2016. május 30., hétfő

Gyereknapi és egyéb nyalánkságok

Igazi nyárias, cseppet sem unalmas hétvégén vagyunk ismét túl. Szombaton érkeztek hozzánk Ábel keresztszülei (két, a mieinkkel egyidős fiúcskával), és kezdetét vette a végeláthatatlan játék. Szombaton délelőtt felpörögtünk, takarítottunk, főzéshez készülődtünk, majd Ákossal és Ábellel nekivágtam az útnak. Amíg a családfő elkezdte a bográcsban az ebédet főzni, bebuszoztunk a városközpontba, hogy ott összeszedjük a vonattal és metróval érkező keresztanyut a fiúkkal együtt. Előtte még elsétáltunk a könyvtárba, hogy az aznap lejáró könyveket visszavigyük, és újakra cseréljük. Hazaérkezésünk után nem sokkal megérkezett keresztapu is az ország másik feléből, ahol munkaügyben tartózkodott. A délutánt, bár nem beszéltük meg, otthon töltöttük, gondoltam, elég lesz az a négy örökmozgónak, nekünk meg pláne. És igen, jól lefoglalták magukat különböző felállásokban:

Vasárnap reggeli után mi anyák a fiúkkal együtt elsétáltunk a közeli tűzoltó laktanyába, ahol gyereknap alkalmából - ahogy minden évben - programokkal várták az érdeklődőket. Eddig még soha nem éltünk a lehetőséggel, de most nem bántuk meg, szuper volt úgy egy órányi időtartamban, és ennyi elég is volt.

Na, és vajon ki van ott fenn a magasban? Az egyetlen hármunk közül, aki egy ilyen lehetőségre ugrik, Ábel. Az volt a szerencséje, hogy a remegő lábú anyja mellett a magasságoktól sem félő keresztanyja is velünk volt, így kipróbálhatta ezt is:
Az ügyesen rajzolók és színezők (tehát minden gyerek) még apró ajándékokat is kaptak a játékos sátornál, így feldobottan jöttek haza például lufikkal, amik közül három kidurrant, világító kígyóval, ami itthon öt perc után elszakadt, puki párnával, ami kb. tíz ráülés után kilukadt.
Ebéd után némi focizást, rohangálást követően jutott egy kis fagyi mindenkinek, aztán amíg a vendégeink összepakoltak, addig Ábelt lezuhanyoztattam, mert programra készült az apjával.
Még pénteken este szólt Ákos barátjának anyukája, hogy lenne három jegy - amit a nagymama szerzett valahonnan - a Shrek musicalre. Ezt az előadást én is kinéztem magunknak még korábban, de látva a borsos jegyárakat, hamar le is tettem róla. Már láttam magam vasárnap délután csendben itthon csajos filmeket nézni pakolászni, miközben a családfő a két fiúval a sportarénában nézi a műsort, amikor kiderült, hogy tévedett a nemes felajánló, csak két jegy van. Hosszas hezitálás után Ákosnak ajánlottuk fel a lehetőséget, aki rábólintott, és amikor ebéd után kikészítettük a tiszta ruháját, jött, hogy inkább átengedné Ábelnek a lehetőséget, mert ő jobban szereti a Shrek-mesét is, a zenés műsorokat is. Hittem is, meg nem is, hogy erről van szó (de nagyon megdicsértem, hogy ilyen nemes gesztust tett), így viszont megoldódott a dilemmánk, hogy a kicsinek hogyan magyarázzuk meg, hogy itthon marad velem. Újratervezés indult, az ment el végül, akinél még arra is láttunk esélyt, hogy elalszik útközben, de végül nem így lett, és láthatóan élvezettel nézte végig a műsort.
Amíg ők odavoltak, Ákossal kicsit összerántottuk a házat, majd pihentünk, én élvezettel, ő kicsit szomorúan vette tudomásul, hogy a csendespihenő most sem marad el. Mire a programozók hazaértek, összecsomagoltam a mai-holnapi vidéki tréningre, és szerencsésen elveszítettem a nyuszit is egy időre, aki - miután bejártuk érte az udvar minden zegét-zugát - végül előkerült, valamikor suttyomban visszaszökött a házba és a kanapé alatt hűsölt.
A vacsorát már teljes körben költöttük el, aztán elcsendesedett a ház...

2016. május 28., szombat

És az iskolai gálaműsorról is...

...elmesélem, mennyire, de mennyire szerettük. Az iskola vezetése úgy döntött, hogy minden osztály szerepel valamilyen rövidke műsorral, és így három egyórás előadásnyi adag jött össze, a mi osztályunk az elsőt nyitotta meg. Nagy, telibe világított színpadon, ahol a legkisebbek is jóval nagyobbak, mint az előző napi ovisok, mégis olyan kicsik még ők is, és valami nagyon-nagyon jó volt ott ülni (lassan kimeredő nyakkal) őket nézve. Ákosék az iskolában töltött első évüket mutatták be, az első sorban ülők ritmikus dobolással kísérték magukat, a második sorban egymás kezét fogva álltak, a tanítónénik által írt szöveget énekelve, a háttérben az egész évről összegyűjtött fotókat vetítve. Gyönyörűen álltak, ültek, énekeltek, és olyan hangulata volt az egésznek, hogy a nézőtéren pisszenés sem hallatszott. A végén nálam könnycsepp szem sarkából lopva kitörlése volt, persze. A műsor után egy különteremből adták ki a gyerekeket, szigorúan a szülők kezébe, nehogy valaki elvesszen, és körülöttünk mindenhol büszke, boldog szülők ölelgették a csemetéiket.

2016. május 27., péntek

Az ovis évzáró műsorról...

...elöljáróban csak annyit, hogy nagyon-nagyon cukik voltak (hogy én milyen szavakat használok az utóbbi években?!), és - ahogy visszanéztem egy másik apuka felvételeit, akinek köszönhetően most már tudom, mennyire göndör hátulról a hajam - mi úgy viselkedtünk, mintha legalábbis életünk első ilyen műsorát láttuk volna. A családfő mérgezett egérként ide-oda rohangált és fotózott (és úgy vigyorgott közben, mint akinek lottó ötöse volt), én pedig a családfő utasítására a telefonommal vettem a műsort (és utólag felelősségre lettem vonva, hogy miért álltam le 9,5 perc után), néha közben lopva megtöröltem a szememet (a nap belesütött, na). És most először láttam Ábelben úgy igazán Ákost, a kicsi Ákost, és rájöttem, hogy tényleg nagyon hasonlítanak egymásra, ahogy mások szokták mondani. Ábel olyan nagyfiús volt, és összeszedett, és együttműködő, és lelkes, és láthatóan borzasztóan élvezte a szereplést. Ami különösen örömmel töltött el, hogy amikor kivonuláskor meglátott bennünket, a bátyjának örült a legjobban, és a végén hozzá szaladt oda, aztán vissza az óvónénihez, hogy megossza vele is az örömhírt, hogy "Ákos, itt van Ákos!". Ákos pedig láthatóan nagyon büszke volt az ő kisöccsére. Hát én most nagyon mosolygok még mindig. Úgy látszik, menthetetlenül szentimentális lettem.

2016. május 26., csütörtök

Nagy levegő! - a következő két-három hét (is) pörgős lesz

A születésnapi fotók még nem kerültek át a fényképezőről a háttértárra, pedig nagyon szeretjük a nagy események képeit utólag megnézegetni és ömlengeni felettük, gondolom, leginkább ez bizonyítja, hogy mostanában túlélésre hajtunk. Aztán amikor esténként elcsendesedik a ház, jön a mi-időnk, én konkrétan még a kinézett film főcímére emlékszem, aztán filmszakadás, menthetetlenül bealszom. Reggelente mindenki ébred időben, ki magától, ki kis ösztökélésre, és nagyon igyekszünk, hogy ne felejtsük el, mikor melyik gyereknek milyen programja van, ahhoz milyen felszerelést kell bepakolnunk neki. Tegnap egész napos külső értékelés (audit) zajlott nálunk a munkahelyen, időnként kiszaladtam és tüzet oltottam egyéb ügyekben, este háromnegyed 7-kor indultam haza, egy óra múlva már megvacsorázva, lezuhanyozva hevertem Ábel ágya mellett a szőnyegen (persze ehhez kellett egy családfő, aki meleg vacsorával várt és közben már folyatta a kádba a fiúk fürdővizét).
Ákoséknál a suliban sportnap volt tegnap, így a könyvek helyett hátizsákba kaját, innivalót raktunk neki össze. Ábelnek a mai évzáró műsorára már ki van készítve a csini ruhája. Alatt Ákosra vár a holnapi gálaműsorra összerakott ruhacsomagja (a családfő már gyakorolta vele a cipőfűző megkötését), amit már a ma délutáni főpróbán is visel, és utána - saját döntése alapján, a fociedzést kihagyva - eljön velünk az öccse szereplését megnézni. Szombaton érkeznek Ábel keresztszülei kétfiústul, bográcsolást, programot tervezünk velük (a lovaglást lemondtuk, hogy ne kétfelé rohangáljunk őket várva). Vasárnap délután hazamennek, és én becsomagolok két napra a bőröndömbe, mert kétnapos vidéki vezetői tréningre megyek, ahonnan nem fogok hazaérni az óvodai gyereknapi bulira (életemben először hagyok ki ilyen programot...), amire viszont jó szmk-sként legalább az enni- és innivalók gyűjtésében segédkeztem.
A jövő hétvégén vasárnap délelőtt az iskolai osztálytársakkal a közeli erdőben sütögetés vár ránk, délután Ákosnak születésnapi partyra szóló meghívása van (ahol az anyukát napok óta nem érem el a meghívóban megadott számon). A következő héten Ákosék osztálykirándulásra mennek, majd szombaton Ákos ismét születésnapi buliba megy, vasárnapra pedig kinti sütögetést tervezünk exkolléganő-barátnő családjával.
És... az utolsó tanítási napot megfejelve két tanítás nélküli nappal, gyerekorvosi státuszvizsgálattal, el is érkezünk az évzáróhoz. Aztán azon a hétvégén visszük a fiúkat anyuhoz. Ábel is nagyon várja élete első önálló nyaralását, de azért már foglalkoztatja az elválás gondolata. "...és ha sírni fogok, mert hiányzol?" - kérdezi, mire én: "...akkor szólsz mamának, felhívtok telefonon, és odabújsz mamához vagy I.-hez (ő a keresztlányom, unokatesója), és ők megszeretgetnek, ahogy én szoktalak. Jó lesz így?" Bólint, jó lesz így.
Nem mondom, hogy unatkozunk, de valami perverz módon élvezem ám ezeket az elfoglaltságokat. Egyik jobb, mint a másik, olyan igazi, pörgős, nagyfiús és szülős programok ezek. És mindegyik magában hordozza a nyár, nyári szünet közeledtének ígéretét. Ez is szeretem-időszak.

2016. május 23., hétfő

Egy négyéves születésnapi bulija

Amikor felcsendült az Alma együttes születésnapi dala, és láttam a tortával közeledni a játszóház munkatársát, én pedig egy méretes késsel a kezemben oldalra álltam, éreztem, ahogy elindulnak a könnyeim, és már azon gondolkodtam, hogy van-e papírzsepi a nadrágom zsebében. Aztán a Ákos kis barátnőjének mellettem álló anyukája mondott valami vicceset, és ezzel elűzte a sírhatnékomat. A mi kis makkmarcink negyedik születésnapja alkalmából élete első, tiszteletére szervezett születésnapi partyján vettünk részt vasárnap délelőtt.

A nap jól indult, már előző este összepakoltuk a pakkot (üdítők, papír-evőeszközök, alkoholos filc a poharak feliratozásához), és feldobottan ébredtünk - én szokás szerint korán, a gyerekek a szokásosnál később (jól sikerült az előző délutáni kinti játék). Azon voltunk, hogy ne pörögjenek túl a várható bulitól, és mindenki (főleg mi) kiegyensúlyozottan induljon el. Az évek alatt eljutottam odáig, hogy már nem izgultam, hogy minden rendben legyen (szegény második gyereknek még egy kiadós anyai idegbaj sem jut), gondoltam, a kis kelekótya öröme a legfontosabb, és neki mindegy is, hogy a tányérok hogyan harmonizálnak a poharakkal és szalvétákkal. A lényeg az, hogy az ez ő bulija! Aztán persze Ábel indulás előtt nem sokkal tett az izgalom érdekében, közölte, hogy annyira fájnak az előző napon szerzett sebei a lábán, hogy ő aztán nem tud sehova menni, és egy pillanatig elég komolynak tűnt az indok, aztán végül csak elfogadta, hogy egy ragtapasz majd minden problémát megold, de azért sántikálva ment ki a kocsihoz. (Csak halkan jegyzem meg, hogy a ragtapaszt a bulit követően hosszas keresgélés után a zoknija talpán találtuk meg, annyira kellett ez oda.)
A 12 meghívott közül egy kislány nem tudott eljönni, mindenki más hozzájárult ahhoz, hogy Ábel életének első saját bulija jól sikerüljön. Volt olyan kisfiú, aki 6 előtt ébresztette az apukáját, hogy készülődjenek, nehogy elkéssenek. Őt aztán apukája ott is hagyta nekünk a bejáratnál (gondolom, nem azért, hogy a korai ébresztőt visszaadja neki), és onnantól a sajátjaink mellett kiemelten figyeltünk rá is (a többieknek legalább egy szülője ott volt pesztrálni), nehogy a végén ne tudjunk vele elszámolni.
A játszóházi buli nagy előnye, hogy mindenki megtalálja a neki tetsző elfoglaltságot, a szülők pedig gyerekük és saját vérmérsékletük figyelembevételével kísérgetik őket, vagy pletyiznek. Amikor megérkezett a prérifarkas formájú torta (mostanában a Gyalogkakukk az egyik kedvenc mese), a játszóház tulajdonosa kétségbeesetten közölte, hogy ez így nem fér be a hűtőjükbe, így a tervezettnél picit korábban tereltük össze a gyerekeket és akkor következett a könnycsalogató felköszöntés. Amíg én a prérifarkas bizonyos tesztrészeit nyiszáltam le a tortáról és raktam tányérokra, addig az izgatott gyerekek sorban köszöntötték Ábelt. Állítólag több kislánytól kapott szájra puszit, és már a harmadik ajándék után azt hitte, hogy véget ért a sor, és meglepődve tapasztalta, hogy még mindig van ajándékzacskó. Ilyenkor mindenre van idő, csak a tortaevészetre nem, sőt az ajándékok is csak az asztal mögé kerültek egy halomba, és pár perc múlva kiürült az asztal, mindenki rohant vissza játszani, én pedig romokat takarítottam. Időnként egy-egy gyerek odaszaladt az asztalhoz inni, vagy egyet-egyet mi terelgettünk folyadékot pótolni.
Egyszer a kisbarátnő anyukáját a játszóházba nemrég beszerzett "pénzes" játékok mellett találtam gyerekek gyűrűjében, éppen Ábel lövöldözött egy víziló szájába kis labdákat, az anyuka fizette be rá. Mutatta a ránk bízott kis szöszi kisfiút, hogy őt is befizette, reméli, hozzánk tartozik. Megnyugtattam, hogy legalább nem idegen gyerekre költötte a pénzét. A szomszédasszony meg nagy derültséget okozott azzal, hogy mutatta az egyik szürkepólós kisfiút, akin az előbb még piros póló volt, de megnyugtattuk, hogy kettő van belőle, Ábel iker barátai is eljöttek, akiket kívülálló nem tud megkülönböztetni. A játszóidő leteltével lasszóval fogtuk be az ünneplőket, és ki viszonylag könnyen, ki ordítva méltatlankodva hagyta el a helyiséget.
Az ajándékok kibontogatására már itthon került sor, mindegyik telitalálatnak bizonyult (Ákos szemével is, persze). Jó tippeket adtam a szülőknek. :-)
A csendespihenő után olyan három óra magasságában kisorjáztunk az udvarra, és az udvar gyerekei számára többórás játszás, egyes szülőknek fröccsözés (nekem szörpözés) következett. Nem volt balhé, sem baleset - szuperül eljátszottak, és a végére úgy néztek ki, hogy (legalábbis a mieinket) kézben vittük őket a házon keresztül a fürdőkádig.

Lesznek majd képek is, ha a családfő átküldi őket, addig viszont a boldog arcocskáját idézem föl magamban. Az mindent vitt, megérte a szervezkedést...

2016. május 22., vasárnap

Gondoskodó báty

Tegnap reggel negyed 7-kor arra jöttem haza, hogy nem csak Ákos, Ábel is lent van, nagy egyetértésben tableten játszanak egymás mellett, apjuk sehol. Ákos beszámolt a történésekről: "Én már lent voltam, és hallottam, hogy Ábel hívott először téged, aztán apát. Akkor értem fel, amikor megint apát hívta. Segítettem neki lejönni a lépcsőn, hozott egy kis játékot, azt elkértem tőle, hogy a másik kezével tudjon kapaszkodni. Lassan lépkedtem vele lefelé, fogtam a kezét. (...) A tabletet ő vette le a helyéről, én bekapcsoltam neki. Apa még alszik."
Hát itt tartunk. Nagyfiú. Gondoskodó báty.

Jó volt így

Tevékeny napon vagyunk túl, és nálam már csak a családfő volt estefelé elégedettebb. A délelőtti szokásos lovaglós-közben itthon takarítós kört követően túlestünk az ebéden, majd a méltatlanul rövid, és nem túl csendes csendespihenőn* (amit egy ideje már külön szobában abszolválnak), először Ákos, majd Ábel is kiszivárgott az udvarra, és onnantól egy maratoni játékfolyam vette kezdetét.
Ákost nagy öröm érte, a szomszédék mégsem mentek egésznapos-programozni, ugyanakkor miután délután egy rövidebbre indultak, csalódott is, mert nem akadt nem dedós játszótársa az udvarban. Aztán megtalálta magának az elfoglaltságot, elkezdett dolgozni egy saját fejlesztésű hangyacsapdán (és komolyan azt hiszi, hogy a sárból, zöldekből összekevert, majd szigorúan egy órányit a napon hagyott trutyija hat, és azt tervezi, hogy híres lesz vele, bár még további fejlesztés vár rá, mert tesztelés közben derült ki, hogy a vöröshangyákra nem hat a szer), és ez eléggé lekötötte (a sziklakertből kihordott nagyobb kavicsokat azért visszavitettem vele). A nap végén (ne kérdezzétek, miért) a találmányának épített egy tornyot, és - minden tiltakozásunk ellenére - biztonságba helyezte:
Mondjuk még mindig jobb ez a verzió annál, amikor egy időben hangyákat és bogarakat gyűjtött egy vödörbe, fűvel, fadarabokkal kibélelte a lakhelyüket és mindenáron a teraszon akarta az egészet tartani, hátha ellep bennünket valami bogárhad.

Ábelnek viszont csodálatos napja kerekedett, a másik szomszéd kisfiúval nagy egyetértésben egész délután eljátszogattak, hol tűzoltósat, hol kutyásat (örülnék neki, ha néha nem ő lenne a kutya, akit a másik gyerek etet), és csak néha kellett rájuk nézni, nehogy túllépjenek bizonyos határokat. A másik szomszéd kisfiút egyébként szintén Ákosnak hívják, és évek óta ő a kicsi-Ákos, a mienk meg a nagy-Ákos, és az udvarban mindenki így szólítja őket, ilyenkor még Ábel is saját bátyját.

Én pedig - miután meggyőztem magam arról, hogy ezen a hétvégén nem jár nekem délutáni maratoni alvás - először kitologattam mindent a teraszról, majd belevágtam a takarításába. Egy ilyet mindig megejtünk, amikor véget ér a tavaszi nyárfa-szöszölős időszak, mert azok a kis vattapamacsok gyönyörűen be tudnak gyűlni a három oldalról zárt teraszra. A munka dandárját végül a családfő végezte el, miután előfőzte a mára szánt ebédet, amit a délelőtti játszóházi partyról hazaérve fogyasztunk majd el, és porszívóval nekiesett minden felületnek, még a pókhálókat is leszedte. Addigra én elkezdtem gazolni először a virágoskertben kézzel, hogy az éppen hogy kibújó estikéket nehogy likvidáljam, majd kapával az útnak (amit, említettem már, soha senki kapája nem illetett az elmúlt 6,5 év óta, amióta itt lakunk), majd a még tavasszal lenyesegetett ágakat is zsákba gyűrtem. Egészen tetszetős lett a végeredmény. Szóltam is neki, hogy este locsolja meg a virágoskertnek ezt a részét is, de első körben csak a szokásosakat részesítette figyelemben (a császárfa, a kis cserjék - azok, amiket ő szerzett be, az ÉN virágaim valahogy ki szoktak maradni ilyenkor). Az estikéket még én ültettem ideköltözésünk után, azóta mondjuk nincs vele sok gond, elszórja a magvát, viszont valamiért a szomszédék nem annyira kedvelik, a saját végükön meg is szüntették az ültetvényt. Ezen a végen viszont én ragaszkodom hozzájuk.

Aztán, amikor végeztünk, ültünk kicsit egymás mellett és felváltva elégedett megjegyzéseket tettünk a munkánk eredményére (ebben is mindig nagy az egyetértés közöttünk, nagyon tudjuk magunkat dicsérni), végül - mivel láttuk, hogy balhé kerekedne abból, hogy ha be akarunk vinni két gyereket a házba - a teraszon vacsoráztunk, ami hangulatosra sikeredett:
Végül a vacsora végére a szomszéd gyereket is beterelte az anyukája a fürdőkádba, így a játék nem folytatódott, már csak a kihordott játékok visszaszállítása maradt hátra (ehhez ragaszkodunk, segítünk is, de nem hagyunk mindent szanaszét - mármint nálunk ez a szokás). Ábel konkrétan egyszerre több darabbal próbálkozott, és nem jött rá, hogy könnyebben boldogulna, ha egyesével hozná vissza, amit kell:
Fürdés, sárfolt a kád szélén, megpirult nyakak, némi ejtőzés - és már csend is lett a házban.

*Nincs annál bosszantóbb, ugyanakkor nevettetőbb, amikor Ábel hatvanhatszor kijön az egy órácska pihenésből, amikor csak annyi az elvárás, hogy nyugiban mesét nézzen az ágyról, mert innivaló/wc/akármi szükséglete támad, majd hatalmas megkönnyebbüléssel megkérdezi, hogy "vééééége van a csendespihenőnek?". Méééé', ez az volt, amikor folyamatosan ugráltatott bennünket?

2016. május 21., szombat

Laza péntek délután

A szokásosnál csendesebben telt a hétzáró délutánunk, mivel a szomszédék valahova eltűntek. Ákos elárvultan lötyögött az udvarban, hátha mégis előkerül a barátnője, Ábel meg egyenesen a házba rontott be, amikor hazaértünk, és lecövekelt a tévé előtt. Aztán amikor észrevette, hogy mi azért kint lófrálunk, csak csatlakozott hozzánk. Feltalálták magukat:
Nagy egyetértésben maszatoltak, aztán a teraszon elköltötték a vacsorájukat ("Anya, ha kint eszünk, akkor piknik van" - mondta Ábel), és viszonylag csendesen telt az este további része. Fáradnak már, jó lesz lassítani a szünetre.
Addig viszont még lesz bőven élményben részünk. Ákos elsorolta, hogy a jövő pénteki gálaműsorra milyen ruhákat kell biztosítanunk (fekete póló, színes kendő, fekete nadrág és cipő - megnyugtattuk, hogy már mindent beszereztünk, amiből itthon nem volt).
Az exkolléganő-barátnővel is beszéltünk végre telefonon (és végighallgattam, ahogy ő kiflit vásárol a boltban, majd ő engem, ahogy inni adok Ábelnek, és a sárkányt szétgobozom Ákosnak). Majd előkaptam a naptárunkat és a következő másfél hónapra találtam is mindösszesen két hétvégi napot, amikor nincs programunk, rögvest fel is ajánlottam nekik választásra, amikor sütögethetnénk egyet a kertben.
Igyekszem azért az itthoni nyugalmat is biztosítani mindannyiunknak, így a ma délelőtti lovaglás és a holnapi játszóházas születésnapi buli közé beterveztem egy itthoni délutánt. Lesz időnk kicsit rendbe rakni a teraszt és az udvart, gazolni kell, ha jó idő lesz, a nyuszi ketrecét is kimossuk és kirakjuk a napra, slaggal lecsapatjuk a kinti játékokat... Csak úgy pihenésként. A családfő mosolya nem volt őszinte, amikor megosztottam vele a terveimet.

2016. május 17., kedd

Négy éve...

...kb. ebben az időben már úton voltunk a kórházba, hogy kétgyerekessé válhassunk. Az imént, ahogy visszanéztem a családfő első és egyetlen vendégposztját ebben a blogban, amikor ő is küzdött a szavakkal, és az első beszámolóinkat kétgyerekes létről, elöntöttek az érzések, a szemeim könnybe lábadtak.
Négy éve ezen a napon, a reggeli órákban megszületett Ábel, és még teljesebbé lett vele a családunk. A kis szöszi, kék szemű szeretetgombóc, a szoros felügyeletet igénylő kópé, aki "keményebb" és embert próbálóbb, mint a bátyja, és aki úgy tud hisztizni bújni, ahogy egy igazi, csupaszív kisfiú, és aki úgy néz rám, hogy istennőnek érzem magam, és aki úgy ki tud néha akasztani, hogy rikácsoló boszorkánynak érzem magam. Hálát adok a sorsnak, a döntésének, hogy bennünket választott szüleinek, akinek az érkezéséről a bátyja már akkor mesélt a bölcsődében, amikor még nem is mondtuk el neki.
Nehéz szavakba önteni az érzéseimet, az ujjaim tétován repkednek a billentyűk fölött, a könnyek folyamatosan tolulnak, ahogy látom magam előtt az eddigi életünket. A szavak cserben hagynak, azt hiszem, nem is kell ezt ragozni. Talán az első találkozásainkról készült képek képesek helyettem mesélni:



Boldog születésnapot kívánunk, Ábel!

Ismét egy első: színházban jártunk

Óh, hát ezt is megéltük, összcsaládilag mentünk színházba. Mivel a kapcsolatunk alatt mindösszesen kétszer jártunk kettesben színházban (ez is a "nőjenek még kicsit"-kategóriájú elfoglaltság az életünkben), ez a program számunkra is viszonylag újdonságnak számított (eltekintve azoktól a gyerekelőadásoktól, amiken már megfordultunk). Az meg, hogy négyesben indultunk el, valami fantasztikus (és némi előzetes izgalommal járó) élmény volt. Annyira készültünk rá, hogy kicsit túllőttünk a célon. Ez az volt, hogy ne idegeljenek ki a fiúk már előre, lehetőleg jó ütemben készülődjünk rá, és mindenki boldogan, vidáman érkezzen meg az előadásra.

Így hát, látva, hogy egészen kellemes idő kerekedett hétfőre (és 9-kor már dübörgés és az a fajta hangos kacagás hallatszott le fentről, amiből még bármi, például sírás is lehet), gondoltam egy nagyot, hogy elviszem őkelmééket a közeli játszótérre, kicsit fárasztani, megmozgatni, ne otthon pörögjenek a fejünkön. Jó fej voltam, a családfőt annyira nem kapacitáltam, hogy jöjjön velünk, mondjuk ő sem törte magát különösebben érte, de legalább időben elkészült az ebédünk. Nehezítésként - a még mindig érezhető szélre tekintettel - előkotortuk a sárkányokat, és gondoltam, a nagyobb játszótér adta lehetőséget kihasználva, bicikliket is viszünk, mert milyen szuper lesz majd biciklire kötni a sárkányok madzagját és úgy száguldozni. Megkérdeztem a kis barátnő-osztálytárs anyukáját, nem akarnak-e csatlakozni, de mivel az ő kertjük egy komplett játszótér, és már kint is voltak addigra az udvaron, a vége az lett, hogy mi is ott kötöttünk ki. Így ők elkerekeztek a szomszéd utca kettővel arrébb lévő telkére (légvonalban vagy kétszáz méter lehet a távolság), én meg a sárkányokkal a kezemben kocogtam utánuk, bár viszonylag szabálykövető magatartást választottak aznapra, és nem kellett izgulnom, hogy a sarkon megállnak-e. Ott aztán belecsaptak a lecsóba, és végigpörögték a délelőttöt. ÉS IGEN! Most már a családfő is tudja igazolni, hogy egy utcányi távolságról is lehet a gyerekeink hangját hallani; mesélte, hogy amikor a szemetet vitte ki, simán megkülönböztette a hangjukat.
Ebédidőben értünk haza, fürdetés, hajmosás következett (holmi homokszórós játék miatt), majd egy röpke csendespihenő. Ábel laposabb pislogását látva már sejtettem, hogy túl jól sikerült a fárasztás, fel is merült bennem, hogy a gyereket, aki az utóbbi kb. fél évben itthon egyszer sem aludt délben (csak amikor magas láza volt), tutira most fogja elnyomni a buzgóság. Végül nem aludt el (azt hiszem, csak idő kérdése lett volna), viszont a színházig tartó út végére mindketten üveges tekintettel bámultak maguk elé. Ott aztán megvívtuk ismét velük, sürgettek, hogy menjünk már be, és persze nem értik meg, hogy attól még az előadás nem kezdődik hamarabb, jobb lenne még kicsit az utcán lófrálni. Mire a mellékhelyiségből visszaértem, már messziről láttam-hallottam, hogy Ábel felébredt, átesett a holtponton, és szinte visongva kergetőzik kis osztálytárs-barátnővel. Ott azért felmerült bennem a gondolat, hogy csendben lelépek, de legalábbis nem vállalom fel a családomat mindenki előtt, a családfő viszont kiszúrt a tömegben, és megkönnyebbülten csapott le rám.

A jegyeket a tanítónénin keresztül szereztük, több osztálytárs is megjelent szülői kísérettel, sőt a kis osztálytársnő mellettünk ült, a tanítónéni családostul mögöttünk, így egy szűkebb körű osztálytalálkozónak is beillett a program.
Az előadás szuper volt, fantasztikus díszletekkel, jó hangulattal, látványos váltásokkal. Az már biztos, hogy egy négyévesnek ez még elég hosszú, de mivel gyakran szakították meg a szöveget énekkel, tánccal, Ábel is elbűvölten figyelte a színpadot az előadás kb. 80%-ában (a többiben pedig hangos kérdéseket tett fel...). Ákos végig láthatóan élvezettel nézte az előadást, néha suttogva megtárgyalták a barátnőjével a történéseket. Amikor Ábel a vége előtt 10-15 perccel már eléggé ficergett, felajánlottam, hogy menjünk ki sétálni, de nem akart.
Így hát hősiesen túléltük életünk első összcsaládi, igazi-színházas élményét.

De legalább jókat ettünk

...és szinte mindenki kivette a belőle részét.
A posztot még vasárnap estefelé kezdtem írni, a címet is akkor kapta. Akkor még nem gondoltam, hogy hétfőre egész jó idő kerekedik majd.

Spárgával, sajttal töltött karajszelet (családfő Superwomanatwork blogja alapján):
 
Szuper volt, még Ábel is nyelte, mint kacsa a nokedlit.

Palócleves és...
...meggyes-csokis pite (Ákos az én vezényletemmel), ami általában fél nap alatt el szokott fogyni: 

A Budapest szeletről, amit szintén most először készítettünk (szintén családfő volt a szakács, amíg mi a kis osztálytárséknál szedtük szét az udvarukat) nem készült kép, nem volt rá idő... Ez annyira nem jött be a fiúknak, de rizst lehet enni magában vagy szafttal is.

2016. május 16., hétfő

Szélfútta röpke kiruccanás

Nem javult délutánra az időjárás olyan mértékben, mint reméltem, így a biciklizés elmaradt. A családfő a szokásos taktikához folyamodott: "akkor hova menjünk?" - kérdeztem - "mert nagyon ki kéne velük mozdulni", mire ő helyeslően bólogatva: "igen, kéne valahova, de hova?" - látszott, hogy nagyon törpöl, de végül nem jött az ötlet. Maradt az enyém: gumicsizmát cibáltunk rájuk, felöltöztettük őket, hetek óta nem hordott vastagságú sapkát húztunk a fejükre, kaptak egy-egy vödröt (nem tudom, mire gondoltam ezzel), és elindultunk a Duna-partra. Az a jó a gyerekekben, főleg a kicsikben, hogy ők mindennek tudnak örülni, egy sima sétának is, persze az sokat segít ilyenkor, ha nem itt mondjuk a környéken az utcákon tesszük mindezt, hanem feldobjuk például egy nem mindennapos helyszínnel. A fiúkat is nagyon boldoggá tette a gondolat, hogy a parton tervezünk egy kis időt eltölteni (még ha Ábel nem is tudta beazonosítani először a helyet). Mi meg a szélben vacogva (igaza volt a családfőnek, az a szél, ami az udvarunkon sem tűnt túl barátságosnak, ott még inkább kellemetlen volt) azon szórakoztunk, hogy másnak sem könnyebb ez a nap szinte csak kisgyerekes, kutyás vagy kisgyerekes-kutyás embereket láttunk.
Végül a koreográfia a szokásos volt: ugrásra készen figyeltük a mindenféléket összeszedő, vízbe bedobáló, vízhez mindig annál kicsit közelebb merészkedő gyerekeinket, mint ahogy mi szeretnénk és biztonságosnak ítélünk, Ákos gátat épített puszta kézzel, a csendben vagy normál hangon beszélni képtelen Ábel hangja messze harsogott a parton, én meg gyakran néztem a telefonomra, hogy eltelt-e már annyi idő, hogy azt mondhassuk, ennyi volt a séta. A kocsihoz visszafelé menetelve már nem tudtuk elkerülni az elemekkel dacolva nyitva tartó fagyizót, de viszonylag könnyen elfogadták, hogy ez a nap nem a fagyizásé (csak az kavart be kicsit, hogy láttak más kicsi gyereket tölcsérrel a kezében).
Hazafelé jövet megálltunk az út szélén epret venni, mert Ákos a napokban látott egy turmixgép-reklámot a tévében, és úgy gondolta, hogy a mi életünk sem teljes nélküle (a szivacs-agya felszívott minden információt és nagyon szakszerűen elmagyarázta, mire jó és hogyan működik a gép), erre megnyugtattuk, hogy van nekünk olyanunk itthon (csak rég' nem használtuk), és bár nem szereti az epret, úgy gondolta, hogy az eperturmixot megkóstolná (a reklámok lélektani hatását megtapasztaltuk ebben is). Ábel ráröppent az eperre itthon (tavaly még nem volt ennyire oda érte), Ákos lelkesen beleivott a levébe, hősiesen legyűrte a fél pohárnyit, de látszott rajta, hogy nem ez lesz a kedvenc itala, a családfő a tej miatt meg sem kóstolta, így a maradékot én pusztítottam el.
A nem túl hosszú program végére termeltek nekem egy mosásnyi ruhát, így ha esetleg úgy éreztem volna, hogy az elmúlt két napban eleget ment a mosógép, tévedtem.

2016. május 15., vasárnap

Szerelős

Hosszasabb itthon tartózkodás közben általában előkerül a távirányítós vonat, és mindig kiderül, hogy éppen nem működik. Még jó, hogy van műszerész végzettségű a családban:

Mormoták hétvégéje

Má' megint esik, most csak csendesen, de ilyenkor az embernek bevackolni van kedve csak. Mármint én embernek, meg a családfőnek, mert hiába ötlik fel bennem néha, hogy egy pizsamában egész nap olvasós, néha filmet nézős, mindezt csak kajálással megszakított hétvégét töltenék itthon, mint a régi szép időkben, az egyedülálló korszakomban, mások a családban nem feltétlenül értenének velem egyet.
Tegnap a lovaglásra eljutottunk, a szakadó eső ebben nem szokott megakadályozni bennünket, a téli hideg szél sem (és más időjárási körülmények sem), főleg, hogy van zárt része a lovardának. Aztán a fiúk kaptak gumicsizmát a lábukra és kihasználva, hogy még a nap is erőlködött kicsit, kint flangáltak valamennyit az udvaron. A délutáni hatalmas zuhét átaludtam (a három napba csak belefért egy ilyen délután), állítólag égszakadás volt. Ebéd utáni csendes pihenőt havonta egyszer, nagy ritkán kétszer meg tudok ejteni, ilyenkor pótolom a kimaradt alvás egy részét, ha belehúzok, 3-4 órásra is sikeredik. A családfő ezzel szemben elaprózza a pótlást, és - ha tud - hétvégén reggelente alszik picit tovább a szokásosnál, Ákos masszívan 6 körül kel, ha esik, ha fúj (viszont minden este legkésőbb fél 9-kor már alszik - és olyan, mint én, leteszi a fejét és kész), míg Ábel mostanában szívesebben durmol reggelente (még most is alszik - viszont néha hétköznap nehéz emiatt ébreszteni).
Hétfőn délután színházba készülünk, most először négyesben (és még más ismerősök is lesznek, mivel az iskola szerezte a jegyeket). Kíváncsi vagyok, hogy sikerül. Gondoltuk, Ábellel megnézetjük előtte a mesét, de talán csak túlaggódjuk, fogja ő így is érteni a történetet. Az első gondolatom egy-egy ilyen kiruccanás előtt már nem a női szokásos "mit vegyek fel, nincs egy rongyom se"-gondolat, hanem mit adjak a fiúkra, ami kényelmes is, csinos is, nem is öltöztetem őket túl vagy alul. De ma hajnalra ezt is megálmodtam, semmi gond, mégis csak akad a ruhatárukban oda megfelelő.
A mozgalmas hetek közepette (tegnap konkrétan a következő másfél hónapban egyetlen szabad hétvégénkre jelentkezett be Ábel keresztszülői családja, szerencsére, mert mostanában elég nehezen tudunk bármit is összeegyeztetni) a mai napra, ha eláll az eső végre, beütemezünk a biciklizést. Az úti célt még nem találtuk ki, a szokásos fagyizós-megállós nemigen jön most be, mert ráfagy a kezünk a tölcsérre.
Aztán pedig kezdődik egy rövidebb, de annál mozgalmasabb hét munkával és egyéb programokkal.

2016. május 14., szombat

(Néha) Így kommunikálok én

Mostanában többször hívnak idegen számról, mivel Ábel első számú születésnapi partiszervezőjévé léptem elő. A meghívón az én mobilszámom szerepel, és a meghívott ovis társak anyukái nálam kérdezősködnek a részletekről. Meg egyébként is szoktak hívni idegen számról munkaügyben is (ha már a céges számom megszűnt és végül nem kértem a visszaállítását), így muszáj felvennem.

Péntek délután, miután három gyereket begyűjtöttem (most a szomszéd kislányt nyertük meg egy röpke időre, mert a szülőknek dolguk akadt), éppen a teraszon a kávém fölött méláztam, fél szemmel a fűben bóklászó Jucikát figyeltem, aki kiszökött a lábam mellett, fél füllel pedig a bent hangoskodó gyerekeket hallgattam, amikor csörgött a mobilom:
Én: - Tessék, Cs. Tünde vagyok.
Ő: - Ööööö, én Cs. Máriát keresném.
Én: - Az is én vagyok. (ilyenkor általában egy kis döbbent csend szokott következni, de a rutinosak folytatják kis szünet után a mondandójukat)
Ő: - ...megszűnt a G. cég, ahol Önnek nyugdíjbiztosítása van, erről küldtünk levelet nemrég.
Én: - Én aztán nem kaptam ilyen levelet.
Ő: - Hát, sajnálom, hogy nem érkezett meg, de elmondanám, miről van szó. A mi cégünk veszi át az ügyfelek ügyintézését...
Én: - De nekem annál a G. cégnél nem volt nyugdíjbiztosításom, nincs is olyanom, csak lakásbiztosítás.
Ő: - Hááát, akkor lehet, hogy elnéztem a táblázatban a sort? Nézem újra... pedig itt az szerepel.
Én: - Jaaa, mégis van!* Óh, tényleg, már emlékszem, megérkezett a levél is. Ne haragudjon, nagyon péntek van már...
Ő: - (megkönnyebbülve, talán kicsit hülyének is nézve) ...és szeretném megkérdezni, hogy van-e olyan ügye, kérdése, amit nem oldódott meg. (...) Ha gondolja, küldök egy emlékeztető e-mailt az elérhetőségeimmel, ha kérdése van, forduljon hozzám. (...) Egyeztethetnénk az adatait? Neve Cs. Mária? Kapcsolattartás Cs. Tünde néven? És cs...tunde@... az e-mail címe még mindig?
Én: - Igen, Cs. Mária vagyok és Cs. Tünde az e-mail címem. (és akkor már muszáj hozzátennem) Az egyik a hivatalos nevem, a másikon szólítanak.

Szerintem ő jobban örült, mikor végre letettük a telefont.

*Hirtelen kiesett, hogy a gyerekeknek így takarékoskodunk, és a cég neve meg azért nem volt ismerős, mert a külföldi anyacég nevén rögzült a dolog az agyamban, és az online felületük is azon a néven szerepel. Na, mindegy, nem magyarázkodom. :-)

Még előtte az iskola ajtajában megláttam egy Ábel-forma kisfiút egy villogó, pörgő, hangot adó nagy helikopterrel a kezében. Rögtön izgatott lettem (én, mert Ábel simán elsétált mellette), mert olyan tuti ajándéknak látszott egy négyévesnek, aki szeret szerepjátékozni, és helikoptere még nincs. Így a legközelebbi anyukának szegeztem a kérdést, hogy ez a kicsi fiú hozzá tartozik-e. Hát, a tekintetében mindent láttam, csak nyitottságot nem (gondolhatott sok mindenre a kérdés hallatán), aztán amikor folytattam, hogy húúú, ez a helikopter nagyon tutinak látszik, és a márkáját nem tudná-e megmondani, közben meglátta mellettem a hasonló korú szöszi fejét, eltűnt a gyanakvó arckifejezése. Persze a márka már lekopott róla, neki sem ugrott be, így feladtam, elköszöntem. Aztán már az iskolásokat próbáltam az ügyeletesekkel kihívatni, amikor megkocogtatta a vállamat, és boldogan közölte, hogy beugrott a márkanév, hálálkodtam egy sort, ő is örült. Látszott rajta, hogy anyaként érti már, miért szólítottam le őket.

**Listát gyártottam a napokban, hogy tudjak tippeket adni a bulira ajándékot hozóknak, persze vigyázva, hogy ne legyen drága, mert (nekünk) nem az a lényeg, persze az ünnepelt örül neki. Második gyereknek, aki egy játékboltban éli az életét, nem egyszerű művelet ötleteket gyűjteni. És miután tyúkeszem van, akkurátusan melléjük is írom a listában, ha kiosztottam azt a tételt valakinek.

A múltkor meg a vásárban, amikor bőszen válogattunk a fehérneműk között, mellettem a húgom, aki jobban tudja a méretemet, adott tanácsokat, egyszer csak megszólal a mögöttünk álló egyik férfi:
- Az lesz az, az kell neked.
Majd a másik:
- Igen, az a te méreted.
Így hát négyesben válogattuk tovább a melltartókat.***

***Utólag tudatosult bennem, hogy az eladó szeme azért villanhatott furcsán, mert nem tudta, hogy az egyik "férji" jogon, a másik pedig szakmai okból tudhatja a méretemet. Az első a családfő volt, a másik pedig a sógorom, akinek évekig volt a húgommal együtt fehérneműs üzlete. Abban az időben nem is volt gondom a beszerzéssel, időről időre náluk tankoltam fel.

2016. május 13., péntek

Már megint egészség

Szinte napra pontosan három hónappal azután, hogy két hétig jártam a fül-orr-gégészetre (és közben Ábelt is hordtuk a gyerekrészlegre) ismét ott kötöttem ki, hallójárat-gyulladás visszatapsolva. Nem mondom, hogy nem voltak előzmények, de nem hittem volna, hogy azért viszket már hetek óta hol jobban, hol kevésbé a jobbos, néha a bal is, kenőccsel sikerült a gyulladást elmulasztani. Amikor szerda délután elkezdett feszülni, nyilallni, okulva a múltkori fájdalmas napokból reggel rögtön a dokihoz indultam. Végül is szimpatikus az orvos, mindig időben kezd, udvarias, meg minden, de azért bíztam benne, hogy többet nem találkozunk. Most abban reménykedem, hogy időben elcsíptük, és a fejet fogós, legszívesebben vonyítva ordítós fájdalomig nem jutok el. Eléggé aggaszt a sűrűség úgy, hogy eddig soha bajom nem volt a fülemmel, és a doki is jelezte, ez nem normális, rá is kérdezett az ekcémára (olyanom sem volt még soha). A másik fülem is viszket, ma abba is belenézetem.

Egyébként nemrég meg pajzsmirigy-alulműködést diagnosztizáltak nálam. Nem mondom, hogy meglepett, volt rá esély (a második terhességem alatt előjött, de aztán leállítottak a gyógyszerrel), de amikor azt hallja az ember lánya, hogy innentől mindig gyógyszert kell szednie, az nem túl felemelő érzés. A családfő poénkodott egy sort a lemez B oldalával (ahol mi járunk életkorilag), de aztán rájött, hogy ez most engem megvisel, ezért rögtön elkezdett vigasztalni is. Most éppen a gyógyszer-beállítás szakaszában járunk, a kontroll-időpontra viszont berakott a nagyfőnök egy kétnapos vidéki csapatépítős tréninget, így új időpontot kell kérnem (és az óvodai gyereknapról is lemaradok miatta).

Mondtam már, hogy a hócipőm tele van?

2016. május 12., csütörtök

Ha egy üzlet beindul...

Ákos egy újabb születésnapi meghívóval érkezett tegnap haza, Ábel várható meghívását pedig egy ovis anyuka telefonon jelezte. Immáron bizton állíthatom, hogy a fiaink saját programjainak száma nem hogy elérte, jócskán meg is haladta a mieinket. Ákost már csak leadjuk ilyenkor, és a végén érte megyünk, Ábellel még ott maradunk - de lesz ez másképp is, és akkor eljön a mi időnk is, járhatunk nyugdíjas teadélutánokra!

Fényképező-ürítés

Szeretem-kép szeretem-hangulattal és szeretem-összhanggal:
A család másik nőtagja, Jucika:

Első ovis kirándulás - újratöltve

Nincs már kisbabánk (jó, már jó ideje nincs, most viszont) valahogy rácsodálkoztam, milyen nagy fiú már a kicsi is. Az óvodai kirándulástól volt némi görcs a gyomromban (az sem segít, hogy ő a kevésbé megbízható gyerekünk, bár tudom, hogy az óvónőknek tartogat egy könnyen kezelhető arcot is), de valahogy már edzettebb vagyok, nem izgultam annyira, mint emlékeim szerint az első-első ilyennél.
A menetrend azért eléggé hajazott arra az elsőre. "Óhmmm, óhmmm, nem leszek ideges, jó kezekben van, csak nem hagyják el", meg ilyenek, aztán ahogy közeledett az indulás ideje, már az óhmmm-gatás sem segít. És az sem nyugtatott meg, hogy Ábel Ákoshoz hasonlóan nem csak unta a táskája tartalmának végigmutogatását ("nézd, kicsim, itt van a szendvics, ez az alma tízóraira, van innivalód..."), hanem közölte is, hogy ő erre nem kíváncsi. Így hát nagy elánnal behúztam a hátizsák cipzárját, és közöltem, hogy "akkor majd boldoguljál, egyedül, vazze!". Szerencsére az óvónénik rutinosak voltak, mert - ahogy Ábel utólag elmesélte - leültették őket a hátizsákjuk elé, és mindenkinek mindent ki kellett pakolnia a táskából, hogy lássák, mik vannak benne.
Reggel aztán elindult a díszes bagázs, a fiúk iskolába, óvodába, én meg munkába. A családfő 8 körül visszasettenkedett az ovihoz és lőtt pár titkos képet a busz felé masírozó gyerekekről, és napközben váltottunk pár üzenetet arról, vajon hogy érzi magát is mi kis csillagunk a kiránduláson. Na, meg arról is, hogy mégsem tud az érkezésre odamenni, ugyan kapjam magam össze én a nap közepén és lépjek le. A főnökömmel lett volna megbeszélésem, de - most jól jött - szokás szerint elcsúszott időben, így csak sms-ben tájékoztattam, hogy ne keressen már én elmegyek.
Így hát elvágtattam az óvodába, és közel félórás várakozás után a három buszból kettő begördült, a vezető óvónő leszállt az elsőről, és azzal a mozdulattal beterelte az izgatottan toporgó szülőket az óvodába, nehogy már ott az utcán marják el a gyerekeiket anélkül, hogy megszámolták volna őket. A piros csoport (Ábeléké) csak kb. negyedórával később érkezett meg, és mi boldogan végignéztük, ahogy bevonulnak az épületbe, itt sorban leültetik őket a padokra, és sasszemmel próbálják követni, hogy minden gyerek csak akkor távozzon, amikor a szülőjét is látták. A gyerekeknél már csak az óvónők voltak elcsigázottabbak. Jól gondoltam, a jók is programok közben nem volt idő rendesen enni és inni, Ábel hazafelé a kocsiban elfogyasztotta a maradékot a táskájából, majd már négyesben elmentünk megünnepelni, hogy épségben hazaért fagyizni, végül vacsorára betolt három szelet kalácsot.
Gondolom, mondanom sem kell, este nem kellett ringatni.

2016. május 10., kedd

Telik a naptár

Szóval, tegnap munka helyett sorra vettem a következő időszak elfoglaltságait. Mivel az itthoni asztali naptárba is beírogatok mindent, hogy nehogy keresztbe szervezzünk, a gmail-be is (a családfőébe is), hogy tudjuk, mikor mire mivel kell készülni, és én bent is az asztaliba, a határidőnaplóba, sőt még az outlookba is, így remélhetőleg tényleg nem marad ki semmi. Az évek során elhülyültem elkényelmesedtem, ami benne van a naptárakban, az létezik csak, a fejemből kiesnek a dátumok. Főleg, ha a családfő elfelejti beírni az iskolai színházi előadást, és én éppen annak a napjára ütemezem a vonatutat - de Ákos végül a vonatozást választotta.

Először is jövő kedden lesz Ábel 4. születésnapja. Mi a napján is felköszöntjük, majd vasárnap a közeli játszóházban ünnepelünk óvodai és óvodán kívüli barátokkal (Ákossal együtt 12 meghívottunk van). Fejlődőképes vagyok, nem mondtam meg neki, hogy szerintem kit hívjunk meg, rábíztam, így az óvodából az a kislány is kapott, akinek az anyukájának eddigi egyetlen megnyilvánulása sem volt szimpatikus, viszont a lánya volt az, akinek a neve akkor merült fel először itthon, amikor Ábelt fellökte és a gyerekünk sebes orral jött haza a barátai közé tartozik - legalábbis mostanában.
Aztán pünkösd hétfőn megyünk színházba mind a négyen - ilyen közös programunk még nem volt. A tanítónéni írt körlevelet nemrég, hogy van lehetőség csoportosan menni, először úgy gondoltuk, hogy nem veszünk részt benne, aztán amikor az anyák napi előadás után jelezte, hogy még van hely, mégis csak jelentkeztem.
Közben kaptam egy meghívást partner találkozóra egy cégtől, akikkel munkám révén kapcsolatban állok. Valamikor, amikor én is a piaci szférában dolgoztam, ők voltak a legnagyobb ellenségeink konkurenseink, most meg - mit hoz a sors - nap mint nap dolgozom velük. Azt nem tudom, hogy a kiadóvezetőjük tudja-e, hogy amikor kiderült, hogy megszűnik az előző munkahelyem, az ő állására is benyújtottam az önéletrajzomat, de úgy tűnik, nem akarták lecserélni. Most az Állatkertben tartják a programot, a Sárkányok Éjszakái alkalmából, így gyerekekkel megyünk. Nagy merészség ez részünkről, hétköznap esti programot még soha nem szerveztünk, főleg a gyerekekkel nem, de egy ilyen lehetőséget nélkülük nem szívesen élnék meg. 
Még a héten (konkrétan holnap) sor kerül az óvodásunk első óvodai kirándulására. Busszal viszik őket egy élményparkba, a gyomrom már most görcsben van, mert én úgy emlékszem, hogy Ákosék kiscsoportban nem utaztak még el, és el nem tudom képzelni, hogyan tud pár felnőtt huszonpár 3-4 évest teljes körben megőrizni, de muszáj bíznom bennük és abban is, hogy Ábel nem vész el. Annyira más ő, mint Ákos, még azt is nehezen tudom elképzelni, hogy az egyetlen hátizsákba, ami nem a térdéig ér, belefér az egész napi kaja, és ő azt elbírja.
Ákosék is mennek kirándulni június elején, még nem tudni, hova. Ő már nagyfiú, de azért biztosan izgulok majd aznap rendesen érte is. 
Aztán még a tanév végéig tervez az egyik osztálytárs apukája egy közös családi bográcsolást a közeli kiserdőben. Az őszi két, viszonylag rossz emlékű családi program után (amikor Ákos nem igazán vegyült el az új osztálytársak között) ki nem hagynánk a mostanit, mert végre talán láthatjuk beilleszkedve is a társaságba. A maradék hétvégék egyikén pedig exkolléganő-barátnőjéket hívnánk meg sütögetésre, egy másikon pedig a mostani kolléganőt is szeretnénk szintén valami kinti kajálással egybekötött itthoni programra. 
Várható még egy-két kisbarátnős elfoglaltság is, ami általában azt jelenti, hogy elhozzuk az iskolából az osztálytársát, és nálunk van estig, vagy most a héten éppen a szomszéd kislányt kaptuk meg, mert a szülőknek a fiúkkal elfoglaltságuk akadt. Ezek nem olyan bonyolult dolgok, viszont megtörik a hétköznapok egyhangúságát, és a naptárba is bekerülnek, nehogy ott felejtsük őket.
Ezeken kívül óvodai gyereknap, játszódélután, évzáró műsor, iskolai focimeccsek, egyéb programok (csak az iskolásoknak) jönnek.
Lesz még májusban egy nevelés nélküli nap az oviban, amit - gondolom - én nyerek meg, ahogy Ákos utolsó vegyes hetét is (amikor egy nap tanítást két tanítás nélküli nap követ, majd egy nap szünet után pénteken lesz az évzáró). Az egy nap szünetre időzítettem a gyerekorvosnál a két fiú státuszvizsgálatát, így aznap Ábel sem megy oviba.
Szintén május végére hallottam nemrég egy kétnapos vidéki helyszínre tervezett csapaépítésről, ami még nem biztos, hogy engem is érint, de ha igen, akkor legalább hétköznapokra tűnök el itthonról. 
Rögtön a tanévzáró után következik a mamás egy hetes nyaralás, amikor mi festünk itthon (a családfő fest, én meg reggel-délután segítek pakolni). Ez a hét nyaralás azt (is) jelenti, hogy előtte-utána leutazunk a szülőfalumba, először leszállítunk gyereket, ruhát, játékot, aztán visszahozunk mindenkit és mindent, valószínűleg addigra már annyira fognak hiányozni, hogy nagy örömünkre jönnek majd haza, anyu pedig megkönnyebbül.
A távolabbi jövőben fixáltuk az egyhetes nyaralásunkat, és vár ránk augusztusban egy seholfalvai ottalvós blogtalálkozó, immáron talán már a negyedik, vagy ötödik, ami szintén kihagyhatatlan kategóriába tartozik. Ezen kívül Ákost augusztusra bejelentettük két egyhetes táborba, és lesz még egy egyhetes mamás nyaralás (Ábelnek is, ha szeretné, de akkor már lesz óvoda is), és még mindig van egy vagy két hét, ami nincs megoldva.
Még nincs időpont Ábel keresztanyukájának gyerekes látogatására, és az unokatesómékéra sem, ami a hétvégén merült fel ötletként.

*kézdörzsölés* Jó lesz ez! :-)

2016. május 9., hétfő

Egy tömény hétvége sok helyváltoztatással

Azt hiszem, kicsit túlvállaltuk magunkat a hétvégére. Az utazás tényleg simán ment, még újságot is tudtam olvasni. Az izgalom már indulás előtt nagy volt itthon, aztán ez kitartott végig. Ákos bőszen fotózott, majd tabletezett a vonaton, Ábel kb. félórát nézelődött, majd végig játszott az apró játékokkal. Kicsit hangos volt a lelkem (eléggé üvegrepesztő a hangja), de minden percét élvezte. Leszállás előtt már ott sorakoztunk az ajtónál, amikor elmondtam nekik, hogy a leszállás sorrendje a következő lesz: először én, majd Ábel, aztán Ákos - az előttünk álló hölgy mosolyogva felajánlotta, majd ő leveszi a kicsit. Mondtam, hogy ááá, jobb ez így, nyugodtabb vagyok, ha nem ő megy le először. De végül módosult a sorrend, nagymama (aki tudta, hogy melyik kocsi melyik ajtajánál vagyunk várhatóak) gazellaként szökellt az ajtó elé, és el is marta mellőlem Ábelt. A Mekiben aztán mászókáztak egy sort, majd átözönlöttünk a húgom munkahelye elé, és megvártuk őt is (Ábel készült rá, Ákosnak mondta, hogy majd "jól megölelgetjük keresztanyut" - így hívja ő is). Onnan már autóval mentünk tovább. A péntek délután hamar elszállt, bár a fiúk természetesen még akkor is pörögtek, vacsora előtt még el is sétáltunk a falu egyetlen játszóteréhez, ami sajnos zárva volt. Fél 8-ra mindenki illatosan, megfürödve nézte az utolsó mesét a Minimaxon, aztán 8-kor már türelmetlenül sürgettek, menjek már aludni. 5 percen belül mindenki hangosan szuszogott körülöttem, ha jól emlékszem, mert végül én is elaludtam, és már nem mentem ki anyuhoz, ahogy ígértem.
Szombaton délelőtt érkezett az egyik unokatestvérem a két gyerekével, így hatosban sétáltunk egyet ismét a faluban (a zárt játszótéren kívüli másik nevezetességet, a boltot tekintettük meg), majd jégkrémmel sétáltunk tovább. Mire visszaértünk, már ott voltak az unokatesók is, így mindkét fiú újra felpörgött tőlük. Végül befutott a családfő is, akit én üdvözöltem kitörő örömmel, a saját gyerekeinek alig volt idejük köszönteni az apjukat. Egy gyors ebéd után elköszöntünk, és bementünk a városba a vásárba. Új élménnyel gazdagodtunk, vásárlás gyerekek nélkül két másik felnőttel - ilyenben nem is igen volt részünk az utóbbi közel 8 évben. Ráérősen nézelődtünk, sétáltunk, nevetgéltünk. A legtöbb időt a vásárfia keresgélése vitte el, egyforma bőrkarkötőket kerestünk a három fiúnak, de végül némileg eltérőket kaptunk csak. Olyan 2-3 óra elteltével már azért éreztem a fiúk hiányát, és nem is bántam, hogy megyünk hazafelé.
Otthon aztán anyu nem mondta, hogy köszi, de mégsem vállalom a négy gyereket együtt a sógorom nekiállt a bográcsos főzésnek, a fiúk fociztak, Ábellel, keresztlányommal és anyuval meglátogattuk dédit. Bőven vacsoraidőben értünk vissza, és - mivel közben megérkeztek e-mailen Ákos pénteki pótolandó anyagainak fotói - jött a hirtelen ötlet, hogy vacsora után hazainduljunk. Azt láttuk, hogy ez a feladatmennyiség, ha maradunk és csak reggeli után indulunk haza, sehogy sem fér bele a napba (mivel Ákosnak egész délutános programja volt), így megfürdettük őket, pizsamában bepakoltuk a kocsiba, és 9 körül elindultunk. A szomszéd falunál már aludtak, az eseménytelen út után éjfélre már az ágyukban folytatták az alvásukat. Mi is miután még hajnali fél egykor megkóstoltuk a süteményt, amit anyu csomagolt aludtunk már egy óra körül, aztán reggel szinte mindenki kipihenten ébredt (én szokás szerint hajnalok hajnalán).
Vasárnap főztünk, órai anyagot pótoltunk, gyereket legeltettünk az udvaron, majd Ákos elment születésnapozni az Állatkertbe, én délután aludtam, és csak akkor ébredtem, amikor hazaértek mindannyian.
Továbbra is fenntartom, sokkal jobb lenne mindenkinek, ha a hétvége hosszabb lenne. Na, de majd a mostani ilyen lesz!

2016. május 8., vasárnap

2016. május 6., péntek

Gyerekszáj CXLVII.

A mamához utazás legnehezebb időszaka közvetlenül az indulás előtti utolsó egy-két óra; vannak, akik már izgulnak és ettől pörögnek, és vannak, akik még koncentrálva pakolásznának, ami a pörgő gyerekek mellett nem egyszerű. Most Ábel belehúzott az alvásba, Ákost pedig lekötöttem némi kézműveskedéssel ("készíthetnél mamának valami ajándékot anyák napja alkalmából"). Hópehely készült, nem éppen alkalomhoz illően, de éppen a napokban nézte ki egy könyvből a tudományát, így kapott az alkalmon, hogy megvalósítsa a tervét. Közben megérkezett Ábel is:
Ábel: - Mit csinálsz?
Ákos: - Ajándékot mamának.
Én: - Te is elmondhatod majd a verset mamának.
Ábel: - De nem jut eszembe a mamás vers.*
Én: - Nem baj, szívem, mama örül majd az anyás versnek is.
Ákos segítőkészen: - Mert mama is anya. Olyan, mint anya. Csak NAGY. (itt megáll picit) Igazából ANYA. (aztán megtalálja a megfelelő kifejezést) Nagyanyó!

*Az óvodában külön verset tanultak a mamák köszöntésére, de mindenféle okok miatt (pl. mama nem tudott ott lenni a köszöntésen, és engem is az öltözőben 39 fokos lázzal köszöntött) nem rögzült a szöveg.

Anya sportol

Tegnap ismét sor került a munkahelyemen a csapatépítős napra (bográcsfőző versennyel, sportolással, jótékonysági futással, koncertekkel). Kicsit nyögvenyelősen indult a buli, viszonylag kevesen voltak ott a köszöntésen, a bográcsok és az alapanyagok is késve érkeztek), de végül begyűlt a tömeg és egész jó kis nap kerekedett ki belőle.
A tavaly elkezdett hagyomány szerint beneveztünk az élőcsocsó-bajnokságra, amiből végül bíró híján nem lett verseny, de hosszasan és lelkesen rúgtuk szét egymást két másik csapattal. Ez a pálya másabb volt a tavalyinál, nagyobb is, és nem a csuklónk, hanem a derekunk volt kikötve. Az már biztos, hogy kicsi pályán is lehet nagyokat rúgni, kikötve is esni, sőt félig-meddig spárgázni, és ha az ember lányának pólója felcsúszik a tépőzáras öv alatt, az csúnya súrlódásos sebeket tud ejteni deréktájon. Mi konkrétan két maratoni meccset nyomtunk le a csapatunkkal, engem rögtön az elején letalpaltak a térdemnél, de ez fáj így utóbb a legkevésbé. Kapusként annyira nem remekeltem, de helycsere után csatárként sok gólt rúgtam.
Úgy tűnik már az is hagyomány, hogy egy ilyen program után jutok el szépülni. Így ismét füstösen és izzadtan ültem be délután a fodrász kezei közzé, ahonnan másfél óra múlva, kicsi pihenés után nyilalló és sajgó lábakkal szálltam ki. Este meg már konkrétan nyögdécselve jártam-keltem itthon.
Jóóóó volt!

Ez egy első igazgatói dícséret

Ákosék osztálya a héten a közeli idősek otthonában anyák napja alkalmából köszöntötte az ott lakókat. Már amikor megkaptuk róla az értesítést, hogy mennek (és vasalt fekete-fehér öltözéket kértek bevinni nekik) megmelegedett tőle a szívem, és amikor még aznap, a szereplés után jött az üzenet a tanítónénitől, aki - kilépve a kedves, de következetesen szigorú szerepköréből - nagyon lelkesen dicsérte a kis elsősöket, nagyon jó volt olvasni a sorokat. A beszámoló szerint a meglátogatott idős emberek nagyon meghatódtak, és a gyerekek is átérezték a pillanat nagyságát.
És íme az iskolaigazgató köszönete érte. Szipp...

Ákos ellenőrzőjébe
Igazgatói dicséret került.

Indoklás: Ákost az idősek otthonában mutatott lelkes és odaadó szerepléséért igazgatói dicséretben részesítem.
Rögzítette: igazgató 

2016. május 4., szerda

A hét második feléről

Ma minden visszatér a rendes kerékvágásba: mindenki megy a helyére, ahol a hétköznapokat normál esetben tölteni szokta. Hétfőn belehúztam a munkába, tegnap egyszer-kétszer belenéztem a levelezésembe, így bízom benne, hogy nem vár bent nagy káosz. Ábelnek kicsit könnyebb a helyzete, csak a játék fonalát kell felvennie.
Eldöntöttük, két hét múlva megtartjuk a születésnapi buliját a közeli játszóházban. A meghívottak körének egy része adott (a körülöttünk lévő testvérpárokból, akikkel oda-vissza működik az ilyen), és Ábel is kapott egy szabad keretet, aminek terhére ovis barátokat hívhat meg. A családfő az esti fürdés közben próbálta tisztázni, kikre gondolna első körben. Érti is, meg nem is, hogy mire készülünk, a kiválasztottak köre még biztosan fog változni az idők során.
Csütörtökön szabadtéri party lesz a munkahelyemen. Többéves hagyomány már, tavaly már én is voltam egy ilyenen, csapatépítő jellegű bográcsolással, sporttal, koncerttel, futással. Akkor a kolléganőmmel, aki azóta a beosztottam lett, mi is végig futottuk gyalogoltuk a távot a jótékonysági futáson, hozzájárulva az összeghez, amit rászorulók kaptak, majd még az élőcsocsóba is beneveztünk. Idén ő egy képzésen vesz részt azanp, így én sem jelentkeztem a futásra, és másra sem (bár lehet, hogy az élőcsocsó-csapatunk egyéb tagjai beneveztek engem is).
A pénteki vonatozás hírére összefutott a családom is (a szabadszájú húgom szerint nem vagyok normális, anyu csak a kezeit tördeli kicsit), és összefogtak a fogadásunkra. Anyu először szabadságot akart kivenni a második munkahelyén (van neki egy négy- és egy kétórás munkája - rokkantnyugdíjassága mellett, néha nem értem, hogy bírja), de megnyugtattam, hogy ha Debrecenig eljutunk, akkor bármeddig. Így csak kicsit hamarabb elkérezkedik és kijön elénk, majd a húgom meg munkaideje végével kocsival tovább visz a falunkba. Ezekért hálás vagyok azért, egy péntek délutáni zsúfolt buszozásra (egy olyan vonalon, ahol alig jár busz) tényleg nem vágyom annyira.
Unokatesó beizzítva (van egy pár, nagy a család, velük élőbb a kapcsolat), két gyerekével átruccan hozzánk szombaton, majd amikor megérkezik a családfő is, mi felnőttek lelépünk (végül is négyesben) kicsit programozni. Anyu elég csavargós fajta, elsőként lép ki az ajtón, ha megyünk valahova (egy időben élénkebb társadalmi életet élt, mint mi), de most jó előre felkészítettük, hogy ez a nap nem az övé lesz, ő végre kiunokázhatja magát. A menüsor megtervezve, szokás szerint túlvállalta magát. Valamikor még dédit is meglátogatnánk a szomszéd faluban.
Vasárnap reggeli után haza kell indulnunk, mert Ákosnak programja akadt. Osztálytársa, volt padtársa születésnapi-névnapi bulijára hivatalos az Állatkertbe. Kettőkor kell leadnunk a bejáratnál és hatkor érte menni. Bizony, ő már ilyen saját jogú programokkal rendelkezik. Annyira örülünk neki, hogy kap meghívásokat, fel sem merült, hogy kihagyjuk a lehetőséget. Ábel még elfogadja, hogy nem mindenhova megy el, de biztosan eljön az ideje, amikor felháborodik rajta.
Most már csak az időjárásnak kellene kegyesnek lennie a nagyszabású terveinkhez.

2016. május 2., hétfő

...és a betegünk

 

A gyerekorvos megerősítette, amit már tudtunk: nincs ennek a gyereknek semmi baja. Valami gyors lefolyású vírust nyalhatott be. Holnap még itthon üdülünk (ilyen sem volt még, mehetne, de önző módon itthon tartom), aztán mindenki vissza a hétköznapokba (egy rövidke időre, mert csütörtökön rendezvény lesz a munkahelyemen, pénteken pedig szabadságon leszek, utazunk).

Ákos kertje VIII.





2016. május 1., vasárnap

Aktívak és segítenek

Kukta:
Szobrász:
Cukrászinas:
 Házépítő iparos:
 Itt már lakópark készült:
 Kertészek:
 Segédek: