2015. november 29., vasárnap

Alkotós

Ha már kevesebb a kintlét és a program, valamivel le kell kötnünk az ifjúságot. Még a múlt hétvégén, alkotás közben:



És Ábel, aki egyébként nem egy leülős, rajzolgatós, színezgetős típus, az óvodában ilyeneket csinál:



Hangolódás






(a fotókat a Családfő készítette)

Gyerekszáj CXXXIX.

A hétvégére két oldalnyi olvasás a házi feladat (valójában csak fél-fél oldalnyi, szigorúan csak annyit olvas a páciens, amennyit feladtak). A könyvben már nem értelmetlen betűcsoportok vannak, jelentésük is van. Néhánynál megkérdezem, hogy érti-e, amit kibetűzött:
(...)
- Lak.
- Érted, mit jelent?
- Igen, amit a körmödre kensz.
- Nem, (...)
(...)
- Mód.
- És ezt érted?
- Igen. Megtaláltam a módját, hogy átmenjek az úton.
(...)
- Kos. Na, ezért nem szeretem a nevem, mert állat van benne és csúfolnak. De már mindegy, a nevemen nem tudok változtatni.

Szervezgetős-tervezgetős-kézdörzsölgetős

Elkezdődtek az ünnepi időpont-egyeztetések. Azt már anyutól hallottam, hogy idén ha akarjuk őket látni, nekünk kell utaznunk mi megyünk haza, mert az utóbbi években mindig ők (húgomékkal) jöttek. Még szerencse, hogy van egy blogom, mert így - még ha nem is emlékszem én sem - mindig vissza tudom nézni az előző éveket. Be is ugrott, hogy bizony tavaly karácsonykor (miután az itthoni ünneplést egy nappal korábbra hoztuk) anyuéknál voltunk, és első körben így díszítettük fel a fájukat:
Az egyeztetés azért is nehéz, mert 1. a húgoméknál ugye van A MÁSIK CSALÁD (a családjuk másik ága, ahova ráadásul két János is született, így a szentestei igények mellett még van egy névnapi összeröffenésük is, ami mindig keresztbe húzza a számításainkat, vagy ha nem, akkor mi teszünk be az övékének); 2. a sógorom munkája olyan, hogy ünnepnapokon, hétvégéken is dolgoznak, ráadásul most a húgomnak sem maradt a két ünnep közötti időszakra szabadsága; 3. na és anyu sem hagyhat otthon csapot-papot, neki is van kiről gondoskodnia; 4. ráadásul nagymamámat mindenképpen meglátogatnánk.
A hét elején még nem minden információnak voltunk a birtokában, így hát szépen elterveztük, hogy a szentestét itthon töltjük, majd megadjuk magunkat, és karácsony első, vagy inkább második napján pedig ráérősen elgurulunk a messzibe.
Természetesen ez így nem lesz jó, újra kell terveznünk. A húgomék idén - most hogy már egy éve beköltöztek a szép tágas házukba - nagyszabású karácsonyi családegyesítő összejövetelt terveznek, ahova bennünket is várnak.
Hát, jó, én hajlandó vagyok ebbe belemenni, most már csak két ember döntésén múlik a családi banzáj. Az egyik a családfő, akinek tegnap - miután korábban már örömmel vette tudomásul, hogy idén nyugisan itthon leszünk, most meg - finoman beadtam mindezt, a másik a húgom, akivel közöltem, hogy Jucikát is vinnénk, mert nem tudjuk senkire bízni. Ja, és Jucika benti nyúl, így nem rakhatja ki a garázsba, bármennyire is szeretné, és nem is esszük meg vacsorára. Most emésztenek mindketten, én pedig csendben várok.

Gyerekszáj II./18.

A legkisebb, ha éppen nem tombol nála a dackorszak, egész jó fej tud lenni:

A héten másodjára jön haza az óvodából nyakig sáros kabátban, a nadrágját sem kíméli ilyenkor, mivel csapadék azokon a napokon nem esett, érthető módon melegen érdeklődünk nála, mégis mi történt vele:
- Sárgolyókat dobáltam.
- De miééééért?
- Hogy összetörjenek. A többiek is dobálták.
- És az óvónéni nem szólt rátok?
- Nem.
- ...
- Ja, de!
---------
Boldogan újságolja:
- Joghurtot ettem kiflivel az oviban.
- De jó! És itthon is eszel joghurtot?
- Nem. A joghurtot csak az oviban szeretem.
----------
Ebédhez készülünk, húsleves van az asztalon:
- Én nem kérek répát. (És mielőtt megszólalhatnánk, folytatja is...) És fütyülni sem akarok.
----------
Főtt csirkehúst eszem a leveshez:
- Az csont?
- Igen.
- De a csontot csak a kutyák szeretik!
----------
A bátyjától is tanul azért, ha már nem kéri a kaját, szenvedő hangon megszólal:
- Már nagyon fáj a pokakom. Úúúúúú.... Ide lejön mindig a fájósság.

2015. november 25., szerda

Hát, én elolvadtam!

Ákos tegnap egy listával jött haza az iskolából, rajta azoknak a nevével, akiket - az idei születésnapi játszóházi partyja híján - a házunkba szeretne meghívni:
Az igaz, hogy helyesírás, mint olyan, nyomokban sem fedezhető fel benne, de a mienk. A mi gyerekünk első önálló levele. És így, bár mi maximum két-három kis barátot mondtunk neki, és azt is akkorra, amikor már nem hetente másik barátot nevez meg, mint a legjobbat, ezt a papírkát látva, azt hiszem, beadjuk a derekunkat.
Már egy ideje hallom tőle, ahogy szavakat próbál kibetűzni, és - a motiváció fontos ám, kérem szépen - a tableten őt érdeklő játékok nevét bepötyögni (hogy letölthesse őket), hétvégén pedig nekiállt egy mesekönyvet olvasni, és minden összebetűzgetett szó után boldogan rikkantott, amikor megértette. Hihetetlenül boldoggá tesz, hogy az iskola így hat rá, és amikor látom, hogy minden nap izgatottan megy be, és talán maga sem tudja miért érez így, de mintha most már látná, mennyi minden újdonság van a világban, amiért érdemes reggel felkelni, úgy érzem, a helyére került. Nagyon-nagyon szeretném, ha ez a lelkesedés kitartana nála, és mindig lenne annyi sikerélménye, hogy így induljon el minden reggel.

2015. november 23., hétfő

:-(

 És mégsem ínhüvelygyulladás, valami meszes darabok szabadultak el és az ujjamban kötöttek ki. Az orvos értetlenül áll előtte.

(majdnem) Távirati stílusban

Az, amit péntek reggel még csak kezdődő ínhüvelygulladásos tünetnek neveztem, péntek délutánra tetőzött, így azóta félemberként vegetálok. Pénteken munkaidő vége előtt nem sokkal véletlenül észrevettem, hogy egy hétfői ülés fontos anyagai között egy bizonyos anyagnak nem a többkörös egyeztetések után kialakult verziója szerepel (ez pár hete is megtörtént, hagyjuk is a körülményeket). Hívtam is a főnököm, de mire kicsörgött a mobilja, éppen belépett az ajtón, így személyesen örvendeztettem meg a hírrel, hogy a sok bába közt elvesztette az egyik gyereket. Láttam rajta a kezdődő idegbajt, majd amikor - némi hezitálás után megkérdezte, nem ugrunk-e be a büfébe egy sütiért, de én könyörtelenül visszatereltem a figyelmét a problémára - megláttam az arcán az aha-érzést, már rosszat sejtettem. Jaaa, két napja született egy döntés, és az addig csiszolgatott A változat helyett a B lett a befutó és erről elfelejtett volna engem értesíteni?! Hát, nem szóltál, b+! A sütire visszatérve..., kezdte, de addig nem engedtem afelé tendálni, amíg fel nem hívta az anyagokat kiküldő embert (aki szerencsére épp nem volt a helyén, és még nem végezte el a feladatát), hogy közölje vele a rossz hírt, és ki nem szedtem belőle, mi az én feladatom. Addigra már koncentrált légzéssel próbáltam csillapítani a nálam is beindult idegbajt, megbeszéltük, amit kellett, aztán a hirtelen áthívott kolléganővel nekiugrottam a B verziónak. Ő nézte a papírt, én gépen írtam. Itt már éreztem, hogy minden szóköznél rándul egyet az arcom a fájdalomtól, de nem volt idő ezzel foglalkozni, és csak remélni tudtam, hogy a kapkodásban nem ejtünk nagy hibákat. Végül is csak a következő időszak működését meghatározó feladatról volt szó, mennyivel jobb ezt ilyen idegállapotban összecsapni utolsó utáni pillanatban... Aztán még gyorsan leírtam azt, amit ismét az utolsó pillanatban kért tőlem (ez sem nagy jelentőségű, csak a következő négy év stratégiai feladatait jelenti, csapjuk csak össze ezt is), és amikor már az aláírnivalókat szignáltam, a tollat is alig bírtam fogni. A tervezettnél egy órával később indultam haza, addigra a sebességváltót is csak ímmel-ámmal tudtam megfogni, felvettem az iskolást, majd itthon leszedtem két szárítónyi ruhát, és nagyjából végigtoltam a porszívót az alsó szinten. Az időközben az óvodással hazaérkező családfő felajánlotta, hogy majd ő csinálja az itthoniakat, én meg inkább menjek bevásárolni, de fél kézzel az sem tűnt vonzónak.
Mire megérkeztek a vidéki vendégeink, a hüvelykujjam helyén egy dagadt virsli lüktetett, és ez a forma állandósult is a következő napokra. A családfő végigtolta a hétvégét 8 ember kiszolgálásával, és még azt is elviselte, hogy a fáslizott kezemmel tyúkanyóként toporgok körülötte minden étkezés előtt, és próbálok verbálisan feladatokat osztogatni segíteni, ellátta a gyerekeket, engem is megfürdetett, és megmosta a hajamat. Vasárnap végül elnéztem a kerületi ügyeletre, ahol érdeklődéssel megnyomkodták a virslimet, és adtak egy fájdalomcsillapító injekciót, majd elláttak tanácsokkal, hogy írassam ki magam táppénzre és feltétlenül menjek ma el sebészetre. El is megyek - a délelőtti megbeszélésem után, ahova már nem merek autóval elindulni, így bebumlizok a belvárosba, bal kézzel megpróbálok jegyzetelni, aztán majd utána bevetem magam az egészségügy útvesztőibe.
Ettől eltekintve viszonylag jól telt a hétvégénk, a fiúk élvezték a színházat is - mi földhözragadt szülők annyira nem, de a tőlem távolabb ülő apukák az előadás alatt igazán jót röhögcséltek a saját poénjaikon, míg az én lábamon felbőszült anyukák tapostak át újra és újra, hogy - ha már nem jöttek oda idejében a helyjegy nélküli előadásra - a saját csemetéiket begyömöszöljék valahova a színpad közelébe abból a célból, hogy közvetlen közelről élvezhessék a malacok és a vicces farkas előadását:
Délután kézműveskedtünk is, bár a négyből csak két fiú értékelte élvezte hosszasan igazán, de ők legalább hálás alkotó közönséget alkottak. Én itt is csak a moderátor szerepkörét tudtam vállalni, két szülő segített nekik akkor, amikor arra volt szükség. Viszont születtek festett, ragasztgatott karácsonyfák, rénszarvasok, karácsonyfadíszek és sünik is, és még az étkező asztalról is le tudtuk takarítani a mindenféle nyomokat, amikor végeztek.
Nahát, mégsem annyira távirati ez a beszámoló, a szokásosnál kevesebb ujjal is lehet gépelni.

2015. november 20., péntek

Közös születésnap

Azoknak, akik a sünömön szórakoznak, csak mondom, hogy tudok én jobbakat is rajzolni:
Mivel Ákos és a bölcsis-ovis barátja két nap eltéréssel születtek, most közös színházi élményt kapnak ajándékba, ahova anyukáik kíséretében mennek majd el. Az ötlet D. anyukájáé volt, de mivel D. születésnapi partyjára még nem volt meg a jegy, aznap reggel a konyhapult mellett állva gyorsan rajzoltam egy ajándékkártyát, hogy mégis csak kapjanak a kezükbe valamit.
Egyébként meg nagyon-nagyon szeretem, hogy már ilyen közös élményekben is lehet részünk, pedig még tegnap hordtuk őket pelenkásan a bölcsibe...

Gondoltam volna?

Az életutamat a családfő ismerte, persze, de az előző poszt után, amikor este, a gyerekek lefektetése után kettesben vagdostunk ezt-azt, megkérdezte, hogy akkortájt, amikor bulizni jártam, gondoltam volna, hogy így telik majd el egy esténk. Nem, tényleg nem tudtam, milyen lesz az, amikor a hétvégére készülve, amire pontosan megduplázódunk (érkeznek Ábel keresztszülei két ugyanilyen korú fiúval) és úgy gondolom, jobb megelőzni a bajt, kössük le a gyereksereget, majd ezzel töltöm az időmet. Készülnek a kézműveskedéshez az alapanyagok, itt például a papír karácsonyfa díszei, és rénszarvas-elemek, amiket majd szemekkel és egyebekkel kiegészítve a nagyobbak összeragasztgathatnak: 
Az esti műveletbe az ínhüvelygyulladásra emlékeztető tüneteimre tekintettel bevontam a családfőt is, aki meg a kisebbeknek a sünhöz szükséges darabokat vágta ki:
Addig szórakozott az általam rajzolt sün bénaságán, amíg ki nem találtam, hogy ő meg rajzoljon kicsike lábakat az állatoknak a fekete kartonra, és vágja ki. Akkor már nem volt olyan vidám, de még csak el sem kummantotta a dolgot, és becsülettel készített négy-négy picike alkatrészt.

Hab a torta tetején, hogy amíg mi röhögcsélve vagdostunk, érkezett az e-naplóban az üzenet, Ákos matek nagydolgozata (aminek a témája: számolás 7-ig :-)) ötös lett. Fog neki örülni ma reggel, mert már legalább két hete nem kapott jegyet, és alig várta, hogy beírhasson egy újat a házi nyilvántartásunkba:



2015. november 19., csütörtök

Mi akartam volna lenni?

Krikszinél volt téma a pályaválasztás, és a gyerekeink terelgetése, aztán a gyereke helyett jól magamról kommenteltem hozzá, meg is lepődött rajta. Nem szoktam elfelejteni, honnan jöttem, és milyen utat jártam be, de amikor ez szóba kerül, sokan így reagálnak.
Egy kis faluból származom, mondjuk ebben nem sok szokatlan dolog volt, mások is születtek ilyen helyekre. Egy olyan családból, ahol nem volt szokás a könyvolvasás, és szinte mindenki kétkezi munkával kereste a pénzét. Igazi könyvmoly voltam, párhuzamosan jártam a könyvtárba, ahol én a megengedettnél több könyvet kölcsönözhettem, és a szomszédok padlására az ott elfekvő példányokat elkérve, és a nyári szünetekben a falusi gyerekekre jellemző napi munkák mellett heti 8-10 könyvet faltam fel. Később is kilógtam innen, a tágabb család első diplomásaként, mivel egyébként sem voltam egy simulékony természetű (ja, és még egy férjet sem tudtam felmutatni a húszas éveimben sem), valami csudabogárnak számítottam, és mostanában újra eszembe jut, milyen pattogós, kötekedős, türelmetlen voltam sokszor velük (persze csak azzal, akivel lehetett), és mivel a nem éppen a megszokott utat jártam, nehezen találtam a helyem a hazalátogatások során. Közben mindenki azt hitte, hogy én itt a messziben milyen tuti életet élek, karriert építek, holott én csak egy szerethető munkára és - főleg! - saját családra vágytam...
Gyerekkoromban egyébként nagyon sokáig tanító, tanár akartam lenni (nem tudtam, mi a kettő között a különbség), de szerencsére nem ezt a pályát választottam. Már csak azért is gondolom, hogy nem ez lett volna az én utam, mert emlékszem, a húgomat sem igazából, sem játékból nem bírtam jóságos tanítónéniként támogatni (néha még emlegeti, hogy ha nem olvastam, akkor csak iskolásat voltam vele hajlandó játszani és olyankor a testi fenyítést is bevetettem időnként), és a mostani agyammal is úgy gondolom, hogy én ezt a sok gyereket nem viseltem volna jól (pedig mindenki a környezetemben nyugodtnak gondol, éppen tegnap is egy friss ismerős ezt állította rólam). Felmerült az orvosi pálya is kósza gondolatként, de aztán a középiskola közben már leendő jogászként láttam magam. Hát, ez nem jött össze, mert egy volt tanárnőm (aki ma is ismerősöm a FB-on) közölte velem, hogy a jogi egyetemre a középiskolai tudásommal nincs esélyem, így mentem a "bukott jogászok" főiskolájára. Az írásbeli után, ami nem túl jól sikerült, a szóbeli felvételire már elmenni sem volt kedvem, ehhez képest csak becsusszantam, és a család igazán büszke volt rám, és - bár nekem a főiskola helyett a szülői háztól való távollét volt a legvonzóbb - egy szeptember eleji hétvégén beköltöztem a kollégiumba, ahonnan anyu - utólagos bevallása szerint - sírva ment haza.
Eljött az én időm, az otthoni mérhetetlen szigor után beszabadultam az igazi életbe, bulit buli követett, a kollégiumi szobába akkor értem haza reggelente, amikor a tanulógép harmadikos szobatársam ébredt és órára készülődött. Könyveket nem igazán vettem meg, órai anyagaim is ritkásak voltak, és bekövetkezett az, amit borítékolni lehetett, a szakközépiskolában még kitűnő tanulót elkaszálták félévkor. Haza kellett utaznom, és színt vallanom. És azt hiszem, akkor hoztam meg az első igazi, sorsomra is kiható döntést: közöltem, hogy ezek után nem érdemlem meg, hogy eltartsanak, és visszautazom a fővárosba munkát keresni. Őszintén szólva csak az számított, hogy a következő félévet ne kelljen ismét otthon töltenem, mert menthetetlenül belepusztultam volna, ha visszakerülök az értelmetlenül szoros szülői (apai) felügyelet alá. Hát, voltam akkor minden, apu nem igazán tett lakatot a szájára (most már tudom, hogy nem a mérhetetlen uralkodási vágy beszélt belőle, hanem az eminens nevelt lánya pálfordulása feletti csalódás), de végül nem akadályozta meg, hogy eljöjjek.
Otthon gondosan titkoltam, de elég kemény időszak következett. Laktam például egy nővérszállón, ahol az éppen éjszakás nővér ágyában aludtam, aztán kikötöttem egy bulik alkalmával megismert fiú barát albérletében (szerencsém volt, ő egy igazán jó barátként, szinte már bátyként próbált megóvni a saját hülyeségeimtől - pár évvel később én voltam az esküvői tanúja egyébként), végül fél év után két exévfolyamtárs-barátnővel közös albérletbe költöztünk. Egy szoba, fűtetlen konyha, egy közös nagy ágy, hónap végén ritkásabb étkezések. Amíg ők suliba jártak, én dolgoztam a Mekiben (és utána legalább egy évig nem ettem ottani kaját -  nem, ne aggódjatok, nem azért, mert csúnyákat láttam, csak besokalltam), és sokszor vállaltam éjszakai (takarítós) műszakot, mert az jobban fizetett. Amikor ott besokalltam, kikötöttem egy zöldségesnél, akivel egy teljes télen keresztül hétköznap egy közért előtt árultam, szombatonként pedig hajnali kettőkor az akkor még létező mdf-piacra jártunk árulni (emlékszem, amikor egyszer onnan indultam a pályaudvarra, mert hazautaztam, a furgon hátuljában öltöztem át, és amikor a környékbeli kofák így megláttak, megjegyezték, hogy nem is tudták, ilyen vékony vagyok), és később, amikor nyitott egy kis közértet, végre nem fagytam szanaszét munka közben. Közben újrakezdtem a sulit, és már sikerült az, ami akkor, amikor csak a tanulás lett volna a dolgom, nem ment, egyetlen utóvizsga nélkül befejeztem. A szakdolgozatomat a közértben a sörös rekeszeken írtam, és bármennyire is megküzdöttem a diplomáért, még közel egy évig szolgáltam ki az alkeszokat (akik tartottak tőlem) és a kis ezért-azért lefutó háziasszonyokat a pult mögül.
Eljött az idő, amikor úgy éreztem, lépnem kell, és egy kisebb kitérő után, ahonnan egy minden bizonnyal pszichopata főnököt faképnél hagyva egyik napról a másikra jöttem el, kikötöttem egy benzinkutak ellátására szakosodott kis cégnél, ahol számláztam és egyéb papírmunkákat végeztem. Pár hete dolgoztam ott, amikor a főnököm megkérdezte, hogy van-e jogosítványom. Mivel volt, alám tolt egy kisbuszt, mentünk vele két kört a környéken, hogy kicsit megszokjam, és másnap elküldött egy budapesti körre. Édességet, játékot és mindent árultunk, amit a benzinkutak shopjaiban kapni lehetett. Reggelente feltöltöttük a készletet, aztán elindultunk. Az enyém volt a főváros és a keleti országrész, hetente egyszer kétnapos útra indultam, akkor ott is aludtam valami motelben. A többi sofőr mind fiú volt, szívták is a vérem rendesen, emlékszem, az első hosszabb utam végén, este 10 óra magasságában addig tolatgattam a gyártelep udvarán az egyik parkolóba, hogy hajszálpontosan egyenesen álljon az autó, reggel ne adjak okot a fiúknak a további ugratásokra. Aztán idővel csak befogadtak, teljes jogú tagja lehetettem az utazó ügynököknek. Amit ott tanultam, azt hiszem, egy életre elég kitartást adott. A cég lassan hanyatlott, a tulajdonos nem sokat költött a karbantartásra, így mentem olyan útra, ahol egész nap nem állíthattam le a kocsit, mert nem indult be, volt, hogy az autópályán menetközben beriasztott, és úgy kellett egy kamionost megállítanom, segítsen. De töltöttem egy estét egy idegen családnál Szolnok mellett, mert a kocsi motorja elkezdett füstölni, én meg a táskámmal és az aznapi bevétellel kiugrottam és elszaladtam, és az ottlakók behívtak, megvacsoráztattak, amíg vártam a segítségre. Az egyik kollégám jött értem, hazavontatott, és már Budapesten jártunk, amikor a vontatókötél elszakadt, és még a szélvédőm is betört. Na, és amikor a Balatonra egy induló benzinkutat feltölteni két kocsival mentünk, a kollégám ment elöl, mert nem működött a féklámpája, és nem akartunk kockáztatni, hogy valaki hátulról belemenjen, így én megfeszített figyelemmel védtem a hátsóját. 24 éves voltam ekkor, különben biztosan nem csináltam volna ezt végig.
A végzettségemnek és egy barátnőmnek köszönhetően fölvettek az APEH-hoz is, de nem tudtam magam a hivatalban elképzelni, így jártam tovább az országot. De eljött az idő, amikor éreztem, ideje váltanom, igazi, komoly, "szépruhás" munkát kell keresnem. Be is kerültem egy már ilyen munkahelyre, ahol a vadócból komoly munkaerővé váltam, sok vállalkozóval találkoztam, lelkesen végeztem a munkám, és a báli szezonban szép ruhákban jártam az általunk szervezett rendezvényekre. Ami különösen széppé teszi az emlékeket, hogy számomra még ma is meghatározó barátságok szövődtek ott. És ott ismertem meg a könyvkiadó-vezetőt, aki valamit megláthatott bennem, amit én magamban nem éreztem, és elkezdett kapacitálni, mit csináljak, merre induljak. Kicsit azt tette velem, amit a szülői ház nem. Hiába kapálóztam, tiltakoztam (még élénken élt bennem a főiskolán az önbizalmamon saját magam által ejtett seb), elég kitartó volt, először rávett egy második diplomára, aztán szerkesztői munkákat adott lehetetlen határidőkkel, amiket főleg éjszakánként végeztem el, közben már egy OKJ-s vizsgasorozaton is túl voltam (és egy tetoválással jutalmaztam meg magam), és végül több körben rábeszélt, hogy adjam be az önéletrajzom a cégükhöz. Fel is vettek, és nagyon megküzdöttem ismét azzal, hogy befogadjanak, dolgoztam késő éjszakáig, miközben azt sem tudtam, mi fán terem a könyvcsinálás. Én magam lepődtem meg a legjobban, amikor a kezdeti kisvezetői munka helyett magasabb pozíciót ajánlottak, mert az, akit oda szántak, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Vért izzadtam, a mentorom alig járt be, a saját ügyeivel volt elfoglalva, próbáltam minél több tudást magamba szívni, a kollégák vegyesen fogadták az előléptetésemet, és a nyomda vezetője többször megríkatott keresetlen stílusával. Ekkor 31 éves voltam, már túl a fiatalság nagymellényes időszakán, de a túlaggódós koron innen.
Innen már viszonylag egyenes út vezetett az elfogadottság felé, és a másik cég hasonló pozíciójáig, és mindig, amikor már kezdtem kicsit rutinszerűnek érezni a mindennapokat, jött valami új feladat. Beértem, felnőttem, lehiggadtam, magabiztosabb lettem. Életem meghatározó időszakát zártam le egy éve, amikor az egyik cég megszűnt, a másik pedig már nem az volt, amiért én annyit dolgoztam. És úgy éreztem, itt az ideje, hogy lassítsak, kiszámíthatóbb munkamennyiségre és -időre váltsak, kaptam is a mostani munkahelyem ajánlatán. Az más kérdés, hogy már itt sem maradtam sokáig nyugalomban a hátsómon...

Mindenkinek megvan a saját története, miért éppen azt csinálja, amit csinál, erre vágyott-e vagy nem. Én soha nem bántam meg a döntéseimet, még a pszichopata volt főnökömnél töltött három hónapot sem, hálás vagyok a véletleneknek és a fiatalságomnak köszönhető vakmerőségeimnek is, hogy ezt az utat végigjártam. Mindegyik állomásából hoztam magammal valamit. És egyszer majd elmesélem a gyerekeimnek (nos, talán nem minden apró részletét), milyen volt az életem, amikor ők még nem csináltak belőlem felelősségteljes szülőt. Talán én sem felejtem el addigra, hogy mindenkinek be kell járnia a maga útját, és az a lényeg, hogy idővel a helyére kerüljön, és megtalálom annak a mértékét, hogy mennyire kell és szabad őket terelgetnem ebben.

2015. november 14., szombat

Plusz szabadság kettesben

Ismét nem kerítettem nagy feneket a megnyert szabadnapnak, és jól tettem. Amolyan kis lötyögősen elvoltunk itthon kettesben (eltekintve a délelőttre mégis bevállalt hétvégi nagybevásárlástól, őrület, hogy még többen voltak a boltban, mint pénteken délután szoktak), de ezek után úgy döntöttem, hogy a takarítást már nem szuszakolom bele a napunkba. Inkább olvasgattunk, játszottunk, az udvaron őriztem, amíg a szomszéd gyerekkel szórakoztak, síneket építettünk, befejeztem egy könyv olvasását.
Ahogy elnézem, hála az intézmények tanítás és nevelés nélküli napok iránti vonzalmának, tavasszal is lesz pár ilyen napunk hol az egyikükkel, hol a másikukkal.

Mikulás, karácsony, névnap...

Egyszer majd, ha mufurc kiskamaszokként bosszantanak bennünket, azt is elmesélem majd, hogy képes voltam szombaton 5.15-kor elindulni az egyik hipermarketbe, mert végigböngészve a katalógusukat rátaláltam egy árban és minőségben is vonzó játékvárra. (Nem jártam sikerrel, sajnos, mivel mások, akik valószínűleg szintén meglehetősen tetszetősnek ítélhették a kinézett játékot, megelőztek.)
Egyébként az ajándékokra vonatkozó kérdésekre reagálva elmondhatom, hogy Ákosnál a kreatív építészetre helyeztük a hangsúlyt, így a térbeli látás fejlesztésére alkalmas Geomag-ot kap és olyan legót, ami nem tematikus, és aminél elengedheti a fantáziáját. Érdekes, mert a valamilyen témakörre épülőkkel, ahol megmondják, mit rakjon ki, mostanában nem játszik, viszont a Duploból rendszeresen épít űrhajót és minden mást. Ábelnél azt a vonalat lovagoltuk meg, hogy - a szerepjátékok mellett - mostanában már szeret leülve játszani (bár kicsit egysíkú, és pl. mindig ugyanazt a társast hozza, amit mi már nagyon ununk), így most az együtt játszható, de viccesebb verziókat (éhes békákat, majmos játék), és az egyedül is játszható párosítós játékot választottam. Már majdnem megnyugodtam, hogy soha nem látott korai pillanatban megoldottuk a kérdést, amikor rájöttem, hogy egyszer majd elindulnak felénk a kérdések a keresztszülőktől, nagymamától, ugyan minek örülnének mostanság a fiúk, és még ugyanezt a kérdést föl kell majd tennem feléjük is az ő gyerekeikre vonatkoztatva. Így, azt hiszem, mégis megyünk mi még tömegbe.

2015. november 13., péntek

Tüptürüp

A hét az elmélyült, jövőt építős, csendes munkavégzésről szólt bent. Minden nap úgy álltam fel az asztalom elől, hogy az új olvasószemüvegem mintát nyomott az orrnyergemre agyilag kimerültem, de mivel a végére értem a tervezetteknek, jóleső fáradtságot éreztem, és némi izgalmat, hogyan fogadják majd a döntéshozók a javaslataimat. A monoton munkát megszakította pár, az elődeim időszakából származó csontváz kiesése a szekrényekből, de ezek most arra voltak jók, hogy bizakodóbb legyek, mert ennél csak jobban lehet csinálni a dolgokat, már csak azért is, mert kis odafigyeléssel nem jutunk el idáig. A hozzám átkerült kolléganő lelkesen végzi a munkáját, halad a megbeszélt irányba, a helyettesem pedig egész napra bezárkózik az irodájába (mennyivel főnökösebb nálam, én soha nem csukom be az ajtómat), de láthatóan végzi a munkáját, vagy legalábbis a délutáni karikás szemeiből azt gondolom, hogy ezt műveli ott bent. Kíváncsi vagyok, mit tesz le az asztalra, azt már látom, hogy az én gondolkodásmódom teljesen eltérő az övénél, viszont egyszer  majd talán eljutunk odáig, hogy jól kiegészítjük egymást. Mindenesetre már azt is biztató jelnek tekintem, hogy néha már beszélgetünk is csak úgy. Rákaptam a zenehallgatásra, kihasználva, hogy az elődöm otthagyta a jó ki hangszóróit, egész nap szól nálam mindenféle zene, és jó mellette agyalni.
Tegnap merészet döntöttem, a játékboltos nagy akciókat kihasználva hamarabb leléptem Mikulás- és karácsonyi ajándékokat vadászni (azért kicsit úgy éreztem, hogy mások helyett én járkálok, nézelődök, agyalok, aztán meg a gyerekek a Mikulásnak és az angyalkának hálásak a jól eltalált meglepetésért), sőt már Ábel névnapjára is készültem. Kedves kolléganő is lecsapott a lehetőségre, és mivel nem kötöttük a többiek orrára, hogy hova tartunk, külön lógtunk el, és a kocsimnál találkoztunk, mint a tilosban járó szerelmesek. A "ki költ több pénzt" versenyben én nyertem, de azt hiszem, hogy a családfő az ilyen irányú sikereimnek nem biztos, hogy tud örülni. Annyira készültem neki megmutogatni, miket lőttem a boltban, hogy amikor letettük a fiúkat, egy pillanat alatt elaludtam én is, így minden a kocsiban maradt, majd most mindjárt jól behordok mindent, amíg mindenki alszik.
Ma pedig nevelés nélküli nap van az óvodában, és kettesben leszünk Ábellel. Igaza van a családfőnek, eddig erre nem nagyon volt példa, mert a bölcsődében nem szokás az ilyen nap, az utóbbi két betegsége során meg valahogy úgy jött ki, hogy nem én maradtam vele itthon. Így - remélem - jól kihasználjuk majd a mai napot kettecskén.

2015. november 12., csütörtök

Online szülők világa

Nálunk az iskolában van elektronikus napló és az óvodára is kiterjesztett elektronikus ebéd-megrendelő felület. A mai világban ez egy szuper dolog, mindenről értesülhetünk, ami fontos, tudjuk a jegyeket (bár úgy sejtem, az esetleges rosszabb jegyek eltitkolása még később lenne várható), azt, hogy melyik nap melyik óráján mit tanultak, és azon keresztül kapunk információkat versenyekről, programokról. Emellett a másik felületen a gép előtt ülve meg tudom rendelni a fiúk következő kajáját, ha szükséges, ott tudom módosítani is, és még a havi menüt is bármikor megnézhetem (bár örülök, ha arra emlékszem, a hétre mit terveztünk itthon főzni). A rendelések alapján a számlámról vonják le az étkezések ellenértékét, nincs többet a megadott napokon sorbanállás a pontosan kiszámolt fizetendő összeggel, szuper az élet. Mindennek ellenére gyanúsan nem úgy alakultak a befizetéseink, ahogy számoltam, így nemrég nekiduráltam magam, visszanéztem a rendeléseket, a számlákat és a befizetett összegeket, majd egy hosszas levélben megpróbáltam modellezni a történéseket (mint a betegség miatti lemondásokat, az őszi szünetre eső menük utólagos törlését az óvodásnál is), és udvariasan jeleztem az ügyfélszolgálaton, hogy szerintem mennyivel többet fizettünk be mostanság. Javukra legyen írva, minden felvetésemre korrekt választ és az összes végrehajtott műveletről listát kaptam válaszként (ez utóbbiból kiderült, hogy egyik hajnalban a lemondott napok bejelölése után valószínűleg nem nyomtam rá a mentésre), és megnyugtattak, a lemondásokat is jóvá írják az érintett időszak letelte után.
A napokban érkezett egy üzenet az elektronikus naplón keresztül, miszerint Ákos az egyik házi feladatát nem oldotta meg, így amikor hazajöttem, szóvá is tettem a házifeladat-felelősnek (az apjának, természetesen). A családfő azzal védekezett, hogy nem ő a hunyó, mert az ominózus feladat mellé nem volt házacska rajzolva, így először csak finoman jeleztük a célszemélynek azon egyszerű elvárásunkat, miszerint erre is kellene órán figyelnie, ő bólogatott, majd másnap ismét elmaradt az egyik feladat mellől a jelzés. Ekkor már a szemébe nézve, jelentőségteljesen jeleztük újból a kívánságunkat és egyben aggodalmunkat, miszerint nem éri meg ezzel lerontani a jó kis indulását.
Az öccse természetesen ezen is túltett, tegnap jött egy értesítés az ebéd-megrendelős oldalról, miszerint Ábel számára december 31-ére megrendelésre került az étkezés. Felmerült bennem, hogy újabb levelet írok az ügyfélszolgálatra, vagy talán a 3,5 éves első szilveszteri buliját gondolta megszervezni, de végül úgy döntöttem, hogy csak suttyomban törlöm a megrendelést, és a biztonság kedvéért rajta tartom a szemem szilveszter napján a gyereken, nehogy lelépjen.

2015. november 8., vasárnap

Gyerekszáj CXXXVIII.

- Anya, a két nagy csomag a tietek apával.
- És mi van benne?
- 1000 év nyugdíj.

Van, hogy egész nyugis a hétvége

Azt hiszem, így a vasárnap délután kellős közepén, amíg még úgy érzem, hogy egész helyre kis hétvége ez a mostani, nem árt gyorsan rögzíteni is ezt, mielőtt megváltozna a véleményem. A szombati nap jó részét vendégségben töltöttük, ahol még az sem szegte a kedvemet, hogy az újabban ismét magunkkal hordott váltás ruhát elő kellett venni. Onnan tértem haza azzal a pár kiló könyvvel, ott lejjebb...
Ezen a vasárnapon én voltam a takarítós (ez az a szülő, aki - amíg a másik szülő elviszi az aprónépet lovagolni - otthon marad jó esetben a csendet élvezni, kevésbé szerencsés esetben a házat puccba vágni). Ma szólt a zene, takarítottam, majd felkészültem a délutánra.
Napszemüveg vagy kesztyű - állandó kellékek bent is:
 Kreatív foglalkozás:
 Már az óvodás is nagy élvezettel ragasztgat:
 Az iskolás pedig főleg kitartó:
 

Hmmm

Exkolléga-barátnőéknek nagyon-nagyon sok könyvük van, én pedig beszabadultam közéjük.
Úgy érzem magam, mint Gombóc Artúr a csokik között. Alig várom, hogy eldönthessem, melyikkel kezdjem a sort.

2015. november 6., péntek

Ő így (is) szeret

Tegnap este gyanúsan sok időbe tellett a nyúlalom-beszerzés, a fiúkkal már a fürdőszobában toporogtunk, és próbáltam a hosszabb fürdőzést kiváltó zuhanyzást levezényelni (ami azért nehéz, mert egyesekkel én is vizes leszek, míg ketteseket meg csak ki- és becsekkolni kell már csak, de persze majd' elverik egymást már az azt megelőző fogmosás során is, és egyesek nem mindig érti meg, hogy most még nem ő következik), amikor a családfő végre hazaért. Kettesek már ki- és bejárkált, és leadta a drótot, hogy apa végre hazaért, így amikor ahhoz a ponthoz értünk, amikor az egyeseknek, akivel együtt már én is csuromvizes vagyok, odaszólok, hogy "na, szólhatsz apának", és ő meg - ha már ilyen erős a hangja, használjuk ki - ilyenkor bezzeg szófogadó, és ordít is dobhártyarepesztően, be is sietett a segítőm. Aztán, már később, amikor tisztáztuk, hogy a kétlépcsős bevásárlás elvét követjük (vagyis munka után estére és reggelre összekapkodom, ami kell, majd ő szombaton délelőtt egy hosszabb listával megoldja a hétvége többi részét, és a következő hét elejét), és én egy papírlappal a kezemben kóvályogtam, rákérdezett, hogy pontosan mit is akarok pénteken munka után vásárolni, csak magamban bosszankodtam, hogy hadd tudjam már, mire van szükségünk. Aztán csak újra nekifutott a kérdésnek, és amikor én némileg fensőbbség teljes hangon odavetettem, hogy "hát mit akarnék? a szokásosat!" elárulta, hogy ő már mindent beszerzett, én csak jöjjek haza munka után, és legyek itthon egyedül, nyugalomban egy órácskát, mert úgyis sír a szám panaszkodok, hogy mostanában a péntekek is olyan rohanósak.
Hát, jó, rajtam ne múljon, szót fogadok én az uramnak!

Anyai szívet melengető

Nem szoktam ilyet írni, de gyakran gondolom... olyan helyes, és szép, és édes...

2015. november 4., szerda

Hét éve már

Hajnali fél 5-kor kávézás helyett főzni jó. Úgy kell nekem, ha már megkérdeztem a nap ünnepeltjét, hogy mit enne szívesen vacsorára, bizony nem okozhatok csalódást és - bár a ragulevesről csak lemondattuk - a kért brassói lassan elkészül.
Ma 7 éve ilyenkor már úton voltunk a kórházba (sőt, ha jól emlékszem, már ott toporogtunk a felvételen), és tudtuk, hogy az életünk rövidesen gyökeresen megváltozik, onnan már családként térünk haza. Arra, hogy milyen nehéz és milyen csodálatos lehet egy újszülöttel az élet, senki nem készített fel, sem a húgoméknál már végigasszisztált első évek, sem a sok-sok okos cikk, amit a gyerekvállalásról olvastam. Arra végképp nem számítottam, hogy onnantól megszűnök létezni önálló személyként, és az első gondolataim minden egyes napon a GYEREKEM (így, csupa nagybetűvel) és az anyaságom (amit talán soha nem érzek majd tökéleteshez közelítőnek sem) lesznek. Amikor anyuval csatároztam gyerekként, tinédzserként, majd fiatal felnőttként, elég sokszor megkaptam, hogy majd megtudom, ha nekem is lesz gyerekem, rájövök, hogy miért aggódik állandóan értünk, miért szólongat mindenért, miért megy az agyamra a kérdéseivel, hogy mindent bepakoltam-e a táskámba. De még erre is csak nevettem, vagy éppen bosszankodtam, az aktuális hangulatomtól vagy a viták hevétől függően. Igaza lett, hamar megtudtam, és innen üzenem, már értek mindent. Az anyaság a legbonyolultabb és egyben a legjobb dolog a világon. A gyerekemhez pedig, aki anyává tett, olyan erős szálak kötnek majd, amik mindent felülírnak, és eltéphetetlennek bizonyulnak.

Ákos ma hét éves, és szavak nincsenek rá, mit érzek. Köszönöm neki, hogy engem választott anyukájának.

2015. november 2., hétfő

Azért szeretem az őszt

Így utólag már tudom, hogy ha a hétvége nem sikerült volna jól, ez az egész őszi szünet (ami igazi szünetként első az életünkben) kellemetlen emlékként maradt volna meg bennem, és úgy éreztem volna, hogy elvesztegettük az értékes napokat, ahelyett, hogy élveztük volna őket. Talán tudat alatt ez motoszkálhatott bennem, meg a körülmények is azt hozták, hogy jó kis mozgalmas két-három napot kreáltunk magunknak, és így - azt hiszem - mind a négyen elégedetten aludtunk el vasárnap este.
Az őszi szünetek alatt sokan elutaznak, meg programról programra járnak, mi pedig, akik elég sokat járkálunk mindenfelé amúgy is, valahogy a nyugisabb verzióra hajtottunk. Na, jó, ÉN óhajtottam a nyugit. Így a csütörtöki szemészet-vásásrlás-bölcsilátogatás kör után (az utóbbihoz egy nagy-nagy szatyor, már az ovis által sem használt játékot vittünk ajándékba, amit meglepő módon hagyott is odaadni) pénteken az itthonlét mellett döntöttem. Ilyenkor töretlen optimizmussal mindig nyugalmat és szépen játszogató gyerekek látványát vágyom, aztán persze ez nem mindig jön össze. Most viszont partnerek voltak a fiúk is ebben (bár, most hogy belegondolok, délelőtt már volt egy sor vitánk, de ilyen apróságokkal ugyan ki törődik, és legalább a portörlős akcióban is a segítségemre voltak), és mivel Ábel, aki gyakorlatilag egy hete bojkottálta a délutáni alvást, vállalhatatlanul hisztissé fáradva magát estére, mégis aludt egyet (persze előtte végigjártuk a nem-akarok-aludni stációit, de - saját magamon is meglepődve - egész jól viseltem és megértő voltam). A délután során a logopédus-látogatást is sikerült a családfőnek lepasszolnom (igazából kíváncsi voltam, hogy ő is hasonló véleményen lesz-e, és igen, ő is úgy látja, Ákos nagyon élvezi ezeket a foglalkozásokat, sőt külön élmény volt számára, hogy I. néni felírta az általa vitt állatos könyv címét, kiadóját, hogy megvehesse magának, annyira tetszett neki), így a hétvégének is újult erővel vágtunk neki.
Szombaton befejeztük a takarítást, főztünk, kertészkedtünk, és hű segítőmmel a gereblyézésben megállapodtunk, hogy ha még tavasszal is úgy gondolja, csinálunk neki egy kis veteményest. Sok lehetőségünk nincs az udvar közös voltára tekintettel, a családfő végül a ládák ötletével jött, amit megvettünk mindketten. Ákos a hétvégén többször neki is futott a felsorolásnak, hogy mi mindent tartana benne (érdekes, a cékla mindig első helyen szerepelt, mert "mamánál is van a kertben"), remélem, kitart a lendülete még pár hónapig, mert nagyon szeretem, hogy ilyen, általunk is támogatandó ötletei vannak.
Szombaton este olyat tettünk, amire a nyolc évünk alatt nem sok példa volt; buliba mentünk az exkolléga-házaspárhoz, és mindenki ott volt szinte, akikkel a cégünk megszüntetését megelőző évek során sok időt töltöttem bent munka helyett közben. A fiúk is örültek, mert A. jött hozzánk, és bár magyarázat közben, hogy miért látogatott el hozzájuk a bébiszitter, elkerültük a "buli" szót, ami már a kisebbiknek is valami tuti jót szokott jelenteni, igazán jó érzés volt végre kicsit felnőttesen, ráérősen velünk egykorúak társaságában lebzselni.
Vasárnap reggel aztán némileg kialvatlanul összekaptuk magunkat, és - a szokásos lovaglás után - továbbindultunk a vácrátóti arborétumba, ahova egy tavaly nyári látogatás után mindenképpen ősszel is szerettünk volna elmenni. Megérte, nagyon is megérte, hihetetlenül szépeket láttunk, és nyugalom volt, és csak sétáltunk mindenfelé, még a zsezsegő fiúk is élvezték, hála az előrelátásunknak, hogy fotózásra alkalmas eszközöket is csomagoltunk reggel. Az akció olyan jól sikerült, hogy Ábel a kocsiban 10 percen belül már aludt is. Bár nem így terveztük, de végül most sikerült úgy behozni a házba, hogy ne ébredjen fel teljesen, és egy maratoni alvással be is pótolta a heti nem-alvásokat. Vacsorára elkészült a vasárnapi családi ebéd is, és utána már csak a ma újra kezdődő taposómalomra felkészülés maradt meg.
Ez a hétvége most igazán ránk fért, mindenki élvezte:

És mire visszasavanyodnánk a munkás hétköznapokba, eljön a nagy nap, Ákos 7. születésnapja...