2015. június 29., hétfő

Emlékidéző

Jó ez az új funkció a FB-on. Egyszer csak feldob egy évekkel ezelőtti képet... és valahogy megáll az idő, vagy visszaforgatódik a kereke, és megrohannak az emlékek. Itt Ábel öthetes, Ákos pedig 3,5 éves volt... Azok is kis pilinszka lábak... és Ákos, aki egy az egyben úgy néz ki, mint most Ábel...

Alagútselfie

Vasárnap délelőtt jött egy sms: "Alagúton jöttünk, alagúton keresztül is megyünk." Gondoltam, a lovaglásból hazatérők együtt örülnek Ábel új kedvencének, a közeli kis alagútnak, és így nem kezdtem el felmosni, mert úgyis mindjárt hazaérnek. Aztán félóra várakozás után rájöttem, hogy valamit félreérthettem. Mert eszembe sem jutott, hogy ha az új mánia az alagút, akkor a budai hosszút is meg kell nézni:

2015. június 28., vasárnap

Szigetzáró

Tegnap még utoljára nekiduráltuk magunkat, és elmentünk a gyerekszigetre. Némileg fásultnak éreztem magunkat, mintha a fiúk sem lettek volna olyan lelkesek, mint az első két alkalommal (bár lehet, hogy csak a saját hangulatomat vetítettem ki rájuk, ráadásul délre már akkora tömeg lett mindenhol, hogy menekültünk is haza), de azért most is sikerült olyan helyeket találnunk, ahol még nem jártunk.
Most például kipróbálták az elektromos kisautókat (ez pénzes buli volt), ahol örömmel láttuk, hogy van szülői távirányító is, aztán a lihegő családfőt nézve rájöttem, hogy a távirányító csak az előre- és hátramenetelt befolyásolja, és a kormányzásról elfelejtkező gyermekek pedig tökön-paszulyon keresztül mennek mindenfelé:
Na, de legalább már az egyikük képes egyedül is menni egy ilyen szerkezeten:
Míg én a jegeskávémat ittam, ők egy tálból cseresznyéztek limonádéztak, nagyon bejött nekik (mindig kétesélyes egy számukra újdonságnak ható ételt-italt megkóstoltatni velük, bár erre speciel volt már próbálkozás korábban is), de - ahogy elnéztem - ez most felkerülhet az otthoni listára is:
A legjobban a csocsózás közben szórakoztunk, bár az én kapusom még az asztal lapjáig is alig ért fel, így ha nem lőtt neki az ellenfél két tagja gólt, akkor ő kotorta be a bábujával a labdát a saját kapunkba.
Utána a menetrend a szokásos volt, Ákos hazafelé jövet abszolvált egy kb. tízperes alvást, amitől hihetetlenül kipihentnek tűnt. "Üvegestekintetű" Ábel viszont, miután már másodjára néztem hátra a kocsiban, megjegyezte, hogy nem alszik, sőt "nem álmos vagyok", és - mivel meglehetősen állhatatos természet - tartotta is magát a kijelentéséhez, itthon sem aludt. Gondolom, egyre több ilyen lesz, és mivel most már estefelé sem lesz attól hisztis, hogy kimaradt a déli alvása (csak maximum mástól), így hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy egyszer csak eltűnik az életünkből az értékes csendespihenős napszak, amikor kedvünkre ejtőzhetünk mi is.
A délutánunk, esténk viszont meglepően jól sikerült. Vagyis nincs abban semmi meglepő, ha itthon maradok két gyerekkel (míg a családfő a volt osztálytársaival bulizik), és csakis rájuk figyelek, az ő ritmusukban teszek-veszek, csak bizonyos határokhoz igyekszem igazítani a napirendet, és próbálom őket a szülői szemmel is normálisnak tűnő elfoglaltságok felé terelgetni... nos, akkor viszonylag kevés nézeteltéréssel is túl tudunk élni egy ilyen időszakot is. (Bár természetesen sokat segített ezen az a tény is, hogy Ábel, miután lebeszéltem a kerítést borító nád szétveréséről, inkább a teraszon gyurmázott, majd nyomdázott, és ettől még az sem tántorította el, hogy beszállhatott volna a viráglocsolásba.) Még a legeslegkisebb is beállt a sorba, és amikor kiengedtem kicsit legelészni az udvarra, míg az alját takarítottam, addig Ákos önkéntes pásztorként felügyelte, nehogy lelépjen valami kerítéslukon keresztül a szomszédba, és csak kicsit szorongtam azon, hogy vajon a két gyerekkel hogyan kapjuk el a szabadságtól megrészegedett kicsi, de fürge állatot, dolga végeztével önként visszafutott a teraszajtón keresztül a házba. (Hogy aztán újra kiszökjön, de persze pár perc után ismét visszaszaladt.) Jól mutatja az a hihetetlen tény, hogy a nap végére azért eléggé elfáradtam, hogy a kedvenc (jól megérdemelt) kókuszos-rumos csokigolyó eszegetése közben kétszer elnyomott a buzgóság, és majdnem nem ettem meg az egész zacskóval, de aztán csak összeszedtem magam, és a buliból az éjszaka kellős közepén hazaérkező családfő már csak az üres tálkát vette el a fejem mellől, ahol őt vártam aludtam.
Ma már rendes családanya leszek, és főzök rájuk, meg takarítok egy keveset, míg ők lovagolnak, és elkezdjük a visszaszámlálást: mától egy hétre megkezdjük az egyhetes nyaralásunkat és a balatoni szállásunkon hajtjuk álomra a fejünket.

2015. június 23., kedd

2015. június 21., vasárnap

Amikor a nagy tanítja a kicsit

Ákos megmutatta a kedvenc állatképeket Ábelnek:

Szinte már idilli

A titok nyitja: pöttyintsünk egyet-egyet a gyerekek székére a pillanatragasztóból, mielőtt ráülnek. :-)


 De azért ebédre engedjük őket szabadon:


2015. június 20., szombat

Szigetelés 2015/2.

Reggel hezitáltunk egy kicsit, hogy kell-e ez nekünk egyáltalán, és nem lenne-e jobb otthon felváltva olvasni és sorozatokat nézni és aludni elinduljunk-e a felhők ellenére, aztán két esőkabátot is a hátizsákba dugva mégis nekivágtunk. Jól döntöttünk, jó volt, bár az elvárt csekélyke jutalmunk (a koradélutáni alvás, amikor mi is csak csendben bámulunk magunk elé) a kocsiban megejtett tízperces hunyásra redukálódott le, ami hazaérve annyi is maradt.
Szemfülesek voltunk, kihasználva, hogy a szokásosnál is korábban értünk ki, most először felmentünk a Pöttyös hajóra is. Minden bizonnyal ez lehet a legmenőbb program a Gyerekszigeten, már csak a tömegnyomorból és a kígyózó sorokból is ezt gondoljuk, ezért eddig messziről elkerültük. Most viszont átkeltünk a folyón...
 ...léket tömködtünk be korongokkal...
 ...ágyúval lőttünk...
 ...és átkeltünk a végén a mocsáron is (volt, aki levágta a kanyart, volt, aki hősiesen végigcsinálta a távot)...
 ...kirakóztunk is:
 Készítettünk sólisztgyurmából túró rudit:
 Kukucskáltunk:
 Összefutottunk a tévémacival...
 ...és Süsüvel:
 Képet készítettünk színes porokból:
 Persze autózás is volt:
 És versenyeztünk is anya-nagyfia és apa-kisfia felállásban:
 Egy "így készült"-kép:
És amikor a végén Ákos megkérdezte, hogy "most hazamegyünk és délután nem is megyünk sehova?", csak összenéztünk.

A szünet első hete és a fejlődés

A hétköznapok mennek, megállni nem sok idő van. Hét elején már várjuk a hétvégét (azt nem tudom, hogy úgy megszokásból vagy van bennünk valami önostorozó hajlam, hogy fél kézzel takarítsunk, intézkedjünk, főzzünk miközben gyereket igyekszünk lekötni, őrizni és a "normális" játék felé terelgetni, néha pedig szórakoztatjuk őket programokkal, ami után mi fáradtabbak vagyunk, mint ők), és feladatokat oldunk meg (ami egyszerűbb bevásárlástól a nyúlketrec-takarításon keresztül nagyobb lélegzetű is lehet).

Idén a szokásosnál majd' egy hónappal előbb adták ki az öthetes szünetet, így minden hamarabb lesz, mint ahogy megszoktuk (és ahogy szeretnénk). Mert hát milyen jó a nyáron a nyaralásra várni, és ezért lehetőleg a nyár második felére ütemezni, azzal ellentétben, amikor már a közepén elmész, és utána már nincs, ami életben lendületben tartson?! Ezen a héten és a következőn úrinépség vagyunk (legalábbis mindenkinek ilyesmi reakciókat látok az arcán, ha kibököm, hogy nálunk most ez van, így inkább hallgatok róla), a gyerekek bébiszitter felügyelete alatt tengődnek (értsd: egész nap játszanak), míg mi a jól megérdemelt vízparti nyaralásra keressük a pénzt a munkában. Sokkal jobb lenne, ha nagymamák állnának sorba azért, hogy kényeztessék az unokákat, de - csak elfogadom egyszer - nekünk ez nem adatik meg. Így hát, mivel még ennyi bébiszitteres nyár után sem tudjuk biztosan, hogyan is zajlik mindez máshol, esténként másnapra főzünk (a királyi többes enyhe túlzás, mert én maximum csak ötletelek, és általában az előbb hazaérkező családfő a kivitelező), hogy aztán az adagokat a hűtőbe helyezzük el kiporciózva másnapra, ruhákat és váltóruhákat helyezünk el az óvodából-bölcsődéből hazahozott, felmatricázott kosarakban, és reggelente váltunk pár szót a megérkező A.-val, hogy mit kérünk, javasolunk aznapra. Nehéz elmenni reggelente, nem is tudom, miért, hiszen itthon csak kettőjükre kell A.-nak figyelnie és jóval több idő jut rájuk, mintha az intézményekben lennének, és napközben is sokszor eszembe jutnak, vajon hogy' telik - anyjuk, apjuk helyett - A.-val az idő. Ilyenkor azért belegondolok, hogy milyen lett volna, ha a kisgyerekkori álmomnak megfelelően a pedagógusi pályát választom magamnak, és így nyáron jóval több hetet lehetnék itthon, viszont lehet, hogy cserébe nem férne bele a keretbe a nyaralás. Mindegy, ez a hajó már elment, így marad ez a megoldás.

Mindkét gyerek nagy változás előtt áll, igyekszem nem stresszelni sem az őszi iskolakezdésen, sem a bölcsődéből óvodába menetelen, ami vár ránk. Addig is van teendő, legalábbis legalább kézzelfoghatóan a leendő iskolásnál most a logopédiai gyakorlatok mindennapokba beütemezésében, az utóbbinál pedig az áhított szobatisztaság elérésében látjuk a felkészülés lehetőségét. (Óh, igen, persze beszélgetni, hangolódni is kell róla, de a szeptembere az ő kicsi életükben még annyira távolinak tűnik, hogy talán komolyan sem vesznek.) Az iskolába készülő Ákos a héten részt vett egy ismerkedő foglalkozáson...
...ahonnan csillogó szemmel jött ki. Időnként már előkerül a húgomtól kapott tolltartó is, ami szeptemberre biztosan le is amortizálódik annyira, hogy újat kelljen neki vásárolni, sőt a készülődés jegyében az óvodába menő Ábelnek is kellett egyet beszerezni, mert "én is megyek óvodába!", így nincs vita. Már nézegetjük az iskolatáskákat, és igyekszem a fejembe vésni, hogy legkésőbb nyár végén mindent be kell szerezni.
Most komolyabb kihívásnak tűnik Ábel felkészítése, mert ő valahogy kisebbnek, éretlenebbnek tűnik a bölcsőde elhagyását illetően, és - bár összehasonlítani nem ér két gyereket mégis - nehezen tudunk a gondolattól szabadulni, hogy nála talán nem mennek olyan simán a dolgok, mint anno a bátyjánál. Igazság szerint mi nem láttuk őt felkészültnek erre, de a közelgő őszi óvodai kezdés fenyegetően lebeg a szemünk előtt. A kb. egy hónapja elkezdett szobatisztasági projekt nem úgy halad, mint reméltük. Pontosabban sehogy sem halad. Nem tudom nem felidézni, hogy amíg Ákos (igaz, nem elsietve a dolgot, bár, nem is izgattuk magunkat különösebben miatta, "de hát fiú" - hallottam mindenhonnan, "ők lassabban fejlődnek ebben") ennyi idősen az egyik napról a másikra gyakorlatilag baleset nélkül megvált a pelenkától, Ábel nem sok hajlandóságot mutat rá. Büszke ő, meg minden, de nem szól, és ha nem csípjük el időben, rendszeresen át kell öltöztetni, és jelentősen megemelte a napi mosandó ruhák mennyiségét. "Valahova" elvinni pedig nem is merjük pelenka nélkül, mert például az óvodai ballagáson nem örültem volna egy balesetnek a műsor kellős közepén, ahogy a lóra sem ültetjük fel nélküle. Vacillálunk már egy ideje, hogy mit tegyünk, mert ha már elkezdtük, és félbehagyjuk, kudarcélményt jelenthet (neki), viszont mintha baromira nem érdekelné ez az egész, és mivel már visítva szalad el 10-ből 8-szor, ha a wc-t említjük,  sőt tegnap minden határon túlment azzal, hogy a wc-n ülve ordítva közölte, nem kell..., majd amikor megadtam magam, és visszaengedtem a nappaliba, fél perc múlva (egy órán belül immáron harmadjára) elintézte a ruháját... Így mára megszületett a döntés, mindenki nyugalma érdekében szünetet tartunk, és rábízzuk, hogy kap-e reggel pelenkát, vagy nem. Egyszer csak azt mondja majd, hogy nem szeretné... Addig meg egy feszültségforrással kevesebb lesz itthon.

2015. június 15., hétfő

Ohmmm, ohmmmm - nyugodtak vagyunk, és kiegyensúlyozottak...

Miután szombaton kora reggel bevillant, hogy kis családunkban mintha mostanság több lenne a bizonyos egyedek idegcincáló próbálkozásai miatti türelemvesztésből fakadó veszekedés hangos szó (ej, de szépen megfogalmaztam ezt!), és ez így nagyon nem jó, el is határoztam, hogy a hétvégére magamra húzom a zent, vagymi, és nyugodt, türelmes anyuka leszek, aki a teendői mellett annyit figyel a gyerekeire, amennyit ők igényelnének, és ha olyat tesznek, ami nem annyira ajánlott nekik, akkor tizedjére is szépen, halkan, vagy hangosabban, de nem rikácsolva, nem fenyegetőzve vagy éppen zsarolva nem ingerülten kiabálva fejezem ki nemtetszésemet, és ezzel el is érem azt, hogy abbahagyják a hangos és veszélyes, vagy csak szimplán hangos és nagyon zavaró tevékenységeket, és egy csapásra szépen eljátszadozó testvérpárrá válnak. (Mondjuk egy igen ideális hétvégén még csak rá sem kellene szólni őkelméékre, mert maguktól is így viselkednek.) Sőt, azt is terveztem, hogy vidámak leszünk, és jó hangulatban töltjük ezt a két napot, együtt örülünk a kitört öthetes szünetnek, a jó időnek, és mindez a hangulat áthatja a nap minden percét, ráül a családfő fejére lelkére is, és ettől ő is vidám és nyugodt apa lesz, na, és természetesen mindez hat a kisebbekre is, akik nem feszegetnek majd határokat, nem vitatkoznak egy-egy játékon hosszasan, vagy éppen azért, hogy én most csak az egyikük anyja vagyok, vagy közös, és ha szólunk, hogy eljött az ebéd ideje, akkor mosolyogva rögtön kisétálnak az asztalhoz, ahol kedélyesen beszélgetve, jóízűen eszegetnek, hogy aztán ismét vidáman állhassunk fel az asztaltól.
Ehhez az elhatározáshoz jó indításnak tűnt a medence előásása és feltöltése, emellett a takarítási teendők minimális szintre szorítása, és az olyan apróságok, mint hogy például ebédre zöldségleves készült, mert Ákos még az előző napon* egy félig magamnak mormolt kérdésre, miszerint mit főzzek a hétvégén, ezt a választ vágta rá.

*Egyébként a hétvégi menü eldöntésére egy, a munkahelyemen közösen eltöltött napon került sor, amikor is a munkahelyemen ismét bebizonyítottam, hogy képtelen vagyok totálisan szétválasztani az életem két területét, és mivel ismét nem sikerült az éppen óvodai szünet miatti gyerekfelvigyázói hiányt másképp megoldani (szabadságot nemigen szerettem volna ismét kivenni, meg egyébként is fontos, határidős feladataim voltak aznapra), így ez a péntek egy ismét olyan nap volt, amikor egy gyerekkel az oldalamon jelentem meg. De legalább az aznapi kísérőm a nagyobb, és csendesebb kivitelű volt, aki még azt is tolerálta, hogy egy két és fél órás megbeszélés ideje alatt az apja által előrelátóan letöltött új meséket kellett néznie. Cserébe viszont együtt ebédeltünk egy közeli kifőzdében, és végre nyugodtan beszélgettünk közben. 

Ehhez képest a munkaidő végén hirtelen előásott levesrecept nem jött be nekik (nekem sem annyira, bevallom, és abban sem vagyok biztos, hogy a családfő őszintén dicsérte), de egyébként is már az ebédidőig is leharcolt idegrendszerrel jutottunk el, mivel eleve úgy indult a reggel, hogy a pizsamás kisebbiket a szomszéd ajtajának kopogtatása közben kaptam el, mert hirtelen fontos megbeszélni valója akadt a szomszéd apukával. És bár a délelőtt folyamán még egész jól eljátszogattak egymással a kiürült udvarban (hála annak, hogy a szomszédék, mekkora mázlisták, két gyereküket immáron két hétre leadták a nagyszülőknek), a minimál takarítást nem hajtottuk végre, hiszen "úgyis ki-bejárkálnak egyre koszosodó lábukkal", viszont legalább az ágyneműk megtisztultak, és minden más, az utóbbi napokban a lakásban felhalmozódó cuccot elpakolásztunk. És természetesen csattantak fel egyre hangosabb mondatok is, ahogy telt a nap, egyre távolabb kerülve ezzel is a reggel megálmodott nyugis légkörtől.

Estére már minden bizodalmunk a következő napban volt, amikor a reggeli lovaglás ígérete általában hatni szokott (igazából ez úgy néz ki, hogy "aki nem viselkedik rendesen", "nem reggelizik rendesen", "nem csinál vagy éppen csinál valamit rendesen", az nem jön lovagolni/itthon marad - szerencsére ők még nem gondolnak abba bele, hogy 1. egyedül nem maradhatnának itthon, 2. még ha igen is, sajnálnánk kifizetni az órát úgy, hogy nem is vettük igénybe, 3. nekünk is fontos, hogy ez a mindenki számára szórakoztató program állandó része legyen az életünknek), most ráadásul a szokásos vasárnap reggeli program után extrára készültünk, ami a maga nemében mindig nagyszerű szokott lenni. Így hát megvolt minden esély arra, hogy legalább a vasárnapunk legyen amolyan ideális családi hétvégi időtöltés.
Bár ezen a napon is úgy kb. 7.15-re jutottunk el odáig, hogy "el innen", és "miért, miéééért, miééééért kell rongyosra beszélnünk állandóan a szánkat", a remény nem halt ki teljesen belőlünk, hogy lesz ez még jobb is. A lovaglás még hagyján (azért még mindig nem tudok napirendre térni afölött, hogy a gyakran megzabolázhatatlannak tűnő gyerekeink mennyire együttműködőek, szabálytisztelőek és jófejek a lovasoktatás közben), és a következő programra utazás is, sőt még utána is némi ideális családképet sugallhattunk magunkról. Aztán, ahogy megmelegedtek az új-ismeretlen helyen, úgy kaptak erőre is a gézengúzok. Ebédidőre eljutottunk arra a szintre, hogy legszívesebben otthagytuk volna őket csak azért nem kötöztük ki a fához valamelyiket vagy mindkettőt, mert a háziak nem támogattak volna bennünket. Egyébként várható volt, ideális környezet nekik, minden szavukat leső vendéglátók és minden, amire szükségük lehet egy ilyen napon. Naná, én is visongtam volna, meg nem akartam volna normálisan ebédelni, és pörögtem volna, és nyüzsögtem volna. Talán kívülről nem is tűntek annyira fárasztónak, és más felnőttek azt gondolhatták, hogy "jaj, de cuki kis eleven és aktív gyerekek", na, de a mi világunkban elkelt volna némi csend is, meg együttműködési készség, meg ilyenek. Na, de valamit megérezhettek abból, hogy már nagyon a határán vagyunk valami visszafordíthatatlannak, mert legalább a csendes pihenőnek kinevezett órácska idejére egyhelyben maradtak, és viszonylag csendben is voltak, cserébe délutánra ismét elszabadulhatott a pokol. Egy ilyen nap után már jött az, amiben totálisan biztosak voltunk: hazaindulva, a kocsiba ülésünk után alig öt percen belül csak a mély szuszogó hangok áradtak a hátsó ülés felől, és végre beszélgethettünk is kicsit.
A helyzet abszurditása nekem már fel sem tűnik igazán, és a családfő sem az a vaskalapos típus, ráadásul évek óta visszatérő nyári programunk ez a látogatás, de azért még az este folyamán is azon vigyorgott, hogy nyolc éve még biztosan nem tudtam volna egy ilyen jelenetet elképzelni. Ez egy olyan nap volt, amit az exbarátom szüleinek telkén töltöttünk, és amíg a kisebbik gyerekünkkel az "exsógorom" labdázott, és a nagyobbikkal az "exapósom" tollasozott, mi meg az "exanyósommal" az árnyékban hűsöltünk, és a fiaink papinak és maminak szólították a vendéglátóinkat.
A zen vasárnap estére már rég elszállt, vagy talán ott sem volt velünk, de így utólag mégiscsak mosolyogtató jeleneteket tudok csak felidézni:

2015. június 12., péntek

Boldogot!

Nagy napra ébredtünk tegnap, és bár a bicikli már itt pihen egy ideje a teraszon, az annyira extrém ízű csokik, hogy én már nemigen kóstolnám meg őket, nem maradhattak el.
"Boldog születésnapot, apa!"

2015. június 10., szerda

Ballagmára...

Napközben gondoltam rá, hogy jobb lenne, ha nem ilyen forróságban ballagna Ákos, és a kívánságom meghallgattatott, mire Ábelt kihoztuk a bölcsődéből, szakadt az eső. Most már nem csak meleg, hanem fülledt levegőtlenség is volt a teremben. És sárpöttyök a lábamon. De legalább belőlem nem lehetett facsarni a vizet, mint más vendégekből. Köszi, Mörfi!
Meghatódni nem volt lehetőségem, mert - hogy lássunk is valamit a műsorból a mini padokon feszengve - időben mentünk, így a kezdetre már elgémberedtek a lábaink, és Ábel türelme is megfogyatkozott kissé. Attól tartottam kicsit, hogy mama konkrétan nem fog tudni felállni a végén a fájós lábával az ülésből, na, de a legkisebb unokája megoldotta, amikor egyszer csak nekiindult a tömegnek, és mamának ugrania kellett, nehogy szem elől tévessze. Még a műsor közben szembesültem azzal, hogy nemhiába keresek én mindig állítható derekú nadrágokat Ákosra, ez a mostani fekete csőnaci is bő tud rá lenni, és mivel most először volt rajta, még nem volt beállítva a dereka... Szegény végig húzogatta, hogy nehogy elhagyja menetközben. Idén két gyerek kivételével mindenki ballagott a csoportban, így érezhetően igyekeztek az óvónénik mindenkit elegendő szereplési lehetőséghez juttatni.
Az évzáró ünnepség menetrendjét már ismertük, a műsor után a gyermekek körbejárják az óvodát (idén a szakadó eső miatt az udvarra nem jutottak ki), majd terített asztalnál innivalót kapnak és sütit, míg a népes vendégsereg tagjai közvetlen közelről a szemükbe vakuzva fotózzák őket. Tavaly Ábel szemfüles volt, leült az asztalhoz, az almalé-osztásban segédkező apuka pedig véletlenül neki is adott innivalót, és egy óvatlan pillanatban Ákos sütijét is lenyúlta. Idén a lufik terén kamatoztatta a tehetségét, és fogott magának egy gazdátlan darabot. Addigra én már - tömegben keringve, Ábelt szemmel tartva - nagyon vágytam onnan el.
Mivel az eső addigra sem csillapodott, a családfő hazarohant az autóért (még jó, hogy mama aggodalmaskodásának köszönhetően) legalább egy esernyő volt nálunk, mi pedig addig a fedett teraszon vártunk és lufikat, virágcsokrot, váltóruhát, táskát és gyereket őriztünk. Aztán amikor végre hazaértünk, nem sok időnk maradt kifújni magunkat, mert - egy ismételt átöltözés után - indulhattunk a meglepetés-vacsorára a közeli étterembe. Mivel a kiszemelt műintézmény úgy 2-300 méterre van tőlünk, az autót itthon hagytuk, és immáron mindenki esernyővel felszerelkezve bolyongott a tócsák között, és hárman is majdnem kevesen voltunk a két kisebbik esernyő helyes irányba tereléséhez. Az étterembe előrelátóan vittünk foglalkoztató füzetet, tollat-ceruzát és néhány kis autót. El is kellettek a segédeszközök, így viszonylag nyugodtan telt a várakozás ideje. Ezután már csuklóból megoldottuk az este hátralévő részét, és - ha jól sejtem - ismét hamarabb aludtam el a kanapén, mint egyesek a kisebbek közül.
Jaj, azért így látva őt, nagyon megható volt:
 Csokor- és puszicsere:
 A barátok (immáron ötödik éve):
 A lufivadász öröme:
Az egyik nagymama meg is jegyezte, hogy rá kellene kötnöm a kezére a lufit, mert elrepül tőle. Mondtam, hogy igazából el kellene tőle venni. Nagyon komolyan rám nézett és közölte: az nem fog menni. Hja, nekem mondja? Én aztán ismerem őkelmét!

2015. június 9., kedd

Tádááááám

...és akkor tegnap egyszer csak megállított az új vezető, és közölte, hogy a döntést a csúcsvezető rábízta, és ő pedig úgy döntött, hogy a továbbiakban nem szívatnak tovább mentesít a munkaidő-nyilvántartás és a kéthetenkénti írásos beszámoló terhe kötelezettsége alól. Épp jókor, mert érezni a nyarat és bár jól kiszúrtam magammal, amikor kitaláltam, hogy majd én egy jól működő rendszert építek ki a saját tevékenységi területemen kreáltam magamnak jó kis elfoglaltságot a következő hetekre (amihez csak a határozott iránymutatás és a szükséges információ hiányzik), egyre nehezebb lett volna értelmes és változatos és építő és hatékony munkavégzésről tanúbizonyságot adnom. Vége a megkülönböztetett figyelemnek. Mostantól olyan munkaerő leszek, mint a többi több mint 800 fő. Beolvadok a tömegbe.

2015. június 8., hétfő

2015. június 7., vasárnap

2015. június 6., szombat

Szigetelés 2015

- Szerintem egész jó volt. Sőőőt. Jó volt. Ők is élvezték, és egészen kezelhetőek voltak.
- Mindig ezt mondod.
- De ha így volt. :-)

A Gyerekszigeten Ákossal öt éve voltunk először, Ábel pedig három éve alig háromhetesen már ott horpasztott a babakocsijában. Azóta minden évben többször is kilátogatunk. Szerintem nagyon szuper rendezvénysorozat, a jó nagy téren elférnek a családok, sok-sok játéklehetőség közül válogathatnak a kisebbek és nagyobbak is, és amióta az árnyékos helyekre települtek a sátrak, még a napszúrás sem fenyeget bennünket.
Mit is mondhatnék? A képeket visszanézve is látszik, milyen jól érezték magukat a fiúk. Mi meg... hát ha nekik jó, és nem hullik ki közben a hajunk is, akkor nekünk is az. :-)
Gyertyakészítés:
 Célbadobálás:
 Malomjáték:
 Cserkész akadálypálya:
 Elektromos kisautó:
 ApakergetésVívás:
 Lovaglás 1-2:




Kitűzőkészítés:


2015. június 5., péntek

Gyereköltöztetés

Biztosan bennem van a hiba, de nem tudom Ákost így elképzelni, és mivel nem is jött össze elsőre, boldogan fel is adtam a dolgot.
Most hogy óvodai ballagásra készülünk, nemrég tudatosult bennem, hogy talán nem ártana lépéseket tenni az öltözködést illetően. Igaz, hogy a fiúk nemrég kaptak egy-egy új inget az ilyen ünnepélyesebb alkalmakra (egyébként én a hanyag elegancia pólós viselet híve vagyok az esetükben, esetleg egy lazább inget is rájuk húzok néha), de a ballagós képeket látva mindenfelé a FB-on, megszólalt bennem a vészcsengő, hogy a kockás verzió talán mégsem lesz megfelelő viselet. A családfő sem jobb nálam, zsigerileg tiltakozott a bizonytalan felvetésemre ("miért kéne fehér ing?"), amikor pedig már csak félig viccből a nyakkendő kérdését feszegettem, fel is hördült miatta. De ha már szembejött velem az egyik ritka gyerekelhozós alkalommal az óvónéni, mégis csak rákérdeztem a dologra. A szituáció a szokásos volt: maguktól nem mondták, amikor érdeklődtem, ködös választ kaptam ("jó lenne, de nem muszáj, esetleg, de csak akkor, ha...").
A lényeg, hogy a fehér inges, fekete aljas viselet ajánlott. És mivel a mi gyerekeinknek nincs ilyenje, muszáj volt lépéseket tennünk. És ha már nyaktól bokáig beállunk a sorba, cipőileg sem árt megtenni ugyanezt. A fehér ing még csak-csak, alulra meg fekete farmert ötlöttem ki, na de a cipő feladta a leckét. Egyetlen olyat találtam, amit esetleg még el tudnék képzelni, bár igazából az a szempont döntött, hogy az iskolába is szükség lehet egy ilyenre (amit aztán persze kinő az iskoláig)...
...viszont az egész városban csak két helyen van kicsi méretben (hiába, Ákosnak mindig is kisebb lába volt a korosztályánál), ahova majdnem biztosan nem jutunk el a hátralévő néhány napban. Vasárnap meg tudnánk oldani, de vasárnap ugye, nincsenek nyitva a boltok. Ettől a felismeréstől rögtön boldog lettem, és végül kiegyeztünk a lájtos verzióban:
Ma még fehér inget is kell vadásznom, aztán felkészültnek minősítem magunkat a ballagásra. (Ööööö, csak azt nem tudom, hogy én mit vegyek fel, mert nincs egy rongyom sem.)

2015. június 1., hétfő

Jó, jó, nem csak kajálunk

Boldog névnapot és születésnapot, és karácsonyt, és mindent nekünk erre az évre: