2016. március 29., kedd

"Aha! Szóval ti voltatok!"

Húsvétra csak összeszedtük magunkat, és bár korántsem voltunk annyira aktívak, mint szerettem volna, de a köhögésem csökkenése, és Ábel lázának eltűnése után végül egészen jól telt ez a néhány nap. Szombaton délutánra már annyira kezdtem magamhoz térni, hogy ebéd után felébresztettem a pihenéséből felhívtam anyut egy sütemény receptje miatt. Ő félálomban volt, én meg nem emlékeztem pontosan, milyen is a megálmodott édesség, így végül a neten kerestem valamit, amivel elkápráztathatom a családot. Mire anyu estefelé a receptjei közül visszahívott, már beszereztük a kozáksapkához a hiányzó összetevőket, így maradtam a kettes számú terv mellett. Nem biztos, hogy jól döntöttem. Tudtam, hogy macerás, amit kinéztem, én meg nem vagyok annyira rutinos cukrász, a végeredmény ízében, de főleg külsejében nem emlékeztetett arra, amit máshol ettem már. A családfő így is lelkes volt, bár bevallása szerint nem tudja, milyennek kellett volna igazán lennie (de az is lehet, hogy csak az irántam érzett szerelmét akarja így is bizonyítani), mindenesetre azóta is bőszen eszegeti a nem kis adagot.
A visszafogott programozásban az is közrejátszott, hogy valahogy mégsem tűnt annyira balzsamosnak az idő, mint reméltem, így nem éreztem a csábítást a néha előtűnő napsugarak részéről. Vasárnap viszont mégis jött a nyuszi, és eldugdosott némi csokitojást, meg apróságot, amit nagy boldogan keresgéltek a kosárkás fiúk. Mivel eléggé jól informáltaknak tűntünk, hol kell még kutatni, gyanúsak is lettünk Ákosnak, de - ő még hisz nekünk - sikerült eloszlatnunk a feltételezését, miszerint a mi kezünk lenne a dologban. (Utólag kiderült, hogy a szomszéd kislány már rájött a trükkre, így csak idő kérdése, mikor világosítja fel a barátját is róla.)

Hétfőn a tervezett Skanzen-látogatás helyett a közelebbi, visszafogott Vasúttörténeti Parkos megoldást választottuk. Ott is voltak húsvéthoz köthető programok, és nagyszerűen éreztük magunkat, amíg végigjártuk az állomásokat és keresgéltük az eldugott fanyuszikat. Egyesek minden mozdonyra felmásztak, amire lehetett, minden kart megrángattak, ami mozdítható volt, egyedüli csajként a családban én inkább lent várakoztam rájuk. Szokás szerint nyitásra érkeztünk, így a tömeg is viselhető volt, mi már hazafelé indultunk, amikor egyre többen álltak sorba a bejáratnál.



Koraeste csak megnyitottuk a tavaszi szezont is, a szomszédék kihívtak bennünket kicsit az udvarra. A felnőttek koccintottak (én neocitrannal), a gyerekek addig rohangáltak egyet a szürkületben. 
Ma még hármasban (illetve a szomszédékkal hatosban) itthon leszünk, aztán elkezdődik a rövidke munkahetünk. Ábel ötkor ébredt (régi időszámítás szerint négykor), így csendben reménykedem egy ebéd utáni alvásban is.

2016. március 26., szombat

Nyamvadt egy család

Ha nem is kétségbeesetten, de szerda-csütörtök magasságában már kerestem magamban a pozitív gondolatot, amitől az előző negatív poszt lejjebb csúszik, de aztán mindig történt valami, és nem jöttek ki a sorok az ujjaim közül. Pedig van, mindig van pozitívum.
Először is végül csak többet voltam itthon a tavaszi szünet apropóján, mint terveztem. Persze az nem túl szerencsés, hogy én sem gyógyulok (különböző stádiumokba lépek, de nem nevezhető egyik sem jobbnak a másiknál), és Ábel is betegeskedése miatt maradt ki az oviból, de legalább itthon voltunk. És egészen nyugisan, még az örökmozgók sem voltak túl idegesítően és ingerlően aktívak. Olyannyira sikerült magam becsapni, hogy nem is vészes a helyzet, hogy a még az érdeklődés hiányában eddig elmaradt ablakmosás felé is tettem egy gondolatkísérletet, ami aztán mégis kimaradt holmi szédelgés és fázós érzés miatt. De a konyhában súroltam valamennyit (ahhoz nem kellett létráznom), és mindkét nap főztem a kölköknek is ebédet. A "csapjunk bele a tavaszi szünetbe" érzés viszont nem jött, helyette itthon vegetáltunk, és igyekeztem magam nem sajnálni, amiért nem vagyok a topon, és még betegeskedni sem tudok nyugalomban. Pénteken leváltott a családfő, én pedig mehettem dolgozni. Maradhattam volna akár, de bent már vártak, és ki is töltöttem a munkaidőmet rendesen. Meghallgattam a főnökömet, hogy úgy látja, kettőnk közül mégis én voltam a betegebb a hét elején, és most is rosszabbul nézek ki nála, és sápadt is vagyok, meg egyébként is... de azért csak bejött munkaidő vége előtt pár perccel egy aznapi határidős feladattal, viszont egyre nagyobb az összhang közöttük e téren is, együtt jól megideologizáltuk, hogy miért is nem oldjuk meg, amit kellene.
Ábel krahácsol, de legalább láza nincs, és a hangulata is kiváló. Ákos viszont elég jól jött ki a dologból, a pénteket ismét a csere-osztálytárs-kislányéknál töltötte (kedden nálunk lesz a kis barátnő), sütöttek mézeskalácsot és kalandparkban is jártak. Ha pedig keddre összeszedem magam, becsúszhat még egy háromgyerekes mozis, vagy állatkertes program is. A családfő szokás szerint odateszi magát, és egész jól viseli, hogy lassan egy hete mindig bekómálok vacsora-fürdetés idejére, és ellátja a fiúkat, bár így vásárolni nem jutott el, és még egy szelet kenyerünk sincs itthon a húsvéti menühöz. És hiába reménykedtem, az ablakokat sem mosta le, helyette inkább botor módon a gyerekével sétált egyet a napsütésben, majd játszogatottak is itthon.
Na, de majd ma felpörög minden! Lesz itt minden: vásárlás, takarítás, lovaglás, sütés-főzés, és majd nyuszit is várunk a lelkes fiatalokkal. Kicsit sajnálom, hogy nem utazunk haza a családhoz, de az előző napok után talán ez a legszerencsésebb megoldás.

Kívánunk nektek kellemes, napsütötte húsvéti ünnepet, meg sok-sok örömet szeretteitek körében! Ígérem, mi is ezen leszünk.

2016. március 22., kedd

Ránkjár a rúd mostanság

Munka, tavaszi szünet ütemezve - erre minden borul szokás szerint. Csütörtökön kezdtem köhögni, nem gyengén, a hétvégére teljesen kidőltem. Hétfő reggelre már minden tagom fájt, de a beütemezett fodrászt nem hagytam ki, és ha már oda elvonszoltam magam, dolgozni is bementem. Dél körül jött a hasonló állapotú főnököm, hogy ő ma kihagyja a nagy testületi ülést, a nagyfőnök viszont ragaszkodik hozzá, hogy akkor legalább én menjek. Két percem volt összekapni magam, még jó, hogy a céges kocsival bevittek a központba, majd vissza is hoztak, a sofőr végig kapkodta a gyógycukorkát, nehogy megfertőzzem. Délutánra már rázott a hideg, a kolléganők meg is jegyezték, hogy szerintük a húsvéti első tojásszállítmányból vegyem ki, amit rendeltem, mert ahogy elnéznek, pénteken nemigen találkozunk. Mire hazaértem, már erős hőemelkedésem volt, próbáltam kicsit aludni, majd késő este elkezdett fájni a fülem.
És akkor hajnali egy körül arra ébredtem, hogy Ábel krupposan köhög, és a családfő már a nyitott ablaknál áll vele... Ma mindenképpen be kell mennem dolgozni legalább részben (nem tudom, hogy a családfő tudja-e ezt), de utána valószínűleg maratoni tavaszi szünet veszi nálunk kezdetét.

2016. március 20., vasárnap

Ezt már nem kell kipróbálnotok

Ha esetleg valaki kíváncsi lett volna rá, hogy a gyereknyomda festékével milyen alaposan lehet arcot, kezet befesteni, és hogy ez mennyire tartós, már nem kell kísérletezgetnie, elárulom. Alapos és kitartó munkával tartós (és lemoshatatlan) smink születhet:

Kísérletünket Ábel saját magán végezte el, a végeredménytől sem rettent meg, sőt megbánást sem tanúsított, ellenben mintha büszke lett volna a művére.

Osztunk-szorzunk-ütemezünk

Mondom a családfőnek, hogy kéne beszélnünk a nyárról, mert amíg mi nagyjából nem ütemezünk, addig nem tudok nyaralóhely, tábor és egyebek ügyében nézelődni és tervezni, és rokonokat, barátokat megkörnyékezni. Elsőre csak hümmög, látszik raja, hogy kicsit korainak, és főleg kilátástalannak érzi az egészet, aztán amikor nem hagyom annyiban, csak leülünk a naptár fölé.
Úgy kezdődik a nyár, hogy van egy csonka hét, amikor hétfőre az utolsó tanítási nap esik, aztán két tanítás nélküli nap, majd semmi, végül tanévzáró. Itt még egy gyerekről kell döntést hoznunk. Ezt valószínűleg összelegózom én (iskola, közös munka, egy vagy két nap szabadság, esetleg kis barátnő anyukájával üzletelés iskolásaink egy-egy napra egymásra bízása ügyében... és szurkolás, hogy valahogy kijöjjön az öt nap).
Aztán a következő héttől már az óvodás is elkezdi a jól megérdemelt öthetes szünetét. Erre az öt hétre szoktuk ütemezni jórészt a szabadságainkat valahogy úgy, hogy egy-két hét bébiszitter (azt már tudjuk, hogy az óvodaváltásnak köszönhetően a bölcsődétől eltérően lesz a szünet, így most nem számíthatunk a bevált bébiszitterre, aki a bölcsődében dolgozik), egy-egy hét külön szabadság, egy hét közös nyaralás - és hipp-hopp, el is telik az öt hét. Most erre az időszakra ütemezzük a festést is (családfő fest, én reggel, délután segítek ki- és visszapakolni), és úgy döntünk, hogy megpróbáljuk most először Ábelt is mamához zsuppolni egy hétre. (Megeskettem nemrég a keresztlányomat, akin Ábel imádattal csüng, hogy ő is ott lesz nagymamájuknál, hátha az ő jelenléte is segít a többnapos elszakadásban, de még inkább a gyerekfelügyeletben.) Annyiban jónak tűnik az időzítés, hogy ha mégsem akarna ott maradni, nem a munkából kell érte rohanni (250 km-re), hogy aztán ne tudjunk vele mit kezdeni, viszont a családfő biztosan nem örülne, ha mázolás közben segítsége akadna.
Kézdörzsölés, így talán lefedtük az első hat hetet. Számoljuk, mennyi van még hátra az iskolaiból. Még ugyanannyi. Felírjuk a lehetőségeket: tábor(ok), még egy mamás hét, legós hét (itthon is, munkában is), szomszédoknál pedagógus apukában bízva egy-két nap, esetleg debreceni keresztanyák (ez utóbbiak közül az egyiket valahogy viszonozni kellene, a másik meg még képlékeny munkahely okán), esetleg valamelyik keresztanya meggyőzése, hogy akarjon nálunk tölteni pár napot a saját gyerekeivel, és akkor hozzácsapjuk a sajátunkat is az övéihez.
Mondom én, elég kilátástalannak tűnik az egész. És közben meg örülök, hogy lesz ideje az iskolásnak pihenni, és sajnálom az ovist, hogy muszájból neki csak az öt hét szünet jut.

Kertészpalánták munkában

Pénteken a napsütésnek és a hétvégének örvendve, ahogy összeszedtem a fiúkat, a virágos előtt elhaladva támadt az ötletem, hogy kapnak egy-egy árvácskát. El is ültettük:


2016. március 19., szombat

Nyílt nap az iskolában

Amikor megkaptuk az értesítést, hogy ezen a pénteken két tanórára beülhetünk az 1.a. osztályba, a családfő is lelkes lett, és közölte, hogy kivesz szabadságot és mindkét órát szeretné látni. Ettől én is lelkes lettem, és úgy gondoltam, megejthetnénk a szokásos évi egy közös napot, én sem megyek dolgozni. Aztán persze a titkos randi nem jött össze, a rövidke hét miatt feltorlódtak a munkáik, én viszont legalább a nyílt órákon képviseltem kettőnket is. Ákos nem volt a legjobb formájában, napok óta tüsszög, folyik az orra, először allergiára hajazott a dolog, de most már úgy tűnik, sima (?) nátha. Az éjszaka is folyamatos orrfújásának köszönhetően napról napra fáradtabbnak tűnik, a szemei alatt karikák jelentek meg, amik mélyülni látszottak péntekre. Hátulról úgy tűnt, hogy elég gubbasztósan ül ott, néha meglepően lassúnak tűnt, és nem annyira aktívnak, kevesebbet jelentkezett, mint gondoltam volna, viszont a matekversenyben - még ha nem is az élbolyban végzett - a gyorsabbak egy részével ellentétben hibátlanul megoldotta a feladatokat. Viszont, ahogy elnéztem az elgyötört arcát, nagyon nem bántam, hogy ez a hét csak háromnapos. Legszívesebben be sem vittük volna iskolába, de időközben úgy alakultak a napjaim, hogy én sem tudtam kihagyni a pénteki szívást munkát.
Az órák a suliban pörgősek voltak, sok-sok szemléltetéssel, játékos elemekkel megtűzdelve. Nem tudtam nem arra gondolni (és nagymamám is eszembe jutott a bezzegelésével), hogy bezzeg az én időmben volt a tábla, a füzet és a könyv, oszt' kész. Itt nem volt két egyforma feladat, egyforma módszer, viszont vélhetően ez a nagyon is jól kinéző sorozat tényleg nem csak nekünk szólt. Ezt abból gondolom, hogy a gyerekek különösebb magyarázat nélkül tudták, hogy mit kell tenniük, ha a tanítónéni kioszt apró cetliket, tárcsákat, színesre festett csipeszeket, vagy éppen a projektorral kivetít számegyeneseket, felvillant egy-egy szót. Mégsem gondoltam, hogy de jó lenne újra iskolásnak lenni, mert ez bizony kőkemény munka, náthától, kialvatlanságtól vagy bármilyen más bajtól függetlenül 45 percen keresztül koncentráltak a gyerekek (a tanítónéni sasszeme bizony kiszúrta az egy-egy ellankadó figyelműt is, és igyekezett bevonni), és nagyon tetszett az is, hogy amikor nagyobb létszámban kezdtek dekoncentráltak lenni, megmozgatta kicsit őket - ezen is látszott, hogy nem csak most csinálnak ilyet. Összességében szuper volt ezt látni, még ha én már félóra után is a falióra felé pislogtam, mert fáradni éreztem magam.
Állítólag egy valamiben volt eltérés a megszokottól: a szülők jelenlétének köszönhetően mindenki nagyon fegyelmezett volt, elmaradt a zajongás is, ami azért az óra közepén már jelentkezni szokott, és a tanítónéni meg is jegyezte, hogy máskor is beülhetnének a szülők. A nagyszünetben jöttünk el, amikor a gyerekek boldogan röppentek ki az udvarra kicsit rohangálni és homokozni - ez utóbbi elfoglaltságot Ákos cipőjének délutáni állapotából tippeljük.

2016. március 18., péntek

Munka vs család

Fél négykor kidobott az ágy. Kivételesen a szemüvegemet is feltettem, és várakozással kapcsoltam be a laptopot, munkára készen. Erre nem várt semmilyen munka (a jogi igazgató egy szabályzattervezet véleményezését ígérte). Ma az első két órán lehetőségem lesz megnézni Ákos és az osztályuk működését. Nagyon vártam már a lehetőséget, a világ minden kincséért nem hagynám ki (már a gondolatra is ellágyulok). Még akkor sem mondok le erről, ha jóval később érek be dolgozni. A szabályzatokat hétfőn tárgyalja a testület, már két napja ki kellett volna küldeni. Még decemberre elkészítettük, emberbaráti szeretetből kivártuk az ünnepeket, és csak január elején adtuk tovább, aztán két hónapig jártunk az illetékesek nyakára, hogy ugyan böffenjenek már valamit rá. Egyszer még le is ültünk, és végigvettük, hogy az utóbbi négy hónapban mikre nem kaptunk választ (hosszú volt a lista). Végre visszajött az anyag, pár napot dolgoztunk rajta, aztán újabb körre küldtük. És még most sem bírták átnézni, hogy ma hajnalban én is nekiülhessek. Persze az előterjesztésben mindez nem lesz benne, a döntéshozók csak azt fogják látni, hogy mi nem végezzük a munkánkat ez sem ment ki időben. A főnököm sem nézte meg, de tőle az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján nem is vártam mást. Ezek után lennék légy a falon, vajon hogyan fogják ezt ott előterjeszteni, vak vezet majd világtalant. Na, ezért bagázsért nem hagyom én ma ki a fiam nyílt óráját!
Tegnap délután egy olyan emberrel tárgyaltunk, akit egy híján húsz éve ismertem meg. A nagy-nagyfőnök utasítására kérésére találkoztunk. Amikor megkaptam a feladatot, a neve alapján beugrott, hogy én tudom, ki ez az ember. Soha nem gondoltam volna, hogy még összefutunk valaha. Ültem vele szemben, és egy pillanatra megint az a huszonéves voltam, aki élete első "igazi" munkahelyén tanulja a világot. És milyen az élet?! A mostani munkám rendszeresen belenyúlik mindabba, amit már rég magam mögött hagynék, csupa olyan közeg, olyan téma, amit 13, majd másfél éve a munkahelyváltásaim környékén nem gondoltam volna újra látni. Az utóbbi változásnál úgy éreztem, hogy valami totálisan mást kellene csinálnom, olyan jó lenne valami új területen kipróbálnom magam. Ha valakinek megemlítem, hogy már megint ugyanazokban a körökben mozgok, amelyikbe anno beléptem, és az illető megkérdezi, mégis mi szeretnék ehelyett lenni, viccesen azt szoktam felelni, hogy virágkötő. És újabban néha vágyakozón hozzáteszem, hogy igazából az Őrségben szívesen nyitnék egy panziót (és csak néha gondolom tovább, hogy annak a wc-takarítás is része lenne). Ha analizálgatom az érzéseimet, a józan eszemmel tudom, hogy egy gyökeres változás sem lenne könnyebb, sőt a magam útját járva egy teljesen új területen a kiszámíthatóság és a biztonságérzet hiánya miatt totálisan megzavarodnék, és kifutna a talaj a lábam alól, főleg nem mernék már két gyerekkel ugrálni, de mégis jó néha álmodozni arról, hogy mi lett volna, ha másik irányba indulok el.
A vágyaimat néha kivetítem a családfőre is. Elnézem, ahogy nap mint nap szinte tökéletesen végzi a munkáját (annyira jól, hogy bizonyos partnerek csak őt akarják látni), emellett legalább ilyen jól kezeli az ügyfeleket, és meggyőződésem, hogy a főnöke neki köszönheti, hogy nyaranta el tudnak menni nyaralni, míg az én párom meg igazi szívből jövő köszönetet megbecsülést nem kap érte. Komolyan gondolom, hogy ő olyan jól csinálná magánzóként mindezt, hogy nem kéne aggódnunk a megélhetésünkért, és az az érzés, hogy mindent magának és nekünk csinál, még egy plusz töltetet adna a mindennapjainak. Az előző céges végkielégítésem birtokában nagyon komolyan elgondolkodtam azon, hogy a kisebb hitelek kiváltása helyett vágjunk bele az ő vállalkozása kiépítésébe, de aztán (gyávaságból?) mégsem úgy tettünk. Már csak abban bízhatunk, hogy anyu nyer a lottón, mert nemrég megígérte, hogy akkor megfinanszírozza a családfő saját vállalkozását.
Ugyanakkor meg mégsem érzem, hogy nem jó irányba haladunk. Számba véve, hogy mink van (a gyerekeink, mi ketten egymásnak, a napi életünk, a vidámság és folytathatnám a sort), mindig arra jutok, hogy ha nem is tökéletes, nagyon is jó nekünk a saját bőrünkben és a saját életünkben. Alig pár éve még azt sem mertem remélni, hogy kiegyensúlyozott, igazi felnőttes-családos életet fogok majd élni, amiben nem csak a magánéletben, de a munkában is értékelni tudom a kisebb-nagyobb sikereket, és nem lesz két egyforma napom. És olyankor kicsit a távolba vész a virágkötészet és a panzióüzemeltetés álma is, és már a napi kellemetlenségek sem nyomasztanak annyira. Egy-egy nehezebb napon pedig felidézem magamban, hogy a kötésben is béna voltam anno, pedig amikor megtanultam, nagy lelkesedésemben egy évig mindenkinek egyensálat és -pulcsit ajándékoztam a családban, de ilyen kézügyességgel hogyan tudnék egy igazán szép csokrot összeállítani?! Jó ez így...
Na, és te hol lennél, ha mernél nagyot álmodni?

2016. március 17., csütörtök

Eltelt a rövid hét egyharmada

Ez a szerdai hétfő elég rosszul esett. Égtek a szemeim, repkedtek a szemhéjaim (pedig nem is éreztem magam feszültnek), és ide-oda ténferegtem a délelőtt egy részében. Csak az dobott fel, hogy tudtam, rövidebb lesz a nap, mivel az oviban játszódélutánt szerveztek. Ha óvodai program, nekem ott a helyem, mégpedig az elsők között (amióta egyszer félrekommunikálás miatt majdnem lemaradtam Ákosnak egy bölcsődei programjáról, és késve úgy értem oda, hogy őt a kapuban álldogálva találtam, megfogadtam, hogy soha többé nem kell a gyerekemnek vágyakozva várnia rám, míg a többieknek már ott van az anyukája/apukája), így a kertek alatt le is léptem munkaidő vége előtt két órácskával.
Az az öröm, amit Ábel arcán láttam, amikor beléptem a szobába, mindent vitt. Láttam végre az ikreket (van egy lánypár, ők nem annyira egyformák, de a kisfiúkról azt hallottam, mint két tojás, úgy néznek ki), akik Ábel legjobb barátai. Ő meg is mutatta, hogy melyik B. és melyik M., de én továbbra is kétkedve fogadom, hogy biztonsággal meg tudja őket különböztetni. Meg is kérdeztem az óvónőt, hogy ő tudja-e, melyik melyik. Mondta, hogy "háááát...", a hozzá közelebbinek az arcocskáját maga felé fordította, majd közölte, hogy ő B., mert ő van ma sárga pólóban. :D
A játszódélutánokra mindig készülnek valamilyen kézműves lehetőséggel, két hosszú asztal mellett lehet viszonylag egyszerű díszt készíteni. Most tojásból kibújó kiscsibe (egyesek szerint kiskacsa, de meggyőződésem szerint csibe volt az), és katica volt terítéken. Az előbbit egy ekkora gyerek segítséggel sem tudott volna elkészíteni, a másodikba legalább be tudtak szállni. Mi már a katicát is megcsináltuk, amikor jött az ikerlányok apukája, hogy a pöttyökhöz is van-e nyersanyag (olyan szabályosak voltak a prototípusra rajzoltak), aztán ránézett a mienkre és megjegyezte, hogy jaaa, tényleg csak rajzolni kell, ezen már látja. Ki is kértem magamnak a pöttyeink nevében a minősítést. :-)

Ezek a játszódélutánok úgy szoktak nálunk kinézni, hogy én odamegyek időben, aztán a családfő is csatlakozik a munkaideje lejártát követően. Most nem volt alkalma sem bejönni, mert Ábel, ahogy végeztünk, közölte, hogy mehetünk haza az "otthonunkba". Így már csak a kapuban találkoztunk az apjával, és indulhattunk az iskolásért.
És már csak két munkanapot kell kibírnom, ma két megbeszéléssel (a második külső helyszínen, ami után már nem érdemes visszamenni), pénteken reggel pedig két nyílt órával az iskolában.

2016. március 16., szerda

Visszafogott reggeli

A családfő nem bízott semmit a véletlenre, nehogy már éhen maradjanak!
Egyébként meg az egész napos eső bent tartott bennünket, fel sem merült semmilyen program gondolata. Ideültünk, odaültünk, de összességében jól elvoltunk.

2016. március 15., kedd

Ákos kertje IV. (és egyebek)

Mivel mára lehűlést, akár havazást, havasesőt is ígértek, meg egyébként is jólesett a pörgés után itthon lenni, tegnap ki sem mozdultunk egész nap (csak a családfő tett pár kört erre-arra, hogy feltöltse a hűtőt, ellássa a nyuszit alommal, aztán alaposabban előkészítse a magaságyást - itt is köszönöm Lazacnak a magaságyas linket!). Reggeli után az unokatesók, keresztszülők, nagymama összepakoltak, és - az IKEA érintésével - elindultak haza. Hívtak bennünket is nézelődni, de - bár ott mindig tudnék ezt-azt vásárolni - úgy gondoltuk, nem hiányzik nekünk sem a tömeg, sem a gyerekkergetés a tömegben, sem a pénzköltés. Cserébe jól kiélveztük a kellemes napot. A családfő egész jól haladt a kinti tervezett munkáival, én inkább a bentieket végeztem, lecipeltem az ágyneműket napozni (naná, hogy felborult a szárító velük), mostam, pakolásztam, időnként kinéztem a fiúkra, megitattam őket, néha fegyelmeztem, de összességében jól elvoltak. A kerítés melletti hosszú virágoskertet terveztem megkapálni (ami valahogy az évek során elfeleződött, az egyik végét mi műveljük, a másikat a másik család ültetgeti, bár gazolni nem szeretnek, mellette az utat csak én kapálom úgy három-négyhetente), de a szalma szomszéd nekiállt hamarabb, és olyan lelkes és ráérős volt, hogy el is érkezett a mi végünkre, így én csak szurkoltam neki, aztán délután kávéztunk egyet.

Előkészületek a férfiak körében: "Az mi, apaaaaa? És ez mire valóóóóó?"
Ellensúlyok, amíg az apjuk próbálja szétszedni a raklapokat:
"És most mit csinálsz, apaaaaaa?"
"Figyelitek a buborékot? Még mindig középen van?"
Ahogy haladtak a munkákkal és a magaságyás leredukálódott egy raklapnyi területre, jött az ötlet, hogy a maradék raklapból készülhetne még valami. A kispad beburkolására az ősrégi napozógyékény tökéletes megoldásnak bizonyult:
A mester megpihen a végén:

2016. március 14., hétfő

Kihasználtuk a közös napot

Hát, mit is mondhatnék a tegnapi napról? Valami szuper volt! A csúcspontnak természetesen a cirkusz bizonyult, de előtte-utána is jól éreztük magunkat. A cirkusz világa még gyerekkoromban elvarázsolt, álmodoztam róla, hogy majd egy vándorcirkuszhoz csapódom és élem az életet velük, de aztán persze nem lett belőle semmi (bár, gondolom, ahhoz kellett volna legalább egy spárgát tudnom csinálni). Felnőttként már a fővárosban először a jóval fiatalabb öcsémmel, majd a keresztlányommal mentünk el, aztán hosszabb kihagyás után már Ákossal. Az utóbbi alkalomnál valami kopottat, porosat vártam, és kellemesen csalódtam, már ekkor magába szippantott az egész. Az idők során jártunk párszor a fővárosiban, előtte gondosan megnéztem, milyen összetételű a műsor, és van-e benne kellő számú állatos mutatvány, mert Ákost kisebbként szinte csak azok kötötték le, és láttunk vándorcirkuszt is (például a tavalyi nyaralás alkalmával). A legemlékezetesebbet ilyen szempontból talán éppen az Eötvös Cirkusz nyári előadása jelentette, amikor zebrák, lámák és zsiráfok futottak be pár perc erejéig a manézsba, majd Ábel a szünetben felült egy elefánt hátára.
Amikor a húgom a közös hétvégét tervezgetve jelezte, hogy ők ismét cirkuszba mennének (tavaly is voltunk együtt), megnéztem a honlapot, és láttam, hogy éppen előző napon indul egy új műsor, amiről még nagyon kevés információ érhető el, és a beharangozó videóban sem láttam állatokat, de úgy gondoltam, belevágunk.
Az Atlantisz gyermekei című műsort csak ajánlani tudom! A műsorszámok amolyan jó kis cirkuszosak voltak, önmagukban is szórakoztatóak, gyakran lélegzetelállítóak, de a körítés (a fénytechnika, a vizes megoldások és a zene) úgy feldobta az egészet, hogy teljesen euforikus állapotba kerültünk. Nem volt kérdezősködés, hogy mikor lesz már vége, nem volt ficergés, csak ámulat és bámulat.
Már az előadásra feldobottan érkeztünk, mert a korai jegyátvételnek köszönhetően jutott egy jó óránk a Városligetre is. Addigra kisütött a nap, a gyerekek a játszótér és a kacsaetetés kedvéért lemondtak az állandó kérdezgetésről, hogy mikor megyünk már a cirkuszba, és önfeledten rohangáltak egyet.
Megnéztük a nagy kedvencemet, a Vajdahunyad Várát is...
...aztán ráérősen visszasétáltunk a Cirkusz épületéhez. 
A műsor után még kajáltunk egyet, majd a délutánt - minden, "járjuk le a késői ebédet" próbálkozás ellenére - egy viszonylag elcsendesedett gyereksereggel itthon töltöttük. Mama még összeszedte az utolsó erejét, és megsütötte az unokák által áhított krumplis pogácsát, az apák pedig vérre menő sakkjátszmát folytattak.
Este senkit sem kellett ringatni - legalábbis azt hiszem, mert nálam, amikor a legkisebb lefektetése után úgy 8 óra magasságában felkísértem Ákost, filmszakadás következett be, így már le sem jöttem, és csak arra eszméltem, hogy a családfő is soha nem látott korai időpontban ért fel.
Ma elcsendesedik a házunk, reggeli után a család másik ága hazaindul, aztán majd csak akkor találkozunk újra, ha mi utazunk haza hozzájuk.

2016. március 13., vasárnap

Állatos albumok újratöltve

Amióta világ a világ vannak ilyen matricagyűjtős időszakok a Sparnal, mi mindig megszerezzük az aktuális könyvet és - mivel sokat költünk kajára - össze is jönnek bele a matricák, sőt cserélgetünk is másokkal, ha kell. Szuper kisgyerekes szülőket behülyítő játék ez, és mivel állatos könyv nálunk nem vész el, még utána is sokszor előkerülnek, Ákos rendszeresen forgatja őket, néha olvasgatunk belőlük. Az elsőnél még Ákos is elég kicsi volt, a matricaragasztó technikája is hagyott némi kívánnivalót maga után, és nem egyszer kaptam rajta a családfőt, hogy esténként suttyomban ő ragasztgatja az állatok képeit az albumba, hogy szép legyen a végeredmény. Azóta nagyot fordult a világ, Ákos, akárhányszor hazaállítunk a kis csomagokkal, ráveti magát. És most ismét újabb változás történt, a családfő megkérdezte, én pedig egyetértettem vele, most már két albumot vásároltunk. Az ötdarabos matricás csomagokat testvériesen elosztjuk közöttük, és ha olyan darab kerül elő, ami már megvan az egyiküknek, egymás között is cserélgethetnek. Ezzel elleszünk egy darabig:


2016. március 12., szombat

Harjá tavaszi hosszúhétvége!

Ha péntek, akkor itthoni délutáni társasági élet. Ez az egyetlen nap, amikor viszonylag hamar hazaérkezik az udvar népe, és ha az időjárás is kedvező, spontán kinti játék alakul ki. Ez már kezd beépülni a heti ritmusunkba, és mivel ilyenkor jó leengedni kicsit, lassan szertartássá alakul, hogy amíg a gyerekek rohangálnak, mi kávézunk a szomszédékkal. Ha nem vagyunk résen, a férfiemberek elszivárognak (ki a dolgára, ki csak úgy "valamit megnéz" bent és ott ragad), aztán kettesben maradunk felügyelni a szomszéd anyukával. Persze, ahogy nőnek a gyerekek, már nem kell lépten-nyomon lesni őket, de az óvatosság nem árt, nem árt szemmel tartani a kiszabadult kiscsikókat.
Tegnap futottam egy kört, először a vállamon két doboz házi tojással (ilyen beszállítónk is van a munkahelyen, csak Józsi bácsi felejtette el nagy sajnálatomra, hogy ígért egy újabb szalonnaszállítmányt) hazabuszoztam és -tipegtem a délutánra spanyolcsizmára hajazó magassarkú cipőmben (amit kisszoknyával egy konferencia kedvéét húztam fel, ahova aztán nem jutottam el), ledobáltam mindent, átöltöztem, majd újra nekiindultam először az óvodába, majd az iskolába. A családfő, akinek a péntek is a többihez hasonló hosszúságú (munka szempontjából) akkortájt végzett, mire mindkét gyereket összeszedtem és rögtön neki is vágott az útnak, hogy visszaszerezze a kocsit. Már dél körül biztosított arról, hogy egy élete, egy halála, ő aztán nem jön haza jármű nélkül, főleg, hogy olvasta a reggeli posztomat, amiből rejtett fenyegetést vélt kiolvasni. Így hát én hazavonszoltam gyereket, iskolatáskát és egész hetes fáradtságot, majd amikor megláttam a szomszédokat éppen kávéhoz készülődni, csatlakoztam hozzájuk. Az egyik szomszéd családból apa nélkül Balatonra utaztak még tegnap, a másikból pedig az anyuka a két gyerekkel Londonba repül ma - így a szomszédéknál csend lesz, és relaxáló apukák hada, míg nálunk tumultus a délután érkező vidéki rokonokkal. Szerintem a családfő kicsit irigyli most a szomszéd apukákat, ha kispárnával útnak indulna, tudnám, hogy hova próbál menekülni.
Aztán úgy alakult, hogy mire észbe kaptam, a gyerekek beszivárogtak a házba, és átmenetileg négygyerekes lettem, míg a nagyok kártyáztak, az elmosódott alakoknak tűnő kisebbek gyakran változtattak helyet. Én tíz perc alatt röpke ötször mentem fel utánuk, miattuk, értük az emeletre, aztán végre megállapodtak legalább egy szinten, így elkezdhettem kicsit összerántani a lakást. Mire a családfő hazaért, már szűkebb körben majdnem túl voltunk a vacsorán is, onnantól pedig egy óra múlva végre csend és nyugalom lett a házban (el is aludtam kb. 10 percen belül a kanapén). A családfő nyolc magasságában nekidurálta magát egy újabb útnak, és bevásárolt mára, hogy reggel ne kelljen korán kelnie. Az más kérdés, hogy - ha minden igaz - pár perc múlva betonfúró hangja töri meg a csendet, állítólag ma jön az ember, aki eltünteti a betondarabot, remélem, hozza a termőföldet is a helyére, nem szeretnék gödörbe eső gyerekeket ápolni a hétvégén.
Négy nap, enyhe idő, tágabb és szűkebb családos időszakok - minden adott a kikapcsolódáshoz. Biztos, hogy lesz benne lovaglás, cirkusz, séta, gyerekzsivaj, kertészkedés - és talán leporoljuk a bicikliket is. Élvezzük majd minden percét (asszem'). Szép hosszú hétvégét nektek is!

2016. március 11., péntek

Szerelőnk tevékenysége és egyéb történések

Bármennyire is reménykedtem korábban az ellenkezőjében, a mai napunk is a családi autó nélkül indul. A jó hír, hogy már kedden átesett a vizsgán, a furcsaság, hogy azóta kaptunk híreket arról, mik történnek még vele (nos, a sorrendet én sem értem). Például megmondhattuk, hogy a szűrők is kicserélésre is kerülhessenek-e (a családfő saját hatáskörben így döntött, mivel állítólag ezeket úgy évente nem árt megoldani). Aztán megtudtuk, hogy a hátsó bal lámpa kompletten megújult (nem volt nehéz dolga a szerelőnek, mert előre megrendelte a családfő az egész hóbelevancot, ami aztán hetekig ott imbolygott az előszobaszekrény tetején, a frászt hozva rám, amikor majdnem a fejemre pottyant - és nem a fejem miatt aggódtam, hanem a törékeny alkatrész újravásárlásának terhe miatt). Ez a csere még a tavaly őszi történésnek köszönhető, amikor munkahelyem közelében egy nagyobb dobozos autó a szűkös utcán a testével illette a mi autónk testének bal hátsó részét. Bár éppen aznap szűnt meg az a (román) biztosító, amelyiknél a merénylőnek biztosítása volt, végül csak megkaptuk a nekünk járó összeget a mabisznak köszönhetően (a bizonytalan helyzetre tekintettel a fix összeg kifizetését kértük a számlák bemutatását követő utólagos teljes összegű megtérítés helyett), és úgy döntöttünk, hogy a lámpatesten kívül mást nem csináltatunk meg rajta (egy pici gyűrődés van az egyik elem szélén). Egy új bal hátsó elemtől már úgysem fog többet érni az autónk, ha egyszer az életben eljutunk odáig, hogy lecseréljük.
A szerelő olyan, mint egy csúszós angolna (még nem fogtam csúszós angolnát, de valahogy így képzelem el), nincs rajta fogás. Egy gyors hívás során elhadarja, mire kér még engedélyt, aztán a családfő (szerintem) erőtlen kérdéseire, amik arra irányulnak, hogy mikor egyesíthetjük újra a családunkat az autóval, nincs (szerintem) értékelhető válasz, sőt azt is csak remélni tudom (már a családfő érdekében is), hogy a holnapi hétvégi nagy bevásárlást (ami azért is nagy, mert öttagú küldöttség érkezik hozzánk vidékről, és két éjszakát nálunk is töltenek) már nem busszal kell kiviteleznünk. Vagy ha igen, muszáj lesz egy banyatankot vennünk, hogy hazahordjuk a sáskahad ellátásához szükséges kajamennyiséget. Szegény családfő két oldalról szorul egyébként, próbál ő információt kapni a szerelőtől (például azt sem tudjuk, mibe fáj ez nekünk), ugyanakkor meg az én keresztkérdéseimre is választ kell adnia (ami szintén izzasztó tud lenni, azt hiszem), de vélhetően határtalanul megkönnyebbül, ha egy visszaszerzett autót tud a mai este során prezentálni előttem.
Egyébként van élet autó nélkül, akár még élvezetes is lehetne a változatosság, amikor nem autóból nézelődök korlátozottan, hanem a szokásoshoz képest kétszer annyi időt töltve a munkába járással, mivel nem én vezetek, van lehetőségem megszemlélni a világot magam körül. Az már biztos, hogy a buszozást nem nekem találták ki. Még gyerekkoromban annyira rosszul viseltem minden ilyen guruló járművet, hogy a szüleim válását követő kéthetenkénti láthatásra menet közben apám trabantjából úgy az út kétharmadánál mindig ki kellett ugranom egyet hány... rókázni, és az osztálykirándulásokra is hányinger elleni gyógyszerrel mertem nekiindulni. A gyerekkori élmények köszöntek vissza az első napon, amikor az első buszon háttal ülve, menetközben egy munkaanyagot olvasva már arra eszméltem, hogy kavarog a gyomrom, és az egyikről másikra átszállás közben a reggeli friss levegőből mélyeket szippantva lihegek, nehogy odahá... odarókázzak az utca kövére. Másnap reggel már szembe huppantam le, csak kicsit olvasgattam a telefonomon, ugyanígy jártam. Így a harmadik naptól már csak menetiránnyal szemben álldogálva merek nézelődni, és a "hosszú utazást kihasználom könyvolvasásra"-álmaim szertefoszlottak.
Ha jól emlékszem, tavaly a nyaralásunk előtti napokban éltünk át hasonlókat, és már ott tartottam, hogy - felkészülve, esetleg nem kapjuk vissza az autót indulásig - utánanéztem a vonatjáratoknak, és fejben igyekeztem leredukálni a bőröndök tartalmát az autómentes nyaraláshoz igazodva. Ehhez képest egy családi látogatással és programokkal megspékelt hosszú hétvége smafu lesz. Vagy nem?

2016. március 10., csütörtök

Gyerekszáj CXLVI.

- Anya, képzeld, volt ma orvosi vizsgálat az iskolában.
- És mi volt? Milyen orvos volt ott?
- (bizonytalanul, kicsit furcsállva) Úgy nézett ki, mint a doktornéni, ahol a múltkor voltunk Ábellel. És úgy köszönt, hogy "szia, barátom"*.
- ...mert ő volt az, Zsuzsa néni az iskola orvosa is. És mi történt?
- (sorolja, majd) És megkérdezte, hogy mit sportolunk. Mondtam, hogy focizok.
- A lovaglást nem mondtad?
- Az nem sport...
- Dehogynem, nagyon is az, szerintem én az izomláztól a lóról sem tudnék leszállni fél óra után.

*Az iskola orvosa a fiúk gyerekorvosa, születésüktől hozzá járunk, csak Ákos - szerencsére - az utóbbi években ritkán járt nála. 

2016. március 8., kedd

Énekelgetnek

Egyébként van ezeknek a gyerekeknek ízlésük. Mert bár énekelgetik időnként azt, amit biztosan nem nekünk köszönhetően ismernek:

És ropták már párszor erre is fürdésidő magasságában:

Tegnap reggel viszont, a házból kilépve, csak hogy megnyugodjunk az ízlésüket illetően, a klasszikust énekelgették, míg kézen fogva sétáltak a kapu felé.

Készülhettek!

Tegnap este átmenetileg elköszöntünk a családi autótól, szerelőhöz ment, vizsgáztatásra készül. A családfő munka után nekiindult, aztán közel 4 óra elteltével haza is ért (mert a mi szerelőnk persze a város túlsó vége után hárommal van, ahonnan vonattal lehet hazajutni). A két évvel ezelőtti ilyen akció is sokba volt (bár még mindig kevesebb, mint a felébe került ennél a szerelőnél, mert a márkaszervízből előtte olyan árat kaptunk, hogy csak hüledezni tudtunk, és amikor inkább elhoztuk, egy összedobált, részben vissza nem rakott alkatrészű kocsit kaptunk vissza, amiért még fizetnünk is kellett), remélem, most nem kapunk szívrohamot (főleg, hogy a december óta áhítva várt gyáp-omról kiderült, hogy nincs mit várni, mert maximálva van az összege és az a kis légypiszok, amit februárban hozzácsaptak a fizetésemhez, az egész összeg volt). Eléggé kivártuk az utolsó pillanatot, a jövő héten lejár a műszaki, így már nem tudtuk tovább húzni, most meg megeskettük a szerelőt, hogy ugye a hétvégére visszakapjuk a járgányt, mert szükségünk van rá. Persze, persze, semmi gond - mondta az ember pálinkázás közben a családfőnek, és valahogy a tetőtér-beépítést vezénylő ácsunkat juttatja az eszünkbe ez a laza hozzáállás, ő volt képes ilyen könnyedén legyinteni, aztán pár napig telefonon sem tudtuk elérni (cserébe viszont nagyon alapos munkát végzett és legvégén még kevesebbet is fizettünk, mint amennyit az árajánlatban leírt).
A családfő hazaérkezése után ünnepélyes keretek között ráhelyezte a táskámra a heti bérletemet. Mától tömegközlekedem én is. Már előre félek, mit alakítok.

2016. március 7., hétfő

Gyerekszáj CXLV.

Legózunk, nem találok egy pici darabot:
- Ákos, segítesz? Ilyet keresek.
- Fel kellene hozni a szemüvegedet...

Gyerekeink vasárnapi elfoglaltságai

Ahhoz képest, hogy vasárnapra egy rövidke programot terveztünk mindösszesen, végül úgy alakult, hogy ez Ákos napja lett. A hét második felében legó- és modellvasút-kiállítást szerveztek az egyik kerületi kulturális központban, amit már kinéztünk egy ideje. Hallottuk másoktól, hogy nem nagy szám, elég kicsike, de az ára éppen olyan volt, amit az ember még rászán, a gyerekekkel elmegy, ez elviszi összességében a fél délelőttöt, majd van még idő ebédet készíteni is. Úgy alakult, hogy háromgyerekesek lettünk a program erejéig (szomszédék nem értek rá, a gyerekek szülinapi partyra voltak hivatalosak, Ákos iskolás barátja bejelentkezett hozzánk, de sajnálattal nemet mondtunk, és rögtön közöltük, hogy a jövő hétvégén is elfoglaltak leszünk, de majd utána várjuk), Ákos bölcsis-ovis-iskolás kisbarátnőjét vittük el magunkkal. Ákos a kisbarátnővel végignézett minden részletet (mondtam nekik, hogy bent járkálhatnak, de az ajtón nem léphetnek ki nélkülünk).

Ábel viszont lecövekelt a legnagyobb terepasztal végén és megbűvölten figyelte a gyorsvonatokat, alig bírtam egy rövid időre egy másik izgalmas látnivalóhoz elvinni, aztán visszatért az eredeti helyére.

Szerintem nagyon is jó volt, részletgazdag terepasztalokkal, és ha van idő, hely, jól el lehet merülni a látnivalóban. Feldobta a nézelődést, hogy az építők elrejtettek néhány vicces figurát (űrlényt, Pókembert, Minotauruszt), akiket meg lehetett keresni.
 

Már nyitáskor elég hosszú sor állt a jegyesnél, de még éppen úgy-ahogy körül tudtunk nézni egymás lábának taposása nélkül, mire úgy megtelt a helyiség gyerekekkel és felnőttekkel, hogy már lépni alig lehetett. Így hát akkor fogtuk menekülőre a dolgot, amíg még mind a három gyerek megvolt.

Még reggel jött az üzenet Ákos bölcsis-ovis barátjának anyukájától, hogy ha Ákos ráérne, szívesen elvinnék magukkal a közeli játszóházba, majd ebédelni a pizzériába. (Úgy tűnik, továbbra is komolyan veszik ők is, hogy havonta minimum egyszer biztosítsunk találkozási lehetőséget a barátoknak, ne haljon el a kapcsolat. Nagyjából felváltva szoktuk egymást keresni ez ügyben.) Így hát a kiállítás után először Ákost adtuk le a játszóházban, majd a kisbarátnőt otthon, és utána jöttünk már csak hármasban haza. Ez a sorrend nem volt véletlen, így Ábel sem berzenkedett, hogy hova mehet Ákos, ahova ő nem.
Nem először bizonyosodik be, hogy két gyereknél egy mindig kezelhetőbb, Ábel nyugiban elvolt itthon, míg ebédet készítettünk, a botmixer és a habverő hangjára érdeklődve kérdezgette mi készül, de - hiába ajánlottam fel - a muffinsütésben nem kívánt részt venni, aztán elvonult csendespihenőre. Fél 2 magasságában a kezem ügyébe készítettem a telefonom, és elkezdtem várni, hogy Ákos hazaérjen. 2 körül már nézegettem, hátha írt valaki valamit arról, hogy minden oké, csak még ezt vagy azt csinálnak. Fél 3-kor már picit aggódtam, hogy hol vannak már. Végül 3 előtt csöngettek, hazatért a tékozló fiú is egy fél megmaradt pizzával.
A délutánunk viszonylag nyugiban telt, a rövidke esőnek köszönhetően elnapoltuk a magaságy-készítést, majd belevágtunk az esti rutinba.
Ma pedig egy újabb hét kezdődik, amit szerencsére egy hosszú hétvégével zárhatunk.

2016. március 6., vasárnap

Szombati péntek és a szomszédság

Azért szeretem a szombati munkanapokat (már amennyire lehet őket szeretni), mert olyankor  csend van, lelassul az élet, napok óta tologatott feladatok oldódnak meg (már ha nem kell hozzá másik kolléga, mert kevesen vannak bent), és egyszer csak egykor dönthetek úgy, hogy mára elég volt és mondhatom a kollégáimnak, hogy felőlem hazamehetnek ők is, csak hátul, a kertek alatt lépjenek le.* Már reggel látszott, hogy nem sokan keltek útra, a szokásosnál sokkal rövidebb idő alatt értem be. A családfő a délelőtt folyamán írt e-mailt, az érdekelte, hogyan telik a napom bent, és jó, hogy nálunk nyugi van, itthon bezzeg egy gyerek is hangzavart tud kelteni. Válaszoltam neki, hogy a porszívó hangja biztosan elnyomná a más irányú zajokat. Értékelte a poénomat, de persze nem is kellett mondanom, kitakarított alsó szint fogadott, amikor hazajöttem.
Ákost kérdeztük reggel, hogy mikor szeretne a suliból hazajönni. Valahogy úgy sejtettem, hogy egy szombati munkanapon náluk is lazább az élet. Látszott, hogy jár az agya, aztán - bár, ahogy a kérdésünk apropóján eszébe jutott, a 6. óra után értük mehettek volna a szülők - úgy döntött, mégis maradna végig. Fáradtság ide vagy oda - ő aztán nem akar kimaradni a jó kis délutáni játékból. Aztán, amikor kora délután hazaértem, láttam a szemben lévő iskolánál szülőket tömött sorokban gyerekeikre várni, így felülbíráltam a reggeli döntésünket, és mégis befutottam érte. Amikor végre előkerült (kétszer üzentem be érte, majd valahogy a tömegben is elkerültük egymást, a szomszédasszony talált rá előbb), mégis örült nekem, és rögtön kint is maradtak a szomszéd gyerekekkel játékot mímelni (annyira nem találták a helyüket, így a kávénkat is gyerekekkel körülölelve ittuk meg a szomszédasszonnyal és két egybefüggő mondatot sem tudtunk váltani).
A szomszédasszony is beszámolt a délelőttről, amiről már nagyjából tudtam. Az új szomszédunk édesapja jólmenő vállalkozónak tűnik aktívan veti bele magát az udvar csinosításába, hoz valami embert, gépet bérelnek és végre megszűnik az emésztőgödör másfél évvel ezelőtti kiváltása után ottragadt és az idők folyamán részben megsüllyedt betontömb, ami persze vonzza a gyerekeket és csak idő kérdése, mikor esik rá valamelyik. A költségeket szétdobjuk, így csak könnyebb mindent megoldani, és nem nekünk kell a hozzájárulásokat behajtanunk.** Felmerült, hogy a hátra vezető utat is fel kellene szórni murvával, ezt határozottan ellenzem a biciklik és az apró köveken eleső gyerekeket fenyegető balesetveszély miatt, remélem, az aktív szomszéd, mielőtt intézkedne, kikéri még egyszer a véleményünket. Az utat, amióta ideköltöztünk, senki másnak a keze és kapája nem illette, mint az enyém, így inkább továbbra is megcsinálom én a gaztalanítást ahelyett, hogy magassarkúban botladozzak a murván és apró kövek okozta gyereksebeket ápoljak. Térköveket viszont rakathat le, ha annyira akarja.
A szomszédék aztán elmentek vendégségbe, mi az időközben a csendespihenőjéből kiszabadult Ábellel rohangáltunk még egy sort (egyszerre két labdával fociztunk), aztán bevonultunk kicsit lazulni. Kiválogattam a téli sapkákat, kesztyűket, mosógépbe dobáltam a jórészüket, hogy aztán elpakolhassam, és előszedtem a tavasziakat, rápróbáltam a fejecskékre őket, nem nőttek-e túl nagyot a sapkaállományhoz képest a tél alatt. A saját bejáratú (Ákosról maradt és másoktól is örökölt) ruharaktárunkban túrtam Ábelnek is vékonyabb dzsekit, és ellenálltam a csábításnak, hogy a mellényeket is előszedjem.
Helló, tavasz! Mi készen állunk.

*Igazából nem mondhattam volna, mert itt nem elfogadott ilyen lazaság, de mégis mindenki lelép. Túl nagy a szervezet, széttagolt helyileg és szervezetileg is, követhetetlen, ki mikor hogyan és miért jön-megy - akkor meg miért ne okozzak örömet a saját kollégáimnak. A következő csörténél majd talán eszükbe jut az is, hogy tudok engedékeny lenni. 

**A közös ló esete soha nem könnyű, négyből két család csinosít, kiveszi a részét a munkából, egy család csak kihasználni élvezni szereti az eredményét, egy szál virágot, egy csepp vizet sem pazarol a közösre (sem), a negyedik házrészben pedig a nemrég beköltözött fiatalok még azt sem tudják, hogy a kukák nem maguktól sétálnak ki, amikor eljön az ürítés ideje. Az előbbiek a trágyázásban viszont aktívan részt vesznek, reggel és este sétáltatás helyett suttyomban kiengedett kutyájuk segítségével, aki előnyben részesíti a házunk előtti részt, mi viszont legszívesebben a lépcsőjükre tennénk a kutyasz@rt nem vagyunk restek szólni, ha találunk elhagyott végtermékeket, mielőtt valamelyik gyerek beleesik (mert naná, hogy beleesne valamelyik öt percen belül). Az utóbbiról pedig már gondoltam egy kiselőadást tartani, de a családfő (vajon mitől tartott?) inkább megelőzött és kedvesebb stílusban, szerintem hiányosan felvilágosító előadást tartott a szelektív kukákra ragasztott információk és a kukák tartalma közötti kapcsolatról. A kiselőadás hasztalanságát bizonyítja, hogy a minap a papírosban ismét nylonokat láttam, és akartam is a megszerzett tudás elmélyítése céljából bekopogni, de a családfő (vajon mitől tartott?) akkor is sürgetett, hogy induljunk már. Pedig tudok én kedvesen is kioktatni szabályokat értelmezni, eh!
Mondtam már, hogy vannak hátrányai is a kommuna szerű közös életnek? 

2016. március 5., szombat

Induljon a tavaszi hajrá!

Ákos nem először mondja, hogy már nagyon várja a szünetet. Azt nem tudtam eddig eldönteni, hogy az itthonlétet, a nem-iskolába-menést akarja-e ennyire, vagy a szünet már egy kisiskolásnak is valami misztikus, áhított dolgot jelent-e, de megüti mindig a fülem. Pedig reggelente az öccsével ellentétben a legtöbbször ébresztés nélkül magától jön le, és nem kell noszogtatni, hogy induljon már (oké, az öltözködés akadozik időnként). Aztán tegnap késő délután a munkából egy karikás szemű kisfiú látványára értem haza. Ősszel is volt egy időszak, amikor csütörtök magasságában már nehezebben keltek, este mindketten csendesebbé váltak, úgy látszik, most is ez van. Fárad már rendesen mindkettő, de főleg az iskolás, úgy tűnik, a téli szünet túl régen volt. Így hát tegnap előbbre hoztuk az esti lefekvést, a könnyei potyogtak ezt meghallva, és amikor próbáltam vele megértetni, hogy ez nem büntetés, hanem az ő érdeke, bizonygatta, hogy higgyem el, ő nem érzi magát fáradtnak. Közben a karikák egyre mélyültek a szemei alatt. Remélem, a mai nap hipp-hopp eltelik, és hétfőig kipiheni magát valamennyire.
Visszaszámolunk, a hosszú hétvége nagyon jókor jön, unokatesókat várunk vendégségbe, lesz lehetőség pihenésre és programokra is, aztán mire éppen belemélyülnénk a hétköznapokba, el is érkezünk a tavaszi szünetig. Azt még nem tudjuk, hogyan oldjuk meg a tanítás nélküli nappal meghosszabbított szünetet, de majd csak kitaláljuk. Lehet, hogy Ákos jön ismét egy napot velem a munkába (a saját iroda előnye, ugye), annyival kevesebbet kell kivennem. Ábel is részesül valamennyire a jóból, húsvét után biztosan itthon lesz, és a kisbarátnő anyukájának is ajánlottam egy napot, amikor jöhet a lánya hozzánk, a plusz gyerek jelenléte feldobja majd a fiúkat.
A kertünkben kinyíltak a krókuszok, először a fehér, aztán a lila, ahogy sorban szoktak, a tulipánok is nődögélnek, és a kardvirágok is elég magasak ahhoz, hogy talán már nem tapossák le a fa alatt a rohangáló szomszéd gyerekek (bár őket nem szokták ilyen apróságok zavarni, ha futni kell, hát a virágokon keresztül is muszáj). A szomszédék is ébredeznek téli álmukból, az egyik nap fűszernövénnyel és kicsi fehér virággal tértek haza a boltból, el is ültették. Onnan tudjuk, hogy hol vették a növényeket, hogy a szél utána csendben vitte tovább az udvaron a blokkot. Meg is jegyezte a családfő tegnap, hogy itt az idő, készíthetjük Ákos kiskertjéhez a magaságyat. A világ szeme először rajta van, remélem, vasárnap előkerül a fűrész, és nekiesik a raklapoknak.
Vacillálunk, hogy a kis házikót kirakjuk a nagy közös részre, és a homokozót is ott állítjuk fel, hadd játsszanak együtt a kölkök, de amikor látom, hogyan teszik tönkre az egyéb játékokat, és hogyan szórják szét a fáradságos munkával homokozóba belehordott homokot, mindig elbizonytalanodom, hogy elviselném-e ezt. A közös udvar ellentmondásos szépségei a játszótársak léte és a "másik gyerek" tettei fölötti szemet hunyás kettőssége, nem egyszerű a középutat megtalálni.
Most viszont csicseregnek kint a madarak, vezetés közben egyre többször kell al napszemüveget elővennem, és ez már igazán reményt keltő.

2016. március 1., kedd

Bárányfelhők helyett esőfelhők

Kicsit nyögvenyelősen kezdődött a hét. Reggel azt csináltam, amit ilyenkor szoktam: az előző héten el nem végzett feladatokat átírtam a határidőnaplómban erre a hétre sorra vettem és ütemeztem a teendőimet, csoportokra szedtem attól függően, hogy kivel kell egyeztetnem, miben kire vagy mire várok. Megtelt két oldal, most sem fogok unatkozni - állapítottam meg, majd ezzel a lendülettel leültem, mint az iszap, és tengtem-lengtem. Csinálgattam én, de valahogy nem olyan lelkesedéssel nagy elánnal, ahogy szoktam. Aztán délutánra összekaptam magam, amin sokat segített, hogy végre megoldódni látszik egy hetek óta nyomasztó technikai probléma az egyik online felületünkön, ami már annyira rányomta a bélyegét a hangulatomra (mert nem rajtam múlott eddig sem), és annyira frusztrált, hogy bármikor felhívott a partnertől valaki, csak hazudni ködösíteni tudtam. Na, most hogy az informatikus kolléga végre összeszedte magát, talán ezen is túllendülünk, és nem kell többet hazudnom, pedig legszívesebben megmondtam volna az igazat, hogy a kollégám nem végzi a munkáját és állítólag már annyira szégyelli magát, hogy nem is kommunikál velem.
A délután folyamán, amikor az exkolléganő-barátnővel telefonon beszéltünk és rákérdezett, hogy náthás vagyok-e, megvilágosodtam, mitől vagyok levert. Munka után már duda nagyságú orral értem haza, és a helyzet azóta romlott. Hát miért ne fáznék meg, amikor végre mindenki jól van a családban?!
Holnap reggel pajzsmirigy ambulancián kivizsgáláson kezdek. Már a második terhességem alatt voltak eltérések, és most, hogy immáron 3 év után eljutottam egy újabb vérvételre, ki is jött a laboreredményből, bármennyire is akartam, ez nem tűnt el csak úgy hipp-hopp. Úgy tűnik, ha egyszer az ember átlépi a 4X-et (öööö, már nem most történt ez sem), sűrűsödnek a problémák és az ilyen jellegű elfoglaltságok. Szerintem az egész eddigi életemben nem jártam ennyit egészségügyi intézményekbe, mint az utóbbi fél évben.

Ákosnak hétvégén is jött egy ötöse matekból, meg is állapítottuk a családfővel, hogy kicsit egysíkú a gyerekünk, februárban még csak ötösöket kapott. Erre, kellett nekünk ezen poénkodnunk, tegnap megtörte a sormintát és nyelvtanból négyesre sikeredett a tollbamondása. Nem izgatta különösebben, így - bár készültem rá - nem kellett vigasztalnom sem. Azt hiszem, örülhetek, hogy nem kerít nagyobb feneket neki, mint amekkorát kell. Helyes! Aztán este ismét a nagykönyvtől eltérőt produkált, az év eleje óta - azt hiszem - most először, példás lett a magatartása. Még a végén lehiggad a gyerekünk ott bent.

Ábelünknek meg, úgy tűnik, akadt egy barátnője, aki fittyet hányva minden, a nemek érintkezésére jellemző társadalmi elvárásokra, udvarol a fiúnknak. Mert mi mással lehet azt magyarázni, hogy ha a nagymamája hoz neki valami finomságot, amikor érte megy, ő rögtön Ábelt kínálja meg belőle először?! Voltak már korábban is jelei a vonzalomnak, állítólag puszik is röpködtek köztük, és ott is a kiscsaj volt a kezdeményező fél. Ma munka és óvoda után mennek vissza a gyerekorvoshoz, remélhetőleg a füle is tökéletesen rendben lesz most már. Én pedig beállítottam a telefonomat, hogy jelezzen, amikor Ákosért az edzésre kell indulnom.

És hát ne felejtkezzünk el arról, hogy már csak négy nap, és itt a hétvége! :-) Pamparam.