2016. december 29., csütörtök

Bábszínházas program

Hálás vagyok a szomszédoknak, hogy ha már ők nem tudtak elmenni, felajánlották a jegyeiket nekünk. Volt bennem egy kis görcs, amiért egyedül megyek a gyerekekkel, meg ráadásul a nem helyjegyes Bábszínházba (ilyen vagyok, na), de szuper volt minden. A fiúk izgultak, várták, de nem pörögték túl, az előadás vicces volt (hol van már ez a bábelőadás a Háry Jánoshoz képest, ahol fejhangon ordítva csépelik egymást a bábuk?! itt húsvér emberek bábokkal váltogatták a helyüket, bejárták a színpadot, a díszlet is jó volt, ráadásul egy férfi élő zongorajátékkal kísérte az egészet), és mindhárman jól szórakoztunk. Az 50 perc éppen az, amit még ülve kibírnak, bár a közepétől már egyre több gyerek mocorgott a környezetünkben, Ákos és Ábel figyeltek, vigyorogtak végig, és külön büszke voltam Ábelre, amiért érti a váltásokat is (és ráadásul éppen előző nap olvastuk a befejező jelenet történetét, amire ráismert).
Még az érkezéskor kérdeztem a jegyszedő néniktől, hogy milyen a nézőtér, megnyugtattak, hogy lejtős, minden gyerek lát majd. Hát, ja, lejtősnek lejtős, de a gyerekek még ha egymástól látnának is, a sorokba beülő szülőktől nem. Ahogy csapatostul megmásztuk a négy emeletet (nem engedtek fel előbb, csak a kezdés előtt 10 perccel egyszerre mehettünk fel), cikázott is a szemem, hol foglaljunk helyet, végül középtájt sikerült. Ilyenkor lecsúszok kicsit a széken, hadd lássam, a nálam alacsonyabbak mit látnak, egész jó is volt, amíg meg nem érkezett egy négytagú család, akik betelepedtek elénk, és átrendeződtek háromszor is, mire lenyugodtak. Amikor megmaradni látszottak, előrehajoltam, és megkérdeztem, hogy ezt a felállást véglegesnek tekinthetjük-e, mert akkor mi is ehhez igazodnánk, mivel a két felnőtt beült Ábel elé (ezzel próbáltam azt is jelezni, hogy akkor most már ne cserélgessék tovább a helyeket). Eggyel lentebb ült egy nagyhajú nő, a hajkoronája szerintem Ákosnak belelógott a képbe - már nem először gondolom, hogy magas férfiakat és nagyhajú nőket nem szabadna színházba engedni.
A családfőre mindig lehet számítani: először elszállított bennünket a bábszínházba, közben elugrott egy könyvesboltba megvenni két ajándékot a ma érkező keresztszülői gyerekeknek, majd mire mi végeztünk, már ott várt bennünket az előtérben, hogy hazafuvarozzon, otthon pedig elkészítette az ebédet (végre sikerült egy mindenkinek ízlőt kitalálni, a rántott hal aprajának-nagyjának bejött - ez Ákos ötlete volt, mert a hal, amellett, hogy egészséges, még okosít is, mondta is a végén, hogy már okosabbnak is érzi magát).
A délután játékkal telt, végre összerakták a legót, Ábel egyedül is, majd velem is játszott - kellett pár nap, hogy kicsit le tudjunk lassítani és összehangolódjunk. Hívott a barátnőm is, akivel terveztünk a két ünnep közötti időszakra egy családos összejövetelt (ha az egészségi állapota engedi), de már csak az 1-je délutánt tudtam felajánlani neki, ezzel be is telt a naptárunk az utolsó napokra.

2016. december 28., szerda

Könyvszagú világunk

Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb élménye (ha a jó dolgokat nézzük) a könyvekhez köthető. Anyu sokszor mesélte, meséli, hogy még óvodásként állandóan nyüstöltem, olvasson nekem, és ha nem volt rá ideje, akkor fenyegetőztem, hogy majd ha megtanulok olvasni, akkor majd mindig azt csinálom. "És így is lett" - szokta befejezni a történetet. Bevallom, erre nemigen emlékszem, nálunk nem nagyon volt otthon könyv, de legalábbis polcokat megtöltő mennyiség nem. Viszont tényleg, amikor végre már tudtam olvasni, rákaptam a könyvtárra. Annak a képét, az elrendezését viszont még mindig fel tudom idézni, és látom magam előtt az idős könyvtáros nénit is, aki végigvezetett ezen a varázslatos helyen. Akkor ott szerintem mindennél jobban vágytam könyvtárosnak lenni, mert mi lehet annál szebb, hogy valaki ennyi könyv között élje a mindennapjait?!
A húgom pedig azt szokta mesélni, hogy neki sanyarú volt a gyerekkora egy ilyen nővér mellett, mert én mindig csak a könyveket bújtam, nem játszottam vele. Csakis egyet szerettem, és néha nagy kegyesen belementem, hogy iskolásat játsszunk, ahol én voltam a tanítónő, ő tanuló, de neki ez nem volt túl jó játék, mert amúgy sem szeretett tanulni, nem hogy még a szabadidejét is ezzel töltse, én meg türelmetlen voltam vele, ha nem tudta a feladatokat megoldani. Tanító is akartam lenni gyerekkoromban, mert mi lehet annál szebb, hogy valaki gyerekeket oktasson?!
Végül se könyvtáros, se tanító nem lettem - a mostani eszemmel talán nem is bánom.

Emlékszem, ahogy az évek alatt szisztematikusan végigmentem a kis falusi könyvtár polcain. Kezdtem a gyerek-, majd az ifjúsági könyveknél, aztán átnyergeltem a komolyabb irodalomra. A könyvtáros néni kivételezett velem, nyaranta a megengedhetőnél nagyobb mennyiségben kölcsönözhettem, tudta, hogy mindent időre visszaviszek. Emellett volt egy-két nyár, amikor még a szomszédékhoz is átjártam, ők a padláson halmozták fel a kincseket, és azokat is faltam. Mindenevő voltam, és mivel kontroll nélkül válogattam össze az aktuális olvasnivalókat, gyakran előfordult, hogy valamit túl korán olvastam el.
Már a fővárosban éltem, volt önálló keresetem, amikor rászoktam az antikváriumokra, onnan szedegettem össze apránként a saját könyvtáram első darabjait, azokra vadásztam, amiket gyerekkoromban már olvastam, és valamiért megragadtak bennem. Aztán az ingázás hosszú évei alatt, amikor először két-, majd háromhetente utaztam vonaton haza, és éppen nem volt olvasni valóm, gyakran a pályaudvaron valami párszáz forintos vacakkal gazdagodva szálltam a vonatra. Ezek jó részét már kiirtottam pár éve itthonról, mert bármennyire is nem szeretek könyvet kidobni, megértek rá.
Amikor a családfő szülei már nem voltak velünk, a pincéjükből előkerültek a könyvesdobozok, és a családfő ifjúkori kincsei átkerültek hozzánk. Megbűvölve nézegettem a könyveket és előre örültem, hogy a fiúknak, amikor eljön az ideje, mégis csak itt lesz minden olyan, amit mi, a szüleik gyerekkorunkban faltunk.
A minap, amikor az iskolai Manó Monás versenyben Benedek Elek munkásságához kapcsolódó feladatokat oldottunk meg, előkerült pár mesegyűjteménye. Beleolvastam, és a nyelvezete alapján felmerült bennem a gondolat, hogy a gyerekkorunk olvasmányai talán már annyira távol állnak a mostanitól, hogy lehet, nem is fogják igazán érteni. Hiába biztattam Ákost, nem kattant rá a meséire, Ábel végighallgatott kettőt, de láttam, hogy elkalandozik a figyelme közben. Azért még bízom benne, hogy a későbbiek (például az indiános könyvek - tegye fel a kezét, aki ilyeneket olvasott régen!) felkeltik az érdeklődésüket. Én mindenesetre igyekszem ebben támogatni őket, ezért is járunk rendszeresen könyvtárba (amellett, hogy ilyenkor én is hazahozok magamnak némi olvasnivalót - bár azt is be kell vallanom, hogy jelenleg én sem a szépirodalmi részlegen válogatok).

Szóval, tegnap ismét elmentünk hármasban a könyvtárba. Már könnyebb kicsit, az elején nekem nem is volt kölcsönző tagságim, csak velük voltam végig, de úgy fél éve ott merem őket hagyni a gyerekrészlegen, hogy a felnőtt részen magamnak is válogathassak. Tegnap, mire becsekkoltunk (az ünnepek után sokan hozták vissza az elolvasott könyveiket, sorba kellett állnom), Ábel már a gyerekrészlegen játszadozott. Nem tudom, hogyan néz ki máshol a könyvtár, de itt van külön helyiség a kisebbeknek való könyvekkel, kis asztalokkal és székekkel, sőt dobogóval és játékokkal. A dobogóra cipő nélkül mehetnek fel a gyerekek, és játszhatnak a játékokkal, a végén mindenkinek el kell maga után pakolnia (ezt a szabályt nem mindenki tartja be, persze). Ábel mindig ott köt ki, de a környező könyveket is meg szokta nézegetni. Jelenleg leakadt a Pettson és Findusz sorozatnál, mindig azok közül választ magának. Én, amikor odaérek, még megmutogatok neki egy-két másikat is, de maradunk általában a cicásnál.
Ákos pedig szinte csak állatos vagy valamilyen ismeretterjesztő könyveket szedeget össze. Ő egy ideje a nagyobb gyerekeknek fenntartott polcokon nézeget, és már konkrét kérdésekkel fordul a könyvtárosokhoz (udvariasan, kivárva a sorát, ahogy tanítottam neki - néha a felnőtt könyvek között válogatva hallom, ahogy kicsit körülményesen előadja a kérését a pultnál). Ha valamelyik osztálytársánál lát valami izgalmas könyvet, annak a címét felírjuk, és utána hordozzuk magunkkal a cetlit, és várunk, mikor tudunk rá lecsapni. Tegnap is - miután kivárta, hogy a könyvtárosok kicsit fellélegezzenek - több konkrét igénnyel fordult az egyikükhöz. (A kedvence, a könyvtáros bácsi, aki csukott szemmel is eligazodik az ifjúsági részlegen, éppen nem dolgozott, így egy szimpatikusabb hölgyhöz fordult.) Tegnap azt is hallottam, ahogy egy idősebb bácsi kérdésére válaszolva elmondta, hogy a kistestvérével és az anyukájával érkezett. Szóval ő már önállóan intézi a dolgait, bár - sajnálatomra - olvasós-történetes könyvet ritkán választ (azért volt már rá példa). Még az elején próbáltam őt terelgetni, most is meg-megmutogatok neki ezt-azt, de nem erőltetem, ő dönt végül, hogy mit hozunk haza. Reménykedem benne, hogy egyszer csak elkapja majd a gépszíj őt is, és a falja majd a betűket és a történeteket.
Amikor Ábel is velünk van, nem merem az időt húzni, összekapkodok pár könyvet magamnak, majd visszamegyek hozzá, hogy szemmel tarthassam. Mielőtt belépünk a könyvtár épületébe, mindig felteszem a kérdést, "és hogy viselkedünk a könyvtárban?", amire kórusban felelnek, hogy "csendben!". Többnyire be is tartják mindketten, de az ördög nem alszik, résen kell lennem. A könyvtárban van két teknős is, akik ilyenkor télen bent laknak a pulttal szemben, jó időben pedig a belső udvaron a kis mesterséges tóban. Ábelt, gyanítom, leginkább a teknősök izgatják. Tudja, hogy nem szabad az akváriumokhoz nyúlni, mégis mindig elfelejtkezik magáról, így tegnap is már csak a rémült arckifejezéséből és abból, hogy szorítja az akvárium tetejére vélhetően az Ábelhez hasonló gyerekek miatt rakott rács szélét, jöttem rá, hogy gond van. Elmozdult a rács, és nem merte elengedni, nehogy ráessen a teknős fejére - rögtön siettem is a segítségére.
A ruhatári szekrényekhez a kölcsönző jeggyel lehet kulcsot igényelni, majd amikor a kiválasztott könyveket letesszük a pultra, sürgetnek is, hogy ürítsük ki a szekrényeket, adjuk le a kulcsot. Gondolom, attól tartanak, hogy pár szórakozott ember magával viszi. Két gyerek mellett még nem tudtam kitalálni a helyes megoldást a problémára, így amikor ismét elhangzott, hogy menjünk a kabátért, holott még csak a könyveinket húzták le, Ákost Ábellel előre küldtem. Már majdnem végeztem, amikor Ákost láttam visszasietni hátulra, majd újra felbukkant - a kérdésemre odasúgta, hogy Ábel eltűnt, őt keresi (de felelősségteljesen viselkedett, mert először gondosan visszazárta a szekrényt, mielőtt az öccse után indult). Mivel a kétfiús anyukák kancsalítását nagyon magamévá tettem az elmúlt évek alatt, tudtam, hogy amíg én a pultnál álltam, ott Ábel (akin szerencsére feltűnő piros színű pulcsi volt) nem haladt el, így csak a másik irányban kereshettük. Végül egy bácsit kérdeztem meg, nem látott-e egy ugyanolyan piros pulcsis fiút, csak kisebb kivitelben, mint aki mellettem áll, ő meg mosolyogva mutatott az előtérre, hogy oda bújt. Összeszedtem a szökevényt (nem is értem, mi üt bele ilyenkor, de kéne egy póráz hozzá), aztán mire felöltöztünk, a bácsi felesége is előkerült és egyszerre érkeztünk a kijárathoz, a bácsi huncut mosollyal nyitotta ki az ajtót nekünk: "Gyere, Ábel!" - addigra megtanulta a nevét is.
Úgy terveztem, hogy hazasétálunk (kb. másfél km az út), de a házak között olyan erős szél fújt, hogy Ábel kezét nem is mertem elengedni, így is meg-megdobott bennünket. Sikeresen lebeszéltem őket a játszótérről, féltem, hogy leesnek a csúszda tetejéről, és szóltam a családfőnek, aki a közeli üzletben vásárolt éppen, hogy mégis kanyarodjon értünk. A családfő szüleinek háza előtt jártunk, amikor kijött onnan két pasi, az egyikük nagyhangú, vicceskedő, és szóval is tartotta Ábelt egy ideig. Mosolyogtam is, tartózkodó is próbáltam lenni, nem tudtam eldönteni, mi ez a nagy barátkozás, de aztán feltűnt a hős családfő, amikor a férfi megjegyezte, hogy ott van apa. Kiderült, hogy két gyerekkori barátja kedélyeskedett velünk, akikkel egyszer már összefutottunk valahol. A férfiak üdvözölték egymást, aztán hálásan ültünk be az autóba, és hazagurultunk séta helyett.
Hát, mindig van valami izgalom. Még jó, hogy négyhetente járunk könyvtárba, így a következő alkalomra kiheverem az előzőt, és hajlandó vagyok újra magammal vinni mindkettőjüket.

Ma pedig egy hirtelen jött lehetőségnek köszönhetően Bábszínházba megyünk, és a Pettson és Findusz-t nézzük meg. Hármasban, persze, mert a szomszédéknak ennyi jegye vált szabaddá. Gondolom, nem fogok unatkozni ma sem.

2016. december 27., kedd

Játszós-mocorgós hangulatban

Érdekes, mert az ember lánya alig várja, hogy karácsonykor ki se kelljen otthonról mozdulnia, aztán a második napjára csak eljön az érzés, hogy menni kéne. Nem voltam ezzel egyedül, a családfő is rögtön rávágta, hogy merre induljunk meg, és a fiúkon is látszott, hogy nincs ellenükre a házon kívüli program. Ábel már napok óta emlegeti a cápás akváriumot, így oda vettük az irányt. Az utcák még eléggé kihaltak voltak, menetben csak templomba igyekvőket, kutyákat sétáltatókat és kisgyerekeseket láttunk. A belépők elég drágák, hallottam, amikor a családfő a jegyvásárláskor bemondta, hogy egy négy év alatti és egy afölötti gyerekkel érkeztünk, már befelé sétáltunk, amikor rákérdeztem, hogy is van ez, de elsőre nem is értette, mit akarok mondani, és csak akkor jött rá, hogy jééé, Ábel már elmúlt négy éves akarattalanul is megspórolt egy gyerekjegyet. Nem bántam, hogy mentünk, egészen jó volt a program, már mindketten megtalálják az őket érdeklő látnivalókat, bár Ábel még rohanósabb, Ákos meg kifejezetten szereti az időt eltölteni egy-egy akvárium vagy terrárium előtt. Éppen vele nézelődtünk, meg próbálgattuk a kis játékokat (bedugtuk a kezünket résekbe és kitaláltuk, mit tapintunk), amikor nagy bátran kipróbáltam a rájacsípéses gombot. Ugrottam egy nagyot, nem gondoltam, hogy ekkorát csíp, Ákos meg hosszú percekig nevetett rajtam.

Összefutottunk Ákos tanítónőjével is (őket is kihajtotta otthonról az Ábeltől alig idősebb kisebbik gyerekük és a menni-tenni akarás). A Tropicarium építői nem túl szülőbarátok, a kijárat a shopon keresztül vezet, ahol minden gyerek lecövekel, a szülő pedig izzadó háttal próbálja a drága jegy kiperkálása után minél olcsóbban megúszni a dolgot. Ábel végül egy rájával lett gazdagabb ("nem plüss alvót szeretnék, olyat, amit a vízbe is bevihetek"), Ákos pedig valami tojásban keltethető dinós akármi után vágyakozott feltűnően, amit végül csak megvettünk neki. (Én hülye el is szóltam magam itthon, hogy az öcsémtől kapott pénzt is arra költöttük, amikor döbbenten visszakérdezett, hogy azt a pénzt a kis dobozban nem Jézuska hozta. Alig bírtam kimagyarázni a dolgot holmi nyelvbotlással.) Kellőképpen elhúztuk az időt, aztán ott is ebédeltünk. Nem ettük magunkat túl a napokban a sok-sok kaja ellenére sem, mert amit lehetett, lefagyasztottunk (jól jön majd a pörgős januári estéken a kész kaja a mélyhűtőből), mégis elteltnek érezzük magunkat (én konkrétan alig bírtam legyűrni a mekis menüt).
Itthon aztán Ábel délután négykor fürödni ment, hiába próbáltuk lebeszélni róla, annyira szerette volna a ráját kipróbálni a kádban, Ákos pedig összeállította a dinós cuccot, amit aztán most majd napokig kell etetnie, meg a vizét oxigénnel dúsítani. Kíváncsi vagyok, lesz-e belőle valami.


Az ajándékok egyébként eléggé eltaláltnak minősíthetők, Jézuska egészen jól válogatott. Ábel ugye jól el tud merülni a kis világában, és a fütyörésző digi bagollyal szórakozni, a húgoméktól kapott várral és katonákkal is jól elvan, a társast viszont hamar abbahagyta. A patkányt (amit előtte már háromszor szedtünk ki alóla) két napja a kanapé alatt hagytuk, átmenetileg el is felejtkezett róla, amíg Jucika, a hős nyúl meg nem találta az esti szabadsága alatt, és amikor elmozdította, a patkány kifutott a kanapé alól, volt nagy öröm. A gyurmás markológép most háttérbe szorult, de szerintem nemsokára apró gyurmagalacsinokat fogunk a szőnyegből szedegetni.
Ákos a 9-16 éveseknek való legóval megküzd, már kétszer kellett visszabontani, mert valamikor menet közben picit arrébb dugott ezt-azt, és egy idő után nem tudta folytatni. Így most segítséggel folytatja majd. A húgom még születésnapi ajándékként hozott neki gipszből kiásható dinócsontokat, így amikor ők hazaindultak, a délután folyamán finom por szállt mindenhol a konyhában, mire minden csont előkerült, a régészt pedig át kellett öltöztetnem a végére (emlegettem is a húgomat, és megfogadtam, hogy az ő fia is kap tőlünk ilyet a következő adandó alkalommal):
A bolygós játékot én találtam valamelyik oldalon, tegnap délután neki is állt, hogy kifesse a bolygókat, ha elkészül vele, összeszereljük, olyan lesz, mint a könyvében, amit szakirodalomként hozott le a munkálatokhoz:
Játszottunk az ő társasával is (megvert bennünket kétszer is), és megpróbált a felnőtt Scrabble-ba is beszállni (ami már régóta itthon van, csak most egy hirtelen ötletre elővettük), de az még túl bonyolult neki, így abbahagyta menet közben (viszont duzzogás helyett pár perc múlva visszajött és közölte, hogy ma újra megpróbálja).
És tádámm! Ákos Ábellel egyszer csak elkezdett játszani egy még a születésnapjára kapott társassal, amit a megzabolázhatatlan és egy helyben ülésre nehezen rávehető öccse is élvezett, így vacsora után még négyesben is csapkodtunk egy sort a képekre.

Ma visszatérünk picit a hétköznapokba, kinyitnak a boltok is, így amíg mi könyvtárba megyünk a fiúkkal, a családfő bevásárol a nyuszinak. Mi felnőttek ebédre még mindig maradékot eszünk, a gyerekek pedig tejbegrízt kapnak. Lesz még egy gyerekorvosos látogatás két nap múlva, másnap pedig érkeznek Ábel keresztszülei, és itt is alszanak, a fiúknak ismét lesz játszótársuk. Ákosnak is volt program-kívánsága, míg Ábel kedvéért cápákat nézni mentünk el tegnap, ő a Zoo Kávézóba vágyik, vagy az Állatkertbe (még meginterjúvoljuk, melyiket válasszuk), valamelyik szintén nem túl pénztárca-barát programot is beillesztjük valahova. A szilvesztert a szomszédékkal töltjük, majd egyeztetünk, melyikünk házában és hogyan zajlik az évbúcsúztató dínomdánom.
Na, a nem túl jó kezdés után csak sikerül valami jó kis téli szünetet idevarázsolni a végére!

2016. december 26., hétfő

Idén így karácsonyoztunk

Az a gyanúm, hogy a megszülető poszt sem emelkedett hangulatú, sem vicces nem lesz, de lássuk sorjában, hogyan alakult a karácsonyunk idén.
Miután 24-én még kora reggel beszámoltam a szűkkörű előkarácsonyunkról és kívántam itt kellemes ünnepeket, sorban felébredt a család apraja-nagyja. A gyerekek persze maguktól, a családfő órára, mert még pékáru-vadászatra indult.
8.00-kor, éppen amikor leültünk reggelizni, érkezett egy sms a húgomtól, hogy a nagyobbik gyereke (aki a keresztlányom) hajnalban hányt. Bemondtam a friss információt a reggeliző családnak, aztán - míg zakatolt a fejünk - folytattuk az evést.
Fél óra múlva felhívtam a húgomat (mert gondoltam, erre az sms-re nem sms-sel kellene válaszolni, és morogtam is miatta, hogy miért nem emelte fel a telefont), és ő azzal kezdte, hogy "akkor mondjad...". Hát, én? Én innen? Hát mit? A hangjából hallottam, hogy teljesen tanácstalan, valószínűleg ezért is nem hívott, és kiderült az is, hogy addig csak egyszeri volt a róka. A háttérből gyereksírást hallottam, a kisebbik gyereke (aki Ákossal egyidős) nagyon elkeseredett a hírre, hogy talán mégsem jönnek hozzánk. Végül, mi anyák egymás között abban maradtunk, hogy megreggelizteti a nagylányt, aztán várunk egy órát, kijön-e belőle mi lesz. Beszéltem anyuval is, ők is ugrásra készen vártak otthon, és felvetette, hogy ha úgy alakul, talán ő elindul vonattal, de bepróbálkozott, hogy esetleg mi is hazautazhatnánk, amit elég gyorsan rövidre zártam. Lassítottunk a készülődés tempóján, és gyorsan sorra vettem, hogy a hűtőben sorakozó kajákkal és húsokkal mit lehet kezdeni, mit melyik készültségi fokában tudunk lefagyasztani. Az ennél is fontosabb részébe, a gyerekek csalódottságába nem is mertem mélyebben belegondolni.
Fél óra sem telt el, csörgött a húgom, hogy a lánya már lázas is. A háttérből már hangosabb sírás hallatszott. Erre vetettem fel, hogy ha anyuék elindulnak mégis hozzánk, elengedi-e legalább a nekikeseredett fiát velük. Kért egy kis időt, és 10 óra magasságában ismét hívott először anyu, majd a húgom, hogy a beteg gyerek és apja kivételével mindenki jön, az öcsém autójával, akik (sem az öcsém, sem az autó) nem igazán szoktak ekkora távolsághoz (az ónos eső miatti aggodalmat hagyjuk is), de megoldják. Kb. egy óra múlva indulnak, akkor ismét rám csörögnek, hogy nagyjából tudjam, mikor érkeznek.

Két óra múlva, miután nem jött hívás, én telefonáltam újra. A családom egy része (anyuék) a húgoméknál várakoztak még (anyu közölte, hogy soha többé nem alkalmazkodik senkihez, csak egyedül és vonattal jön hozzánk a jövőben), mert a húgom menetközben bizonyos tünetek miatt úgy döntött, hogy az ügyeletre tüdőgyulladástól félve mégis elkíséri ő is a lányát (és ettől tette függővé, hogy valóban elindulnak-e).
Így hát a 11 fő helyett már csak 9-re megterített asztalnál mindösszesen 4 terítéket használtunk aznap délben, és viszonylag csendben fogyasztottuk el az ünnepi ebéd elkészült részét. Utána pedig elrendeltük a csendes pihenőt, és amíg a fiúk úgy ahogy pihentek is, mi is igyekeztünk nyugodtan várakozni, amikor végül egy órakor jött az sms, hogy végre útra keltek.
Gyors számításokat végeztem, és amikor eljött az ideje, újra nekiugrottam a kajáknak, és már csak egyszer hívtam őket úgy két óra múlva, hogy hol tartanak. Olyan jól sikerült kiszámolnom, mikor számíthatunk rájuk, hogy amikor a már nagyon izgatott fiúkkal kisétáltunk a kapuhoz, a megfáradt utazók éppen akkor szálltak ki az autóból. A húgomnak nagyon előnyös tulajdonsága, hogy tud nevetni olyankor is, amikor más már nem annyira, így már a kocsiból is vigyorogva szálltak ki, és a hangulatból is sikerült egy gyors koccintással valamennyit feltámasztanunk.
Nem is annyira fizikailag, mentálisan fáradtunk el az egész hercehurcában, de tényleg igyekeztünk, hogy a tervezettnél kevesebben is kiélvezhessük az időt. Hálásan ültek az asztal mellé a megkésett ünnepi ebédre, a délutánra tervezett belvárosi séta így elmaradt, bár szépen felöltöztünk, fotó nem igazán készült, viszont a gyerekek örültek egymásnak, mi pedig tudtunk ráérősen beszélgetni is.
Eredetileg másnap ebéd után terveztek indulni, aztán egyszer csak némi tanakodás után mégis úgy döntöttek több okból is, hogy még ebéd előtt nekivágnak az útnak. Nem tartóztattuk őket, mindenkit más motivált, gyorsan csomagoltunk némi kaját az utazóknak és az otthon maradottaknak, és elbúcsúztunk egymástól.
Tudtam, hogy hiányérzetem lesz, amikor elmennek, ilyen előzmények után meg még csalódottságot is éreztem. De itt vagyunk egymásnak négyen, és ez elég ok arra, hogy megrázzam magam. Muszáj lesz!

2016. december 24., szombat

Kívánunk...

...mindannyiótoknak vicces és megható, aktív és egyben pihentető ünnepeket!
teide, Csapos, Ákos, Ábel

Előkarácsonyoztunk

A tegnapi nap nem volt olyan vészes a tennivalókban, így volt időm csak némi szorongást érezni a mai miatt, és befejezni a könyvet, amit éppen olvastam, és már nagyon izgalmas volt a vége, amit kivételesen nem lestem meg előre. Először a családfő korán reggel elrongyolt a piacra, majd kitalálta, hogy megejti az izzó-beszerzést is, ami már időszerű volt egy-két pontján a háznak, meg tartalékot is vett, ha már arra járt. Aztán, mint a Mikulás, jött-ment itt a házban a kis izzós zacsijával, meg a létrával, és cserélgetett. Utána nekiállt a híres töltött káposztájának, és tádámm, kora délután világbajnok finomságú töltött káposztát kóstolhattam meg. Az utolsó mosás forgott a mosógépben, én meg a délelőtt folyamán, mivel minden más kaját mára ütemeztünk, más teendőm meg nem akadt, és a fiúk is elvoltak, elég ráérős voltam.
Rácsörögtem anyura, akinek viszont égett a keze alatt a munka, éppen süteményeket sütött. Nem lettem okosabb, még nem derült ki, mikor indul ma a cirkuszos kocsi hozzánk (abba zsúfolódnak be mind a heten), de azt ígérte, a nap folyamán tisztázzák, és valaki értesít. Az öcsém nevében azért érdeklődött a menü iránt, így elsoroltam, és ismét elkezdtem aggódni, hogy sok lesz ez így. Aztán kaptam is sms-t a húgomtól, hogy a nagyobbik gyereke köhécsel, hőemelkedése van, de szerinte csak sima megfázás, döntsem el, mi legyen. Anyu még visszahívott, hogy legyen-e diós kifli is, de továbbra sem derült ki, mikor számíthatunk rájuk. Így hát miután válaszoltam a húgoméknak, hogy jöjjenek (elvégre az óvodában, iskolában náthánál komolyabbak is felütik a fejüket, meg különben is tele a hűtő), egymás között elkészítettük a sütőhasználat ütemezését: 8-10-ig karaj sül, 10-től majdnem 11-ig körtés-kakaós süti, aztán a lasagne zárja a sort, és a főzőlapokat is beosztottuk.
Délután elérkezett a karácsonyfa talpba állításának ideje. Ez is megtörtént némi fúrással, meg ilyenekkel röpke egy óra alatt (rejtély számomra, miért kell hozzá ennyi szerszám), aztán mire bent felporszívóztam és -mostam, ünnepélyes keretek között lábra állítódott a fa is, életem leggörbébb és legferdébb teremtényével találtam magam szembe. No, ez ilyen lett, némi korrekció után betámasztottukállítottuk a sarokba a teremtményt, és aktív segítőimmel feldíszítettük. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a gyerekeink ott ülnek a fa előtt és énekelnek, akkor ott megállt az idő egy pillanatra, és megcsapott a karácsony érzete.
Ötkor betereltük a fürdőszobába az aprónépet (mire nem jó, hogy kint sötét van, és ők meg időérzékben nem túl jók, nem tiltakoztak). Volt egy pár perces időszak, amíg mind a négyen a fürdőszobában tartózkodtunk, akkor járhatott itt valaki... aztán már pizsamában legalább egy órát grasszáltak, mire észrevették a csomagokat a fa alatt. Volt nagy öröm bontogatás közben, Ábel azt hajtogatta, hogy "Jézuska nem hagyott ki bennünket", mi meg a fejünket fogtuk, mert nem gondoltunk bele, hogy a Patkányfutam társasjáték, amiben valóban egy patkány futkározik a házban, amit két kis seprűvel kell elkapni, az milyen lesz a való életben. Igen, rohangálás, visítozás és szakadatlan csapkodás következett teljesen addig, amíg a patkány be nem futott a kanapé alá, mert utána kanapét cibáltunk ki a faltól, hogy megtaláljuk az állatot. Idővel azért lehiggadtak a csapkodós fiúk, és a szokásos időben elmentek aludni.
Hát, ez is megvolt. Bízom benne, hogy jól sikerül ma minden, és - ami a lényeg - kiélvezzük minden egyes percét az ünnepnek. 

2016. december 22., csütörtök

Az utolsó munkanapunkról

Az már biztos, hogy Ábelt soha többé nem viszem magammal a munkahelyemre, legalábbis Mikulás után és karácsony előtt. Az emberek ilyenkor már lazábbak kicsit, átjárja őket a közeledő ünnep érzete, és sajnos mindenkinél akad némi csoki is, amiből mindenáron adnának a szöszke kék szemű tornádónak. A végeredmény, és ezt borítékolhattam is, katasztrofális lett.
Úgy kezdődött, hogy új munkatársammal (és egy hátizsáknyi játékkal) becaplattunk reggel a munkába, és beköszöntünk a kollégáimhoz. Ott ő megreggelizett házi májkrémes kenyérből, mire visszaértem hozzájuk, már az egyik kolléganő ölében lóbálta a lábát és előadta a cuki kisfiút. Mivel nem mindenkinek tudja a nevét, és nem az a típus, aki szépen csendben meghallgatja, hogy a fülébe susogom azokat, így egy ideig mindenkit Enikőnek vagy Ritának szólított. És mivel amúgy sem egy szégyellős típus, csendesnek meg végképp nem mondanám, így idővel mindenki tudta, hogy ő ott van, és azt is, ha wc-re indultunk (ezt a szupertitkos információt simán odaharsogta a férfi kollégáknak is). A délelőtt még elment, sőt dolgoztam is egy picit mellette, ebédeltünk is, aztán koradélutánra - pedig próbáltam helyette is enni apránként adagolni és mértékletességre inteni - jól felpörgött a csokitól. A csúcspont talán az volt, ahogy amíg én kicsit beszélgettem az egyik kolléganővel egy zártabb folyosón, akinek az irodájába nem akart bejönni, a folyosón zokniban egy szintén ajándékba kapott pattogós labdát kergetett, ami egy időre eltűnt, és húzogathattam ki a folyosón a kis szekrényeket a faltól, mire meglett. Két órára megjelentek a szemei alatt a karikák és a felpörgöttség csúcsára ért ezzel egyidőben (erre csak a gyerekek képesek szerintem), így elérkezettnek láttam az időt a hazaindulásra. Mindenkitől elköszöntünk (Ábel nyálas puszikat osztogatott a csajoknak), aztán összecuccoltam és nagy nehezen rávettem, hogy a kocsiig ne rohangáljon el mellőlem (naná, hogy csoki ígéretével, amiért egyébként is hisztizett). Hazafelé már csukódott a szeme, de végül sikerült ébren tartanom.
Három óra magasságában leparkoltunk a kapunk előtt és még arra is rávettem, hogy átballagjunk az iskolához Ákosért. Már értem a délutános tanítónő szájhúzogatását a hírre, hogy Ákost nem tudjuk délben elhozni, mert az alsósok közül alig 10-12 gyerek volt az ügyeletes teremben. A zene üvöltött, a tanítónő pakolászott valamit, az ott lévő kisiskolások két asztal körül csoportosultak valami izgalmas játékok körül, a mi magányos hősünk ült egyedül egy harmadik mellett és színezett, vágott, ragasztott. A tanítónő meg is dicsérte, hogy milyen elmélyülten alkotott a délután folyamán. Ahogy Ákos a nevét hallva megfordult, az ő arcán is láttam a fáradtság jeleit, így örültem neki, hogy hamarabb tudtunk érte menni. Később itthon egy plédbe burkolózott, reméltem, hogy csak kókadtnak érzi magát, és nem bujkál benne valami.
Amikor hazacibáltunk minden munkahelyi és iskolai dolgot, ki- és elpakoltam, de Ábel még nem állt le, így én már nagyon vártam az apjukat egy kis együttérzésre vágyva. Az izgalmak még fürdés után is hatottak, már félálomban hallottam, ahogy a családfő megelégelve a szakadatlan pörgést, egyes kisebbeket többszöri figyelmeztetés után a szokásosnál korábban az ágyába parancsolt, aki viszonylag hangosan sírt emiatt ezt eléggé sérelmezte, de beletörődött a sorsába, mert utána csend lett (vagy én aludtam el?).
Ma már nem megyünk sehova, Ákos kis barátnőjét várjuk vendégségbe, én meg még csinálgatok itthon ezt-azt, már ha tudok mellettük.

2016. december 21., szerda

Advent tetőtől talpig

Tegnap délután, amikor a szokásos "elindultam"-telefont megeresztettem, a zajokból ítélve a kis család még nem ért haza. Mondta is a családfő, hogy még a suliban vannak, és nagy az izgalom holmi zsibvásár miatt, de ezt annyira nem fejtette ki. Így hát, mivel neki ilyenkor kétfelé kell figyelnie, nekem meg a telefonon keresztül vezetés közben nem annyira jó gyerekzsivajt hallgatni, hamar elköszöntünk. Már félúton jártam, amikor visszahívott. (Nálunk szokás a napi két telefon: reggel ő csörög fél 8 magasságában, hogy leadta mindkét gyereket, addigra én már általában beérek a munkába, aztán délután én jelzem, hogy elindultam haza. A napok túlnyomó részében így van ez, mármint ő leadja reggel a gyerekeket, én pedig egyszercsak hazaindulok délután, de ez a szokás beleégett a napjainkba. Néha cifrázzuk, ő elmondja, hogy milyen hangulatban ment Ábel az oviba, vagy mit tudott meg az óvónőktől, kit látott a suliban, én pedig délután előrevetítek a hazaérkezésem utáni szintén szokásos programunk, a közös kávézós-napkibeszélős pár percünk beszámolójából egy-egy izgalmas momentumot. Van, hogy ő ekkor már vacsorát készít, és közben beszélünk, de az is előfordul, hogy csak röviden váltunk szót, főleg ha itthon mindenki éhes, szomjas vagy más nyűgje van. Ezen kívül néha napközben is hívjuk egymást, ő általában akkor, ha valamit meg kell beszélnünk, én pedig néha akkor is, ha ráérősebb vagyok, és tudom, hogy ő meg szeret csak fecsegős hívást fogadni tőlem.)
Szóval tegnap kiderült, hogy az iskolában zsibvásár volt, amitől a gyerekek megrészegedtek, és bevásároltak minden kacatot apró tárgyat. A kérdésre, hogy ugyan milyen pénzből költekeztek, csak reméltem, hogy valami játékpénzes buliról lehet szó, kiderült, hogy a délutános tanítónő adott kölcsön azoknak, akiknek nem volt pénzük. És hát miért lenne pénz egy nyolcévesnél az iskolában, ahol bár büfé van, de kapnak kaját, és mellette tízórait, gyümölcsöt is csomagolnak az anyukák-apukák (mármint nálunk ez így működik)?! Nem is tudtam eldönteni, hogy mi bosszant jobban: az, hogy egy ilyen programról nem tudunk (és nincs lehetőségünk rá készülni például úgy, hogy pár forintot adunk a gyerekünknek és mondjuk felkészítjük, hogyan éljen a lehetőséggel), vagy hogy a délutános tanítónéni bankot játszik (persze ez meg azért jófejség is tőle, meg nem is nagy összegről van szó, de ő nem tudhatja, hogy egy családban például mi a vélemény az ilyen céltalan pénzköltéssel kapcsolatosan). Mindenképpen szerencsésebbnek éreztem volna, ha kapunk egy értesítést erről, ahogy szoktunk szinte mindenről az elektronikus naplón keresztül (bevallom, a délelőttös tanítónéni még az én mániákus kommunikációs elvárásaimnak is megfelel általában, tényleg szinte mindenről küld pár sort - így ha mégsem, akkor az mindig meglep, és erről most nem kaptunk információt, bár Ákos a keresztkérdésemre elmondta, hogy ő tudott róla - gondolom, nem tudta, mi az, amiről ő tud). Így hát az iskolás, amikor hazaértem, boldogan mutatta a kacatjait, amit a kölcsön kapott 250 forintból vásárolt (gumi skorpióval, két pici labdával és egy plüss dinóval lettünk gazdagabbak - hurrá!), egész este szorongatta a kincseket (már amit Ábel nem nyúlt le tőle, mert ilyen kacatból sosem elég), így nem volt értelme egy rossz szót sem szólni felé. Főleg, hogy állítólag volt olyan osztálytárs, aki 800 forintot kért kölcsön a másiktól - na, ott abban a családban talán nem volt annyira vidám az este (és itt sem az összegről beszélek, hanem a szülő információhiányáról).
Amíg a kávét ittuk, Ákos kinyitotta a perselyét, és kiszámolta a tartozása összegét. Kérdeztem a családfőtől, hogy ő mondta-e neki, hogy ezt neki kell állnia, de kiderült, hogy magától gondolta így. Aztán megnyugtattam Ákost, hogy nyugodtan visszarakhatja a pénzét (főleg, hogy 5 és 10 forintosokból rakosgatta össze), majd én odaadom az összeget.

Aztán a családfő feltette a kérdést, hogy tudok-e arról, Ákosnak ünneplőben kell mennie ma is, mert valami műsor lesz a suliban. Nem tudtam, főleg, hogy arról volt szó, szerdán csak kézműveskednek, könyvet sem kell vinni. (Az más kérdés, hogy kiderült, már tegnap sem tanultak, házi feladatot végképp nem kaptak, de ennek örülök, nem sok értelmét látom nyüstölni őket az utolsó három napban.) Az ünneplős ruhás elvárásról viszont égvilágon semmilyen értesítés nem érkezett, és mint kiderült még az iskolában, amikor a családfő meghallotta a hírt Ákostól és megörvendeztette ezzel két másik szülőtársát is, kiderült, hogy ez nem egy közismert információ. Próbáltuk Ákostól megtudni, hogy mit takar az ünneplő (a tanítónéninél érzésem szerint ez a kelleténél gyakrabban jelenti a fehér ing-fekete nadrág-kombót, amit nem értek, mert ha nem iskolai ünnepségről van szó, miért kell ehhez ragaszkodni), és Ákos szerint mondtak olyat is, hogy a hétfői is megfelel (ami nálunk még a szennyesben figyel, onnan biztosan nem fogom kiszedni), de végül arra jutottunk, hogy a lényeg a "szép ruhán" van, és nem a fekete-fehéren, így inget, pulcsit készítettem ki neki (és megragadtam az alkalmat, hogy morogjak kicsit a családfőnek, hogy amikor szép színes inget akartam Ákosnak vásárolni, lehurrogott, na, most akkor mondja meg, mit adjak a gyerekre). Az, hogy kézműveskednek is a nap folyamán, előrevetítette bennem a nap végére holmi ragasztófoltos ünneplős ruha képét.

Na, hát, ilyen indítás után beszélgettünk még kicsit, például a szentestéről és az előkészületekről:
Én: - Leleveleztem a szomszéd asszonnyal, hogy szentestére kölcsön vesszük a székeiket. Meg akkor bevisszük ezt az asztalt a teraszról.
Ő (mintha most hallaná először): - De akkor nem nyitjuk ki a másikat. Ne gondold, hogy ez így elfér rendesen!
- Legalább próbáljuk meg! Különben nem férünk el ennyien. Egyébként is mondtam neked, hogy így tervezem.
- Nem mondasz semmit. Azt is a blogodból tudtam meg, hogy jön az öcséd barátnője is.

Férfi el, vásárolni megy, anya folytatja az esti rutint.

Aztán:
Én: - Elég lesz ez a hús a töltött káposztához? Arról volt szó, hogy egy nagy bödönnel csinálunk.
Ő (megy fel a pumpa benne): - De nincs is annyi nagy bödönünk!
- Nem is a lábasra gondoltam, hanem a fazékra. Anyu is úgy szokta.
(Erre ugrik.) - Anyukád másképp csinálja, és kész!
(Már csak a fenyegetőzés marad eszközként a kezemben.) - Szűk lesz ez a konyha kettőnknek!

Szereplők el, esti rutin folytatódik.

A fürdőszobában hajmosás után éppen a hajamat dörzsölöm, jön Ákos:
- Anya, úgy nézel ki, mint a Holle anyóban a csúnya lány.

Ja, és ma viszem magammal Ábelt dolgozni. Szerintetek? 

2016. december 20., kedd

Intézményi készülődés

Még a múlt héten az egyik délután az oviban jártam, adventi készülődés keretében karácsonyfát készítettünk Ábellel:
A legtöbb időt utána a ragasztó ujjainkról leszedegetése vitte el, de jutott idő játszani is. Addigra megérkezett a családfő is, és Ábel nagyon élvezte mindkettőnk kizárólagos figyelmét.
Még, amikor kint várakoztunk, hogy bemehessünk a terembe, hallottuk, ahogy a Kis karácsony, nagy karácsonyt énekelik a kicsik bent. Cukik voltak. Ábel itthon is gyakran dalolászik hozzájárulva a hangulathoz.

Aztán tegnap az iskolában Ákosék műsorát néztük meg. Tavaly adventi kézműveskedéssel hangolódtunk, idén ez nem szerepelt a programok között, aztán kiderült, hogy műsorral készülnek. Ekkor a családfő megjegyezte, hogy jó lenne, ha mindketten elmehetnénk, én meg megütközve néztem rá, hogy naná, hogy mindannyian ott leszünk, az ilyen műsorokat Ábel is élvezi. Bár időben mentünk, amikor megérkeztünk, a legjobb helyek már foglaltak voltak, de oldalt az asztalok tetején még találtunk helyet. Ábelt, hogy jobban lásson, előre ültettük, éppen Ákos kis barátnőjének anyukája mellé, aki - miután a felpörgött Ábel lenyomott egy spontán stand up-ot neki - meg is jegyezte, hogy most már érti, ezért raktuk mellé, hogy őt szórakoztassa. Már majdnem elkezdődött a műsor, amikor Ábel még azt is megpróbálta tisztázni velünk, hogy Jézuska fiú vagy lány-e.

Ákos kicsit félszeg volt, de látszott a büszkeség is rajta, ahogy a pásztort játszotta.
A végén, amikor leoltott villany mellett, mécsessel a kezükben énekeltek a gyerekek, már éreztem, hogy tolulnak a könnyek. Úgy tűnik, a gyerekek születésével rám ragadt pityergősséget még nem sikerült levetkőznöm.
Az iskolások ajándékot is készítettek, ilyen 3D-s képeslapot. Nagyon-nagyon tetszik:
A műsor után a gyerekek (és Ábel) megrohanták a nasis asztalt. Ábel kedves volt, mert bennünket is ellátott rágcsával, és még egy-két osztálytárs apukáját, akiket ismer.

Most már tényleg lecseng lassan minden hétköznapi dolog, és csak azon izgulhatunk, hogy a skarlát, ami felütötte a fejét az oviban (és éppen Ábel iker barátainál, akikkel sokat van együtt), ne érjen el bennünket.

2016. december 19., hétfő

Már nagyon-nagyon...

Most már tényleg visszaszámolunk. Szombaton idén utoljára elvittem a fiúkat lovagolni. Felemelő érzés -5 fokban a sztyeppén álldogálni és várni rájuk, a végére még az ujjaim is elgémberedtek, pedig kivételesen kesztyűt is húztam. A következő két szombati időpontunk ugrott az ünnepek miatt, annyira meg nem érzem magamban a vágyat egy újabb hideg akcióra, hogy másikat keresgéljek az online rendszerben. Így a lovakkal már csak jövőre találkozunk. A fiúcskák így is vacogtak a végére, és hálásan ölelték magukhoz a langyos teás kulacsokat, pedig volt rajtuk sok-sok réteg ruha.
A vasárnap délelőtt viszonylag nyugisan telt, Ákos egy, a hét közepén kapott meghívásnak tett eleget, a közeli játszóházban az osztálytársa születésnapját ünnepelték meg. Nem volt kérdés, hogy megy-e, nagyon szeretett volna, pedig ez volt az egyik kisfiú, akit meghívott a saját bulijába, és nem hogy nem jött el, nem is szóltak előre, hogy ne számítsunk rá. Abból, hogy a mostani meghívót is szerdán osztották ki, és a saját bulijukról több mint negyedórát késtek, erős a gyanúm, hogy a szülők nem állnak a helyzet magaslatán (és az anyuka nevét sem tudom, mert miután felhívtam a megadott telefonszámon, be sem mutatkozott). Miután sikerült őt még hétközben elérnem, és ajándékjavaslatot nem tudott adni, a családfőre várt a nemes feladat, hogy Ákos tippje alapján valamit beszerezzen. Vasárnap reggel neki is indult az útnak (a madaras tesco-ban már a bejáratnál toporgott nyitáskor), és végül csak sikerült eltalálnunk, minek örülne az ünnepelt, mert mint kiderült, Ákos barátja is pontosan ugyanazt vitte. Hát, így jártak.
Még a játékvásárlás előtt elfutott a piacra is, ahol szomorúan szembesült vele, hogy a kolbászos csaj helyén, aki csak vasárnaponként szokott ott árulni, már más áll, így a tuti kis beszerzési helyünk megszűnt. Azért hozott nekem kolozsvári szalonnát, amit én nyugtáztam, majd közöltem, hogy jó lesz az egyik karácsonyi kajához. Ezt ő elég csalódottan vette tudomásul. "Nem akarok olyan világban élni, ahol te már a szalonnára sem ugrasz rá!" - mondta, azt meg, hogy helyette egy almát csócsáltam el, végképp elborzadva nézte végig. De egy kicsit megnyugodott, hogy utána némi édességet is kivettem a hűtőből.
Amíg Ákos a játszóházban rohangált, itthon Ábel nyugisan elvolt, és csendesen telt a délelőtt. Ismét meg kellett állapítanom, hogy egy gyerek mindig csendesebb, mint kettő. A vasárnapi menüért én feleltem, amikor felkészítettem mindent, gyorsan letörölgettem még a fürdőszobai polcokat (a családfő szerint ezzel végeztünk is a karácsonyi nagytakarítással, de) én még tervezek egy konyhapult- és konyhaszekrényajtó-mosást, aztán valóban elengedem a dolgot.
A hétvége rendhagyó volt egyébként is, mindkét délután kaptam én-időt, amit horpasztással töltöttem. Most vagy nagyon fáradtnak tűntem, vagy csak úgy gondolta a családfő, hogy jobb így mindenkinek, de mindkét délután, amikor a csendes pihenő alatt belealudtam a filmbe, amit néztünk, felküldött a szobánkba, hogy ott folytassam. Így kicsit behozhattam az alvási lemaradásomból. Vasárnap délután, amikor ébredés után lesétáltam, mézeskalács illata lengte be a házat.
Összeállt a bevásárlólista is. Azt a módszert választottuk, hogy én a receptek alapján tematikusan összeírogattam, miből mennyi kell, a családfő pedig kihúzogatta, amit már menetközben beszerezgetett, vagy amit túlzásnak gondolt. Azt csak óvatosan említettem meg neki, hogy lehetne még egy másik leves, úgy nézett rám, hogy le is tettem a kósza ötletemről. Már csak az kell, hogy valóban el tudjon jönni pénteken szabadságra, és a frissiben szükségeseket be tudja szerezni, mert különben bajban leszünk.
Végül mindenki nálunk ünnepel otthonról, öcsém barátnője is, aki most először jár nálunk, így fejben nekik egy saját szobát osztottam ki éjszakára. Tudom, mennyire kényelmetlen lehet egy totálisan idegen helyen egy éjszakát is eltölteni, remélem, ez az első alkalom így könnyebb lesz neki.
A héten már csak három napot dolgozom, és még munkám is van, így nemigen fogok unatkozni. Ma még megnézzük Ákosék iskolai műsorát, ezért hamarabb le is kell lépnem bentről. Szerdán Ákosék már nem tanulnak, délelőtt kézműveskednek. A minap kaptuk a kis cetlin az üzenetet, hogy a délelőttöt követően csak ügyelet lesz, kérik, minél hamarabb hozzuk el a gyerekeket, írjuk le, mikor megyünk értük. OK, gondoltam, ez csak opcionális, mivel mi még dolgozunk, nem tudunk élni a lehetőséggel, de a napközis tanító, aki továbbra sem bírta belopni magát a szívünkbe (a gyerekek szerint szó szerint gonosz nőszemély) erősen fintorgott a hírre. Sejtettem, hogy ez lesz, ezért Ákost szájába rágtam, mondja el, mi még dolgozunk aznap, és nem tudunk a nap közepén érte jönni (gondolom, lesz így még pár gyerek), de ez sem hatotta meg a nőt, személyes sértésnek vette, hogy munkaidőben még bent kell maradnia.

Hát, így állunk most. Várom ám...

2016. december 17., szombat

Karácsony on

A péntek estével véget ért a munkahelyi karácsonyi ámokfutás ünnepségsorozat. A péntek sok mindenről szólt, a munkáról a legkevésbé. Azzal kezdődött, hogy megleptem a környezetemben mindenkit (már akiben van annyi jóérzés, hogy megdicsérjen egy átalakulást) azzal, hogy csak 11 magasságában értem be, és már mindenki nagyon várt, mikor írom már alá az utolsó papírokat, amiket az év zárására tekintettel le kellett adniuk az előző napinál jóval rövidebb és bongyor hajjal jelentem meg. Ebben az évben a szokásos tavaszi megbolondulás helyett már most karácsony előtt rám jött, hogy változtatni akarok a külsőmön, és levágattam a megnövesztett hajamat. (Mindig ez van: megnövesztem, majd levágatom.) Már tervezgettem egy ideje, hogy milyet is akarjak, aztán a fodrásszal együtt összeraktuk, és a végeredmény nekem is nagyon tetszett.
Déltől egy egészen jó hangulatú szűk körű karácsonyi batyus partit tartottunk a kollégákkal. Amikor elosztották a teendőket, ki mit süt és hoz, éppen nem voltam a közelben, így a másik kolléganővel együtt az üdítők biztosítása lett a feladatom, és megmenekültem attól, hogy még csütörtökön este sütögessek. Jó volt, nevetgéltünk, eszegettünk - még a végén igazi munkahelyi kollektíva leszünk, akik jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Bár ilyen nagy dolgokat az elmúlt másfél év után nem merek előre elképzelni, mert aztán mindig jön a hidegzuhany.
Aztán hazasiettem, várt a lejárt mosógép, majd a család férfitagjai elvittek autóval a belvárosba. Úgy jártunk, mint tavaly: apjuk ki akarta használni, hogy arrafelé járnak és karácsonyi fényeket akart mutogatni, de a közönség egy része bealudt a kocsiban (tavaly mindketten hátul horpasztottak, mire kiszálltam). Ott a belvárosban a sorban utolsóként megejtettük a mi nagyfőnökünk által szervezett vacsorát (ami, mivel elég későn kezdték a helyszínkeresést, egy gyakorlatilag félkész vendéglátó egységben volt, de ki figyel ilyenekre?! - igazából elborzadva láttuk, hogyan kaphatott egy ilyen intézmény egyáltalán működési engedélyt). Annak az étteremnek a dolgozói ajánlották, ahol tavaly is voltunk, a tulaj ugyanaz, és egy épülettel arrébb található, és szintén a közelben van még egy harmadik egységük. Ezt onnan tudom, hogy éjfél közeledtével a pincér kislányok egyike (akik kettőnél több tányért nem bírtak egyszerre megfogni és felhozni a lépcsőn a galériára, és sem egy egyszerű rendelést, sem egy bonyolultabbat nem tudtak rögtön hibamentesen teljesíteni) megemlítette, hogy már mindhárom helyről összegyűjtötték az összes üveg rose-t és kifogytak a készletből. Értem én, hogy az én vezetőtársaim egy része nagyon jó ütemben tud elfogyasztani borokat, de hogy háromban se legyen annyi, amennyire igény lenn, nehezen lehet felfogni. Mondjuk ahogy elnéztem egyiket-másikat éjfél magasságában, már talán nem is baj, hogy nem jutott több a nedűből.
Bár 8 után volt egy holtpontom (rég' volt már hajnali három, amikor ébredtem), egészen jól bírtam éjfél utánig, amikor az egyik kollégával hazaindultunk. Akkor már a többiek is szedelőzködtek, bár erős a gyanúm, hogy egy részük még keresett valami bulizós helyet. Én már nem annyira vágytam a hidegben a félrészeg bandával szórakozni továbbmenni, így nagy nehezen fogtam egy taxit, és hazajöttem.
Bár a heti karácsonyi partik egy részét ilyen-olyan okból kihagytam, mégis elég volt így is. (A főnököm konkrétan már a hét közepére úgy érezte, hogy a gyomra készen van.) Reggel ráugrottam a mérlegre, volt-e hatása a hétnek (és annak, hogy a munkahelyi fiókomban, ahol már hónapok óta nem járt csokoládé, újabban Mikulásra kapott édességek is figyelnek), de örömmel láttam, hogy nem.
A jövő hét eleje már a hétköznapok elengedéséről szól (bár vannak még teendőim, és megbeszélések is várnak rám), de fejben már a karácsonyi készülődést vezénylem itthon.

2016. december 16., péntek

És működik!

Mondják, hogy "mosolyogj, és visszamosolyog a világ". Én nem vagyok az a világba mosolygós típus, de tény, hogy az évek során sokat enyhültem, lazultam, kedvesedtem, bár addig sem voltam udvariatlan, csak éppen zárkózottabb, kívülről mogorvának tűntem, ugye, Lazac?!. (A saját anyám szerint csodával felér az, ahogy meglágyultam a gyerekek születése után, ezt soha nem gondolta volna - képzeljétek el, mi lehet a családom véleménye rólam!) Aztán persze összejönnek a dolgok, és bebizonyosodik, hogy igen, tényleg könnyebb így, főleg, ha szívből jön az a mosoly.

Tegnap munka után megfutottam az előző körömet. Kezdtem a varrónál, akit még sikerült elcsípnem. Kipakoltam a nadrágokat az asztalra, majd amikor átvizsgálta mindegyiket, és ítéletet mondott elővarázsoltam a táskámból a foltokat is (tisztára, mint a Mikulás, amikor előhúz valami nagy meglepetést a zsákjából). Nagyon megörült neki, hogy ilyen felkészült vagyok. Aztán jött a hidegzuhany, amire végül is számíthattam, mert mindig sok a munkája, és csak januárra vállalta a foltozást. Szomorú kiskutyaszemek elő, enyhén remegtetett hang és rebegtetett szempillák: nagy nehezen belement, hogy legalább az egyiket soron kívül megcsinálja. "- Hétfő?" - kérdezte. "- Szombat???" - reménykedtem én. Fejvakarás, hümmögés. "- Én próbálok szépen nézni..." - suttogtam. "- Nem is merek odanézni..." - bókolt az ember, akitől függ az életünk. Újabb fejvakarás és sóhajtozás után: "- Hát, jó, legyen szombat! De 2-ig érjenek ide, mert utána bezárok, a lányomnak fellépése lesz!" Gyorsan kislisszantam, nehogy meggondolja magát.

Ezután mentem a grillcsirkéshez, aki az aznapi vacsoránkat sütötte éppen, és amikor bizakodóan megálltam előtte, közönyös hangon közölte, hogy még pár perc kell nekik. Mondtam, hogy oké, akkor visszajövök, és még mentemben eszembe is jutott, hogy lehetett volna kedvesebb is.

Aztán belevetettem magam az ágyneműhuzatok világába. A kinézett kockás még mindig nem volt kirakva, de sebaj, hosszas bambulás után találtam hasonlót. Három totálisan azonos sor, három féle ár. Néztem, néztem, nem találtam az eltérést - már az ujjammal követve olvastam végig a csomagolás szövegét, még mindig nem értettem, miért van kirakva két fajta mérethez három ár. Hátrasétáltam a kosarakhoz (mi kosár-nagyhatalom vagyunk, mondtam már?!), kiválasztottam egyet, majd friss szemmel visszamentem a huzatokhoz. Továbbra sem bírtam rájönni, mi a titok nyitja, így óvatosan levettem egymás mögül két csomagot, és a kasszánál megkértem az eladót, hogy nézze már meg az árukat, mert én nem tudok eligazodni. Csak kicsit volt kioktató a hangja, amikor közölte, hogy nem kettő, hanem három méret van a polcokon. "- Óh, pedig hosszasan stíröltem őket, mi az eltérés oka. De ugye ezek egyformák? Nehogy lelógjon az ágyunkról az egyik!" - itt már azért megenyhült a zord őrmester. Fizettem, bepakoltam a kocsiba, majd visszarongyoltam a grillcsirkéshez.

Már akkor rosszat sejtettem, amikor vagy 10 méterről láttam egy nőt odalépni, majd csalódottan elfordulni. Bekanyarodtam a sarkon, és láttam, hogy az elmúlt percek alatt eltűnt minden csirke a pultból. Ott lefagytam, csak bámultam az üres sütőt, meg az eladó pasi hátát, aki már záráshoz készülődött. Aztán egérke hangon cincogtam egy köszönést. Megfordult, rám nézett, majd fapofával közölte: "- Eltettem egyet!" Még a lábaim is elgyengültek a hírtől. Színpadiasan leemelt egy csomagot, kinyitotta és megmutatta. "- Gondolja, hogy válogatni szeretnék?" - ekkor kezdett el vigyorogni ő is. Hálásan köszöntem, hogy hozzájárult a család vacsorájához (pedig nem is kértem, hogy tegyen egyet félre), és zacsit vidáman lóbálva visszaballagtam a kocsihoz.

Sálálá-érzéssel értem haza.

2016. december 15., csütörtök

Szőkenő vásárol

Én amennyire szerettem régen pénzt költeni vásárolni, az utóbbi években már nagyon nem. Így általában úgy néz ki, hogy ha kitalálok valamit, a családfő, aki néha gyanúsan lelkesen jár vásárolni, simán megveszi, amit megálmodtam, legyen az kaja, bútor, gyerekcipő, ajándék. Na, de tegnap aktivizáltam magam, és úgy voltam vele, hogy nem ugrasztom szegényt, majd hazafelé jövet én megállok az akciós újságban kinézett ágyneműhuzatokért, és meglátogatom a varrót is, aki érzetem szerint szuperhős barátunk, és csodát várok tőle. Már a tervezgetéstől is szuperanyunak éreztem magam.
A varróval kapcsolatos érzetemet valószínűleg csak én magyarázom bele a kapcsolatunkba, de miután összeszedtem négy térd tájékon meghasadt nadrágot Ákos szekrényéből, meg még a volt munkahelyemen egy panaszkodás után az egyik volt kolléganőtől kapott térdfoltokat, úgy képzeltem, hogy a szaki majd messiásként a megsegítésünkre siet, és megment attól bennünket, hogy a pénzünk egy részét ismét fiúnadrágokra költsük. Nagyon nem szeretném, ha a másodikos gyerekünk térdfoltos nadrágokban járna az iskolába, de most muszáj, mert ki bírja a tönkre ment nadrágokat állandóan újjal pótolni?! Mivel tegnap céges karácsonyi roadshow-n vettem részt, az ebéd után rögtön siettünk a központba, majd onnan vissza a saját helyünkre (és be kellett várnunk egymást a közös taxi miatt), ahol az autót hagytam, már lehetett látni, hogy a varróról lekések. Így az mára maradt.
Még megszemléltem az üzlet előtt kirakott fenyőfákat a rácson keresztül, és úgy gondoltam, ha már vissza kell jönnöm, idén először majd én küzdök meg a fa kocsiba varázsolásával, ki is néztem egy nem túl nagyot (régebben a karácsonyfákat alulról megrángató gyerekek, most meg a nyuszi miatt kell magasabbra tennünk).
Ezután besiettem az üzletbe, ahol egyre elveszettebben kóvályogtam a textíliák között, odajött egy eladó, hogy segítsen, aztán nagy nehezen kitaláltuk, hogy az akció, amit én egy reklámújságból néztem ki, még csak másnaptól kezdődik. Így oda is vissza kell mennem.
Háromból három zéró. Nem megy nekem ez a vásárlós-intézkedős szerep. Maradok a listagyártásnál.

2016. december 13., kedd

Szösszenetek

Ákos a hétvégén megvert sakkban. Nem mondom, hogy én vagyok a legélesebb kés a fiókban (ezt egy könyvben olvastam nemrég), a lépéseket ismerem, meg néha tudok előre gondolkodni két-három lépésnyit, de akkor is! Ahhoz képest, hogy Ákos nemrég még azt hitte, hogy leül, és csak úgy megy majd neki, és nem akarta megérteni, hogy ebben a sportágban sok gyakorlás után lehet csak sikerélménye, aztán menetközben rendszerint azon kezdett el nyávogni, hogy biztosan most is kikap, és ez elvonta a figyelmét a játékról, elég nagyot lépett előre. Most már jöhet az apja, aki tud is sakkozni.

Minden szülőpárnak felírnék évi pár közös szabadnapot. Tegnap szuper volt a saját tempónkban járkálni, nézegetni és kajálni, az égiek kegyesek voltak hozzánk, egyik gyerek sem betegedett le a mi lopott egynapos szabadságunkra (pedig ez szokott történni ilyenkor). Az mondjuk rejtély számomra, hogyan tudott sok-sok más felnőtt is egy hétfői munkanap kellős közepén vásárolgatni, hacsak nem ők is szökésben voltak. És ennél még szuperebb volt, hogy akadt még otthon is egy kis időnk a csendet élvezni. Igen eredményesen zártuk különben a körutat, vettünk magunknak pár ruhadarabot (én elengedtem a nőcis rucis-projektet, mert hiába fogytam, mindkét ruha, amit el tudtam volna magamon képzelni, a hátamra szűk volt, bár ez az alkat igen jól jön például tévé- vagy szekrénycipelésnél), Jézuska ajándékai pedig, amik szerintünk telitalálatnak bizonyulnak majd, már becsomagolva pihennek a nagy szekrény legfelső polcán (ott, ahova az ilyeneket szoktuk eldugni, és ahova tavaly Ákos a növekedésének köszönhetően már fellátott, és észre is vett valami gyanús csomagot, de akkor kimagyaráztam). Most a biztonság kedvéért egy zacsiba raktunk mindent.

Még reggel egyeztettem a húgommal is a gyerekek ajándékát és a karácsonyi programokat illetően (mikor érkeznek, milyen italt hoznak, mit csinálunk, mit iszunk és mikor mennek el), így véglegesíthetjük a menüt, és minden mást is. Az éjszakai alvás még kérdéses, mert az öcsém barátnője még nem nyilatkozott, de az is csak kiderül egyszer, hogy külön szobát kell nekik fenntartanunk vagy az öcsém kap a lépcső alatt egy matracot. Azt is kitaláltam, hogyan ülünk le egyszerre szenteste az asztalhoz, az ötletemet a családfő is megvette, és még a szemeit sem forgatta közben.

Konszenzusos megállapodásunk eredményeként mégiscsak hazajött a családfő által kinézett polcos állvány a konyha sarkába. A megoldás átmeneti, mert azt is elfogadtam, hogy az eredeti szekrény szétszedése és a lapok lenyírása után van esély, hogy az újra-összelegózott darab még használható lesz (arra, hogy összekókányolja ezzel a szekrényt, sértetten nézett rám, de emlékeztettem rá, hogy pár éve a karnist úgy fúrta fel az ablak fölé, hogy előtte nem mérte oda a függönyt, és bizony úgy nézett ki a végeredmény, mint a gyerek, aki kinőtte a nadrágját és bokalengetősen otthon még ráadjuk), így az ünnepek után - mivel az erre felkért segítség csak akkor fogható hadra - megpróbáljuk azt a megoldást, a polc pedig kimegy a teraszra kinti tárolónak. Arról, hogy ezért vegyünk neki egy körfűrészt, lebeszéltem tegnap. Persze az átmeneti polc összeszereléséhez segítsége is akadt, egy szava nem lehet.

Ma már megyek dolgozni, bár a héten nem sok idő jut a munkára. Ma hamarabb le kell lépnem, mert az óvodában kézműves délután lesz, és ott a helyem. Este még van egy party, de szerintem azt kihagyom. Szerdán karácsonyi ebéden veszünk részt a tágabb szervezeti egységünkkel, aztán páran berongyolunk a központba délutáni koccintásra a két nagyfőnök közös partyjára. Csütörtökön talán dogozom is, aznap jön egy gyakornokjelölt, aki tavasszal nálunk szeretne dolgozni, talán én leszek a konzulense, ami új szerep számomra. Pénteken este pedig a nagyfőnök karácsonyi vacsorájára megyünk. Hétfőn még megnézzük Ákosék iskolai előadását (győzködöm a családfőt, hogy mindhárman menjünk, Ábel az ilyeneket élvezi, és biztosan megül egy helyben fél órát), aztán két nap után jöhet a téli szünet minden örömével és nehézségével együtt.
Na, most már azért kezdem érezni az advent szellemét!

2016. december 12., hétfő

Iskolai verseny másodikos módra

Hiába tartom a Manó Monás játékot nagyon jó ötletnek, tegnap a második óra végére azért kicsit már nehezteltem rá. Manó Mona, ahogy a neve is mutatja, egy manó, amelyik havonta kétszer látogat el a suliban a gyerekek osztálytermébe, egyszer a névre szóló borítékban az adott időszakhoz kapcsolódó feladatok sorát hagyja ott, második alkalommal pedig elviszi a határidőre megoldott feladatokat. A gyerekek még soha nem találkoztak vele, csak a tanítónéni, és mivel Mona elég kicsi, segítenie kell neki a borítékok gombaházban elhelyezésében. A feladatok októberben gombákkal, novemberben Benedek Elek munkásságával, most decemberben pedig az adventi készülődéssel és a népi szokásokkal voltak kapcsolatosak. A feladatsor mindig tartalmaz szülői segítséget igénylőket, például minden alkalommal könyvtárazni kell (mi most legutóbb éppen a Google-t hívtuk segítségül), a legutóbb képet kellett nyomtatni Benedek Elekről, így viszont már nem is annyira a gyerekek vetélkedéséről szól az egész. Ez jó is egyébként, mert együtt keresgélünk, ugyanakkor meg... Tavaly matek feladatsorokat kaptak, ahol mi hagytuk Ákost önállóan dolgozni, a hibáit nem javítottuk ki, csak arra figyeltünk, hogy időre elkészüljön vele, és a végére - nahát - egy olyan kislány nyert, aki matekból nem is annyira jó, a szülei viszont minden bizonnyal igen. Egyébként meg mindegy is, az a lényeg, hogy izgalmas dolog egy soha nem látott manónak a kedvére tenni, tényleg változatosak a feladatok (bár a tegnapiban mintha lett volna egy hiba), és mi is tanultunk belőlük, Ákos meg szépen halad az interneten keresgélés megértésében (abban is, hogy oda minden felkerülhet, ami nem feltétlenül igaz), és már a Wikipédiát is ismeri.
Így hát összességében köszönjük, hogy veled játszhatunk, Mona!

2016. december 11., vasárnap

Áradó advent-érzés

Reggel itt-ott olvasgattam kicsit, meg amúgy is gondoltam, hogy ki kéne mozdulni, ha tudunk, meg advent is van, vagymi, és amikor előadtam a családfőnek a tervemet persze nem tiltakozott (nem olyan fajta), de ezt estére már elfelejthette, mert hazafelé tartva (de igazából gyakorlatilag egész végig) eléggé vádlón nézett rám.
Azt nem tudom, miből gondoltam, hogy csak én olvastam a nagy adventivásár-mustrát, aminek hatására nekivágtunk a bazilikai túrának, mert ott sötétedés után félóránként lézershow-val szórakoztatják a jónépet, és úgy gondoltam, ez a fiúknak is tetszene, de ekkora tömegre azért nem számítottam. Azt gondoltam, hogy nagy lesz a forgalom, ezért azt is megálmodtam, hogy majd letesszük a kocsit a Hősök tere és az ott felállított Mikulásgyár környékén, onnan kis földalattival megyünk be a városba. A Mikulásgyárra meg azért esett a választásunk, mert már két hete kerülgettem a kiszedett játékokat, amik sehogysem klappoltak méretben a rendelkezésre álló cipősdoboz-készlettel, és tanácstalan voltam, hogyan oldjam meg a problémát. Először is mostanság a cipősdobozok már nem olyan sablonos formájúak, mint régen. Másodszor pedig alig volt itthon doboz. El is határoztam, hogy jövőre felkészültebb leszek, a cél érdekében több cipőt vásárolok magamnak. Aztán hallottam, hogy a Mikulásgyárban nem kell dobozba csomagolni, elég a zsák, és jó állapotú ruhákat is várnak, így gyorsan összeszedtem még a pici téli dzsekiket és overallokat is, amik még a szekrényekben várták, hogy gazdára leljenek, és a gyerekek segítségével még egyszer kiválogattuk a játékokat is. Gondolom, sejthető, hogy a játékok egy része visszavándorolt (mert kiderült, hogy egyes darabokhoz hirtelen nagyon ragaszkodni kezdtek), viszont azokért cserébe másokról lemondtak. Ábel néha megijedt, hogy egy-egy nagy kedvencet is eladunk (hiába mondtam neki, hogy ajándékba megy), azokat rémülten szorította magához, de végül csak kialakult a konszenzus.
Ebédidőben megérkezett a hűtő is, a szállító fiúk pikk-pakk kicsomagolták, a régit magukhoz ragadták, aztán indultak is tovább. A frissen kisült muffinból csomagoltam nekik (Ákos bánatára a csokisból kértek mindketten, amit az ő kedvéért meggy nélkül szoktam elkészíteni, ezzel jelentősen megcsappant a készlete, sőt Ábel is evett belőle egyet, így ettől már meglehetősen szomorúnak tűnt), aztán egy röpke csendespihenő után a családfő még elfutott valami kis tároló bizbaszért a sarokba, amit szintén reggel álmodtam meg magunknak, mivel a régi hűtő mellől kicibált oda szabatott szekrényt nem vágattuk méretre. Menetközben kiderült, hogy az elképzeléseinket nem sikerült egyértelműen egyeztetnünk, mert amikor hazaküldött egy képet arról, amit kinézett, mondtam, hogy sem a színe, sem a felépítése nem nyerte el a tetszésemet, így viszonylag hamar haza is ért. A sarok szekrény-ellátottsága így még mindig nem megoldott, a konyhapulté viszont igen, az oda felhalmozott mindenféle cuccoktól alig férünk el.
És ekkor indultunk neki a nagy kalandnak. Viszonylag könnyen leparkoltunk, a csomagokat leadtuk, a fiúk kerültek egyet az egyik villogó kisvonatos vásári alkalmatosságon (érdekes volt látni Ákos arcán, ahogy vív benne a kis- és a nagyfiú, tetszett is neki, meg már egy kicsit nagynak is érezte magát ahhoz, hogy felhőtlenül örülhessen egy ilyen dedós játéknak - eljön majd az idő, amikor már nem fog felülni rá), kaptunk egy-egy piros lufit, amivel a családfő ismét visszafuthatott a kocsihoz. Aztán már a földalattinál szembesültünk vele, hogy nincs jegyárusítás, az automatánál végigálltuk a tekintélyes sort, és akkor derült ki, hogy készpénzt nem fogad el. (Miért is gondolnának arra a közlekedési vállalatnál, hogy egy ilyen időszakban egy ilyen frekventált helyen sok-sok utasra lehet számítani?! Persze én is magammal vihettem volna a bankkártyámat, tény, de nem szeretek tömegbe ilyet vinni, nálunk a családfő gondoskodik a költőpénzről.) Addigra Ábel, az afeletti csalódását jelezve, hogy nem rögtön megyünk le a földalattihoz, eljárta az újfajta indiántáncát, ami - úgy tűnik - a visszatérő dackorszak velejárója ennél a korosztálynál. (Ez egy amolyan érdekes, fejhangú vinnyogással kísért térdfelhúzós, váltottlábas hiszti toporgás, amit láttam később hasonló korú kislánytól is, ezért gondolom, hogy a korosztályra jellemző tiltakozásról lehet szó, de azt nem tudom, hogyan tanulják el egymástól, talán létezik egy négyéves-hisztis hírlevél, amit csak ők kapnak meg.) Ákos pedig látványosan kezdett szenvedni, de végül szerencsére (az övére és a mienkre is) úgy döntött, nem nehezíti a dolgunkat további nyűgösködéssel. Így is elég volt nekünk az öccse, ahogy elnéztem az apjuk arcát, akkor merült fel először bennem, talán nem volt jó ötlet ez az adventi vásározás.
Végül elgyalogoltunk a következő megállóig, Ábel vonakodva indult neki, addigra már mindenki érdekében teljesen magamra vállaltam a fegyelmezését, és elég hihetően adhattam elő, hogy vagy jön, vagy otthagyjuk az utcán, ahol majd biztosan jön egy rendőr, aki az elveszett gyerekeket beviszi a rendőrségre, mert végül megadta magát, elindult és 100 méter után még a kezemet is megfogta. A következő állomáson szintén nem tudtunk jegyet venni, a családfő ott már úgy nézett rám, mint aki már nem is szeret (és ez az érzés utána is fennállni látszott, bár amikor poénkodtam kicsit, nem bírta ki vigyorgás nélkül), így hát dacolva az elemekkel és a közlekedési vállalattal lementünk jegy nélkül, és amíg mi halkan reménykedtünk, hogy nem találkozunk kifelé jövet ellenőrrel, addig Ákos viszonylag hangosan ki is mondta ezt, hadd hallják mások is körülöttünk, hogy éppen bliccelünk, Ábel pedig szintén hangosan örült, hogy végre utazunk.
Na, ilyen előzmények után eljutottunk végre a célállomásig, ahol a tömeggel elhömpölyögtünk a Bazilikáig, és a vásárhoz érve visszahőköltünk a még nagyobb emberáradat láttán (és igen, a családfőnél állandósulni látszott a "hogyan is szerethettem bele egy ilyen nőbe, akinek ilyen ötletei támadnak?!"-arckifejezés, sőt volt mellette talán valamiféle "ezek tényleg az én gyerekeim?! mit vétettem???"-gondolat is), de ha már ott voltunk, belevetettük magunkat a buliba. Attól nem tartottam, hogy majd vetetni akarnak maguknak valamilyen vásárfiát, mert semmit nem láttunk a standokból még mi sem, hát még ők (örültem, hogy nem taposták el őket az adventi érzéstől megrészegedett felnőttek). Viszont a szaglásuk a régi volt, és a kajára rácuppantak, így amíg én felmérve a kínálatot, hogy egyáltalán találunk-e olyat, amit ők is megesznek, fánkot szereztem nekik (amit egy-egy harapás után mégsem kértek), a családfő kettőnknek valami ütősebbért állt sorba. Amikor megszereztük a kajákat, addigra elkezdődött a kivilágítós műsor, ami kellőképpen rövid volt ahhoz, hogy mire olyan szögben helyezkedtünk volna el, hogy lássuk is, véget érjen (ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy Ákossal a nyomomban próbáltam megfelelő helyet keresni, a családfőt pedig Ábellel hagytam, így mire visszahömpölyögtem értük, ismét nem túl szeretetteljes pillantásokat kaptam, aztán ezt tetéztem azzal, hogy visszasiettem Ákoshoz, így a családfő maga után vonszolva Ábelt ismét elveszített egy pillanatra, és amikor boldogan integettem neki a kipécézett helyről, megfáradtan nézett vissza rám). Addigra majdnem teljesen elfogyasztottam a saját csülkös lepényemet, amiből nem sajnálták a cuccost, legalábbis a zsír a csuklómig folyt, mire észrevettem, hogy mitől melegszik a kezem (a kabátom ujját azóta sem néztem meg tüzetesebben, van-e rajta csülökdarab), a gyerekek viszont még éhesek voltak. És amikor újraegyesült a családunk egy szobortalapzat tövében, Ábel megtalálta a neki tetsző nézegetni valót a téli tájba épített terepasztal formájában, és azt bámulta meredten, míg az apja lepényét eszegette (oké, pipa, akkor ő már jól fog lakni), Ákos pedig azt a pillanatot választotta arra, hogy közölje, ott, a tömegben, ott valahol mintha látott volna sült krumplit, és azt szívesen megenné. A családfőben feltámadt a családjáért oroszlánként küzdő apa szelleme és (miután egy újabb megfáradt pillantást vetett rám) vadászó ősemberként újra belevetette magát az emberáradatba, amíg bennünket a barlangban szobornál hagyott. Hosszasan vártuk a visszatértét, én pedig gyakorolhattam az évek során magamra szedett tudást, amikor kétfelé kancsalítva vagy ide-odacikázó szemekkel két gyereket figyelek, miközben körülöttünk szintén megrészegedett és lelkes szülők gyömöszölték a gyerekeiket a terepasztal közelébe, letaposva a lábamat, lökdösve és az ölben cipelt gyerekeik lábával rugdostatva. Itt már én is éreztem, hogy milyen jó is nekünk, hogy én programokat böngésztem reggel.
Ákos végül szerencsére az egyhelyben álldogálást választotta (talán érzékeltetni akarta, hogy az éhségtől már mozdulni sem tud), Ábel is viszonylag követhetően egyhelyben toporogva bámulta a kisvonatokat (picit aggódtam is, hogy a toporgás nem a látványnak szól, hanem pisilnie kell, és már láttam magunkat a tömegből kifelé futva ahogy tanácstalanul keresünk valami olyan helyet, ahol megoldhatnánk a dolgot, még jó, hogy fiaink vannak), és már csak akkor gondolt egyet, hogy talán a másik oldalról jobb szögből szemlélhetné a látványosságot, amikor átadtam az Ábel-figyelés stafétabotját a sült krumplival visszaérő apjának. És akkor egyszer csak a kicsi elindult a hatalmas hógömb formájú terepasztal mellett, az alacsony termetének köszönhetően viszonylag gyorsan slisszant át a gömb tövében a tömegen, az apja pedig az útjába eső emberek hadán oroszlánként vetette magát utána, mire a másik oldalon elkapta a kapucniját. Itt már nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy van az a szerelem, ami eddigre elfogy az emberből.
Ekkor már minden mindegy is volt, így megvártuk a következő fényshowt, és a várakozás közben láttam egy Ábelhez hasonló indiántáncot járó kislányt, a családjában pedig felismerni véltem magunkat: a magára erőltetett higgadtságú anya halk szóval felváltva próbálta a gyereket, meg a helyzettől egyre feszültebb apát nyugalomra bírni (közben talán az ő tenyere is viszketett kicsit, ahogy az enyém szokott), mellettük egy nagyobb gyerek viselte fásultan a kistesó hisztijét és a szülők küzdelmét. Aztán amikor elkezdődött a műsor, mindketten lazának szánt vidámsággal hajtogatták a gyerekeiknek, hogy ez milyen nagyszerű és milyen szuper, ugye, hogy láthatjuk. Óh, igen, ez a család a mi tükörképünk volt! Bár annyira már nem voltak szimpatikusak, amikor a két gyereket a két oldalamon próbálták a szobor talapzatára feltuszkolni, miközben a kis csizmás lábak a két oldalamat rugdosták. Amikor végre lement a show, kézen ragadtuk a saját gyerekeinket (és kiszúrtuk, hogy Ákos természetesen leette ketchuppal a bakancsát), majd kimenekültünk a tömegből.
A földalattira ismét nem tudtunk jegyet vásárolni, így blicceltünk visszafelé is. Amikor csak a második szerelvényre tudtunk felpréselődni, és az is dugig volt emberekkel, én pedig elég közel kerültem a családfőhöz ahhoz, hogy úgy érezzem, a közelségem csak ráébreszti arra a szeretetre, amit jóban-rosszban érzünk egymás iránt, csak akkor sütöttem el a poént, miszerint "ugye, milyen jó kis programot találtam ki? benned is árad az advent?". Ott már tudott ő is vigyorogni.
Aztán már a kocsihoz baktatva még bátrabbnak éreztem magam, és azt is felvetettem, hogy nem gondolja-e, hogy vasárnap esetleg elmehetnénk valahova. Nem válaszolt, de a nézéséből, meg a járásából azt vettem le, hogy ma nem megyünk sehova...

2016. december 10., szombat

Mozgalmas és részben eredményes péntek

Meglehetősen vártam ezt a pénteket, hiszen szabadságon voltam, de végül elég rohanósra sikeredett. Kezdtem reggel a pajzsmirigy ambulancián, ahol közölték velem, hogy egy új protokoll szerint először EKG-ra kell mennem. Rögtön elkezdtem izgulni már a gondolattól is, mit találnak - hülye szokás, mint a vérnyomásmérés, amikor már a készülék látványától felszökik az ember vérnyomása. Viszonylag hamar végeztem, aztán becsekkoltam az orvoshoz. A vérvétel eredménye még mindig nem tökéletes, a doki ismét emelte a gyógyszeradagot. Szuper! Aztán hosszasan nézegette a görbéimet, és jelezte, hogy bár nem ismeri az előzményeket, ezt most meg kellene mutatni a háziorvosnak. Ismét szuper!
Aztán rávettem magam a hűtőgép-beszerző akcióra, és elmentem egy közeli bevásárlóközpontba. Mivel viszonylag korán odaértem, még parkolóhelyet is könnyen találtam, de mire kijöttem egy óra múlva, már dugig volt a környék köröző autókkal - úgy látom, mindenhol elkezdődött a karácsonyi őrület. Az üzletben szembesültem vele, hogy a kinézett hűtőből csak egy kiállítási darab van. Nem tudom, miért nem tartanak abból készletet, amit felraktak anno a listákra, amiből válogathatott a jónép. De, egyébként akkor már érteni véltem, amikor az eladó bőszen ajánlgatott más, jóval drágább példányokat. Némi keresztkérdés hatására azért elárulta, hogy egy másik üzletükben lát két darabot, talán van esély arra, hogy az egyik becsomagolt lesz. (Az, hogy felhívja őket, fel sem merült.) Így átvágtattam a másikba, és szerencsém volt, megcsíptem a legutolsót. A kiszállítást firtató kérdésre szempilla-rebegtetve felvetettem a mai napot, és lőn csoda, az ember rábólintott, bár egész nap itthon kell lennünk, mert nem tudni, mikor érnek ide vele. Megtudtam még, hogy az itthonit leengedve szárazon kell átadni - ekkor felrémlett bennem, hogy a családfő a hentesnél éppen az előző napon részegedett meg a szép húsok látványától, és egy nagy adaggal tért haza, amit feldolgozva be is préselt a leadandó hűtő fagyasztójába. Harmadszor is szuper!
Ha már arra jártam, benéztem egy-két üzletbe, mert a céges karácsonyi partyra szerettem volna nézni valami ruhát. Szomorúan konstatáltam, hogy mindegyik csillog és/vagy vékony anyagú, már attól fáztam, amikor rájuk néztem, nem igazán tudom elképzelni, hogy egy ilyenben hidegtől remegő kötözött sonkaként grasszáljak a mínuszokban. Egyet találtam, ami még elmegy, de az is annyira idegen számomra (még a leadott kilóim ellenére is), hogy nem igazán tudom magam elképzelni benne. Ha így haladok, nem lesz semmi az újruha-projektemből, pedig mióta vágyom rá. Azért hogy ne üres kézzel jöjjek haza, vásároltam egy új macinacit itthonra. Ákosnak is találtam egy nadrágot a vészesen megfogyatkozott készletébe, de nem mertem megvenni, mert a családfő elég kategorikusan kijelentette a minap, hogy most mi következünk - pedig tudhatná, hogy nekem már az is öröm, ha a fiúk ruhatára megnyugtatóan teljes körű. Na, hétfőig még megpuhítom a zord apát. A játékboltokat messze elkerültem, oda úgyis kettesben készülünk a családfővel.
Mire hazaértem, lejárt a mosógép, teregetés és gyors ebéd után újra nekiindultam tömegközlekedéssel az én-programnak, régen látott kozmetikusomhoz. A rohangálós hetek délelőtt után csak nyűgnek éreztem ezt is, egészen addig, amíg az odakészített plédbe be nem bugyolált, és el nem kezdett masszírozni. Először még próbáltam végiggondolni, hogyan ültetek le 11 embert egy asztalhoz szenteste, és ki hol fog aludni, de aztán idővel elengedtem minden agyalni valót és feszültséget, és közel álltam hozzá, hogy elaludjak. Elképzeltem, ahogy horkolok ott, és mindenki lábujjhegyen járkál körülöttem - igazán felemelő érzés volt, izgultam is, nehogy megtörténjen. Itthon Ábel kiszúrta a frissen festett szemöldökömet és szempillámat, közölte, hogy most olyan vagyok, mint A. néni az óvodában. Az összegre is tekintettel, ami kifizettem, remélem, bóknak szánta.
Ma pedig a szokásos szombati elfoglaltságok mellett várjuk az új hűtőt, ami mellé nem fog beférni a sarokba készíttetett szekrény.

2016. december 9., péntek

Gyarlóságaim és bénaságaim - bár a vége jó

Ez a hét nem teljesen az enyém, úgy érzem. Először szerdán reggel ébredtem rá, hogy az előző hétvégén vásárolt sapkám eltűnt, miután egyetlenegyszer volt a fejemen. (Nem vagyok egy sapkás típus, de már annyira fáztam, hogy beújítottam egyet magamnak.) Az úgy volt, hogy a Mikulásváró buliba készülve, mivel a hajamat csattal fogtam össze, de készültem a hideg hazafelé sétára, beledugtam a kabátzsebembe, és reggelre sehol nem találtam. Hiába reménykedtem először, hogy haza is hoztam utána, és csak elfelejtettem, hogy kiraktam, rájöttem, hogy ha Ábel zenélős játéka a jobb zsebemben jött haza, ott sapka nem lehetett. Rákérdeztem azért reménykedve a vendéglátónknál, nem maradt-e az előszobájukban. Kiderült, hogy bár ott nem volt sapi, de a házuk előtt az utcán, a bokor mellett másnap reggel látott egyet, felrakta a kerítés tetejére, hátha arra jár a gazdája. Én akkor már a munkában voltam, a családfőt ugrasztottam, és lőn csoda, az én elhagyott sapkám fityegett ott megdermedve a kerítésen. (Tudom is, hogy amikor a csomagokat rejtő táskával kisettenkedtem a Mikulás szánjához autójához, akkor eshetett ki.) Végül is jól végződött a kaland, csak éppen kicsit van lelkiismeretfurdalásom, hogy miről is papolok én Ákosnak, amikor elhagy valamit, holott én sem vagyok jobb nála.
Aztán még azért is gyarló vagyok, mert ahogy elnéztem, a fiúk mennyire örülnek a Mikulás ajándékainak (azóta mindketten szőrös állatos mamuszban nyomják itthon, Ábel konkrétan a mamuszban akart aludni, és másnap az óvodába is vitte volna magával, és fürdés közben a pici csónakokkal játszanak), kicsit irigykedtem rá, amiért neki hálásak. Ez már tavaly is felmerült bennem, amikor majdnem elszóltam magam Ákos Jézuska-listáját nézve, hogy "ez itt többe kerül, mint az autónk", amire ő tágra nyílt szemmel válaszolta, hogy "de hát ezt nem nektek kell megvennetek", és miután hisz is, soha nem tudja, hogy ami a csomagokban van, azt mi gyűjtögetjük össze. De elhessegettem ezeket a gyarló gondolatokat, ahogy korábban is, az örömük a lényeg.
Aztán csütörtök reggel arra ébredtem, hogy a gyomrom nem az igazi, csikart is, fájdogált is. Az utóbbi nem tűnt annyira erősnek, hogy itthon maradjak (nagy bánatomra), így elmentem dolgozni, ott meg már éreztem hányingert is, hidegrázást is, de főleg önsajnálatot. Nettó három órás munkaidő után csak hazajöttem (volt bennem olyan gondolat, hogy nem kéne másokat fertőzni, ha benyeltem a hányós-hasmenőst, de legalább annyira az is hajtott, hogy én szegény biztosan lebetegedtem). Már itthon voltam, amikor a családfő megemlítette, hogy a dió, ha valaki nem eszik gyakran, lehet ilyen hatással, én pedig előző este nasiztam elég rendesen a szállítmányból (csoki helyett), és erre, lőn, rögtön jobban is lettem. A hidegrázás meg ki tudja, miből származhatott. Kicsit ciki, hogy már láttam magam a hányós-hasmenős vírustól fetrengeni, és közben meg pár szem egy kis tálkányi dió okozott minden gondot. Na, ezért kell inkább csokit zabálni este!
Ákos náthája is visszaerősödött a héten, aggódtam is, hogy kidől, kenegettem, fújkáltam neki, itattam is, és a csütörtöki focit kihagyattuk vele. Tegnap délután végre úgy jött haza, hogy már nem piroslott az orra, mint Rudolfé, a rénszarvasé, így van remény, hogy a hétvégére már elmúlik minden ilyen nyűg. Egyébként is érződik a fiúkon, hogy fáradnak, Ábel reggelente bepróbálkozik, hogy nem akar oviba menni, Ákos szemei alatt meg karikák jelentek meg, és egy hét alatt egy felszerelés-hiányt, meg egy házifeladat-hiányt is begyűjtött, úgy tűnik, túlontúl elkényeztetett bennünket azzal, hogy jól teljesít és most hibásnak érzem magunkat is, amiért esténként nem tartunk tételes ellenőrzést. Egyébként is átállni látszunk az iskolás korba lépő gyerekek szülőihez hasonló időszámításra, és szünettől szünetig létezünk mi is. Így most azon drukkolok, hogy karácsonyig már ne dőljön ki senki, mert ebben a véglegetekig beosztott időszakban a beteg-felügyeletet összelegózni nem lenne egyszerű (tavaly Ákossal üdültem itthon az utolsó héten). Arról nem is beszélve, hogy a fiúk előszeretettel szoktak az évi egy-két napos lopott közös szabadságunkra lebetegedni, pedig óvakodunk attól, hogy előre elmeséljük, kettesben leszünk szabadságon, ahogy most hétfőre tervezzük.
Én meg így, hogy most már tudom, nincs semmiféle vírusom, ma mégis szabad leszek, mint a madár. Reggel a pajzsmirigyes dokival van randim, és - mivel a megemelt gyógyszeradagnak köszönhetően a hajhullásom mostanság mérséklődni látszik - bízom benne, hogy az eredmény jobb lesz, mint három hónapja, ami akkor elkeserített kicsit. Aztán hűtőt kell intéznem (a családfő abban reménykedik, hogy talán szombaton ki is hozzák, de én nem merek benne bízni), és délután kényeztető kozmetikusi kezek alá fekszem (bár egy nyűgösebb időszakban ez is inkább egy újabb kötelességnek érződik számomra, amit meg kell ugrani, ahelyett, hogy előre izgatottan várnám, de lesz ez jobb is, ha már odaérek).
Összeraktuk a karácsonyi menüt is, van felnőtt- és gyerekbarát tétel, köztük olyan, amit előző napon el lehet készíteni, és van frissiben sütendő (állítólag 23-án már a családfő is itthon lesz, mert ha mégsem, akkor két gyereket magam után húzva-vonva kell piacot és boltot járnom, remek lesz), és az a terv, hogy karácsony első napján nem töltjük az időt főzéssel, csak együtt leszünk. Bár a kajákat együtt találtuk ki a napokban, most hogy le is írtuk, a családfő óvatosan megjegyezte, szerinte túlvállaltuk magunkat kicsit. De ő is tudja, hogy hét jó étvágyú vendégre két napra muszáj készülni, így valószínűleg maradnak a menütervek. Azt, hogy ennyi embert hogyan helyezünk el, szintén nem árt majd magunkban előre tisztázni, sőt ágynemű-mustrát tartani (mindenhol ember lesz, az biztos). Csak érkezzen meg addig a nagyobb hűtő...

Update: Ja, a panaszkodó felét lehagytam. A héten ismét elindult a hallójárat-gyulladásom, ami ebben az évben többször is megtisztelt jelenlétével, de most talán időben elcsíptem. És az a visszatérő gyulladásos problémám is, ami gyakorlatilag egész felnőtt életemet elkíséri itt-ott (hajlatokban, állítólag ez hajlam, legalábbis azt mondta az az orvos, aki útitársként kb. 15 éve egy skandináv körúton végig kezelt vele), néha makacsul, most konkrétan szeptember eleje óta tart változó intenzitással (a jobb karomat második napja nem is igen tudom használni). Ráadásul a teraszunkon lakik egy egér (remélhetőleg csak egy), két napja reggel majdnem szívrohamot kaptam, amikor elszambázott a lábam mellett, így mindig azt lesem, nehogy besurranjon a terasztajtón ki- és bejövet. Nahát, csak lesznek jobb napok is!

2016. december 7., szerda

Gyerekeink különbözőségéről

Az áhítatos és megszeppent:
 És az, aki nem szeppent meg:
A kicsi kapott állásajánlatot is, legalábbis a Mikulás szerint tökéletes krampusz lenne belőle.

2016. december 6., kedd

Ennyi! Mindenre van magyarázat

Az évek során többször felmerült bennem, hogy mivel ilyenkor december elején a gyerekek úton-útfélen a Mikulással találkoznak szembe (vagy csak a nyomait találják meg), vajon mikor merül fel a kérdés, hogy hány Mikulás létezik, és tartottam tőle, hogy nem tudok majd meggyőző választ adni. Most már komolyan nem emlékszem, hogy ez a kérdés valaha is jött volna, de már tudom, hogy aki hinni akar, az tud is hinni, holmi logikátlannak tűnő helyzetek sem ingatják meg.
Még két hete Ákos barátjának szülei mesélték, hogy az ő fiúk és két barátja iskolába menet az autó hátsó ülésén is kitárgyalták a témát. Az ő gyerekükhöz nem jár Mikulás, Angyalka, senki ilyen, náluk az ajándék a szülőktől, nagyszülőktől jön, viszont a másik két fiúnál éjszaka a nagyszakállú csempészi be a csomagot a csizmába. Szóval az anyuka, aki aznap szállította őket, érdeklődéssel hallgatta az eszmecserét a kocsi hátsó ülése felől, aztán a gyerekek valami hihetetlen módon feloldották a felnőtt fejjel logikátlannak tűnő helyzetet azzal, hogy bár a Mikulás létezik, de D.-ékhez valamiért nem megy, és igaz, hogy nem értik, miért, de ott a szülők adják helyette az ajándékot. Az, hogy valami turpisság lenne a dologban, fel sem merült bennük.
Ákosnál is várom már egy ideje, mikor kezd rezegni a léc, főleg, hogy immáron a második évét tölti jól értesült osztálytársak között az iskolában, de érdekes módon, még mindig nincs benne kétség. Attól is tartottam, hogy mivel ez időtájt legalább kétszer-háromszor belefut a Mikulásba (hétvégén ugye most még mama és Ábel keresztapja is úgy állított be, hogy ők ott keleten már találkoztak vele, sőt tegnap már a suliban is járt), csak megkérdezi egyszer, hogy is van ez, de nem, és nem. Bár az is igaz, hogy tavaly már azért gyanús volt neki és a kisbarátnőjének is, hogy érdekes módon így december elején mindig akkor csönget be puttonnyal az, aki egyébként nagyon jól értesült, és tudja jól, hogy ők miben jók és miben kellene változniuk, amikor náluk vendégeskedünk. És mivel ez a közös este meg általában nem a napjára esik (hát, ja, elfoglalt a Mikulás, nagy területet kell bejárnia), előtte-utána még itthon is csempészett valamit a csizmájukba.
Ez utóbbit idén őszintén szólva ki akartam hagyni, de - ismét az iskolának köszönhetően - Ákos már tudja, hanyadika van, és mivel este nem tudtuk eltántorítani és lelkesen kitakarította a bakancsát, sőt kekszet és tejet is készített ki, muszáj volt ott is hagyni valamit.
Így hát, hiába készültem, még idén sem kell magyarázkodnunk. Este pedig meglátogatjuk a kisbarátnőéket, ahogy szoktuk, és majd csodálkozunk, amikor megszólal a csengő.

Update: Lehet, hogy mégis járt itt a Mikulás? Most vettem észre, hogy az én csizmámba is dugott egy csokit, és érdekes módon még azt is tudta, hogy melyik márkát szeretem.

2016. december 5., hétfő

A hétvége fennmaradó része

A pénteki kiruccanásunk jótékony hangulatjavító hatása még tartott szombaton, amikor is egy gyors takarítás és főzés, ebéd után a családfő kirongyolt anyuért a vonathoz. Már előtte felvetettem a családfőnek, hogy kihasználhatnánk az alkalmat, hogy van, aki vigyázzon a fiúkra, és kettesben besegíthetnénk a Mikulásnak. Mama megérkezett, gyorsan ebédelt, majd beletörődött bólintott rá, hogy mi most akkor elmennénk kicsit. Még végignéztük, ahogy az egyeztetett műsorszámot előadta Ákosnak, miszerint az ő lakhelyén már járt a Mikulás, és küldött nekik csomagot - és a drága nagyfiúnk komoly várakozással bólintott rá (számomra hihetetlen, hogy még mindig elhiszi).
Kocsiba ülve hezitáltunk egyet, merre induljunk, nem voltak kétségeink afelől, hogy mindenhol tömeg lesz. Szerencsére megálmodtam, hogy mi legyen még, amit gyorsan beszerzünk (csak miután megvettük az állatos mamuszokat, jegyeztem meg a családfőnek, előtte nem mertem hogy tudom ám, hogy ő is tudja, hogy simán elfelejtkeztünk a nevelő célzatú elhatározásunkról, miszerint Ákosnak a Mikulás az elhagyott kesztyűjét hivatott pótolni, de azt is tudom, hogy ő sem akart egy csalódott Ákost látni kedden este). Megkönnyebbültünk, hogy legalább ezt a beszerzést megugrottuk, aztán ma ébredés után jöttem rá, hogy a csomagolást meg elfelejtettük, így a szent foci estéjén még ezt is meg kell oldanunk valahogy.
Szombaton kora este szimultán vacsoráztattunk és a vacsora nyomait takarítottuk, fürdettünk, anyunak ágyneműt húztunk és a buliba készülődtünk, amikor anyu, a felnőtt, aki segíteni jött, és akire gyerekeket bíztuk, a tévét bűvölve először szólt, hogy adjak már rá hangot, mert nem hallja a híradót, majd megkérdezte, hogy nem fogunk-e elkésni. Nagy levegő! - és viszonylag könnyed hangon tudtam válaszolni, hogy de, de, csak hát hiába igyekszünk, nem sikerül csak úgy elindulni. Nem vette a lapot, visszafordult a tévéhez, és próbálta megérteni, miről van szó, amíg én futottam Ábelt a kádból kiemelni.
Végül alig félórát késtünk, és mivel nem előadásról volt szó, nem volt nagy gond. Az este jól sikerült, a házigazda már nem volt szomjas az érkezésünkkor sem, és a egyébként is jó volt a hangulat, én is áldoztam a Nagy Jagermeister Oltárán. A meghívotti kör a szokásos volt (nagyfőnök, extulajdonos-nagyfőnök, többi főnök, a nagyfőnök volt titkárnője és a többi), és csak másnap, amikor a házigazdánk felhívott valamiért (igazából nem derült ki számomra semmi konkrétum, talán csak azt akarta megtudni, hogy jól éreztem-e magam, és hogy idén hol karácsonyozunk cégileg, mert milyen jó volt, hogy tavaly is összefutottunk véletlenül), és megjegyezte, tudatosodott bennem, hogy igen, a társaság jó része akkor ott két éve megroppant és ezt még mindig nem heverte ki. Az, hogy a munkahelyed egyszer csak megszűnik, és kihúzzák a lábad alól a talajt, tényleg haza tud vágni, és ez alól ez a közösség sem kivétel. Azóta mindenki dolgozik máshol (vagy nyugdíjas), és nem tudok megélhetési gondokról, de valahogy nem találják a helyüket, és nem tudnak lelkileg felállni. (Írhatnám, hogy nem találJUK a helyüNket, bár én magam egy fokkal gyógyultabbnak érzem már). Szomorú ez, főleg, hogy látjuk, az örökség meg, az a hihetetlen szellemi hagyaték, ami ott a cégben felhalmozódott, már kezd elherdálódni, és már a jogutód céget is szétkapják, hogy végképp megszűnjön minden, amit képviselt a mi volt cégünk. De ezt hagyjuk is, szerintem!
Éjfél körül értünk haza, és vasárnap reggel fél hétkor (!) arra ébredtem, hogy Ákos már lent van mamánál és mesét néznek. (Még mindig jobb, mint előző délután, amikor arra értünk haza a vásárlásból, hogy valami gyilkosos-üldözős film megy a gyerekek feje fölött, hadd szokják a való életet, és a legnagyobb gondnak az bizonyult, hogy nyüzsgésünknek köszönhetően éppen a végéről maradt le az unokáit meglátogató nagymama. Mondjuk ez a filmnézés nem jöhetett volna létre, ha a beígért sütemény készült volna, amiben még előre megállapodtunk, és akkor, amikor ezt megbeszéltük, még nem jelentett akadályt az sem, hogy mi nem leszünk otthon, és a két gyerek mellett kellett volna elkészíteni. Na, de mivel a recept is otthon maradt, így volt oka annak, hogy miért nem lett belőle semmi.) Ébredés után nagy nehezen felpörögtünk, mert lassan várható volt Ábel keresztapjának érkezése (amire tekintettel elhalasztottuk a betervezett konyhaszekrény-pakolást), aki szintén előadta, hogy ott náluk már járt a Mikulás (a családfő közbe is vágott gyorsan, hogy "képzeld, keresztapu, mama is ezt mesélte" - nehogy valami gikszer csússzon be a mesébe), és amíg ő felpörgette a fiúkat, addig én kifutottam anyuval a vonathoz. Az ebéd kicsit hiányosra sikeredett, mert dél körül, amikor a jó időben felkészített húslevesben még mindig nem puhult meg a zöldség, rájöttem, hogy nem a leves alatti főzőlapot kapcsoltam be másnaposan, hanem a mögötte lévőt. Amikor erre rájöttem, a családfővel vinnyogtunk az elmúlt hét alatt immáron a harmadik alkalommal - mire nem jó, hogy ilyen szőkenőseket tudok csinálni! (Mentségemre legyen mondva, először a nagyobbik lapon felforrósítom az egészet, aztán teszem át a kicsire pötyögni, és mivel a fazék jól tartja a hőt, nem tűnt fel, hogy jéghideg az egész.) Mivel a második fogásként szánt mákosguba láthatóan nem tűnt túl kiadósnak a nálunk ebédelő keresztapunak, előkaptuk az előző napról maradt rizottót, így végül mindenki jól lakott a végére.
Éppen az elcsendesülő házat élvezve ejtőzni próbáltunk, amikor csörgött Ákos lány osztálytársának apukája, hogy ráér-e a nagyfiúnk, mert ők valahonnan hazafelé tartva szívesen felvennék, és elvinnék magukhoz játszani kicsit. Ákosnak természetesen volt kedve menni, így mire szegény Ábel lejött fentről, már csak a bátyja hűlt helyét találta. Így viszont, mivel láthatóan nem volt lehetőségem aludni egyet két gyereknél egy gyerekkel mindenképpen könnyebb az élet, mégis csak belevágtunk a szekrénypakolásba, és bár nem fejeztük be, elég sokat haladtunk vacsoraidőig.
Estére még a megkésett húsleves is elkészült, így akár eredményesnek is minősíthetjük a hétvégénket.

2016. december 3., szombat

A kis cseles

Mivel - ezt csupa nagy betűvel illik írni - MA FÉL HATIG ALUDTAM én is, és a bevásárlás is reggelre maradt, így viszonylag későn reggeliztünk. Éppen a morzsákat csipegettem, amikor a telefonom e-mailt jelzett. A mai házigazdánk érdeklődött, a levele tárgya szerint, hogy jövünk-e ma. Meglepődtem, mert már jó ideje, hogy visszajeleztem, megoldódott a gyerekfelügyelet kérdése, ott leszünk. Aztán rájöttem, hogy a kérdésével csak megágyazott a valódi mondandójának, miszerint "Gipszet vegyek, vagy hoztok?". Gondolkodtam, hogy elvicceljem-e a célozgatását arra a két évvel ezelőtti szerencsétlenségemre, vagy csak simán sértődjek meg, aztán belementem a játékba, és tájékoztattam, mennyire közel jár a valósághoz, bár - az időközben bekékült lábfejem ellenére - inkább amellett voksolnék, hogy tényleg nem tört el az ujjam.
Most pedig felkészülök lelkileg az esti ugratásokra.