2015. augusztus 31., hétfő

Kezdődik, kezdőőőődik

Amíg az egyikük a családfővel elbúcsúzott a bölcsődétől...
 ...a másikuk velem belépett az iskolába:
Gondolom, mondanom sem kell, már az első két percben tolultak a könnyeim.

Csendélet Jucival


2015. augusztus 30., vasárnap

Virág helyett


Nyárzáró vasárnap

Bármennyire is szeretünk négyesben eljárni (bár a következő szórenddel talán közelebb áll az igazsághoz: bármennyire is négyesben szeretünk eljárni), a vasárnap reggeli lovaglások alkalmával mostanában, ha tudunk/akarunk/muszáj, kettéválunk. Amíg az egyikünk gyereket szállítmányoz, a másikunk itthon pihen és élvezi a csendet teendőket intéz. Annál, hogy itthon nyugiban takarítunk, már csak az lenne a jobb, ha itthon nyugiban nem-takarítanánk ilyenkor. Ma én következtem volna az előbbiben, de aztán holmi szédülés miatt cseréltünk. Hát, csak megnyugtatóbb itthon szédelegni, ahol ötméterenként van egy ágy, amin elalélhatok, mint vezetés közben a két gyerekkel a hátam mögött.
Egyébként tényleg felporszívóztam fent (már amennyire lehetett az erősen megrogyott, leválós fejű porszívóval), és most meg várom, hogy száradjon a felmosás után. Ja, és a többiekről is képben vagyok. Ma a fiúk kivételesen egyszerre ültek lóra pónira:
Különben nincs ám lötyögés: Ábel állítólag ki is emelte magát, amikor kellett, Ákossal pedig legutóbb az oktató azt játszotta, hogy ahány körön keresztül nem tudja elkapni a feje fölött lengetett ostort, annyit kell könnyített ügetésben menni (aminek a neve csalóka). 18 ilyen kör után én vélhetően a lóról leszállni sem tudtam volna.
Ma megejtjük - a családfő szerint - nyárzáró grillezést, bár én még azért bízom benne, hogy kellemes őszünk lesz, és fogunk mi még sütögetni.

2015. augusztus 28., péntek

Tevékeny és kijózanító nap

Az iskola- és óvoda-felkészülős szabadságom első napja nem teljesen úgy alakult, ahogy terveztem. Először is beütemeztem egy fodrászt délutánra, majd kiderült, hogy délelőtt meg be kell mennem a munkahelyemre (a központra) beszélni valakivel (ami nem várhatott, és emberi okokból nem lehetett távolról, telefonon megejteni), közben beugrani a postára, mindezt tömegközlekedéssel, mert autóval sem lett volna gyorsabb. Így hát igyekeztem úgy ütemezni a napot, hogy rohanás, de üresjáratok nélkül mindennel végezzek. Ifjú kísérőmet az utolsó pillanatban lekapcsolták, és bár szívesen tudtam volna magam mellett, beláttam, hogy jobb neki a kis barátnőjééknél játszani, ebédelni, majd moziba menni, mint engem kísérgetni. Így őt délelőtt leadtam a szomszéd utcában, és egyedül indultam neki a tortúrának, de a nap fénypontjának mindenképpen a piacon keresztüli átsétálást tekinteném, amikor ráérősen nézelődve lődörögtem, és azon gondolkodtam, hogy vajon mikor voltam utoljára úgy szabadságon, ami rólam szólt.
Ákos napja jól sikerült (az ismerős anyuka dokumentálta is), és az enyém is eredményes volt, a végén pedig még Ábelnek is sikerült örömet szereznünk, mert hármasban mentünk érte, és a nyúl pedig kapott kaját, almot, így mindenki elégedett lehetett én speciel elcsigázott is voltam.

A főnököm azt a pillanatot választotta, hogy a reggel küldött e-mailjeimre telefonon válaszoljon, mikor éppen a nyúlkajáért mentünk, és őbölcsissége leejtett egy fontos dolgot a kocsiban, amit hangos szirénázással jelzett is, így - miközben azt a képtelenséget vártam volna el a családfőtől, hogy vezetés közben felvegye azt a nyamvadt pálcikát, csak legyen már végre csend - némi hangzavarral a háttérben próbáltam értelmesen beszélgetni. Ez a beszélgetés aztán a megérkezés után úgy folytatódott, hogy a parkolóban - amíg a családfő vásárolt - széles gesztikulálással, némán, csak az ajkaimmal formált fenyegetésekkel az egyiküket a kocsiban, a másikat azon kívül próbáltam tartani. A főnököm edzett ember, én is beszéltem már vele úgy, hogy a háttérben két, a mieinknél egy-egy évvel fiatalabb gyerek süvített és olyanokat kiabáltak, hogy "nézd, egy vaddisznó!", így egészen hatékonyak voltunk most is.

Még a fontos dolog leesése és az én telefonos egyeztetésem előtt kitaláltuk, hogy ha már arra járunk, eszünk egy fagyit is, mert mi megérdemeljük, ők meg, ha már ott vannak, kapnak, és bár rezgett a léc, csak bevállaltuk. A Mekiben lesúroltam a kocsitapogatástól mocskos kezeket, majd az asztalunk felé közelítve megláttam egy háromgyerekes anyukát, ahogyan éppen helyet foglalnak a szomszédos asztalnál. Átvillant az agyamon, hogy bár én is elindulnék kettővel, ha hárman lennének, nem biztos, hogy bevállalnám, és némán elismerésemet fejeztem ki a tettéért, és el is szégyelltem magam, hogy kettővel is gyáva nyúl vagyok. Amikor pedig Ábel a fagyis kanáljával tett egy teátrális mutató mozdulatot, és láttuk a fagyicsöppöket fröccsenni, már a visszafojtott röhögéstől nem bírtunk megszólalni, és bíztam benne, hogy a szomszédainkat nem érte el a zuhany. Aztán meghallottam az anyukát telefonálni, elfojtott dühvel beszélt valakivel (a férjére tippeltem), akinek érdekes módon minden nap közbejön valami, és későn ér haza, és még be sem vásárolt, ő pedig "itthon rohad" a gyerekekkel, és csak sorjázta a panaszokat, végképp elcsendesedtünk. A telefonálás után pedig az egyik gyereket kezdte osztani úgy, hogy Ábel megfordult a székén és leplezetlen kíváncsisággal szemlélte őket, majd visszafordult hozzám, és hangosan megkérdezte, mit mond a néni a kisfiúnak, a szomszéd asztalnál pedig a három gyerek csendben üldögélt, és látszott, hogy nem először tapasztalják meg az érzelmi kitörést. Arra gondoltam, talán tévesen, hogy az anyukának az segítene a legtöbbet, ha visszamenne dolgozni, és kiszabadulna abból a mókuskerékből, ami ezt kihozta belőle. Már nem is tudtam, kit sajnáljak jobban az ismeretlen család tagjai közül, egyre volt jó ez az egész: mi lehiggadtunk, és sokkal csendesebben ballagtunk vissza a kocsihoz.

2015. augusztus 27., csütörtök

Két világ ismét találkozott

Emlékszem, sok-sok éve, amikor bevezettettem az internetet a lakásba, és rá is kattantam az esti fórumozgatásokra/chatelésre, a barátnőm aggódott, hogy teljesen bezárkózom, és amíg én arctalan emberek sorait olvasom, akikhez nem köt valós kapcsolat, addig az igazi élet elmegy mellettem. Aztán ebből a mániából lett egy párom és egy családom, egy baráti köröm, sok-sok egyéni lazább és szorosabb kapcsolatom, amiknek a köre változik, bővül, néha szűkül. Van, akitől receptet kapok, mástól ceruzavásárlási tippet, programjavaslatokat cserélünk, együtt örülök velük egy újabb utazásnak és megérint, ha beteg a gyerekük. Ezek már nem csak virtuális érzések.
A virtuális és a valós világ ma ismét keresztezték egymást. Csomagot kaptunk Diustól, akivel soha életemben nem találkoztam még, ugyanakkor ismerni vélem, hiszen nap mint nap olvasom a gondolatait. Annyit viszont biztosan tudok, hogy három nagy fia van, akik után bőven volt otthon fehér ing és ünneplő fekete nadrág, és ő nem volt rest ezeket előkeresni, becsomagolni és postára adni. Köszönjük!

Exovis

Tegnap délután  utoljára lépett ki óvodásként ezen a kapun. Szipp.

2015. augusztus 26., szerda

Egy kedd reggel

Az időpontok egy része csak hozzávetőlegesen lett megállapítva, mert... ennek is megvan az oka:
6.58 A családfő közli, hogy akkor ő megy. Amikor kérdőn nézek rá, közli, hogy átugrik a szembe-iskolába befizetni a szeptemberi kajapénzt.
7.05 Felhív, hogy a hölgy még nem ért be, készüljünk az induláshoz, ő úgyis az aulában várakozik más szülőkkel együtt, és ha kiérünk a kapuhoz, kijön Ákosért. (Ábelt én viszem mostanában a bölcsibe.)
7.11 Tádámm, már ki is értünk a kapu elé, családfő sehol.
7.15 Ábel bekötve a kocsiba a helyére, Ákos a nyitott ajtó mellett állva pörgeti, hogy ne unatkozzunk, amikor Ábel közli, hogy pisilnie kell. Kikötöm, futás befele mindenkinek, Ákos megáll a ház ajtajában, én lerúgom a papucsomat és Ábellel a kezemben beszaladok a fürdőszobába.
7.20 Rendben visszaérünk a kocsihoz, Ábel ismét bekötve, és közben eszembe jut, hogy megnézem a mobilomon az időt, és akkor már készíthetnék egy fotót a blogba, hogy milyen közel van az iskola hozzánk. És akkor beugrik, hogy amikor a családfő felhívott, a mobilomat valahol a lakásban letettem és nem a táskámba csúsztattam vissza.
7.25 Elkezd esni az eső. Ákos is bemászik a kocsiba, én hozzásimulok a ház falához, hogy valamennyire védjen az eresz, és úgy döntök, hogy még egyszer nem szedem ki őket a kocsiból a mobilom kedvéért.
7.28 Megjelenik a családfő, elmondja, hogy mi tartott ennyi ideig, majd befut a telefonomért.
7.30 Elkezd csörögni a mobilom a táskámban... Mégis csak visszatettem. De legalább tudtunk mindketten röhögni.
7.31 Ákost kicsekkolom a kocsiból, odaragasztom a kapuhoz kívülről, én beülök, indítok, és a gázra teszem a lábam, hogy amikor megjelenik a családfő Ákos mellett, ki tudjak lőni.
8.02 Beérek a munkába. Jó időt futottam.

2015. augusztus 25., kedd

Munkahelyi kihívások

A tegnapi legfontosabb és legtöbb időt igénylő feladatom a munkában egy vállalható fotóval ellátott rövid bemutatkozás összeütése volt a munkahelyi hírlevélbe. Jó, nem, csináltam mást is, például bemutatkoztam az új kollégáimnak, miután kisimulva visszatértek a 4-5 hetes szabadságukról (és nálam már csak ők izgultak jobban), meg egy másik nagyobb horderejű feladat megvalósításában úgy lettek osztódtak le a tennivalók, hogy én a szakértő lettem (értsd: semmit nem kell csinálnom), de aztán elindult a mondatok kiizzadása és a képvadászat.
Ez utóbbival mindig gondban vagyok, mert nem szeretem, ha fotóznak, és ha készül rólam valami vállalható, az nyaralós-szabadidős szokott lenni, de normális, hivatalos kép hiányában a pályázatomba is (miután addig húztam-halasztottam, hogy készüljön rólam egy portréfotó) egy "napszemüveggel a hajamban távolba révedős" pillanatképet voltam kénytelen illeszteni. Még a volt munkahelyem honlapját is végigbogarásztam, hátha fent felejtette a jogutód a régi vezetői képeket, de most az egyszer hatékonyak voltak, és leradíroztak bennünket, távozókat az oldalról.
Aztán itthon mégis megtaláltuk a régi-cégeseket, köztük volt egy, ahol nem a céges logó előtt feszengek (bár igazából olyan, mintha nem is én lennék rajta), a családfő levágta róla a fejem, és el is küldtem aranytálcán a főnökömnek.
Ma már dolgoznom sem ártana valamit, hogy nyugodtan jöhessek el egy hét szabadságra.

2015. augusztus 24., hétfő

Osztatlanság és közösség

A szűkebb környezetünkben egyéb változások is várhatók. A szomszéd házak közül az egyiket már hónapok óta árulja a tulajdonosa, és a mostanában felvonult nézelődők sorát végignézve felbolydultan várjuk, végül ki lesz a befutó.  
Az udvarban legutóbb két éve volt tulajdonosváltás, ami nagyon jól sült el, olyan szomszédokat kaptunk, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolunk mind felnőttileg, mind gyerekileg. Húzósabb napokon a harmadik család egyszem gyerekével együtt öt gyerek visong és rohangál és biciklizik az udvaron, minden bizonnyal az árusított házrészben jelenleg lakó két albérlő srác legnagyobb örömére. A fiúk nem sok vizet zavarnak, mire ők felébrednek, a gyerekek lefutják a saját köreiket, és mire a gyerekeink már alszanak, a fiúk kezdenek (időnként elég hangosan) zenét hallgatni - bár számunkra ez még nem tudott annyira kellemetlen lenni, hogy szólnunk kelljen. Most az ő helyükre jönnek majd új lakók. Mi még az elején viszonylag higgadtan néztük a nézelődőket (bár amikor az egyik pár fia befutott a teraszunkra játszani, meglepődtünk), mert a telek végében álló házunk viszonylag távol van az eladni szándékozott háztól. Magunk sem tudjuk, minek örülnénk jobban: kisgyerekes családnak, növelve a zajszintet, vagy középkorúaknak, akiket talán a mi gyerekeink zavarnának nagyon, esetleg fiatal, gyerektelen szomszédnak, aki egyszer majd saját családot alapít. Ahogy halljuk, a legtöbb jelentkezőt az osztatlan közös tulajdonú telek ténye riasztja el, ahogy meglátják az udvart, rácsodálkoznak, hogy itt egy kommuna lakik ilyen szoros életközösségben lehet élni, és a jó részük rögtön azt kezdi firtatni, hogyan és hova lehetne kerítést húzni, amin belül privát életet élhetnének.
Én még élénken emlékszem arra az öt évvel ezelőtti napra, amikor az ingatlanos javaslatára először jöttünk ide körülnézni. Összesen négy házat néztünk meg előtte, az utolsót éppen ezelőtt, és ott annyira elegünk lett a jól fotózott és az adottságokat jobb színben feltüntető hirdetésekből, hogy majdnem nem jöttünk el, csak az tartott vissza, hogy nem akartuk az ingatlanost feleslegesen váratni. Azt láttuk, hogy árban mekkora a különbség az önálló udvaros és az osztatlan közös tulajdonú telkes (közös udvaros) házak között, és tudtuk, hogy csak az utóbbira van esélyünk. Így hát eljöttünk, beléptünk és megláttuk az udvart, majd a házat is megnéztük, és rögtön el is vesztünk. Annyira, hogy amikor hazaértünk, a családfő sürgetett, most rögtön tegyünk ajánlatot, nehogy elvigyék az orrunk elől. Öt hét múlva már költöztünk is.
Innentől olyan két évig dédelgettük a gondolatot, hogy felhúzzuk a kerítést és leválasztjuk a megosztási szerződés alapján hozzánk tartozó részt, ami aztán nem valósult meg, mert a gyerekeknek így nagyobb terük van a közös játékra. Addigra (a következő tavasszal) sövényt ültettünk a házunk végébe, ami olyan magasra nőtt már a következő nyárra, hogy nem lehetett mögé belátni, és amikor Ábel elkezdett járni, és egyszer megszökött a ház mögötti füves részről, egy alacsony kerítést is húztunk fel a sövény folytatásaként, így a privát életünk is teret kapott, és mégis maradt hely a gyerekeknek is.
A változások miatti higgadtságunk mindezekből fakadt, bár természetesen nagyon nem mindegy, hogy kik költöznek ide a szánkba. Amióta volt szerencsém kettővel is összetűzésbe röpke ismeretségbe kerülni, még inkább izgat engem is. Az első szimplán csak kellemetlen volt, a kapunál támadott meg, és mindenáron meg nem nevezett háttérinformációkat próbált tőlem szerezni. Először csak türelmesen hajtogattam, hogy sem az ingatlanos, sem az eladó nem én vagyok, így nem szeretnék semmit mondani, majd amikor azzal jött, hogy ilyen sok pénzt kiadnak és én nem vagyok hajlandó neki segíteni, finoman rácsuktam a kaput. Aztán két napja az ablakon kinézve megláttunk egy ronda és egy kevésbé ronda kutyát szaladgálni az udvaron, és nem tudtuk eldönteni, hogy vajon valakinek a vendégének a kutyái piszkítják-e éppen az udvarunkat vagy újabb nézelődőhöz van szerencsénk, majd amikor főzés közben azt hallottam, hogy a sövénnyel és kis kerítéssel elzárt udvaron játszó gyerekeinkre morognak a kutyák, rémülten futottam ki, mert azt hittem, hogy bejöttek a sövény alatt. Mondjuk - ahhoz képest, amit éreztem a hangok hallatán és Ákos ijedt arcát látva, akár büszke is lehetnék magamra - csak annyit mondtam a bemutatkozni akaró barbie-rózsaszínű körmű nőnek, hogy tartsa távol a kutyáit a gyerekeimtől, de minden bizonnyal elég csúnyán nézhettem, mert megkérdezte a többi szomszédtól, hogy vajon, ha ők költöznek ide, meg is mérgezném-e a kutyákat. Nos, nem, nem bántanám az állatokat, de azért remélem, hogy nem ők lesznek a befutók, és bárki is jön ide, nem bolygatja fel nagyon a kialakult közösségi életünket.

Visszaszámolunk

Ákos napok óta úgy ébred, hogy elmondja, hány nap van még az iskoláig. Örülök ám neki, mert láthatóan nem fél a változástól, sőt nagyon várja. Amellett, hogy még mindig hitetlenkedem, iskolába megy a gyerekünk, és sajnálkozom, hogy vége a gondtalan óvodás létnek, úgy érzem, hogy jó, ha ennyire várja, és vele együtt mi is izgatottak vagyunk miatta (mást úgysem tehetünk). A héten már csak három napot megy az óvodába, majd itthon leszünk, végignézzük, amiket vásároltunk, pótoljuk azt az egy-két apróságot, ami még hiányzik, elmegyek fodrászhoz, bepakolunk a táskájába. Hétfőn délután lesz a tanévnyitó, majd másnap reggel kezdődik, kezdőőőőődik. A gombóc is ott van már a torkomban tőle.
Az iskolai készülődés hevében - bevallom - mindig emlékeztetnem kell magam, hogy Ábel életében is nagy változások várhatók, elhagyja a bölcsődét és óvodás lesz. Most, hogy a bölcsi felújítása miatt másik helyre járnak, minden reggel én viszem, és vele is minden alkalommal végigvesszük a fontos dolgokat: még nem készült el a bölcsi, az ovi sem, a bácsik szerelik / a villamossíneket is szerelik, az utat is csinálják / és ő már nagyfiú, aki nemsokára ovis lesz, ahol Gizi és Anett néni várják őt. A bölcsődei nyárbúcsúztató minden augusztus utolsó péntekén szokott lenni, és olyankor ejtik meg a távozó bölcsisek búcsúztatását is. Idén is így harangozták be, így is készültünk rá, erre néhány napja kaptuk a hírt, hogy a bulit hétfőn délutánra tették át. Első felindulásomban azt válaszoltam, hogy akkor mi kihagyjuk, hiszen akkor van a tanévnyitó is (ahogy, gondolom, sok más iskolában is), de végül itthon arra jutottunk, hogy a két gyerekünk életének két fontos rendezvényére muszáj lesz kettéosztódnunk, még ha ez nekünk rosszul is esik, mert ahogy az iskolai tanév megnyitása, a bölcsődei lét lezárása is fontos számukra/számunkra. Nagyon szomorú vagyok, hogy nem élhetjük meg együtt négyesben mindkettőt, de ez van, és a jövőben biztosan lesz még más ilyen programütközés is az életünkben. Ábelt a nyárbúcsúztató napjáig akartuk vinni, így viszont talán pénteken már ő is itthon marad velünk.
A jövő héten hétfőn már a családfő is csatlakozik hozzánk, és egész héten szabadságon lesz. Ábel aznap délelőtt óvodai ismerkedésen vesz részt, hogy másnap már élesben menjen. Úgy gondolom (bár még nem egyeztünk meg), hogy szeptember 1-jén az iskolás jut nekem, az óvodás az apjuknak, mert a beszoktatást - talán - jobban viseli tőle, mint tőlem.
Mától az én leendő kollégáim jó része is visszatér a többhetes szabadságról, így munkába menet már a délelőtti személyes bemutatkozásra és arra kell koncentrálnom, hogy erőltetett tempóban megismerhessük egymást valamennyire (az egyikük évekig volt a beosztottam a régi munkahelyemen, bízom benne, hogy pozitívan nyilatkozik majd rólam a többieknek), felmérjük, milyen teendők adódnak a következő napokra, és úgy mehessek el a gyerekeim életében bekövetkező változásokhoz asszisztálni, hogy bent is rendben menjenek a dolgok. 
Sok-sok változás egy kis család életében, igyekszem is higgadtan és összeszedetten viselni.

2015. augusztus 23., vasárnap

Buborék és bringó

Hiába a tuti kis programok, mostanában valahogy mindegyik túl fárasztónak is bizonyul, és nem tudom, hogy öregszünk-e, azért van ez, vagy csak egyszerűen két zsezsegő gyerekkel más is így érezné, másrészt meg amúgy alapból itthonülős típusként kicsit sajnálom is, hogy nem tölthetek itthon egy teljes hétvégét nyugalomban. Mindegy is, talán, mi az oka, de ettől még nekiindulunk, mert azért jó is jönni-menni, főleg, hogy kezd ősziesbe fordulni az idő, és ilyenkor az ember még inkább menne, amíg lehet. Ja, és várom már az őszi színeket is, amikor gyengécske napsütésben kiélvezhetjük a napsugarak erejét. Akkor lehet, hogy mégsem vagyok itthonülős? Már hetekkel ezelőtt láttam, hogy a Margitszigeten Buborékfújó Nap lesz, a szervezők koradélutánra várják a fújkálni vágyó tömegeket. És miután tegnap Ábel eléggé elkeseredett, amiért az ebéd után neki aludnia kellett (bár ha elalszik, alszik is rendesen, és láthatóan még szüksége lenne rá), úgy döntöttünk, hogy nem erőltetjük az alvás-projektet.
Ebéd után összekaptuk magunkat, leparkoltunk a híd lábánál, besétáltunk a szigetre, fújtunk néhány buborékot, majd (rövid az emlékezetünk, pár éve már egy gyerekkel is alig vártuk, hogy visszaérjünk a rozoga járgánnyal) rászántuk magunkat egy bringóhintóra, ahol már két kapitány diktálta a tempót, aztán ettünk egy-egy jégkrémet (egyesek a ruhájukba kenték a jó részét), majd visszagyalogoltunk az autóhoz. Hát, kb. ennyi volt, és elég is volt. Én simán le tudnék dőlni egy kicsit akár aludni is. Én igen.






8 felnőtt és 9 gyerek Atomcityben

Ha jól számolom, így ezzel a társasággal (legalábbis a maggal, mert a létszám és az összetétel azért az évek során állandóan változik) kilencedik alkalommal találkoztunk. Tavaly volt először mindenkinek ottalvós, és az őrségi díszlet valami hihetetlen töltetet adott a vegyes összejövetelnek, annyira mély élményt hagyva bennünk, hogy Ákos még azóta is emlegeti. Idén Pakson jártunk, bár a városból én konkrétan semmit nem láttam, sőt végül a nálunk mozgékonyabb (és nagyobb, biztonságosabb gyerekekkel rendelkező) felnőttek sem mentek el arra a bizonyos sétára. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ilyenkor nem tudok betelni a társaság sokszínűségével, jó néha kicsit távolabb megállni (hátha a gyerekzsivaj is elviselhetőbb lesz úgy), csak figyelni őket, és közben hálát adni az internetnek, hogy nem csak az életem párját, hanem egy ilyen társaságot is nyertem a révén. Csak megérte alvás helyett fél éjszakákat fórumozgatni és blogolgatni akkortájt! Igaz, hogy egymás blogjainak követése miatt amúgy is szinte mindent tudunk egymásról, a valós kapcsolatokat mindenképpen erősítik az ilyen várva várt találkák, ahogy élőben azért fel lehet tenni a tisztázó kérdéseket is, amikre a válaszok a rejtélyes sorokból nem mindig olvashatók ki.
Külön szerencse volt, hogy az út oda is, vissza is mindösszesen egy dinós-mamutos-időnyit tartott, induláskor elindítottuk a Jégkorszak harmadik részét, és amikor felcsendült a végét jelző zene, be is gördültünk a városba, így az út viszonylag csendben telt el. Aztán Ábel a megcélzott helyi vendéglő előtt - ahova velünk egyidőben gurult be a háromunokás szupernagyi a kocsijával - rögtön a hátizsákjával együtt szállt ki, és ott a parkolóban ki is pakolta a tartalmát, majd amikor kiderült, hogy a többiek jó része már a szállásnál vár bennünket, ismét a kocsikba pattantunk még kb. kétpercnyi útra:
Ha már beszuszakoltunk először négy, majd még két autót a panzió udvarára, gyalog vágtunk neki az útnak. Volt némi kavar, mert a társaság egy része hamarabb indult el, és bár Lazac visszakiabált a kapuból, hogy Ákost magukkal vitték, amikor elkezdtük Ábelt keresni, még az utcára kifutva láthattam a sárga pólóját megvillanni, ahogy ő is a siserehadban gyalogol, és újra ki kellett szaladnom, amikor rájöttünk, hogy a csapat legifjabb - hathónapos - tagja sem hever a játszószőnyegén, és ki is szúrtuk őkelmét az öt gyereket terelgető másik felnőtt kezében. Így nekem az útra - a változatosság kedvéért - egy kislány jutott:
Amikor a Bisztró nevű kockásabroszos kultúrhelyen utolértük őket, némi kaján örömmel fedeztem fel a megszállt vendéglátóhelyiség két alkalmazottjának rémült tekintetét, de aztán úrrá lettek a helyzeten, és mindenkinek akadt enni- és innivalója is (már aki kopasz kenyéren kívül mást is evett volna). Csülök, pacal, babgulyás, hal és hallé - ez az én helyem, és onnantól kezdve, hogy megkaptam a csülökadagomat, már csak fél szemmel láttam, ahogy a gyerekek alig pár percig foglalják el helyeiket (konkrétan volt olyan, aki három helyen is ült), egyébként meg folyamatos mozgásukkal folyamatos figyelni valót szolgáltatnak minden felnőttnek a helyiségben. A nyitott ajtóknál valamilyen láthatatlan védőberendezés húzódhatott, mert egyikük sem lépett ki rajta addig, amíg én nem mentem ki, de onnantól már kint nyüzsögtek, járkáltak, mászkáltak és másztak - amíg be nem kiáltottam az ajtón, hogy még legalább egy plusz felnőttre lenne szükség, de addigra a tiszteletbeli nagymama már sprintelt is.
A szállásra visszafelé menet egy alagúton keresztül le tudtunk menni a Duna-partra is, bár ott meg - a gyereksereget megpillantva - ijedt és párásodó szemű horgászokat találtunk, de az aprónép - az alagutas sikítóversenytől eltekintve, amit a szupernagyi kezdeményezett - viszonylag csendesen viselkedett, és alig-alig kóboroltak el a felnőttek lábaitól:
Az időjárás kegyes volt velünk, kisütött a nap, így indulhatott a találkozó gyerek-fénypontja: a közös rohangálás játék. A két nagyfiú rákattant a tabletre, a lánysereg tagjai inkább rohangáltak, Ábel pedig (duplán hátrányos helyzetű) kicsiként és fiúként ide-odacsapódott. A szokásos batyusbál-jellegnek köszönhetően vacsoraidő közeledtével senki nem érzett éhséget, de mire elkészült a lecsó (ami ismét sokkal finomabb volt, mint amit én szoktam itthon főzni), senkit nem kellett különösebben rábeszélni az asztalhoz ülésre:
Vacsora közben Ábel nemes egyszerűséggel elkezdte Dédimamának szólítani a vacsorát prezentáló szupernagyit, Ákos pedig - miután végigkérdezte, milyen nevei vannak, és megállapította, hogy még vannak fogai - kiegyezett egy Juditban. Még egy-két találka, és már látom, hogy nyaranta a tiszteletbeli mamához is mennek nyaralni.
Estére ki-ki megvívta a saját harcát, és mire a kilencből hét gyerek az ágyában kötött ki (kettő még tartotta a frontot), végre a felnőttek is beszélgethettek kicsit, bár az ásítozás egyre gyakoribbá vált, mindenki elvonult a saját szobájába. A szerencsésebbek kipróbálhatták a rádiós zuhanykabin előnyeit is, mi az alvó fiaink mellett már csak röptében, csendben mertünk lezuhanyozni. Másnap reggel szakadó eső fogadott, és az első kávét még egy ilyen nap után is már háromnegyed ötkor lefőztem, de némi olvasás után sorra érkeztek a gyűrött arcú beszélgetőpartnerek is, majd 10-kor, a szállást elhagyva mindenki szétspriccelt az ország minden tájára.
Már várom, hogy jövőre hol találkozzunk.

Update: újraszámoltam, és rájöttem, hogy hét helyett kilenc volt a gyereklétszám.
Update2: Óh, igen, és idén nem maradt itthon a túrótorta (nagyon koncentráltunk, hogy ne adjunk okot további viccelgetésre az egyesek szerint soha el nem készülő sütik okán), helyette viszont a lecsóba vállalt virsli igen. Ja, és a gyerekeknek szánt buborékfújók (amit a második napra szántunk, de a szakadó eső felülírta a kinti gyerekjáték-tervet, meg hazajöttek.  

2015. augusztus 20., csütörtök

Esős augusztushúsz

Most hogy lehűlt a levegő és szembesültem az ősz közeledtével, rám jött a pakolhatnék és a ruhaállomány-felmérése után beiktattam a lábbelik számbavételét is. Mondjuk megtanulhattam volna, hogy mindezt jobb a családfő távollétében végezni, és őt csak az örvendetes végeredményről tájékoztatni (mármint őt az érdekli ilyenkor, hogy mit nem kell venni). Most viszont itt sertepertél körülöttem, így szemtanúja volt, hogy hány őszi vékonyabb és vastagabb dzsekit, tornacipőt és vastagabb cipőt leltem fel a szekrényekben (köztük vadonatújat, mert Ákos lábára anno a magas rüsztje miatt nem ment rá). Juci is szabadnapot kapott, reggel óta a ketrecén kívül mocorog, természetesen mindig láb alatt van, ahogy a fiúk is. Egyébként is amolyan esősnaposan viselkednek, na nem a bágyadt fajtát űzik, hanem a pörgőset. Csak néha csendesülnek el:

2015. augusztus 19., szerda

Hogyan ne vásároljak legközelebb

Mostanában komolyan elgondolkodtam párszor azon, hogy a példásan józan és megfontolt énem valahol az évek során eltűnt belőlem (pedig Cs. barátnőm régen mindig Tökéletes Teidének hívott emiatt). Pedig én aztán megfontolom, meggondolom és megvitatom magammal és a családfővel a lépéseket, igyekszem ütemezni a teendőket és lehető legjobban kivitelezni, aztán jön valami (egy agylöket, vagy hidegfront, vagy bármi más), és a szépen megtervezett világom megborul.
Már korábban beszéltünk róla, hogy 1. amennyiben végre megkapjuk a munkahelyemről a beiskolázási utalványt, elballagunk az iskolatáskát is megvenni, 2. kinéztük, hogy milyen márkát szeretnénk, nagyjából a fazont is, 3. azt is megbeszéltük, hogy mindezt mindenki elméje épségének megőrzése érdekében inkább kisebb létszámban kellene megoldanunk, 4. és nem baj, hogy az egyebeket már megvettük és az utalványból még marad, mert év végéig ruhanemükre is fel lehet használni.
Ezek után valahogy mégis négyesben mentünk el vásárolni, ahol (valami szerencsés véletlen folytán) még az olcsóbb táskát is választotta a célszemély (dörzsöltük is a tenyerünket), aztán vele még be is ugrottunk egy ruházati üzletbe, ahol nem kérdeztem meg előre, hogy elfogadják-e az utalványt, és még a kettőt fizet, hármat kap akcióból is kimaradtunk, mert a hosszasan kiválasztott (annyira nem is szükséges) három darabból csak kettő tartozott bele. Ezek után a nagyobbik fiammal a családfő és a kisebbik fiam keresésére indultunk, és ahogy megláttam a családfőnek a fejét, rögtön úgy döntöttem, hogy erről a kalandról részleteiben majd egyszer később ha igazán érzem az irántam táplált mindent elsöprő szeretetét számolok be. Helyette elvittem a kisebbiket a mellékhelyiségbe átöltözni, mert kiderült, hogy egy sok látnivalót nyújtó plázában azért mégsem bombabiztos a szobatisztasága (még jó, hogy újabban ismét rászoktunk a váltóruhák cipelésére), utána pedig lefoglalt bennünket a gyors vacsora. Természetesen a családfő - érdeklődő és nyitott férfi lévén - itthon megszemlélte a vásárolt darabokat, így muszáj volt a családi kassza megcsapolásáról színt vallanom. Viszont így még mindig bőven van az utalványból... :-)

2015. augusztus 17., hétfő

Hétvége-soroló

  • két örökmozgó fiú helyett négynek az életben tartása lekötése, 
  • a nagy-nagy meleg ellenére is vonzóbbnak tűnő tetőtéri szobákban többszöri és hosszas szaunázás tartózkodás, és
  • sok kinti porkeverés rohangálás,  illetve medencézés,
  • mindkettőből következően már a nap közepére csatakos hajak, és nagyon koszos kezek-lábak, 
  • több fenyítés, néha csak egy, néha kettő gyereknek is párhuzamosan (főleg a nagyok felé, de most nem Ákos nyert),
  • esti közös mesenézés utáni hosszas ágyba terelgetés, 
  • a mieinknél is korábban ébredő (de csendben lévő vagy csendben tartott) vendéggyerekek,
  • a sütőnek melegszendvics készítése közbeni* majdnem-kigyulladása**),
  • idén talán harmadik medvepark-látogatás, miközben négyen négyfelé igyekeztünk figyelni.
Vasárnap este itthon senkit nem kellett ringatni.

*Ábel ezt az időpontot választotta arra, hogy a dohányzóasztal mellett fekve magára rántson egy keménykötésű könyvet, ami a sarkával éppen a szeme alá esett
**amikor aztán kiderült, ki hogyan reagál ilyen helyzetben (én a közelben tartózkodó Ábelt kaptam fel, a vendég apuka egy törölközőt, a családfő pedig megszüntette a tűz forrását, majd A FÜST MIATT KIMENEKÍTETTE A HÖRCSÖGÖT***)
*** értem én, hiszen a főnöke kislányának kedvencéről van szó...

2015. augusztus 13., csütörtök

Gyerekszáj CXXXIV.

Ákos büntetést kapott az apjától, nagyon is megérett rá a helyzet (bár én szokás szerint sajnáltam érte). Később a fürdőkádban egy nagyon együttműködő Ákost találok:
- Hallom, büntetést kaptál.
- Igen. De most igyekszem jóvátenni.

Elkezdődött

Már most jaj a pénztárcánknak.

Rágcsálóbuli

A héten egyébként szállóvendégünk van. Fagyi szerencsére csendes, kis helyet foglal és nem túl macerás:
Mindenki vérmérsékletének megfelelően fogadta: Ákos a távolból szemlélte, majd átment Jucihoz, nehogy féltékeny legyen, Ábel pedig a tiltás ellenére bedugta az ujját, amit aztán a hörcsög meg is harapott.

2015. augusztus 12., szerda

Humán-gps

Ismét olyan helyre megyek ma reggel tárgyalni, ahol nem vagyok annyira ismerős (ráadásul a téma is ismeretlen terep, így a bizonytalanságom még inkább nő). Megnéztem elsőre az útvonaltervezőt, de nem tetszett, ahogy vezetni akar. Másnap adtam neki egy újabb esélyt, akkor már számomra is logikusabbnak tűnő verziót vázolt. De én azért a térképet nézve a végén némileg megvariáltam, és fejben próbáltam memorizálni, mikor merre menjek. A biztonság kedvéért azért megkérdeztem az itthoni GPS-emet, hogy jól gondolom-e. Kezdtem az elején:
- Amikor a hídon átmegyek, a legbelső sávba kell állnom a két balra kanyarodó közül, mert utána a szélső megszűnik?
- Aha, Kaposvárnál biztosan megszűnik a külső is, így igen, érdemes már a hídon beállnod a belsőbe.

Mivel ő ismeri a környéket, úgy gondolja, hogy a végcélnál sem jól gondolom, mert ott, amit én kinéztem, esélyem nincs parkolni.
- Hát, akkor megyek még egy kört. Csak lesz valahol egy parkoló. Egy órám van odaérni. Szerinted nem tudok megállni sehol?
Ő csak ingatja a fejét.

És természetesen neki van egy másik útvonal-javaslata, közben természetesen olyan kifejezéseket használ, amiket én egy ilyen szituációban nem igazán szeretek (de legalább nem focipályákhoz viszonyítva próbál eligazítani):
- ...és ha már úgyis beálltál a belső sávba már a hídon, ahogy lejössz róla, az első, vagy nem, a második lámpánál balra kanyarodsz, ütközésig mész, majd jobbra, utána a következő utcán, ja, nem, a második utcán jobbra, és ott még szokott lenni üres parkoló...

A végén elővesz egy papírt is, felvázolja, odaírja az utcák nevét is, amiket én persze nem fogok megjegyezni, de ha mégis, ebben a szituációban úgysem lesz lehetőségem az utcatáblákat böngészni. Majd éppen a lényeg, a végcél már nem fér a papírra, így azt csak elképzelni tudom.

Jön a következő téma, ha ott időben végzek, be kellene ugranom a madaras tesco-ba, de az onnan nagyon kiesik. Mármint az, amit én ismerek, de gyorsan kiderül, hogy sokkal közelebb is van egy, amit másik irányból már sokszor láttam, de ebből a szögből minden másnak tűnik. Mármint nekem. Újra előveszi a papírt, és természetesen ez a végcél sem fér már rá, így végképp csak az emlékezetemre hagyatkozhatok.

Mindegy, abban maradunk, hogy a telefonját reggel és utána is tartsa a keze ügyében.

2015. augusztus 11., kedd

Hát ez nehéz ügy

Megvan az a kép, hogy a lógós gatyájú gyereket a hónaljánál fogva, magamtól távol tartva rohanok a fürdőszobába, és mire odaérünk, elhagytuk a tartalmát? Szerencsére nem a szőnyegen landolt, de a nyúl biztos nem értette, mi az az égi áldás, ami hirtelen a ketrece mellett lepottyant. És ez tegnap este már a második eset volt.
Volt időszak tavasszal és a nyár legelején, amikor azt hittem, hogy soha nem jön el az az időszak, mikor szól, ha wc-re kell mennie, és amikor már minden ekörül forgott, és ha csak megemlítettük a dolgot, már visítva szaladt el, így fel is adtuk egy időre a próbálkozást. Aztán mostanra mégiscsak megtört a jég, szól és fut is oda, ahova kell, és végre ez simán, mondhatni stabilan megy. Mármint ez a része, a másik még mindig nem. Az a baj, hogy hiába figyelünk, sunyi a lelkem, és elvonul, és utána meg lapít, és tagad, és még ő van felháborodva, ha ki kell mosni a sz@... cuccból. A hétvégén felmerült bennünk, hogy talán a wc-re üléssel van a gond, már azt is felajánlottuk, hogy kap pelenkát, csak szóljon. Erre egy teljes napig nem történt semmi, a bölcsődéből délután úgy kaptam ki, hogy szorulása lehet, és már azon aggódtam, hogy lelkileg megviseli a hadjáratunk. Aztán éppen az óvodai szülői értekezleten ültem, és reménykedve hallgattam, hogy más leendő kiscsoportosnál is vannak pelenkátlansági gondok, amikor jött otthonról az sms, hogy ne aggódjak, mégsem volt szorulása. Majd, amikor hazaértem, én is megtapasztalhattam még egyszer, és akkor hagytuk el az ominózus csomagot is. Az ovis nagyfiús szöveg hatástalannak bizonyult, az sem hatja meg, hogy mi ezért szomorúak vagyunk, ahogy minden más lelkére beszélés sem érdekli különösebben. Így most  olyanra vetemedtem, amit a szakirodalom nem javasol: beígértem egy legós tartálykocsit, ha időben szól. További tippek esetleg még?

2015. augusztus 9., vasárnap

Így megy ez nálunk

Remélem, hogy a Fogtündér nem jelent be óvást, ha egy gyerek pár hét alatt immáron harmadjára rúgja/üti magát szájba. Mindenesetre kérjük, ma éjjel kanyarodjon erre!

A gyerekeink nagyon is figyelmesek

Már hónapok óta érezzük, hogy beléptünk a háromévesek ebéd utáni alvása elleni sztrájkjának időszakába. Nem igazán akar aludni (egyébként nem is látszik túl álmosnak), és bár balhé nélkül felmegy, néha csendben fekszik, és amikor azt hinnénk, hogy "ah, sikerült, alszik", elkezd énekelgetni, vagy az alvós állatokkal bábozni. Ha az apja ott marad vele kicsit, akkor a buksija simogatásának köszönhetően csak sikerül neki elszenderednie. Velem nem ennyire együttműködő, pörög, mint a nyavalya, a közösen töltött hetünkben konkrétan egyszer sem aludt délután. Egyébként meg, ha elalszik, lenyom ilyenkor 2, vagy akár 3 órát is. Néha kis bűntudattal úgy érzem, hogy igazából nekünk van erre a csendre szükségünk, de nem igaz, mert a szakirodalom is azt írja, hogy ennyi idősen még kell ennyi alvás napjában (mármint az éjszakaival összesen). Így, ha tehetjük, mégis csak rávesszük minden hétvégi napon (a bölcsődében is alszik). A másik, amiben nem engedünk, az esti lefekvés ideje. Persze így nyáron vannak kilengések, de a sima napokon Ábel 8-fél 9 körül mindig ágyba kerül, Ákos pedig 9 körül. Viszont, mivel csak nyár van, meg egyébként is nagyfiúk már (már amelyikük), mostanában megengedtünk magunknak egy-két olyat, amit nem nagyon szoktunk. Például a nyaralás alatt kétszer néztünk közösen naplementét, és egyszer voltunk este nyolctól cirkuszban. Tegnap pedig este 9-től volt némileg spontán programunk.
Napokkal ezelőtt megemlítettem itthon, hogy egyszer megnézhetnénk a margitszigeti zenélős szökőkutas műsort, aztán tegnap este 8-kor, amikor már megfürödve, pizsamában voltak bent a fiúk, a családfő is megemlítette, hogy ő mára tervezte, de napközben elment a kedve tőle. Én kaptam rajta, összeszedtük magunkat, és 20 perc múlva már úton is voltunk. Menetközben úgy ámultunk a tömegen, mint a vidéki emberek, ha beszabadulnak a nyüzsgő fővárosba. Élet volt mindenhol, és - meglepő módon - a bulizni induló fiatalok mellett sok-sok kisgyerekes család sétált, bandukolt mindenfelé. A látványosság nagyon bejött nekik, így mégis csak megérte ezért bemenni.
Haza 11 után érkeztünk, Ákos elaludt a kocsiban, Ábel pedig - akárhányszor hátranéztem - mindig megjegyezte útközben, hogy ő nem alszik, csak nézelődik. Végül ők 11 körül már aludtak, mi meg éjfélkor (meg nem tudnám mondani, mikor voltam ébren ilyen sokáig). Ezek után számítottunk egy késői kelésre tőlük, de ők annyira nem voltak együttműködőek. Ábel konkrétan fél 6-kor ébresztett bennünket, Ákos pedig fél órán belül lejött.
Így hát, köszönjük, gyerekek, így vasárnap reggel 6 óra magasságában el is kezdhettük a mára tervezett ágyneműmosást.

Update: Az érzés, ahogy vasárnap 6.34-kor egy üvegrepesztő hangú gyereket próbálok az udvaron csendben tartani, és a medencézésről lebeszélni, megfizethetetlen.

2015. augusztus 8., szombat

Egy (majdnem) sima péntek délután

Azt hiszed, hogy felkészült vagy, aztán a csapás meglepetés onnan jön, ahonnan nem számítottál rá. Már nagyon vártam ezt a pénteket, mert olyan péntek lett volna, ami kb. havonta egyszer adatik meg. A délelőtt folyamán még örültem, hogy korán végzek a munkában, ami után nem kell vásárolni, nem megyek fodrászhoz, vagy egyéb ügyet intézni, csak simán haza a csendbe és nyugalomba, ami kb. két órán keresztül még tart. Ehhez képest munkaidő vége előtt 10 perccel szólt a családfő, hogy ő most indult vidékre dolgozni, így a fiúk rám maradnak. A bölcsődei akadályt még simán vettem, mivel oda most én hordom Ábelt, de az óvodánál gondban voltam, mert elfelejtettem a kódot is, ráadásul nem ismerem az óvodájuk felújítása miatt ideiglenesen máshol elhelyezett Katica csoport helyét. Így, amíg egy ismerős apuka beengedett a kapun, és még abban is segített, hogy a hátsó ajtón tudunk bemenni (mintha tudtam volna, hogy az is van), Ábeltől próbáltam megtudni, hogy hol találjuk meg Ákost. Hát, arra várhattam! Kézen fogva bolyongtunk a folyosón, kérdezgettem Ábelt, hogy vajon hol szokott Ákos lenni, amikor apával érte jönnek, de sehol nem találtunk senki ismerőst. Aztán kiderült, hogy hátul az udvaron játszanak.
Ákos diólétől megszínezett kezekkel, minősíthetetlenül koszos ruhában és egy lila hólyaggal a száján futott elénk az udvaron. A kérdéseimet szépen sorjában feltettem, a válaszokat tőle és egy másik gyerektől meg is kaptam: "nem, a dióból nem ettek, az ott a gumón nem harapásnyom", "a ruhája is a diótól lett koszos", és "a hólyagot a kisház lefejelése közben szerezte, amikor ráharapott az ajkaira". Az óvónéni, aki az utóbbi évben már a másik csoportot boldogítja, eközben üdvözült mosollyal álldogált mellettünk, és volt egy olyan érzésem, azt sem tudja, hol van fel sem tűnik neki, hogy ő is beszállhatna a beszélgetésbe, mégis csak ő az, aki ott volt velük aznap.
A kocsihoz menet megleptem őket egy-egy jégkrémmel (amit aztán az egyikük nem evett meg teljesen, a másikuk meg leejtett - az útba eső kisboltban sajnos nem volt túl nagy választék), és miközben a kasszánál fizettem, a fiúk a nyelvüket nyújtogatták hangosan röhögcséltek a ventilátor előtt. A boltos néni kicsit aggodalmaskodott, és a poénomat sem értékelte, hogy ha elkapja a nyelvüket a forgó alkatrész, legalább csend lesz. (Meg kellene már tanulnom, hogy ismeretlenek előtt nem engedek el ilyen hülye poénokat, mert furcsán néznek rám.)

Gondoltuk, vacsorára kipróbáljuk a közeli kifőzdéből átalakult burgerezőt, aztán háromnegyed hatkor szembesültünk vele, hogy hatkor zárnak. (Ellenben, mint megtudtuk, reggel fél nyolckor nyitnak. Fontos információ, ha valaki reggelire enne vacsorát.) Így hát jött a B terv, a Meki. És rögtön egy merész húzással - mivel a szobatisztaság útjára immáron talán harmadik alkalommal lépett Ábel a bölcsődében továbbra is baleset nélkül tölti a napjait, és mostanában itthon sem olyan vészes a helyzet - pelenka nélküli programnak neveztük ki a kimozdulást. Egy váltóruhát azért bedugtam a táskámba (felmosót azért nem, bízva benne, hogy nem lesz rá szükség), és tessék, csak bízni kell benne, simán megúsztuk a dolgot. Mondjuk amikor a gyorsétteremben - éppen akkor, amikor az apjuk kiment telefonálni - a szokásos hangerővel elordította magát közölte, hogy pisilni kell, másikgyereketéstáskát hátrahagyva rohantam vele a wc-be, ahol megküzdöttünk a túl magas csésze elérése érdekében, és miután ráállítottam a saját lábaimra, mégsem történt semmi.
Talán még a wc-s ámokfutás előtt történt, hogy kajálás közben Ákosnak a kezében maradt az egyik foga. Természetesen nem az ominózus hetekkel ezelőtti, saját magát térddel szájba rúgása óta elöl fityegő darab esett ki, hanem az, amire vélhetően napközben a faházat lefejelős akciójával rásegített. Így, ha a szomszéd asztalnál csendben eszegető nagymama és kisunokája még nem eléggé botránkozott meg rajtunk, végignézhették, ahogy egy véres fogacskát még gondosan be is csomagolunk egy szalvétába. (Elraktuk a fogtündérnek, aki szerencsére éppen aznap tankolt fel egy boltban.) Addigra már többször láttam a nagymamán, hogy hálát ad a sorsnak az egy szem csendes kisunokájáért. Tisztában vagyok vele, hogy néha úgy nézünk ki, mint azok a hangos/neveletlen gyerekekkel érkező/sokszor zavaró családok, akiket korábban messziről hol ilyen, hol olyan érzésekkel figyeltem meg. Olyan ez, mint a hisztis gyerekeket látni: amíg neked nincs legalább egy ilyened otthon, nehezen tudod elhinni, hogy néha nem lehet ellene tenni. Vagy igen, de nem akkor és ott, hanem következetes, hosszú munkával. A kaja után azért megkönnyebbülten hagytuk el a helyet, és innentől már csak a szokásos esti rutinon kellett átesnünk.

2015. augusztus 5., szerda

A nyári munkákról

Mivel több mint egy évtizedig dolgoztam egy olyan cégnél, ahol őszre és az év elejére csúcsosodott ki a munka (mármint a szak- és tankönyveknek akkora kellett megjelenniük), nem igazán volt részem láblógatós nyárban és karácsonyban. Aztán a munkahelyváltás apropójából (amikor még azt hittem, hogy hej, de jó kis nyugis munkám lesz itt nekem, és azt is hittem, hogy ezzel a munkaformával baromi sok szabadság is jár) laza hétköznapokat és még lazább nyarat álmodtam magamnak, és olyanokon agyaltam, vajon mit csinálok én majd minden áldott nap reggeltől délutánig, és vajon mivel kötöm le magam a nyári melegben, amikor nem lesz túl sok munkám, és még a fű sem nő.

Ehhez képest először az új csúcsvezetőnek köszönhetően, hogy ki legyen töltve a munkaidőm (és még sajnos igazat is kell adnom a vélekedésnek, hogy enélkül lötyögtem volna), kaptam plusz feladatokat. Innentől nem igazán unatkoztam bent, de úgy általában munkaidő végével nyugodt lelkiismerettel állhattam fel. Aztán, amikor már közeledett a nyár, olyanokat tervezgettem, hogy majd viszek be egy jó könyvet, amit a pad asztal alatt olvashatok, vagy végre megejtem a másfél éve elmaradt fotóválogatást egy nyárvégi akciós képelőhívás reményében, sőt a régi blogom lementegetését is folytathatom, de természetesen ez nem így alakult.
Ott kezdődött, hogy a nyári hivatali ügyeleti rendet készítő kolléga nem tudta, hogy lesz egy hatnapos hét is, és én - vajon mekkora az esélye, hogy amikor nyár elején mindenkinek be kell vállalnia egy (esetleg két) hetet ügyeletre - éppen erre a hétre böktem rá, így szombaton biztosan bent leszek. Azért választottam ezt az időszakot, mert a főnököm volt beosztva ügyeletes vezetőnek - gondoltam, csak vele dolgozom már jó fél éve, ismerem a nünükéit -, aki erre azóta már nem a főnököm, és helyileg már nem is itt van, így távkapcsolatban élünk jelenleg. Természetesen az összes iktatni képes kolléga most van szabadságon, így azt is meg kellett tanulnom, ami nem nagy ördöngösség, viszont a vele járó ismeret (miszerint milyen témában kinek kell továbbítani a beérkezett iratokat) már igen. Természetesen minden, fél évnél régebbi dolgozó, aki némi tapasztalattal már rendelkezik e téren, szintén szabadságon van. Időközben elnyertem a megpályázott tisztséget, és a vártnál hamarabb át kellett vennem a feladatokat ott is, amit nem könnyít meg, hogy egyrészt a területen dolgozó összes kolléga négy-, illetve öthetes (!) szabadságon van jelenleg (ezt nem is értem, hogyan engedhették el egyszerre mindet, de - ők még nem tudják - jövőre ilyen biztosan nem lesz), így sem a feladatok átvételét, sem az aktuális teendőket nem tudom senkivel egyeztetni, és mindehhez még hozzájárul egy erőltetett menetű szervezetátalakítás, minden velejáróval (pl. új szabályzatok kidolgozásával), amihez szintén nem ártana a múlt ismerete, és abba már belegondolni sem merek, hogy az érdeklődők telefonhívásait senki nem fogadja. Nem, nem mondok igazat; a terület jelenlegi helyettes vezetője a múlt hét közepén még dolgozott, volt is szerencsénk egyszer személyesen találkozni, és - mivel ő is pályázott a pozícióra - kellőképpen sértett és ellenséges hangulatú, gyakori "nem tudom"-válaszoktól hemzsegő röpke ismerkedést folytattunk, amit eleve azzal indított délután egy óra magasságában, hogy nem sokáig ér rá, mert másnaptól szabadságon van, és minél hamarabb menne már haza (gondolom, a szabadságra hangolódni). Egyébként az új főnököm is szabadságon van, most őt is helyettesítem, és hagyott is rám előkészítetlen, és zavaros feladatot, amivel szintén csak röpködök emberről emberre, hátha némi információmorzsát felcsipkedhetek.

Mondta is a családfő, hogy olyan fáradtnak, mint a múlt héten egy-egy este, rég' nem látott. Belegondolva ebbe, tényleg nem. Lassan egy éve annak, hogy kiderült, megszűnik a cégünk, és már előtte is lehetett tudni, hogy nagy változások várhatóak, így a nyár folyamán sem nagyon vágtunk bele új feladatokba, az akkori nagy projektem is lecsengőben volt - így agyilag nem annyira dolgoztattak meg (érzelmileg annyival inkább a bizonytalan jövőnk feletti aggodalom miatt). Nos, az első nyaramat itt nem teljesen így képzeltem el, de - csak halkan, magamnak merem bevallani, hogy - az egész napos henyélést valószínűleg nehezebben viseltem volna. Így legalább gyorsabban telnek a napok. Vagymi.

2015. augusztus 4., kedd

Az egygyerekesség és a tágabbcsaládosság

Közhely, de mégis valahogy rohannak a napok. Az egygyerekes hetünk annyiban könnyebb volt, hogy nem volt vita, és kakaskodás, és egymás hergelése, és közös csintalankodás, volt viszont egy mosolygombócunk, aki rácuppant a Jégkorszak-mesékre, és vele együtt végre én is az elejétől a végéig megnéztem az első három részt. Egyébként meg - bár most még jó idő van, és sokáig világosság - valahogy rövidek a napok, egyszer mentünk el hármasban fagyizni-sütizni (ahol az, aki fagyit kért, végül az én sütimet falta fel), alig fér bele valami más is, mint munka és háztartás és esti rutin. Aztán olyan szerencsésen alakult, hogy nem csak én, a családfő is kapott (némi reggeli rohanás fejében) szabadságot péntekre, így egy reggeli röpke felváltva dolgozás után elindulhattunk hármasban mamáékhoz.
Azt már a hét elején megállapítottuk, hogy Ákosban valahol mélyen fellelhető anyja falusi vénája is, olyan szépen beilleszkedett a háziállatos, kertművelős életmódba. Szombaton reggel kicsit le is izzasztott, mert hiába kiabáltam neki, hogy elkészült a reggeli, sem kint, sem bent nem találtam. Már a családfő is csatlakozott a kereső akcióhoz, érezhette a hangomon az izgalmat, aztán rátaláltunk a kert mélyén, ahogy segít gazt szedni a csirkéknek:
Aztán szombaton beugrottunk az egyik unokatestvéremékhez, ahol félig-meddig spontán módon szerveződött kerti partyn vettünk részt. Furcsa volt együtt látni az unokatestvérek gyerekeit a sajátunkkal, régen volt ilyen szélesebb családi összejövetel. Eszembe is jutott nagynéni, apu, és mindenki, aki nem lehet már ott.
Az már biztos, hogy a "ki lesz koszosabb egy udvari játék során"-versenyen mindkét gyerekünk dobogós helyet ért el, én pedig szokás szerint leégtem:
Nem is emlékszem pontosan, hogy mama a közös hétvégének melyik pontján mondta ki először (talán akkor, amikor dr. Ábel megvizsgálta a kutyájukat tetőtől talpig, belenézve a szájába és a fülébe is), talán nem is baj, hogy Ábelt idén még nem engedtük hozzá nyaralni, mert lehet, hogy mostanra már belerokkant volna az egyhetes nonstop nagymamaságba. 
Hazafelé minden ment simán, mindenkit lekötött a saját meséje. És amióta kitaláltam, hogy ülésem háttámlájára felerősített dvd-lejátszón hogyan tudok selfie-üzemmódba kapcsolt mobil segítségével mesét váltani, már balettoznom sem kell az autópálya kellős közepén.
Visszatérésünk a dolgos hétköznapokba viszonylag simán ment, bár Ábel még mindig csak addig csacsog, amíg be nem lépünk az idegen bölcsőde területére, Ákos viszont élvezi az idegen óvoda által nyújtott többletlehetőségeket.