2015. július 27., hétfő

Hello... minden!

A következő napokban egygyerekesek leszünk. Mama szombaton érkezett, majd vasárnap el is vonatozott Ákossal. Mama csak azért jött fel érte, mert Ákos egyszer mesélte neki, hogy ő még nem vonatozott. Na, most aztán kipróbálhatta jó hosszan, mert késett is a vonat rendesen (tudtátok, hogy a neten nyomon lehet követni a vonatokat is?!). Majd amikor már otthon kellett lenniük, én csörögtem rájuk, hogy ugyan halljak már valamilyen hírt róluk, mert mint kiderült, Ákos be sem ment a házba, rögtön felmérte az udvar és a kert állományát, majd elkezdte az állatokat etetni. Most szerencsére van mindenféle (csirke, tyúk, kacsa, kutya, macska és nyuszi is), így akadt bőven elfoglaltsága. Ma csatlakozik hozzá a két unokatesó is, mama felkötheti a gatyáját.
Vacilláltunk egy ideig, hogy Ábelnek mit mondjunk el mindezekből (mama is, elutazás is, sőt mindezt vonattal), és az elválásukkor mivel tereljük el a figyelmét, aztán végül minden részletre felkészítettük előre, és minden ment simán. Sőt, immáron idén először még én sem pityeregtem, amikor Ákos eltűnt a szemem elől. Már a délután is sokkal csendesebb volt így hármasban, de azt hiszem, hogy ebben a hidegfront is rendesen közrejátszott. Én gyakorlatilag végigkómáltam az egészet, filmet néztem, míg Ábel aludt, majd együtt is megnéztük a Jégkorszakot (ez az új őrület nála), aztán végigheveredtem a kanapén úgy öt óra után, néha hallottam ezt-azt, de csak este kilenckor ébredtem fel, hogy aztán még éjfél előtt újra elaludjak.
Pénteken, ha minden jól megy, Ábellel mi is csatlakozunk a sereghez (még nem döntöttem el, hogy autóval vagy vonattal menjünk-e), addigra az öcsém elutazik valami hétvégi fesztiválra, így még ágy is jut nekünk otthon, majd szombaton a családfő is érkezik. Szuper lesz, bár a hétvégén újra eszembe jutott, hogy a közelgő iskolára lassan most már vásárolhatnánk is valamit.

2015. július 25., szombat

Egy kis emlék

A tuti állatkerti tábor végén kaptunk még három fotót is, íme az egyik:
Hát, mit mondjak? Rólam nemigen tudtak volna ilyen fotót készíteni...

2015. július 24., péntek

Volt még más izgalom is

Jucink a héten átesett a lánytalanító műtéten. Ideje volt már, mert folyamatosan kapart és jelölgetett és a minap ismét ejtett pár mélyebb sebet a ketrece körül tevékenykedő családfő lábaszárán. Most még nem túl boldog ettől, és kicsit megbántottan pislog ránk a ketrecéből, de már eszeget, és azért a tegnap esti kontrollra szállítás előtt annyi ereje volt, hogy kiugorjon a dobozból és elfusson. Az állatorvos nagyon elégedett volt a sebével, és a fiúkkal is, akik elkísértek bennünket, hogy az elcsigázott apjuk egy kis levegőhöz jusson az itthoni magányában. Kérdezte is, hogyhogy ilyen csendben vannak. Hát, ja, előtte befenyítettem őket, és akkor még hatottak a fenyegetőzések szólamok. Ha Juci felépül, randija lesz. Elkezdjük a kutya-macskanyúl barátság felépítését, még most, amíg nagyobb a kedvenc szomszédaink által beszerzett kiskutyánál, mivel nem szeretnénk, ha a későbbiekben levegőzés közben az ebbel összefutva kutyaeledel lenne belőle.

A biciklizés hátránya

Ha jön a zivatar, menekülni kell, például egy buszmegállóba:

2015. július 23., csütörtök

Mégis csak van itt lehetőség

Szóval volt az a bizonyos nap, amikor reggelre egy dagadt szemű Ábelt hoztunk le a szobájából, és mivel mindkettőnknek dolgoznunk kellett, megnyertem őkelmét aznapra munkahelyi segítőnek. Azt a napot választotta az új igazgató arra, hogy bemutatkozzon nekem, és életem egyik legabszurdabb beszélgetését folytattuk le a rajzolgató, majd bújócskázó Ábel jelenlétében. Először nem értettem, miért volt olyan fontos ez az ismerkedés, amíg pár perc múlva el nem hangzott, hogy többen ajánlottak a figyelmébe, és fel nem hívta a figyelmemet egy pár napon belül megjelenő vezetői pályázati felhívásra. Nem kérettem magam, de egyszerűen annyira meglepődtem, hogy nem sokkal a saját elképzeléseim dugába dőlése után egy, a vártnál magasabb szintű kihívással találom magam szembe, hogy kaptam pár nap gondolkodási időt. Aztán persze beindult a gépezet: úgy döntöttem, hogy megpróbálom, megírtam a pályázatom, benyújtottam, majd a személyes meghallgatásra is elmentem. Közben felgyorsultak az események, a szervezeti átalakítást látva csak reménykedni tudtam, hogy van számomra is érdemi feladat, és jó helyen kötök ki. A hírt végül tegnap este kaptam, engem választottak, és augusztus közepétől kineveznek. Onnan már csak bizonyítanom kell. Ajaj!

2015. július 22., szerda

Mindenki dolgozik

Alig tartunk a nyár közepénél, sokan még most számolgatják a szabadságig hátralévő napjaikat, és a várva várt nyaralásukról álmodoznak, mi viszont már vissza is álltunk a szokásos napi robotba munkanapok rendjébe. Jó, hát azért annyira nem megszokottnak számít, hogy a telefon az irodámban egyszer sem csörgött az elmúlt két napban (vagy ha igen, akkor sem voltam ott), délutánonként szinte hazafolyunk, hogy utána vacsora után még hagyjuk a fiúkat a napi koszossági szint elérése érdekében kint rohangálni, na, de a Balatonon közösen eltöltött egy hetünk emléke már - bár határozottan kellemes visszagondolni rá - kezd halványodni.
A reggeli és délutáni logisztika megoldása némi kihívás elé állított bennünket, mivel az óvodai és bölcsődei felújítási munkálatok miatt (aminek az eredményét aztán ősztől egyik gyerekünk sem élvezheti majd ki) kettőjüket két irányba helyezték el. Így a bölcsis, aki reggelente nem annyira akar még a sorba beállni, négykerekű szállítás céljából nekem jutott, az óvodás pedig nagy örömére a családfővel két keréken gurul el a számára kijelölt intézménybe. A délutáni összeszedésük viszont a családfő lábizmainak erősítését szolgálja, mire körbekerekezik értük, kellemesen el is fárad a közel 40 fokban.
Mire beleszoknánk ebbe a felállásba, átmenetileg szétválunk. Ákos elvonatozik mamához nyaralni, és őt a következő hét végén a másnál nélkülünk alvással még nem kompatibilis* Ábellel kettesben követjük, majd a családfő is csatlakozik egy nap erejéig. Aztán jönnek még hozzánk baráti családilag egy hétvégére Ábel keresztszülei, majd Pakson is eltöltünk blogbaráti körben két napot. És valamikor még az iskolai bevásárlást sem ártana megoldani, hogy a nyár végi utolsó napokat ismét négyesben tölthessük a készülődés jegyében.
Nahát, akkor mégsem temetem még ezt a nyarat, van még bőven várni való kedves elfoglaltság.

(*Bár lehet, hogy nem lenne probléma, és simán eltöltene nélkülünk öt napot, de 250 km-nyi távolságból nem kísérletezgetnénk most még ezzel.)

2015. július 19., vasárnap

Ej, Fogtündér, ej

Még a szünidő első napjaiban történt, hogy Ákos focizás közben szájba rúgta saját magát a térdével. Ne kérdezzétek, hogyan történt, én sem tudom a jelenetet elképzelni. Azóta a két felső középső foga kicsit kijjebb állt, mint kellett volna, bár gondolom, amúgy is kifelé készülődtek már. Aztán tegnap reggel megadta magát az egyik, de nem teljesen, ott lógott a levegőben, és gazdája fél óra győzködés után hagyta, hogy némi rásegítéssel kieshessen. A könnyek felszáradása után eszembe is jutott rögtön a fogtündéri kötelezettség, és rögtön az a pakli feketepéteres kártya, amit még Ábel születésnapi ajándékával együtt szereztem be, és a családfő persze - mivel előtte beszéltük meg, hogy születésnapra csak a születésnapos kap ajándékot, a testvére nem - tiltakozott az átadása ellen. A délután folyamán pedig elcsíptem egy beszélgetést Ákos és a szomszéd kislány között arról, hogy mit kap vajon a Fogtündértől.
Este jelentőségteljes pillantás kíséretében rá is kérdeztem vacsora közben a műtétet végző családfőnél, hogy ugye a fogacska megvan még, mert a párna alá kell kerülnie. Naná,  hiszen tudja ő, mi a módi. Akkor nem volt lehetőségem a gondolatmenetet folytatni, később valahogy elfelejtődött, és már csak kora reggel jutott eszembe benézni az apróbb kincsek lelőhelyére, ahol a kártya még mindig ott lapult. Akkor már nem mertem felosonni Ákos szobájába, mert tudtam, hogy rögtön felébredne rá, így amikor kicsit csalódottan jött le az előbb, hogy se a fogát, se mást nem talált, leültettem a mese elé, felmentem körülnézni az ágyában, hátha a családfő mégis megoldotta valahogy a kérdést, aztán magamhoz vettem a kártyát és nagy boldogan mutattam neki, mit találtam. (Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer majd ilyen játékokban veszek részt. Valahogy azt gondoltam, ez gyerekhülyítés. De játszani jó, hinni jó, és ebben partnernek lenni is jó.)
Így hát most megyek kártyázni. :-)

2015. július 18., szombat

Ez is megvolt

Általában én szoktam kicsit előrefutni, és bizonyos dolgokat esetleg a szokásosnál hamarabb megpróbálni, de ez most speciel nem az én ötletem volt. A Minyonok-láz bennünket is elért, így ma délelőtt kipróbáltuk, milyen négyesben moziba menni. Bölcsen a sor szélére foglaltam helyet, ha ki kellene jönnünk, ne kelljen másik tíz ember lábán végigtaposni, de - miután átültünk a másik blokkba, mert egyesek az ülések fölött nem látták a filmet - igazán élveztük az előadást. A fancsali képű Ákosnak indulás előtt esett ki kis segítséggel a következő foga, így mély gyászában közvetlenül a film előtt még nem érezte ildomosnak vidám képet vágni.
Már csak egy-két nagyobb téglát kell legközelebb magunkkal vinnünk, hogy nekem ne kelljen közel másfél órán keresztül Ábel székét tartanom, nehogy összecsukódjon a tizenpár kilója alatt:

2015. július 16., csütörtök

Így megy ez

Délelőtt:
 Alvásidőben I.:
 Alvásidőben II.:
 Alvásidőben III.:
Még hogy a víz kiszívja az erejüket! Bah!

A finnyás mindenit!

A gondolatmenet apropóját Juci új szokása adta. Gondolom, minden családban vannak nemszeretem-kaják, válogatós családtagok, és alkudozások a napi menükről. A mi gyerekkorunkban ilyen még nem volt, apu az utált szalonnából is kiporciózta a napi adagot azzal a jelszóval, hogy ha a kedvencünkből egy kazallal eszünk, akkor abból is kell egy kisebb kazalnyit. Aztán ülhettünk a katonák fölött egy órát is, mert "nincs válogatás". Volt, hogy amikor az öcsénknek már elegendő foga nőtt ki, sutyiban az ő szájába dugdostunk pár falatot, és az is előfordult, hogy a zsebünkbe rejtve csempésztük ki a maradékot a konyhából, csak fogyjon már el. Lehet vitatkozni azon, hogy ez mennyire volt helyes szülői hozzáállás, de ugyanez az apu volt az, aki még tizenévesen is elkészítette a szendvicseinket és csíkokra vágta, mert úgy jobban szerettük, ahogy huszonévesen még féltő gonddal csomagolta vasárnaponként az útravalót, hogy a kollégiumban legyen bőven mit enni.
Nem igazán gondolkodtam azon, hogy én mit teszek majd szülőként, ha a gyerekem válogat. Aztán az élet úgy hozta, hogy naná, kifogtunk két válogatósat is (bár ennek megítélése is attól függ, hogy éppen honnan nézzük), ráadásul általában nem ugyanazokat nem eszik meg, így még nehezebb a heti menüket összeállítani. Mindkettővel átestünk a virsli- és májkrémes korszakon, ma már eltelítődtek érthető módon alig eszik meg. Míg Ákos már időnként megkóstolja a ránézésre nem szeretett kaját is (és mivel úgy szól a megállapodás, hogy utána eldöntheti, kér-e belőle, az esetek 98%-ában nemet is mond), Ábel sokszor még szintén ránézésre nem szereti az egy-két hete akár még kedvelt fogásokat sem. Mivel mi felnőttek is kerülünk ezt-azt, így erőltetni sem szeretnénk őket (nem is hiszem, hogy sikerrel járnánk), és előfordul, hogy kétfajtát főzünk.

A családfőnek a "krumplitól izzad a lába", bár azért egy keveset mindig eszik belőle. A karfiolt viszont semmilyen körülmények között nem fogyasztaná el. Már együtt éltünk vagy hat éve, amikor kiderült, hogy a gulyáslevest sem szereti, de azért hősiesen bevállalja.
Én a spenótot olyan szinten nem vagyok hajlandó a számba venni, hogy még a gyerekek pici korában is csak az ujjammal ellenőriztem a hőfokát, és újabban a túl fűszeresnek érzett kolbászokat, a paradicsomos kajákat sem annyira kedvelem (ez talán a korommal savtermelésemmel van összefüggésben). Nem vagyok gyümölcsös, málna, eper kivételével mást csak ritkán eszem.
Ákost - anyu mindig azt mondja, soha nem hitte volna el, ha nem látja - egészen pici korától kirázza a hideg a banán érintésétől is, de úgy általában a gyümölcsök közül az alma és a vághatatlanul kemény körte a mindennapi kedvenc, a többit kerüli. A tejes dolgokkal hadilábon áll, nem szereti a tejfölös, tejszínes kajákat, bár az előbbit belefőzve azért néha hajlandó megenni, viszont a sajtot sem hajlandó megkóstolni sem. De kért már virsli nélküli hotdogot is - a büfésnő nagy derültségére. A sonkára legalább két év alatt tudtuk rábeszélni, de legalább a mézet, lekvárt szereti.
Ábel még hezitál, merre orientálódjon, de az biztos, hogy - apja fiaként - nem eszi meg a krumplit semmilyen formában (bár a mekis mostanában mintha bejönne neki, de ennek annyira azért nem örülök), és néha teljesen kiszámíthatatlan, hogy éppen mire mond nemet. A gyümölcsök tekintetében sokkal nyitottabb a bátyjánál, időnként rácuppan valamire, amiből töméntelen mennyiséget el bír fogyasztani (télen minden nap egy egész darab ananászt nyomott, aztán már dugdostuk előle). Jelenleg semmilyen felvágottat nem eszik meg, és a húst sem igazán hajlandó.

Nos, így aztán nem egyszerű a dolgunk a "mit főzzünk"- és "akkor Á. mit egyen"-kérdéskörökben. Ezért is örültem, hogy az állatkerti táboros menü elérhető a honlapon, így minden áldott reggel végigbeszéltük Ákossal, hogy melyik mi, de most már tudom, hogy a csirkecombos nap kezdetén azt is el kellett volna mondanom, hogy 1. ilyet gyakran eszünk, csak elé már csont nélkül kerül a hús, 2. az a vékony csont nem szálka. Ma reggel azért elmondtam, hogy a csőben sült csirkemellről le tudja szedni a sajtot és a barackot, és úgy már neki is jó lesz az ebéd.

Újabban Juci, a nyúl is elleste, van lehetőség a válogatásra, így a természetesen a nemrég nagy kiszerelésben vásárolt, új ízesítésű szénából egy szálat sem fogyaszt napok óta, és egyre dacosabban les rám, amikor arra járok, hátha észreveszem végre, hogy ő azt nem szereti. Az almát bezzeg boldogan rágcsálja, amikor napközben megkönyörülök rajta, és a banánkarikákra is ugrik. Kísérletezgethetünk még egy ideig, de kezdem úgy érezni, hogy harmadik gyerekként ő is elég makacs tud lenni, így muszáj lesz nekünk engednünk.

Zoo kicsiben

A majdnem-óvodások élete nem annyira szórakoztató, mint a majdnem-iskolásoké, de - talán kicsit önző módon - úgy gondolom, egy hét tömény nyaralás után nem is baj, ha kicsi időt nyugiban itthon tudunk kettesben tölteni. Ennek jegyében hétfőn ki sem mozdultunk, csak délután a boltig sétáltak el apjával. Aztán kedden a nap derekán kettesben tettük meg ugyanezt a távot muszájból, mert egyébként nem lett volna mit ebédelnünk. Végül a harmadik napon azt gondoltam, hogy most már neki is jár az itthoni szórakozásokon kívül más is, így - mivel újabban a déli alvások ismét eltűntek az életünkből - ebéd után elbuszoztunk az állatkertbe.
Mivel ő mostanában a molyolósabb gyerekünk, így minden nap tudok hasznos tevékenységeket is végezni, úgy mint gyerek-ruhásszekrények átválogatása, takarítgatás és ágytakarókat, szőnyegeket is magában foglaló töménytelen mennyiségű mosás, udvaron gazolás - mindezt meg-megszakítva gyerekfelügyelettel, -etetéssel és -itatással, -szórakoztatással. Na, és mivel TitiAtos* is álló nap itthon tartózkodik, játszótárs is akad, akivel így, hogy csak kettesben vannak kint, nagyon jól elszórakoznak. Nem tudom eléggé áldani azt a hirtelen jött ötletünket, amikor immáron öt éve párhetes hétvégitelek-nézegetés után egyszer csak eszünkbe jutott, hogy a kétlakiság  helyett talán a lakást kellene egy kertes házra lecserélni. Így még ha itthon már minden fűszálat és bokorágat is ismernek, mégis csak anélkül is lehet jól szórakozni, estére kifáradni, hogy minden áldott nap elindulnánk akármilyen programra. A hét elején felállítódott két medence is az udvar túlsó végén, mára a mienk is megtelik vízzel, így a folyamatos melegedésnek köszönhetően már mi is a hűsölést választjuk.

Na, de térjünk vissza az Állatkerthez, ami kettesben igencsak fárasztó szórakoztató volt. A családfőnek volt egy olyan félelme, hogy az útitársam majd éppen a buszon alszik el, aztán mit kezdek ott vele, de én nem tartottam ettől különösebben. És lőn: útközben fáradhatatlanul nézelődött (míg én azon aggódtam, hogy jön-e ellenőr, mivel a buszra szállva vettem észre, hogy a tízdarabos gyűjtőben nincs több szabad buszjegy, és aprópénz sem volt nálam a sofőrnél vásárolni), és időnként, amikor látott valami izgalmasat, éles hangon felrikkantott, hogy a mellettünk ülő két nő mindig összerezzent.
Odaérve választhatott, milyen állatokat nézne meg, és ő sorolta is - természetesen az egymástól távol lévőket - fáradhatatlanul. 




Láttunk több táborozó csoportot is, de egyik sem a citromsárga-pólósoké volt, így Ákost nem tudtuk meglesni. Az állatimádata ellenére az állatkertekben mindig rohanó Ákos után felüdülés volt egy, a kedvenceknél hosszasabban elmélázó és meglepően együttműködő Ábellel nézelődni, bár végén alig bírtam kiterelni a kapun Pampalinit (és amikor a járdán leguggolva megmakacsolta magát, komolyan elgondolkodtam azon, hogy otthagyom), hogy a fülig érő szájú bátyját az aznapi táborozás végén átvehessük a cirkusz előtt. Addigra már a kocsi is előállott sofőrrel együtt, így - szerencsémre - hazafelé autóval jöhettünk.
Este vacsora után még megejtettünk egy gyors szülinapi köszöntést is kedvenc szomszédasszonyunk tiszteletére, ami nem volt túl hosszú, tekintettel a négy - fáradt és felpörgött és fáradtságtól felpörgött, éppen ezért egészen vállalhatatlanul viselkedő - gyerekünk ügyködésére, így fürdeni minden tiltakozásuk ellenére már normál időben cipeltük tereltük be őket.

(*TitiAtos igazán Kicsi Ákos, aki a második születésű Ákosként az udvarunkban viseli így a nevét.)

2015. július 15., szerda

Emlékeztetőül magamnak

Ha majd már mutálnak, és visszabeszélnek és kamaszodásuk jegyében sportot űznek abból, hogy a szüleiket kikergessék a világból, akkor jó lesz visszaemlékezni, hogy voltak ők mások is, és azok a cuki kisgyerekek még most is valahol bennük vannak elveszve.

A nyaralás egy része azzal telt, hogy Ákos Ábelt hintázni tanította, az egész - játszótér melletti - étterem attól harsogott, ahogy fáradhatatlanul ismételgeti, mikor merre kell nyújtania a lábát, ahhoz, hogy hajtani tudja magát, aztán a következő napon továbbléptek, már a felsőtest megfelelő irányba döntögetése is terítékre került. Nem meglepő módon a tanítvány inkább a kényelmes utat választotta és lökette magát, és bár a tanár szerintem tisztában volt azzal, hogy kihasználják, mégis újra és újra odaállt mögé, és ha nem volt szabad hinta, akkor sorba állt a kedvéért.

Még az első napon, az új homokozószettek felavatása alkalmával történt, hogy a használatban lévő két darabjuk mellé visszarohantak egyszer egy vödörért, majd egy újabb lapátért, mert hallották, hogy a mellettük homokozó gyerekeknek nincs, és ők teljesen maguktól megosztották velük azt, amijük van. (És igen, ahogy lenni szokott, utána úgy kellett visszakéregetnünk a széthordott darabokat, amikor a mieinknek már nem volt mivel játszaniuk.)

Nem igazán szoktuk őket arra trenírozni, hogy köszönjenek, mégis mindketten köszönnek (általában) szépen, ha belépünk valahova, és Ákosnak is volt ilyen időszaka, Ábel is szokott akár az utcán vadidegeneknek is. (Az már más kérdés, hogy az idegenek sokszor ezt észre sem veszik - legalábbis szeretném azt hinni, hogy csak ezért nem néznek még rájuk sem.) Ábel a buszon a sofőröknek is köszön, jóóóó hangosan, és integet is mellé. A tegnapi igazán jó fej volt, még a velünk hurcolt plüssállatot is megcsodálta, majd finoman megbillentette a buszt, hogy a kis szőke csacsogónak könnyebb legyen leszállnia. Egyébként fodrászhoz mentünk kettesben, és bár aggódtam, hogyan tudom lekötni a figyelmét, a kezdeti meglepő szégyenlősség után szuperül eljátszott egy másik vendéggel, akivel - háromunokás nagymamaként és gyakorló gyerekpszichológusként - remekül megértették egymást.

Óh, igen, vita is van bőven, mégis amikor Ábel reggelente felébred, rögtön Ákost keresi, és most hogy kettesben vagyunk itthon (apa mellett) mindig a bátyja hazajövetele iránt érdeklődik. 

És ha ezeket addigra mégis csak elfelejteném, ránézek például erre a képre (és nem tudok nem arra gondolni, hogy felköthetjük a gatyánkat), és remélhetőleg ellágyulok annyira, hogy az esetleges bosszúságokat elfelejtsem egy időre:

2015. július 14., kedd

Zoos élmények

A majdnem-iskolások élete csupa szórakozás. Alig értünk haza a nyaralásból, Ákos másnap már kezdett is az állatkerti táborban. Sok-sok állat testközelben, előadások és etetések, filmvetítések, és minden napra jut valamilyen játszótéri vagy játszóházi játék is, egyszer átmennek majd a Holnemvolt Parkba, és a hetet a cirkuszban zárják.
Az első nap végén csupa-csupa élménnyel telve jött haza, és ma reggel nagyon izgatottan készült az újabb napra:

2015. július 13., hétfő

Gyerekszáj II./14.

Egy kettesben elköltött ebéd közben ilyen gyöngyszemek hangzanak el:
"Mama féle kenyeret kérek lekvárral. (...) Ez nagyon finom. Ez barack lekvár. Nincsenek benne bogyók. Csak a sötétben vannak bogyók. Azt nem szabad megenni."
"Nem szabad a víz alatt úszni, mert ott vannak a krokodil. Az alagútban meg van szellemek."
"Az én pólóm fehér. És a tied? (...) Neked bugyid van? (...) Nekem kisgatyám van. A lányoknak bugyijuk van. Te lány vagy."
"Tudod, nem szabad locsolni a falt."
"Még nem kész vagyok. Még megeszem a tejecskét."

Gyerekszáj II./13.

A muzikálisabb gyerekünk sajnos már eléri a cédélejátszót, így kezeli is azt. A Dzsungel könyve felerősödő és halkuló hangjainak váltakozásából, illetve a dübörgő hangokból arra következtetek, hogy két alapvető szabályt is folyamatosan megszeg fönt, és amikor valamit el is nyomkod a lejátszón, eltűnik a zene, kétségbeesett hívására felcaplatok hozzá. Kellőképpen komoly képet vágva megfenyegetem figyelmeztetem, hogy ha még egyszer hallom, hogy piszkálja a szerkentyűt, vagy rohangál, leviszem magammal. DJ Ábel meglehetősen alapos, ezért a biztonság kedvéért enyhén félrebillentett fejjel rákérdez: "És ha túl hangos, akkor is leviszel? Vagy az nem baj?" Sikerült komoly képpel válaszolnom erre a kérdésre is egy kibővített fenyegetéssel.
Természetesen mire leértem a lépcsőn, már ismét üvöltött a zene. És azóta időnként ilyeneket kiabál le: "Visszajöttek a majmok!", és "Ez szép zene, anya!".

2015. július 10., péntek

Forróbb és hűvösebb napok

Gondoltam, talán ez olyan nyaralás lesz, amikor minden nap írok valamiről, de aztán úgy alakult, hogy a gyerekek nyaralás közben sem nagyon alszanak reggelente tovább, én viszont - ez szokott a kikapcsolódás jele lenni nálam - már nem hajnali 4-kor ébredek. Így mire megjönne az ihlet, addigra már élet van körülöttem, akkor meg elakadnak a szavak.
Az áhított frissülés megérkezett, bár kiegyeztem volna azzal, amit előtte ígértek, és a forróság helyett kellemes melegben tölthetnénk a napokat. Most viszont szél, és eső, és szeles-esős időszak váltakoznak itt mifelénk, így - miután szinte kifogytunk a kánikulához pakolt gyerekruhákból - lassan a végére érünk a hűvösebb időkre szántaknak. És ha nem kerülnek sorra a középmelegre szánt darabok, a végén még mosnom kell a nagy nyaralás közepette.
Szóval először is, amíg lehetett nagyon sokat strandoltunk (és én nonstop fürdőgatyákat mosogattam a csap alatt), két délelőtt még a szomszéd településre is átmentünk a kis öbölbe, ahova tavaly jártunk baráti családdal. Ott még Ábel is hosszasan be tud menni a vízbe a saját lábán, és sárból várat építhetnek, és bár fapados kicsit a környék, nem bántuk meg, hogy ott kötöttünk ki. Az első napon még a két cápa is jött velünk, de aztán már szerencsére kiegyeztek kisebb terjedelmű játékokban is:
Bár a mi gyerekeink vastag naptejréteg alatt, amit egymásra kentek, hogy aztán én megpróbáljam eloszlatni rajtuk az itt-ott kimaradt területekre, védettek voltak (ellentétben a saját alig- vagy félig-bekenettségünkkel), a déli órákra mégis visszavonultunk a szállásra. Így piros gyerekek helyett kellemes barnulókkal múlatjuk itt az időt. És a kisebbik barnuló az első két nap szédültsége után visszatért a normál kerékvágásba, újra nagyokat alszik a délutánokban, hogy aztán újult erővel indulhassunk neki a programoknak.

Szerdán menetrend szerint megérkezett az ígért vihar, bár bennünket az igazi elkerült, a szele így is eléggé félelmetesnek tűnt.
Reggelenként és esténként besétálunk az étterembe, ahol helyettünk főznek és etetnek bennünket. Nagyon örülök neki, hogy végre félpanziós ellátással nyaralunk, így csak délben kell a kajával foglalkoznunk (és délelőtt és délután, persze, mert a tízórai és uzsonna dívik nálunk). Mondjuk Ábelt nemigen érte meg befizetni, mert harmadik napja alig eszik valamit, nincs rá ideje, de szerencsére a bátyja leeszi az ő fejadagját is bőven.
Vacsora után sétálunk egyet vagy bulizunk a szállásunk programjainak köszönhetően. Először gyerek-, majd felnőtt programon vettünk részt. Ez utóbbin megejtettük a családfővel a közel nyolcéves kapcsolatunk harmadik nyilvános táncát (ha nem számítjuk bele az otthoni bolondozásainkat). Bár most egy, a látványtól felpörgött kicsi fiú is bujkált a lábaink között, ami némileg megnehezítette az ütem követését:
A harmadik meghirdetett buliról lemaradtunk sajnos, mert elnéztük a napot, és addigra már megvettük egy közeli cirkuszba az esti jegyeket, ahova két szám meghallgatása után indulnunk kellett. Már régóta tudjuk, hogy egy óvatos duhaj után született egy mindent kipróbáló gyerekünk is, így végigizgulhattuk, ahogy a szünet alatt meglovagol egy hatalmas elefántot. Az előadás után nagyon figyeltem, hátha meglátom a mögötte ülő lányt a tömegben, hogy köszönetet mondhassak neki, amiért úgy óvta Ábelt, de sajnos lemaradtam róla:
Az előadás után soha nem látott késői órában értünk "haza", és senkit nem kellett győzködni, hogy menjen aludni, így csak csendben szurkolok, hogy még a reggeli idejében ébredjenek a fiúk.
A további napokat is tevékenyre és mozgalmasra tervezzük, így a könyveket igencsak olvasatlanul viszem haza a végén.

2015. július 7., kedd

A nap tévedései

"A hátam nem szokott leégni, elég a vállaimat bekenni." (by anya) - éjszaka kicsit nehezen fordultam az ágyban
"Bekentem a vállaimat." (by apa) - most neki is van naptetoválása, kéznyom alakú fehér folttal a pirosság közepén
"A két cápa befér a kocsi hátuljába" (by apa) - az egyik állat a két gyerek között utazott, miközben a farka a fejemen pihent
"Ma már biztosan alszik Ábel ebéd után, a sok fürdés kimeríthette." (by apa és anya) - végül is aludt, 5 percet a kocsiban
"Nem baj, ha már kinőtte az etetőszéket, csak belefér valahogy, és így legalább nem kell utána rohangálnunk vacsora közben" (by anya) - félúton megakadt, és az egyik pincér segített belepasszírozni a túlméretes csecsemőt a székbe
"Ábel is rendesen vacsorázott, Ákos konkrétan háromszoros adagot, ezek után nem röppennek rá a ropinkra." (by apa) - az egész csomaggal benyomták
"Ha délben nem is aludtak, vacsora után már biztosan fáradtak lesznek egy sétához." (by apa és anya) - egy kis játszóterezés azért csak belefért

2015. július 6., hétfő

Gyerekszáj CXXXIII.

Ákos már jó ideje egy összerakós játékból építget valamit szerkentyűt, én csak üldögélek mellette és hol őt figyelem, hol csak úgy nézelődök. Érez rajtam valami kis elégedettséget, mert egyszer csak rám néz és felteszi a kérdést:
- Szereted, ha ilyen kreatív vagyok?

Nyaralás on

Mit is mondhatnék az első napról? Mozgalmas volt. Amíg reggel a fiúk lovagolni mentek, én gyorsan port töröltem lent és felporszívóztam, -mostam. Igen, a családfő sem értette, hogy miért kell ezt most, de mondtam, hogy jó lesz tiszta házba hazaérni, és holmi nyaralgatás miatt, főleg ha van rá idő, miért hagynánk ki a hétvégi rapid-takarítást. Fél 11-kor hazaértek, 11-re bepakoltunk és elindultunk. Ismét hálát adok a hordozható dvd-lejátszó és a tablet feltalálójának, a hátsó ülések felől maximum a meseváltás körül hallatszott némi izgatott hang, egyébként simán bírták még azt is, hogy egy baleset miatt letértünk, és - bár a felüljáróról láttuk, hogy alig 2-300 méteres a torlódás, mi azért - mentünk tovább addig, amíg gyanús nem lett, hogy nem találjuk a 7-es utat. Nem csak mi jártunk így, mások is kóvályogtak a kis döcögős úton jól megpakolt autókban, gps-es telefonokkal a kezükben, ebből gondoltuk, hogy valószínűleg ők is nyaralni indultak valahova. Leérve ebédeltünk (már aki szakított rá időt), majd elfoglaltuk a szállást. Megállapítottuk, hogy jól választottunk helyszínt (mondjuk amikor Ábel egyszer csak elindult a korábban látott játszótér irányába, és alig találtam meg, annyira nem örültem, hogy mennyire gyerekbarát a hely), a víz közelsége pedig még inkább vonzóbbá tette az egészet. Borítékolhattam volna, hogy elsőre a cápás manővert próbálják ki...
 ...de volt homokozás, jégkrémezés, motorozás is.
Ákossal pedig még naplementét is néztünk:
Úgy tervezzük, hogy az időjáráshoz igazodva az első három napot a vízparton töltjük (és én leégek, a fémallergiám a kedvenc nyári táskámtól már elő is jött, de szerintem megtalálom én azt a viszketést elmulasztó csodakenőcsöt valahol a csomagokban), aztán a hűvösebb időt kihasználva kirándulunk is.

2015. július 5., vasárnap

A csomagolás-hadműveletről

Sokáig hittem magamról azt, hogy a sokéves kollégiumi ingázásnak, majd a fiatal felnőttként gyakori hazautazásnak, aztán egy gyerekkel rendszeres mama-látogatásnak és egyéb helyekre utazgatásnak köszönhetően rutinos csomagoló vagyok. Tény, hogy nem nagyon szokott itthon maradni semmi fontos, és - bár extra esetekben ott a távolban néha szinte (!) kifogyunk a gyerekruhákból - bizonyos dolgok feleslegesnek bizonyulnak, de szerintem soha senki nem utazik ennyi csomaggal, mint mi, és ennek megfelelően a csomagolás is viszonylag hosszadalmas, agyilag megerőltető szokott lenni (persze egy, majd két, az utazástól felajzott és pörgő gyerek mellett nehéz koncentrálni) - legalábbis közben mindig azt érzem. Az is igaz, hogy egy szimpla hétvégére aránytalanul sokat kell pakolni, míg egy egész hétre nem annyival többet, mint ha a hétvégi mennyiséget felszoroznánk a napok számával, viszont a hosszabb utaknál megvan az esélye, hogy egy éppen fontos akármi marad itthon, aminek a hiányát megérezzük (nem, nem történik tragédia akkor sem, de hiányérzet lesz, és erős a gyanúm, hogy leginkább engem sújt ez az érzés is). Na, és persze vész esetén lehet kézzel is mosni, meg ilyenek.

Először is ott vannak a ruhák. Egy közös nagy bőrönd a fiúknak, minden napra egy öltözék, plusz vésztartalék, plusz vész-vésztartalék, mindez leszorítva, bepasszírozva törölközőkkel. Talán már itt elcsúszunk, hiszen mindig viszünk törölközőt. Rokonokhoz egy éjszakára is (nem akarom őket terhelni az utánunk mosással), és olyan nyaralóhelyekre is, ahol adnak (mert egy hétre egy-egy darab nem elég). De ugye jön melegebb és hidegebb időkre is pár darab, és bár jó esetben esőkabát, zártabb cipő nem kell majd, anélkül nem indulhatunk el. Még egy nagy bőrönd nekem, mert minden alsóhoz stílusban, színben illő felső dukál, a családfőnek ilyenkor már vagy egy kisebb bőrönd jut, vagy néha egy nagyobb, de akkor az övébe kerülnek a neszesszerek is.
Immáron hat éve utazunk szinte megszakítás nélkül utazóággyal, mire Ákos kinőtte és végre kihagyhattuk a csomagolásból, érkezett Ábel. Idén először terveztem közös ágyban altatni őket, de a szálláson a hálószoba az emeleten van, így nem merjük megkockáztatni, hogy Ábel egyszer csak elindul lefelé a meredek lépcsőn. Az aktuálisan kicsi gyerek takarója, alvós állata is jön velünk, hogy a megszokott közegében aludhasson, és amióta ketten vannak, a bátyjának is hozunk, ne érezze a hátrányos megkülönböztetést.
Aztán következnek a tisztálkodószerek, amiknek a száma a távol töltött napok számával megugrik, mert igaz, egy-két éjszakás távollét esetében nincs szükség például samponra, viszont hosszabb utazás alkalmával már ezek az extrák sem maradhatnak itthon, és a sminkkészlet egy része is beugrik a neszesszerbe.
A lábbelik ilyenkor már nem férnek bele a bőröndökbe, és - bár a családfő szereti hangoztatni, hogy neki alig van valami a lábaira - most éppen egy kisebb bőröndöt töltöttünk meg a mindenféle időjáráshoz és alkalomhoz illő papucsokkal, szandálokkal és cipőkkel.
Korábban ezt az utat már úgy képzeltem el, hogy pelenkát csak éjszakákra csomagolunk, de mivel a szobatisztaság-projekt nem úgy zajlott, ahogy reméltem, muszáj egy heti adagot elrakni. (Igen, elég lett volna egy napit is csomagolni, hogy aztán a messziben vásároljunk, de ez aztán már tényleg mindegy már ezen a ponton.)
Következik a strandolós részleg: mi a vízpartra is sok csomaggal érkezünk, egy szalmatáskában vannak a törölközők a pléddel, a másikban a homokozós játékok, és egy harmadikban az innivaló, olvasnivaló (igen, mindig azt hiszem, hogy a strandon majd mélán heverészek és női lapokat vagy izgalmas könyveket olvasok). A harmadik strandolós csomagban a felfújhatós ez meg az, nap ellen védő sátor és ilyen hasonlók kapnak helyet, de ebből ott már csak szemezgetünk, nem visszük le az egészet a vízpartra.
Mindig van egy külön játékos nagy zacsink (most éppen ez is egy kisebb bőrönd formájában öltött testet), amibe benti játékokat rakunk. Mamáékhoz azért viszünk társast, színes ceruzát, rajzolós füzetet, kis autót, egy-két mesekönyvet, mert náluk nincsenek gyerekjátékok, és szeretnénk elkerülni, hogy a bent töltött idő céltalanul vagy egymás idegelésével teljen (ez utóbbi következik az előbbiből). Az utóbbi alkalmakkor már csak egy-egy kicsi hátizsákba pakolhattak szabadon választott darabokat őkelméék, amit aztán útközben is a kezük ügyében tartottak. Most viszont mi válogatottunk össze néhány darabot, hogy a hosszabb nyaralásra a déli nagy meleg vagy éppen nem nyaralás-barát időjárás okán bent töltött időt próbáljuk mindenki számára stresszmentesebbé tenni. (Ja, és most egy külön, egyébként a helyi hosszabb kirándulásokra szánt hátizsákot töltöttünk meg újságokkal, olvasnivalóval - bár itt már forgatta a szemeit a családfő.)
Amióta nincs tápszeres, bébiételes gyerek a családban, a külön konyhás-csomag csak a hosszabb utakra jön el velünk, ebben némi gyerektálka, -pohár, kulacs, és - köszönjük a vasárnapi zárva tartás bevezetését - egy napi gyümölcs, keksz, innivaló, papírkéztörlő kerül, jó esetben beleférnek a vitaminok, gyógyszerek, kenőcsök (sose lehessen tudni! a krupp elleni gyógyszert csak egyszer hagytuk itthon az évek során, akkor szükség lett volna rá).
És amikor ezek mind összejönnek (ha jól számolom kilenc vagy tíz darab nagyobb csomag), következnek a kütyük (tablet, hordozható dvd-lejátszó, fényképezőgép, mindezekhez töltők), amiket már csak ide-oda bedugunk, vagy kézben viszünk ki a kocsihoz.
Így hát nem csoda, hogy a családfő több körben hordja ki a csomagokat, hogy utána egy gyors zuhanyt is vegyen rögtön, majd a célhelyszínen szintén több körben hordja be mindezt. Mondjuk egyszer, pár éve láttam már másik családot is ennyi csomaggal, de ők akkor három gyerekkel voltak, mi megy még eggyel.
Nem is tudom, kifelejtettem valamit? :-) Na, és ti hogyan csomagoltok?

2015. július 4., szombat

Gyerekszáj II./12.

Alig félórával azután, hogy a reggeli ébredést követően boldogan átölelték egymást, túl is vagyunk az első vitán. Próbálok Ábel lelkére beszélni, mert most mintha ő lenne a hibásabb benne:
- Nem szabad a testvéreddel veszekedni, meg bántani, a játékát elrontani sem. A testvérek szeretik egymást, együtt játszanak és megvédik a másikat.
- Nem.
- Nem érdemes veszekedni a testvéreddel.
- Ákos nem beszél. Mindig azt mondja, hagyjál békén.
- Ha ti veszekedtek, anya szomorú.
- Az anyukák nem szomorúak. Nem sírnak.
- De, de, az anyukák is szoktak szomorúak lenni. Az anyukák sírni is szoktak.
- Ha Ákos rálép a fájós lábujjadra?

A kitört szabadságról

Nos, már nagyon készülünk ám a nyaralásra. Este, amikor lavóros lábmosás után kézben becipeltük a fiúkat rögtön a fürdőkádba, a róluk lehúzott ruhákat azzal a mozdulattal dobtam is a már jócskán megtelt, várakozó állásponton lévő mosógépbe, és el is indítottam, hogy a mára tervezett csomagolásra minden megszáradjon.
Amikor délelőtt tízkor végre beszéltünk a szerelővel, és megtudtuk, hogy az alkatrész még mindig nem ért oda hozzá, már túl voltam a vonatmenetrend böngészésén is és a csomagok összetételének, méretének újragondolásán is. Aztán eltömegközlekedtünk a szemészetre (8 db jeggyel oda-vissza, tiszta anyagi csőd). Egyszerre indultunk a szomszédékkal (bár az ő játszóteres programjuk minden szempontból jobbnak tűnt), és az előző napi kötőhártya-gyulladásos félreértés után már távolról láttam, hogy kerekedik az apuka szeme, amikor meghallotta, hova tartunk. (Gondolom, végigfutott az agyán, hogy mégis csak fertőzött a lányuk, vagy esetleg mi vagyunk ilyen parások, hogy másnap rögtön mégis orvoshoz megyünk a fiúkkal, így siettem megnyugtatni, hogy ez egy régen beütemezett elfoglaltságunk.) A szemészeten egyébként viszonylag simán lezajlott minden, aminek kellett, és megállapíttatott, hogy a fiúk szemével minden rendben van. (Figyeltem a szemorvost munka közben, megvannak a jól begyakorolt mondatai, ahogyan szót ért a gyerekekkel, és - bár ha jól sejtem, naponta olyan hússzor elmondja azokat - valahogy mégis kedvesnek és odafigyelőnek tűnik még a gyakorlott szülői szem számára is.) Ákossal a jövőben csak akkor kell menni, ha bármi panasza lenne, Ábellel pedig két év múlva, az iskola előtt.
Már elmúlt dél, és készült az ebéd, amikor mégiscsak jött a szerelőtől a telefon, hogy megérkezett a posta, így határtalanul megkönnyebbültünk. (Mondjuk a kolléganőm csak azért felhívott, hogy érdeklődjön, mi van a kocsival és a nyaralással, és megemlítette egy ismerősét, ahol autót tudunk bérelni, ha kell, és a délután folyamán a nemrég kétautóssá vált szomszédék is felajánlották az egyik járgányt, meg eszünkbe jutott a céges autó átmeneti kölcsönkérése is - így azért láttunk pár megoldási lehetőséget. Na, de azért a saját autóval mégiscsak jobb lesz minden.)
A délután a szokásos módon zajlott: elaludtam a ház kellős közepén a csendes pihenő alatt, így az óhatatlan járkálásra kellőképpen morcosan ébredtem, hogy aztán a családfő egyedül is hagyjon a kocsiért menetel ürügyén a morcosságommal és a gyerekekkel. Ment minden, mint a karikacsapás: vizipisztolyozzunk, majd én engedek a lavórba vizet, szemembe locsolt, elestem, fáj a bibim, biciklizek, inkább motorozzunk, nem locsolom a ház falát, csak kicsit, nekem is olyan pisztoly kell, mint ami neki van, kiszökött a nyuszi, majd mi vigyázunk rá, anya, hol van a nyuszi... Jött a szomszédasszony, hogy kávézunk-e egyet, de két mondatot nem tudtunk végigpleykálni végigmondani, mindig volt valakinek valami nyűgje. Kiderült, hogy egy spontán ötletnek köszönhetően vacsora után indulnak a Balatonra, így gyorstalpalót tartottunk a nyúltartásról, kaptak egy kulcsot a házhoz, majd tisztáztuk, hogy a következő hétvégére másik nyúlellátót kell keresnünk, mert ismét elutaznak. A nyuszi egyébként megint megkergülni látszik, biztos valami hormonális változáson esik ismét át, és állandóan kapar, meg hangoskodik, meg ugrál. Ha hazajöttünk a nyaralásból, meg kell ejteni a tervezett műtétet.
Bár felmerült mára a medencézés gondolata, de egy napra nemigen látom értelmét a feltöltésnek. Viszont lesz repülős bemutató a Duna fölött kora délután, ahova talán apa-nagyfia talán, vagy - alvástól függően - akár mind a négyen ellátogatunk.

2015. július 3., péntek

Az utolsó nap nélkülem

A három mozgalmas nap után nem csodálkoztam, hogy a tegnapi napot, miután én elbuszoztam a munkába, itthon töltötte a fiúk serege. (Bár - ha jól sejtem - ez nem közös döntés eredménye volt, sőt egyesek nem kérdezték meg ketteskék véleményét.) Na, de ha szomszéd gyerekek vannak, és meleg, és vizipisztolyok, akkor nagy gond már nem lehet egy ilyen itthoni napon sem. Azt tudom, hogy melyikük vívott nagy vízi csatát, mert délután hazaérve egy, a reggeli szettől eltérő öltözetben láttam meg őkelmét. A lábuk, lábszáruk, karjuk és arcuk viszont egyformán koszos volt. Miután én már a szokásosnál kicsit hamarabb kiröppentem a fészekből munkahelyemről, a tömegközlekedés kihívásaival megküzdve a szokásos időben értem haza, és egyesek holmi fagyizós, meg biciklizős, meg biciklizve fagyizós elképzelésekkel vártak, annyira nem voltam lelkes. (Meg aztán egy pillanatra el is romlott a kitört szabadságom feletti örömünk, amikor Ákos és a szomszéd kislány beszélgetéséből kiderült, hogy a kislánynak kötőhártyagyulladása van, "de már nem fáj a szeme"... már láttam a nyaraláson piros, gyulladt szemmel lézengeni mindkét gyerekünket. Aztán a rémületünk híre hamar eljutott a még a munkában tartózkodó anyukájához, aki sietett felhívni és megnyugtatni, hogy az volt, és már nincs az, és nem gondoljuk, ugye, hogy ő akkor összeengedte volna a fertőző gyerekét a mieinkkel. Ja, persze, ép ésszel nem gondoljuk, de elsőre, amikor L. eléggé határozottan kijelentette, hogy most van neki, azért a józan ész elhagyott egy kicsit.) Szóval a biciklizős program ötletgazdája, Ákos nem hagyta elsikkadni a javaslatát, újra és újra visszatért rá, így csak nekiduráltuk magunkat és vacsora utána letekertük a már lassan megszokott távot, hogy aztán még egy fagyizással is megszakítsuk az utat. És igen, egyre könnyebben megy ez, ma már nem olyan fájdalmas az ülés, mint az első ilyen körünk után.
Az autónkról nincs hírünk, azt sem tudjuk, hogy az (ország másik végéből rendelt) áhított alkatrész megérkezett-e. Egy tegnap délutáni bátortalan sms-es információkérésünkre nem érkezett válasz, így ma aktívabbak és kezdeményezőbbek leszünk, telefonálunk is a szerelőnek. 
Addig pedig meglépjük azt, amit pár hete harcoltam ki magunknak, és megejtjük az évi szokásos szemészeti vizsgálatot a két fiúval. Amikor az elemek harcával megvívva, dacolva a foglalt vagy fel nem vett telefonok hadával, és az "óh, olyan távolra még nem tudok időpontot adni, telefonáljon a jövő héten, anyuka"-reakciókkal (mindezt egymás után három héten keresztül) ezt az időpontot bölcsen a tervezett szabadságunkra ütemezve kértem, még jó ötletnek tűnt. Na, de akkor még nem volt ilyen meleg, és autónk is volt. Most viszont a nap kellős közepén nekiindulhatunk egy nem túl kellemes, viszont átszállásokkal és gyaloglással megtűzdelt forró túrának, hogy aztán kivárva a sorunkat az élményektől megrészegült fiúkat együttműködésre és koncentrációra bírva megnézethessük őket látószervileg. Apropója nincs egyébként a dolognak, minden évben elvisszük őket, mert a gyerekorvosunk ezt javasolta, és mi igazán nem akarunk egy ilyenen időt spórolni.
Egyébként meg mást nem nagyon tervezünk erre a napra. Esetleg, amíg a fiúk boldogan és csendesen és nyugisan eljátszanak az udvaron, én befejezem a már a nyaralásra vett egyik női pletykalap olvasását. Így ha mégis vonattal utazunk, azt sem kell cipelnünk.

2015. július 2., csütörtök

Ismét újdonságok

Tegnap is újdonságokban volt részük a szünetelőknek. Az apropó nem túl kellemes, az autónkat szerelőhöz kellett vinni, és bekövetkezett az, amitől tartottunk: ott is maradt. Most abban bízunk, hogy péntek estére elkészül, mert különben vasárnap a tervezett csomagmennyiséget a felére csökkentve vonatozhatunk a nyaralásra.
Na, de a fiúk ennek a kis problémának köszönhetően most először jártak egy autószerelő-műhelyben (Ábel pólóját, amin esett valami folt, meg sem mertem nézni):
 Aztán, mivel nekünk elég messze van autószerelőnk, életükben először vonatoztak is:

 És végül ebédet is kaptak:
Van autó nélkül élet, persze, de mivel a routerünk is megadta magát pár napja, meg még más dolgokat is be kellett szereznünk (pl. a homokozónknak az alá beköltözött meztelencsiga-tenyészet miatti tavalyi felszámolását követően a homokozó játékokat is kidobáltuk, most meg ugye nem lehet vízparti nyaralás vízimalom és egyebek nélkül), a családfő úgy gondolta, majd elbiciklizik a legközelebbi plázába, amikor viszont a szomszéd felajánlotta a kocsijukat, mégis inkább azt választotta. És ha már ott járt, költött még másra is nézett mást is. Nekem. Így hát amíg a szomszéd gyerekek kéthetes nyaralása után újonnan egyesült gyerekhad vigyázó anyai szemeink előtt az udvaron pörgött estig, a szomszédasszony döbbenten látta, hogy egyszer csak kapok két fotót e-mailben, majd hív a párom, hogy melyiket vegye meg nekem. Ez az ember kitartóan végigjárta az összes üzletet, ahol női fürdőruhákat árulnak, és végül vásárolt is egyet.
És már csak egy napot dolgozom. Sálálá.

2015. július 1., szerda

Ez is kedvelt program

A sanyarú sorsú autós gyerekeknek mindig nagy élmény a tömegközlekedés. Ha pedig az apjuk megfejeli mindezt egy hajókázással, akkor két vidám és elégedett és izgatott gyerekkel tehet egy kört a városban. Tegnap busz-hajó-metró-busz-járaton voltak: