2016. április 30., szombat

Anyának lenni (minden körülmények között)

Végül nem úgy alakult a péntekünk, ahogy terveztük. Dél után csörgött a családfő, és közölte, hogy hívták az oviból, Ábel belázasodott, érte kellene menni. Összekaptam magam, bedobáltam pár papírt egy szatyorba, és loholtam. Ott feküdt a szoba sarkában, mint egy rongybaba, és két óvónő ült mellette, vizesruházták, az egyik simogatta. (Ezt a jelenetet látni azért jólesett, jó kezekben volt a betegünk.)
Az öltözőben felélénkült, és az óvónéni segítségével felköszöntött, bár láthatóan nem volt jól, nagyon szépen mondta a verset, és látszott rajta, milyen büszke, meg is hatódtam kicsit. Itthon aztán látszott, hogy ez a levihetetlennek tűnő lázfajta, de sikerült kicsit elaltatni, majd amikor leváltott a családfő, átvágtattam az iskolába.
Az iskolások egy nagyon aranyos műsorral készültek, érezhető volt, mekkora munka áll az egész mögött, és az is, milyen izgatottan várták ők is. Még ennyi év után is hihetetlen érzés ott ülni az anyák sorában, anyának lenni, és anyaként ezt a feltétel nélküli szeretet érezni és átélni. Tartottam magam a végéig, amikor a tanítónéni elindította Koncz Zsuzsa számát, a gyerekek kivonultak, majd a saját készítésű ajándékaikkal vissza... itt már nyeltem a könnyeimet, aztán amikor megindultak az anyukák, nagymamák felé, elvesztem. Lehajoltam hozzá, az arcomat a hajam eltakarta, és közben folytak a könnyeim. Láttak már meghatódni, és Ákos is tudta, hogy ez az, éreztem rajta, mennyire átérzi ő is a pillanatot, és milyen szeretettel bújik hozzám. Csak a másik felemet ne hagytam volna közben itthon...
Ákos a távollévő nagymamára és dédire is gondolt, visszük a virágmagokat nekik haza:
Az ünnepség után négy helyről összeszedtük a nagyobbik fiúnk tornazsákját és ruhadarabjait (van, ami nem változik ilyenkor sem :-) ), majd a családfő itthon azzal fogadott, hogy Ábel telibe rókázta nemrég. Ez a tendencia folytatódott, minden víz kijött belőle, így éjszaka velem aludt (és 2 körül ágyneműt cseréltünk, újra lázat csillapítottunk).
Még az este folyamán egy nyugalmasabb pillanatban megmutattam a családfőnek az iskolás köszöntés felvételeit, Ábel pedig most reggel neki is elmondta a versét. Még így is, ilyen körülmények között is meghatódva pislogtunk egymásra.

2016. április 29., péntek

Nooooormális vagy, Margit?

Van, aki Toszkánába próbál 10 napra bepakolni, én meg egy (!) napon agyalok már napok óta. Az úgy kezdődött, hogy anyu utolsó látogatása után elkezdtük itthon a tárgyalásokat, mégis mikor utazzunk haza. Nem segít, hogy anyu már rögtön a látogatása utáni "rendben hazaértem"-telefonbeszélgetésünket is úgy szokta zárni, hogy "na, és mikor jöttök ti". És utána le sem száll a témáról, mindig megkérdezi, amikor felhívom. A családfő pedig kiugrik az ablakon, hogy "most volt itt anyuka (így hívják a sógorral együtt), hova mennél".
Most egy bizonyos vásárhoz igazítottuk az utazást, nem mintha sokat akarnánk vásárolgatni, de az olyan jó apropónak tűnt, hogy a fiúkat otthagyjuk anyunál pár órára, és mi végre kettesben kiszabadulhatunk kicsit. Ráadásul megnézzük, hogy Ábel hajlandó-e nélkülünk mamáéknál ellenni. Már edzünk az idei nyaralásukra, ami egy hét teljes szülőmentességet jelent mindkettőjük számára, és Ábel is nagyon várja (még soha nem volt így nélkülünk sehol), de úgy gondolom, hogy nem csak ő, én sem tudom igazán elképzelni, milyen lesz a két gyerek nélkül egy teljes hétig itthon. (Egyik este könnyes szemmel, sajgó szívvel gondoltam bele, vajon elalszik-e nélkülünk este, és mennyire fognak mindketten hiányozni.)

Szóval ezek a hétvégi kiruccanások mindig nehezek, mert mivel a családfő pénteken is teljes napot dolgozik, utána már nem indulunk neki az útnak (pedig akár lehetne már, ahogy nőnek a gyerekek), így összesen egy nettó napot és éjszakát szoktunk a családdal tölteni. Most viszont megálmodtam, hogy péntekre kiveszek szabadságot, a fiúkat is kiveszem az intézményekből, és nekivágok az útnak velük, a családfő pedig nyugisan utánunk jön szombaton.
Aztán pár nap után jött egy agylöket, és kitaláltam, hogy menjünk vonattal. Úgyis van a közalkalmazotti kedvezményem, amit még soha nem vettem igénybe, ráadásul a fiúk is nyüstölnek időnként, hogy mikor vonatozunk már végre egy kicsit, és hát így a kocsit meg itthon hagyhatjuk a családfőnek, aki a saját tempójában utánunk jöhet másnap. A családfő hitte is, meg nem is, hogy biztosan ezt akarom-e, de rám hagyta. Csak egy nap után gondoltam bele, hogy mégis mekkora csomagot kell nekem a két gyerek mellett vonszolnom, mert hiába egy éjszakára kell pakolnom, bizonyos dolgokat vinnem kell, és az útra is, lekötni őket, és etetni-itatni és... és elképzeltem, hogy a vonaton még a wc-re is hármasban fogunk benyomakodni... Ráadásul itt is ki kell vergődni a pályaudvarra, ott meg a vonatról leszállva eljutni a buszpályaudvarra és további fél órát zötyögni a falunkba. 5-6 órás útnak nézünk elébe, de bízom benne, hogy leköti az örökmozgókat is a vonatozás élménye. Ha ezt megugorjuk, nagyon büszke leszek magamra, mintha legalábbis a holdra jutottunk volna el.
Szurkoljatok azért a jövő pénteken, azt hiszem, ránk fér!

Tömény nap lesz

Ma munka utána először az óvodába megyek ezért:
...aztán az iskolába hasonló okból.
Dupla adag papírzsepi bekészítve.

2016. április 27., szerda

Minek az ilyennek...?

Harcba kezdtünk a kütyük terén. Még a múlt héten, készülve a kétnapos konferenciára, gondoltam, előveszem a céges tabletemet, beizzítom és legalább tudok onnan netezni dolgozni. A családfő persze lelkesen jött segíteni a műveletben. Csutkára le volt merülve, töltöttük, nagy nehezen felidéztük a jelszavamat (mennyivel könnyebb volt az életem, amíg mindenhova azt az egy nyűves jelszót használtam), de az öröm korainak bizonyult, mert a készülék pár perc után lefagyott, és elkezdett morogni. Hát, gondoltam, az én munkahelyem is tud vásárolni, már korábban is hallottam, hogy ez a beszerzés nem sikerült túl jól, nem csak nekem van vele bajom. Ákos persze ahogy meglátta, hogy valami nem ismert darabot nyomkodunk lelkesen, rögtön elkezdett keringeni körülöttünk, de gyorsan leállítottuk, hogy ő ezt nem fogja használni. Láttuk, hogy mi sem.
Ekkor előtúrtuk az iPad-et, amit még az előző munkahelyemen kaptam, aztán amikor megszűnt, elég jó áron megvettük (ahogy a korábbi céges laptopomat, ami még mindig nálam volt, és folyamatos töltésen még működik, és az újabb laptopot is, amit munkához valóban használtam...). Mert hát milyen egy háztartás, ahol nincs iPad, még ha nem is használjuk?! Igazából már Ákosra gondoltunk, hogy ha idővel szüksége lenne rá a tanuláshoz. Az idők folyamán bekapcsoltuk párszor, de igazából nem csináltam rajta semmit. Ákos persze ezt is kiszúrta a kezünkben, de elhessegettük. Ez meg még az előző munkahelyi e-mail címemhez kötődve valami négyjegyű számkódot kért, amit én - állítom - még soha nem tapasztaltam. Rémlett, hogy anno átállítottuk az alap e-mail címet, de mintha visszament volna az időben. Pár próbálkozás után le is tiltott a nyavalyás.
Így hát a konferenciára elcipeltem a laptopomat, és lelkesen facebookoztam dolgoztam rajta napközben.
Hétfőn meg visszavittem a tabletet az informatikusoknak, kezdjenek már vele valamit, és rákérdeztem, hogy egy letiltott iPad-del tudnak-e csodát tenni. Azt a pillantást, amit kaptam, nem írnám le, de kedvesen felajánlotta, hogy azzal is sasszézzak be, bár ha a jelszavamat fel tudnám idézni, igen sokat segítene az ügyünkön.
Délután visszakaptam a tabletet, közölték, hogy totálisan le volt merülve (kikértem magamnak a gyanúsítást, hogy csak ennyi volt a baja), de a szoftverfrissítés után most működni látszik. Aztán itthon meg a családfő világosodott meg, valahonnan beugrott neki, hogy ő ütötte be a számkódot korábban az iPad-en, így abba is sikerült bejutnunk.
Most ismét teljes a kütyütár itthon.

2016. április 24., vasárnap

Gyerekszáj II./28.

Apjukat ritkábban látják szemüvegben, így este körömvágás közben Ábel nézi, nézi, majd megszólal:
- Olyan vagy, mint egy másik bácsi.
- ???
- ...mint egy szemüveges bácsi.

Vuk és Gellért

A hidegfront beharangozásának hatására úgy döntöttünk, hogy szombat délután - amikor túl voltunk a lovagláson, takarításon, mosáson, ebéden - még nekiindulunk kicsit, mert "vasárnap úgyis rossz idő lesz". Az ötletet az adta, hogy egy babás csoportos anyuka javaslatokat kért, hova vihetné el a két gyerekét, ha Pesten járnak, és eszembe jutott, hogy a Vukos játszóteret már kerestük egyszer, de mivel nem néztem utána pontosan, hogy hol található, nem találtuk meg (helyette persze akadt más remek elfoglaltságunk a Gellérthegy másik oldalán). A családfő általában vevő szokott lenni az ötleteimre, bár most a biciklis felvonulás miatt nem volt annyira lelkes attól, hogy át kell vágnunk a városon.
Végül csak sikerült, és mivel a hegy megfelelő oldalán landoltunk, meg is találtuk a játszóteret. Kisebb volt, mint amit a képek sejttettek róla (ahogy a szálláshelyek is kisebbnek tűnnek élőben, ugye), de a  gyerekek arcát látva, ahogy megbűvölve rohangáltak az egyik játéktól a másikig (tényleg ritkán látni őket ennyire lelkesnek, pedig nem egy kedvetlen banda), megérte elmenni.
Ha már ott jártunk, terveztünk némi turistásat is, és felgyalogoltunk a Citadellához, a sok külföldi turistacsoport közepette megcsodáltuk a kilátást, majd visszafelé kaptak jégkrémet is:
Abból gondolom, hogy ez egy mindenkinek tetsző program volt, hogy Ákos kérte, nyomtassuk ki a képeket, mert szeretné megmutatni az osztálytársainak, merre jártunk.
Hazafelé mindenki elcsendesedett a kocsiban...

2016. április 23., szombat

Pénteki piknik

Akármilyen is a hét, a péntek délutáni hétvégére hangolódás általában megy - szerencsére, mert az évek alatt megtanultam hétvégére a dolgozó agyamat kikapcsolni (és az esetek jó részében ez megy is), ennek köszönhetően tudok valamennyire töltődni is.
Most napközben alakult úgy, hogy Ákos kis barátnője ismét hozzánk jön suli után, és ennek mindketten örültek. Kivételesen nem rohangáltak, mint az őrültek, hanem egy elcsigázott szülőnek is tetsző módon játszottak. Szerintem ők is elfáradtak a héten, ugyanakkor a jó időben szerettek volna kint maradni, így született a plédes ötlet:
Ott a háttérben látszik Juci is, aki szintén nagyon boldogan vette tudomásul, hogy már pénteken kifutkározhatja magát az udvaron (már ha egy nyúl tudja, mi az a péntek).
És mivel mindketten kihagyták az uzsonnát (Ákosét én ettem meg ;-)), éhesek is voltak. A piknikkel megvártuk Ábelt, aki amolyan ábelesen reagált a hírre, hogy piknikelni fognak, holott azt sem tudta addig, hogy mi az:
Amíg a hármas ilyen-olyan felállásban játszott, többi a szokásos módon zajlott: a családfővel ráérősen végignéztünk minden virágot, földből kibújó zöldséget és egyebet, majd a kertész akkurátusan meg is locsolta őket.

2016. április 22., péntek

Mekeg-nyekeg és belezavarodik

Ezt én csináltam. Van az a gittegylet egyesület, aminek tagjai vagyunk munkahelyileg, és amit megnyertem magamnak. Ha jön egy meghívó, az nálam landol, pedig nem igazán az én területem, vagy mondjuk úgy, hogy a 800 főből, ahányan vagyunk, többszázan illetékesebbek ebben. Na, de valamiért én kerültem valamiért előtérbe, és nem tudok tőle szabadulni.
Most kétnapos konferencia volt, ahova négyen mehettünk ingyen, naná, hogy az egyik én voltam. És mivel a másik háromból kettő fölöttem áll rangban, ők megpattantak fél-fél nap után, én meg kihúztam a két napot. Igazából én is leléptem volna, de a kettő váltotta egymást, így szoros felügyelet alatt voltam. Aztán ma meg, mikor kicsit szabadabb lettem volna, kiderült, hogy bemutatkozó előadást kell tartanom. Nos, nem vagyok rutinos, meg izgulok is, sőt utálok is szerepelni, és mindezt egy nem teljesen én témámban, úgy, hogy előző nap reggel tudom meg, és késő este kapom meg hozzá a prezentációt - voltam már könnyebb helyzetben is. Ráadásul elhúzódott, és utolsó voltam, és ... nem magyarázom a bizonyítványom, szerepeltem már jobban is.
A családfő nem hiszi el, mert elfogult, meg szeret, de most tényleg béna voltam. Hazafelé jövet egy órán keresztül csak meredtem magam elé a metrón és buszon, és néha azon kaptam magam, hogy nagyot sóhajtok. Most már jobb a hangulatom, elengedem én ezt a terhet, már úgysem változtathatok rajta. Bent meg közben zajlik az élet, elsővezető-választás volt (az nyert, akinek én drukkoltam), ami maga után von több személyi változást, biztosan lesznek mindenféle konfliktusok, és mindez biztosan végiggyűrűzik az egész szervezeten. Jó kis nyarunk lesz, asszem'! Én most örülök, hogy nem vagyok tagja a felsővezetésnek.

2016. április 18., hétfő

Az első színházas és tágabb családos élmény

A tegnapunkról nem készült kép, valahogy nem merült fel ötlet szintjén sem. A szokásosnál későbbi reggeli után Ákossal színházhoz öltöztünk, a család másik két tagja pedig volt olyan kedves, hogy elfuvarozott bennünket a belvárosba. Kihasználtuk, hogy arrafelé járunk, amerre nagyon ritkán szoktunk, és sétáltunk egyet a környéken (nem sokat, mert Ákos már aggódott, hogy elkésünk, vagy a barátjáék már várnak ránk), majd a színház előtti gyerektömegben szerencsésen időben megtaláltuk egymást a kis barátjával és anyukájával. A fiúk az egymás látása feletti örömködés helyett a néha már kiskamaszosnak tűnő félszeg egymás mellett álldogálást választották, így mi csacsogtunk az anyukával. Megállapítottuk, hogy egymás gyerekein tudjuk lemérni az idő múlását, mindketten nyúlánkak, nagyfiúsak lettek az elmúlt időkben. Beverekedtük magunkat a tömegen keresztül, majd szünetben Ákossal sprinteltünk egyet a mellékhelyiségek felé, aztán a végén kinyomakodtunk a friss levegőre. Az előadás kettőnknek tetszett, a négyesünk másik fele - mint kiderült - nincs oda a zenés darabokért. Ismét tanultunk valamit, legközelebb nem választunk ilyen közös programot. Mi Ákossal azért élveztük, amikor az itthon rongyosra hallgatott cd első dala felcsengett, konkrétan megborzongtam, a karom libabőrös lett. Picit sajnáltam, hogy Ábel nincs velünk, két gyerekünk közül ő a muzikálisabb, biztosan nagyon élvezte volna az előadást. Megállapítottam azt is a nézősereg összetételéből, hogy a színház honlapján kiírt korhatár nem kötelező érvényű, ő is jöhetett volna (ha ez nem a nagyfiúk ajándéka lett volna).
Az előadás után a kis baráték hazafuvaroztak bennünket, majd gyors átöltözés után négyesben elkerekeztünk hozzájuk. Ábel, libasorban másodikként, a saját futóbiciklijével jött, menetközben csak a szemem sarkából tudtam figyelni, hogy halad-e utánam, egy idő után már eléggé lihegett, de hősiesen futott. Lelkesen igyekezett betartani a szabályokat, de az már biztos, hogy egy forgalmasabb napon még jobban izgulnék vele elindulni.
Az ebéd csodák csodájára már készen volt, mire odaértünk. Bográcsolásnál ugye általában fel kell készülni arra is, hogy valami elcsúszik, de itt tökéletes volt az időzítés. Utána még sütemény is akadt, így gyakorlatilag végigettük a délutánt. Az összetétel vegyes volt, nagymama, nagypapa is vendégeskedett, így volt, aki az örökmozgó Ábellel is ellabdázgatott. 5 óra után hazatekertünk, és egy rövid szomszédasszonyos és -gyerekes találka után viszonylag korán  betereltünk mindenkit, és ezzel zártuk is a meglehetősen aktív hétvégét.

2016. április 17., vasárnap

Ez sem volt láblógatós

Már láttam magam az udvarról berohangálva kenőmájas kenyeret kenegetni, mert biztos voltam benne, hogy amikor a szalonnasütés gondolatától felajzott, de igen válogatós gyerekeink rájönnek, hogy szalonna és szalonnazsíros kenyér lesz a vacsora, biztosan nyafogni kezdenek. Ehhez képest nem rohangáltam (de, csak szalonna- és kenyérutánpótlásért), mindketten két pofára jóízűen ettek három-három szelet zsíros kenyeret. A félig elégetett szalonnáikat én termeltem be. Annyit mondhatok, Józsi bácsi, a dílerem háziszalonna-beszállítóm biztosan sokat csuklott tegnap este a sok-sok dicsérettől, aztán este senkit nem kellett ringatni.
De egyébként az egész nap viszonylag aktívra sikeredett.
Kezdődött a szokásos lovaglós programmal, ahova most a családfő szállított mindenkit. A jó időre tekintettel a kezdőosztályosok is kint lovagoltak, ahova becsatlakozott a futószáras is:
Az utóbbi oktatója eléggé elfáradt a végére, mert ügetéskor becsatlakoztak a sorba és ő futott mellette.

Amíg ők ezt csinálták, én itthon szimultán takarítottam mindkét szintet, mostam (szél által elfújt szárítókat állítgattam), anyuval beszéltem telefonon, és főztem. Ez utóbbi némi izgalmat csempészett az életembe, mert elővettem a konyhaszekrény tetején méltatlanul régóta porosodó pataki tálat, és kipróbáltam Vivi blogger egyik receptjét (hagyma, szalonna, csirkecombok, rizs - mindez nyakon öntve paradicsompürés húslével). Mit is mondhatnék? Vivi kicsit nagyvonalúan bánik a receptek megírásával, és olyanokat csempész bele, hogy kb. ennyit teszek bele, kb. eddig sül (:-)), meg ilyenek, de végül sikerült egészen finomat kihoznom belőle, és még egyesek is ették viszonylag jóízűen, bár Ákost megviselte a felismerés, hogy hagyma is van az ételekben.
Hazafelé jövet végre az autónk is megtisztult, a mosó igazán nagy kaland volt mindenkinek, aki ott volt:
Aztán a gyerekek hosszasan játszottak az udvaron mindenféle felállásban. A kicsik tűzoltósat, meg ilyeneket műveltek, a nagyok egy idő után kifulladtak, és amikor megkörnyékeztek a teraszon a laptopomért, inkább elküldtem őket játszani kitaláltam nekik, hogy játsszanak kincsestérképest. Ez tavaly is bevált; felvázoltam nekik az udvar térképét, és hol az egyikük, hol a másikuk rejtett el kincseket, X-vel jelölve. Előkerült a tavalyi nyár nagy slágere, a locsoló-spriccoló alkalmatosság teljes, még működő tárháza is. Úgy tűnik, nem voltunk teljesen résen, mert a szomszédtól este kapott képekből derült ki számunkra, hogy egyesek nem tartották be a "nem locsolunk másik gyereket és nem locsoljuk saját magunkat sem" szabályt:
Még Jucika is részesült a jóból, mert most hogy végre a múlt hétvégén megkapta a néha kint is megforduló nyusziknak járó kombinált oltását, ki mertük kicsit engedni. Mi legalábbis kicsit gondoltuk, aztán úgy megrészegedett a tavaszi illatoktól és a friss fűtől, hogy alig bírtuk rávenni, ugyan jöjjön már haza.

A szalonnasütős program egy spontán ötletből született (tudtam én, ha a szomszédék itthon vannak, és még jó idő is van, nem lesz ebből 6-kor gyerekbeterelés, vacsora, majd 7 után fürdetés), amit a nem csillapodó szél miatt fél 6 magasságában lefújtunk, majd fél 7 körül mégis csak belevágtunk.
A nagyok rögtönöztek egy bábelőadást is, a szereplőket papírból vágták ki, a nagylány adta elő a darabot, Ákos volt a díszlettervező és segéd, lelkesen illusztrálta a mesekönyv lapozgatásával és a képek mutogatásával a jeleneteket. A mi nagyfiúnk...
Aztán elkezdtek gyülekezni a tűz körül, de nem bírták kivárni, hogy leégjen, így az első szalonnák kicsit égettek, mint sültek lettek:
Este füstmentesítő hajmosást ejtettünk meg, aztán jöttem rá, hogy a mai bográcsolást is megvárhattuk volna vele, bár a délelőtti színházban biztosan nem lennénk túl vonzóak.

2016. április 16., szombat

Belecsapunk a hétvégébe

Amit még a hét közepén is nehezen tudtam elképzelni, ezen a héten is elérkezett a péntek, így már a nap is rögtön szebben sütött ránk. Ráadásul a nap közepére tették az összdolgozói értekezletet (ami nálunk a szervezet nagysága és földrajzi széttagoltsága miatt négy részletben valósult meg, és ez volt az utolsó a sorban), így kicsit lazulós nap lett belőle (másoknak, mert engem reggel hívott fel valaki, akit az egyik vezető küldött hozzám, és kért valamit, ami elég sok időt vett igénybe, és mindezt aznapra kérte, na, de ez legalább előremutató feladat volt, és szinte élveztem csinálni).
Reggel jót szórakoztam, felhívott a főnököm, kérte a műszaki vezető mobilszámát. Nekem nem volt meg, visszakérdeztem, miért kell. Kiderült, hogy elromlott a gázkazánjuk, és mivel - mint kiderült - nálunk az átépítés során kialakítottak egy dolgozói zuhanyzót is a biciklivel járók kedvéért (senki nem mondhatja, hogy nem munkavállaló-barát hely, na!), és az érdekelte volna az én elárvult főnökömet, hogy ez így van-e, és ő lezuhanyozhatna-e ott bent, ahelyett, hogy otthon melegítgeti a vizet. Utánajártam, visszahívtam, hogy hozza nyugodtan a törölközőjét magával. Univerzális vagyok.
Nem is végeztem munkaidő végére, még az utolsó simítgatásoknál tartottam a hirtelen jött munkában, amikor befutott a főnököm és lerakott egy konyakosmeggyet az asztalomra. (Előző nap túrórudit kaptam.) Egészen meghatódtam, aztán amikor elmondta, mi vár rám a jövő héten, már nem is éreztem annyira kielégítőnek a gesztust, de elég hamar elhúzott elsietett a kisfia focimeccsére, így csak elnyammogtam az édességet.
Ha péntek, akkor anya megy az ő fiaiért. Most megfordítottuk a sorrendet, mert Ákos időnként úgy érzi, hogy túl hamar kell hazajönnie, és nincs ideje az ügyeleti időben játszani. Ábel viszont örült nekem, vele mentünk a családfőért, aki aztán hazaérkezés után az iskolásért futott át. (Mondtam már, hogy az iskola pontosan szemben van velünk?) A fiúk nem is jöttek be a házba, kint maradtak a szomszéd gyerekekkel játszani, mi meg ráérősen ittunk egy kávét (én iszom, a családfő nézi), megnézegettük a virágokat és cserjéket (szépen fejlődik minden), és felfedeztük, hogy a magaságyban is kidugta egy-két növény a fejét, sőt a borsó is kezd kikelni a sövény mellett.
Ákos nagy gondban van. Miután hétfőn az öccsére panaszkodva jött ki a szobából, majd visszament és a sérelmeiért megtorlásként fejbe vágta valamivel (megjegyzem, Ábel elég gyakran tesz azért, hogy Ákos panaszkodhasson rá), kapott az apjától egy egyhetes tablet-megvonós büntetést. Amíg kint játszanak az udvaron, természetesen eszébe sem jut, de aztán minden este kuncsorog érte. Mivel nem tőlem kapta, én nem oldhatom fel (igen, én vagyok a következetlenebb, de hívjuk engedékenyebbnek, az jobban hangzik, a szülői véd- és dacszövetséget viszont nem sérthetem meg), a családfő végre azt ígérte, hogy ha jól viselkedik, az egy hét lerövidülhet. Én szurkolok csendben Ákosnak. :-) Viszont úgy gondolom, nem árt a megvonás sem, elég függő, és nem mindig tartja be a napi limitet.
Ma apjukkal mennek a fiúk lovagolni, addig szimultán takarítás és ebédfőzés vár rám, vasárnap pedig immáron fél év után megkapják a bölcsis-ovis barátjukkal közös születésnapi ajándékukat és színházba visszük őket a másik anyukával. (Három hónapig kajtattam a jegyeket, majd újabb közel három hónapig kellett erre a napra várnunk.) Ábel ebből kimarad, pedig biztosan élvezné, a Dzsungel könyve zenéjét kívülről fújja, és még attól sem kellene tartanunk talán, hogy megunja a közepén, de ez a nap a nagyfiúkról szól. Viszont így talán a családfővel is tudnak kicsit csavarogni. Délutánra kiegészülünk a családjaink többi tagjával és bográcsolást tervezünk Ákos barátjáéknál, úgy tűnik, az időjárás is támogatja az elképzeléseinket. Na, és a szomszédaink is itthon lesznek a hétvégén, így biztosan nem fogunk unatkozni. Lehetne a hétvége hosszabb is, ugye?

2016. április 15., péntek

Yacht vs diliház - és röhögés, persze

Őrült, pörgős, belehülyülős, kimerítő, keverős-kavarós, bizonytalankodós, különböző érdekek között megnyomorodós, információkat vadászós, abszurd helyzeteket átélős. Sorolhatnám még a hetemet jellemző kifejezéseket. Az jó, hogy még tudok röhögni időnként. Már Ákos is érti a különbséget a jóízű nevetés és a kínunkban nevetés között, és biztosan tudná, hogy én inkább a másodikat élem meg nap, mint nap mostanában, amikor már egy óra múlva sem igaz az, amit nagy nehezen sikerül összekaparnom. A kolléganőm szerint mi egy zsákutca-szervezet vagyunk, minden második sarokban találnak valamit, amit felemelnek, megforgatnak, aztán amikor nem tudnak vele mit kezdeni, vagy éppen már régóta határozott szándékok voltak velük kapcsolatosan, csak az eszköz hiányzott hozzá, a jollyjoker-egységünkben látják a megoldást. Menetrendszerűen eszükbe is jutunk, mi pedig, akik ártatlanul üldögélünk a helyünkön, csak kapkodjuk a fejünket, amikor bedobálnak minden ilyet a mi utcánkba. Mi meg ahogy meglepődve nézünk fel, hogy "né', már, megint mit fújt ide a szél", megpróbáljuk kitalálni, mit is akarnak tőlünk, körbejárjuk, pörgünk körülötte, és igyekszünk először kicsit kiismerni az új csontot, aztán elkezdjük lefaragni, átalakítani, lényegét megragadni, végül elhelyezni valamelyik polcunkon, és mindenki számára megnyugtatóan kommunikálni azt, amit mi magunk sem hiszünk: "semmi vész, megoldjuk". A királyi többes jórészt csak engem jelöl, meg azt a kolléganőt, akivel - a napi munkájától elvonva, muszájból, mert szükségem van a segítségére - bizonyos szeleteket megosztok, és tegnap az egyik csontrágásunkat követően már csak némán odalépett hozzám, átölelt, majd kiment az irodámból.
Természetesen minden holnapra kell, kapkodva, félinformációkból dolgozva, és így amikor este az egyik ilyet sikerült kicsit arrébb rugdosni, nyertünk négy hetet a kigondolására ahelyett, hogy még az este folyamán alkotnánk valamit összecsapott koncepciót, mérhetetlenül megkönnyebbülve indultam haza. Itthon már csak sóhajtozni volt erőm, majd egy zaklatott éjszaka után ma reggel megláttam Diusnál ezt, és rájöttem, hogy "igen, ezt érzem én", ez hűen tükrözi a lelkiállapotomat:
Már csak az éltet, hogy nyáron talán minden lelassul kicsit, és lélegzethez jutok. Vagy nem.

Azt látom, hogy másnak sem jobb, sőt. A történések el is vonják kicsit a figyelmem a napjaimról. Alig két évvel azután, hogy egyszer csak nagy titokban a főnököm és az üzlettársa megvásárolta a cégünket a külföldi tulajdonostól, 20 hónappal azután, hogy el is adták az államnak, és az új tulajdonos képviselője megnyugtatott mindenkit, hogy nem érezzük meg a változást és a cégben mindenki marad a helyén, 19 hónappal azután, hogy közölték, csak vicceltek, mert megszűnik a cég, de ne aggódjunk, ez bennünket nem érint, és 17 hónappal azután, hogy ismét meghazudtolva önmagukat olyan körülményeket teremtettek, hogy tömegesen álltunk fel, az ottmaradók jó része pedig azóta is szenved a káosztól, olvasom, hogy megszűnik a jogutód is, a feladatokat szétosztják további utódok között. Szakmaiság, tudás, múlt, piaci igény nem számít, az emberi sorsokról már ne is beszéljünk.
Ehhez képest a mi zsákutcánk kismiska.

2016. április 14., csütörtök

Így készülünk mi a nyaralásra

Még szerelmünk hajnalán történt az, hogy az első közös nyaralásunkhoz - ahova már majdnem-gyerekesekként utaztunk el - a családfő talált egy viszonylag, sőt egészen jó szállodát, aminek a wellness részét nem használtuk, ugye, mert kismamáknak nem volt ajánlott, és az esték pedig egy rövidke séta után úgy teltek, hogy én bealudtam, a családfő meg egyedül elütötte az időt. (Ez utóbbit viszonylag korán megszokta tőlem, mert miután hetekig cseteltünk éjszakába nyúlóan, ahogy személyesen is megismerkedtünk, talán már az első nálam tett látogatása alkalmával elaludtam, így rögtön az elején megtudta, hogy horkolok is, és utána is általában magát engedte ki a lakásból, mikor indult haza, mert addigra én vendéglátóhoz nem méltó módon húztam a lóbőrt.) Ezt az első alkalmat leszámítva viszont mindig én keresgéltem szálláshelyeket a hosszabb-rövidebb kiruccanásokhoz, és az idők folyamán kialakult a módszertana is.
Először belőjük, hogy nagyjából milyen vidékre mennénk. Ez nem szokott nehéz lenni, mert a gyerekeinkre tekintettel vízpartra szavazunk. Engem is hajt valami megfoghatatlan vágyakozás a tenger vagy tó iránt, pedig igazából nem vagyok egy vizes természetű, és sőt még a vizes fürdőruha érzete is zavar időnként, na, de a fiúk szeretnek sarazni, lubickolni, én meg szeretem nézni a kék messzeséget, így marad a vízparti megoldás néhány kirándulással. Egyszer majd megyünk városnézős, túrázósra is, és nagy álmunk Párizs utcáin sétálni (bár ebben eltérőek némileg a vágyaink, mert a családfő kettőnket lát barangolni, míg én a gyerekeinket is felfedezni vélem magunk körül), viszont a velencés ismerősök már megfertőztek az élményeikkel, így az is rajta van sok más egyébbel a bakancslistánkon. A kezdetektől ragaszkodunk a két légtérű (családi szobás vagy apartmanos) szálláshoz, nem mintha én sokáig ébren lennék, de mégiscsak kényelmesebb, ha a gyerekek ilyenkor is időben ágyba kerülnek, nekünk viszont van lehetőségünk még mozogni, ahelyett, hogy mozdulatlanul üldögélnénk az alvók mellett. Na, és fel kell készülnünk arra is, hogy két örökmozgó mellett nem árt rossz időre, üresjáratra némi játszótér, játszószoba, vagy akármi, ahova ki lehet őket csapni akkor is, amikor egy felnőtt általában csak feltenné a lábát egy másik székre és bámulna maga elé.
Általában már az aktuális nyaralás után fel szokott merülni bennünk, hogy a következő nyaralásnál mit szeretnénk másként, aztán a következő év elején újra szóba kerül a téma. Pár éve már egyre többet beszéltünk egy tengerparti nyaralásról, aztán eltoltuk, mert Ákost 2,5 évesen még kicsinek éreztük hozzá, hogy aztán immáron négyesben (igazából ötösben, mert anyut is vittük magunkkal) az alig egyéves Ábellel nekivágjunk egy horvátországi útnak (hja, a második gyerek sorsa már csak ez). Ezt a választást egyébként - bár szép élményekkel tértünk haza - kicsit megbántuk, mert a sziklás tengerpart nem túl ideális kisgyerekekkel, és minden nap kocsiba kellett ülnünk, hogy bárhova eljussunk. Ez után a nyaralás után fogalmazódott meg bennünk az is, hogy az ellátás nélküli nyaralás amellett, hogy nem könnyíti meg a dolgunkat (pl. boltba kell járkálnunk, és legalább minden második napon főznünk), így az itthoni mókuskerékből nem teljesen tudunk kiszabadulni, nem is feltétlenül olcsóbb, mert óhatatlanul kikötünk párszor étteremben.
Aztán ősszel egy ideig elvagyunk, majd január-februárban beindul a vezérhangya, és tűkön ülve várjuk, hogy a bölcsődében, óvodában elárulják, adott évben mikor várható a szünet, hogy ahhoz igazodhassunk. Amikor végre ezt is megtudjuk, elkezdődik a nagy nyaralás-vadászat.
Először én végzek egy nagyvonalú előszűrést a minimum-elvárásaink alapján, majd kérek sok több helyről ajánlatot. A beérkezett ajánlatok alapján kiszórok párat a kiszemeltek közül, és általában azt követően szokott a családfő is becsatlakozni. A beérkezett számok ismeretében újra megnézzük a fórumokban elérhető véleményeket (mérlegelünk, hogy a vízpart távolsága vagy a két összetolt ágy franciaágyként eladása a nagyobb negatívum-e, és mennyire számít, hogy a recepciós több vendég véleménye alapján nem túl kedves), a szálláshelyek honlapját alaposan végigolvassuk ("aha, nézd, a vacsora nem svédasztalos, hanem menüs"), és minden képet végigkattintgatunk (közben olyan megállapításokat teszünk, hogy "túl szűk az udvara", meg "a berendezés elég retrónak tűnik"), de persze tudjuk, hogy fotózni a nem annyira tetszetőset is lehet becsapósan. Majd nem annyira hosszas, inkább intenzív mérlegelés után a döntést ebben a stádiumban hozzuk meg, és lefoglaljuk a kiválasztottat. Innentől nincs más, csak a várakozás.
A hét elejére az idei nyaralást illetően is végigjutottunk minden stádiumon, és mondtam is a családfőnek, hogy ilyen alaposan körülményesen biztosan nem sokan döntenek. Mire ő vigyorogva megjegyezte, hogy végül is olyan apróságokat, mint a nappali bútor, ház, kocsi bezzeg 10 perc alatt választottuk ki. És tényleg!

2016. április 9., szombat

Ez nem az Y generáció

Tanmese arról, hogy hogy például mivel töltöm én a munkaidőmet.
Pár napja kaptam egy levelet egy vezető kollégától, amiben egy tavaly nyár végén kirúgott távozott kolléga magyar hangjaként azon pampogott, miért nem vesszük le a honlapon megadott ügyfélszolgálati mobilszámunk átirányítását az ex-kolléga telefonjáról, mert őt zaklatják a mi ügyfeleink. Azon túl, hogy a levél stílusán némileg megütköztem, röpke egy óra alatt sikerült az ügyet felgöngyölítenem.

A mobilszámot én kértem a kollégáimnak, mert a szombati ügyelet alatt két helyszínen és a két helyszín között is fellelhetőek (most már, hogy végre sikerült náluk elérnem, hogy betartsák az ügyeleti rendet), és meg is kaptuk ennek az akkor távozó ex-kollégának a számát készülékestül.
Megkerestem először a telefonszámokért és -készülékekért felelős kollégát, aki tudott a problémáról, és állítólag el is magyarázta az exnek, hogy az átirányítást csak ő tudja levenni, de az illető valamiért ezt eddig nem tette meg. Biztosan szeret húsvétkor a volt munkahelyét kereső ügyfeleket lepattintani. A nyilvántartós kolléga állította nekem, hogy a telefonszámot hibásan írtuk ki a honlapra, mert annak a számnak a SIM-kártyája az ő fiókjában pihen (teátrálisan ki is húzta előttem a fiókját, ahol kekszdarabok és egyéb kupleráj közepette tényleg leledzett pár számomra beazonosíthatatlannak tűnő kártya), és éppen le akarta mondani az előfizetést.
Aztán mentem a sajátjaimhoz, hogy ugyan ássák már elő a mobilt, és csörgessük meg róla az én telefonomat, lássuk már, hogy mi a valós szám. Na, és mi történt? A kolléganő elő is túrta a saját kupis fiókjából a(z éppen véletlenül lemerült) készüléket, amit így, ha nem lenne immáron fél éve átirányítva az exkolléga privát telefonjára, amúgy sem tudnánk felvenni, ugye. Érdeklődésemre, hogy mégis hányszor csörgött az elmúlt hónapokban a készülék, meg is kaptam a nem meglepő választ, hogy egyszer sem, de ez senkinek nem tűnt föl annyira, hogy szóvá tegye. Mondtam, hogy oké, azért tegyük már töltőre azt a nyűves készüléket, hátha mégis egyszer valaki érdeklődne irántunk.
Visszaballagtam a műszakis kollégához, aki először az exet próbálta elérni a privát számán, aztán mivel nem járt sikerrel, próbaképpen megcsörgette a céges számunkat, és lőn csoda, mégis csak az én kolléganőm vette föl az akkor már töltődő telefont. Úgy tűnik, mégis csak sikerült az átirányítást levenni, és talán a jövőben már, ha éppen nincs lemerülve, fel is vesszük a készüléket. Meggyőztem a kollégát is, hogy ne mondja le a számot, hiszen elvileg használjuk, és ezek szerint a kupis fiókjában az a SIM-kártya valami más számot rejt, na azt felőlem lemondhatja. 

Ezek után a minap, amikor töltöttem a céges telefonomat (mert bár nem használom, és a sokéves kapcsolatnak köszönhetően a privát számomat hívják munkaügyben is, csak legyek már elérhető annak a pár embernek, aki a cégest ismeri) láttam, hogy nincs rajta térerő. Még csodálkoztam is, hogy ennyire azért nem árnyékolhat az épület fala, de hagytam annyiban a dolgot.
Aztán másnap besétált hozzám az egyik kolléganő, aki szerencsétlenségére megkapta a feladatot, hogy rakjon rendet a céges telefonok körében, és próbálta tisztázni, hogy mi is az én kollégáim telefonszáma, mert az egyik nyilvántartásban 20-as, a másikban 30-as előjellel szerepel a szám, és már éppen le akarták mondani az egyiket. Megtettük, tisztáztuk vele is, hogy csak egy szám létezik, és azt is, hogy most, hogy már működik is, ne szüntessük meg az előfizetést.
Valami isteni sugallatra megjegyeztem, hogy az én számom is másé volt korábban, és amikor kimondtam, hogy ki volt a korábbi gazdája, láttam az aha-érzést az arcán. Kiderült, hogy a telefonszámok és -készülékek nyilvántartásáért felelős kolléga megtalálni vélte, hogy mi az a szám, aminek a kártyája a fiókjában hever, és lemondta az én előfizetésemet.
Az illetékes kolléga beteg, így nem tudtam megkérdezni, pedig nagyon érdekelt volna, hogy mégis milyen nyilvántartást vezet. Viszont ha ilyen a nyilvántartásunk, lenne egy gyakorlatilag nem használt telefonkészülékem eladó. Valaki esetleg...? :-)

2016. április 7., csütörtök

Mindig tanulok valamit

Amikor arról álmodoztam, hogy egyszer majd lesz családom, lesznek saját gyerekeim, nem számítottam arra, hogy hajnali hatkor Nexo Knights erőpajzsokat töltünk majd le a tablettel a laptopom képernyőjéről. Most már egy ilyen akción is túl vagyunk.

Ez pedig a magnóliánk idén


Ákos kertje VI.

...vagy felnőtt járóka?

A gazdája valahol az udvaron játszott közben. Menedzser típus, csak néha ellenőrzi a munka menetét, de a kezét nem koszolja be.

Gyerekszáj II./27.

Mostanában gyakran szavakkal is kifejezik, Ákos azt mondja el minden nap, hogy imád bennünket, és hozzáteszi időnként, hogy mi vagyunk a legjobb anya-apa, sőt gyakran jön ölelésért. Ábel pedig szimplán "nagyon szejet" mindenkit, és ő is napjában legalább egyszer elmondja ezt. Aztán tegnap továbbment:
- Nagyon szeretlek anya!
- Én is szeretlek, szívem.
- Mennyire szeretsz?
- Nagyon-nagyon-nagyon!
- Annyira, hogy leesik a fejem?
- Sőt, el is gurul.
- Az nem jó! Ha elgurul a fejem, nem látlak téged.
----------
És érdeklődik is:
- Én hol születtem?
- Kórházban.
- És amikor megszülettem, babakocsiban ültem?
- Nem, akkor még nem tudtál ülni. Csak feküdtél.
- És cumisüvegből ettem?

2016. április 6., szerda

Könyvtárban jártunk

Elég régen jártunk a könyvtárban, aztán mivel Ákosék a tanítónénikkel ellátogattak, kölcsönözhettek is könyvet, aminek lassan lejárt az ideje, beiktattuk a tegnapi napunkba. Munka után cipőt váltottam és nekivágtunk az útnak. Ábel is rögtön megörült a lehetőségnek, ő végül egy sárkányos mesekönyvet hozott haza, amiből a kocsiban hazafelé végig mesélt nekünk, Ákos meg jópár - természetesen - állatosat szedett össze.
Hazaérve, míg a kocsit, kaput zártuk, letelepedtek kicsit az udvar közepén...
 ...majd a lépcső mellett is...
 ...aztán mire végre bejutottunk volna a házba, megjelent a szomszéd kislány, akinek megmutogatták a szerzeményeket:

2016. április 5., kedd

Ákos kertje V.

Kicsit lelassult a projekt, de hétvégén talán a termőföldet is beszerezzük végre hozzá:
Ábel is megkérdezte, hol lesz az ő kertje, így Ákos nagy kegyesen adott át neki egy PICI, DE TÉNYLEG PICI sarkot.

2016. április 4., hétfő

...és a folytatás is jól sikerült

Vasárnap a Hajógyári Szigetre indultunk szintén a szomszéd családdal, és rokonaikkal. Mint kiderült, igen sokan mások is ezt a programot találták ki maguknak, csak úgy zsezsegtek mindenhol a kisgyerekes családok, de nem volt zavaró a tömeg, bár a nagy csúszdáknál nem nekem kellett megküzdenem a csúszási lehetőségért. A családfő, miután Ákos végre elkezdett önállóan csúszni, már éppen megkönnyebbült volna, hogy véget ért a lépcsőzgetés, aztán Ábellel újrakezdte az ingázást akárhányszor kikötöttünk a Szigeten. (Én még Ákosnál megpróbáltam a lehetetlent, elindultam fölfelé, hogy kivegyem a részem ebből is, de a lépcsők harmadánál szédelegve fordultam vissza.) Most már a szeleburdi kicsit is el merte engedni, ő csak fentről figyelte, hogy épségben leér-e, aztán megvárta, míg a kis lelkes megmássza a sok lépcsőt, aztán újra sorban álltak, és újra elengedte. Azért láttam itt is a kanyarban arccal a csúszda szélére dőlő gyerekeket, meg egymásba csúszókat is, sőt az alján kirepülőket... izgultam is rendesen a mieinkért is. De szerencsére nem szereztek újabb sérüléseket. Ezt a kört megtették párszor, mire Ábelt el lehetett onnan csalogatni.

Aztán, míg valaki mindig őrizte a csomagokat, volt játszóterezés, tollasozás...

...focizás, és az előző napi focimeccs telefonos kitárgyalása is...
...természetesen, amikor három óra elteltével indultunk haza, kicsit nehezen győztük meg őket arról, hogy itt az idő eljönni, pedig Ábel már üveges tekintettel üldögélt a fűben addigra.
Itthon aztán gyors ebéd után csendespihenőztünk egyet (én elaludtam, igen, ők természetesen nem), majd míg rohangáltak még pár kört a többi gyerekkel, megnyitottuk a grillszezont is. Estére mindenkinek pirosas lett az arca, nyaka, karja - tisztára mint akik sok-sok időt töltöttek a szabadban.

2016. április 3., vasárnap

Kétkerekes szezonnyitó

Ahogy többen a blogbarátok és egyéb ismerősök körében, mi is megnyitottuk a szezont a tegnapi napon. Már a reggelünk is jól indult, az előző esti ÖTYE-klubnak köszönhetően (kimondani is szörnyű, 18 éve ismerjük egymást) éjfél magasságában feltöltődve, röhögéstől könnyfoltos arccal értem haza, majd másnap soha nem látott késői órában ébredtem (konkrétan legkésőbb a családban - szerintem ilyen talán egyszer volt az elmúlt években).
Délelőtt - bár a családfő nem repesett az örömtől - amíg egyesek kint játszottak, összekaptuk a lakást, főztem egy gyors ebédet, sütöttem sütit (amiből morzsa sem maradt délutánra, bár a szomszédék is besegítettek). Aztán jött a spontán ötlet tőlük, mi meg rábólintottunk. Így délután letöröltük a port a biciklikről és nekiindultunk a közeli erdőnek. Immáron kilencedik éve lakunk itt a közelében, de még egyszer sem jártunk a belsejében. Hát, most megnéztük, végiggurultunk a szíves útvonalon nyolcan hét biciklin (a nyolcadik, a futóbicikli az enyémre kötve hátulra, gazdája az apja mögött utazott, és ahol lehetett, őt is szabadjára engedtük). Nagyon komolyan néztünk ki, mindannyian szigorúan biciklis sisakokban, a gyerekhad élén legalább egy folyamatosan navigáló (és olyanokat kiabáló, hogy "kereszteződésnél megállsz!", és "zebránál leszállsz és áttolod!", meg "tekerd, tekerd, meg tudod csinálni!" szövegeket nyomó) felnőttel. A családfő hasonlókat mondott nekem is mögöttem tekerve.
Az erdőben is megálltunk kétszer, és oda- és visszafelé a közeli kresz-pályán is szabadjára engedtük a gyerekeket, sőt még egy fagyi is lecsúszott hazafelé jövet. Meg kell állapítanom, hogy bár most kicsit furcsán megyek, és amikor leülök, sajgást érzek a hátsómban, a tavalyinál (amikor 20 év kihagyás után szinte remegő kézzel fogtam a kormányt) sokkal magabiztosabban ültem a kétkerekű járgányomon, és nagyon-nagyon élveztük a helyszínt is. Ismét áldottam az eszünket, amikor tavaly többéves dejólenne-készülődés után egyszer csak belevágtunk a biciklivásárlásba.
Amikor hazaérve betoltuk a járgányokat a kapun, egy-egy szék után nyögtünk - mi felnőttek, mert persze egyesek még nekiálltak rohangálni. A harmadik-negyedik elesős baleset után megállapítottuk, hogy azért nem csak mi fáradtunk el. Este nem kellett senkit ringatni, az, aki az út jó részét az apja mögött ülve tette meg, konkrétan két perc alatt elaludt.
Nagyon kellett már egy ilyen nap mindenkinek, testnek és léleknek egyaránt.