2016. január 31., vasárnap

Nokedliszaggatók

Nem tudom, milyen anyós leszek (hárpia is akár, ahogy ismerem magam), de ezért biztosan hálás lesz majd nekem egyszer egy meny:
Mondjuk, ketten kellünk hozzá, Ákos a nyitottságával és az érdeklődő természetével, én pedig a türelmemmel azzal a hozzáállással, hogy igyekszem az örömét nem elrontani.

Még van másfél hét eldönteni

Lehet, hogy idén mégsem oroszlán lesz:
Vasárnap reggel 6.40 és nálunk a tűzoltók már szolgálatban vannak már egy ideje. Fülfájósan, igaz, velem együtt.

2016. január 30., szombat

Ha lányunk is lenne...

...biztosan nem hatna idegenül egy lovacskás, szívecskés, virágocskás szalvétával díszített díszdoboz a házunkban. Így viszont kicsit vicces volt, ahogy hárman ügyködtünk a mai osztálytárs-születésnapi buli ünnepeltjének ajándékán. Az ötlet az enyém volt, miután az anyuka, akit felhívtam a meghívón megadott számon, elmondta, hogy valami kis kézzel készített rajzon kívül mást ne vigyünk, nem az a lényeg. (Persze, minden anyuka ezt mondja, de a gyerekek biztosan nem így gondolják.) Tegnap este nekiugrottunk a dobozkának. A harmadik, aki előbb vércseként keringett körülöttünk, majd később - látva a bizonytalanságomat - csatlakozott hozzánk, bizonyult a leghozzáértőbbnek, és - amikor én már azon agyaltam, hogy vajon a kreatív bolt mikor nyit szombaton, ha esetleg újabb dobozt kellene beszereznünk, miután levakarta az első elfuserált réteget a doboz tetejéről - megmentette a projektet:

2016. január 28., csütörtök

Az első félévi

A naptáramba is beírtam a tegnapi napot, és vártam is némileg izgatottan, mit hoz haza. Abból gondolom, hogy a családfő legalább annyira fel volt tőle spanolva, hogy mire hazaértem, már posztolta is Facebookon, és írta is, hogy tudja, csak első félév, meg ilyenek, de akkor is nagyon örül neki, és csillogó szemmel nézte, ahogy én is végigbogarászom az értesítőt.
Megértem, mert én is hihetetlenül büszke vagyok az iskolásunkra, aki az első félév zárásával minden tantárgyból kiválóan megfelelt minősítést kapott, a szorgalma példás, a magatartása (nem meglepő módon) jó lett. Két dicséretet is kapott, környezetismeretből (aki ismeri, talán nem lepődik meg rajta) és matekból (ezen azóta nem csodálkozom, mióta látom, milyen flottul oldja meg a feladatokat, és az írással ellentétben élvezettel csinálja, és szereti is, tisztára mint az anyja). A szöveges értékelése szerint udvarias a felnőttekkel, kimagaslóan szabálytisztelő, átlagon felüli a tudása a természetet illetően, választékos a szókincse, önállóan old meg szöveges feladatokat, írása rendezett, szövegértése jó.
Nem tudom elégszer mondogatni magamnak, milyen nagyon büszke vagyok rá!

2016. január 26., kedd

Gyerekszáj II./22.

Ábelen viszont érződik az óvoda hatása, tanul is serényen és esténként megosztja velünk az onnan származó ínyencségeket: 

A fürdés előtti, "már inkább menniük kellene a fürdőszobába, mielőtt kitör a háború, de persze nem akarnak elindulni"-időpontban csak ennyi hallatszik ki a szobából a szőke, angyalian kék szemű, édes gyermekünk szájából, amit a bátyjának címez: "- Kaka, pisi, buta vagy!"
--------
Apjának már nincs agya, nem jut eszébe egy szó, makog keveset, aztán mondja, hogy már beszélni sem tud, mire a kis szemfüles: "- Elvitte a cica a nyelvedet?"
--------
Tegnap a kozmetikus a megszokottnál kicsit sötétebbre festette a szemöldökömet, nekem is furcsa, amikor tükörbe nézek. Ábel, amikor hazaér, rám néz, majd megkérdezi: "- Miért vagy mérges?"

Gyerekszáj CXLI.

Kár, hogy nem írom fel őket, mert egyik-másik kiesik a fejemből, mire ideülnék. Az elmúlt napok termései:

Az iskolával komolyodó Ákos és a még mindig dackorszakban tobzódó, időnként tényleg bicskanyitogató stílust magára öltő öccse között a távolság érettségben mélyülni látszik mostanság. Ábel határokat feszeget, míg Ákos osztja neki az észt, és néha kárálósra veszi a figurát.
Az egyik nap focin Ákost kétszer is fejen/arcon rúgták, ami az ő világában önmagában is egy szörnyű balesetnek felel meg. Ezek után hazajött, és Ábel a lábával megrúgta illette az ő egyik testrészét. Mire Ákos, a szenvedő: "- Muszáj még neked is bántanod? Hát nincs nekem elég fájdalmam?!"
----------
Szintén az öccse hallatlanul idegesítő hozzáállása feletti fájdalmával a hangjában jegyezte meg nemrég, amikor ismételten ragaszkodtunk hozzá, hogy a családi étkezések során legalább egymást várják meg, ha egyikük már végzett, a másikuk viszont (aki általában Ábel, mivel állandóan húzza az időt) még nem: "- Szuper! Most itt rostokolhatok megint miattad az asztalnál!"
----------
És úgy általában, ha valami felháborítót művel az idegesítő testvére: "- Tök király, hogy...!" - és itt jön a hallatlan pimaszság taglalása.
----------
Tegnap este, ahogy vacsorához terített: "- Azért tanultam egyet s mást! Például a villa mindig egyedül van a tányér mellett."
----------
Majd az apjának is megmondta a tutit, amikor ő szóvá tette, hogy azt elfelejtette megemlíteni, a napi magatartására a legjobb piros szirom helyett a közepes rosszaságért járó sárgát kapott a nap végén: "- Jól van na! Egy sárga szirom még nem a világ vége!"

2016. január 25., hétfő

Mozgalmas feltöltődés

Igazán jó kis hétvége után vagyunk. Voltak tervezett történések, és spontánok is. Mivel a szombat délelőttbe nagyon belehúztunk, mire a fiúk hazaértek a lovaglásból, minden csillogott-villogott takarítás megejtődött itthon, amit terveztem, így a hétvége többi részére már csak a főzés és a mosás és az egyéb apróságok és a szórakozás maradt. A mostani menü valahogy úgy alakult, hogy a családfő specialitásai kerültek terítékre (szó szerint, ugye), így ő állt a konyhában mindkét napon. A szombati ebéd utáni csendes pihenő idejére szétválasztottuk őkelmééket, hogy Ákos a köhögésével ne köpdösse tele Ábelt, meg reménykedtünk, hátha alszik is az egyikük nyugisabbak lesznek. Nos, nem igazán úgy alakult, ahogy terveztük, de legalább addig nem cukkolták egymást.
Vasárnap reggel 9.15-kor szálltunk ki a kocsiból a közeli szánkódomb előtt, de természetesen kiderült, hogy más gyerekek sem alszanak sokáig, már akkor sem voltunk egyedül, és később még nagyobb lett a tömeg, a csekélyke hó pedig egyre inkább kopott. Kiderült, hogy a családfő gyerekkori szánkója balra húz, így míg Ábel nyílegyenesen (a pályán átlósan) siklott minden alkalommal a kisebbikkel, addig Ákos összevissza kanyargott a másikkal, de élvezték nagyon.


Éppen talán az ötödik kanyar után segítettem Ábelnek a szánkóját visszahúzni, amikor csörgött K. barátnőm, hogy ő ráér, meg hiányzunk is, eljönne kora délután. Örültem a hívásának.
Fél 11 körül már a piacon voltunk. Nagyon szeretjük, hogy a boltok vasárnapi zárva tartására reagálva a kerületi piac megnyitotta a kapuit a hét utolsó napjára is, így végre mi is eljutunk időnként (a hétköznapokban mire végzünk a munkában, már nincs nyitva). Akkor jött az ötlet, vissza is hívtam K.-t, hogy jöjjön hamarabb, és ebédeljen nálunk. Ő is örült a hívásomnak. Vettünk ezt-azt, aztán 11 után már nekiálltunk az ebédnek, a vendégünk tiszteletére én is sütöttem terven felül körtés sütit. Megkönnyítette a helyzetünket, hogy a friss levegőnek köszönhetően a zsezsegők is lassítottak kicsit:

Minden jól alakult, az ebéd is jól sikerült, beszélgetni is tudtunk a rég látott barátnővel, bár a késődélután nálam a köd homályába vész, mert fél 6 magasságában elaludtam a kanapén, és már csak akkor ébredtem fél 10 körül, amikor csend volt a házban...

2016. január 24., vasárnap

Ezek, meg a bárányfelhők

A családfő, aki a talán leglelkesebb olvasója a blognak, már reklamált a hét második felében, hogy napok óta hiába kattint ide reggelente, nem talál új posztot. Mondtam neki, hogy nincs ihletem, anélkül meg nehéz, de mivel szeretem mégis csak akad témám, írok.
Mondogatom már egy ideje, hogy a január nem a kedvencem. Vége az ünnepeknek, a tél kellős közepén járunk, és reggel-délután sötétben járunk-kelünk, ráadásul mostanában meglehetősen fázunk. Nem vagyok tőle búskomor, de mindig van bennem ilyenkor egy felfokozott várakozás, nézegetem az időjárásjelentéseket, mikor várható enyhülés, mikor érezhetem a tavasz illatát, és tervezgetem a nyaralásunkat. Az előbbi még elég távolinak tűnik, az utóbbi viszont - bár még később várható - arra jó, hogy vadabbnál vadabb ötleteket dédelgessek magamban, amiből aztán párat megosztok a családfővel is, aki bólogat mindegyikre, lassan kiforrja magát, merre induljunk, és amikor kiderül, mikor lesz óvodai szünet, elkezdjük aktívan nézegetni a nyári ajánlatokat. Most éppen ismét félretettük a repülős-tengerpartos elképzelést, és ott tartunk, hogy idén először megosztanánk azt a 7-8 napot, az első felét az Őrségben, a másodikat a Balatonnál töltenénk. Az előbbi vágyott cél, szeretnénk egyszer nyáron is látni és ráérősen barangolni, lehet, hogy még bicikliket is viszünk magunkkal, ugyanakkor meg a már szokásosnak tekinthető vízparti - szintén ráérős - láblógatásról sem szívesen mondanánk le. Emellett vacillálunk, hogy négyesben menjünk-e, vagy próbáljunk másik család felé nyitni, és együtt eltölteni ezt a pár napot.
Aztán ott lebeg felettünk a hosszú iskolai szünet réme. Most először lesz olyan, hogy a szokásos öt hét helyett (ami amúgy sem volt egyszerű) egy teljes nyarat kell valahogyan megoldanunk gyerekfelügyeletileg. Ötletek - kényszerből és örömből is - akadnak, de kevéskének tűnnek. Vannak táborok, ami szuper és jó, csak éppen nem kevés pénzbe kerülnek. Van ugye a mi szabadságunk, amit hol felváltva, hol - a nyaralás idejére - egyszerre vennénk ki. Aztán mama jelezte, hogy hajlandó lenne a szabadságait úgy intézni, hogy két hetet is vállalna, és tegnap még nyitott volt arra is, hogy esetleg ide is utazna egy hétre, amikor Ábel is szünetel. Már korábban felmerült egy-két családdal egymás gyerekeinek bérfelügyelete, ami jó persze, csak akkor oda-vissza kell működnie, és nekünk is be kell vállalnunk más gyereket, amiben nem a gyerekkel van probléma, hanem azzal, hogy ezt is meg kell oldanunk szabadsággal (hallatlan előnye ennek, hogy itthon is akad társasága a mieinknek).
Mindezek mellett beütemeztünk egy festést. Öt és fél év két gyerek mellett - el lehet képzelni a falak állapotát. A tavalyi évet még kihúztuk azzal a felkiáltással, megvárjuk, hogy az Ákos által régebben suttyomban alkotott graffitikhez tegye hozzá a magáét Ábel is (jelentem, megtörtént, de ő a báttyával ellentétben elsősorban az emeleti szobákra fókuszált). Mivel beköltözéskor profi festők egyengették ki a falakat, és nagy sérülések nem estek az elmúlt évek alatt, a családfő úgy gondolta, hogy majd ő megoldja a mázolást. Természetesen mivel a közös szabadságunk alatt nyaralni szeretnénk, marad az ő saját jogú hete, ahol - ő nem örül neki - Ákos is segíthet, mert szerintem ha ő itthon van, vétek lenne nyári táborra költeni, apa-szobafestő viszont nem így gondolja. Én látom lelki szemeimmel, hogy reggelente gyorsan összehúzogatjuk a soron következő helyiségben a kiürített bútorokat, én elmegyek dolgozni és frissen festett falak látványára érek haza, és vetésforgóban míg az egyikben visszapakolok, a másikat ürítjük. Egyszerű, nem? Szerinte nem. A tárgyalások köztünk ez ügyben még nem zárultak le.
A szabadságainkat a fent kifejtett okokból óvjuk, így ő betegen is dolgozott a héten, én pedig csak lelkiismeretfurdalással veszem ki a tavalyról megmaradt egy napomat hétfőn, bár annál boldogabban várom, hogy a kozmetikus székéből a fodrászéba üljek át, majd talán még vásárolgatni nézelődni is elmegyek. Az biztos, hogy rendőrjelmezt valahol szereznem kellene, mivel Ákos kitalálta, hogy a farsangon az lenne. Kicsit aggódom, hogy kapok bármit is, bár Cs. barátnőm (aki kaméleon jelmezt kajtatott a minap a saját fiának) boldogan hívott, hogy ő látott a Régióban.
Szintén nem jut szabadság a tanítás nélküli napra, így Ákos jön velem dolgozni (hacsak az iskolai barátnője anyukájának nem sikerül magát szabadságolnia, mert akkor velük tölti a napot), viszont Ábellel ezt nem tudnám megtenni, így az ő nevelés nélküli napjain bizony mégis csak itthon marad valamelyikünk.
Általában sokat jövünk-megyünk, minden hétvégére igyekszünk valami családi programot is ütemezni (köztük tavasztól őszig inkább kirándulósakat, a városból kifelé), soha nem gondoltam volna, hogy hiányoznak majd ezek a kirándulások, de ebben a hidegben a kedvünk is megcsappant. Maradnak a hétvégi lovaglások, amiről nem szívesen mondunk le, és egy-egy extra program. Egyéb is van kilátásban, Ákos születésnapi buliba is hivatalos ismét a hónap végén az egyik osztálytársnője révén, sőt aznap én is egy felnőtt verzióba egy volt kolléganőmére. Az Ákosé délután, az enyém este lesz - csak el ne aludjak ott a szórakozóhelyen.
A fiúk között erősödni látszik a véd- és dacszövetség, bár Ákos a nagyobbak fölényét kihasználva oktatja gyakran a szeleburdi Ábelt, aki viszont általában erőből reagál. Viszont egyre többször van, hogy együtt rosszalkodnak játszanak, ami természetesen idővel nézeteltérésbe torkollik. Ákossal igyekszünk sakkozni, ha van kedve (most még én is meg tudom őt verni a csekély tudásommal, de lesz ez még másképp is), Ábel pedig gyakran elmerül a saját maga alkotta világban, és képes egy pici bábbal, vagy éppen a két mutatóujjával hosszas szerepjátékokat játszani. Néha már az óvodából úgy jönnek haza, hogy az apja agyát kilúgozta a folyamat beszéddel egész úton másik szerepet játszott, a hentestől kezdve a buszsofőrig mindenki ismeri a hangját. Színész lesz, vagy életművész, még nem tudjuk.
Lezárult a félév, a jövő héten várjuk Ákos első féléves bizonyítványát. Nagy meglepetésre nem számítunk, a héten is beficcent öt ötös (ebből az egyik magatartásra, amiből még soha nem kapott négyesnél jobbat), meg egyébként is azt mesélte a tanítónénije a fogadóórán, hogy első-másodikban sok a "kitűnő", harmadikban készüljünk egy törésre, onnantól nagyobbak ez elvárások.
Bár hajlamos vagyok azt érezni, nincs (legalábbis kevés a) saját jogú időnk, alig két hónap után a hatodik könyvet kezdtem olvasni a minap azok közül, amiket a volt kolléganő-barátnőtől kaptam kölcsön. Vegyesen mindent falok, és ez kicsit a régi időkre emlékeztet, amikor gyakorlatilag bármi jöhetett, én el tudtam benne merülni. Most éppen egy Róma alapítása környékén játszódó történetben járok, előtte egy szerelmes történetet olvastam.
Amiben reménykedtünk, mára meg is érkezett: délelőtt idén másodszor kerülhetnek elő a szánkók, és meg is van, mivel fárasszuk le magunkat ebédidőre.

Szeretjük hétvégi program

Három alkalom a kezdő osztályban, egyre nagyobb lovak, és első helyen lovaglás:
Volt némi zavar a rendszerben, mert a "hosszú oldalon végig, majd balra el"-nél következetesen jobbra ment, a többiek pedig utána, mire az oktató megkérdezte, hogy melyik a bal keze és felemelte a jobbost. :-)
A lovaglással egyidőben volt az elsősök-másodikosok focibajnoksága, ahova erős köhögés miatt nem tudott elmenni.

2016. január 16., szombat

Visszakapjuk a péntekeket (mármint én)

Szerdán hőemelkedéssel, csütörtökön nem túl magas lázzal ébredt Ábel az óvodában az ebéd utáni alvásból. Az első utáni reggelen még betuszkoltuk, de aztán már közölték, hogy csak egészséges igazolással fogadják be. Így a családfő nyert egy itthoni pénteket vele, ami láz és hőemelkedés nélkül telt el - számára, mert a családfő viszont lerobbant rendesen. Én is éreztem napközben, ahogy a dátha elhatalmasodik rajtam, sajnáltam is magam addig, amíg haza nem értem, és meg nem láttam a férfi fejét. Ő rosszabbul néz ki. Elrongyoltunk délután a gyerekorvoshoz, meg is kaptuk az egészséges igazolást, persze amit csak akkor érvényesíthetünk, ha hétvégén is minden rendben van a delikvenssel.
Hazaérve az iskolást is kiváltottuk, és némi pihenés után elmentek a logopédushoz, aki a végén egy elbocsátó szép üzenettel zárta a foglalkozást. Legközelebb akkor vár bennünket, ha Ákosnak kinőttek a csontfogai és valószínűleg fogszabályzója is lesz. (Őszintén szólva ahogy Ábel versikéit hallgatom és alig értek belőlük valamit, azt hiszem, megyünk mi korábban is, csak másik gyerekkel.) Kérdezgettem a családfőt, hogy csak így simán elváltak, semmi puszi, tűzijáték, meg ilyenek, és csak ennyi, véget értek a pénteki estébe nyúló foglalkozások. Hát, ennyi volt. Most akkor felszabadultak a péntek délutánjaink, és némi pénzmag is. Be is jelentkezem rögtön fodrászhoz.
Történt még más is, a szemüvegem társat kapott, mert a családban nem csak én küzdök a korral járó rövidlátással. A családfő ugyanazzal szórakozott, amivel én is napokig még októberben, és egész este próbálgatta, milyen szemüveggel látni olvasni (és a távolba szigorúan csakis fölötte elnézni). Mivel rövid időn belül kétszer hagytunk egy vagyont játszottuk el a kétgyerekes szemvizsgálatot és szemüvegkeret-választást a közeli optikában, ami két izgatott fiúval nem túl egyszerű művelet, már régi ismerősként üdvözöltek, amikor munka után beugrottam az elkészült kukkerért. A szemüveg mellé járt egy lovaglópálca is, amit a tulajdonos otthonról hozott ajándékba, miután hallotta, hogy a fiúkat azzal fenyegetjük, ha nem viselkednek jól és összetörnek valami drága keretet, nem kapnak kobakot a lovagláshoz tőlük lovaglós cuccot vásárolni megyünk.
Csoda is történt még a hét elején, kereken egy héttel azután, hogy Ákos elhagyta a fél pár kesztyűjét, megtaláltuk a hazafelé vezető úton, a közeli bolt lépcsője mellett a sarokban. Kár, hogy a másik felét, miután hiába kutattunk az iskolai lelőhelyeken, két nap őrizgetés után már kidobtuk.
A hétvégénk a szokásos módon telik, és ma még azt is el kell döntenünk, hogy az összcsaládi egészségi állapotunk enged-e iskolás barátot vendégül látni.

2016. január 15., péntek

Egy nehéz nap reggele

"Na, indulok. Hagyhattam volna több időt magamnak a felkészülésre. Húzós nap lesz. Na, majd útközben végiggondolom, kivel hogyan egyeztessek. Az első X., vele a gazdasági részeket kell végigbeszélni, meg minél több információt kiszedni belőle. Ha látom, hogy mi hogyan  történt, már tudom mondani, hogy miben lesz változás. Milyen érdekes, már vagy 12 éve ismerem. Amikor először elmentünk hozzá a nagyfőnökkel (és mi voltunk azok, akik el akarnak valamit adni), alig tudtunk vele előrelépni, mert csak a kisfőnökre bukott, aki fél fejjel alacsonyabb, mint ő. Évekig röhögtünk azon, hogy ha el akarunk nála valamit érni, a kisfőnököt küldjük hozzá máskor. Most meg fordult a világ, kollégák lettünk és én felette állok, legalábbis szerinte egymástól függünk.
Hogyan is szoktam oda menni? Ja, megvan, a nagy lámpás kereszteződésnél balra kell kanyarodni, aztán hosszasan rutinból, majd a végén koncentrálni. Megy ez...
X. után jön Y. Őt nem ismerem személyesen, telefonban nagyon kedves volt, de gondolom, amíg azonosak az érdekeink, csak addig tart ez. Őt hagyom beszélni, mondja el, amit gondol, szeretne, és fontosnak tart, aztán meglátjuk, mi jön ki belőle.
Z.-ék nem tudom, mit akarnak tőlem. Nem értik, hogy az, ami őket érdekli, nem az én területem. Leírtam, telefonban is elmondtam, mégis találkozót kezdeményeztek. Hát, legyen. Meghallgatom őket, de nem veszem a nyakamba azt, ami nem az én feladatom. Ők azt hiszik, hogy én döntök bármiről, a kedvemben akarnak járni. Soha nem fogom megszokni az ilyen helyzeteket.
Szép idő lesz ma, régen milyen sokat mentem mindenfelé találkozókra, időnként hosszú vidéki utak is beestek. Emlékszem, még nagy pocakkal is sokat jártam Pécsre. Jó volt, csak már nagyon fáradtam. Ez is hiányzott az első félévben. Az elején még azt gondoltam, nem baj az, ha uncsibbak a napok, és nem tudok sok mindenről, legalább nem izgat. De pár hónap után már majd' megőrültem, hogy állandóan az irodában ülök. Jobb ez így, bár nagyobb a felelősség és időnként már érzem azt a harctéri ideget, ami régen is elő-előjött. Viszont milyen jó, ha valamit megoldok. Jobb ez így, a pörgősebb napokat jobban élvezem...
És milyen furcsa, hogy ott dolgozom, ahova régen külsősként jártam. Alig egy év, és a sok régóta ismert mellé még több kollégát megismertem. Ez az állandó tegeződés nagyon furcsa nekem, de néha könnyebb így a hangulatot megteremteni. Végül is jól tettem, hogy váltottam, amikor el kellett döntenem, hogy hol folytatom a munkát. Annyira más itt minden, de kezdem megszokni. És ha megbecsülnek, mégis csak jó érzés az.
Óh, bakker! Itt kellett volna balra kanyarodni...! Újratervezés!"

2016. január 13., szerda

Alakulgatnak a napok

Mivel Ákos kezdő osztályba került a lovagláson, újra kellett ütemezni a hétvégéinket. Bár vasárnap, az egyetlen igazán szabad, kötelezettség nélküli napunkon (amikor szegény családfő is aludhatott volna kicsit tovább) nem esett túl jól a szokásosnál korábban reggelizni, majd felhúzni négy-öt réteg ruhát és elindulni, hogy 9-re odaérjünk, ugyanakkor meg az nagyon is jó volt, hogy amikor 10-kor végeztünk, még program is belefért, ha úgy akartuk. Pörögtem egy sort a beosztásokat intéző lovasoktató fején az ügyön, mert ha már változás, akkor lehetne-e a két fiú egyszerre, meg hétvégén, és lehetőleg reggeli órákban (gondolom, örült nekem E.), és végül kiegyeztünk a szombat 10.00 órában. Mostantól úgy néz ki, hogy a családfő reggel kilő bevásárolni, majd az, aki főz, nekiáll, és beszuszakoljuk a takarítást is, a másikunk meg viszi a fiúkat, és a másnap viszont a henyélésé szabadságé lesz.
A péntekünk még mindig foglalt. Bár a logopédus azt mondogatta, hogy karácsonyig kell csak járnunk, mivel előtte több alkalmat is kihagytunk, a januári péntek estéket még vele töltjük, de - hacsak nem fogadja örökbe Ákost, amit eléggé forszírozott legutóbb - remélem, utána már elbocsátó szép üzenetet kapunk. Onnantól visszakapom a péntek délutánokat, mehetek fodrászhoz vagy bevásárolni vagy csak falat bámulni itthon a csendben.
Beindultak az egyéb elfoglaltságok is. Hétfőn csak fogadóórán voltam az iskolában, a legutolsó időpontot kaptam, így is közel egy órával hamarabb kellett bentről eljönnöm. Én már csak ilyen vagyok, kicsit lelkifurdalásom volt, amikor leléptem, ugyanakkor meg, amikor hajnalban itthonról dolgozom, az senkit nem zavar. (A fogadóórán igazából nem sok újdonság hangzott el, a haladás teljesen rendben van, látom is az azóta érkezett ötösökből, a testnevelés óra továbbra sem Ákos sportja, de a sakk az lehet, a magatartás négyesek pedig apróbb csintalanságokat takarnak, szót sem érdemes rájuk vesztegetni.)
A február első hete cifrább lesz, egymást követő napokon szülői értekezletre megyek (szigorúan munkaidőben), majd rögtön folytatjuk egy tanítás nélküli nappal. Azt hiszem, túl drága a szabadság nekünk, így is parázunk a hosszú szünet miatt, így aznap ismét segítséggel megyek majd dolgozni.
Bármit kell intézni, vásárolni, attól függően, hogy ki kell hozzá, marad a hétköznap estékre, szabadságra vagy munkából ellógásra. Kezdem is a sort, lassan ismét fodrászhoz kell mennem, és mivel nekem mindig csak úri fodrászok jutnak, akik szombaton nem dolgoznak, muszáj lesz valamelyik hétköznapba belesuvasztani. Így vagyunk az olyan beszerzésekkel is, amihez kell gyerekfej vagy -láb, amit eddig vasárnap oldottunk meg, most már nem megy.
A munkám is tetőz, csillagtúrákat szervezek az egyes, földrajzilag máshol található intézmények irányába. Igyekszem egy-egy napokra többet tervezni, így például csütörtökön konkrétan be sem jutok a saját irodámba. Készülnek az új irodáink, lassan költözünk is, addig a kollégák selejteznek és irattároznak évtizednyi anyagmennyiséget (csúnyán is néznek rám, amikor bemegyek hozzájuk, na de nem én nem tettem meg soha az évek alatt), és igyekszem nem annyira elveszíteni a kedvemet a napi nehézségek miatt, bár a múlt héten konkrétan az merült fel bennem, hogy miért is pályáztam én erre az állásra. Továbbra is kilépek munkaidő végeztével az ajtón, nem engedek abból, hogy a nap végén a családdal is kívánnék tölteni egy-két órát.
Közben farsangra készülünk (arra most a fiúk viszik a sütit, így azt is be kell ütemeznünk), Ákos még hezitál, és hacsak nem akar Ákosnak öltözni, muszáj lesz neki valamilyen jelmezt beszerezni, Ábelnek pedig van bőven miből választania az itthon fellelhető kínálatból, bízom benne, hogy megfelel neki valamelyik. Ákos iskolai barátját is tervezzük meghívni (ők állítólag már meg is beszélték, hogy vasárnap lesz a napja), és utána felhívjuk a bölcsis barátját is, nem akarna-e átjönni hozzánk, és a szomszédékat sem láttuk már vagy másfél hete.
Ha új év, új lendület, a háziorvostól is időpontot kértem, és listáztam a kérdéseimet, amiket feltennék neki.
Zsong a fejem a tennivalóktól, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

2016. január 11., hétfő

Erősödik a gasztrovonal

Amikor abban a korban jártam, amikor mások az anyukájuktól tanulnak főzni, nem igazán érdekelt a dolog, ráadásul anyu mindig a nem-szeretem feladatokat bízta rám (például velem kenette ki a tepsit vajjal, és sütés után súroltam is jópárszor edényeket), így - falusi lányként - inkább a kert művelésében jeleskedtem (muszáj is volt, mert főleg nyaranta a mi feladatunk lett a rendben tartása). Sőt, ahogy visszagondolok rá, a disznók alját hamarabb kitakarítottam, minthogy beálljak a konyhába.
Aztán elkerültem a messzibe, és eljött az idő, amikor ettem volna valami hazait, de nem nagyon tudtam, mit hogyan kell csinálni. A lecsót anyu telefonon diktálta le, a bableves elkészítését pedig talán magamtól találtam ki, és jópár év után kiderült, hogy kicsit másként modelleztem a folyamatot, mint ahogy otthon készül, de azóta is szeretik, és ha jönnek, időnként azt készítek egy jó nagy kondérral. Olyan is volt, hogy hazalátogatásom során én készítettem valami itt tanult kaját, a család rá is szokott a pulykamellre, apu pedig ott ült a konyhában velem, és lelkesen kritizált tanult tőlem. Az évek során ragadt rám ez-az, és mivel a családfő is tud és szeret főzni, neki is megvoltak a specialitásai, valahogy kialakult nálunk, hogy mit ki szokott csinálni, és az aktuális hétvégi menü elkészítése is attól függ néha, éppen ki szokta azt főzni, amit ennénk. Van, amit megtanultunk egymástól, és van olyan, amit csakis egyikünk vállal. Én például még soha nem sütöttem palacsintát, de tökfőzeléket is úgy főz, hogy soha nem kóstolja meg, mert nem szereti, a húsleves viszont az én asztalom, de volt már olyan eset, amikor ő állt neki, az igazi bolognait sokáig ő készítette, de az enyém is nagyon jól sikerült, amikor valamilyen okból rám jutott. A repertoárunk folyamatosan bővül, és ha szembejön valami újdonság más blogokból, Facebookról vagy ismerősöktől, akkor vagy ő készíti el, vagy én állok oda a laptoppal a konyhába.
A sütögetés nem olyan régóta jelent meg a kedvenc elfoglaltságaim között, évekig szinte csak muffint vállaltam (abból is csak egyfajtát, mert arra volt igény), aztán 1-2(-3?) éve érettnek láttam a helyzetet az újdonságokra. Az is véletlenszerű, hogy mit próbálok ki éppen, de mostanában inkább almásakat keresgélek, mert lassan fogy az ősszel bevásárolt mennyiség.
A fiúkkal sem egyszerű a helyzet, Ákos nem eszi meg a sajtos, tejfölös, tejszínes, túrós kajákat (pedig az előbbi az imádott pizzán is ott van, a második a kedvenc ragulevesében, a harmadikat viszont még nem sikerült általa vonzó módon tálalni, a negyedikből persze - ahogy a múltkor kifejtette - az édes verziók mennek), Ábel pedig mostanában kezdte el, hogy ránézésre alkot véleményt, de ennél bosszantóbb érthetetlenebb, amikor valamiből jó étvággyal megeszi a felét, aztán közli, hogy büdös (köszi, óvoda, ott tanulta) nem szereti. Rákényszeríteni Rábeszélni őket nem nagyon tudjuk, így időnként muszáj B) menüt is készíteni, vagy ilyenkor nyúlunk a fagyasztóban tárolt kis adag bolognaihoz vagy pörkölthöz. Ha nem akarunk viszont állandóan duplázni, muszáj olyanokat kitalálni, amit mindenki megeszik, aztán idővel beszűkül a választék, elkezdünk mindent unni, akkor jönnek ismét az új receptek. Az ünnepek környékén valahogy még inkább feltámad bennünk a kísérletezési vágy is (két éve karácsonykor például egy vadiúj menüsorral vártuk a családot), és a téli hosszabb ráérősség bentlét is további új kajákra irányítja a figyelmünket.
A mostani hétvégére - a nagyrészt Ákos által készített húsleves mellett - két újdonság jutott, a fahéjas-almadarabos muffin nagy sikert aratott a családfőnél, úgy kellett rászólnom, hogy hagyjon már a fiúknak is (jó, jó, ebből adtunk Ákos barátjáéknak is) és a magyaros lasagne pedig így elsőre szintén - persze csak kettőnknél (mivel a besamelt Ákos kavargatta össze, látta, hogy mi került bele), pedig igazán guszta lett:


2016. január 10., vasárnap

Ez is a jövőkép része

...és ha majd abból a majdani buliból éjszaka hazajön, vasárnap reggel nekiáll húslevest főzni:
Vagy nem? :D

Megláttuk a jövőt

Van az a pillanat, amikor megérzed, hogy elindult valami változás, és ez már csak ilyen és még ilyenebb lesz. Tegnap ebédelni készültünk éppen, amikor hívott Ákos bölcsődéből származó barátjának anyukája, hogy ha Ákosnak nincs programja délutánra és van kedve hozzá, elmehetne moziba D.-vel és az apukájával. Ákosnak természetesen volt kedve hozzá, ahogy három hete is volt kedve átmenni játszani. Mi pedig egy hosszú pillanatra összenéztünk: "Most már ez lesz? A gyerekünknek egyre több saját jogú programja lesz? És tényleg eljön az az idő, amikor mi ketten itthon ülünk, amíg ők valahol programoznak?" Innen már csak egy ugrás, és járhatunk érte az éjszakában egy-egy buli után. Még csak most született...

2016. január 9., szombat

Új fejezet a lovaglós történetünkben

Az az igazság, hogy lovaglás közben nemigen van lehetőségünk fotózni. Egyrészt azért, mert mindig van a közelünkben egy gyerek, akit csitítani kell, hogy "nyugi, mindjárt te következel", vagy "nyugi, az öcséd is kivárta a sorát, te is várd ki, amíg ő végez", vagy éppen mostanában "vedd föl a kesztyűdet", "mozogjál, topogjál, akkor nem fázol annyira", "igen, én is fázom, de én már fél órája itt állok és várok rátok, és ráadásul mi nem is szórakozunk, csak fuvarozunk benneteket", meg ilyenek. Másrészt meg nemigen lehet ott jó képeket csinálni, ahhoz meg már régóta járunk, hogy fényképezővel menjünk (az elején persze úgy néztünk ki, mint a turisták). Na, de most más volt a helyzet, mert egyrészt ketten mentünk velük, másrészt meg egyszerre ültek lóra. Az egyikük még mindig futószáron van (és lukat beszélt az oktató hasába, aki említette, hogy a séták közben például arról is szokott beszélni, hogy "anyám főzött..."), a másikuk pedig eggyel előrébb lépett, és mától a kezdő osztályban önállóan próbálja beérni a többieket lovagol. Így ma, amíg ők lovagoltak, mi jókat röhögtünk Ábelen, ahogy mindenről aprólékosan beszámolt és láttuk, hogy L. agya már zsibbad tőle, és Ákoson, aki a legkisebbként a legkisebb lovon döcögött a többiek után, kétszer olyan gyorsan pattogva a tetején, mint a többiek. Már a vége felé tartottak, amikor eszünkbe jutott, hogy meg kellene őket örökíteni. A körülmények és fényviszonyok nem voltak a barátaink, de szerintem nekünk biztosan pár év múlva is jó lesz a képekre nézni.
Hátul a tornasor végén Ákos:
 Elöl az öccs, hátul a bátty:
 És a büszke, aki reggel már rendesen parázott, de csak ráült persze:

2016. január 7., csütörtök

Ákosnak is jól indult az éve

Miután a skarlátnak köszönhetően kerek egy héttel meghosszabbította a téli szünetét, kíváncsi voltam, hogyan rázódik vissza az iskolás hétköznapokba. Hétfőn szívesen ment, délután boldogan rohangáltak a havas udvaron, de kedden délután már sápadtan, karikás szemekkel, kókadtan jött haza, azt mondta, egész nap fázott, aztán reggel már a combját is fájlalta. Élt is felajánlott lehetőséggel, délután kihagyta a fociedzését. Én pedig mondtam a családfőnek, hogy ő következik a betegállományok sorában, ha arra kerülne a sor. Ákos szerda reggel kapott egy kis izomlazítót a combjára, ezek mindig szoktak legalábbis lelkileg segíteni neki, így délutánra csodák csodájára elmúlt az izomláz a fájdalom. Tegnap este mesélte, hogy mehetnének korcsolyázni, de ő nem akart jelentkezni, mert támasz nélkül nem tud, így a papírját is odaadta az egyik osztálytársának. Természetesen a megerősítő kérdésünkre, miszerint nem gondolja-e meg magát, is nemet mondott. Sajnáltam, mert adhatott volna nekünk esélyt arra, hogy rábeszélhessük kicsit megtámogassuk ebben. Ugyanakkor meg ez az ő döntése, muszáj tiszteletben tartanunk.
Majd este lefekvés előtt mellékesen megemlítette, hogy írtak matek dogát, a kérdésre, hogy sikerült, megvonta a vállát, hogy nem tudja. Fél óra múlva jött az üzenet az elektronikus naplóban, hogy jelest kapott.
Annyira büszke vagyok rá.

2016. január 5., kedd

Az évkezdés apró örömei

Amikor vasárnap délután a két fiú átment még kicsit játszani a szomszédba (óh, az a csend!), nekiálltunk az év első munkanapját előkészíteni. Táskát pakoltunk be, ceruzákat hegyeztünk, üzenőfüzetbe írtunk, váltóruhákat és tornazsákot csomagoltunk, és nagyokat sóhajtoztunk közben. Az sem könnyítette meg az évkezdést, hogy -9 fokban indultunk el reggel. Én a munkahelyemen a délelőtt közepén felidéztem a tennivalóimat és visszajött minden emlékem nyugtáztam, hogy idén sem fogok unatkozni, majd átsétáltam a szembe-épületbe megnézni a főnökömet és a többi kollégát, szemrevételeztem az új irodáinkat, amik az ünnepek alatt is készültek. Mindenfelé kabátban üldögélőket találtam, a nagy munkálatok közben a fűtés meghibásodott (vagy csak lekapcsolták a szerelés idejére), így az ottaniakat reggel 13 fok fogadta, ráadásul az ünnepek alatti átköltöztetésük miatt alig találták meg a helyeiket, de nem is gond, amúgy sem tudtak dolgozni, mert az év elejétől hatályba lépő névváltoztatás miatt módosuló rendszerek és az e-mailek úgysem működtek. Örültem, hogy mi még ideiglenes befogadóhelyeinken kezdtük az évet, ott rendben levőnek tűnt minden, bár az én irodámban kicsit hűvös volt, és a kolléganőm rá is jött, hogy a fűtés nálam le van kapcsolva.
Délután hívott a főnököm, hogy át tudok-e menni rögtön. Kaptam a határidőnaplómat, és a titokzatos hangja miatt rosszat sejtve indultam. A nagy-nagyfőnök fogadott bennünket, és bemutatta az új játszótársunkat. A héten új tableteket kapunk a munkánk megkönnyítéséhez. Tudom, fene a jó dolgomat, de annyira nem örültem neki. Jobban szeretek a határidőnaplómba írni (színessel kiemelem a teendőket, ha egy feladatot végrehajtok, kihúzom a listámról, és ez az érzés semmivel sem hasonlítható össze), és a megbeszélések közben is a papírra nyomtatott anyagok szélére jegyzetelek, az összetartozókat mappákba gyűjtöm, amit utána bármikor vissza tudok keresni. Ráadásul a naplóm belefér a táskámba. Jut eszembe, a családfő totál feketét vett nekem idénre, kéne rá egy vicces matrica, hogy feldobjam. És a telefonomon még mindig nem látom a levelezésemet (nem véletlenül, tanultam a múltból, amikor mindig elérhető voltam), sőt a céges telefonomat a mai napig nem tudtam megszokni, néha azt sem veszem észre, ha lemerül.
Most meg jön a tablet. Vajon a blogok futnak majd rajta? :D  Utolért a technika, a kütyümön be lesz állítva minden, ha gépelni akarok rajta, kellene egy billentyűzet, és ráadásul lehet, hogy muszáj lesz venni egy minyonos tokot egy új csini táskát, csakis praktikus okokból. Vajon a családfő mit szól majd ehhez? :-)

Hóhányók

Telefonos párbeszéd hazafelé úton a családfővel:
- A fiúk be se jöttek, kint élvezik a havat. Nem tudod, Ábel kesztyűje hol van?
- Egyszerű, nézd meg a zsebében!
- Jé, tényleg itt van. Ákos elhagyta ma az egyik kesztyűjét.
- Van egy másik pár a kosárban, húzd a kezére!
- Megtörtént! Húúú, jó vizes és sáros ez az egy darab. Ráteszem a fűtőtestre.
- ÉS MIT KEZDÜNK EGY DARAB KESZTYŰVEL?

2016. január 3., vasárnap

Méltóképpen zártuk

A novemberben kezdődő őrületet ünneplés- és ajándéksorozatot Ábel névnapjával bevégeztük. Mivel a napjára vendégeket vártuk, 1-jén köszöntöttük, őt ilyen apróságok nem zavarják. Éppen elmélyedt valamiben...
 ...amikor kicsaltuk (kíváncsi vagyok, mikor tűnik fel neki, hogy ő mindig karácsonyi csomagolásban kapja a névnapi ajándékát):
 Fel is avatták a játékokat (ez volt a cél, legyen idő kiélvezni őket):
 Ezt a szeretem-képet már én lőttem az aktuális Nők lapja újságom pereme fölött:

Aztán 2-án pörgős napra ébredtünk. Ebédre exkolléganő-barátnő családját vártuk vendégségbe, és a háromfogásos menün belül sikerült két újdonságot is bevállalnunk. Az sem sokat segített, hogy a családfő, olyan, mint a vadászkutya, ha szagot kap, és csak megy-megy a kitűzött cél felé, így reggel nyitásra még elrohant az Ikea-ba a kinézett fürdőszobai polcokért is, sőt össze is rakta, míg mi Ákossal tésztát nyújtottunk és levest készítettünk fel. Végül jól vizsgáztunk, nagyon finomra sikeredett a Wellington is (igaz, szűzérméből), a holland almás torta is. Izgult a családfő is az előbbiért, ilyet még nem láttam tőle, az utóbbinál pedig én, mivel először véletlenül grillezésre állítottam a sütőt, és csak remélni tudtam, hogy ezzel nem szúrtam el. A vendégek a menüsor végére csak pihegni tudtak, így mi is megnyugodhattunk. Egészen estig maradtak, vetésforgóban maratoni játékokat folytattunk, előkerült minden, ami az utóbbi hetekben érkezett a házba ajándékként. A felpörgött gyerekek házi balesetsorozatának versenyét Ábel nyerte, amikor a nyúlnak felkínálva az arcát, kapott tőle egy karmolást a szeméhez vészesen közel.
Ma leszedjük a fát, kezdi megadni magát, és felkészülünk az év első munkanapjára.

2016. január 1., péntek

Partyarc-család

Az év utolsó estéjén merészek és újító szelleműek voltunk, méltóképp búcsúztattuk az óévet.

Először is, én még éjfélkor is ébren voltam. Ez azért nagy szám, mert a családfő immáron 8 évig töltötte egyedül ébren ezeket az éjszakákat. Igazából próbáltam én partnere lenni, de soha nem sikerült nyitva tartani a szemem. Egyszer régebben megpróbált életet lehelni belém 12 előtt, de nem járt sikerrel (azt hiszem, csúnyán morogtam vele), és feladta. Tavaly a társaság iránti vágya egyenesen a szomszédékhoz hajtotta át, amíg én otthon aludtam a gyerekekkel. Na, de most!
Egyenesen partyarcok lettünk erre az éjszakára, buliról bulira jártunk. Legalábbis kettőben is részt vettünk, kora este a családfő rokonságáéknál kezdtük az estét (ahol mindenki felpróbált pár partykelléket, és rendeztek egy táncversenyt is),


majd amikor hazaértünk, és az alvó Ábelt beemeltük az ágyába, a bébiőrrel és egy patinás pezsgővel a kezünkben átsétáltunk a szomszédékhoz. Ákos meglepően éber volt, így ő is jött, és a szomszéd kislánnyal jobban bírták, mint mi, felnőttek.
Éjfél előtt kivonultunk az udvarra és - kihasználva a röpködő mínuszokat - tudományos kísérletet hajtottunk végre. A szomszéd olvasta valahol, hogy kellőképpen hidegben a kifújt buborékok megfagynak. És tényleg.
Ha már kint álldogáltunk, éjfélkor a pezsgővel is ott koccintottunk. Egészen közelről élveztük a környező tűzijátékokat, és hogy hozzájáruljunk a hangulathoz, meggyújtottuk az Alessiától kapott csillagszórókat. Igazán jól zárult így az esténk.
Majd elköszöntünk, Ákos még csomagoltatott magának némi mézeskalácsot (mert mi már kifogytunk belőle), amit fél 1 magasságában itthon még elrágcsált.
A nyúl igazán hálás lehet, mert a belső órám még ennek ellenére is működött, így még éppen időben ébredtem 6 óra magasságában, hogy adjak neki reggelit. Ma pedig lencsét eszünk (hogy legyen pénzünk ebben az évben is, a cél érdekében Ákos is beszáll a rituáléba), majd ellötyögjük a napot.
BÚÉK! :-)