2015. október 29., csütörtök

Végül is...

...hatott a zsarolás...
 ...kiérdemelték:
Ábel még el is suttogva köszönt kifelé jövet.

2015. október 28., szerda

A nap kérdése

"...és erre vágytál nyolc éve?"

Gyerekszáj II./17.

Még mindig nagyon viccesen hangzik, amikor olyanokat mond, amiket biztosan tőlünk felnőttektől hall:
"Már háromszor elmondtam, hogy..."
----------
"Két perc, és jövök."
----------
"A nyuci itt motockál az ágy alatt."

Gyerekszáj CXXXVII.

Ábel belealszik a pályaudvari túrába, még akkor sem tér magához, amikor kilátásba helyezek egy Mekis kaját, hazafelé is végig alszik, és a kapu előtt sem akar magához térni, így nem meglepő, hogy amikor bevonszolom a házba, az előszobai szőnyegen végigfekve nyekereg. Ákos megszólal: "Ilyenkor nagyon szégyellem magam, hogy ilyen gyerekünk van."

Anno és most

A történetet már Ákos is ismeri, ahogy egyszer, éppen ma nyolc éve egy nő és egy férfi, miután hetekig kerülgették egymást a virtuális sztrádákon, véletlenül rájönnek, hogy egymástól párszáz méterre laknak, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megegyeznek, hogy még aznap este személyesen találkoznak a közeli Spar előtt. Vasárnap volt, és este 10 óra. Ákos számára az a legviccesebb a történetben, hogy a közelben két Spar is volt, így a nő az egyik, a férfi a másik előtt szobrozott egy kis ideig (és a nő maga sem értette, hogy mehetett bele egy ilyen kétes kimenetelű találkába, de mivel egymás telefonszámát sem ismerték, még lemondani sem tudta), mire rájöttek, mi történhetett, és elindultak egymás irányába. Azt már ő sem tudja, hogy egy évvel és 9 nappal később ő már megszületett, így a nő és a férfi nem sokat teketóriázott. (Valójában nem ment ilyen simán, csak a történetnek az a része végképp nem egy gyermek füleinek való.)
Még a mai napig is úgy gondolom, hogy ez egy olyan szerencsés véletlen találkozás volt az életünkben, amilyenben talán nem mindenkinek van része. Vagy talán mégis megadatik, de a felek valahogy elmennek egymás mellett, esetleg közülük legalább az egyik nem olyan kitartó, hogy a másik hezitálását is ki bírja várni. Kisgyerekként és ifjú lányként biztosan nem ilyen felnőtt életről álmodtam, bár habos-babos esküvő akkor sem nagyon merült fel bennem, viszont a mostani eszemmel jobbat el sem tudnék magamnak képzelni.
Köszönöm, Mörfi, és köszönöm, Csapos!

Mégis csak gyarapodik a készlet

És táádááám! Kitört az őszi szünet nekem is. Olyan kis ügyesen megoldottam, hogy csak azt felejtettem el (igazából összekavartam a dolgokat), hogy ma vizsgáztatnom kell, így mégis be kell mennem a munkába kicsit. A nap közepén, természetesen. Így délelőtt berongyolok, ha végeztem, hazavágtatok, majd a családdal kisietünk a pályaudvarra, hogy mama elérjen egy számára is megfelelő vonatot. Mindeközben valahol valahogyan valamivel meg is kell etetni a fiúkat. Aztán amikor hátradőlhetnék, lelkileg rá kell készülnöm a holnap reggeli szemorvosi vizsgálatra (muszáj valami pecsétes papírt szereznem, ha szeretném a szemüvegem árát legalább részben kisajtolni a munkáltatómból), ahova szerencsésen olyan napra kaptam időpontot, amikor csak kiskorú kísérőkkel tudok menni. Már látom is, milyen lehetséges kimenetelei lehetnek egy ilyen hármas programnak. Na, de találékony vagyok, vagy mi, és bár "ebbe a házba több plüss nem jöhet", sőt "vagy a plüssök, vagy én", mégiscsak két, pontokkal kedvezményesen vásárolható gyümölcsplüss lesz a tétje annak, ki hogy viselkedik, míg anya látását vizsgálják. Az ötlet a hétvégén fogant a fejemben, így mégis csak örültem neki, hogy a családfő a határozott tiltakozásom ellenére korábban csak hazahozott két matricagyűjtő füzetkét, amibe az összes "azért tegyük be a fiókba, hátha mégis csak szükség lesz rá alapon" fellelhető matricát beragasztgatva éppen összejött két plüssnyi mennyiség.
Azért, azt hiszem, a szabadságom további szakaszában nekiállok plüssöket szanálni.

2015. október 26., hétfő

Illatos és színes bevásárlókörút

A piac olyan, amire úgy vágyom néha a hangulat, az illatok, a látvány miatt, viszont nagyon ritkán jutok el, és nem is nagyon szoktam erőltetni. Nálunk hétköznap, mire a normál emberi munkaidő lejár, a piac is bezár, szombaton meg a hiper- és szupermarketekhez szokott kényelmes énünknek valahogy egyszerűbb egy sima nagy boltba elmenni, és mindent egy helyen megvenni, ahelyett, hogy a tömegben egymás után többször sorba álljunk és a szaporodó csomagokkal küzdjünk. Így azon alkalmakkor, amikor mégis megtapasztalom a piacolás örömét, mindig kicsit megrészegedek tőle és többet költök, mint amennyit gondoltam volna előre.
Amikor anyu egy villámlátogatásnál hosszabb időt tölt nálunk (ez elég ritkán fordul elő), idővel mindig felmerül a kérdés, hogy mit főzzön/süssön nekünk, amit mi nem szoktunk, és ennek a gondolatmenetnek valahogy mindig toroskáposzta lesz a vége. És ha már savanyú káposzta, az csak a hordóból kiszedve vonzó számomra, nem a nagybolti zacskós kiszerelésben. A vasárnapi boltzárnak köszönhetően az itteni piac pár hónapja a hét utolsó napján is megnyitja a kapuit, ráadásul ilyenkor van mellette bolhapiac is, meglehetősen vonzónak tűnt ez a kettő együtt, legalább annyira, hogy kicsit nézelődjünk is.
Mire nekivágtunk, a létszám is szaporodott, két férfi segítségünk is akadt. Én persze még ennyi év után sem tanulok, és még egy ilyen akciót megelőzően induláskor is úgy gondolom, hogy ez mekkora buli lesz, és hajlamos vagyok elfelejteni, hogy milyen két fiúval mindezt bevállalni, sőt a végére már komolyan megkérdőjelezem a saját elmém épségét is. De most rácáfoltak a fiúk erre a tévhitre, zokszó nélkül jöttek, sorban álltak, és kivárták mindenhol, hogy ránk kerüljön a sor. Mindent megvettünk, amit terveztünk, és még többet is, naná, sőt a családfő rajzos térképének köszönhetően megtaláltuk a kolbászos csajt is, aki csak vasárnaponként szokott mindenféle finomságokat árulni.
Ezután még elindultunk a kirakodóvásár során is, de persze, ahogy megláttuk, hogy mindenféle gagyi, használt és új játékokat is árulnak, nem jutottunk sokáig. Mire a papírzsepiért elugró anyu utolért bennünket, Ábel megrészegülve turkált egy doboznyi kacatban apró játékban, amiről én jól tudtam, hogy Mekis gyerekmenükhöz adják ajándékba, és van belőlük bőven otthon, Ákos meg a szemmagasságban elhelyezett összerakható robotokat bűvölte. Így természetesen a "nem veszünk semmit" jelszóból sem lett semmi, az előbbi kapott egy párszáz forintos sárkányt, ami hiányzott a kollekcióból, az utóbbi meg a sok ötösért amúgy is kijáró kicsit nagyobb valamit, és két roppant boldog és elégedett, a hátsó ülésen játszogató kisfiúval gurultunk haza.

2015. október 25., vasárnap

Ismét állatos (unokatesós) program

Már akkor, amikor két hete a többnapos esőzésre tekintettel a Vadaspark helyett az Állatkertet választottuk, volt egy olyan sejtésem, hogy ezt a programlehetőséget nem kellene ellőnünk, mert nem csak nekünk az egyik kedvencünk. Be is igazolódott az érzés, az unokatestvérek igényeire tekintettel most újra ott kötöttünk ki. Más volt ez, mint korábban, mert a lassan melegedő időjárásra tekintettel olyat tettünk, amit nem szoktunk, ebédidőben indultunk el, és egy gyors lángosos ebéd után kezdtünk csak el erre és arra sétálgatni.
A gyerekek között a szerepek már rég' leosztódtak, a két egykorú (elsős) fiú egyre jobban összesimul, a régebbi egymástól eltérő játékigény helyett sokat és tartalmasan vannak ilyenkor együtt, jól kijönnek egymással, a legkisebb pedig végig a nagylányon csüng, és ez az imádat minden, csak nem egyoldalú.
Most arra is volt lehetőség, ami egyébként ritkán adatik meg, az állatkertbe indulás előtt csak mi (nagy)lányok elmentünk kicsit vásárolgatni is. Mivel anyu nagy bánatára csak a szemüvegtokját hozta el üresen, míg mi a húgommal lelkes méhecskeként szálldogáltunk virágról virágra gyerekruhától gyerekruháig, ő nézegetés helyett szorgalmasan hordta utánunk a lassacskán megtelő bevásárlókosarat. Igazán elégedett vagyok magammal, csak azt sikerült megvennem, amiket előre elterveztem, és a már évek alatt kialakult irányultságomnak tekintettel a női részleget éppen csak hogy érintettem, és főleg a kisfiús blokkokat nézegettem.
Mire hazaértünk két enyhén szúrós tekintetű apa fogadott bennünket, és nagy csend, amiből arra következtettünk, hogy mindenki büntiben van, aztán persze hallottuk, hogy nem, de az a családfők a megtömött szatyor láttán még meg is ijedtek kicsit, de a megmutogatott darabokra mégis csak helyeslően bólogattak, ők is megértették, hogy Minyonos harisnya, egyforma téli sapka és csinos pulcsik, pólók nélkül nem élet az élet.
Ilyen bemelegítés után mentünk el állatokat nézni, ahol öten is majdnem kevésnek bizonyultunk a négy gyerekre (bár közülük egy már elég nagyocska, ő még a kisebbek felügyeletébe is be tud időnként szállni), főleg, hogy ebben a számunkra késői órában elég sokan gondolták, hogy állatkertbe viszik a szemeik fényeit (vagy valami hasonló). Az is igaz, hogy mamának ennyi unoka is kevésnek tűnhetett, mert volt egy olyan pillanat, amikor egy közénk szaladt kb. egyméteres magasságban leledző fejecskét is magához húzott, rutinszerűen megsimogatva a tetejét, nekem is csak az lett gyanús, hogy lenézve csíkos sapkát láttam rajta (és beugrott, hogy a mieinken nem csíkos fejfedők voltak), és egy anyuka kicsit rémülten kerülgetett bennünket, és egyszerre szólaltunk meg (ő valami olyat, hogy "az ott hozzánk tartozik", én meg, hogy "ő nem a mienk", anyu meg elkezdett mentegetőzni, hogy "nekünk is van egy ilyen").
Ismét bebizonyosodott, hogy a jól bevált 2-3 órás sétás, tömény programokra már csak mi vagyunk megszokásból hitelesítve, a gyerekeink, akikre tekintettel így ütemezünk, már sokkal többet bírnak. A délután közepén én már alig vonszoltam magam, mama minden ülőalkalmatosságra lerogyott kicsit, míg a fiúk csak zsezsegtek körülöttünk. Na, de legalább este ismét nem kellett senkit ringatni.
Az unokatesók tegnap este hazautaztak, csak mama maradt itt, besegítve az őszi szünetes időszak elejébe. Ma viszont egy házi verseny miatt elmarad a lovaglás, így muszáj lesz valami mást kitalálni, hogy megmozgassuk őket.

2015. október 23., péntek

2015. október 22., csütörtök

Mindig meg tud bennünket lepni

Na, vajon melyik gyerek nyomta ma le a fociedzést fehér (!) ünneplő (!) ingben és ünneplő (!) nadrágban, na, meg kinti (!) bakancsban?! Lehet találgatni. Az biztos, hogy így nem olvadt be a tömegbe.
A hitetlenkedő kérdéseinkre igazán sokszínű válaszsort kaptunk, válogathattunk is belőle kedvükre: (1) Pali bácsi nem mondta, hogy bent leszünk vagy kint. És ez amiért számít? Attól még átöltözhettél volna. Egyébként mi mondtuk neked reggel. (2) A tornazsákban minden alulra volt begyömöszölve. (És miért nem vetted ki? Semmi nem volt felül?) (3) A többiek átöltöztek... (Ééééés, addig te mit csináltál?)
Eh! Ezen még dolgoznunk kell kicsit.

Záporoznak a jegyek

Én nem is értem ezt: azt hittem, hogy elsősöket nem osztályoznak, és a szülői értekezleten ez fel sem merült témaként. Ehhez képest sorjáznak az elektronikus naplóban a jegyek. A múltkori technika és testnevelés ötös után tegnap magatartásból jót (hát, ööö, ez az új Ákos lehet), szorgalomból példást kapott (ez utóbbira koncentráltunk és nagyon megdicsértük), majd késő este érkezett két újabb üzenet, miszerint technikából kiosztottak egy jót (sebaj, kis ügyes volt), környezetismeretből pedig egy jelest (ez az ő érdeklődési köre mellett nem meglepő). Az viszont furcsa, hogy bent vélhetően nem osztják meg velük ezt az információt, mert Ákos mindig meglepődik, amikor közöljük vele, hogy már megint ügyes volt. Óh, hát igen, a versenyszférában nevelkedett lelkemet természetesen érdekelné, hogy átlagban miket szoktak a tanítónénik osztogatni, de a lényeg, hogy görbüljön mi elégedettek legyünk vele, és együtt örülhessünk. Oké, később, amikor már kamaszodva utálni fogja a tanulást, biztosan nem ezt fogom mondani. Egyébként is úgy hiszem, hogy a kesztyű már elvékonyodott a kezükön (nahát, hogy milyen képzavarokat tudok produkálni; szóval már vége a beetetési időszaknak és nem annyira kesztyűs kézzel bánnak velük), mert úgy tudom, hogy fokozatosan szigorítanak például a notórius későkkel szemben is. (Azt hagyjuk, hogy az Ákos szerint állandóan, de legalábbis gyakran elkéső kisfiú szülei miért teszik ki az elvárhatónál gyakrabban a gyereket a következményeknek. Ez valami családi jellemző lehet, mert emlékszem, a tanévnyitóra sem bírtak időben odaérni.) Különben elmondása szerint újabban ez a késős kisfiú a barátja (amin azért csodálkozom, mert pár napja még viszonylag negatívan nyilatkozott róla), és a másikat, aki hetekig a legjobb barát címet tudhatta magának ismét lecserélte arra a kicsit nagyobb termetűre, aki elmondása szerint megcsapkodta szeptemberben párszor (a tanítónéni szerint egy kedves mamlaszról beszélünk, aki így közeledik másokhoz). A barátcseréről úgy értesültünk, hogy amikor Ákos ismét felvetette, hogy mikor írjuk már meg a születésnapi meghívóit (és apjuk nemes egyszerűséggel hozzám küldte megbeszélni, ergo rám hagyta, hogy közöljem, idén nem nagyon akarnánk játszóházi bulit finanszírozni), felajánlottam, a szokásos régebbi baráti körön túl hívjunk meg egy-két iskolai barátot is majd hozzánk, nem azért, hogy ajándékot kapjon tőlük, hanem hogy kiteljesedhessen a barátságuk. Nos, akkor tapasztaltam meglepődve, hogy már megint másokban gondolkodik, mint akik nálunk felmerültek volna. Na, de folyamatosan változó világban élünk, miért lenne ugyanaz a barátja, aki az előző héten volt?!

2015. október 21., szerda

Amikor teljesül a szülői kérés

Még tavaly többször szemtanúja voltam annak, hogy az akkor elsős szomszéd kislány hazahozta az uzsonnájának azt a részét, amit ő nem szeretett, de az öccse igen. Eszembe is jutott, hogy mi a húgommal gyerekkorunkban mindig vittünk haza egymásnak finomságokat. Akkor névnapra általában apró kekszet vagy cukorkát vittek be az ünnepeltek, és mi testvériesen elfelezve gondoltunk a másikra, ha pedig páratlan számú, és el nem harapható volt az édesség (pl. kemény cukorka), akkor a "kisebbik felét" (ahogy a matek tanár a klasszikus viccben mondja) megettük, a "nagyobbik felével" pedig megleptük a másikat. Arra nem emlékszem, hogy ez miért alakult így, nem emlékszem szülői hegyibeszédre a testvérek kívánatos egymáshoz állásáról, rémlik viszont, hogy mi is csépeltük egymást rendesen, és később pedig kifinomultabb módszerekkel tettünk egymásnak keresztbe (soha nem felejtem el, amikor beköpött, hogy a moziban csókolóztam az aktuális szerelmemmel, holott akkor még azt sem tudtam, mi az, és csak felnőtt korunkban vallotta be, hogy igazából csak ártani akart nekem), viszont a közös finomságokban mindig gondoltunk a másikra.
Na, szóval, ilyen előzmények után, na meg a havonta befizetett brutális étkezési díjakra is gondolva (főleg annak fényében, hogy tudom, egyesek azért korántsem esznek meg mindent, amit a szüleik kifizetnek) kifejtettem abbéli óhajomat Ákosnak, hogy egyrészt szerintem az öccse is örülne neki, ha mondjuk hazahozná a banánt (mert ő egészen pici korától nagyon szereti, míg Ákost szó szerint a hideg rázta már egyéves korában is az érintésétől), esetleg az almát (ami itthon nagy mennyiségben fogy), de a kefír, joghurt is jöhet (amit ő soha meg nem enne, de itthon - ha már kifizettük, ugye - lehet, hogy elfogyna), másrészt meg bármennyire is utálja ezt a szöveget, meg nem is érti annyira a pénz fogalmát, de hát mégis csak az ő napi kifizetett kajájáról van szó, nem bánnám, ha részesülhetnénk belőle. Bólogatott is, meg nem is, és arra is bólogatott, amikor az apja sietett megjegyezni, hogy természetesen félig megrágott almát továbbra is szívesen látna a táskájában. Aztán, amikor pénteken az iskola előterében várakozva ismét láttam a szomszéd kislány táskájából egy kefírt kikandikálni, az Ákoséból pedig nem, újra megjegyeztem, hogy mi lenne, ha ilyenkor gondolna ránk.
Utána napokig nem történt semmi (persze, hétvége is volt közben), és aztán egyszer csak az elvetett gondolat-magocska kikelt, sőt rögtön szárba szökkent. Ákos hazahozta az uzsonnájának azt a részét, amit nem kért, de azt remélte, hogy mi örülni fogunk neki:
Igen, a képen egy pici szelet lilahagymát látunk. Figyelmes és gondos volt, a finomságot beszuszakolta az iskolatáskája felső pici zsebébe (ahova szeptember 1-jén egy csomag zsepit dugtam be, ami több mint másfél hónap után ugyanúgy lapul ott, és biztosan nem is emlékszik már rá, hogy ha megszorulna, ott találja a segédeszközt).
Mi pedig - kellő komolysággal és a gesztust értékelve - elfeleztük a szeletet, és vacsorához - büszke figyelő tekintetétől övezve - meg is ettük, és próbáltunk nem belegondolni, hogy a vacsoránknak ez a része hol járt előtte. Azt hiszem, majd még egyszer átveszem vele azoknak az élelmiszereknek a körét, amit praktikus szemmel is örömmel fogadnánk itthon. De nem most, nehogy az örömét elrontsuk.

2015. október 20., kedd

Erre aztán nem vágytam

Ti hogyan reagálnátok, ha egy nem túl vonzó és nem túl barázdált agyú, az utóbbi időkben a kutató tekintetével zavarba ejtő munkatárs egyszer csak feltenné a kérdést, hogy lenne-e kedvetek meginni vele egy kávét vagy capuccinot?
a) Nem. NEM. NEEEEM.
b) Oszt' mé'?
c) Nem szeretem a kávét, és egyébként is, holnaptól nem dolgozom itt.
d) Háááát, ööööö, biztosan összefutunk majd valamikor, khmmm, öööö....
e) Egyéb: ______________

Tippelhettek, én a meglepődöttségtől csak makogni és nyekegni tudtam. Ő mindenesetre beleegyezésnek vélte (annak ellenére, hogy a válasz folytatásától megmentett a családfő telefonja, amire én boldogan és szerelmesen meredtem a készülékre a kezemben, miközben a kelleténél hangosabban füllentettem, hogy "óh, a férjem hív", mert hát a házassági papír hiánya ilyenkor sem számít). Nyár óta dolgozik itt, már az első munkanapján bemutatkozott ('Gyurivagyokéstégedhogyhívnak'), mindig messziről köszön, és valahogy úgy néz rám, hogy viszketni kezdek tőle. Akkor nyugodtam meg kicsit, hogy talán nem a megkopott bájaimnak köszönhető a viselkedése, hanem csak ilyen erőszakosan barátkozós, amikor a fülem hallatára két kolléganőnek hasonlóan mutatkozott be. A tegnap reggeli meghívásával aztán újra feltámadtak a kellemetlen érzéseim, és az sem segít a dolgon, hogy a Facebookon bejelölt (nem jelöltem vissza), aztán délután is, este is megkérdezte, mi újság (nem válaszoltam).
Azt még nem tudom, hogy ma kerek perec megmondom a tutit, vagy csak úgy elmesélem, milyen kigyúrt állat férfi a férjem, aki azért, ami az övé, durva dolgokra képes, de ideje lesz valami drasztikusabb módszerhez folyamodnom.

Óvodai fotózás

A családfő már a telefonban lelkendezett, hogy milyen jól sikerültek, és tényleg. Vannak olyan fotósok, akik nem csak a géphez értenek (olyan is van, aki ahhoz sem annyira, ahogy visszaemlékszem a bölcsis képekre), és olyanok is, akik hangulatot is teremtenek, sőt valahogy elérik, hogy a gyerekek feloldódjanak. Az óvodában egy ilyen járhatott nemrég. Ezek még csak az indexképek, a családfő valahogy lefotózta őket:



2015. október 19., hétfő

Azok a jó kis névesték

A szombatunkról még nem is meséltem. A vendégeink nem teljesen szokványos időpontban érkeztek, mert amikor a hét elején megkérdeztük, nem akarnának-e hozzánk valamelyik hétvégi délután átjönni, már mindkét nap délutánjára akadt programjuk, ezért végül a szombat délelőttben maradtunk. Még a nyár végén hívtak meg bennünket Ákos bölcsis és ovis barátjának szülei azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mivel másik iskolába járnak, segítsük a fiaink barátságának fennmaradását. Most még ehhez nekünk kell alkalmat teremtenünk, a későbbiekben pedig majd ők ápolhatják a kapcsolatot, ha lesz még rá igényük. Még az óvodában mesélte az óvónő, hogy az ő barátságuk különleges és különlegesen erős, mert az ilyen zsenge korban köttetett barátságok nem szoktak ilyen tartósak lenni, ők viszont tényleg igazán kitartóak. Ebben az a sok-sok különbözőség sem okozott problémát, ami fennáll (legalábbis felnőtt szemmel tetten érhető) az életeink között. Teljesen mások a körülményeik, D.-nél, aki egyedüli gyerek a családjukban, például nagyszülők hada áll sorba, hogy időt tölthessenek vele, a közeli mama a hétköznapokban és egy-egy hétvégi programban, míg a távolabbi nagyszülők egy-egy hosszabb együttlétben (nyaraltatásban) jelennek meg az életében. Ennek köszönhetően a szülők is kevésbé leamortizálódtak másabb életet élnek, mint mi, gyakran van saját programjuk, és havonta egy-egy hétig, illetve nyáron is hosszasabban gyerekmentesen töltik a mindennapjaikat.
Mivel kajával még nem láttuk őket vendégül, nem is tudtuk pontosan, mire számítsunk, ezért végül két kiadósabb főétellel fogadtuk őket, plusz még sütit is sütöttem, na és rend is teremtődött a házban. Mindezt besűrítve egy péntek délutáni logopédia és a szombat délelőtti érkezés közé. Így volt bőven teendőnk, mindamellett, hogy a vendégvárástól felajzott fiainkat is igyekeztünk normál szinten tartani. Ilyenkor aztán mindig eszembe jut, hogy már megint olyanok vagyunk, mint amilyen soha nem akartam lenni (naná, a szülői mintáról beszélek).

Nálunk otthon, falun a gyerekkoromban még dívott a néveste, ami a névnap előtti esti, de praktikus okokból általában hétvégén megtartott ünneplés volt. Fénykorunkban ez 45-50 fős vendégséget is jelentett, és felért egy kisebb lakodalommal. Ilyenkor háromfogásos vacsora készült, folyt a pia, és vacsora után még táncoltak is a felnőttek, sőt az igazán menő időszakban kéttagú cigányzenekar húzta a talpalávalót, majd később már átvette a muzsika helyét a modernebb disco, és csak magnóról szólt a zene. A szokásos kockaházhoz épített, hosszúkás ún. előtér is többek között azért készült el nálunk, mert az kiürítve, majd a baráti családok között vándorló hosszú, X lábú asztalokkal és padokkal berendezve alkalmas volt a vendégek fogadására, és amíg ezek az alkalmak ekkora létszámban zajlottak, az egyik nagyszobában felszedtük a szőnyeget, és a gyerekeknek ott terítettünk. A menetrend mindig ugyanaz volt: anyu elkezdett sütiket sütni már előtte két nappal, aztán szombaton kora reggeltől főtt a húsleves, töltődött a káposzta és rotyogott a pörkölt, esetleg pirult még a fasírt vagy valami más sült hús. Amikor ezek úgy ahogy sínen voltak, apu megérkezett az utánfutós autóval a berendezéssel, és elkezdtük először azokat elhelyezni, majd kiszámoltuk, hányan várhatóak, és a szomszédból még összeszedtük a mozdítható székeket. Addigra a szülők már eléggé feszültek voltak, össze-összecsattantak, mert késésben voltak, vagy az egyik a másikat akadályozta valamiben, esetleg a süti nem lett olyan szép, mint amilyennek kellett volna lennie. Mi közben előszedtük az összes tányért, poharat, evőeszközt, és megterítettünk. Na, túléltük a napot, estefelé sorban érkeztek a vendégek, majd amikor mindenki a helyén ült, elkezdtünk felszolgálni. Így utólag visszagondolva tudom csak, mennyire profik voltunk. Anyu merte ki a kajákat a tálaló edényekbe, mi bevittük libasorban apunak, aki elhelyezte az asztalon (kiszámolva, hogy hány emberre jusson egy-egy teli tál). Amikor még mindenki ott volt, aki a családhoz tartozott, apu anyukája ült az asztalfőn (érdekes, anyu rokonsága mindig a másik felén foglalt helyet), mindig azon a végén kezdtük a felszolgálást. Mindennek flottul kellett mennie, és még az is tudtuk, hogy ki az a két ember, aki már a húsleveshez is eszik kenyeret, az ő kezük ügyébe már oda volt készítve az is. Amíg ők elkezdtek enni, mi feltöltöttük az italos készletet az asztalon, amikor már kellőképpen nagyok voltunk hozzá, volt mind a kettőnknek a húgommal egy-egy sörnyitója is. Apu közben árgus szemekkel figyelte a leveses, majd egyéb tálakat, ha már félnél lentebb ért benne a kajamennyiség, cserélnünk kellett, nehogy a vendégek azt higgyék, valamiből nincs elég. Ezt végigjátszottuk a három fogással, majd lekapkodtunk minden tányért és evőeszközt, az asztalok felét kihordtuk, és jöhetett a tánc. Egy igazán jól sikerült bulin mindenki degeszre ette magát, a férfiak általában berúgtak becsiccsentettek, és amíg a felnőttek dajdajoztak, a gyerekek kihasználva a figyelem lankadását, bent a szobában randalíroztak. (Az egyik ilyen alkalommal stikában megnéztünk egy aktuális Hitchcock-filmet, jó ideig féltünk is a madaraktól.) A bulik sokszor éjfélnél is tovább tartottak, amikor mindenki elment, még leszedtük az asztalokat, a maradékot pedig hűtőbe raktuk (és egy hétig éltünk még belőle). A távozóknak csomagoltunk is útravalót, tisztára úgy, ahogy a vidéki lagzikban szokták.

Igazából nem is erről akartam írni, de amikor vendégeket várunk, és most például, amikor az óramutatót figyelve délelőtt 10-re mindennel, amivel lehetett, elkészültünk, és csak a frissen készítendők voltak még hátra, eszembe jutottak ezek az emlékek, és az, hogy a szüleim minden ilyen alkalommal összeugrottak készülődés közben. Mi most nem, de mi csak három vendéget vártunk, az is igaz, hogy amikor odaértek, már az asztal is meg volt terítve. Ez nekem természetes, biztosan gyerekkoromból hoztam, hogy mindennek a helyén kell lennie (már csak azért is, mert a szüleimmel ellentétben én ilyenkor már a vendégekkel szeretnék beszélgetni), de a megérkezők arcán láttam, hogy meglepődtek a készültségi fokon. Így viszont volt időnk beszélgetni, a gyerekek jót játszottak, és mindenki jóízűen evett az ebédből. Hangzott is el valami olyan, hogy erre aztán nem számítottak, és akkor legközelebb majd ők is összekapják magukat - pedig ez nálam nem erre megy ki, és versengést kiprovokálni sem szeretnék. (Mi egyébként a messziből érkező családomat is így várjuk, mire megérkeznek, minden rotyog, és minden elő van készítve. Érdekes, ki mit hoz magával, mert a húgom, pedig ugyanazt a gyerekkort éltük meg, soha nem így készülődik. Szerencsés alkat, nem stresszel előre.)
A lényeg, hogy ez a szombat is jól sikerült, és már tervezzük a következőt. És ha legközelebb jönnek, lehet, hogy csak pizzát rendelünk, mert tényleg nem erről szólnak ezek az alkalmak.

2015. október 18., vasárnap

Edzőtábor

Már öt éve lakunk itt, és azóta merül fel újra és újra a kérdés, hogy a darts táblát vajon hova kellene felrakni. Na, nemrég megtaláltuk a helyét, és tegnap edzettünk is:

Nagyon kellett figyelni, hogy a felpörgött ifjúság nehogy egymás hátsójába vágja a hegyeket.

2015. október 17., szombat

Csupa kétség az élet

Azért vannak itt olyan dolgok, amik nyomasztanak, és időről időre, ahogy erősödik az érzés, mindig arra gondolok, ezt valahogyan meg kellene oldani, mindenkinek jobb lenne úgy. A gyerekeknek is, nekünk is, nekem meg pláne, mert nem küzdenék folyamatosan a lelkiismeret-furdalásommal. És amikor valaki azt írja nekem, hogy milyen jó kis programunk volt ismét, és milyen jó nálunk gyereknek lenni, vagy hogy engem olvasva nem érzi magát jó anyának, valahogy - bár nagyon jól esik - mélyebben belegondolva, az utána jövő gondolatoktól nem leszek boldog.

Például ott vannak a szuper hétvégi programjaink. Igen, szerintem is jó kis elfoglaltságokat találunk, általában élvezzük is, és biztosan van olyan család, ahol ennyire sem futja (ilyen-olyan okból), de mégis úgy érzem, hogy ez kevés. (Jó, a gyerekek is rátesznek egy lapáttal erre, mert hétvégén mindig úgy ébrednek, hogy "ma hova megyünk, milyen program lesz", és ha azt mondjuk, ma itthon maradunk, akkor az nem tetszik nekik, sőt Ákos is mond néha olyat, hogy "már megint itthon vagyunk", és időnként látványosan unatkozik. Én meg aktuális hangulatomtól és leterheltségemtől függően reagálok megértő vagy éppen megsértett anyaként, akinek a beste kölyke még követelőzik is.) És igazából nem feltétlenül kell állandóan pénzt költeni menni és menni, itthon is lehet értelmesen időt eltölteni, sőt néha arra gondolok, hogy a jövés-menéssel, a sok-sok új ingerrel olyan magasra tesszük a mércét, hogy ha azt éppen nem ugorjuk meg, hiányérzetük van, és ennek mi vagyunk az előidézői. Viszont ha itthon vagyunk, itt van a háztartás, óhatatlanul azzal is foglalkozunk mellettük, és netalántán jogot formálnánk némi saját időhöz is, amikor azt csináljuk, amit mi szeretnénk, mondjuk olvasunk, megnézünk egy jó filmet, vagy csak bámuljuk a falat. Sokszor szóba kerül ez az utóbbi is köztünk egy nehezebb hét után, amikor én csak arra vágynék, hogy egy nyugodt napot itthon tölthessek, és néha ilyeneket mondunk egymásnak, hogy "és hol vagyunk mi ebben az egészben?". És mire a nap végére érünk, gyakran érzem azt is, hogy még ha nem is pörögtünk valahol, legalább játszottam volna velük egy jó kimerítő társast, vagy mást. Ha éppen sor kerül rá, akkor meg azért marcangolom magam, hogy milyen boldog volt tőle az aktuális gyerek, és ezt miért nem tudom minden áldott hétvégén megtenni.
De nem csak a hétvégék azok, amik hiányérzetet okoznak, mert a hétköznapokba - bár nehezen férne bele - mégis csak bele kellene csempésznünk némi testre szabott játékot, ha 20 percet, akkor csak annyit (bár ha jól számolom, nincs kétszer 20 perc szabad időnk a hétköznapokban, sőt mutasson nekem valaki egy olyan gyereket, aki megérti, hogy ennyi jutott, és utána szépen ügyesen le is áll az elvárásaiban), de ezek rendre elmaradnak. Általában arra jövök haza, hogy mesét bámulnak vagy tableteznek (mostanában szigorúan fél óra az engedélyezett, egy túlterhelt agynak még ennyi sem kellene talán), és láthatóan nem kezdenek bele maguktól valamilyen anya szemével is "okos" játékba. Lehet, hogy egy végigpörgött hétköznap után ők így csengenek le, de rosszabb napjaimon úgy érzem, hogy ez csak pótcselekvés, és a megfáradt agyuknak jobbat tenne egy kis kreatív játék, mint a mozgó figurák bámulása.
Annak igazán örülök, hogy vacsora közben tudunk beszélgetni (vagy mi ketten, és a pulyák meg fülelnek, vagy velük, ha nyitottabbak éppen, de az különösen öröm számunkra, hogy Ákos újabban sokat mesél az iskoláról), sőt úgy sejtem, hogy manapság a nálunk mindig szigorúan együtt elköltött közös vacsorák sem annyira természetesek sok más családnál (főleg, ha a család egyik felnőtt tagja sokáig dolgozik), és már ennek is örülnöm kellene, de az önmarcangolások közepette ezt is édeskevésnek érzem.
Az, amit leginkább hiányolok, az esti közös olvasások kimaradása. Anno, amikor Ábelt a családfő fektette esténként, Ákossal olyan szépen elolvastunk jópár könyvet részletekben, de amióta én viszem fel Ábelt, és még mellé is kell feküdnöm egy kis időre, és addigra Ákos is felmegy jóéjt-mesét nézni (szigorúan max. kettő vagy három rövidkét, hogy utána fél 9 körül már ő is mehessen aludni, és ezt mindig, de mindig be is tartja), akkor már nincs erőm egy szobával arrébb menni. Lejövök, azzal a tudattal, hogy vége ennek a napnak is, most jön a saját idő, és általában pár percen belül én is elalszom. Ugyanakkor meg nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy ilyenkor kellene kicsit még megerőltetnem magam, és összebújva vele egy-egy fejezetet lenyomni. Már gondolkodtam azon is, hogy az este másik pontján kellene a közös olvasást beiktatnunk, próbálkoztam azzal is, hogy fürdés közben a kád mellett kuporogva olvasok (a képes könyveket kifacsarva tartva a kezemben, hogy a képeket láthassák), de csak Ábelnek jutott olyankor rövidke két mese, Ákos addigra már kiszáll, mert ő nem szeret már olyan hosszasan ázni, és neki már ennél komolyabb olvasmányok kellenének.
Ezek, a közös játék és olvasás ritkássága, olyan hiányosságok a gyerekeink nevelésében, amik állandóan előkerülnek, folyamatosan nyomasztanak, sőt egy-egy jól sikerült hétvégi programot is meg tudnak picit keseríteni, mert úgy érzem, hogy azzal csak ezeket próbáltam pótolni. És hogy még jobban megfejeljem mindezt, ott van még az is, hogy Ábelnek második gyerekként még ennél is kevesebb jutott.
A kétségek állandóan bennem vannak, de mostanában - kicsit eszement módon - a logopédus néni dicséreteinek köszönhetően felerősödtek. I. néni tegnap ismét elmondta, hogy Ákos a legaranyosabb tanítványa, nagyon okosnak tartja őt, és - higgyem el, egy avatott szem minden gyereknél nagyon hamar fel tudja mérni, mi a helyzet - látszik, hogy ezzel a gyerekkel nagyon sokat foglalkoztunk (ez tény, amíg egyke volt, és az öccse születése után is, amíg ő sokat aludt, hihetetlenül sokat), és foglalkozunk (és itt szoktam magam elszégyellni, mert én meg éppen az ellenkezőjét érzem). Aztán mindig jön a következő gondolat, amitől még rosszabbul érzem magam, Ábelnek ezt a kezdő löketet sem adtuk meg olyan mértékben, mint a bátyjának. Ha pedig olyat olvasok, hallok, hogy egy gyerek életében az első évek milyen meghatározóak, és ennek jótékony hatásai később jelentkeznek majd, végképp elveszek, és komoly hiányosságokat érzek magunkban.
Nem várok tiltakozást, pozitív megerősítést, de az érdekelne, hogy ti hogyan élitek ezt meg, és mit tesztek ez ellen. 

2015. október 16., péntek

...meg a bárányfelhők

Jár az agyam mindenfélén, és mivel mindenki alszik még, locsogok itt kicsit.
Például most, hogy már pár napja szépirodában lakom, és igazi főnök vagyok, rá kellett jönnöm, hogy magányosnak érzem magam. A másiknál, az átmenetinél az volt a bajom, hogy átjáróház, és mivel az korábban titkárnői szoba volt, mindenki, aki arra tévedt, azt hitte, hogy én vagyok a két szomszédos kolléganő valamelyikének az asszisztense. Itt meg ülök az elefántcsonttornyomban, az ajtómat nyitva hagyom, de időnként rám hajtják, mert rányílik a titkársági szobában a beépített konyhára (amolyan régimódi beépített szekrény, amiben koszos kis mosogató, vízköves tálcán kétes tisztaságú csészék hevernek, és ahol már nem mosogatom el a kajás bödönömet, inkább hazahozom úgy, de a kávésbögrémet meg muszáj). Mivel nem véletlenül igyekszem magam távol tartani a napi teendőktől (azoknak a vezénylését a békesség kedvéért a helyettesemre hagytam, meg egyébként sincs sok értelme belekotyogni), rám maradtak a jövőbe mutató stratégiai jellegű teendők. Na, az mindig jó, mert nagyon nehéz jövőt építeni, ha a jelen is döcög, és annyi, de annyi kérdés van a rendszerben, hogy mindenhol csak falakba kérdőjelekbe ütközöm, főleg ha amolyan piaci típusú ragadványaimnak köszönhetően adatokat kérek, határokat próbálok tisztázni és holmi hatékonyságról is locsogok! A kilátás az irodából egyébként izgalmas, látom, az ablakomból látom, ki mikor jön és megy, így azzal elvagyok időnként, meg az a feladatom is ad elég elfoglaltságot, amire eredetileg felvettek, és ami - már látom szomorú sorsomat - rajtam maradt.
Délutánonként a körök futásától kifacsarva indulok haza (szigorúan munkaidő végeztével, és nem, nem maradok bent azért, mert én vagyok a vezető), a fejem zsong a félig elvégzett, meglépett és kezdeményezett teendőktől, amiket - szokás szerint - magamnak kreálok. A kolléganő, aki ahogy nyáron megtudta, mire pályáztam, rögtön kijelentette, hogy ha én leszek a szerencsés befutó, szeretne velem dolgozni, olyan nagy lendülettel kezdte el a munkáját, hogy délutánra fáradt tekintetű szélmalomharcosnak néz ki. Azt hiszem, ő most jutott el abba az elkeserítő stádiumba, amibe én a nyár végére, amikor rájöttem, hogy itt aztán semmi nem úgy működik, ahogy kellene, és átlátta, mekkora feladatot bíztam rá. Ugyanakkor ez egy szép kerek egész, és itt lehet igazán nagyot alakítani, ha magunk mellé tudjuk állítani a többieket.

Bár agyilag lefáradva érkezem haza, itthon mintha egy kicsit nyugisabb lenne a légkör. Tartjuk a napi menetrendet, és erről folyamatosan tájékoztatjuk is az illetékeseket ("még egy mese, aztán fürdés!", és "oké, mindjárt vége a Trükkös Tomnak, akkor indulhattok a fürdőszobába!"). A kisiskolásnak minden napra jut szinte itthoni feladat, hol azért, mert délután focimeccsen voltak, hol pedig azért, mert a napköziben valahogy éppen arra nem volt ideje, amiért ott van (házi feladatot írni). De szépen csinálgatja, emlékszik is magától, mi maradt el, és mire hazaérek, a családfőnek köszönhetően általában már túl is van rajta.
Tegnap az általános iskolák közötti teremfoci-bajnokságon megtört a jég, és végre nyertek egy csapattal szemben, ami határtalan örömet okozott itthon is. És az én fiam, amikor mondtam, hogy akkor ünnepeljünk, rögtön azt kérte, hogy "valami finom kajával, lécci, anya!". Meg is nyugtattam, hogy igen finoman elkészített főtt virsli lesz vacsorára, de cserébe hétvégén kiteszünk magunkért kajailag (is).
Igen nagy örömet szereztünk neki, mert végre nekiduráltuk magunkat, és az anyai véd- és dacszövetség jegyében, ami nyár végén a fiúk kétéves korában kialakult barátság megőrzése céljából a másik anyukával köttetett köztünk, szombatra meghívtuk a régesrégi barátját és családját. Így hát pörgős egy napunk lesz aznap, valahogy olyan menüsort sikerült összeraknunk, ami elsősorban a családfő tevékenységi körébe tartozik. Örült is neki, hogy ő főzhet a vendégeknek.
Ákos nagyon várja a születésnapját, és bár volt egy-két ötlete, milyen ajándékra vágyna, valahogy nem érezzük most olyan magabiztosnak ebben. Szerinte, ha elvinnénk egy nagy játékboltba, biztosan tudna választani. Így hát, most először, megkapja ezt a lehetőséget.

Az óvodásunk pedig továbbra is jól elvan bent, délután puszival búcsúzik óvónénitől, dadustól, sőt tegnap még az egyik kislányt is elkapta egy körre, aki állítólag igen lelkesen viszonozta a csókot. A családfő meglehetősen büszke rá emiatt, bár amiatt aggódik, hogy Ábel már a nevére is vette a kis szöszit, és azt állítja, hogy ugyanaz a családneve, mint az övé.
Továbbra is dalocskákkal és versikékkel jön haza időről időre, és a szókincse is fejlődik, például tegnap több nekifutásra végre ki tudta mondani, hogy a vacsora undorító. Hát így. Mi nem ezt a kifejezést használjuk ebben az esetben, csak a rövidebb, ütősebb verziót, de ő szereti a kihívásokat, és rögtön egy ilyen bonyolult szóval él.
Már rég nincs kisbabánk, van viszont egyre nagyobb kisebbik fiúnk. Ennek jótékony hatását például a havi kozmetikai típusú nagybevásárláson érzékeljük elsősorban, amióta nem kell pelenkát vennünk, valahogy megcsappantak a költségeink. A hétvégén ünnepélyes keretek között leszereltük a lépcső aljáról a rácsot is, és a következő lépés a fürdőszobai pelenkázó megszüntetése lesz (amúgy is régóta csak tárolásra használjuk).

A legkisebb, a nyuszi is jól van. Amikor végre kiengedjük, boldogan kilő, és rohan, majd vissza is fordul a ketrecéhez, hátha ott várja már a vacsorája. Úgy kell elhessegetni, szaladgáljon még kicsit, nehogy elhízzon, de azért továbbra is reménykedik a gyors vacsorában. A rács leszerelésének ő is örül, meg is ünnepelte azzal, hogy suttyomban felszökött az emeletre. Meglehetősen jó az étvágya, de már megtanulta, hogy még ha én korán is kelek, attól neki továbbra is csak 6-kor jár a reggeli, így lesi az órát, és csak akkor kezd el izgatottan rohangálni, ha eljött az ideje.

A családfő pedig teszi a dolgát, mint mindig, sőt annál többet. Abból, hogy esténként már őt is elnyomja a buzgóság, látszik, hogy nem túl kipihent. Sokszor éjfél után ébredünk arra, hogy ismét nem másztunk fel a szobánkba, régebben ilyen nem fordult elő, mert ő sokáig ébren volt, én már akkor sem bírtam ezt. Hétvégén reggelente igyekszem őt kímélni, mert a Spar is csak 7-kor nyit olyankor, de a beépített órája működik, meg programok is vannak, ugye, és a nagy alvásokra nem nagyon van lehetősége.

Most viszont eljött az idő, nekiduráljuk magunkat a hét utolsó munkanapjának. Megyek, ébresztek mindenkit.

2015. október 15., csütörtök

Hát ez az idő is eljött!

Azt hiszem, az évek számának szaporodása mellett a következő hidegzuhanyt az a felismerés okozza, amikor rájössz, bizonyos mozdulataidban hasonlítasz a saját anyukádhoz. Nálam ez az a pont volt, amikor először tudatosult bennem, hogy nem a szobában van félhomály, hanem más okból kell a gyógyszeres doboz apró betűinek elolvasásához a lámpához közelebb húzódni, és valahogy be kell lőni a távolságot, amiből sikerül a betűkre fókuszálnom. Aztán, amikor beköszöntött a Trónok harca őrület nálunk, és megvettük az első két kötetet, hosszasan háborogtam azon, hogy a kiadója valószínűleg papírtakarékoskodási okokból kis méretű, ámde nagyon nehezen széthajtható, vastag könyvet hozott ki, és a betűk is nagyon aprók benne. Majd következett pár hónapja az ominózus gomb- és egyéb foltvarrogatás, ami - amellett, hogy nem szeretek és tudok varrni - röhögésbe fulladt, mert ketten is alig bírtuk a cérnát a tűbe fűzni. Mondjuk ezekkel még vígan elvan az ember, és más könyveket például prímán tudok olvasni, de nemrég azt vettem észre, hogy az irodában reggel a félhomályban egy apróbb betűs táblázat fölött meg kell találnom a megfelelő szöget, hogy értsem is, amit látok, és már más könyveket sem egyszerű olyan szögben kibetűzni, ahogy régen simán ment (féloldalt könyökölve, sréhant a lapokat nézve). Lehet, hogy kicsit túl is lőttem a célon, és már öregítettem is magam gondolatban, de amióta eldöntöttem, hogy elmegyek szemészeti vizsgálatra, azóta végképp nap mint nap tapasztalni véltem, hogy romlik a látásom.
Na, a lényeg az, hogy távolra még nincs gond, bár a bal szemem érezhetően egy picit gyengébb, közelre viszont olvasószemüveget kaptam, aminek nagy hátránya, hogy olvasáshoz ugye elő kell kapni (bár most még nem vészes a helyzet, de biztosan eljön az az idő, amit másoknál látok, hogy anélkül már nem megy), viszont azon keresztül távolabbra nézve szédítő érzése támad az embernek. Az optikus azt mondja (és főpróbát is tartottunk), hogy majd megszokom, picit lejjebb kell tolnom az orromon, és ha valaki belép az irodába, afölött nézzek majd rá (na, ez az a mozdulat, amit én messziről elkerültem volna, ha tehetem, és ráadásul a tokának sem tesz jót).
A gyerekek bulisnak tartanak szemüvegben, az apjuknak meg így is tetszem, már csak nekem kell a gondolattal megbarátkoznom.

2015. október 14., szerda

Éjszakai népvándorlás

Ma kivételesen ötig aludtam, és amikor felültem az ágyban, hogy kilopózzak a szobából, a szemem sarkából igen sebes mozgásra lettem figyelmes. A mellettem alvó úgy felpattant, mintha már tűkön ülve várt volna egy ideje, hogy felkelhessen. Mivel a családfő nem ilyen fürge ürgeként így szokott ébredni, lassan leesett a papírtantusz, hogy nem ő töltötte mellettem az éjszaka egy részét. Mint kiderült, Ákos álmodott rosszat, és hosszú-hosszú idő után az ágyunkban kötött ki.
Mostanában igazán szerencsések voltunk ezen a téren, miután Ákos közel másfél éves saját ágya és mi ágyunk közötti járkálás után végre úgy három éve a sajátjában eresztett gyökeret, Ábel meg valahogy még nem jött rá, hogy van olyan opció is, aminek köszönhetően a szülői ágyban köthet ki, új értelmet nyert a szülői ágy fogalma. Amikor Ákost meggyőztem, hogy még aludjon kicsit, benéztem a szobájába, ahol az emeletes ágy alatt megtaláltam az egyébként szokásos nem túl boldog alvópartneremet is. Szerintem áldja a kitartásomat, amivel a múltkor megvétóztam az ötletét, miszerint megszüntetné az emeletes ágy alatti matracot, bár akkor egyikünk sem gondolta, hogy ő kényszerül oda ismét.

2015. október 12., hétfő

Eső, zivatar, zápor, aprószemű szemerkélés

Egy nagy előnye volt ennek a tegnapi időjárásnak: minden ki lett takarítva és mosva, aminek ki kellett lennie, és főztünk, és logopédiát gyakoroltunk, és amíg egyesek aludtak, én is beálltam a sorba. Viszont, ahogy elnézem az előrejelzést, a hét közepén már úszva fogunk közlekedni. Csizmában ér dolgozni menni október közepén?

2015. október 11., vasárnap

Állatos program

Ábel már vagy két hete minden nap megkérdezi (a biztonság kedvéért apjától is, anyjától is), hogy mikor megyünk már vadasparkba. Nem tudjuk, honnan jött most ez, de ha már ennyire szeretné, akkor miért ne tegyük őt boldoggá?! A jó szülő támogatja a lelkes gyereke vágyainak teljesülését. Kivéve, ha az előtte hosszasan szakadó eső miatt a Vadaspark amúgy is meredek, fás részén nem számít semmi jóra közlekedésileg. Ja, amúgy kiderült, hogy ő nem is arra a budakeszire gondolta, amire mi, hanem a medvésre, de azt meg már unjuk kicsit láttuk idén többször is, így másik állatos alternatívában gondolkodtunk. El is indultunk tegnap reggeli után az Állatkertbe, ahova idén még mindenképpen el akartunk jutni, főleg, hogy Ákosnak a nyári állatkerti tábor után fél évig bérlete van oda, és még egyszer sem éltünk a lehetőséggel. Azt nem mondanám, hogy melegem volt (mert hiába mondják, hány fok várható, az ember azt a nyár emlékével a fejében valahogy nem tudja, hogy mindez mit jelent hőérzetben), de végül így is élvezhető volt a programunk, meg a fiúk amúgy is rendesen fel voltak öltöztetve. Most a szokásostól eltérően másik irányból kezdtük a körünket, és a vége felé még a Varázshegybe is bementünk kicsit melegedni állatbemutatót nézni, így egészen kibírható volt az egész.



Már tudjuk egy ideje, hogy vége a régi jó világnak, amikor reggel összekapva magunkat nyitás körüli időpontban érkezünk a helyszínre, az aprónépet jól megdolgoztatva ebédidőre ki is fárasztjuk őket, és arra hivatkozással, hogy a kicsinek még aludnia kell délben, időben haza is jövünk. Megállapítottuk már párszor, hogy ha valaki nem bír egy egésznapos hosszasabb programot, azok mi, felnőttek vagyunk. De ettől még most is hazaindultunk ebéd után, ahol ismét kiderült az is, hogy Ábelnek újabban elég hazafelé a kocsiban párpercnyi üveges tekintetű semmibe bámulás, amitől aztán úgy kipiheni magát, hogy aludni sem kíván.
Délután mindezt megfejeltük a családfő rokonságának fogadásával, ahol a kicsit nagyobb gyerekekkel rendelkező anyuka párszor megjegyezte, hogy igen, most már emlékszik, milyen volt náluk is egy-két éve még a pörgő gyerekek által keltett folyamatos zajban élni. Este viszont senkit nem kellett ringatni.

2015. október 10., szombat

A kedvenc napom

Na, vajon melyik? Természetesen a péntek, mert az rövid, a többinél egy fokkal nyugalmasabb, olyankor lehet bent a héten felgyűlt, elmélyülős feladatokat megoldani, korábban is végzek, és a legtöbb esetben ragaszkodom hozzá, hogy időben el is induljak bentről, és ekkor még az egész hétvége előttem áll. Már jó ideje nem jelenti ez a nap azt, hogy most jöhet a láblógatás, mert ekkor ejtem meg a heti nagybevásárlást, havonta egyszer a DM-es vásárlást (és akkor a heti kajabeszerzés átcsúszik szombat reggelre a családfő fennhatósága alá, vagy csütörtökön késő este ejti meg), és mindez borul kb. öthetente, mert - ha nem tudom más, szabadsággal együtt járó elfoglaltság napján megoldani - ilyenkor iktatom be a fodrászt, sőt ha szerencsésen alakul minden, legalább egy gyereket én veszek át a megőrző intézményből, és annak a gyerek mindig örül. Ilyenkor teljes körben a többi napnál korábban érünk haza, valahogy úgy alakult, hogy mindig hideget vacsorázunk, és eljön az a pont, amikor mindenki otthon van, mindent elpakolunk, az adott mosást kiteregettük, és mivel nem kell főzni sem, picit hátra lehet dőlni, és arra gondolni, hogy mostantól legalább két napig kiszakadunk a hétköznapokból.
Nos, ez most egy ideig nem így lesz, mert amikor a család másik két tagja hazaér, és hátradőlhetnénk, indulnunk kell a logopédushoz. I. néni egyébként tegnap is említette, hogy a pénteki öt órás időpont az az értékes időpontja, amit azoknak a gyerekeknek szokott tartogatni, akiknek a szülője egyéb napokon nem tudja megoldani a gyereke odahordását. Nagy mákunk volt, mert amikor először felhívtuk, ez az időpont éppen szabad volt, más napokon még nehezebben tudnánk megoldani Ákos odajárását. Így hát, bármennyire is értékes számunkra is a péntek délután, útra kelünk. És mivel a logopédus, akit továbbra is imádok, nem hogy lecsíp az órából, hanem - felfedezve, hogy Ákos rajong az állatokért és olyanokat tud, hogy a nemistudommelyik hiúz gyöngytyúkot is eszik (nem is vette először komolyan, mert nem tudott róla, és bár én sem tudtam, de azt igen, hogy Ákos ezt biztosan nem véletlenül mondta) - még hozzá is tesz egy állatoskönyves-nézegetős negyedórát, így mire hazaérünk, már bőven vacsoraidőben járunk.
Addigra már én is nagyon fáradtnak érzem magam, hát még annak mennyire lehet fárasztó, aki egy teljes iskolai hét után egy teljes órán keresztül koncentrálva igyekszik a hangokat szépen formázni. És bár látszik rajta, hogy fél óra után már fárad, mégis igyekszik, és csinálja, én pedig néha azt veszem észre, hogy mögöttük ülve a koncentráló arcát nézve tolulnak a könnyeim. Ugyanakkor hat rám az óra szellemisége, hazafelé jövet egyrészt én is olyan szépen hangsúlyozva, türelmesen beszélgetek Ákossal, mint ahogy előtte I. néni tette, másrészt közben végig a fejemben csengenek a búcsúszavai, amiben újra és újra elmondja, hogy milyen ügyes volt, és milyen okos, és milyen aranyos ez a gyerek. I. néni mindig három szem cukorkával indítja el Ákost: egyet az órai munkájáért kap, egyet itthonra, és egyet az öccsének küld. És bár Ábel tegnap este valamiért közölte a bátyjával, hogy "nem vagy a barátom", Ákos csak egyszer fenyegette meg, hogy akkor a cukorkáját sem kapja meg.
Imádom a logopédust, mondtam már?

Költözködős-rendezkedős

Mozgalmas péntekre ébredtem tegnap, átköltöztem egy másik épületbe másik irodába. Komoly átalakítási munkák kezdődnek a napokban, és mivel szűkösebben leszünk emiatt is, meg még várhatóak újonnan érkező kollégák is, nekem meg ott volt egy szabad főnöki helyiség a kollégák mellett, önként vállaltam az átcuccolást. No, és a kinevezésem után másfél hónappal, mivel az elődöm még mindig úgy járt be oda, mintha semmi sem változott volna, és nem egyszer nyitottam rá váratlanul ott, muszáj volt magam teljes valómban megmutatnom.
Nem sok mindenem gyűlt össze, mert nyáron az előző munkák átadásakor majdnem minden dossziétól megszabadultam, így két nagyobb kosárba belefértek a cuccaim. Vittem magammal a jó kis gépemet, a nagyobb monitoromat és a forgószékemet is, ha már sikerült végre jót és kényelmeset beújítanom a nyárvégi rendezkedésnél.
Működnek itt a dolgok, reggel 8 után pár perccel meg is jelent két műszaki ember a szomszéd irodában asztalt felfúrni, majd még besorjáztak hárman engem költöztetni. Köztük volt Gyuri, aki még nyáron az első munkanapján elkezdett erőszakosan barátkozni és rögtön tegeződni. Azóta is keresi mindig a tekintetemet, és csak remélni tudom, hogy ő ilyen pajtizós típus, és nem a megkopott bájaim iránt érdeklődik. Ha már ennyien jöttek, rögtön kértem őket, hogy szedjék le az egyik paparafatáblát is a falról, és vigyék át a kitűzött papírokkal (pl. Ákos rajzaival) együtt. Egy szavam nem lehet rájuk, kedvesen meg is tették, majd az új helyiségben a tárgyalóasztalra fektették. Gondolom, én voltam a hibás, mivel nem mondtam, hogy továbbra is faliújságként használnám, és lehetőség szerint nem cellux-szal ragasztanám a falra. Úgy-ahogy elrendezkedtem, majd amikor még a másik épületben felejtett bögrémmel a kezemben bejártam a fél épületet ezt-azt egyeztetni, összefutottam a műszaki emberek főnökével, és megkértem, hogy ugyan küldjön már valakit a faliújságot felfúrni. Jöttek is ketten, persze fúró nélkül. Megnézték, mi a feladat, majd elmentek mindketten az eszközért. Nap mint nap látom őket, hol kettesével, hol hármasával sétálgatnak, mint egy virágos réten, a sebességük egy bizonyos szint fölé soha nem emelkedik, és ha ennél többen vannak, akkor már nagyon-nagyon sok a munkájuk. Így hát türelmesen vártam, és meg is jelentek egy idő után már hármasban egy fúróval, létrával és hosszabbítóval. Amikor az egyikük elkezdett poénkodni, hogy milyen sokat találkozunk ma, és jobb lenne egy kocsmában (utólag kiderült, hogy ez nem a bájaimnak szól, mindenkinek ezt mondja, talán némi jutalom reményében), miközben Gyuri ismét elkezdett vizslatni, inkább megmutattam, mit és hova, majd kimenekültem. Csak remélni tudtam, hogy valamennyire egyenes lesz az a faliújság, mivel vízmértéket szerintem még soha nem láttam náluk. Mire visszaértem, már csak a finom por szálldogált a szobában mindenhol, talán hétfő reggelre az is eltűnik, szemben a sarkokkal és a fiókokkal, ahol vélhetően jó ideje nem járt már takarítóeszköz.
Furcsa lesz főnöki szobában ülni, ahogy látom, a kolléganőnek meg az a furcsa, hogy nem zárkózom be, állandóan rám hajtotta az ajtót. Már csak arra kell figyelnem, hogy hétfőn eszembe jusson, hova kell mennem.

2015. október 9., péntek

Nem is tudom, megnyugodhatok?

Még hétfőn fogadóórán jártam az iskolában. Minden szülő, aki igényelte, kaphatott 10 percnyi beszélgetésre lehetőséget. Mivel éppen utánam nem volt senki beosztva, én majdnem kétszer annyi időt töltöttem bent. Nem tudom, mások mit kérdeztek (eleve bambán néztem a tanítónénikre, amikor leültem, mert azt hittem, elöljáróban majd mondanak valamit Ákosról, aztán kapcsoltam, hogy itt nekem kell először megszólalnom, ráadásul az sem segített, hogy kicsit feldúltan érkeztem, mert a munkában feltartottak, ráadásul belefutottam egy útfelújításba is, és miután végig nyomtam a gázt hazafelé, az időpont előtt két perccel ugrottam ki a kocsiból, és futottam át az úttesten), de belőlem a beilleszkedéssel kapcsolatos aggodalmaim szakadtak ki. Abból, amilyen vehemenciával mondtam, mondtam, tudatosult bennem, hogy mennyire foglalkoztatnak Ákos beilleszkedése, illetve a hiánya miatti félelmek. Nem szeretnék még egyszer állandó kétségek között azon agyalni, hogy vajon amikor minden áldott nap azzal jön haza, hogy "nagggyyyon jóóóó" volt a napja (amolyan igazán Ákosos hangsúllyal mondva) egyszer csak villámcsapásként, csak úgy mellékesen elmondja, hogy X.Y. mindig bántja, a felnőtt, aki velük van, ezt soha nem veszi észre, és egyébként meg nem vették be valami játékba, mert ő béna, és hülye. (Volt erre több példa az óvodában.) És amikor ilyen félelmek mentén időnként rákérdezek a napjaira, a szokásos "nagggyyyon jóóóó"-válaszokat kapom ismét heteken keresztül.
A félelmeim biztosan nem minden alap nélküliek, hiszen amikor három hete a családi sportnapon vettünk részt, és igazán felspanolva érkeztünk, sportos családnak öltözve, sőt felkészültünk arra is, hogy részt vegyünk mindenben, aminek során hülyét csinálhatunk magunkból, gyakorlatilag végig a pálya szélén ültünk, álltunk, mert Ákos nem volt hajlandó semmibe beszállni, és hiába próbáltuk megtudni, miért vonja ki magát a közös mókából, csak egyre dacosabban és makacsabbul hallgatott. Aztán az előző hétvégén az osztálykirándulást is azzal indítottuk, hogy amíg vártuk az elkésőket és a játszótéren a gyerekeket őriztük, ő külön bóklászott, és ha véletlenül éppen felszabadult a népszerű forgó, egyedül kipróbálta, de mire 10 mp múlva odanéztem, ő már önként arrébb állt, és tisztes távolságból nézte a többieket, akik hangosan forgóztak. A túra során is inkább lemaradva bandukolt (bár ezen az sem segített, hogy Ábel az elején nem nagyon akart gyalogolni, és bennünket vártak leszakadva, de aztán integettem, hogy menjenek, vegyüljenek a tömegben, én meg végül a nyakamba kaptam a lustaságot és vágtattam utánuk), és bár a várromnál már be-becsatlakozott a rohangáló gyerekseregbe, de valahogy végig kívülállónak éreztem ott is.
Az is a hétvégén történt, hogy először kért a boltba induló apjától egy rajzolós füzetet, mert másoknak is van olyanja, és ha van idő rajzolni, azt szokták elővenni, aztán mire megérkezett a füzet, már nem akarta magával vinni, és csak nagy nehezen sikerült kiszednem belőle, hogy ő nem tud szépen rajzolni, és nem akarja, hogy a többiek lássák a béna alkotásait. Annyiban hagytam, majd amikor pár nap múlva mégis kért pár üres papírt, ugrottam, hogy betegyük a táskájába a mappába.
Egyszer megkérdeztem, hogy mesélt-e bent arról, hogy jár lovagolni (szerintem ez menő dolog egy ilyen közegben), és rögtön összeszorított szájjal elkezdte rázogatni a fejét. 
Rémálmaimban néha látom őt folyamatosan kirekesztve (ami úgy kezdődik, hogy saját magát zárja ki a jóból, és a többiek pedig ráerősítenek). Ugyanakkor meg örömmel hallom, hogy formálódnak a kapcsolatai, már nem az a barátja, aki az első napokban volt, sőt ezzel az új, tartósabbnak tűnő baráttal nemrég összerúgták a port, és átmenetileg azzal voltak jóban, akivel több konfliktusról is beszámolt, de aztán mégis csak kibékültek a tartósabbal is. És amikor láttam őt a fociedzésen (már ha annak nevezhetjük azt, amit műveltek) úgy, hogy nem vett észre, láthatóan baromi oldottan viselkedett, kiscsikóként fickándozott, láthatóan élvezett minden feladatot és eléggé egyértelműnek tűnik, hogy nagy focista nem lesz belőle.

Ezek után hétfőn leültem a tanítónénikkel szemben, és megkérdeztem, hogyan látják a beilleszkedését. A tanítónéni szerint Ákos maga a rejtély és ellentmondásosság számára. (Hja, számomra is, de nekem anyjaként csak többet kellene tudnom mondani róla.) Szerinte a mi gyerekünk mindig ott van a dolgok sűrűjében (nem csak pozitív értelemben), aktív, jelentkezik, lelkes (kőszikla legördül a szívemről), és gyakran kell fegyelmezni (félig viccesen meg is kérdezte, hogy nem szokott otthon panaszkodni, hogy ők gonoszak vele), nem is érti, hogy a családi sportnapra kit vittünk magunkkal, mert azt, hogy még az ő kérlelésére sem száll be valamibe, soha nem gondolta volna. Főleg úgy döbbenet volt ez számára, hogy a baráti szálaknak köszönhetően ismerte korábban is, megtapasztalta már a nyitottságát. A másik tanítónéni is beszállt a kórusba azzal, hogy néha olyanokat tud, amin ő maga is meglepődik (állatos téma, természetesen), és a környezet órán még egy sírásig fajuló verekedés után is (a mi gyerekünk verekedett, és erről nem mesélt itthon!) majd kiesik a padból, ha feltesz egy kérdést. Szerinte szerethető és szeretik is, sőt (szállt be ismét az első tanítónéni) a beszédhibája miatt sem tud semmilyen inzultusról, pedig aztán (higgyem el) a gyerekek, ha akarnak, találnak a másikon fogást. (Ez a beszédhiba, ugye az, amivel elküldött bennünket logopédushoz, aki azt mondta, hogy nem érzi vészesnek.) Nem, nem áldozat típus, és arra sem látnak esélyt, hogy "rossz gyerek" kategóriájába kerül azért, mert ebben az új közegben ő azt érzi majd menőnek. Úgy tűnik, hogy távol tőlünk viszonylag egyenletes teljesítményt nyújt, és őszintén szólva felmerült bennem az is, a zavart az okozza benne, ha az ottani és az itthoni világa találkozik. Arra nem szeretnék gondolni, hogy elvárásainkkal mi okozunk benne valamiféle görcsöt, de muszáj ezt is végiggondolnunk, ha megismétlődik a sportnapos bezárkózás.

Nem lettem okosabb. Talán egy fokkal nyugodtabb. És egy hónap múlva ismét bejelentkezem fogadóórára, hátha árnyaltabb képet tudunk alkotni.

2015. október 4., vasárnap

Ha már ősz...

Igazán gyönyörű őszi hétvégénk volt, mindkét napon le is gyalogoltuk a fölös kilókat lábainkat. Szombaton immáron ötödik alkalommal gesztenyét és makkot gyűjtöttünk Gödöllőn a szokásos helyünkön (jártunk már itt egygyerekesen, babakocsisan és kétbiciklisen is, csak családilag és másik családdal is). Semmi extra, de mégis olyan jó ott sétálni...

 ...vasárnap pedig iskolai kirándulás keretében néztük meg az egri vár mását.
Jó volt, na!

2015. október 3., szombat

Gyarapodik a készlet

Ha új hónap, új pár fehér zokni. Legalábbis , úgy tűnik, Ákos ezt a szokást vette föl, és a szeptember első hétvégéjéhez hasonlóan október első hétvégéjére ismét egy idegen pár zoknit hozott haza a tornazsákjában. Ebben nagyon élelmesnek bizonyul, mert nem a sajátja helyett, hanem pluszban szokott szerezni idegen zoknikat, és arra is kiterjed a figyelme, hogy csakis tisztákat tegyen el. Mivel még a múltkorinak sem jelentkezett a gazdája, ezt a gombócot odahelyeztük a másik mellé (ahova időközben került egy kisautós is, ami viszont az óvodából érkezett, és a családfővel ellentétben úgy emlékszem, hogy éppen ilyenünk eddig nem volt), és vasárnap az osztálykiránduláson házalok egyet velük minden családnál. Az óvodából viszont eltűnt Ábel kapucnis felsője, így ha lehetne, inkább nem gyűjtenénk több idegen zoknit, hanem azt kérnénk vissza.

Logopédia újratöltve

Egyébként úgy tűnik, hogy a várva várt péntekek is elveszítik egy időre a varázslatos mivoltukat, mert tanítónői javaslatra az iskolai mellett megkerestünk egy maszek logopédust is, aki ilyenkor tud fogadni bennünket (mondjuk máskor mi sem tudnánk igazán beilleszteni a napjainkba). Ahhoz képest, hogy úgy gondoljuk, elsős gyereket nem terhelünk pluszban feleslegesen, legyen ideje játékra, és lehetőleg a napi izgalmak kiszaladgálására, most úgy néz ki, hogy hétfőn iskolai logopédushoz járnak (ha marad házi feladat, itthon vár rá), kedden-csütörtökön az iskolában focizik, pénteken délután maszek logopédushoz visszük, vasárnap pedig lovagolnak. És ez még csak egy gyerek, még szerencse, hogy az óvodást tényleg nem hordjuk ide-oda, csak lovagolni.
Viszont a logopédus nagyon szimpatikus volt (bár néha én is megszeppentem, amikor az izgő-mozgó Ákosra rászólt, de legalább szépen tette, és mindig elmagyarázta, miért mondja azt, amit), és köszönőviszonyban sincs azzal, akit most jelzőkkel nem illetnék és akivel többhetes nyelés után nem túl szépen váltam el jó egy éve.

Ez a mostani szakember a lakásán fogadott bennünket, én belépve már attól elájultam, hogy kis méretű papucs várta a gyerekeket, és a könyvmennyiségektől még inkább elaléltam. Amíg ő egy órán keresztül felmérte Ákos állapotát, játszott vele (!), a végén még fociztak is kicsit (:-)), én csak figyeltem csendben, mert mindezt élvezetesen és maximális figyelemmel tette. Majd közölte, hogy nem is érti, miért küldött bennünket el hozzá a tanítónéni, mert nincs komoly baj (határtalanul megkönnyebbültem ettől, mert az elmúlt egy hétben azért bennem volt a görcs), azt sem érti, hogy ez a beszédprobléma, ami pár hangra terjed ki, hogyhogy nem került eddig megoldásra (inkább nem meséltem neki a korábbi élményeinkről), és ő most úgy gondolja, hogy karácsony előtt tud segíteni (úgy legyen, mert az óradíját utána meghallva, megszédültem kicsit, és a családfő is itthon, amikor benyögtem neki). Az pedig külön zene volt a füleimnek, hogy olvasási és írással kapcsolatos nehézségekre nem kell számítanunk, ez a gyerek értelmes és tud játszani, látszik, hogy foglalkozva volt vele.
Na, máris imádom. 

Menthetetlen vagyok

Nem tudom, leírtam-e ezt így, de amikor új munkát kerestem, a választásnál (mert szerencsére felmerült több alternatíva is, bár komolyan vehetőnek kettő bizonyult) valahol tudat alatt - amellett, hogy jó lenne igazán váltani, és erre itt az alkalom - az is vezérelt, hogy ha közalkalmazott leszek, végre nem kell annyit dolgoznom (na, hiszen), több lesz a szabadságom (aztán kiderült, hogy az csak a köztisztviselőkre igaz), és önzőbb lehetek nyugodtabban jövök el szabadságra, betegállományba, mint az előző években (ehhez képest persze a kruppos roham után nem én maradtam itthon, bár a két hetes nyári szabadságom alatt bizony egyszer sem néztem meg a leveleimet, és ez hosszú évek után igazán felszabadító érzésnek bizonyult). Hát végül is, az év első felében egy-egy extra esettől eltekintve nem kellett túlóráznom, sőt hónapokig megálltam, hogy itthonról belépjek a levelező rendszerbe, a telefonomra meg még mindig nem is telepítettem a levelezést, de akkor meg az volt a bajom, hogy kevés az érdemi feladatom, és ha megtehetném sem tehetem meg, hogy rugalmasabban kezelem a munkaidőt, és hamarabb eljövök, mert az ott nem szokás (mármint annál a szervezeti egységnél, ahol én voltam, mert a távolabbiak bezzeg úgy jöttek-mentek, mint ha a saját főnökeik lennének, és most az átadás-átvételkor azért rendesen kijött, hogy ki az, akinek gyakorlatilag évekig alig volt munkája).
Na, de, miután végigküzdöttem a hetet eléggé betegen, és minden áldott nap meghallgattam több közvetlen kollégától, hogy miért nem maradok otthon, végül a pénteket itthon dolgozósnak minősítettem. Már csak azért is, hogy hétvégére úgy-ahogy rendbe jöjjek, meg a családfő is elkapni látszik a nyavalyát, és legalább én erőmnek teljében álljam a sarat. Így hát tegnap reggel egy szép napsütötte pénteki nap elébe néztem, csak az a fránya lelkiismeretfurdalás ne lett volna, mert persze rögtön úgy éreztem, hogy már nem is vagyok igazán beteg, csak megjátszom saját magamnak is, és igazából bent kellene húznom a rabigát, főleg, ha azt nézem, hogy minden nap, amikor már tetőzni éreztem a cuccost a fejemben, csak hamarabb eljöttem. Na, és ha már itthon vagyok, hogy is lógathatnám a lábamat.
És természetesen így hajnalban dolgoztam itthonról, majd aztán reggel is, amikor a kiscsalád elindult, utána elmentem hétvégére bevásárolni, kitakarítottam a nyúl alját (aki ismét rászokott az alom szétkaparására, és ráadásul vedlik is), végül kitakarítottam a lenti szintet is. Míg minden fölszáradt, ismét dolgoztam, majd amikor visszapakoltam, készülődhettem is, mert Ákost vittem logopédushoz. Mosott rongyként értem haza valamikor fél 6 magasságában. És továbbra is úgy érzem, hogy lógtam a munkából.

2015. október 2., péntek

Az óvodai sikerek sem kerülnek el

Mivel Ábel alig három hetet járt az óvodába, ahova minden várakozásunk ellenére gyakorlatilag pikk-pakk beszokott, a múlt heti többnapos itthonlét után volt némi félelem bennem, akar-e majd odamenni. Ehhez képest hétfőn (mondjuk reggel felébreszteni nem volt egyszerű, ebben is a bátyja ellentéte), úgy sétált be, mintha már évek óta járna. Igaz, hogy mindig azt válaszolja a "kivel játszottál ma?" és "ki a barátod az oviban?" kérdésekre, hogy senkivel és senki, megjelenését már reggel az öltözőben nagy örömmel fogadta több kisméretű gyerek. Simán visszaállt a normál kerékvágásba, és szerelme az óvónénik, de főleg a dadus iránt töretlen. Ez utóbbi kis babámnak hívja, és délutánonként puszi, ölelés nélkül elválni sem hajlandók egymástól. (Ábel tegnap délután komolynak induló hisztit helyezett kilátásba, amikor a dadus éppen nem volt a közelben, és azt hitte, hogy köszönés nélkül jövünk haza. Na, hiszen, nem mernénk ilyet tenni!)

Fejlődésében elég komoly változásokat tapasztalunk nála, egyértelműen az óvoda jótékony hatásának köszönhetően, például dal- és versikekészlete ismét tovább bővült, és bár láthatóan ismét fáradtabb a megszokottnál (nem is tudom, mikor mondott valaha olyat fürdés után, hogy "most megyek aludni, mert fáradt vagyok"), és reggelente mindig ébreszteni kell (kivéve hétvégén, mert akkor természetesen közbeavatkozik Mörfi), mégis örömmel megy. A szókincse is nagyot változott, olyan kifejezéseket hallunk tőle teljesen a helyükön alkalmazva (most persze egy példa sem ugrik be), amit biztosan nem itthon hall.

És ha már haladás, álljon itt emlékeztetőül, hogy immáron két hete - attól az egy, rossz élményű családi sportnapos kimozdulásunktól eltekintve - nem mostunk kézzel alsógatyát. Bármennyire is hihetetlennek tűnt még augusztus elején is, ez az idő is elérkezett. És bár figyelni nem árt, és időnként azért rákérdezünk, már nem nagyon kell sürgetni, mert szól. Bent is szól, és megy, és minden nap boldogan el is újságolja, hogy mit és hova. Vele örül a dadus is, aki éppen tegnap ecsetelte, hogy "nagyon izgultam, de megfogadtam, hogy nem kezdeményezek, kivárom, mikor szól, és szólt". Hát, azt hiszem, nagyon jó helyre került, és érdemes volt küzdeni érte.
Köszönjük, ovi!

Elsők az iskolában

A héten két elsőben is volt részünk. Két napja késő este érkezett az e-naplón keresztül az üzenet, hogy Ákos megkapta az első érdemjegyét (ami jeles). Igaz, hogy technikából, és a Mihály napi füzér elkészítéséért, de mi legalább annyira örültünk neki, mintha legalább matek dogát írt volna. Az örömhírt másnap közöltük az érintettel, aki a maga kelekótya módján szintén örvendezett, de igazából azt sem tudtam eldönteni, hogy tudott-e a jelesről, és érti-e a mibenlétét. De nem baj, örült velünk, és ez elég is volt mindenkinek.

Szintén aznap érkezett egy papíros, amit Ákos már az iskola kapujában izgatottan ki akart cibálni a táskájából, hogy az orrom alá nyomhassa, miszerint másnap fociedzés helyett részt vesznek a kerületi iskolák teremfoci-bajnokságának első fordulóin. Volt nagy izgalom, mert hát csak bajnokság (és Ákos szerintünk még azt sem tudja, hogy mi fán terem egy igazi meccs), és oda busszal mennek (kellett is, mivel a családban egyikünknek sincs bérlete, soron kívül buszjegyeket vásárolnunk neki is) és még azon is aggódtunk, hova tegyük el, hogy meglegyen és vigye is magával (végül aztán gyalog mentek a pályára, viszont az egyik jegy el is tűnt a zsebéből, találtunk helyette homokot benne). Bennem (túl aggódós lennék talán?) az is felmerült, hogy ha a tornazsák kikerül az iskola falai közül, vajon visszakerül-e teljes tartalmával. Ráadásul a nagy kaland a napközi idejére esett, tehát most először volt várható, hogy a teljes házi feladat itthonra marad. Igazából, mint utólag kiderült, focipályára mentek, ahol kaptak rövidnadrágot, ami "nem a mienk volt" (elsőre komolyan elgondolkodtam, hogy talán összekeverték a ruháikat, de aztán rájöttem, hogy iskolai mezt oszthattak ki nekik), gólt is csak egyet rúgtak a két meccs alatt, és "nem nyertünk", de (főleg, hogy az edző figyelt rá, mindenki játszhasson kicsit) összességében pozitívnak ítéltük meg az élményt.

2015. október 1., csütörtök

Kellemes délutáni kiruccanás

Az mindegy is, hogy már megint egy gittegyletben szakmai szervezetben töltöttem a napom egy részét (úgy látszik, az ilyenek minden szakmában jelen vannak, és én mindig megnyerem az ilyen remek elfoglaltságokat), viszont mivel utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy metró helyett buszozok és legalább nézelődök, hosszú idő után nem csak vezetés közben csíptem el ezt-azt, hanem láttam is valamennyit a napsütötte belvárosból.
És amikor meg befordultam a hatsávos útról a mellékutcába, csodákat találtam: