2015. szeptember 30., szerda

Középpontban az egészségi állapotom

Mivel nélkülem megáll az élet (igazából nem, de szeretem azt hinni), tegnap reggel is bevonszoltam magam dolgozni, és fél 9-kor már egy megbeszélésen ültem. Mivel van ez a fojtós, rohamokban jelentkező köhögésem, ami főleg zárt térben jön elő, és meglehetősen ciki így két órát ott eltölteni, felszerelkeztem cukorkával, zsepivel és egy pohár vízzel. Igyekeztem az asztal végére ülni (és mondtam is, hogy van valami vírusom, amitől az egyik kolléganő önkéntelenül lépett egyet hátra, viszont egy új kolléga "négy gyerekem van, mindent tudok, amit ezen a téren tudni kell"-felkiáltással csak odajött bemutatkozni hozzám), ehhez képest az informatikus fiúk úgy körbe kaptak, hogy csak az arcukba tudtam krahácsolni. Van köztük egyébként is egy, aki mindig beleáll az arcomba, ha beszélünk, ilyenkor én is önkéntelenül lépnék egyet hátra, de most, amikor elkapott a folyosón, inkább csak oldalra fordultam kicsit, hogy arra köpködhessem a nyavalyáimat. A következő egy órát még egy másik irodában töltöttem az utózöngékkel (és belecsöppentem egy-két kellemetlen más témájú beszélgetésbe is, amit szintén végigköhögtem), mire végeztem, facsart mosogatórongynak éreztem magam. Még küzdöttem egy ideig ezzel-azzal (például megvívtam a helyettesem rosszalló zöngével tarkított mondatával, miszerint előző nap délután nagyon kellettem volna, de nem ért el), aztán csak hazajöttem, és délután elmentem a háziorvoshoz. Mindig megfogadom, hogy nem húzom fel magam, de amikor megjelenik az öreg néni, aki nem tud várni, és csak kérdezni akar soron kívül valamit a doktornőtől (és ilyen néni mindig van legalább egy-kettő), nehéz türtőztetni magam. Most végül mások rendezték le a néni ezirányú próbálkozásait, így akkor jutottam be, amikor következtem. A doktornő mondta, hogy kiírna, jobb lenne úgy, gyorsabban gyógyulnék, de mivel én továbbra is nélkülözhetetlennek éreztem magam (és nem akartam úgy dolgozni, ahogy szoktam ilyenkor, hogy még kevesebb fizetést is kapok utána), végül megállapodtunk abban, hogy mégsem teszi. És mivel már látott orvos, rögtön szárnyakat is kaptam, és először meglestem az iskolást a fociedzésén (focit nem sokat láttam, de láthatóan élvezi a dolgot), majd az időközben apai kísérettel odaérkező óvodást kísértem el a játszótérre (és megmártottam a kiscipőmet és a nadrágszáramat a süppedős homokban).
Ma hajnalra már elértem a hurutos köhögéssel, sok tüsszögéssel tarkított szakaszba, így ma már nem kell attól tartanom, hogy odarókázok az asztalra megfulladok a köhögéstől, csak elegendő zsepire lesz szükségem. Vasárnap teljesítménytúrán veszünk részt kirándulni megyünk az osztállyal családilag, addig össze kell magam kapnom.

2015. szeptember 29., kedd

Göthös és kehes nap

Elmondanám, hogy a kis sz@arosok gézengúzok rögtön visszafogottabban tudnak viselkedni, ha az apjuk hazafelé jövet felkészíti őket, hogy az anyjuk hamarabb lelépett a munkából beteg, és kéretik nem túlpörögni az estét. De lehet, hogy csak az iskola, óvoda fárasztotta le őket, mindenesetre csúcsot döntöttünk, amikor negyed 8-kor már mindketten pizsamában vonultak föl az emeletre. Bár ez utóbbiban az is közrejátszhatott, hogy hétfőnként, a szent focinapon egyébként is kicsit korábban van a takarodó, Hoztak gyógyszert is, Ábel nem is értette, hogy a kanalas helyett, amit ő kapott az előző héten az apja miért egy kisebb csomagot nyom a kezébe a bejáratnál. Ő még nem tudja, hogy az apja szerint mindenre a szalonna a megoldás. Hát, jó, végül is nem nagyon van olyan betegség, amitől az étvágyam megcsappanna, ez most is bebizonyosodott.
Ma fél 9-től megbeszélésem van, remélem, nem köhögöm szanaszét az egészet.

2015. szeptember 28., hétfő

A hétvégéről jót vagy szinte semmit

Utálom magam, amikor (az utóbbi napokban a köhögőrohamot kockáztatva) újra és újra megemelem a hangom, és eljutok arra a szintre, amikor ha az egyik duzzog, a másik ordít valahol eldobva magát, már nem annyira zavar (de, egyébként zavar, nagyon is). És utálom az olyan hétvégéket, amikor vasárnap délutánra (rosszabb esetben már szombat estére) eljutunk odáig, hogy ez is el van szúrva, mert ahelyett, hogy boldog, békés hétvégét töltöttünk volna együtt, állandóan fegyelmezni kellett a fiúkat, és az egyik csapkod, lökdös, (nyíltan) kötekszik, a másik folyamatosan nyávog, visít, és suttyomban (be kell látnom, igaza van a családfőnek) felpörgeti azt, aki éppen nem csapkod. És azt is utálom, hogy nem lehet velük okosan beszélni (és nem csak azért, mert egy határt átlépve már nincs hozzá erőm, türelmem), meggyőzni őket arról, hogy mindenkinek, főleg nekik könnyebb lenne, ha nem egymás ellen harcolnának. Sőt, azt is utálom, hogy azt hittem, ha nagyobbak lesznek, és jobban összenőnek, egymás partnerei lehetnek a mindennapokban, és számomra most csalódást jelent, hogy szinte elfelejtenek játszani, főleg együtt játszani, holott nyáron már egyre többször előfordult ez. Azt meg főleg utálom, hogy úgy érzem, nekem, nekünk kellene ezért többet tennünk, és minden más kötelezettséget, saját időhöz való jogot félretolni, és sok-sok érdemi időt, ennél mindenképpen többet együtt tölteni.
Most, így hétfő reggel az éltet, hogy ha mindenki megszokja a nagy változásokat, amik az életünkben bekövetkeztek, lenyugszanak kicsit a kedélyek a harcoló fiúk között. De már az is segítene talán, ha nem szakadna az eső álló nap, és elmehetnénk kirándulni, ahogy tervezgettük egész héten...

2015. szeptember 27., vasárnap

Gyerekszáj II./16.

Nagyon kinyílt mostanában a szája. Mindehhez még hozzájön az arckifejezése és a hangsúlya, nehéz komolynak maradni.

Éktelen lármát csap valami püfölős játékkal, az apja nem is bírja sokáig, és megkéri, hagyja már abba. Elé áll: - Zavar? Menjél le, ha zavar!
--------
Ebéd után mindig apa, este fürdés után mindig anya viszi fel a szobájába aludni. Az előbbi mostanában nem nagyon jár sikerrel, az estiből azért alvás lesz idővel. Most megbontaná a rendet, vigye fel inkább anya délutáni alváshoz, és meg is nyugtatja apját: - Nyugi! Anya csak felkísér, és utána lejön!

2015. szeptember 26., szombat

Társas zaba

Most már biztos, hogy nagyon rossz társaságba kerültem. A nyáron, a munkahelyi büfé bezárásának köszönhetően - ami az előző munkahelyek ilyen irányú hiányossága után hónapokig komoly tobzódást okozott nálam, és már kértem a büféstől, hogy ha könyörögnék, akkor se adjon sütit - nagy nehezen lejöttem a szerről, erre odaköltözik a két mellettem lévő irodába két olyan csaj, akik imádnak enni, meg is adják a módját és még az édességre is rá vannak cuppanva. És ha én nem veszek magamnak semmi OLYAT, akkor jön O. egy doboz csokis keksszel, és azt mondja, hogy egy ilyen hét utáni esős pénteken nem lehet mást tenni, mint falni enni belőle. Majd pedig a rendelt ebédünkkel a kezében olyan arckifejezéssel jön be, és olyan hangokat ad ki, mint amilyennel én szoktam leülni a sült császárszalonna nagyon kedvenc kaják fölé.
Nem lesz ennek jó vége...

Hétfőtől ismét óvoda

Valahogy más volt ennek a kezdete és a lefolyása is, mint amit eddig tapasztaltunk, és a hosszú kihagyás után lesből támadó kórság talán a korábbiaknál jobban megrázott bennünket, ugyanakkor meg valahogy mégis megnyugtatóbban, simábban zajlott a gyógyulási folyamat. Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk örült jobban a tegnap délutáni elbocsátó szép üzenetnek egészséges orvosi igazolásnak, de volt ujjongás. Bár, továbbra is azt mondom, nagy ajándék az számunkra, hogy ez a gyerek még a betegség közepette sem veszíti el a rosszaságát és a csintalanságát jó kedvét. És ami a legfontosabb; hétfőtől minden visszaáll a normál kerékvágásba.

"Azt tettem, amit ti mondtatok egyszer."

A harmadik teljes hét végére az adott napot jellemző magatartást szimbolizáló szirmok közé a sárga mellett becsúszott egy kék is, így pénteken Ákos ismét nem kapott jutalomcukorkát a tanítónénitől. (A múlt héten meg azért nem jutott neki, mert nem értette meg, hogy hétfőtől tiszta lappal indulnak, és az előző heti sárgácska hatályát vesztette.) Az érzéseim - a családfővel ellentétben - vegyesek, és nem azért, mert itthon ne akadna cukorka, bár - és ebben egyetértünk - ez nálunk ritkaságnak számít. Amikor megkérdeztük, hogy ugyan mit tett a kékért, természetesen - okos gyerek, na - a saját fegyverünkkel lőtt vissza: azt, amit tőlünk hallott, megvédte magát. Mi ezt óvodában mondtuk neki jópárszor (és persze meg is kaptuk, hogy mi mást hajtogatunk, mint az óvónéni, nem is volt egyszerű az ellentmondást feloldani), mert értem én az óvónőt, hogy ő nézeteltérések békés elrendezésében látta a nyugodtabb napjai zálogát hisz, és alapból én is azt preferálnám, de mivel érdekes módon ők soha nem voltak ott, amikor kellett volna, egy idő után elkezdtük mondogatni, hogy ne hagyja magát. Már abban sem voltunk egyébként biztosak, hogy Ákos minden konfliktusról beszámolt itthon, és voltak ugye a "én béna vagyok, és nem vettek be a játékba"-esetek is, amik szinte véletlenszerűen derültek ki, és ez azért duplán elkeserített.
Az iskolában van egy "rossz" fiú, róla sem Ákostól hallottunk először, hanem a kisbarátnő anyukájától egy olyan nap estéjén, amikor állítólag Ákos sírt is miatta. Finoman rákérdeztünk az aznapi konfliktusra, de ő egy teljesen másik fiúról és esetről számolt csak be. Aztán ez a rossz fiú valahogy eltűnt a beszámolókból, és jött egy "másik rossz" fiú, akinek a lökdösési technikájáról viszont szinte minden nap hallunk. (Én már annak is örülök, hogy mesél róla visszatérően, mert eddig elhallgatott sérelmeket.) Na, és neki adott vissza valamilyen sérelmet Ákos, ezzel kiérdemelve a kékséget.
Én még azért bízom benne, hogy a tanítónéniknek jobban ott van a szeme, ezért mindig meg is kérdezem, hogy látták-e az adott esetet, és ha igen, mit tettek, ha nem, akkor ő szólt-e, ugyanakkor "árulkodósnak" sem szívesen nevelném, és tényleg, nem számíthatunk arra, hogy mindig megvédi valaki, sőt én sem mehetek be azért, hogy megcibáljam a másik grabancát muszáj őt magát is erre biztatnunk. Ugyanakkor meg nem szeretném azt sem, ha ez később hivatkozási alap lenne minden kék sziromra, mert már így is hallunk olyan védekezéseket, hogy "én csak elmondtam a padtársamnak, mi a feladat, mert nem tudta", de ami ennél jobb, hogy "én csak megigazítottam az asztalterítőt, és Cs. néni azt hitte, hogy rosszalkodok". Ugyanakkor meg örülünk, hogy bent kibontakozik (még ha ebben is meglátszik), így hát maradjon ez az első kék ott emlékeztetőül, de valahogyan árnyalni kéne a képet benne. És ebben, reméljük, ma délután a családlátogatásra készülő tanítónéni is a segítségünkre lesz.
Nehéz megítélni, vajon ott bent, tőlünk távol hogyan viselkedik, ezért is nagyon várjuk a mai találkozást. Ha abból indulunk ki, hogy az óvodának is köszönhetően mini terroristává vált öccsére is szokásos módon folyamatosan árulkodó panaszkodó Ákos, aki egyébként az esetek nagy részében csak nyááááávog, az utóbbi hónapokban egyszer-kétszer már visszaütött, vagy -lökött (ez utóbbi sírással zárult a csapkodó öccse részéről, és arra tippelünk, hogy a vérszemet kapott bátyja eltúlozta a bevetett erőt), talán bízhatunk abban, hogy az iskolában sem lesz most már áldozat típus. Ennek érdekében pedig bevállalhatunk egy-két kék szirmot is, de azért megjutalmazni nem fogjuk érte.
Ha már a táskája környékén jártam, belenéztem a többi füzetébe is (nem, nem csak ma, minden áldott nap szoktunk mindketten), és örömmel láttam, hogy mosolygó fejecskék sorakoznak a margón, sőt szívecske is kapott helyet. Ennek igazán örülök, mert érzek rajta egy görcsösséget az ilyen teljesítménykényszeres feladatok esetében, és ha pozitív visszajelzéseket kap, az mindenkinek jót tesz.
Szívesen belenéznék most egy üveggömbbe és látnám a jövőt, annyi, de annyi kérdés van bennem, mit hogy lenne jó tenni, de ez - ugye, ahogy szokták mondani mások - csak évek múltán derül ki.

2015. szeptember 25., péntek

Boldogság munkaidőben

Lehet, hogy tudat alatt hatott rám Lazac múltkor Vilmánál megejtett születésnapi meglepetés-látogatása (ők blogbarátok egyébként), mert akkor is ráéreztem, örömet szerezni nagyon jó dolog. Így amikor éppen azon a napon készítette a kedvencemet a családfő, amikor az exkolléga-barátnővel hosszasabban beszélgettünk telefonon (és hát van baja bőven), vacsora közben sóhajtottam egyet, de jó is lenne őt meglepni egy adaggal (mint a régi szép időkben, mert amíg együtt dolgoztunk, ő is mindig kapott belőle). Így a maradékból már két dobozkányi került a hűtőbe, én pedig másnap (kihasználva a kötetlen munkaidő nyújtotta lehetőséget) elautóztam az első metrómegállóig, ahol még lehet ingyen parkolni, és ott metróra ültem, majd ebédidő előtt egy kicsivel beléptem az irodájába. Hát, az az érzés, ahogy felnézve először döbbenten meredt rám, majd szétömlött az arcán a könnyes mosoly, mindent vitt! Mivel a látogatásom elnyúlt, és már kopogott a szemem az éhségtől, még meg is osztozott velem az adagján, sőt csokit, szőlőt is kaptam cserébe (az előbbit este itthon a családfő, mint szakács eléggé hiányolta, mert szerinte azt neki küldték). Egy ilyen kaland után a munkába visszatérve már semmi sem tudott izgatni, csak vigyorogtam egész délután.

2015. szeptember 24., csütörtök

Feketén-fehéren



Az emberi kapcsolatokról

Az utóbbi napokban annyi benyomás ért az emberi lélekkel, motivációkkal és a kezelésükkel kapcsolatosan (jó és rossz egyaránt), hogy komolyan elgondolkodtam, vajon most csak érzékenyebb vagyok-e ezekre az élményekre, vagy ez tényleg egy ilyen időszak.
Kezdjük az alapproblémával, ami talán főleg csak az én fejemben létezik. Már boncolgattam magamban, hogy mennyire előítéletekkel viseltetek ezen a területen, de én tényleg igyekszem azoktól mentesen hozzáállni, viszont nap mint nap olyan jeleket tapasztalok, amik az első megérzésemet erősítik. Volt ez a vezetői pályázat, amire ugye felkértek, ettől függetlenül persze nem volt egyértelmű a helyzet, és megmérettettem, majd kiválasztásra kerültem. Viszont a terület korábbi helyettes vezetője is nekivágott, és amikor több mint egy évtizedes pályafutását követően nem ő, hanem egy "kívülről jött senki/csókos" lett a befutó, számára hidegzuhanyként hathatott. Amellett, hogy megértem az érzéseit, már az első pillanattól az volt a véleményem, hogy óvatosan kell kezelni, mert a területen belül lévőként könnyen keresztbe tehet (és főleg nem kell neki helyettesi pozíciót fájdalomdíjként felajánlani, de a főnököm addigra már meglépte ezt). Még nem estem hasra semmiben, de napról napra erősödik bennem az érzés, hogy a csapdákat szépen elhelyezi az utamban, és csendben figyeli, mikor gabalyodok először bele.
Először azt hittem, hogy szakmailag jobban ott van, mint én, de most már úgy tűnik, hogy csak idő kérdése, és le lehet pipálni, mert belőle hiányzik az, ami bennem megvan: én szeretek a dolgok mögé látni, a mozgatórugókat és okokat is megkeresni, míg ő nem annyira. Ha kérek valamit, részben teljesíti (sebaj, amire nem kapok választ, arra újra rákérdezek), ha gondolkodnia kell, láthatóan nem teszi meg (újra és újra megpróbálom rávenni), és azokat a munkákat, ami derogál, mert ő Kisfőnök, próbálja elkerülni (igyekszem számon kérni őket, és nem elvégezni helyette). A határokat feszegeti, így muszáj néha az orrára koppintani egyet. Dobálózik a nevekkel a szakmából, és én bólintva megmondom az illető becenevét is. Értekezletet hívok össze, mindenki ott ül, tudja, hogy már várjuk, nem jön - mindenki döbbenetére elkezdjük nélküle, így zavarba jön, amikor beesik, főleg attól, hogy nem is lassítok a mondandómon. Volt főnökével (elődömmel), aki állandóan ott lebzsel, és aki - mivel én még nem költöztem be az irodába - rendszeresen úgy jár be, mintha még oda tartozna, biztosan tudom, hogy információt cserélnek, sok-sok jelét látom. Amikor le akarunk ülni valakivel, ösztönösen rákérdez, hogy J. irodájába megyünk-e - én pedig visszakérdezek, hogy az én irodáMra gondolt-e. Majd amikor kopogtatás nélkül nyitok be az irodáMba, és ott találom az elődömet tágra nyitott szemmel kérdezem ezzel-azzal kapcsolatosan, hogy tényleg nem is említette-e a helyettesem, csodálkozom, hogy napok óta nem is beszéltek egymással.  Mivel tudom, hogy de, ők kibeszélnek, így kimondatlanul az egyikkel üzenek a másiknak. És még sorolhatnám.
Érdekes, hogy a hozzám átjövő kolléganő első találkozás után levette az erőviszonyokat, és még arra is rávilágított, ami bennem még nem tudatosult. És igen, tényleg, az értekezleten már látom, hogy melyikük figyeli a szeme sarkából a helyettes vezető reakcióit, hogy ő hogyan álljon ahhoz, amit én éppen mondok. A többiek pedig isszák a szavaimat, mert valószínűleg soha senki nem osztotta meg velük a területtel kapcsolatos gondolatait és terveit, főleg nem kérte ki a véleményüket.
Na, kíváncsian várom, milyen játszmákat kell még lejátszanunk egymással, és mikor kerül nyugvópontra a helyezkedési játszmánk.

A munkahelyi kapcsolatrendszerem tovább bővül, olyanokkal is muszáj együttműködnöm, akikkel eddig nem volt érintkezési felület. Ugyanakkor most még inkább támaszkodhatom azokra, akikkel az elmúlt években még más minőségemben dolgoztunk együtt, és tisztességes partnerként emlékeznek rám. Az első új együttműködési kezdeményezésemre kapott kategorikus nem után telefonon egyeztetek valakivel, igyekszem megnyugtatni őt, megvilágítani, mik a szándékaim, és a telefonvonal másik végéről pár perc után elhangzik, hogy az utóbbi két hétben ilyen kedves hozzáállást senkitől nem tapasztalt. Az ellenállása gyengül, és ígéri, hogy rövidesen jelentkezik (de ha nem, akkor én fogok...).

Aztán ott van a volt cégem és az ottani dolgozókkal évek alatt kialakított kapcsolatom. Azzal, hogy ebbe a pozícióba kerültem, a konkurenciájuk lettem. A vezető emberileg örül és drukkol, szakmailag pedig bízik benne, hogy lesz együttműködési lehetőségünk is. Az ott dolgozó barátosném büszke rám, és - bár óvatosan - a munkahelyi nehézségeinkről is tudunk még beszélgetünk, mint régen, ugyanakkor meg megállunk egy pontnál, mert csak versenytársak vagyunk, és nem beszélhetünk ki mindent. Az utódom pedig ugyanúgy felhív, ha tanácsot kérne, mert tudja, hogy köztünk marad, ahogy azt is megosztja velem, hogy szívesen elmenne onnan, mert nem jó neki ott. Bíznak bennem, és ez jó, szívet melengető érzés.

Igazából az emberi kapcsolatok sokrétűségéről és szerepéről akkor kezdtem el gondolkodni, amikor a napokban kaptam egy számomra ismeretlennek tűnő személytől levelet, aki a honlapunkon talált rám véletlenül, és rákérdezett, hogy nem az vagyok-e, akivel együtt végzett a főiskolán megnemmondomhány éve. Abból gondoltam, hogy nem téveszt össze senkivel, hogy még arra is emlékezett, melyik nevemet szeretem használni. Segít is, berak magáról egy képet - így már ismerős(ebb). És ír magáról, a családjáról, munkájáról. Igazán kevés emlékem maradt arról az időszakról, annyira nem is tudtam beépülni a csapatba, legalábbis úgy érzem, ehhez képest benne olyan nyomot hagytam ezek szerint, hogy ennyi év után is tudja, ki vagyok (vagy nagyon jó a névmemóriája...).

Nem is tudom, mit akartam kihozni ebből. Talán azt, hogy bár néha felötlik bennem, tanulni is kéne ezekről például tréningeken, vagy tudományosabban, tudatosabban megközelíteni, mégis ha sokszor ösztönösen cselekszem, és ha néha - ha úgy érzem magam - azt is kimutatom, hogy esendő (és fáradt, és letört) vagyok, valahogy megtalálnak az értékes emberi kapcsolatok és reakciók. Lehet, hogy nem is kell ezt túlmisztifikálni, és csak úgy menni tovább, ahogy eddig?

2015. szeptember 23., szerda

Csak pozitívan!

Erősen keresem a mindennapjainkban a pozitívumokat, már az is felmerült, hogy bevezetem azt, ami olyan jól bejött más blogbarátoknak, minden nap rögzítem is, hogy éppen minek örülhetünk. Munkáról ne is beszéljünk, bár az is igaz, hogy hiába nyomja rá a bélyegét a hangulatomra a benti káosz minden sz@r nehézségtömeg, idővel mindig rájövök, mégsem azok a világon a legfontosabbak.
Így például inkább arra gondolok, hogy a Kis Kruppos csak jobban van már (arról nem is szólva, hogy a hangulata töretlenül rendben van), a családfő tökéletesen ellátja, és elszórakoztatja a napokban, és a páros tegnap még sóval is beborította magát sóbarlangban is járt, ami szintén segít kicsinek és nagynak (utóbbinak a tomboló allergiájában) is. A tegnapi éjszakánk is jobban telt már, csak egyszer kért inni aggódásunk tárgya, egyébként még mindig alszik. Aztán, mivel a családfő az aktív fajta férfitípust képviseli, aki magától is meglátja azt, amit sokszor csak a nők szoktak, a szennyestartók folyamatosan ürülnek, a megszáradt ruhák bekerülnek a szekrényekbe (és csak néha keveri össze a kisebb darabokat), és még a "ha már itthon vagy, főzhetnél ezt, meg azt, esetleg amazt is"-felszólalásomat is jól fogadta.
Az iskolás is előrébb lépett, most már két-két betűt olvasnak össze házi feladatként (és igen, keveri őket néha), de természetesen - nem is ő lenne - azzal például tökéletesen tisztában van, hogy az óv szó ugyanazt jelenti, mint a véd.
A meghúzott kocsival még nem jutottunk messzire, mert a MABISZ, bár telefonon azt a felvilágosítást kaptuk, ők foglalkoznak a csődeljárás alá került biztosítót érintő káreseményekkel, az e-mailen elküldött bejelentésre a füle botját sem mozgatja. Kapnak még egy-két napot, aztán megpiszkáljuk a fülüket ismét, mert nehezen tudom elhinni, hogy az országban sokan jártak olyan szerencsétlenül, hogy éppen aznap törték meg a kocsijukat, amikortól a biztosító már nem fogad bejelentést. A vétkes ember még nem jött el a kitöltött papír második példányáért, pedig a beszámolóm után két együttérző egyedülálló kolléganő is szívesen vállalta volna a postás szerepét a pasi felé.
Egyébként meg minden jövendölés ellenére még süt a nap, és egyik kedvenc kolléganőm, aki hívásomra rövidesen a csapatomat erősíti, olyan lelkes a rá rótt feladatoktól, hogy szinte könnybe lábad a szemem az izgatott pörgését látva, és látom, hogy élvezi a kihívást, hogy csak reménykedni tudok, ennél már csak jobb lehet bent is a helyzet.
Hát, rögtön jobb kedvem lett!

2015. szeptember 20., vasárnap

Eh :-(

Nem véletlenül hallgattunk róla mélyen, és csak nemrég kezdtük el számolgatni, hogy már 13, aztán már 15 hónapja nem fordult elő, és csendben reménykedtünk, hogy már nem is lesz többé részünk benne. Aztán ma hajnalban nehéz légzést hallottam a bébiőrön keresztül, és a nyitott ablaknál álldogálás sem segített, ki kellett hozni a hűvös levegőre. A kruppos roham ismét meglátogatott bennünket.

Update (24 órával később):
Mindenhol azt olvasni, hogy ilyenkor a gyerekek megijednek, és az tovább rontja a helyzetet. Hát ez a gyerek még soha nem ijedt meg ettől. Vasárnap reggel is, miután felébredt, fél 9 előtt vígan követte a bátyját az előszobába a lovagláshoz öltözni. Amikor megosztottuk vele, hogy úgy gondoltuk, ő ma ezt a programot kihagyná, nem értett velünk egyet, nagyon nem. Végül ő győzött, ment, és sétált egyet a lóval a jó kis hűvös levegőn (miután várakozás közben mondókázott, majd elmesélte az oktatójának, hogy előző nap leesett a lóról), majd végigjátszotta a napot.
Gondoltuk, egy ilyen éjszaka után csak alszik egyet ebéd után, hát ő ezt sem így gondolta. 
Ma hajnalban viszont megint sípolt, szerencsére ismét ugatós köhögés nélkül, most pedig vígan mesét néz. Ma randija lesz a rég' nem látott doktornénivel.

2015. szeptember 19., szombat

"Bocsánat, koszos lett!"


Még csak a délután felénél tartunk, de nem bánnám, ha szép csendesen belemennénk az estébe és nem történne már semmi extra. Reggeli utána összekaptuk magunkat és elsétáltunk az iskolai sportrendezvényre. És aztán ott kiderült, amit már tudhattunk volna induláskor is, de reménykedtünk az ellenkezőjében. Az iskolás az égvilágon semmiben nem vett részt. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez mennyire komoly, vagy mennyire kell komolyan venni, de nem először viselkedik ilyen visszahúzódón, saját magát a jóból kirekesztve, amit mi is hol rosszabbul, hol jobban viselünk. Az a gyanúnk, hogy amikor nem vagyunk ott, bátrabb a tömeges megmozdulásokban is, és ezt a tanítónénije is megerősítette, és azt a fajta dacot, amivel ilyen esetekben reagál minden agitálásunkra, nem tapasztalta még nála. Egy ilyen indítás után már bántuk, hogy elmentünk legalább mi ketten, a hű csatlósommal igyekeztünk képviselni a családot, és a közös tornába is beszálltunk, amit a lesifotó bizonyít.
Aztán persze hol máshol jönne rá az ovisra a szükség, mint egy sportpálya kellős közepén (miután egy Bogyó és Babócát is elolvastam neki indulás előtt, csak hogy üljön kicsit a wc-n, ami persze eredménytelennek bizonyult). Az apja kétszer is sprintelt vele valami távoli mellékhelyiségbe, egyszer eredménytelenül tértek vissza, egyszer meg már elkéstek, és Ábel póló és alsógatya nélkül tért vissza hozzánk. (Erről talán többet nem is írnék, az elveszített ruhadarabokat elsirattuk.)
Hazafelé azért legalább már oldódott kicsit a dacos-iskolás is, és ideig-óráig legalább az öccsével jó fej volt.
Egy gyors ebéd és csendespihenőnek kinevezett háromnegyedórás mesenézés után (alvással már nem is próbálkozunk a kicsinél sem) nekivágtunk a lovaglásnak. Ma én nyertem el a kísérő szülő szerepét, és csak akkor jöttem rá, hogy minden saját és kocsi-papír nélkül vágtam neki az útnak, amikor egy szemből jövő autót lekapcsolt egy villogó rendőrautó. Amúgy is betartom a sebességkorlátozásokat, most még inkább figyeltem rá, de - mivel szeretek veszélyesen élni - hazafelé meg lámpa nélkül kísértettem a sorsot.
Természetesen a "nem akarok aludni és nem is alszom"-gyerek, mire odaértünk, rendesen a fáradtság tüneteit produkálta, többször majdnem ráborította egy másik anyuka lábára a billegő padot, unalmában a kezeivel csuklóig elmerült a homokban, amit aztán később szétkent az arcán. Mire rákerült a sor, rendesen hullott tőle a hajam. Gondolom, ismerős a szituáció, amikor sziszegve fegyelmezed a gyereket, aki magas ívben sz...ik a fejedre, miközben legszívesebben otthagynád valahol?!
Mivel most egy korábbi órát pótoltunk, a fiúknak másik oktató jutott. Ákost jól meg is dolgoztatta az egyikük, Ábelnek pedig utána a főnökasszony jutott. Ügetéssel indítottak, és éppen hátranéztem egy másik anyukára, aki mögöttem megjegyezte, jaj, még ő is izgul érte, amikor hirtelen riadalmat láttam az arcán, és már csak a porban hentergő Ábel látványára fordultam vissza. Ábel arcán is volt döbbenet és szintén riadalom, de mire görbült volna a szája, az oktató felkapta, és visszaültette a lóra. Az ominózus mondat ekkor hangzott el, én meg próbáltam mosolyogva reagálni, és lehetőleg nem a lepottyant gyerek helyett bömbölni.
Most pedig csend van, ja, nem is kint sárkányt eregetnek és borzasztó hangosak.

Gyerekszáj CXXXVI.

Nem először fordul elő velem, hogy az egyetlen játékból a telefonomon, ami nem is az én kedvemért van rajta, nem tudok kilépni, így megkérem Ákost, segítsen. Meg is oldja, így - okulási vágyból - rákérdezek:
- Ezt hogy csináltad?
- Óh, ez egy ősrégi trükk!

A várva várt hétvége és az ő kezdete

3.48 Naná, hogy a szokásos időben felébredek.
4.11 Oké, ez az alvás ma sem megy nekem, hiába van hétvége, inkább felkelek.
4.50 A szomszéd megint kiengedte suttyomban a kutyáját a közös udvarra a dolgát elvégezni. Azért kíváncsi lennék arra, hogy tudja-e, én ezt hallom.
5.05 Ábel nyekereg, szomjas. Felvágtatok, hogy a többieket ne ébressze föl.
5.35 Jó, akkor megírom gyorsan azt az anyagot, amire tegnap nem jutott időm.
6.05 "Szia, Juci, itt van a reggelid. Most miért ugrasz ki a ketrecből??? Óh, bakker, megint nyitva hagytam a teraszajtót..."
6.07 Keverek egy kávét, és úgy döntök, közben megkeresem a szökevényt.
6.08 Indulnék kifelé, de Ábel ébred, és keresi a Palacsinta Törpöt, amit két nappal korábban vitt fel a szobájába alvós társnak.
6.09 Felébred Ákos is, ő meg gumi csontvázat nem találja.
6.10 Családfőre ajtót behúz (pedig ha most fölkelne, még első lehetne a Spar-ban), ágyakat kihúz - egyik elkóborolt figura sincs meg.
6.20 Mindannyian lejövünk, reggeli innivaló és vitaminok kipipálva.
6.21 Nyúlkaparászás zajai hallatszanak valahonnan a nappaliból, visszatért a szökevény.
6.22 Teraszajtó villámgyorsan behúz, nyúl fejjel előre rohanva koppan rajta (hehe, ilyen egy tiszta teraszajtó: nem látszik). "Látod, itt van a reggelid, nem tudom, miért rohangálsz itt összevissza. Be is zárlak most rögtön..."
6.29 Jöhet az a kihűlt kávé, és egy poszt.
6.36 A szomszédék redőnye is felcsusszan, náluk is kezdődik a nap.

Ma délelőtt iskolai szervezésű családi sportnapra megyünk, délután lovagolni, holnap délelőtt lovagolni és/vagy szüretelni, közben főzünk, mosunk, takarítunk és gyereket nevelünk szórakoztatunk. Helló hétvége!

Update:
6.45 Mégiscsak lejön a családfő is a gumi csontvázzal, amit az ágyunkban talált meg.
6.52 Az ágyneműk lehúzása közben a Palacsinta Törp mégiscsak előkerül.
Kerek a világ. Mégiscsak.

Gyerekszáj II./15.

Szoktunk időnként a fürdővízbe dobni egy-egy színező tablettát (igazából kettő-kettőt, hogy ne legyen vita).
És a mai kor gyermeke pár hete felteszi a kérdést, amit először nem is értek: - Teszünk a vízbe tabletet?
Majd tegnap este a másikat, amit végképp nehezen fogok fel: - Teszünk a vízbe laptopot?

2015. szeptember 18., péntek

Gyerekszáj CXXXV.

- Anya, a tanítónéni azt mondta arra, amit írtam, hogy csúnya. Azt hittem, hogy kedvesebb lesz.
- Ez nem jelenti azt, hogy nem kedves, de neki meg kell mondania, hogy valami nem szép, hogy ki tudd javítani.
- De olyankor már nem szabad újraírni.

2015. szeptember 17., csütörtök

Munkaspirálos pörgésképtelenség

Volt már ilyenben részem korábban is, nem is egyszer. Sőt, ha belegondolok, az utóbbi évtizedem erről szólt. Először talán akkor tudatosult bennem, hogy ismét egy spirálba kerültem, amikor a születésnapomon el kellett némítanom a telefonomat, hogy ne zavarjon a sok kedves üzenet pittyegése, meg az sms-ek, sőt ne is csörögjön hangosan, így le is maradtam egy-két hívásról is, amiket azért csak felvettem volna. A határidőnaplóm hónapokig viszonylag laza lapjai mára már sűrűn teleírottá változtak, színek jelölik a főbb feladatcsoportokat, zölddel kihúzva a találkozók időpontjai, és az egyes sorok oly nagy kielégülést jelentő áthúzására (ami azt jelenti, hogy megoldottam az adott feladatot) is ritkán van lehetőségem, általában a tömbök sréhant húzása után újabb oldalra, újabb hétre kerülnek átírásra. Még érzem a régi beidegződést, és még mindig a vevő/szolgáltatást igénybe vevő/partner a számomra legfontosabb, az ő kérdésére válaszolás/igénye kielégítése/homályos pontjai tisztázása áll(na) az első helyen, és minden porcikámmal szolgáltatnék, de mivel nem mindenki van ezzel így (és ezt a fő célt jól elfedik sok belső, őrült tempót igénylő feladattal), vagy ha így is gondolja, az én nyűgöm megválaszolása a huszadik a saját sorában, vagy el is tűnik a sok más teendője között, sokszor csak pörgök egyhelyben, és közben érzem, hogy kicsúsznak a szálak a kezemből. Sokszor, ahogy ránézek az aktuális listámra, alig tudok olyanra bökni, amivel tudok haladni, mert mindenben várok valakire. Még szerencse, hogy amíg várok, mindig van valami új feladat, nyűg, vagy beüt a krach valamivel kapcsolatban, ami előző napon még rendben lévőnek tűnt, így az kellőképpen felborzolja az idegeimet újabb pörgésre ad lehetőséget. De legalább amikor a családfőtől kapok egy képet, amin egy nekem szánt új könyv borítója látható, mégis csak feldobja a napomat.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy már nem a régi piaci cégnél dolgozom, így viszonylag megalapozottnak tűnik az a vélekedésem, hogy ha egyeseknek ráér valami két nappal később, akkor nekem sem kell estébe nyúlóan küzdeni valamivel (vagy ahogy legutóbb, hajnali fél 5 és 6 között egy munkatervet összerakni), főleg, hogy nem egyszer jártam úgy, valamit határidőre elkészítettem, megoldottam, és erre jött a válasz, hogy "ja, a határidőt módosítottuk, mert mi többiek nem bírtuk időben megoldani a feladatot elfelejtettem volna szólni?!". Na, és ha kívülről valaki (most éppen egy hatóság képviselője) mégiscsak átjut a páncélon, és még engem is talál meg a nyűgjével (mert "több telefonszámot kaptam, és egyedül Ön vette föl a telefonját"), látszólag csak engem izgat, hogy mégiscsak foglalkozni kéne a kérdésével, hiszen valami gubanc történhetett itt, amiben mi vagyunk a hibásak, és amikor újra és újra engem hív fel, mint az egyetlent, akivel élő kapcsolatot tudott kialakítani, és a végén közli, hogy mi hibáztunk, ennek következményei lesznek, láthatóan csak engem érint meg a lehetséges kimenetel. A vállvonásra, amit válaszként erre kapok az érintett terület vezetőjétől ráébreszt, hogy ez a hibácska elfér a polcon a többi között, nem is én voltam, nem is az én beosztottam szúrta el, akkor minek foglalkozom vele egy percnél tovább. Hát, végül is lehet így is. Nem piaci cégnél dolgozom, még csak a megélhetésem sem függ ettől - ki is írom majd a monitoromra, hogy minden reggel be tudjam magam pozicionálni, és ne akarjak világot megváltani, lehetőség szerint ha nem is hibátlanul, de odafigyelve szolgáltatni.
Na, jó, igazságtalan vagyok, mert a körülöttem megfeszülők is küzdenek minden egyes napon, és nincs hosszas csevegés, munkaidőben lazulás, és bőven többet dolgoznak ők is, mint egy normál munkaidő, sőt arról sem tehetnek, hogy egy eszement ütemezés szerinti szervezet-átalakítást kell végigzongorázniuk (velem együtt), ami csak a termelő tevékenységtől veszi el az időt, de mégis csak nemnormális ez így. Az sem teljesen normális, hogy amikor megkapom az értesítést, ismét nyert egy ajánlatunk, össze is rándul a gyomrom, hogy "már megint szolgáltatni kell majd, és mikor fér ez bele az adminisztratív munkával leterhelt időnkbe", de majd csak megoldjuk.
Azt hiszem, mégis csak azt kellene a monitoromra ragasztani, hogy "megígértem magamnak, nem veszem el az időt a családtól", és akkor nem arra érnék haza este 6 után (úgy hazaindulva, hogy még mindenki más körülöttem bent van, és ettől még lelkifurdalásom is van), hogy két éhes gyerek mellett egy enyhén szúrós tekintetű családfő vár rám, aki nem számított arra, hogy nem érek haza időben, és aki aztán el is rohan némi kaját beszerezni. Az őrület pedig megvár másnap is, amikor egy újabb hasonló nap úgy kezdődik, hogy akiket előző este egyetlen kisgyerekes anyukaként lelépve hagytam ott, csak 9 után kóvályognak be. Így hát mégis csak egyensúlyba kerülnek valahol a dolgok. Ezért ma időben hazajövök.

2015. szeptember 16., szerda

Elszálltak a kocsiváltási álmaink

A  munkahelyi leterheltségem és káosz ellenére Mostanában egész jól mentek a dolgaink, a gyerekeink szeretik az új helyeiket, mi ennek örülünk, a mindennapokat és a jelentkező feladatokat így-úgy megoldjuk, hála a néha e-mailben kommentelő Cs. barátnőmnek, Ákosnak még könyvjelzője is van már a könyveiben, a hétvégéinkre takarítás helyett mindenféle programok vannak kilátásban, és még a kellemes idő is visszajött. Aztán hétfőn délután amikor úgy döntöttem, hogy kihasználom a munkaidőm kötetlenségét és hamarabb indulok haza arra mentem ki a kocsihoz, hogy egy bocsánatkérő cetli vár a vezetői ülés felőli ablakon. Valaki nem jól vette be a kanyart, és meghúzta a kocsi bal hátsó részét. A jó hír a rosszban, hogy meghagyta a telefonszámát. Azóta már személyesen is találkoztunk, hozott engesztelésül finom desszertet és betétlapot, és mindenben partner, csak éppen az autó biztosítása, ami egyébként nem is az övé volt, az éppen a most csődbe ment román biztosítónál van. A családfő megguglizta, mit lehet tenni, de nem vagyunk nyugodtak. Lehet menni ügyet intézni, meg magyarul és románul a biztosító helyett felelősséget vállaló román államhoz fordulni, de kimenetelt illetően vannak azért kétségeink. Mondjuk amilyen cabrioval jött tegnap az ember a randinkra, még talán abban is reménykedhetünk, hogy ha nagyon nem boldogulunk, a divatos szűk farmernadrágja zsebéből csikkzsebből kifizeti a javíttatást. De az már biztos, hogy a kocsiváltási elképzelés megvalósítása, ami már egy ideje motoszkál bennem, most igen messze került tőlünk.

2015. szeptember 14., hétfő

1+1=1 vagy 2?

Amikor szombaton reggeli közben, ami után rögtön indultunk mamáékhoz, kiesett a lötyögő fog, a Fogtündér előrelátóan elrejtett a csomagba egyet a kifogyhatatlan kis legóautók közül. A Fogtündér viszont arra nem készülhetett fel, hogy már mamánál ebéd közben is kipottyan még egy fog. Mivel este mindkettő egy kis zacskóba csomagolva került be a párna alá, úgy gondolta, egy csomagért egy legóautó jár. A fogától megvált majdnem hétéves viszont szemfülesebb annál, mint ahogy ezt a Fogtündér gondolta volna, és miután az ébredés utáni nagy örömködésben összeállt a fejében a nagy kérdés (nemhiába jár már iskolába), fel is tette azt; két fogért nem két ajándék jár? Nos, a Fogtündér valamit elnézhetett, de biztosak voltunk benne, hogy ha hazaér és kibontja a kis csomagot, ő maga is rájön, hogy hiány keletkezett a rendszerben. Sőt, mi úgy gondoltuk, hogy a Fogtündér ahogy azt is tudta, hogy mamáékhoz kell a reggeli fogért mennie, a pótajándékot már ismét a mi házunkba hozz majd el. Így is lett, a szekrényben már jó ideje pihenő űrről szóló könyv éppen megfelelt a célnak, és még a párna alá is sikerült valahogy betömködni.

2015. szeptember 13., vasárnap

Ad-hoc hétvégi buli

Az a baj, hogy anyuéknál nem hogy a telefonom nincs a közelemben, még csak nem is tudom, hova tettem le érkezéskor, így ilyenkor fotók nem készülnek. Pedig megörökíthettem volna, ahogy az öcsém, élete első saját szervezésű bulijára készülve a barátjával hagymát pucol, ahogy a röhögéstől már könnyfolyamokkal az arcunkon csináljuk a vendégváró falatkákat, ahogy az aprónép a zenétől megrészegedve rohangál és táncol az esti félhomályban, ahogy Ábel természetesen elesve beletérdel valami cuccba (valamelyik macskának vagy a kutyának hasmenése lehetett, és mást nem is mondanék erről), és ahogy a három születésnapos közös tortájára idő hiánya miatt csak 11 darab gyertya kerül föl. Fotók hiányában csak az emlék marad meg a mostani hétvégénkről. 

2015. szeptember 12., szombat

Sikerélmény a köbön

Pénteken délután a közelünkben minden bizonnyal mindenki hallotta az üdvrivalgásunkat. Eljött az, amit már nagyon vártunk: szólt, és nem kellett ismét kisgatyát dörzsölnünk. Állítólag nem lett volna türelme most sem hozzá, de amíg üldögélt (talán nem is egyedül), a szimpatikus dadus rockdalt énekelt  (és talán még táncolt is) nekik. Én speciel úgy értesültem erről a hihetetlen hírről, hogy még a buszon ültek, amikor hívtam a családfőt, hogy hol vannak már és miért nem értek még haza, és a hős, a büszkeségünk tárgya a maga megszokott halk stílusában beleordította a telefonba. A hírre bepárásodtak a szemeim, és gondolom, velünk együtt ünnepelt az egész utazóközönség. Eléjük sétáltam az utcán, és immáron már egymást ölelgetve együtt örültünk a nagy áttörésnek, aztán itthon az éppen az udvaron tartózkodó szomszédoknak is elújságolta, milyen ügyes volt, sőt a bátyjának is rögtön elmesélte. Ezek szerint ő is hihetetlen sikerélménynek élte meg, nem csak mi.
Elő is került a szekrényből a hetekkel ezelőtt beígért legóautó.

2015. szeptember 11., péntek

Góóóól!

Biztosan sokaknak ismerős a "mi volt ma...?" kérdésekre a "nem tudom...", "semmi...", "már nem emlékszem..." panelek váltakozása. Nálunk Ákos a legtöbbször már nem emlékszik, hogy mit játszott, mit evett, mit csináltak. Legalábbis ezt mondja. Aztán - mostanában - csak benyögi, ha üzentek valamit, pl. tegnap este, hogy "ja, könyvjelző kell". Eszembe is jutott, hogy a tanítónéni kérte a szülői értekezleten, szalagból ragasszunk, vagy fonalból sodorjunk, ragasszunk olyat a könyvekbe, amiket a határidőnaplókba szoktak. És én, mivel ez elég macerásnak tűnt, szépen elfelejtettem. De visszatérve a tegnapi napra: mivel sikerült délutánra úgy egy megbeszélést beiktatnom, hogy utána már ne legyen érdemes visszamennem a munkahelyemre (a főnökömnek lehet, hogy más lett volna a véleménye erről a témáról, de saját magamnak egy utószülinapi ajándékként felajánlottam egy időbeli hazaérkezést), így én mehettem mindkét gyerekért. (Jó, hát igazából én egy nyugis itthoni órácskát vizionáltam még a délelőtt folyamán saját magamnak, de aztán eszembe jutott, hogy postára kellene mennem, ráadásul esett az eső, így a családfő lecsapott a kocsisságomra és rám bízta Ábel begyűjtését, aztán meg Ákost is bevállaltam.)
Szóval hazavittem Ábelt és a napi balesetes ruháit, majd ötkor átballagtam két esernyővel a suliba, ahol a portás bácsitól próbáltam megtudni, hogy egy elsőst, aki most kezdett fociedzésre járni, hol lehetne megtalálni. Aztán megoldódott a dilemmám, mert a bizonytalan választ megkapva kinéztem az udvarra vezető üvegajtón, és csapzott, esőtől nedves hajú, némileg sáros fiúkat, köztük Ákost láttam az épület felé futni. Összekapkodtuk a cuccait és a ruháit, és az eddigi leghosszabb utunkat tettük meg hazafelé, miközben egy esernyő alól Ákos mesélt, én pedig az esernyőhöz beszélve próbáltam sürgetni, és a kapunál még mindig ott tartottunk, hogy S. néni nem tudta pontosan, hogy hol kell a focisoknak gyülekezniük, ők pedig elindultak megkeresni az edzőt ("bekukucskáltunk a tornaterembe, anya, és ott cselgáncsoztak, és kérdezték, hogy mi is akarunk-e cselgáncsozni"), de P. bácsi sem a tornateremben, sem az irodájában nem volt fellelhető ("minden ajtót kinyitottunk, ami nem volt bezárva és benéztünk"). A kaputól az ajtóig már magáról az edzésről is hallhattam ezt-azt, aztán hazaérkezés után bemutatóval egybekötött élménybeszámolóban részesülhettünk. Ákos (míg én tyúkanyóként próbáltam a nedves és/vagy sárosabb ruhadarabokat leszedni róla, és szárazakra cserélni) lelkesen mesélt, mutatott, magyarázott, eljátszott (volt amit lassítva is megmutatott újra), miközben csillogott a szeme. Az apjának is csillogott, talán még némi párát is láttam benne, ahogy elnézte az edzés okozta izgalmat elsőszülöttje arcán, én persze továbbra is nedves zoknija lecserélésén ügyködtem közben. És a gyerek, aki először nem akart edzésre járni, a végén megkérdezte, hogy mikor lesz már kedd (a következő edzés napja). A családfő annak is örült, hogy egy kis eső nem zavarta meg az edzést, én azért annyira nem voltam ettől lelkes, de hát én már csak ilyen földhözragadt, aggódó típus vagyok, és nem focis lelkületű sportember. 
Azért az de jó, hogy nem hagytuk az első nemleges válasz után annyiban a dolgot, és még egyszer nekifutottunk az edzés témájának...

2015. szeptember 10., csütörtök

Születésnapi menet és egyéb

Hát, mit is mondhatnék? Az, hogy éppen a születésnapomon sikerül az oly gondosan felépített menetet felrúgnom, nem esett túl jól. Éppen egy éve derült ki, hogy megszűnik a cégünk, és nagy valószínűséggel más munka után kell néznem. Azt nem tudtam, hogy hol kötök ki (lesz-e egyáltalán munkám ősszel), de azt igen, hogy ha egy mód van rá, nem akarok egy stresszel teli, estéken és hétvégéken is agyamat dolgoztató, hangulatomat elcsesző befolyásoló munkát, mert hiába tanultam meg az évek során kikapcsolni az agyamat, korántsem tökéletesen működik az még hétvégén sem. Aztán kikötöttem itt, és hónapokig úgy tűnt, van esély, a munkaidő végével (az esetek jó részében) kiröppentem az ajtón, péntek délutánonként elengedtem a feladatokat és hétfőn reggel úgy kellett felidéznem, miért is vagyok itt mit is kell csinálnom. De az alapfeladatom lassan megoldódni látszik, a többi pluszba kapott pedig hosszú távon nem tett volna boldoggá, akkor jött ez a vezetői pályázat, és én elvesztem. Az új munkámnak köszönhetően mondjuk a nyári laza időszakra tervezett fotóválogatás sem fért bele az időmbe, ráadásul a hajnali órákban is van mindig mit dolgozni intézni (meg is jegyezték döbbenten páran, hogy 4-5 között kapnak tőlem e-mailt), arra gondosan ügyeltem, hogy továbbra is én legyek az, aki (ellentétben az igaz nálam reggelente később érkezőkkel, de tovább maradókkal szemben) időben hazaindul. Tegnapig tudtam ezt tartani. De a határidők és a csapások nem válogatnak, és bár száznál több kedves születésnapi jókívánságot kaptam (és a szalonnát, kolbászt formázó találó tortán kívül csak a privátban érkezőkre tudtam reagálni), a telefonomat el kellett némítanom, hogy ne pittyegjen folyamatosan és délutánra teljesen szétcsúsztam. Mire végül hazaértem, itthon pizsamás aprónép várakozott rám, hogy ha már nem vacsorázhattunk együtt, legalább a virágjaikat a kezembe nyomhassák, majd később még egy bazi nagy csoki is előkerült a rejtekhelyéről. Nekik ígérem, hogy nem lesz ez mindig így, továbbra is lesz anyjuk, párjuk késő délutánonként sem szeretnék késő este zaklatottan beesni. Punktum.

2015. szeptember 8., kedd

Vendég a háznál

Áfonya, a vándormaci tegnap délután hozzánk jöhetett haza, mert Cs. néni szerint Ákos "nagyon aranyos" volt napközben. Tudtuk, hogy létezik ez a szokás (és a tanítónéni majd igyekszik figyelni, hogy mindenki kiérdemelhesse), de persze nagy öröm ért bennünket, hogy már az első napokban vendégül láthattuk az osztály kabalafiguráját. Az állatka az egész estét Ákossal töltötte, vacsoránál az asztalon trónolt, holnap pedig az átmeneti gazdája beszámolhat arról, mi mindent csináltak együtt.
Tegnap, mire hazaértem, a táska bepakolva várt, úgy tűnik, a családfő is nagyon lelkes kisiskolás-apuka. És, mivel végre már a matek munkafüzetbe is dolgoztak, így azt is megtekinthettük, miket csináltak (a családfővel konkrétan majd' elvertük egymást az asztalnál, hogy büszkélkedhessünk fölötte), és a maximalista, a nem-győztesi pozíciótól társasjátékban is kiakadó Ákost az az apró tény sem zavarta, hogy az egyik feladatban vétett egy hibát. Kudarcélmény:Ákos 0:1.
Még egy sikerélményünk volt az iskola terén. Hiába láttuk örömmel a sok sportolási lehetőség között, hogy hetente kétszer fociedzést tartanak az elsősöknek és a másodikosoknak, ami 4-től 5-ig az iskola területén van úgy, hogy az edző bemegy értük (szóval tiszta haszon, mert mozog egy kicsit, és a mindennapi életünk megkönnyítéseként ezért még szállítgatni sem kell ide-oda, ami az én munkaidőm mellett nem egy elhanyagolható tény), Ákos a lehetőségre konkrétan (és határozottan) nemet mondott elsőre. Aztán hétvégén csak rákérdeztünk még egyszer, és kiderült, hogy attól tart, majd "egy perc múlva" elfelejti, kik a csapattársai és az ellenfélnek passzolja a labdát, és amikor elmeséltem, hogy a csapatjátékoknál megkülönböztető pólót vagy egyebet vesznek fel a csapatok tagjai, ettől sem ingott meg az elhatározása. Végül mégis változás állt be egy pillanat alatt arra a hírre, hogy a szomszéd kislány is P. bácsihoz járt korábban focizni. (Utólag kiderült, hogy mégsem, de akkor már mindegy is volt, mert hétfőn a testnevelés órát P. bácsi tartotta, és "nagyon jó fej volt".) Így mától a fiúnk elkezdi a focit is, és bízunk benne, hogy tetszik majd neki, és az esetleges nehézségek ellenére is kitart mellette. (A lovaglásnál konkrétan most ott tart, hogy legutóbb a sok könnyített ülésnek köszönhetően remegő lábakkal szállt le a lóról, de egy szóval sem mondta, hogy köszi, most itt megállnék.)
A hétvége során beírtam mindkettőnk naptárjába az ismert iskolai programokat. A családfő naptárja 39 meghívót kapott az enyémtől, nem fogunk unatkozni. Igaz, hogy ezek jó része csak az iskolásnak szólnak, de készülni azokra is kell majd, legalábbis verbálisan ráerősíteni, és utólag pedig beszélgetni. (Azt, hogy a tanítás nélküli napok természetesen nem esnek egybe az óvodai nevelés nélküli napokkal, gondolom, mondanom sem kell. Nemsokára azt is meglátjuk, mennyire rugalmas a rugalmasnak nevezett munkaidőm.)
Alakul ez!

2015. szeptember 6., vasárnap

Apai kontroll

Tisztára olyan családnak éreztük magunkat, mint ahol van egy kisiskolás. Mégis csak van egy hiány, egy színes ceruza hiányzik a tolltartóból.

Az érintettet annyira nem érintette meg a kérdésünk, hogy vajh' hova tűnhetett, és ha így folytatódik, mivel fog színezni.

2015. szeptember 5., szombat

Bemutatkoztunk

Na, és ki posztolt először az iskolás zárt csoportban?
"Kedves Szülők!
Nem gondoltam volna, hogy én leszek az első posztoló a csoportban, de muszáj.
Fiúnk, Ákos minden várakozásom ellenére nem hiánnyal, hanem többlettel zárta az első hetet: tegnap a tornazsákjában találtam egy pár vadonatúj, fehér színű, kb. 30-32 -es méretű, Puma titokzoknit. Gyanús lehetett neki, mert nem használta. :-)
Keressük a jogos tulajdonosát..."

2015. szeptember 3., csütörtök

Haladunk szépen

A gyerekeink a második napjukon már a normálhoz hasonló hosszúságú időt töltötték az új intézményeikben.
Ábeltől a családfő a reggeli előtt elbúcsúzott, amikor éppen a csoport jó fele sírdogált éppen, és - bár egész nap minden telefonzörrenésre megdermedtünk, hátha az óvodából hívnak - végül nem kellett ugranunk. A beszámolók szerint szépen evett, ivott, aludt és játszott, amikor érte mentünk, hihetetlenül jókedvű volt. A kérdésre, hogy mivel játszott aznap, azt a választ adta, hogy senkivel - talán így is volt, barátokat még nem szerzett.
Ákostól is úgy köszöntem el, hogy aznap már uzsonnáig marad, és amikor már hármasban betoppantunk érte - amikor is Ábel rögtön beslisszant a terembe a tanítónéni mellett és a tőle megszokott hangerővel a dinóját kezdte el a bátyjának mutogatni -, Ákos vidáman szaladt elénk a kulacsával a kezében, a táskájáért is úgy kellett visszaküldenünk. A cipőcserénél derült ki, hogy aznap csak egyetlen pár kinti cipő nem áll a többi között sorban, hanem elhagyatottan a folyosó másik oldalán hever. Na vajon kié volt az? A tornazsákja tartalmára gondolni sem merek. Ákos szerzett egy új barátot, és ez kölcsönös lehet, mert a megmutatott kisfiú (akinek a nevét nem tudta megmondani) éppen azzal volt elfoglalva, hogy a saját apukájának mesélte, Ákos az egyik új barátja.
Így hát mi ráérősen ellötyögtük a napot, és elköltöttük a maradék iskolakezdési utalványt a családfőnek új cipőre, levásároltuk az utalványokhoz kapott kedvezményes kuponokat, elfelejtettünk a postára az ajánlott küldeményünkért beugrani, majd kipróbáltuk az új hamburgerezőt a közelben, ami után még csak délután is pihegni tudtunk, és úgy próbáltuk ledolgozni, hogy Ábelért biciklivel tekertünk el.
Mivel még reggel egy apró jutalom lett Ábelnek beígérve, ami dinókban öltött testet, Ákos is megkaphatta az áhított kulacstartóját a biciklijére, majd négyesben elégedetten elsétáltunk fagyizni is, ahol Ábel a sajátját nemes egyszerűséggel az apja hátára öntötte, Ákos pedig rájött, hogy mégsem szereti azt, amit kért. Este pedig élesítettük az elektronikus naplós hozzáférésünket, és mindketten csatlakoztunk a lelkes szülők által létrehozott óvodai és iskolai zárt csoportokhoz (az én időmben konkrétan még meg sem született a Facebook kitalálója).
Egészen elégedetten zártuk a napot. Még azt sem felejtettük el, hogy a táska tartalmát ellenőrizzük, ami közben meglepve tapasztaltuk, hogy két nap után az egyik postairón már csak feleakkora, mint amekkora méretben beszereztük.
Ma bármennyire is nem akarok én is visszatérek az otthon szabadságon lévő és hajnalonta dolgozók világából a legálisan egész nap dolgozókéba, itthon már csak a családfő pihenget kicsit tartja a frontot.

2015. szeptember 2., szerda

A nagy kihívások

Amíg én vacsorázom, te beköthetnéd a könyveket... Miért nem?... Jó, akkor én sem csinálom... Akkor ez szerinted a megoldás?... Oké, tudom, hogy neked még indigókék papír volt a könyveiden, de ez most már más világ, és az sem volt egyszerű... Nem tudom, ez valami öntapadós fólia, ezen át látszik, hogy mi van a könyv borítóján... Csak ilyet találtam a boltban, ami átlátszó... Nézzük meg, rárajzolták a gyengébbek kedvéért, hogy hogy kell bekötni a könyveket... Komolyan nem akarsz segíteni?... A te gyereked is... Aha, itt kell bevagdosni, aztán leszedni a papírt és ráragasztani... Ez nem jó olló, nem vág rendesen... Jó, közelebb vágok a borító sarkához, csak félek, hogy belenyírok... Ha nem tetszik, ahogy vágok, csinálhatod te is, hátha a tied egyenesebb lesz... Legalább a fólia ráragasztásában segíts!... Csináljuk úgy, mintha tapétáznánk, hogy ne kerüljön alá buborék... Hoppá, majdnem belevágtam az asztalterítőbe... Óh, ez nem az a sz@r szép, ellenben jó csúnya lett... Tartsd erősebben a könyvet, mert csúszik... Lehívhatnánk Ákost, hogy oldja meg magának... Jó, most te tartod, én simítgatom... Lassabban engedd, mert összegyűrődik... Mi az ott a borítón kívül, kenyérmorzsa?... Kíváncsi vagyok, mikor lesz rajta lecsószaft... Na, ezt meg be sem éri a borító... Miért kell ilyen összevissza méretű könyveket gyártani?... Komolyan csak azokat a könyveket kössük be most, amik holnapra kellenek?... A matekból miért kettő van?... Jaaa, az egyik könyv, a másik munkafüzet... Na, már csak egy van... Bakker, a vinyettákat fönt felejtettem... Jó lehozom... Na, az írásra, olvasásra kék, a matekra piros, ahogy a füzeteknél is van... Hol van a sima füzet?... Azért nem olyan bonyolult a három tantárgyhoz szükséges füzeteket összerakni... Na, ne, most meg jön a vinnyogva röhögés...

2015. szeptember 1., kedd

Porszem a gépezetben

Egy gondos édesanya egy gondos édesapával karöltve mindenre igyekszik felkészülni, és ennek megfelelően...
...igyekszik a gyerekeire váró változásokra őket legalább verbálisan felkészíteni;
...még időben mindent bevásárol az iskolába;
...felméri a ruhakészletet és gondoskodik a hiányok beszerzéséről;
...lehetőséget biztosít a nagyfiának a kettesben készülődésre és az iskolatáska közös megtöltésére;
...igyekszik a szájába rágni, hogy mi mire kell (már ha tudja), és azokat melyik zsebben vagy dobozban helyezte el;
...kézügyesség híján beszerzi a kisruhák és kiscipők jelekkel ellátásához szükséges matricákat;
...azoknál, amiket matricázni nem lehet, kézjegyével teszi az óvónők számára felismerhetővé (így lesz a körte-jelből a családfő szerint herezacskó más forma);
...csinos óvodai kezdőcsomagot állít össze;
...az utolsó napon még elugrasztja a családfőt egy-két-öt üzletbe;
...amikor pedig a tanévnyitó után kapott cetlin azt olvassa, hogy az első napon csak tolltartót, innivalót, váltócipőt és üzenő füzetet kell bevinniük, mindezeket bepakolja egy kisebb hátizsákba;
...ÉS VÉGÜL A NAGY NAP REGGELÉN KILIBBEN AZ AJTÓN (AZ ISKOLÁSSAL EGYÜTT) HÁTIZSÁK NÉLKÜL.
Még jó, hogy a gondos családapának feltűnt a lazaságunk.