazafelé indulva már, ahogy elbújik a nap, nem vagyok benne biztos, hogy nagyon erőltetem ezt a verziót, aztán - miután teszek két kört a házunk előtti tumultus okán (nagyon nem jó ötlet egy általános iskolával szembe költözni, most már tudjuk, gyerekhazavivős napszakokban képtelenség leparkolni) - mégis csak a fagyizó felé veszem az irányt. Mondanom sem kell, a fiúk nagyon örülnek a váratlan ötletemnek. Fagyis arcocskákkal és ruhácskákkal indulnánk újra haza, de Ábelnek még nem akaródzik, némi küzdelem árán csak megadja magát. Az utcánkban megállapítom, hogy az iskolában most tarthatják az anyáknapi köszöntést, mert még mindig nem tudunk megállni. Még egy kör (közben a szomszédék éppen kettővel előttünk elfoglalják a jollyjoker-parkolót, aminek a parkoló-mivoltáról nem vagyok meggyőződve), végre mégis felszabadul egy hely. Nos, szűk is, a kocsisor is araszol mögöttem (és természetesen nem állnak meg a manőver idejére, hanem folyamatosan kikerülgetnek), a gyerekek is zajonganak hátul, a tolatóradar hangját is elnyomják, de mivel már nagyon haza akarok érni (és időközben eszembe jut, hogy vacsorát is kell készítenem), kicsit nehezen, de csak megugrom a feladatot és beteszem az autót a lukba. Ábel a kocsiból sem akar kiszállni, így először Ákost csekkolom be a kapunál, majd visszalépek őkelméért, akit némi rábeszéléssel kihúzok kiveszek a kocsiból.
A következő szakasz meglepően könnyen megy, mindketten önként a házba bejövetelt választják (bár Ábel rögtön ki is megy a zárt teraszra autózni, de ott legalább szemmel tudom tartani), így nem kell kint is, bent is helyt állnom (ugyanis Ábelt hosszasabban még nem merjük kint hagyni felügyelet nélkül, főleg ha más gyerek is kint van).
Kapkodós vacsorakészítés, közben lejár a mosógép is, és Ábel pelenkája is cserére érett (még jó, hogy Ákos szaglása jól működik, ő szokott figyelmeztetni erre) - na, de ez már semmiség. Mire elkészül a vacsora, már a családfő is hazaérkezik (és még Ákos is megenyhül, hogy a nem-szeretem túrós csusza helyett neki is készül külön valami szeretem-kaja).
Kezdődhet a hosszú hétvége majálissal, vendégfogadós kinti sütögetéssel, játékkal, takarítással és lovaglással.