2016. február 29., hétfő

Hüllők és halak és ócskaságok

Bár mostanában sem ültünk itthon heteken keresztül, meg állandó szombati programként ott van a lovaglás is, valahogy mégis kevesebbet jártunk el amolyan igazi Programra. Fáztunk (legalábbis én fáztam), hétvégére agyilag zokni voltam, és ha nekem jó itthon tölteni a hétvégét, hajlamos vagyok úgy gondolni, másnak sem árt az. (Ez mondjuk nem mindig jön be.)
Na, de most az aktív szombatot aktív vasárnap is követte. A programot tálcán kínálta a kerületi műv.ház, hüllő- és kisállat-kiállítással vártak bennünket. Szokás szerint nyitás körül mentünk, így viselhető volt a tömeg. Az egész - ha nagyon alaposan körülnéz az ember - kb. félóra alatt bejárható. A fiúk közül Ákos persze jobban élvezte, vele már lehet elmélkedni, beszélgetni, ráérősen nézelődni. Persze Ábelnek is tetszett eléggé, de ő pörgősebben járt körbe, egyikünknek mindig a nyomában kellett lenni, hogy nehogy elkeveredjen. Amíg ott voltunk, az összes gyerek közül ő produkálta a legteátrálisabb esést, amolyan hason tovacsúszósat, a magával hozott rózsaszínű plüss flamingó csak úgy repült a kezéből. Kettőjük közül ő az, aki bármilyen ilyen esemény után képes felpattanni és tovább haladni, így mások megrökönyödésére csak röhögtünk rajta egyet, és megvártuk, míg beér bennünket, Ákosnál bezzeg már pattantunk volna.
Amíg Ákos már bagadozva igyekezett a feliratokat is elolvasni, a kicsinél a kígyók voltak a legmenőbbek, elbűvölten rikkantgatott mellettük, ezen kívül az akváriumok is lekötötték egy röpke időre, a szép lepkék viszont nem igazán érdekelték. A vadászgörények igazán jó fejek voltak, gondoltam, megkérdezem, meg lehet-e őket simogatni, nem magamért, de a végén én lettem az a családból, akinek az influenzajárvány miatt fertőtlenítő spray-val befújták a kezét, pedig meglettem volna nélküle, a fiúkat viszont nem hozta lázba a lehetőség, hiába maszatoltam az egyiket teátrálisan.
Az ilyen helyeken mindig vannak árusok is, itt is kínáltak kövekből készült ékszereket (nem izgultam rájuk, pedig a családfő szeretett volna valamivel megörvendeztetni), aztán végül a gyerekek választhattak valamit. Ábel szülőbarát módjára egy 150 forintos gumi kobrát nézett ki, Ákos pedig hezitált a valódi cápafog-nyaklánc és a skorpiós kulcstartó között (én meg gondolkodtam, hogy vajon mennyire vagyunk megtévesztés áldozatai, annyira nehezen hittem el, hogy mindkettőhöz hozzájuthatunk kb. 600 forintért, oda is súgtam az apjuknak, hogy vajon most csapjuk-e be magunkat), de Ákos hitte, hogy ezek valódiak, így boldogan döntött végül az utóbbi mellett.

Amikor kiléptünk az épületből, szinte már balzsamosnak tűnt a levegő, valahogy nem akaródzott még hazajönni, így a piac és az előtte megnyílt bolhapiac felé is tettünk egy kört. Az apró (általában használt és ki tudja, milyen eredetű) játékos standok előtt felgyorsítottuk a lépteinket, az itthoni teli hűtőre gondolva a szalonnást elkerültük, így csak a barkás néninél álltunk meg - már a húsvétra gondolva - egy pillanat erejéig. Amíg mi kívül sétáltunk, a családfő mégis befutott a zöldségesekhez almát venni, mert Ábel a héten már többször almás pitét szeretett volna enni.
Hazaérve még játszottak az egyik szomszéd gyerekkel egy órácskát az udvaron, és maszatosan (a nadrágjaikat aznapra el is intézve) keveredtek be ebédidőben. Ismét vágyakozva gondoltam már az amolyan igazi tavaszi, nyári napokra, amikor órákon keresztül kint koszolják majd magukat, és áldottam a szerencsénket és a hirtelen döntésünket, hogy lassan hat éve egy "jó lenne egy hétvégi telek"-ötlettől pillanatok alatt eljutottunk egy "cseréljük le a lakást egy kertes házra és bukjunk a lakáson sok pénzt"-szándékig.
Jó lesz ez idén is, csak legyen végre igazán jó idő!

2016. február 28., vasárnap

Gyerekszáj II./26.

Némi kezdeti hezitálás után úgy döntöttünk korábban, hogy az kap ajándékot, akinek születés- vagy névnapja van. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez a jó megoldás, de úgy gondoltuk, legyen ez az ünnepelt napja, és eljön rövidesen a másikuk napja is, addig pedig örüljön együtt a testvérével. A könyvesbolti kiruccanás előtt aggódtam azért, hogy Ábel is szeretne majd magának könyvet, és bár a meseolvasó bácsi lekötötte, egy foglalkoztató füzet azért csak beficcent a kosarunkba. Ahogy a kassza felé tartottunk, hallottam is, hogy kérdezi az apjától, ő is kapott-e könyvet, és boldog volt, amikor azt a választ kapta, hogy egy füzetet igen. Aztán itthon, amikor látta Ákos két nagy könyvét, csak megjegyezte:
- Én is szeretnék születésnapot magamnak!
Megnyugtattuk, hogy nemsokára neki is lesz.

A névnapos napja

Ákos minden nap visz be egy-egy (főleg állatos) könyvet (néha újságot) az iskolába, szünetekben, amikor nem mennek ki az udvarra, azt nézegetik a többiekkel. Van egy pár, de persze idővel kifogytunk a készletből, és akkor jött az igény, hogy szeretne még (természetesen főleg állatos) könyveket. Kapóra jött a névnapja, felajánlottuk, hogy menjünk el együtt könyvesboltba és válasszon magának egy-két újat. Valahogy úgy képzeltem a programot, ahogy a könyvtárban: nézelődünk, belelapozgatunk, ráérősen válogatunk - ezt is meg kell tanulni, ahogy a könyvtári csemegézést is, ráérősen, az időt rászánva is lehet csinálni. Tegnap délután neki is indultunk.
Ábel hamar feltalálta magát, és rögtön otthonosra vette a figurát:
Majd mikor kicsit arrébb mentem, hogy Ákosnak segítsek (az apjuk éppen másfelé bóklászott), erre tértem vissza hozzá:
Meg is lepődtem, de rájöttem, hogy az ember nem egy önjelölt pótapuka, hanem azért üldögél ott, hogy olvasson a gyerekeknek, ha igénylik. Ábelnek nagyon tetszett a kizárólagos figyelem, sorban hordta oda a könyveket. Kicsit később láttam, hogy két bolti eladó is vigyorogva figyeli őket.

Ákos közben természetesen leragadt az állatos könyvek között (és nagyon szép, és nagyon drága darabokat szúrt ki magának):
Tettem egy erőtlen kísérletet arra, hogy az olvasni tanulóknak kínált darabokból is válasszon, de úgy tűnik, a saját olvasású könyvek még nem annyira vonzóak számára. Majd amikor végül csak megállapodtunk abban, hogy egy állatos mellé (ami biztosan nem fér bele az iskolatáskájába, csak nem hitte el nekem) még egy az ő korosztályának szóló, sokféle témával foglalkozó okostojás ismeretterjesztőt választ (és harmadikként valami legós újságot is kikunyerált), ő is letelepedett a babzsákok között nézegetni (miközben Ábel a háttérben már totálisan összehaverkodott a vadidegen bácsival):
Míg ide-oda ingáztam a két gyerek között, néha a távolban megpillantottam az apjukat is nézelődni, majd amikor végre visszatért hozzánk, és szóvá tettem, hogy értem én, hogy a felnőtt könyvek között izgalmasabb neki, de besegíthetne a fiúk felügyeletébe, megnyugtatott, hogy távolról a ritkás vásárlói körben nagyon jól szemmel tartotta őket, és higgyem el, Ábel hangját a nagy üzlet másik sarkából is hallotta. És valóban, egy-egy visszafogottabb kurjantására többen összerezzentek párszor.

Gondolom más kisgyerekesek szülőknél is úgy van ez, hogy táskát, gyerekkabátokat cipelve, izzadó háttal járkálnak, a saját kabátjukat már kéz híján nem veszik le:
És mindezek után még egy ünnepi sütizést is bevállaltunk a névnapos tiszteletére. Csak mondom, hogy felnőtteket megszégyenítő gyorsasággal termelték be az adagjukat úgy, hogy uzsonna után indultunk el:
Mostanában nem jártunk a könyvtárban, de szerintem itt lesz az ideje újra ellátogatni. Ott úgyis ruhatárba kell betenni a kabátokat, és még én is leülhetek a mini székekre egy röpke időre. És talán még a felnőtt részlegre is beszökhetek egy röpke pillanatra.

Gyerekszáj CXLIV.

Ábel bármilyen tésztafélére kér még tejfölt, tartunk is itthon állandóan, míg Ákos szinte semmilyen tejfölös kaját nem eszik meg, főleg, ha látszik rajta. Ebéd közben Ákos meg is állapítja:
- Ábel úgy rajong a tejfölös tésztáért, mint apa anyáért.

2016. február 26., péntek

A tegnapi nap tapasztalata

Mitisvártamazszmk-tól??? Azt hittem, hogy a mb. óvodavezető nemsokára esedékes pályázatának támogatása (iránt támasztott igény) csak bevezetés. De nem! Ez volt a fő mondanivaló, a többi csak töltelék. Rutinos mosolygó lettem az évek során, de most nem ment.

2016. február 25., csütörtök

Gyerekszáj CXLIII.

- Anya, Ábelnek lesz még kistestvére?
- Azt azért tudod, hogy az Ábel kistestvére neked is kistestvéred lesz, még ha apád is járna tilosban?
- Tudom. De neki lesz kistestvére?*
- Nos, mi úgy gondoltuk, hogy négyen maradunk. Te szeretnél még testvért?
- Hát, nem igazán...
- Na, jó, akkor szerintem jó ez így nekünk. Öreg vagyok én már ehhez. Nem gondolod?

*Lehet, hogy arra gondolt, Ábelnek se legyen jobb, neki is legyen egy idegesítő kisebb alak az életében?

Életünk (amerikás) filmje pereg

Csak mondom, hogy tegnap a munka vége felé közeledve többször ránéztem az órára, nehogy kicsússzak ismét az időből. Időben összepakoltam, és már majdnem indultam volna, amikor jött a kollégám, hogy a raktárában az a bazi nagy doboz, amit helyhiány miatt közel egy éve sóztam rá megőrzésre, és fogalmunk sincs már, mi van benne, esetleg nem kellene-e nekem, most hogy ilyen nagy irodám lett, mert ő most mindent kiszór onnan. Hát, mondtam, nézzük meg, mit rejtettünk el. Bepréseltem magam a kis raktárba (tényleg dugig van, még jó, hogy fogytam mostanában 3 kg-ot), belenéztünk és örömmel konstatáltam, hogy azok a szóróanyagok vannak benne, amik a szokásos márciusi konferenciára készültek, és ami tavaly ilyenkor a konferencia után kerültek csak elő (az elődöm úgy elrakta valahova). Most már nem én szervezem a konferenciát, de gondoltam, megörvendeztetem a hírrel a feladatban utódomat. Az csak utána esett le, hogy ezek még a régi nevünkre, régi logóval készültek, így már semmi hasznát nem vesszük.
Ezen vigyorogva felkaptam a táskám (és ismét bent felejtettem a reggeli hidegre tekintettel magammal vitt pulcsimat - immáron három darab van bent, ha majd itthon kifogyok, egyszerre hazahozok mindent), és a megbízhatóságom teljes tudatában beültem a kocsiba. Ránéztem az órára, és konstatáltam, hogy még a kis közjáték ellenére is teljesen jó időben vagyok, odaérek Ákosért az edzésre. Aztán rögtön be is ugrott, hogy szerda van, és Ákos kedden-csütörtökön jár focizni.

Egy kisfiú félelmei

Abból gondolom, hogy ez nem egyedi, hogy én magam is szorongtam, sírdogáltam esténként az ágyamban a gyerekkorom egy szakaszában amiatt, hogy az általam szeretett emberek meghalnak egyszer, és a szomszéd asszony is említett hasonlót a lányával kapcsolatosan. Ákosnak is volt már ilyen időszaka, amikor többször jött nála az ettől való félelem. És erre mit lehet válaszolni, amitől megnyugszik? Talán azt, hogy óh, az még nagyon messze van, nagyon sok időt töltünk mi még együtt, erősködni nem lehet, hogy törölje ki a fejéből ezt, mert nem működik ez gombnyomásra. Legszívesebben nyom nélkül eltüntetném pedig az ilyen gondolatokat, de mivel ezt a megoldást még nem találták fel, próbálok olyan válaszokat adni, amitől nem veszem el a kedvét a kérdésektől. Inkább mondja ki, minthogy megpróbálja elnyomni magában.
Ma megkérdezte, hogy amikor neki lesznek gyerekei, dédi él-e még majd. Gondoltam, tisztázom, hogy neki dédijéről vagy a leendő gyerekek dédijéről van-e szó, mert nem mindegy (és örömmel konstatálom, hogy most már elfogadja, hogy neki is lesznek gyerekei egyszer, mert legutóbb kiakadt, hogy ő nem akar tőlünk soha elköltözni egy saját család kedvéért). Mostanában nagypapát emlegeti sokat, néha nem tudom, hogy melyikről kérdez, talán nem is tudatosul benne, hogy ketten is voltak (igazából az én részemről a biológiai megvan, de mivel kb. 20 év után másfél éve egy családi temetésen én sem ismertem meg, és ő is akkor azonosított be bennünket, amikor meglátta mellettünk anyut, nem gondolnám, hogy még ezzel is terhelnem kellene). Nagymamát nem emlegeti, mivel neki soha nem álltak sorba nagyszülei az életében, és egy mama szerencsére még van nekünk, ezt valahogy így fogadja el. Az egyik nagypapát már nem ismerhette, a másikból jutott neki egy pici, már nem emlékszik rá, de egy bármikor elővehető közös képük maradt fenn abból az időből.
Az érdekli mostanában, hogy miért haltak meg, milyen betegséget kaptak el. Ilyenkor gyáva kutyaként megfutamodnék, de persze nem lehet, nem szabad, és csak remélni tudom, hogy ha ilyen kérdés merül fel benne, mindig ki is mondja majd, talán így nem nyomasztja annyira. Magyarázom, hogy nem elkapható vírusról vagy bacilusról van szó, hanem más, a szervezetükben kialakuló betegségtől, mint a magas vérnyomás. Az mitől van? Sok oka lehet, és ennek pl. a munkahelyi stressz sem tesz jót, de az is lehet, hogy valaki nem vigyáz magára (azt már nem is merem mondani, hogy még ha vigyáz is, akkor is jöhet a baj) - és közben reménykedem, hogy könnyebb téma felé terelődik a beszélgetésünk. Eszébe jut, hogy a tévében az egyik reklámban látott egy anyukát, aki már munkába menet ideges a nagy forgalomtól, majd nagyon sok a munkája, és egyre több lesz, és ideges (igen, talán a magnéziumos reklámra gondol), kérdezi, hogy erről van szó. Hát, erről is, persze. Az én munkám is stresszes? Szokott lenni, de van, hogy viszonylag könnyen telnek a napok, pl. ma sem idegeskedtem, sietek megnyugtatni.
Aztán már a fürdőszobán kívül járunk, amikor egy fokkal könnyít a témán, és azt taglalja, hogy ő nagyon vigyáz magára, mert az iskolában is nagyon-nagyon sok zöldséget és gyümölcsöt eszik, sőt az almalé dobozára is az van írva, hogy 100 alma van benne (a százalékos helyesbítésemet nem fogadja el, inkább megismétli, hogy 100 alma és kész), és ezen már el lehet viccelni. Az apja közben ül a kanapén, és mint egy teniszmeccsen jobbra-balra néz, már ő is vigyorog a beszélgetésünkön, és valahogy könnyebb lesz a teher az én lelkemben is.

2016. február 24., szerda

Na, ezért vezetek naptárat

Délután a kolléganő elköszön, kicsit ráhúztunk a munkára, siet a lányáért az iskolába. Kicsit keverem a napokat, kérdezem, hogy akkor nem ma van az edzése, ami tovább tart. Nem, most időben végez, menni kell érte. Az ajtó becsukódik utána, nézek az ajtóra, majd nézek az asztalomra, van-e még valami fontos, csináljak-e még valamit, közben jár az agyam. Gyerek. Iskola. Edzés. Iskola vége. Gyerek. Edzés. Ábel. Orvosi kontroll. Edzés. Másik gyerek. (...) Valami gyanús... Óh, basszus, Ákos! Ma nekem kellett volna Ákosért a fociedzésre menni! Rekordidő alatt összedobálom a cuccaimat, rohanok ki a kocsihoz. Útközben hívom a családfőt. "Nyugi, már végeztünk Ábellel az orvosnál. Megyünk Ákosért. Gyanús volt, hogy nem hívtál, hogy elindultál hazafelé."

És már itthoni csendélet, mindenki tanul:

Szülőségem újabb szintje

Valami agylöket folytán, miután csendben végigültem két gyerek esetében minden bölcsődei és egynél minden óvodai szülői értekezletet, Ábel első óvodai szülői értekezletén önként jelentkeztem szülői munkaközösség tagnak (Ákosnál az iskolában szerencsére megálltam ezt, mert mint kiderült, nincs annál kellemetlenebb, amikor osztálypénzt kell behajtani valamilyen okból nem fizető szülőkön - legyen az ok bármi). Őszintén szólva én magam sem értettem, mi motivált, talán az Ákos óvodájában szerzett kellemetlen tapasztalatok és folyamatos információhiány miatt úgy gondoltam, hogy tűzközeliként szmk-sként talán több információm lesz az ott történtekről és arról, hogy minek mi az oka, és még jobban bosszant majd, amit ott látok megnyugszom, hogy a gyerekünk jó helyen van, esetleg az örök második gyerekünknek jutó kevesebb nettó idő miatti lelkiismeretfurdalás hajtott. De az is lehet, hogy azt hittem, közalkalmazottként több időm lesz ilyen úri huncutságokra. Egyébként egy ilyen fontos tisztségre sem könnyű bejutni, mert a bölcsődében, óvodában és iskolában is általánosnak tekinthető tapasztalatnak bizonyult az, hogy a gondozónők (bocsánat, kisgyermek-gondozók), az óvónők és a tanítónők is már a kérdés feltevésekor tudják, kit kérdeznek meg rögtön, nyíltan (akinek már járt oda gyereke, és szmk-tag volt, mert úgy gondolják, ha egyszer sikerült, másodjára is bele tudják rántani). Ráadásul itt az óvodában bár feltettem a kezem a kérdésre, és az óvónő felém is bólintott, hogy köszöni, de az előttem ülő anyuka bekiabálással győzött, én pedig végül is annyira nem akartam ezt.
Így hát a napokban döbbenten olvastam a zárt csoportban, hogy az óvónők nem írták fel, ki vállalta magára a nemes tisztséget, nem is emlékeznek, és keresik őket, mert a héten lenne egy megbeszélés. Az egyik be is jelentkezett, a másiknak viszont nyoma sincs, így az óvónő (bezzeg rám emlékezett) megkérdezett a nyilvánosban, hogy tartom-e még az ajánlatomat, mert ha ló nincs, jó leszek én is. Kötelességtudatom legendás, belementem.
Hát, így esett, ez is eljött. Felnőtt, felelősségteljes szülővé értem.

2016. február 23., kedd

Dühös és frusztrált teide nem jó teide

Már csak nekem kéne normálisnak maradnom. A legendás nyugalmam elhagyott tegnap, és némileg felemeltem a hangom. Nem itthon, hanem még bent a munkában. Több mint fél éve figyelem a kollégák működését, próbálok rájönni, kit mi mozgat, mi motivál azon kívül, hogy a langyosban ücsöröghetnek, miben jók és miben szorulnak támogatásra, és mi az, amitől megértik, vége a régi jó világnak, mert a saját munkahelyüket veszélyeztetik a jogszabályoktól eltérő nemtörődöm működéssel. Próbáltam szépen, partnerként kezelve mindenkit, érvekkel meggyőzni, kulturáltan kérni, hátteret és okokat megvilágítani, és arra is tekintettel lenni, hogy a sok változás ennyi év után senkinek nem esik jól, időt hagyni - jórészt hasztalanul, így most előveszem a kevésbé megértő énem. Mint minden hal, ez is a fejétől bűzlik elsősorban, amíg a változó főnökök nem igazán támasztottak elvárásokat, és az, aki ősidők óta itt van kettes számúként, és a saját munkájával szembeni csökkentett elvárásokat támasztotta évekig másokkal szemben is, jól érezhetően az általam mondott kellemetlenségeket az én túlzó szeszélyemnek kommunikálja tudja be ahelyett, hogy teljes mellszélességgel azon lenne, hogy megértesse velük, nem jól csinálták eddig (naná, hogy nem fogja elmondani, mert ő is vastagon hibás, de ezt nem ismerné be), addig nem lesz egyszerű menet. Eddig babaruháztunk és a józan belátásukban bíztam, mostantól jön a folyamatos kontroll és számonkérés. És megosztok és uralkodok - mert nemrég bebizonyosodott, hogy ha a helyettesemet megkerülve az ötökből választok ki egyes feladatokért felelősöket, rögtön megbomlik az ellenállás egysége, és kijön, ki nem végzi el a munkáját, hátráltatva ezzel a kinevezett felelőst. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy a helyettesem mennyire tudatosan rombol, és mennyire csak ostobaságból figyelmetlenségből (mindenesetre teljesen őszintének tűnő képpel bizonygatja ugyanannak az ellenkezőjét, mint amit korábban mondott, például januárban, hogy hihetetlenül nagy ügyfélforgalom van, milyen borzalom, hogy a zárt új épületben nincs erre lehetőség, majd amikor februárban mondom, hogy oké, a nagy ügyfélforgalomra tekintettel hétköznap is lesz ügyfélfogadás, már kiderül, hogy mégsincs semmi, amiért át kéne valakinek hetente egy délutánra vonszolnia a hátsóját a 20 méterre lévő ügyfélszolgálatra), de már nincs kedvem tovább kísérletezgetni és jót feltételezni - bár egyik válasz sem számítana annak.

És akkor már ne is meséljek az egyik nagyfőnökről, aki - miután megbeszéltük, hogy az egyéb rajtam száradt feladatom terén volt némi rajtunk kívül álló okokból bekövetkezett zavar, de nyugodjon meg, mert a szolgáltató megoldotta időközben - rohan a másik nagyfőnökhöz úgy panaszkodni, mintha összedőlt volna a világ. Naná, hogy felteszik a kérdést, ki a felelős. Az vajon érthető válasz, hogy a könyvpiac állami kezekbe szuszakolásának köszönhetően megbénult a korábbi piaci alapú működés? Nekik biztos nem.

Normalizálódnak a dolgok

Még hogy én vagyok túl engedékeny és lágyszívű? Hát akkor az minek számít, aki a végre újra mosolygó szemefényével állatkertben járt tegnap...
...majd a kisföldalattit is megmutatta neki?

2016. február 21., vasárnap

Gyerekszáj CXLII.

Vacsora közben történelem óra (vagy szakmunkás):
- Tudtátok, hogy a kerek asztalt Artúr királynak köszönhetjük? Ő találta fel.
----------
A pénteki órák anyagait pótoljuk, az olvasókönyvben megzavarja a gondolatjel, magyarázom, hogy azt az öregapó mondja, párbeszédnél a sorok elején is ez szerepel. Nem hallgat végig, közbevágva olvassa tovább a szöveget, ráhagyom, majd rám néz:
- Értettem, amit mondtál, azért folytattam az olvasást. Amikor magyaráztad, közben megértettem.

Lovaglós-kalózos-meccses-evős

Szóval szombaton reggel 8 előtt a családfő elindult gumist keresni. Nem tudom, hogy máshol is így van ez, de a gumisok, autószerelők, fodrászok és kozmetikusok a mi környékünkön szombatonként nem nagyon dolgoznak. Nem is értem ezt, hiszen a hétköznapi dolgozó emberek csak ilyenkor tudnák a szolgáltatásaikat nagyobb tömegekben igénybe venni. No, nagy nehezen talált egy gumist (azt, ahol cseréltetjük a gumijainkat, és tároltatjuk az éppen aktuálisan nem szükséges gumigarnitúrát), haza is szólt fél 9 magasságában, hogy készüljünk, 9 után röptében cserélhetünk helyet az autóban és vihetjük Ákost lovagolni. Egyébként mégis én voltam a hibás, olyan hasadást okoztam, hogy már nem lehetett javítani. Még jó, hogy volt egyetlen darab a többivel azonos márkában, így nem rögtön kettőt kellett vásárolnunk.
Egészen péntek estig lamentáltunk, mi legyen a szombat délelőtti lovaglással, és mivel addigra már jócskán benne voltunk a 24 órás lemondási időben, így vagy mindkét fiú lemaradt volna (mondjuk autó hiányában), vagy csak az egyik (amelyik betegeskedik), de akkor az ő díját is ki kellett volna fizetni. Na, de hogy lehet viszonylag balhémentesen csak az egyiket elvinni egy egyébként közös programra?! Ábel megoldani látszott a kérdést, egészen 9-ig aludt (oké, akkor ő most itthon marad), aztán kipihenten, mosolygósan ébredt és közölte, hogy ő is jön velünk (oké, hát végül is a friss levegő nem árt, főleg, ha nem lázas, és ő azért még főleg csak sétálgat a lovon, így belementem).
A tanyáról 11 körül értünk haza, és onnantól ötpercenként jött ki, hogy mikor lesz már készen az ebéd, mert nagyon éhes. És evett is szépen miközben mi a szemünk sarkából mertük csak lesni, ahogy lapátol.
Aztán a családfő kiszállította mamát a vonathoz, hazafelé még megejtette a hétvégi vásárlás második részét (és mivel olvassa a blogot, akart nekem jagert venni, de lebeszéltem róla), és aztán kis pihenő után - bevallása szerint két év kihagyás után - boldogan elröppent a kedvenc focicsapata meccsére. (Egyszer majd eljön az az idő, amikor a két fiával jár majd, de most még én nyertem meg őket.) Ábel meglepetésszerűen bealudt a kanapén, így a délutánunk csendesen telt, és apjuk a meccsről (ahol a csapata valami csoda folytán nyert) feldobódva hazaérve egy viszonylag kiegyensúlyozott hármast talált itthon.
Úgy tűnik, hogy a farsangi időszak számunkra még nem ért véget. De kit érdekel a naptár, ha újra mosolyogni látjuk?!

2016. február 20., szombat

Királynő és Mörfi, meg a sün

Csak hogy ismét idézgessek klasszikusoktól blogger barátoktól, az igazi királynő, ha elesik, "feláll, koronát megigazít és megy tovább" (Macsnál olvastam a múltkor), vagy ha szókimondóbb akarnék lenni, "Mörfinek üzenem, hogy sz@...on sünt" (Vilmánál láttam). Igazából hozzám tegnap az utóbbi állt közelebb, ahogy ott álltam egy pillanatra tehetetlenül, és még a családfő sem vette fel a telefonját. (Persze igazságtalanul mindennek elmondtam magamban, hogy "bezzeg most nem lehet elérni", pedig tudtam, hogy ez nem igaz úgy általában, de jól esett kidühöngeni magam. Aztán visszaszívtam mindent, amikor visszahívott és mondta, hogy éppen egy 70 kg-os kávégépet cipelt le egy lépcsőn, amíg én felváltva inzultáltam csörögtem a két telefonján.)

Az önsajnálatból, ami az utóbbi két-három hónapban történtek miatt majdnem ellepett, már kezdtem kilábalni, ezen az is segített, hogy pénteket írtunk és összeraktuk a teendőket. Egyszerű ez: aparobot reggel elfut vásárolni, mamarobot húslevessel és pogácsával kedveskedik az unokáknak, hátha a kisebbik is eszik végre, anyarobot délelőtt talán behoz valamit a munkahelyi lemaradásából, majd siet haza, összekanalaz mindenkit és gyerekorvost látogat velük. Az első két napirendi pont felelőse megtette, amit kellett, aztán amikor én is leléptem picit korábban ("igen, anyu, legkésőbb fél 3-ra jövök, addig öltöztesd fel őket! ... hogyhogy mibe? oda van készítve mindenkinek a ruhája a tv elé. ... miért van ott Ákosnak két nadrágja? mi van most rajta? ... mi az hogy pizsamában van délben? hát nem vetted észre? ... nem, én nem öltöztettem fel reggel, örültem, hogy Ábelt rendbe raktam indulás előtt és rá tudtam venni egy frissítő zuhanyra..."), amikor kétsaroknyira a munkahelyemtől a lámpánál bekopogtatott egy fószer a kocsi ablakán. Jólszituáltnak tűnt, így szóba álltam vele, és jól tettem, mert segítőkészen mutogatta a jobb hátsó kereket, ami csutkára leeresztett. Lehet, hogy én simán hazagurultam volna vele, és most nem gumist kéne keresni.
Így hát arrébb álltam vele, kiszálltam, nézegettem és felsejlett előttem, hogy a kis utcából kikanyarodva padkáztam egyet ezzel a kerékkel, és vajon abban voltam-e olyan nagyon eredményes.
Aztán álltam ott egy pár percig, vacilláltam, nekivágjak-e tömegközlekedéssel az útnak (még úgy is eljutottunk volna az orvoshoz, de tartottam tőle, hogy begyűlik a beteghad a hétvége örömére), aztán hívtam egy taxit, a sofőrrel közöltem, hogy nincs nálam pénz, ha hazaérünk, várnia kell kicsit, míg befutok ("halló! igen, anyu, pár perc múlva otthon leszek. adhatod rájuk a cipőt és a kabátot. ... hogyhogy nem vagytok még készen?").
Na, nagy nehezen elindultunk ("nem, nem kocsival megyünk, mert kilukadt a gumija, a magánrepülőt meg nem hoztam ki a hangárból"), a buszt is elcsíptük, felszálltunk és arra gondoltam, hogy most még egy ellenőr hiányozna nekem. Mivel Ákos is bérletköteles már, rögtön három büntetést begyűjthetnénk - ez szép teljesítmény lenne szerintem. Azon lamentáltam, hogy egy ilyen szituáció vajon okozhatna idegösszeroppanást ott mindenki előtt. Hajlottam az igenre, de végül nem jött arra piros karszalagos. Az orvoshoz úgy sikerült odaérnünk, ahogy nagyon nem szabad: a korán érkezők sora üldögélt mindenhol, utánunk viszont már alig voltak - csak hogy lássam, ha mégis a tömegközlekedést választottam volna hazafelé, akkor sem kéne többet várnunk.

A lényeg, bejutottunk egyszer csak, addigra Ákos halálra unta magát és pörgött, Ábel meg elaludt az ölemben. A doktornő nagyon meglepődött, hogy visszajött a láz, biztosan összeszedett valamit pluszban, talán éppen az előző rendelői látogatás közben. Vagy Ákos hozta haza. Esetleg mamával érkezett vidékről (bár ő azt mondja, hogy Ábel fertőzte meg). Antibiotikum, probiotikum, kényszerszabadság a következő hét elejére.
Ákos következett, aki már alig várta, hogy előadhassa a problémáit. A doktornő ismeri, a feje fölött mereven nézett a szemembe, hogy megerősítem-e a "borzasztó" tüneteket (így szó szerint, élvezettel kiejtve), amiket a páciens sorolt. A köhögésére egy gyógyszer, egy vízben oldódó por.
Szuper, mehetünk ismét gyógyszertárba.

Hazafelé összefutottunk a családfővel, aki segített a kókadt Ábelt hazacipelni, majd ment a szomszédhoz kompresszoros gumifújóért (vagy mi az), aki felajánlotta, hogy elviszi kocsival. Kedvelem őket, mondtam már? Végül alig egy óra múlva haza is értek, a gumit nem tudták felfújni, felrakták a pótkereket. És a családfő részben felmentett, mert mondta, hogy a padkás sarok és a lámpa közötti kb. 200 m alatt az a gumi nem engedhetett le olyan gyorsan, így valószínűleg már a nap folyamán álltó helyében megadta magát. ("Nem, nem néztem a kerekeket. Miért nézném, mielőtt beszállok?")
Közben Ábel aludt egy negyedórácskát, hatott a lázcsillapító, és először evett egy pici csokit, kakaót ivott, majd mindenki nagy örömére bundás kenyeret kért vacsorára. Hát, nem egy diétás kaja, de legyen, csak egyen végre. Fürdésidőre már idáig jutott:
Ez az éjszakánk köszönőviszonyban sincs az előzővel. Abból gondolom, hogy mert bár én az éjszaka közepén egyetlen kruppos köhintésre felkapom a fejem, viszont minden mást simán végigalszom, és csak reggel szembesülök vele, hogy a családfőnek esetleg át kellett mennie a gyerekszobába párszor (vagy hússzor), most még azt sem érzékeltem, hogy a családfő eltűnt volna mellőlem, és az eltelt másfél órában még mozgolódást sem hallottam a bébiőrből.
Hát, így. Veszek egy üveg jagert estére. Azt hiszem.

2016. február 19., péntek

Ez valami hosszú lesz

Ábel meg megint lázas. És nem eszik. A pics@ba már! Szegény anyura meg, amikor (miután végignézte a híradót és a Fókuszt) megjegyezte este, hogy ő már annyira kikészül ebben, én meg felcsattantam. Értem én őt, de most hadd Ábelt sajnáljam, jobban jönne most nekünk egy kőszikla nagymama. Délután orvos (visszük Ákost is, aki talán már nem köhög annyira), és megpróbáljuk azt a krumplis trükköt is.

Elköltöztünk

A kb. 14 hónapja tartó munkaviszonyom alatt immáron a negyedik helyemen (három költözés után) bizton állíthatom, ez a műalkotás nem egyedi, és úgy tűnik, csak az én szépérzékemet bántja (és akkor a munkavédelmi előírásokról már nem is ejtenék szót):
Azóta felkerült az asztalom végére egy félkörív (tárgyalni, vagy mifene), ami részben eltakarja a kábeldzsungelt, de erősen gondolkodom rajta, hogy leülök elé a parkettára, egy félórát rászánva kihúzogatom a dugókat és kicsit rendbe teszem a vezetékeket. Ha meg rossz helyre dugom vissza, majd hívok szakszerű segítséget hozzá.

Az átépítésnek és felújításnak megvan az az előnye, hogy frissen festett irodákat kaptunk, jó bemenni, tiszta a fal (más nem nagyon, mert a takarítónéni nem igazán takarít, és a polcokat is inkább a sálammal töröltem le félig, mire rájöttem, hogy milyen porosak).
És ezt látom a gépem előtt ülve. Eredetileg ott is szekrények álltak, de nincs nekem annyi papírom, amivel azokat megtölteném, így odaadtam a kollégáknak. Kicsit visszhangzik is az iroda, majd még kitalálok oda szembe valamit. 
És hogy hogy zajlik nálunk egy költözés? Főnöknek lenni jó, mert az ütemezésnél a sorban első helyre írnak be, aztán jönnek a pakoló kollégák, akiket holmi cafrangok és listák nem zavarnak, és kezdik a szomszéd irodában. Aztán amikor már annyi dossziét áthordanak nekik, amiket nem győznek az új helyükön elpakolni, a kedves kollégák elküldik őket pihenni, hogy majd két óra múlva jöjjenek vissza - az én dobozaim meg továbbra is ott várnak a régi irodában. Na, de főnöknek lenni azért is jó, mert ha nemtetszésemet fejezem ki, mégis csak megjelennek és átvisznek mindent, fali parafatáblát gondosan a falhoz támasztanak (tanulhattam volna a legutóbbi esetből, hogy nem egyértelmű, azt fel kéne fúrni), sőt a felfúrandó félkörív is a sarokban heverve hagyódik, lábakkal felfelé (pedig állítólag háromszor mondták nekik, hogy ezt nem így kell majd használni, ugyan illesszék már a helyére) - jó az úgy, nem kell szék sem, törökülésben is lehet körülötte tárgyalni.

Viszont (és ezt nem az egyik kolléga kérdezte meg tegnap vigyorogva) milyen furcsa az élet. Az új irodám a régi könyvesboltunk helyén lett kialakítva, úgy tűnik, nem tudok én szabadulni a múlttól, ugyanabban a közegben mozgok és ugyanott ülök, ahova 10 éven keresztül néha bejártam.

2016. február 18., csütörtök

Egészségből javulás, egyebekből agybaj

Amikor a levihetetlennek tűnő láz mégis csak lemegy, kitárul a világ (és befonom a szemöldököm, ahogy Lazac írja időnként). A tegnapi alkotó délelőtt jegyében előkerült a festék...
...és a teraszon gondosan eldugott gyurmaszett is:
Majd a délután folyamán a védőfelszerelés is, de én ilyeneken már nem akadok fenn:
Az arca megviselt, a szemei karikásak (mégsem aludt délután az ebadta, pedig megpróbáltam mindent), és a hangulata is hullámzó (voltak olyanok, hogy pl. a gyurmával nem sikerült valamit megoldani, és végig ordított a nappaliban könnyek nélkül, amíg én munkaügyben a teraszon beszéltem telefonon), és a karjai, combjai is vékonyabbak ismét (úgy tűnik néha, hogy soha nem haladja meg a 14 kg-ot), de már határozottan jobban van.

A délután folyamán meglepetésszerűen megérkezett mama is (addig nem mondtuk nekik, hogy jön, és persze Ákosban felmerült a kérdés, vajon ő miért nem maradhat itthon mamával), ami engem is váratlanul ért, mivel a megbeszéltnél egy órával korábban indult a messziből, így felborította a menetrendet. Pedig hozzá igazodva a családfő elvitte magával reggel a kocsit, hogy munka után rögtön indulhasson érte, én meg addig Ákost szedtem volna össze innen a szemben lévő iskolából. Nem is értette, hogy miért morgok, amiért ismét ezt tette velünk, csak azt hajtogatta, hogy hamarabb végzett a munkájával, de olyan is elhangzott, hogy már előző este látta, így lesz, de nekünk nem tartotta fontosnak szólni. Mondjuk cserébe zokszó nélkül vár akár egy órát is a pályaudvaron, hogy valaki érte menjen, mert persze egyedül nem indul el tömegközlekedéssel, pedig volt már rá példa, hogy rászánta magát, de ennek ellenére már éppen mégis rávettem magam egy közös buszozás-metrózásra a beteggel, amikor szólt a családfő, hogy hamarabb le tudott lépni és már úton van érte. Szegény menetközben csevegett volna még kicsit velem, de én nem voltam rá vevő.

A mélypontra már előtte elértem, úgy éreztem, szétszakadok, ha mindenfelé meg akarok felelni. Folyamatosan jöttek az e-mailek és telefonok, ismeretlen emberek is megtaláltak munkaügyben (magamra vessek, én mondtam a kollégáknak, hogy elérhető leszek, így mindenkinek, aki remegő hangon keresett, mert késve kapott észbe vagy neki nagyon fontos volt valami, ami addig nem, megadták a telefonszámomat). Még a régi boldog tudatlanságban, amikor valamiért nem bírtam beállítani a telefonomon, hogy ha beszélgetés közben keresnek, értesítést kapjak, nem így lett volna, de az új készülékem (tényleg, nem is említettem, hogy pár hete, amikor az előző elkezdett lefagyogatni, egy még okosabbat kaptam magamtól) jelzi például azt, hogy egy röpke tízperces beszélgetés után (amikor a kolléganőm óvatosan beadagolta a többiek ámokfutását, akik kihasználva a távollétemet elkezdtek lázongani a költözés miatt, hiszen miért ne most csinálják, amikor már több mint egy fél éve tudnak róla) nyolc nem fogadott hívásom van.
Szóval megérkezett a felmentő sereg, aki megnyugodott, hogy már nincs levihetetlennek tűnő láz (hiába nevel fel valaki három gyereket, az unokája láza mégis csak pánikot okoz nála), bár most éppen azon aggódik, hogy veszi rá, hogy egyen, és a kütyük (tévé és dvd-lejátszó, tablet) kezelése is komoly aggodalmat okoz, mert most Ákos sem lesz otthon, aki ezeket simán üzemelteti. Na, de a kis segítség is segítség, majd csak megoldunk mindent távirányítással.
Én meg bemegyek ma, és kéjes örömmel levezetem a frusztrációmat a kollégákon szétcsapok a hőzöngő és utolsó pillanatban kavaró, az általam mondottakkal (nem tudni, hogy szimpla hülyeségből vagy szándékosan) totálisan szembe menő bandában.

2016. február 16., kedd

Ákos kertje III.

Fejlődik a fürtösparadicsom...
...a rukkola...
 ...és sima paradicsom:

Gyerekszáj II./25.

Ha hat a lázcsillapító, beindul a duma. Miután végigkérdezgette, melyik állat mit eszik és mit iszik és mivel a mi családunkban a kérdésekre nem mi tudjuk megadni a legpontosabb válaszokat, Ákos türelmesen végig is mondogatott mindent, folytatódott a monológ, amikor az ember agya egy idő után ki is kapcsol. Így esett meg, hogy hirtelen nem tudtam, mit kérdezett, ezért a legegyszerűbbnek tűnő választ adtam:
- Nem tudom, szívem.
- Deeee, tudod, te nagylány vagy. És budid is van.
- Büdi vagyok???
- Nem, bugyid van. A fiúknak kisnadrágjuk van.
Majd folytatta a monológját, még az ágyában is, mikor mellette fekve, a kezét fogva vártam, hogy lecsendesedjen, aztán:
- Jó, most már nem beszélek többet.
- Hála az égnek!
Aztán kicsit később, mert persze csak nem hallgatott el:
- Vége van az együttalvásnak? Akkor mehetsz a saját ágyadba. De ne menjél ki a sötétbe, mert találkozol egy szellemmel!

"Tudtam, csak nem sejtettem!"

Ha jól emlékszem, Stallone szerintem egyetlen vállalható és meglepően szórakoztató vígjátékában hangzik el a mondat, és valamiért ez ugrott be most. Ákos jól ébredt hétfőn reggel, és amikor némi vizslatás után megkérdeztem, akar-e iskolába menni, őszinte döbbenettel kérdezett vissza, hogy miért ne menne. Megkönnyebbültem, örültem, majd, amikor jött a családfő, hogy Ábel lázas volt hajnalban, összeomlottam kicsit. Elmentem a fül-orr-gégészetre, ahol némi fülemet ért atrocitás után a doki gyógyultnak nyilvánított (hurrá!). Majd - ebből gondolom, hogy most már elég volt a váratlan helyzetekből - elpanaszoltam a nyugdíjas hölgynek, akivel immáron két hét közös kezelgetésekre járás után ismerősökként üdvözöltük egymást reggelente, hogy az egyik gyerek kezdte, aztán a második betegedett le. Mire ő meg felajánlotta, hogy szívesen vigyázna Ábelre, nem bébiszittelésről pénzért beszél, hanem csak úgy, mert ráér. Meg is adta a telefonszámát, és őszintén jólesett, de hát csak nem mernék egy mégis idegenre bízni egy 3,5 évest (de egy 7 évest sem, persze). Elmentem dolgozni, várt is bent mindenféle nehézség és probléma és nyűg, és bár egész nap a torkomban éreztem a gombócot, igyekeztem rendesen legalább részben megoldást találni. Itthonról időnként jöttek hírek sokáig alvó és vidáman ébredő gyerekről, nem annyira evő gyerekről, majd lázasodó gyerekről. Így felkészülve arra, hogy nem leszek ott a költözésnél, összecsomagoltam a maradék cuccomat az irodában, bepakoltam a szokásos úti csomagomat (a megoldandó feladatokat itthonra) és egy elnyúlt megbeszélés után hazavágtattam. Egész nap sajgott a jobb lapockám alatti csomó, amit már rég nem éreztem, és amiről az elején azt hittem, hogy a gép előtti munkától és a rossz testtartástól lehet, aztán amikor már nagyon érzem a fájdalmat, a családfő szokott próbálkozni a kimasszírozásával. Mondta is este, hogy hosszú idő után visszajött a stresszcsomóm.

Itthon egy üveges tekintetű, tüzelő testű, nyekergő Ábel fogadott, akinek az életkedve a lázcsillapítónak köszönhetően fokozatosan visszatért ugyan, de lehetett látni rajta, hogy ez nem lesz olyan gyors lefolyású, mint a bátyjáé. Fájlalta a lábát, lehet, hogy influenza lesz ez (a vádlijára mutatott és mondogatta, hogy "itt bent, középen"). A családfő olyat tett, amire még soha nem kényszerültünk; elment a gyógyszertárba az itthonitól eltérő hatóanyagú lázcsillapítóért, hogy tudjuk őket felváltva adagolni. És én is olyat tettem, amit eddig talán egyszer; felhívtam anyut, hogy jól emlékszem-e, valamikor a napokban kényszerszabadságon lesz otthon. Szegény el is mesélte, hogy mit tervezett a hét második felére, majd amikor visszakérdezett, miért érdekel ez, porrá zúztam az álmait megkérdeztem, hogy eldobna-e mindent és ideutazna-e. Hamar győzött benne az anya és a nagymama, ígérte, hogy ha sikerül mindent megoldania (szabadságot kérni ott is, ahol nem lenne), szerdán este érkezik.*

Egész este zúgott a fejem a napi történésektől és a váratlan gyerekbetegségektől, a tehetetlenségtől, és még ahhoz sem volt erőm, hogy rábeszéljem a családfőt, menjen el a szokásos hétfő esti focijára. Ritkán sajnálom magamat, magunkat ennyire, de most teljesen elborított az érzés. Mára majd összekapom magam, és remélhetőleg visszatér az életkedvem, majd csak megoldjuk ezt is valahogy.

*Szokták kérdezni, hogy miért nem vesszük igénybe gyakrabban a nagymama segítségét, hogy elmehessünk néha kettesben programra, mert az is kell(ene) egy párnak. Hát például azért nem, mert anyunak van három munkája (egy négyórás, egy kétórás és hetente kétszer egy párórás), és mert ha megkérjük, hogy utazzon ide, akkor neki plusz egy-egy napot vesz ez igénybe, és bármennyire is jó lenne kicsit felnőttes életet élni, örülünk, ha meg tudjuk oldani az egyebeket.

2016. február 15., hétfő

Nyamvadt egy nap

Nem teljesen így képzeltük el a hétvégét. Még hét közben jött velem szembe az Állatkert akciós ajánlata: 14 év alatti gyerekeknek a kis elefánt 3. születésnapja alkalmából egész hétvégén ingyenes a belépés, a szerelmespároknak pedig, ha a bejáratnál megcsókolják egymást, csak egy jegyet kell fizetniük. Gondoltuk, a gyerekesség és a szerelem nem zárja ki egymást, az állatkertet szeretjük, jó móka lesz a várható tömeg ellenére is. Beizzítottam a szomszédékat is, szombaton elvégeztük a házimunkát, a fiúkkal az esőben elmentünk lovagolni (szerencsére fedett helyen vannak ilyenkor), átterveztük a menüt, és szurkoltunk, hogy elálljon az eső vasárnap reggelre.

Feldobott hajnalok hajnalán, hogy bár nem tartjuk a Valentin napot, a családfő meglepett a kedvenc édességemmel. És szinte minden össze is jött a terveinket illetően, csak arra nem számítottunk, hogy Ákos fejfájással, hőemelkedéssel ébred, hányingere lesz, és mindennek hatására sírva jön le a szobájából. Így hát, bár két óra elteltével már egészen jól érezte magát, nem mertünk elindulni, és hagytuk, hogy a szomszéd család nélkülünk menjen el a jó kis programra. Bár ők először félreértettek bennünket, azt hitték, Ábel betegeskedik, így indulás előtt még ránk csörögtek, hogy Ákos elvinnék magukkal, aztán amikor helyretettük, ki nem érzi jól magát, Ábelt is bevállalták volna, de úgy gondoltuk, nem hiányzik nekik még egy gyerek után rohangálni Ábel nemigen menne nélkülünk.
A bosszantásomra még a nap is sütött végig, én meg egész délelőtt sóhajtoztam az elszalasztott lehetőség miatt, nehezen engedtem el a dolgot. Igazából nem is a programot bántam, hanem hogy két év alig-betegeskedés után mindig van mostanában valami, és csak remélni tudom, hogy az új közösségeknek köszönhetően, és ha szépen lassan hozzászokik a szervezetük, ismét nem kell túl sokat gyógyszerre költenünk.

Így viszont mégis csak kellett főzni (egész hétvégén kívánság-menü volt: fasírt mindkettőjük kedvéért, almaleves Ábelnek, borsóleves és spenót Ákosnak), és a bepenészedett zöldség helyett újat beszerezni, a családfő el is vitte magával a nem-fejfájósat a piacra, hogy legalább ő kimozduljon kicsit. Haza is jöttek egy Ábel által összeválogatott tulipáncsokorral, hátha ettől jobb kedvem lesz.
Én meg közben megsütöttem életem első kuglófját. Amikor a héten Vivitől elkértem a receptjét, még az sem zavart, hogy nincs is hozzá formánk, sőt annyira nem hiányoltam, hogy a pénteki bevásárláskor is elfelejtettem venni, na de a családfő, aki semmi jónak nem elrontója és mindig vevő az ötleteimre, szerzett szombaton egyet:
Kíváncsiságból rákerestem, milyen kuglófokat lehet még sütni, hát kijött többszáz találat, így szerintem a jövőben kihasználjuk majd a formát rendesen.

Egész vasárnap nézegettük Ákost, tapogattuk, és ismét elindult a vacillálás, mi legyen ma. Mivel nevelés nélküli nap okán a családfő Ábellel itthon lesz, Ákos is maradhatna. A döntést mára halasztottuk, meglátjuk, hogyan ébred. Ma reggel még randevúzom a fül-orr-gégész orvossal is, mivel egész hétvégén nem volt már a fülem bedugulva, remélem, utoljára.
A szakadó eső nem tesz jót a hangulatomnak, és az, hogy egész hétre végig ezt jósolják, végképp nem dob fel. Csütörtökön költözünk a munkatársainkkal az új irodáinkba, konkrétan másik épületbe, és nem hiszem, hogy ez esőben jó buli lesz.

2016. február 13., szombat

Gyerekszáj II./24.

A szombat reggel termése, én meg bőszen jegyzeteltem a tömb tetejére, amire egyébként a bevásárlólistát szoktuk írni:

- Holnap este megyünk oviba?
- Nem, holnap este biztosan nem megyünk.
- És most holnap este van?
----------
Hízeleg, biztos akar valamit:
- Te vagy a világ legjobb apa!
----------
- Súgok valamit hangosan. (Apja vesztére odahajol, meg is bánja, tényleg hangosan súgott.)
----------
Az oviból kapott lufinak köszönhetően a tegnapi napot egy pohár mínusszal zártuk, így a lufi most csak a szobában kerülhet elő (egyébként is, de nem hitte el), azért nekifut a témának ismét:
- ...és a lufival nem szabad itt játszani? Mert kiönti magát a szőlőlé?
----------
Újabb apropót találtak maguknak egymás csipkelődésére, versenyeznek kajában és másban, mi meg rongyosra beszéljük a szánkat, hogy az étkezés nem verseny, viszont nem könnyű egy ilyen mókáról lemondani:
- Megelőztelek, apa. Tudom, hogy nem verseny, de valakit le kell győzni.

2016. február 11., csütörtök

Iskolai történések és információgyűjtés

Azért is jó néha szót váltani (szóban vagy írásban) a kis barátnő anyukájával, mert mindig megtudunk valami újat Ákosról. L. cserfes, mindenről aprólékosan beszámol (például tőle tudtuk meg még ősszel, hogy Ákos közelharcba keveredett valakivel, de itthon nem számolt be róla), míg Ákos ugye, beszél sokat, de a napi történésekről megszűri az információt (tudom, hogy egy általános szülői "mi volt ma a suliban"-kérdésre nehéz elmés választ adni, de van olyan is, hogy konkrétan "elfelejti", mi történt aznap). Szóval például mesélte az anyuka, hogy otthon gyakran elhangzik, Ákos milyen nagyon okos, van olyan, hogy amit a tanítónéni nem tud, ő magyarázza el. Ezt mondjuk erősen kétlem, jobban el tudom képzelni, hogy a tanítónéni nem nem tudott valamit, csak feltette a kérdést, és Ákos tudta a választ. L. viszont ragaszkodik hozzá, hogy Ákos nagyon okos.
Aztán a szülői értekezleten szembesültem vele (és kezdtem is töpörödni, mert én nem voltam jólértesült), hogy az egész napi magatartás minősítése már nem virágszirmok valamilyen színre festésével történik, hanem kis hajókkal lépegethetnek előre az arra érdemesek, és a kincses szigetig eljutók pedig kérhetnek valamit (a tanítás eltörlésén kívül, természetesen). Ákos is kérhetett már, és legközelebb arra készül, hogy játszótérre vinné a társait. Vannak kétségeim, hogy ez a kívánsága teljesülhet-e, de ráhagytam. Az értekezlet után megszemléltem a falon a hajóhadat, itthon beszámoltam arról, mit láttam, de végül kiderült, hogy a családfő erről már tudott, csak velem nem osztották meg a hírt.
Szintén a szülői értekezleten szembesültem vele, hogy vannak szorgalmi feladatok például verstanulásból is (de mostantól vége a jó világnak, lesznek kötelező verstanulások is, viszont szerencsére nem őrült a tempó, mindenki akkor mondja fel, amikor késznek érzi magát, aztán, ha sorra került minden kisiskolás, jöhet a következő versike). A mi gyerekünk ezekről a szorgalmi feladatokról soha nem mesélt, ellentétben a matekkal, amit lelkesen meg szokott csinálni. Láttam én az olvasás füzetében a beragasztott kis verseket, de valahogy nem érzékeltem, hogy bizonyos magánhangzók bekarikázásán túl más elvárások is támasztódtak velük kapcsolatosan. L. anyukája mesélte is, hogy ők otthon szoktak verset gyakorolni. Itthon én is elmeséltem, amit megtudtam, láttam a családfőn, hogy erről ő sem tudott, és másnap arra jöttem haza, hogy Ákos az apja mellett olvassa az aktuális verset, majd az apja kérésére hibátlanul felmondja az előzőt. Kérdeztük, hogy mégis mikor tanulta ezt meg, hiszen nem számolt be róla, és kiderült, hogy amíg a többieket hallgatta, memorizálta magában. Hát, így is meg lehet ezt oldani, kérem.
Tegnap vacsora közben csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy majd nézzük meg a papírlapokat gyűjtő dossziéjában a legfelsőt, matek felmérőt írtak és megkapták kijavítva. Nem pattantam fel rögtön (bár inkább azért, mert a családfő sem, gondoltam, nem ugrálok itt, mint egy lelkes kiskutya), de azért rákérdeztem, hogy hogy sikerült. Éppen csak a vállát nem rántotta meg közben, csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy jelesre. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt természetesnek veszi vagy nem érzékeli a súlyát egy ilyen felmérőcskének. Nem is tudom, melyik a jobb. Eszembe jutott, hogy a tanítónéni hangsúlyozta, a második félév már nehezebb lesz, "erőfeszítést igénylő feladatok várhatók" (így szó szerint hangzott el, le is jegyeztem, ahogy azt is, hogy az osztály egyik megzabolázhatatlannak tűnő kisfiúja szolfézsra jár, mert annyira furcsának hangzott). Egyébként is úgy tűnik, vége a "szórtuk a jeleseket"-időszaknak (ez is szó szerinti idézet) a suliban is. A tanítónéni arra is felhívta a figyelmet, hogy nem tartja célravezetőnek, hogy a félévi bizonyítványok kiosztását követően mindenki kivétel nélkül otthon kapott dicséretekről számolt be, holott lett volna, ahol kicsit ejnyebejnyére buzdításra szorult volna a gyerkőc. Mivel Ákos hibátlanul megoldotta a matek felmérő feladatait, mi maradtunk a dicséretnél.
Mostanában a vacsora közbeni beszélgetések új irányba terelődtek, és ha jól tudunk kérdezni, azért csak derülnek ki dolgok, és Ákos szavaiból sokszor annyira a tanítónénik szavai, szófordulatai csengenek vissza, mintha egy az egyben szivacsként szívná be azokat. Ákos beszédessége Ábelre is hat, és ilyenkor mindig megkérdezi, hogy ő is elmondhatja-e, hogy mi volt aznap. Néha csak a napi menüről értesülünk, de van, hogy azt is elmeséli, mit játszott az udvaron.
Az is elhangzott kérésként, hogy a gyereket tanítsuk önállóságra, például pakoljon be ő a táskájába az órarend szerint, mi csak ellenőrizzük. Ezt elég nehéz kivitelezni, mert azokra a könyvekre, füzetekre, amiket hazahordanak, minden nap szükség van, maximum egy-két füzetecske maradhat itthon. Ugyanakkor meg értem én, hogy most kell a későbbi felelősségteljes iskolai hozzáállás alapjait lefektetni, és szépen lassan felkészíteni arra, hogy lesznek még tanulásilag keményebb időszakok. Kolléganőm, akinek szintén elsős a lánya, nemrég szerzett be írás- és olvasásgyakorlós füzeteket, beszkennelte és átküldte nekem is, én még nem nyomtattam ki. L. anyukája is kérdezte, hogy mit szoktunk itthon gyakorolni, és bevallottam, nemigen szoktunk. Ha bármilyen okból (például foci miatt) véletlenül maradna itthonra házi feladat, leül és megcsinálja, ha hibát jelzett a napközis tanár, megkeresi és kijavítja, és időnként (főleg hétvégén, amikor kicsit ráérősebbek vagyunk) felajánlom a napi elfoglaltságok között, hogy esetleg olvashatna pár oldalt a karácsonyra kapott (olvasni tanulóknak ajánlott) mesekönyvéből. Ilyenkor kb. fele-fele arányban dönt az olvasás és a nem-olvasás között.
Valahol a lelkem mélyén azt remélem, úgy képzelem el, hogy két könyvszerető szülő mellett az ő nyitottságával a könyvek világa beszippantja majd akkor, amikor ennek itt lesz az ideje. A könyvek mindennaposak nála, és majd egyszer mindennapos lesz az önálló olvasás, minden kényszertől függetlenül, és nekünk csak időnként ajánlanunk kell neki valami újat. Hezitálok, vajon mi a jó megoldás, hagyjuk-e ennyit pluszban tenni, és ez elég-e most. És így meddig tart ki a benne meglévő alaptudás, és mikor van az a pont, amikor szülőként gyakorlásra kell buzdítanunk, mert már nem lesz elég rábízni. Még tanácstalan vagyok. 

Kicsit csapong a lelkem

Most már nem oroszlán, és nem tűzoltó, hanem Teletubi akar lenni:
Már csak egy napot kell kibírnunk, és addig már tuti, hogy nem mutatom meg a kalózos szettet.

2016. február 9., kedd

Gyerekszáj II./23.

Vannak dolgok, amiket Ábel az óvodában simán megcsinál egyedül, itthon viszont elvárja, hogy mi, szülők oldjuk meg helyette. Természetesen ezt őkelme nem ismeri el, de idővel azért kiderül a turpisság. Az egyik ilyen alkalommal felteszem az örök kérdést:
- Ha az oviban ezt egyedül is meg tudod csinálni, itthon miért nekünk kell?
- Na, ez jó kérdés, anya!
----------
Este szülői értekezleten voltam, a családfő pedig három hét kimaradás után végre eljutott focizni, éppen hogy váltottuk egymást, így nem tudtunk helyzetjelentéssel szolgálni, a kapkodós készülődés közben annyit azért érzékeltetett, hogy nem volt könnyű estéje a fiúkkal. Ábel már ágyban volt, de felnyekergett, így amikor felmentem hozzá, örömmel látta, hogy hazaértem, és be is számolt a legfontosabbról:
- Apa megbüntetett bennünket.
- És mit csináltatok?
- Valaki nagyon kiabált és rohangált.
- Ki kiabált és rohangált?
- Háááát... lehet, hogy Ákos és én.

A bedugaszolt fülű és a 85%-os

A hét második felére kialakítottuk a jó kis rendelőlátogatási rendszerünket. Nálunk a jó kis sztk-ban a betegfelvételhez sorszámot kell nyomni. A szakrendelések általában 8-tól kezdődnek, és fél 8-tól lehet becsekkolni rájuk. Viszont fél 8-kor már özönlenek az emberek, bár betegfelvételi ablak is van, gyorsan is megy a dolog, de ha nem is annyira a bejelentkezés, a fent várakozás már sok időt vesz el, főleg egy ilyen népszerű helyen, mint a fül-orr-gégészeten, és főleg ha az orvos még meg is kávézik a munkaidő kezdetével (itt szerencsére mindig időben kezdenek egyébként), ami sem az utána munkába indulónak, sem a gyerekével várakozónak nem szokott kedvezni.
Így hát azt csináltuk, hogy a családfő 7 körül elrongyol sorszámot nyomni, aztán hazavágtat, átdobja Ákost a szemközti iskolába, addigra én már öltöztetem Ábelt, és végül kint a kocsinál találkozunk. A családfő ekkor elvisz bennünket a rendelőhöz, ő jutalmul megkapja a kocsit a munkába menetelhez, mi pedig besétálunk, hogy a sorszám birtokában az elsők között bejelentkezzünk, némi várakozás után időben végezhessünk és hazabuszozhassunk. Ez bevált azon a két napon, amikor itthon voltunk kettesben, bár pénteken elromlott a rendszer, és a jóval utánunk érkezőket kezdték hívogatni, majd mikor már elfogyott a türelmem, és odaálltam az ajtóba, a doki kinézett, hogy a gépben már nincs senki, ki várakozik még hozzá, így elsőként slisszantunk be. A gyerekrendelésen nincs sorszám, de fél 8-kor, amikor elkezdik a pultnál a várakozók adatait rögzíteni, általában már tumultus van.
A hétfőnk annyiban másképp nézett ki, hogy ismét kétfelé volt kontrollra jelenésünk, és úgy készültünk, hogy utána mindenki siet a saját munkahelyére, így a családfő megkockáztatva a munkáltatója rosszallását, bevállalta a gyerekrészleget.
A hidegzuhany ezután ért bennünket. Az én fülem sokat javult, tény, hogy két napja nem fáj, de korántsem gyógyult, így a héten még "amikor tudok", mennem kell gyógyszeres gézes füldugaszért. Ezután ballagtam át a gyerekrészre, ahol az orvos minden bizonnyal kávézik reggelente, és csak akkor kezdte behívni a várakozókat. Mivel ismét süketté váltam, Ábellel az apja ment be, és füstölgő fejjel jött ki, mivel nem kapták meg aznaptól az igazolást. Szépen gyógyult, de 85%-osra értékelte a füle állapotát, tartsuk még otthon.
És akkor jött az örök dilemma. Feltételezve, hogy az orvos nem szándékosan szúrt ki velünk, elkezdtünk hezitálni, mihez kezdjünk. Az nem volt kérdés, hogy a családfőnek mennie kell dolgozni, én pedig előtte negyedórával írtam sms-t a helyettesemnek, hogy nemsokára érkezem. Jött a szokásos szülői kín, mit lehet és mit nem. A saját gyerekorvosunk pénteken már megörvendeztetett egy egészséges igazolással, végül is azzal bemehettünk volna az óvodába. Ugyanakkor meg mi van, ha visszaesik a gyerekünk? Utálatos egy helyzet, a serpenyő egyik felében a gyerek egészsége, a másikban a munka, ami nem fontosabb nála, viszont mégis csak a megélhetésünket jelenti. Az én munkahelyem elég nagy, el lehet úgy lavírozni, hogy egy kisebb termetű segéd nem annyira tűnik fel, csak a közvetlen környezetemnek, viszont egyrészt a hatékonyságot nem támogatja egy gyerek jelenléte, másrészt elég nehéz a munkaidő betartását elvárni úgy másoktól, ha én magam nem mutatok példát. Különösen égető ez most, amikor - az új munkakörömben eltöltött közel félév tapasztalatainak hatására úgy döntöttem, hogy véget értek a mézeshetek - némileg bekeményítettem a munkamorált illetően, és jelenleg a népszerűségi indexem nem mindenkinél üti meg a kedvelt szintet.
Gyorsan elvittük a családfőt munkába, majd az óvoda felé araszolva volt öt percem, hogy döntsek. Hátulról olyan hangokat hallottam, hogy egyesek nem akarnak oviba menni. Gáz, fék, kifogtam egy buszt is, a megállóknál várakozás, küzdött bennem az anya és a kötelességtudattól hajtott munkaerő - majd a kereszteződésnél döntöttem, az utolsó pillanatban kitettem az indexet jobbra és hazagurultam vele. Kapott vékonyabb nadrágot, csináltam neki reggelire szendvicset, az óvodai váltásruhás zsákot letettem, és egy hátizsákba némi játékot, hordozható dvd-lejátszót és váltóruhát dugtam. Majd újra nekiindultunk, és elmentünk a munkahelyemre.
Végül is négy órát dolgoztunk tegnap, jött velem két rövidebb megbeszélésre, aztán egy óra körül, mikor láttam, hogy fárad, elindultunk haza. Be is aludt az úton, szerencsére a családfő nem túl messze ügyködött, így negyedórás várakozás után le tudott parkolni a közelben pár percre és segített őkelmét becipelni, míg én a táskámat, a hátizsákot és az itthonra szánt munkát hoztam be. Ábel végül aludt egy jót, kipihenten és vidáman ébredt, addig pedig én dolgoztam is valamennyit.
Ma már mindenki megy a helyére, én is kihagyom az orvosos randit, és megpróbálom a felgyülemlett munka egy részét kivégezni. És közben küzdök a lelkiismeretemmel...

2016. február 8., hétfő

Vasárnap délután

Vasárnap késő délután még kialakult a szomszéd családdal egy spontán kertet rendbe rakó buli. Mi Ábellel kimaradtunk, mert bent tettünk-vettünk. Ákos csatakosra rohangálta magát:
Mindeközben bent a házban:
"- Nem örülök, hogy levetted a kislámpát. Ha leesik, eltörik. És vigyázz, mert az izzó, ez itt, fölmelegszik és ha hozzáérsz, megégeti a kezdet!
- Nem nyúlok hozzá, anya!
(...)
- Úúúúú, megégette az ujjamat..."
"- Látod, látod, mondtam, hogy ne nyúlj hozzá! Gyere inkább velem fel játszani!"
"- Mi ez a hang?
- Kinézzünk?"

Ákos kertje II.

Készül a palántaóvoda:
A hétvégén, amikor egymást veszélyeztető túlpörgés esete állt fenn és egy időre szétválasztottuk őket, öntözőrendszert is tervezett, ami esővizet gyűjt:

Néha nyerünk is

A családfő a vasárnap reggeli friss kenyér mellé hozott két tábla csokit és egy kakaót. Nem igazán értettem, miért, aztán kiderült, hogy a sarki kisbolt Facebook-oldalán lájkolt és megosztott, és az előző havi nyertes ő volt. Örültünk neki:

2016. február 7., vasárnap

Ákos kertje I.

Már írtam róla korábban, hogy Ákos a fejébe vette, szeretne egy konyhakertet. Látszott rajta, hogy az ötlet nem kósza, nagyon ragaszkodik hozzá, és a projekt azóta is rendszeresen napirenden van.
Először is kiegészítette a rajzát egy ültetési tervvel (ebben én segítettem), a szűkös helyre berajzolta, miből hova mennyit gondolna elhelyezni. Megnyugtatásul feltüntette a medencét is, hogy lássuk, elfér bőven, sőt az apját is odarajzolta, ahogy megy a kiskapu felé, hogy lám, ő is el tud menni köztük. Néhol meg kellett győznöm arról, hogy az elképzelései túlzóak (pl. a kukoricáról lebeszéltem, mert értékelhető mennyiségre ekkora helyen nem számíthatunk). Aztán fel kellett hívnom anyut is, rákérdezni, mit mikor kell a földbe tenni, és jól emlékszem-e, hogy ha az egyik kifut, akkor még van lehetőség a helyét másra hasznosítani, amit ráérünk a nyár közepén is elvetni.
Utána készített összetűzött lapokból egy "Ákos kertytje" című füzetet, amiben összefoglalt minden fontos információt. Beleírt olyanokat, mint például mi terem majd benne, ki locsolhatja, gondozhatja a kertet, és ki élvezheti a terményeket. A szomszédokat is feltüntette azok között, akik ehetnek belőle, a munkások közé viszont csak akkor írta be őket, amikor megkérdezte, hogy hajlandóak-e tenni is érte valamit. Majd a szomszéd asszony javaslatára készített egy listát, hogy milyen ételeket főzhetünk belőlük. Ezt a füzetet mindenki, aki erre járt, meg kellett hogy nézze, és még a logopédushoz is elvittük végigbeszélni. 
Mivel az udvar közös (számunkra külső) részére ott rohangáló gyerekek és dolgát elvégezni hajnalonta suttyomban kiengedett kutya okán nem számíthatunk, marad a sövénnyel és kis kerítéssel elválasztott saját rész, ahol viszont végre valahára viszonylag egyenletesen nő a fű, és sajnálnánk tönkre tenni. A családfő kitalálta, hogy a terasz külső, tető nélküli részére raklapokból készít egy kis kertecskét, szerez bele termőföldet (na, ez lesz még a nagy menet), és anyu javaslatára bevetjük a régi műanyag vödröket is, amikben paradicsomot nevelgettünk több-kevesebb sikerrel pár éve.
Most hogy eljutottunk a februárig, jöhetett a következő lépés. Amíg mi délután Ábellel a nem túl régen bevezetett közös, kedvenc elfoglaltságunknak áldoztunk (gyk.: aludtunk egyet a "nagyágyon", ami érdekes módon annyira vonzó számára, hogy örömmel indul ebéd után felfelé), apja és nagyfia elindultak vásárolni. Hosszasan végignézték a kínálatot, tudományosan megtárgyaltak mindent, és egy halom maggal (meg, ha már arra jártak, az Auchanba beugorva sok édességgel) tértek haza. Úgy látom, nem aprózzuk el, mert palántát is nevelünk, és márciusban pedig elkezdődhetnek a kinti munkálatok. Én pedig, támogatásomat is jelezve, ezzel a poszttal elindítottam az "Ákos kertje" rovatomat, és bízom benne, hogy lesz még sok-sok bejegyzésem a témában.

2016. február 6., szombat

Tavaszi péntek délután

Mintha javulna valami fültájékon, így meggyőztem a kis barátnő anyukáját, hogy a megbeszéltek szerint nyugodtan jöhet hozzánk a lánya pénteken délután. Bár ő próbálkozott olyanokkal, hogy inkább pihenjek, mire röhögő szmájlival visszakérdeztem, hogy a két fiú mellett gondolta-e. Végül megadta magát. Három a gyerek hazafelé az iskolából:
Aztán otthon már - mivel csatlakozott hozzájuk a szomszéd lányka - négy a gyerek. Nagyon aktívak voltak, mire elosztották egymás között a guruló járműveket, bele is untak, így más elfoglaltság után néztek. Például böfögőversenyt is rendeztek, amiben Ákos fejhosszal nyert. Büszke vagyok rá:
Kicsit túlpörögtek a koratavaszi levegőtől, a hétvége gondolatától vagy éppen egymástól. Ábel konkrétan az orrával szántotta végig az udvart:
Fiús anyukának azért is jó lenni, mert mérlegelés nélkül, biztosan tudom, mindkét gyerekről még az előszobában le kell rángatni az elkoszolódott ruhát, a vendég kislány átment a minőségellenőrzésen, ő érdekes módon nem volt olyan dzsuvás.
Amikor végre hazaért a családfő, fellélegeztem kicsit, bár addigra már betereltem őket és viszonylag nyugisan dobálóztak valamivel játszottak fent.

2016. február 4., csütörtök

Nyüssz a köbön

Na, és akkor az én fülemről csak annyit mondanék, hogy amíg valaki nem szerez be magának egy jó kis makacs hallójárat-gyulladást, addig nem is élt igazán nem is tapasztalta meg, mi az igazi fájdalom. Mondjuk a császáros fájdalmat talán még nem überelte az érzés. Ja, és egy durva fogfájás is lehet talán borzasztóbb. Na, jó, vannak még más fájdalmasabb történések, csak nyávogok itt egy aprósággal. Közel öt napos folyamatos, felváltva tompa és nyilalló, lüktető, sugárzó fájdalom után kitapasztaltam, hogyan tudom úgy kombinálni a különböző hatóanyagú fájdalomcsillapítókat, hogy tudjak anélkül létezni, hogy hazaérve már csak a fülemet fogva szenvedve ringatózzak üljek egy helyben, vagy hajnali kettőkor arra ébredjek, hogy az égvilágon semmilyen olyan póz nem létezik, amikor nem szúr, sugárzik és feszül. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, kiszakad a helyéről a fogsorom, már nyelni sem tudok, az egész halántékomba sugárzik a fájdalom, és legszívesebben nyüszítenék, hogy bármi áron, de segítsen végre valaki. A jobb fülemre napok óta nem hallok, viszont minden saját magam által keltett zaj (a saját beszédem, a lépteim hangja) felerősödve dübörög a folyamatosan zúgó fülemben. Kedden délután konkrétan olyan állapotban értem haza munkából, hogy nekikoccantam az autóval egy másiknak itt a házunk előtt, szerencsére csak a saját, amúgy is már korábban egy nekünk tolató autó által meggyalázott rendszámtáblánk bánta az akciómat. Szerdára eljutottunk odáig, hogy az orvos, miután a gyógyszeres gézcsíkos kezeléstől nem látszik javulni a helyzet, antibiotikumot írt fel. Most a mindennapos kezeléstől és az antibiotikumtól várom a csodát, és bízom benne, hogy hétvégéig történik valami pozitív változás. Mától én vagyok itthon a "beteg" gyerekkel, akivel és az üvegrepesztő hangjával együtt jól elleszünk. És már én is nyújtok neki programlehetőséget; jöhet velem a kezelésre kora reggel. Szerintem a maga nemében ez is egyedi és különleges elfoglaltság lesz a számára.  Majd olyan helyre állítom a rendelőben, hogy jól lásson minden mozdulatot.

A beteg és a szünnapos

Ahogy nálunk általában szokott lenni (szerencsére!), ahogy hétfőn kimondatott a középfül-gyulladás és az egyhetes óvoda-megvonás, attól a pillanattól Ábel szájából nem hangzott el itthon, hogy fáj a füle. De nem baj, inkább legyen így itthon, mint fájdalommal és betegséggel. Közösségbe nem mehet, így a családfővel, aki joggal tartott attól, hogy egész nap itthon bezárva katasztrófahelyzet áll elő, a minap tömegközlekedtek egyet. A kis költségvetésű program nagy kedvenc, ráadásul az apropóját az adta, hogy többhónapos felújítás után éppen a héten adták át a közeli villamosvonalat, így önként jelentkeztek a sínek tesztelésére. És ha már útra keltek, a metró és a busz sem maradhatott ki. Útközben megálltak kajálni is, és a betegségtől annyira nem evő gyerek hirtelen mégis jó étvágyúvá vált:

Persze, ha már arra jártak, ment egy kört egy színes járművel is:

Még nála is izgalmasabb helyen járt Ákos a szerdai tanítás nélküli napján. A kis barátnője anyukája kitalált egy jó kis programot, és megkérdezte, hogy elviheti-e őt is. Eredetileg, amikor még nem sejtettük, hogy ilyen össznépi lebetegedés várható nálunk, én csak a snassz "jöhetsz velem egy napra a munkahelyemre"-programpontot bírtam neki felajánlani, de Zs. ötletével nem versenyezhettem:
 Ez egy kávézó, ahol mindenféle állatok járnak asztalon szabadon, és akár kapucnikban:
A sütizés után voltak ebédelni is, majd egy gyors bevásárlás után levezették a feszültséget egy közeli játszóházban.

2016. február 1., hétfő

A helyzet nálunk

Nos, miután a hétvégén kétszer nekifutottam a kérdésnek a családfőnél, hogy vajon akkor mi lesz, ha Ábel nem javul, nem jutottunk dűlőre. Vagyis mindketten döntöttünk, csak éppen nem közöltük egymással. Így én kora reggel megnéztem, mikor rendel a felnőtt és a gyerek fül-orr-gégészet, vacilláltam, hogy melyiken kezdjünk, a családfő még tegnap este szólt a főnökének, hogy ma biztosan ne számítson rá, mert Ábel beteg. A reggeli készülődés során derült ki, hogy mindketten itthon maradunk. Viszont így párhuzamosan várakozhattunk a rendelőben, és közel egyszerre derült ki, hogy én hangszórót hallójárat-gyulladást nyertem, Ábelnek pedig mindkét fülében középfülgyulladása lett.
Én kaptam erősebb fájdalomcsillapítót és gyógyszeres füldugaszt, most már nincs az az erős fájdalom, viszont süket vagyok félig. Ábelnek is van a fülében vattapamacs, a hangulatával viszont semmi baj nincs. Jókat beszélgetünk így...
Ábel a héten itthon nyaral, mi pedig számolgattunk, egyezkedtünk, én lemondtam programot, és úgy-ahogy elosztottuk a hetet. A szerencsés egymásra szervezésnek köszönhetően, más is belefér a napba. Én mindjárt meglátogatom a háziorvosomat a laborleletemmel (és megkérdezem, hogy ugye mehetek így dolgozni, mert azt ma reggel nem tudtam meg, csak hogy minden nap megyek "dugásra", utána pedig a nyuszi is megy a saját dokijához.

Vajon mekkora az esélye?

Szombaton a lovaglás után összeütöttem a finom ebédet, majd miután Ákos - életében először - egyedül kiválasztotta, milyen ruhában menne a születésnapi buliba, felöltözött, és el is indultak, mi Ábellel felvonultunk a szülői hálószobába. Értette is meg nem is, hogy mi ez az új módi, de nem tiltakozott az ötletem ellen, hogy mi most alszunk együtt. Eredetileg azt terveztem, hogy szervezünk neki valami elfoglaltságot, mert neki saját jogú programja nem szokott lenni. De mivel hajnalban 5 előtt kelt (én szokás szerint még korábban), napok óta náthás, nem is alszik jól, én pedig estére születésnapi partyra voltam hivatalos - gondoltam, mindkettőnkre ráfér az alvás. Némi forgolódás után el is nyomta a buzgóság, engem is. Aztán egy óra múlva arra ébredtem, hogy pörög, forog, nyekereg. Kiderült, hogy fáj a jobb füle. Ahogy ébredeztem mellette, rájöttem, hogy az én jobb fülem is fáj. Az övé fájdalomcsillapítóra enyhült, el is múlt egy időre, az enyém még arra sem.
Meggugliztam a dolgot (eddig Ákossal jártunk párszor fül-orr-gégészeten, de akkor mindig az óvodából hívtak bennünket, és onnan rögtön mentünk a szakrendelőbe, és valahogy mire hazaértünk, elmúlt neki), mindenhol azt írják, hogy ha - mindenféle népi és kevésbé nép gyógymódok bevetése után - 24 óra múlva is tart, irány az orvos. (Bár, elmondanám, hogy a gyógyszer hatása alatt őkelme rohangálni is tudott, de azért összességében eléggé elesett volt a nap nagy részében, és amikor vasárnap kora este nagyokat pislogva dülöngélt a kanapén, még az ellen sem tiltakozott, hogy felkaptam, és ismét lefektettem az ágyunkra, aludt is másfél órát.)
Így hát ma nekivágunk a gyermek szakrendelőnek. Az enyém sem látszik múlni, már előtte és mögötte is sajog, ha biccentek, jobban feszít, ráfeküdni sem kellemes, így - főleg, hogy utánaolvastam, halláskárosodást is okozhat - azt hiszem, a felnőtt rendelésen is ki kell ülnünk a sorunkat. Így az a dilemmánk is okafogyottá vált, hogy a családfő szóljon-e a főnökének, itthon kell maradnia. Milyen praktikus már, hogy én sem vagyok munkaképes.

Egyébként a vasárnap sem a pihenésről szólt, míg Ákost a bölcsis barátja látogatta meg, az én életemből nettó három órát vett el az iskolai szótag- és kép-összepárosítós lapok kivágása, és beborítékolása, amibe egy rövid időre beszállt a családfő is:
Az azért megkönnyítette a munkát, hogy látunk a szeptemberi adaghoz képest a mostanihoz már mindketten rendelkezünk szemüveggel.

Update: Jut eszembe, vasárnap reggel óta Juci is csak gubbasztott a ketrecében, így vele meg állatorvoshoz ment a családfő. Ismét bélhurutnak tűnik (tudtátok, hogy a nyulak milyen érzékenyek azon a tájon?!), kapott szurikat, így amikor hazajöttek, kicsit jobb lett a kedve. Ma újra jelenésük van az orvosnál.