2016. június 30., csütörtök

Gyerekmunka

Nem sok mindenhez ragaszkodom itthon, de például játékokat elpakolni nálunk annak kell, aki azt szétszórta. Segítek, ha szükséges, sőt előfordul, hogy egyszerűbb nekem összekapkodnom, és az is előfordulhat, hogy egy különösen jól sikerült legó-alkotás akár napokig állhat a szőnyeg közepén, de alapból az az elvárás, hogy rendes házban aludjunk el este. Ezen kívül igyekszem őket időnként bevonni a terítésbe, addig sem nyávognak, hogy mikor lesz már ebéd/vacsora, ki lehet venni a részüket az előkészületekből. Vérmérsékletüknek megfelelően segítenek vagy hagyják ezt félbe, nem erőltetem általában a folytatást. Ákos ugye szeret főzőcskézni, sütögetni velem, viszont tény, hogy ekkor jobban kell figyelnem, többet takarítanom (bár azt is próbálom belesulykolni, hogy maga után a pultot is törölje le), és ettünk már igen sós lecsót, mert kicsit meglibbent a kiskanál.
Ezen kívül vannak testre szabott feladataik, például esős időben, amikor az előszoba szőnyegen megszárad a behordott sár, Ákos kérésre gyakran porszívózza fel a nyomokat, és mostanában hívom néha, hogy söpörje össze a konyhában a morzsákat reggeli után. Alapvetően nem vagyok egy türelmes típus, így nagyon kell figyelnem, hogy rávezessem, hogyan csinálja mindezt, és ne kapjam ki a kezéből a partvist.
Egy ideje már van Ábelnek is saját feladata (Ákostól örökölte), ő tölti fel a wc-papír-tartót a fürdőszobában. Tegnap szerencsére kétszer ejtette le az adagot, amit egyszerre próbált vinni, így volt időm előkapni a telefonomat:


Most aktívabbak voltunk

A meglepetés program meglehetősen jól sikerült, bár elinduláskor akadt némi nehézségünk. Ábel a "neeeeem akarooooom" és a "neeeeem kéééééérem" időszakát éli, mindezt fejhangon műveli, úgy, hogy nem is tudja igazán, mit nem akar, így elég nehéz figyelmen kívül hagyni, sőt meggyőzni, hogy esetleg nézze már meg, mit nem akar. Aztán pár perc múlva persze elmúlt az agybaj, és már jött reggelizni, és simán elindultunk. A tervezettnél korábban mentünk végül, mert korábban ébredtek. Amikor leparkoltam a kocsival, Ákos meglátta a Dunát, és rájött, mi vár rájuk. A lelkesedés nagy volt a részükről, és ez kitartott végig - kivéve a gyaloglós részeket, mert addigra már "fájt a lábuk". Az apjuk szerint én egy hős vagyok, pedig egyrészt ő is simán elindulna velük, ahogy sok-sok más szülő is megteszi, sőt konkrétan háromgyerekes anyukával is találkoztunk hasonló túra elvégzése közben (kiderült, az ő fia is oda jár, ahova Ákos), és hát azért valljuk be, hogy nincs semmi eget rengető egy ilyen programban.
Szóval reggel fél 9-kor hajóra szálltunk:
Menet közben dönthették el, hogy a két lehetséges végcél közül melyiknél szálljunk le (a Gellért hegy és környéke lett volna a másik kiszemelt), ahol elfogyasztották a gyümölcseiket:
Majd némi kóválygás után (hála nektek, google maps és okostelefon, mert bármikor meg lehet nézni merre is van az arra) a Rumini játszótéren kötöttünk ki (köszönet érte Viviennek, akinek a blogjában olvastam róla). A hely tényleg szuper, sok-sok játékkal, a könyvek hangulatát idézve, árnyékos helyekkel, ide-oda szaladgáltak a fiúk, hogy minden kipróbálhassanak, én meg - főleg, amikor megérkezett egy elég nagy létszámú napközis csoport, hogy szemmel tarthassam a kis csikókat - követtem őket mindenhova:





(Egyébként a csoportban - visszatérve a tegnapi könyves témára - láttam gyerekkori önmagam egy kislányt a csoportban, olyan 10-11 éves lehetett, és amíg az összes gyerek megrészegülve rohangált, ő elvonult egy könyvvel egy csendes sarokba. Úgy megkérdeztem volna, hogy mit olvas, de nem mertem leszólítani.)
Ezután következett a tortúra, el kellett gyalogolni a metróállomásig. Először még tetszett nekik az ötlet, hogy sétáljunk át egy hídon, de aztán felmérték, hogy egy híd viszonylag hosszú is lehet, így inkább lemondtak róla. Addigra már minden bajuk volt, a metróról leszállva (ahogy kerestük az autót, mert azt a részt én sem ismerem annyira), Ábelt már a nyakamba kellett ültetni. Szerencsésen bele is vittem egy fa lombozatába a fejével, nem érzékeltem, milyen magasak vagyunk mi ketten.
A fáradtságuk csalókának bizonyult, hiába pilledtek el hazafelé hajtva, itthon aztán új erőre kaptak, és bőszen kérdezgették, mi lesz az ebéd. Újra elmondtam nekik, hogy én is ott voltam a délelőtt folyamán, ahol ők is, úgy meg elég nehéz főzni ebédet, a "ki mit talál"-ebéd gondolata (így hívjuk mi azt, amikor hideg kaját eszünk, és nem egy fajta közül lehet válogatni, bár nem egyszerű azoknak, akik nem esznek például felvágottakat) annyira nem tette őket lelkessé. Aztán estére kiengeszteltem a társaságot két féle főtt étellel, legalább ma nem kell ismét főznöm.
Mára medencézést tervezek. Egy röpke pillanatig agyaltam valami strandon, de elhessegettem a gondolatot. Most pedig utánanézek, hogy lehet bejutni a Parlamentbe, mert Ákosnak az volt a kérése nemrég, hogy nézzük meg belülről is (de ezt talán Ábel nélkül kellene megejteni). Ja, és megnézem a többi tematikus játszóteret is, mert Ábel egyik kedvenc meséje a Pom Pom. Felmerült még bennem egy ráérős, plédes piknik a Margitszigeten, és vannak egyéb kósza ötleteim.
Szívesen veszek egyéb ötleteket is, ti merre kószálnátok még?

2016. június 29., szerda

Itthoni punnyadós időtöltés

A második napunk csendesebben (és itthon) telt. Ákos nagyon komolyan veszi a tanítónéninek azt a kérését, hogy 1. nyáron ne tanulgassanak, ne gyakorolgassanak (bár tegnap a teraszon ülve mégis csak kért számokat tőlem, amiket aztán páros-páratlan-csoportokba válogatott), viszont 2. minden nap olvassanak. Azért a napi 20 perc soknak tűnik neki (mondjuk megvan az, sőt több is, ha beleszámolok minden "ezt elolvasom, azt elolvasom"-akcióját, az örök és megunhatatlan állatos ismeretterjesztő könyvekből kiolvasott okosságokat), így üzleti ajánlatom volt a számára: ha felolvas nekem a Geronimo Stilton-ból, hogy én is tudjam, miről szól, akkor idővel, ha fárad, átveszem a stafétabotot és legalább adott fejezet végéig eljutunk. Abban reménykedem, hogy ez a könyv is, a másik is, amiket elsőre választottunk az ajánlott listáról, úgy elvarázsolja, beszippantja, ahogy engem szokott egy-egy jó könyv, és ahogy emlékeim szerint gyerekkoromban is volt, hogy akarja olvasni, akarja végigolvasni, akarja a történet végét megismerni. (Bár én szoktam csalni még most is, és a könyv kb. kétharmadánál mindig meglesem az utolsó lapokat, de pssszt!) Innen már csak egy ugrás, és jöhet az újabb és újabb szeretem-könyv. Nemrég nekiugrott az egyik Rumini-kötetnek, de az még sok lenne neki.
Így hát olvastunk...
 ...lecsót főztünk (én diktáltam, ő készítette, még a hozzávalókat is ő darabolta)...
...és játszottak együtt is, külön is (igen, az ott Ábel fején egy tablettok, sokat nőtt tavaly óta, akkor még simán ráment a fejére...):
Mára meglepetésprogrammal készültem nekik, de még nem tudnak róla.

2016. június 28., kedd

Szünidő on

Igazából a nyári szünet már korábban elkezdődött, de ha nem számolom az iskolás vegyes hetét és a mamás nyaralást, akkor itthon csak most. A festős hét után, amióta a családfő még mindig fájlalja a derekát - gondolva, hogy a nyaralás címén az unokatesókkal a pörgés is fárasztó lehetett, látom is a jeleit Ábelen - úgy véltem, hogy az első napra nem tervezek nagy programot. (Igazából a többi napra sincs még semmi eget rengető, csak kósza ötletek, de egyébként sem akarnék két hétig, majd a családfő egy hétig belezsúfolni mindent, mert - szerintünk - itthon is nagyszerűen el lehet tölteni fél- vagy egész napokat, és néhány csemegével teletűzdelve nem unatkoznak majd egyesek sem.)
Az első nap apropóját a bőszen növögető gaz, a lejáró könyvtári kölcsönzési idő és kifogyó gyümölcs adta. Mivel a kerületi könyvtár időközben átállt a nyári nyitvatartásra, és általában délutánonként nyitja meg ajtóit a nagyérdemű előtt, délelőtt itthon voltunk. Kihasználva, hogy nem tűzött annyira a nap, kivonultunk az udvarra, én megvívtam a kukák környékén a meztelencsigákkal a gazzal, aztán az úton, majd a virágoskert végében is kapáltam, kézzel szedegettem, a két fiúnak játszania kellett volna. Ákos még hagyján, de Ábel ismét elég dacos korszakát éli (érdekes, szinte napra pontosan a 4. születésnapján csapott bele újra ebbe az idegeket cincáló szokásába), így állandóan meg kellett szakítanom a munkát némi fegyelmezésre, majd őkelme - miután sokadszorra is a homokozó amúgy is gyér tartalmát dobálta szanaszét - nem teljesen önként be is vonulhatott a házba zuhanyozni, majd átöltözni. Én még nagyjából befejeztem a munkát (bár lett volna mit csinálni úgy is, hogy továbbra sem vagyok hajlandó mindenhonnan én szedni a gazt, hátha egyszer valamelyik szomszéd is rászánná magát), aztán már ebéd közben elbeszélgettünk a várható új világról, amikor anya nem kérlel huszadjára is, hanem odacsap, ja, nem is, hanem büntetést oszt a renitensnek, és úgy egyébként mindenki jobban járna, ha hiszti és artikulálatlan üvöltés helyett normál hangerővel jelezné az érintett a problémáját vagy kérését, és hogy a másikuk se maradjon ki, ő meg példát mutathatna ahelyett, hogy határokat feszeget, amivel az öccsét is beleviszi a bolondságba, ha esetleg ő nem csinálna éppen semmi idegesítőt. Ábel helyeselt a legbőszebben, és olyanokat mondott, hogy "durván hisztiztem", Ákos általában csak pislogott a monológomra, ő még mindig jobban tart tőlem, mint a kicsi.
Éppen ideje volt a csendespihenőnek, ami közben én is gyűjthettem némi erőt, majd utána felkerekedtünk és tettünk egy kört a város központjában.

Néztünk szökőkutat, majd a piacon vásároltunk ("dinnyét, vegyünk dinnyét!", majd itthon: "én nem szeretem a dinnyét", "én sem szeretem, tudod, hogy egyszer már megkóstoltam, és nem ízlett"): 
A könyvtárban már egészen otthonosan mozognak, Ábel is tudja, honnan tud válogatni, és Ákos meg a nyárra a tanítónéni által ajánlott könyvek listájával és egy régóta keresett lovagos könyv címével teljesen önállóan kért segítséget az egyik könyvtárostól (újabban egyre önállóbban próbálja megoldani az ilyen helyzeteket), és szerencsére már nem csak kórusban mondják, hogy "a könyvtárban csendben vagyunk", hanem úgy is tesznek:
 
Itt már Ákos az öccsének segített (az ő nevére kölcsönözhető nyolc darab terhére nagyvonalúan kettőt szokott átengedni neki, ha majd ez kevésnek bizonyul, akkor beíratom Ábelt is):
A pulttól mi mindig jobbra megyünk (arra vannak a gyerekkönyvek), és amíg sorban állunk, vágyakozva nézegetek balra a felnőtt részleg felé. Most is láttam könyveket válogató felnőtteket, meg idősebb embereket, akik ráérősen újságokat olvasgattak. Egyszer majd eljön az az idő, amikor a kölkök egyedül válogatnak, én meg a másik felén ugyanezt teszem.
Majd megtekintettük a könyvtár kis udvarán az időközben kiköltöztetett teknőcöket (nagyon szeretem ezt a kis udvart, hangulata van, és olyankor mindig felmerül bennem, hogy akár könyvtárosnak is mehettem volna):
Ezt követően megnéztük a fő téren kialakított gyerekparadicsomot is (nagy homokozóval, sok-sok kültéri játékkal, ide szerintem még elmegyünk máskor is), ahol Ábel úgy viselkedett egy ideig, amit eddig csak más gyerekeknél láttam, és amit nagyon nem csípek, homokot dobált, többször rá kellett szólni (van az a konok arckifejezése, amit látva mindig tudom, hogy a szép szó nemigen használ nála, maximum csak kizökkenteni tudom valami meglepővel, ha van erőm hozzá), még egy kotnyeles nagymama is megintette párszor, bár másokat nem veszélyeztetett vele, de akár az is előfordulhatott volna:
Aztán csak kipróbáltuk a csocsóasztalt is (a labdákat az információnál lehet kérni), ahol persze őhisztissége annyira ő akarta kivenni a labdát oldalról, hogy a nyakával nekirohant az egyik rúd végének (bár szerintem szemből Ákos is rásegített kicsit), így két oka is volt ordítani (szuper, eddig ilyen nem volt egyiknél sem, nyilvánosan nem hisztiztek):
Elég csúnya a nyakán a horzsolás, és meg is ijesztett, hogy ott bent valami baja is történhetett volna egy ilyen sérülés miatt.
Nem mondom, megkönnyebbültem, amikor hazafelé indultunk. Lehet, hogy újra szednem kéne magnéziumot...

2016. június 26., vasárnap

Újraegyesült a családunk

Míg sokan mások strandoltak, medencéztek vagy csak simán otthon pihegtek a tegnapi forróságban, mi kb. 5 órát autóztunk, a kocsi légkondija sem bírta a strapát, nem tudta rendesen lehűteni a kocsit. Reggel 8 körül ébresztettem a családfőt, hogy én már nem bírok tovább várni, induljunk már ne várakoztassuk meg a szomszédékat, akik szintén mamánál nyaraló gyerekeiket látogatni készültek, de megbeszélték, hogy előtte még visszateszik a nappaliba a lámpát eltakaró üveglapot. (Ezt az üveglapot már mi vágattuk oda, az előző lakók már nem tudták befejezni, amit terveztek, és két létra tetején imbolyogtunk, míg az alig kétéves Ákos próbált utánunk mászni a létrán.)
Az útra készülve vittem magammal könyvet is, de egy sort sem olvastam, csak nézelődtem, szóval tartottam a családfőt, majd az utolsó előtti faluban már annyira ott akartam lenni, hogy a sofőrt vegzáltam, előzze már meg azt az előttünk tötyörgő autót és haladjunk. A gyerekeink elég érdekesen fogadtak bennünket, Ákoson az első pillanattól látszott, hogy hiányoztunk neki, és örült, és körülöttünk lebzselt végig, míg Ábel éppen először egy játékot keresett az egyik szobából a másikba rohangálva, aztán leragadt egy mese előtt, úgy kaptuk el röptében, hogy legalább egy puszit adjon. Nem szoktam ebből ügyet csinálni, apás korszakukban sem féltékenykedtem, inkább örültem, hogy van még valaki, akihez így tudnak ragaszkodni, de most azért jólesett volna, ha hozzám simul egy röpke időre. Aztán oldódott kicsit, és már bújt is, úgy tűnik, ő így dolgozta fel a hosszú távollétet.
Összeszedegettük a szétszórt játékokat (nem értem, hogy lehet társasjátékok dobozait széttaposni), az udvaron két ütős játék bánta, hogy csak a fűben hevertek és egyesek rálépve eltörték őket, a ruháik viszonylag egyben voltak (anyu minden nap mosott rájuk is), csak némileg meggyűrve (ahogy néztem, Ákos egyik nap az egyik pizsamaalsójában lehetett, anyu szerint túl szép pizsamákat hordanak, ami megtéveszti őt), de legalább ők teljesen épek voltak (kivételesen Ábelen sem esett új sérülés, pedig ez ritka), barnultak is szépen a pólóik mentén, és - ami a legfontosabb - láthatóan nagyon jó hangulatban találtuk őket. Lehet, hogy az én szemem csalt, de mintha Ábel is komolyodott volna a hét során, láthatóan önállóan és nagy biztonsággal közlekedett, tett-vett anyuék házában, mint aki az utóbbi napokban beállt volna egy új rendbe, ahol nincs ott anya, hogy mindent megcsináljon helyette.
Anyu szerint mindenki a szokásosnál tovább aludt náluk, bár azt is elismerte, hogy este tovább voltak ébren, mint itt a másfél méter alattiaknál szokás. És ahogy kikövetkeztettem a beszámolókból, mindenkinek a fogára való kaják voltak, ennek köszönhetően jó étvággyal bírtak egész héten, és az is megesett, hogy négyen háromfélét vacsoráztak. 
Anyu kihajtott bennünket a kertbe meggyet szedni, Ákos hozta a zacsit, és mutatta, honnan és hogyan és mire figyelve szedegessek, de kb. fél kilónyi után úgy döntöttem, elég is ez nekünk (amúgy is csikar most tőle a hasam).

Várt ránk a hosszú út a nagy melegben, így igyekeztünk hamar elindulni és nagyon nem akartunk időt tölteni már sehol, hívott a frissen festett, viszonylag hűs ház, hamar el is köszöntünk. A hazafelé út viszonylag esemény nélkül telt, a fiúk kockultak, játszottak és mesét néztek (én meg elaludtam, igen), addigra már csak arra vágytunk, hogy mindent bevonszoljunk és lerogyjunk. Hazaérve megdicsérték a kezünk munkáját (Ábel szerint "dönörű" lett a ház), és míg Ákos teljesen magától kipakolta a játékokat, Ábel újra felfedezte az itthon maradottakat.
Nos, azért ők nem tűntek túl fáradtnak, a medence is csak előkerült azért:

Mára itthoni lógást terveztünk, bár a családfő (nem is értem, mi vezérelte, hiszen tudja, hogy a vezérhangya elindul bennem ilyenkor) megemlítette, hogy a Hajógyári Szigeten milyen jó kis Minimax-hétvége zajlik éppen. A mai menü olyan lesz, amivel mindenkinek kedvezünk kicsit (és a családfő szerint véletlenül olyat találtam ki, amiben a három fogásból kettő az ő reszortja szokott lenni), és egyébként kikészítettem a fürdőruhámat, hátha magamra tudnék szedni némi színt a ruhák által eltakart tájékaimon is.
Most pedig megérkezett a némi enyhülést ígérő eső, bár nem hiszem, hogy sokat segítene, mert mindösszesen 5 percig tartott:

2016. június 25., szombat

Tádámmm!

Úgy a hét közepe táján nem gondoltuk volna, hogy végzünk, de aztán pénteken este fél 7 magasságában kifogyott mindkét festék a családfő ünnepélyesen megejtette az utolsó hengergörgetést, és utána már csak némi súrolás, felmosás, és igazítás várt ránk, hogy aztán lezuhanyozva kidőljünk. Az tény, hogy a legfőbb hős ő volt, végigtolta a hetet olyan napi 14-15 órányi munkával, amihez én munkából hazaérve csatlakoztam (a hétfői fiaskó után már nem aludtam be a kupi kellős közepén). Igen, ő ilyen: ha belevág, akkor hajtja is, hogy minél hamarabb (és időre) elkészüljön vele, és hihetetlen teljesítményekre képes. Mert szerintem egy festőizmokkal nem rendelkező ember, még ha egyébként fizikailag nincs is túl rossz állapotban, egy ilyen nap után már olyan pontokban érez fájdalmat, amiről nem is volt eddig tudomása, de ő alig ült le, csak csinálta, csinálta. (Ezt a fajta konok elszántságot szoktam Ábelen látni, amikor már nagyon fáradt, de valami még hajtja, és kicsit merev arckifejezéssel ügyködik, ami nála a játék.) Egyébként én is érzem a jobb vállamban a súrolástól azt a fájdalmat, ami a családfőnél valószínűleg hatványozottan és mindenhol megjelent.
Most is kiderült, hogy egész jó páros vagyunk, és ez nem csak az egyetértésben nyilvánul meg, hanem abban, hogy az egyikünk hagyja a másikat a saját területén érvényesülni, sőt én sem pofázok bele a dolgaiba, pedig alaptermészetem itthon. A "hogy nézzen ki"-témakörben együtt döntöttünk, teljes összhangban találtuk ki, hogy most minden helyiség legyen fehér, és egy-egy fal tejeskávé színű, a technikáját és a sorrendet pedig ráhagytam. Nem mindig tudtam követni, éppen hol tart és mi mitől függ (pedig nagyon is tudatosan tervezte meg, ahogy kiderült), így időnként tébláboltam néha egy kicsit, hogy be tudjak csatlakozni, pénteken pedig, amikor itthon maradtam segíteni, többször az őrületbe kergettem, hogy akkor éppen mit mi után tervez, és én hogyan tudok a keze alá dolgozni, és utána takarítani, pakolni. Közben végig mostam, igazodva a munkálatok üteméhez ágyneműket, plédeket, szőnyegeket, és egy üresjáratban kitakarítottam a felső szintet is, és így most minden csillog-villog itthon. (Ja, a konyhaszekrényben még maradt három polcnyi, amiket majd a héten valamikor áttörölgetek.)
Na, de végül is készen lettünk, bár a lépcső melletti, emeletre vezető fal (idő- és festékhiány miatt) elmaradt és pár apróság még hiányzik (új képeket szeretnék a falakra, de még elő kell hívatni, a szőnyegek hétfőn érkeznek meg a tisztítóból, a családfő szerint örülhetek, hogy én leszek itthon, mert egy igazi plakátfiú hozza majd - de lehűtöttem, hogy a gyerekek is itthon lesznek ez a srác szokta évek óta, és eddig sem dobogtatta meg a szívemet). Minden a helyén, minden könyv letörölve, és a játékok is szépen sorban állva várják a gazdáikat. A fenti szobákat tudatosan nem is erőltettük bele ebben a röpke hétbe, meg - belegondolva, hogy azok teljes egy évvel később lettek festve, és ráadásul sokkal kevesebb időt töltünk fent, bár Ábel ott is rajzolt egy keveset az egyik falra - ha nem kerül sor rájuk idén, akkor sincs túl nagy gond, így csak óvatosan tervezgetek, hogy kellő nyitottság esetén talán egyesével, apránként belefér egy-két napokba, maximum addig más felállásban másképp alszunk.
A gyerekek végig nagyon hiányoztak, de nem éreztem azt a sajgó űrt, amit még akár tavaly is, amikor csak Ákos nyaralt (és sírni is csak egyszer látott a családfő, amikor kedden meghallottam a háttérben Ábel hangját), vagy a sok teendő foglalt le nagyon, vagy csak edződök én is. Ma megyünk értük (a családfő érezheti, hogy már tűkön ülök, kérdezte is, hogy beállítson-e ébresztőt kora reggelre, de akartam neki időt hagyni némi pihenésre) és ahogy most érzem, valószínűleg el sem mozdulok mellőlük a nap végéig. Kell is most ez az érzés, két teljes hetet töltünk itthon utána hármasban. :-) Remélem, tetszik majd a végeredmény nekik is, bár biztosan nem fogják tudni elképzelni, milyen állapotok uralkodtak itthon ezekben a napokban.
A dokumentálásra nem sok időm volt a napokban, de azért van a nappaliról "ilyen volt egy napja, és ilyen lett tegnap estére" képem:

 Ez a konyha:
 És a vendégszoba, amit általában gyerekszobának használnak egyesek:
Na, a lényeg, hogy ez is megvan, és - bár egész jól megoldottuk (főleg nem én, ugye) a feladatot - a következőnél lehet, hogy mégis összespórolunk némi pénzt a szakira.

2016. június 23., csütörtök

A magát már alig vonszoló mesterember és a segédje

Szóval annyira a sűrűjében vagyunk a kupinak, hogy még fotózni is elfelejtettem, így nem lesznek "ilyen volt, ilyen lett"-képek. A családfő tegnap esti kicsit nagyvonalú értékelése szerint az időtáv felére a munkák felével végeztünk (bár a királyi többes kicsit túlzónak tűnhet a részemről), de szerintem picit elszámolta magát, ha belegondolok, mennyi van még hátra. Nem baj, az a lényeg, hogy bizakodó, mert különben ezt a két napot tutira nem élné túl másképp. Egyébként napról napra totyogósabb a mozgása, talán már a fülcimpája is fáj az izmai megerőltetésétől. Már az én combizmaim is sajognak, az a jópár körös le- és felcipelés az emeletre eléggé megviselte.
Az örök elégedetlen maximalista énem már régebb óta tudja, hogy az egész házzal nem végezhetünk egy hét alatt, így simán elfogadtam a családfő felvetését, hogy bár logikusabb lenne fent kezdeni, és lefelé haladni, mivel az alsó szint az égetőbb, így ott kell a munkálatokba belevágni (főleg, hogy fent egy évvel később építettük be a teret, és ott kevesebbet is tartózkodunk, ott nem olyan vészes a helyzet), a többi meg majd egyesével a nyár folyamán, vagy ősszel, vagy ha máskor nem, jövőre meglesz. A három kisebb helyiség készen van totálisan, vissza is pakoltunk, a következő két napon a nappali-konyha-ebédlő kombó lesz terítéken. Jórészt elpakoltam mindent csetreszt, így a festés kezdődhet már most reggel. Ma jönnek a szőnyegekért is, amit megtisztítva kapunk vissza kb. egy hét múlva. Látom a végét!
Tegnap belehúztam a munkába, és mivel jól haladtam, meg egyébként is kaptam jövő heti határidős feladatot, amivel képtelenség ezen a héten végezni, és muszáj lesz itthonról a szabadságom alatt foglalkozni vele, úgy döntöttem, hogy pénteken itthonról "dolgozom". Legalább kéznél leszek, ha a családfő egyedül már nem tud a létráról leszállni, lesegíthetem. Egyébként nagyon sajnálom őt, mert focirajongóként kimarad minden buliból, ami a meccsnézéshez köthető (pedig a szomszédok is próbáltak rábeszélni bennünket, hogy menjünk velük nyilvános helyre meccset nézni és drukkolni), de nem panaszkodik, csak igyekszik a meccseket félszemmel nézni.
Anyu a napi szokásos telefonhívás közben immáron harmadjára mesélte el, hogy szombaton céges kirándulásuk van, amiről most lemarad, és a hangjából süt, hogy de elmenne, viszont nem kéri, hogy oldjuk meg valahogy, csak mások (most pl. az őt emiatt felhívó kollégái) szájába adva adja elő ("mondták, hogy miért nem viszitek haza hamarabb a gyerekeket", és a beszámolója alapján valahogy elmaradt a részéről a természetes válasz, hogy éppen festünk, és ezért időzítettünk mindent így). Ő így kér, nem "kérem, hogy...", vagy "légy szíves...", hanem célozgat, vagy a hangsúlya árulja el. Igazságtalannak érzem, hogy egy kalap alá vett bennünket a gyerek nyaralása alatt bulizókkal, mintha legalábbis simán megtehetnénk, hogy a láblógatás helyett a tervezettnél egy-két nappal korábban hazahozzuk a gyerekeket (vagy legalábbis a húgom átvállalhatná mind a négyet, hogy ő elmehessen kirándulni, de őt nem kérdezte meg, csak nekem célozgat), bár értem én, hogy nem szívesen hagyja ki az "évente csak két ilyen van"-alkalmat. Ugyanakkor meg ő erőltette az idei nyaraltatást is, és győzködött, hogy Ábel is menjen, pedig még eléggé hezitáltunk ezen. Így hát tegnap a kelleténél ingerültebben felajánlottam, hogy pénteken kocsiba ülök és megszabadítom a tehertől, de persze sikerült megbántanom a hangsúlyommal. Na, majd ma higgadtabban felhívom, és megkérdezem, hogy a zöldbabot mikor kell leszedni (úgy tűnik, Ákos kertjében ez az egyetlen igazán jól termő zöldség), és ismét felvetem, hogy ha gondolja, péntek estére csendes lesz a házuk. A beszámolója alapján Ábel a legszófogadóbb és a legkönnyebben kezelhető gyerek a négy között, és az égvilágon semmi gond nincs vele. Az étvágyuk jó, a hangulat is kiváló, de azért én már alig várom, hogy magamhoz ölelhessem őket. (Kedden este már sírdogáltam egy sort, miután meghallottam a hangját a háttérben.) Elvileg van még egy hét augusztus elején, amit bevállalt, az is felmerült, hogy ideutazik (bár ez inkább a húgom ötlete volt, mert nekünk ezzel jobban tudna segíteni), de ez még kérdéses, majd eldől, mi lesz belőle.
Addig pedig igyekszünk mindennel végezni, amivel kell, és a hétvégére - mielőtt visszaállnak a munkába - legalább egy napnyi pihenési lehetőséget biztosítani anyunak is, és a családfőnek is.

2016. június 21., kedd

Így festünk mi

Ahogy az én drága barátnőm - aki az egyik leglelkesebb olvasóm és időnként e-mailben vagy telefonon szokott kommentelni - írta nekem tegnap örömmel, eddig valóban nem kellett még kaszát-kapát eldobni és Ábelért rohanni. Természetesen 24 óra alatt mintegy három telefont eresztettem meg hazafelé (többet csak azért nem, mert én is elfoglalt voltam, és nem akartam anyu agyára sem menni), és úgy tűnik, hogy jó buli az unokatesókkal mamánál nyaralni. Ábel konkrétan egyszer keresett bennünket (mondjuk azt éjszaka 11-kor felébredve tette, és kérte, hogy hívjanak fel, mert hiányzom neki, és én azt mondtam, hogy ha hiányzom, csörögjenek rám, de végül a sötétségre és arra tekintettel, hogy "anya ilyenkor alszik, na zavarjuk", elmaradt), egyébként meg szuperül elvannak. Köszönet érte a keresztlányomnak, akivel kölcsönös a szerelem, és aki - anyu szavaival élve - gardírozza is a kedvencét. Ákos pedig a vele egyidős unokatesójával nagyban nyomja a tabletes játékokat, de szerencsére, ahogy hallom, betartja az ígéretét, miszerint mamának sokat segít, és borsófosztásban, túrófánk-készítésben is jeleskedett. Így hát úgy tűnik, kicsit megnyugodhatunk.

Itthon a helyzet nem túl rózsás. Kezdődött ott, hogy a családfő mind a héten, mind vasárnap este lebeszélt az előre elpakolásról (pedig a héten szintén festési hadműveletet végző blogbarát, Lazac üres szekrényeinek képe kicsit stresszelt), és dobozt is mindösszesen kettőt hozott haza a munkahelyéről (ez is olyan, mint a fiúk hajnyírása; mondom, mondogatom hetekig, de be kell várni, hogy beérjen nála a feladat), így minden az égvilágon rá maradt.
Nem mondom, hogy hétfőn reggel munkába indulva nem éreztem együtt a házi festőnkkel, de az semmi, amit délután hazaérve láttam itthon, és belegondoltam, hogy mit küzdhetett ez szegény festékpöttyös férfi egész nap. Először is kitaláltuk, hogy a korábbi terveinkkel ellentétben nem követjük a fehér falú nappali-konyha-ebédlő és színes falú szoba menetrendet, hanem fehér, és egy-egy fal kávébarna megoldást alkalmazunk. (Szóval pakoljál, fessél, és mindezt lehetőleg két fajta színnel - én pedig elindultam dolgozni.) Ahogy mesélte, az előszobai bazi nagy szekrény, amit még a házzal együtt vettünk, konkrétan szétesett a kezében, így minden kihullott (és elhihetitek, volt ott minden, nem véletlenül tartottuk meg azt a szekrényt; téli cipők, kabátok, táskák kerültek elő belőle - persze visszapakoláskor el is hangzott, hogy miért van nekem ennyi cipőm, és megszámoljuk-e a táskáimat, mintha nem tudná, hogy egy nőnek sok-sok váltótáskára van szüksége). Napközben eléggé elfoglalt voltam, mert még vasárnap délután - némi izgalmat okozva bennem - felhívott az egyetem rektorhelyettese, hogy van egy kis gondjuk, az egyik szakon a hétfői-keddi záróvizsgák elnöke eltűnt a ködben, be tudnék-e ugrani helyette. Na, záróvizsgabizottsági elnök még úgysem voltam, meg egyébként is hív a haza munkahely, rajta! Így amúgy is volt némi gyomoridegem a rám váró feladat miatt. Amikor tanakodtak a bizottsági tagok kezdés előtt, hogyan is legyen a menetrend, és az egyik megjegyezte felém nézve, hogy majd az elnök asszony eldönti, majdnem megfordultam, hogy kiről beszélnek, aztán jöttem rá, hogy ja, az én vagyok. Így arra az időre el is felejtettem itthon festő embert, messziben nyaraló gyerekeket - örültem, ha nem esek ki a szerepemből. 
Na, túlestem a tortúrán (ma folyt.köv.), és délután visszaérve a munkahelyemre örömmel konstatáltam, hogy az összeírt teendőim listája jelentősen megcsappant, mert a jobbkezem azért végzi a munkáját közben, így időben hazalibbentem. Itthon aztán a teraszajtó felől tudtam csak megközelíteni az objektumot, az előszoba kellős közepén a megerősített hátlapú nagy szekrény trónolt, a fal éppen száradt, a családfő pedig a vendégszobából (amit egyébként a gyerekek játszószobának használnak) csavarozott le mindent a falról. Átöltöztem, tébláboltam kicsit, ittam egy kávét, aztán elkezdtem a nappaliban felhalmozott dolgokból selejtezni, képeket dobozba pakolni, próbálva a keze alá dolgozni. Nyolckor, amikor közölte, hogy ő még fest egy sort, kicsit kétségbeestem, nagy izgalmamban el is aludtam a kanapén, éjfél körül ébresztett, hogy mehetünk fel aludni. A fal színéből úgy látom, hogy végül két sort nyomott rá.
Még jó, hogy én ha alszom, akkor azt jó mélyen teszem, és nem ébredtem morogva, miért nem hagy aludni, mert szerintem az én képemet is bemázolta volna.

2016. június 20., hétfő

A vasárnapunk

9.01: Indulás (befééééért minden!)
 10.40: Egy kis pihenő rohangálással (és nyelvelharapás Ábelnél):

 11.50: Megérkeztünk, a vegyes párosok öt percen belül felálltak:

 14.40: Indulás vissza egy félig üres autóval:
K.E.T.T.E.S.B.E.N. V.A.G.Y.U.N.K. I.T.T.H.O.N! (Mit lehet csinálni, ha ráérünk?)

2016. június 18., szombat

Az első tanévzáró

Amikor az igazgató elkezdte a jutalomkönyveket osztani, láttam Ákoson a várakozás örömét, majd amikor áttértek a következő osztályra, némi kis csalódottság árnyéka is átsuhant az arcán. Azt nem tudnám megmondani, hogy valami gyerekes vágy munkált-e benne, vagy érezte magát olyan jónak, hogy remélte, ő is kap könyvet. Hasonlóképpen éltem meg én is, hogy nem volt ott a megajándékozott kitűnők között, bár tudtam az eszemmel, hogy az a fránya magatartás jegy biztosan nem lett ötös (és bíztam benne, hogy csak ez hiányzott), és abból tudom, hogy a családfő is így érezhetett, hogy az elején elővette a telefonját fotózni, majd eltette. Fél perc múlva Ákos már mosolyogva szórakoztatta a többieket maga körül, és arra gondoltam, hogy milyen jó, túl is tette magát rajta.
Aztán az osztályteremben kárpótlásban is részesült, amolyan nem ötös magatartás jegyű kitűnő lett egy másik kisfiúval együtt, neki is járt a jutalomkönyv és a cirkuszjegy, meg a strandbelépő, amit idén minden kitűnő általános iskolás gyerek kapott. Hihetetlenül büszkék vagyunk rá, és ezt el is mondtuk neki párszor az este folyamán, de talán egy alkalmas pillanatban a magatartás jegyről is kellene majd szót értenünk. Nem kell hegyibeszéd, csak esetleg elmesélni, hogy ha jövőre is ilyen ügyes lesz, és főleg ilyen lelkesen megy majd iskolába, ahol szivacsként szívja magába a tudást, emellett még a magatartás terén is javul kicsit, akkor majd az egész alsós banda előtt kaphat ő is dicséretet. Ha ő is így akarja. Addig meg örülünk neki (és remélhetőleg az apja nem meséli el újra valami nosztalgikus hangulattól vezérelve, hogy az ő magatartása sem volt soha tökéletes anno, és nem nevez engem eminensnek a gyerek előtt, mert én végig kitűnő voltam). Emlékszem, az iskolakezdéskor két dolog aggasztott. Mi van, ha Ákos nem fogja szeretni, nem boldogul majd, vagy nem tud beilleszkedni? És mi van, ha esetleg beigazolódik, hogy túl sokat gondolunk róla, és az eredményei csalódást okoznak a maximalista énemnek, hogyan tudom majd elfogadni? Végül nem lett igazam, ő ügyesen vette az akadályokat, felvillanyozódott a közegtől, ahol minden nap tanulhat valami újat, és én pedig nem egyszer tudtam őszintén mondani, és úgy is éreztem, hogy ez a lényeg, és az egy-egy kósza négyesnek is örültem. A környezetismeretből járó dicséret az ő érdeklődési köre ismeretében nem lep meg, a matematika szeretete és az abból kapott dicséret pedig azt igazolja, amit végig éreztünk rajta az év során, a számok világa is elbűvöli (ahogy engem is gyerekkoromban).
Az első családi tanévzáró élményét Ábellel éltük meg, ő is teljes egészében átérezte a helyzet nagyságát, például így:
És most megfogadjuk a tanítónéni tanácsát, amit nekik is elmondott, nekünk is, és le is írta egy e-mailben; a már elpakolt könyvek mellé tesszük a bizonyítványát, bezárjuk az íróasztalába a füzeteit, nem gyakorolgatunk, csak élvezzük a nyarat és lehetőleg minden nap olvasunk egy kicsit, ki-ki a saját könyvét.

2016. június 17., péntek

Gyerek- és felnőtt idő

A sok-sok gyerekes program, és a "minden körülöttük forog"-beállítottságunk ellenére állandóan van bennem egy rossz érzés amiatt, hogy kevés minőségi időt töltünk a gyerekekkel. Van ugye hétköznap munka után a napi teendők sora, hétvégenként a házimunka, amit el kell végezni, és vannak egyéb felnőtt feladatok, amik szintén fontosak, ezen kívül pedig ott van az időnkénti vágy, hogy a hétvégéből jusson már egy-két óra saját magunkra is, amikor megnézünk nyugalomban egy jó filmet, esetleg az apjuk egy focimecset, és olvasunk egy könyvet. Nálunk hétvégén ebéd után még van csendes pihenő, amikor az alanyok már nem alszanak, viszont nyugalomban pihennek kicsit külön szobákban, és tudom, hogy erre szükségük van (főleg a nyári nagy melegben), de mégis úgy érzem, hogy ez a mi önzőségünk is. Tudjuk, hogy gyereknek sokszor nem is program kell, hanem figyelem, együtt játszás, beszélgetés. Nincs rá statisztika, hogy mennyi az elvárt, nem is lehet percekben, órákban mérni, de a gyerekek visszautasításának számát (amikor jönne valami játékkal, de én éppen felmosok, vagy főzök, vagy apjuk éppen négy boltba megy el egyedül, vagy éppen nem jönnek, viszont érzékelem, hogy unatkoznak, és kéne rajtuk lendíteni egyet valamilyen "értelmes" játékkal, de nem vagyok rá éppen képes ilyen-olyan okból) magasnak érzem. A lelkifurdalás bennem állandó emiatt, a feladatok sora és a vágy némi nyugalomra persze érhető, szerintem, ugyanakkor meg talán jobb anya és apa lehetnénk, ha ezeket félre tudnánk tolni időnként csak úgy, hogy rugdossuk kicsit a labdát, vagy játsszunk egy kártyapaklit. (És az meg még külön rossz érzés Ábel miatt, hogy Ákosnak 3,5 éves koráig mennyi figyelem jutott, most meg ez a kevésnek érzett is megoszlik kettőjük között.) Aztán jön egy hétköznapi (tanítás vagy nevelés nélküli) szabadnap, amikor meg mindig úgy gondolom, hogy na, ez lesz a mi időnk (és ez időnként össze is jön), amikor gyakran valahogy úgy alakul, hogy utólag kevésnek érzem a rájuk fordított figyelmet. És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy ha még dolgoznom is kell itthonról, azt is tőlük veszem el (magamtól is, de ők az igazi vesztesei).
Az elmúlt két napból az elsőt Ákossal töltöttem itthon, a másodikra Ábel is itthon maradt. Az első napon egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem a konyhaszekrényt rendbe rakni. A minap szembetalálkoztam az egyik szekrény aljában egy húsdarálóval (a családfő kapta egy régi barátjától), aminek nagyon nem ott van a helye, de máshol éppen nem fért el, és az amúgy is feszítő feladatnak nekivágva napközben apránként végeztem a fiókok jó részével, kipakoltam, kitöröltem, selejteztem, visszapakoltam mindent (közben bevásároltunk és főztem is borsófőzeléket Ákos kérésére, ami "nem lett tökéletes", legalábbis nem ízlett neki annyira, mint az apjáé szokott). A rendezett fiókok viszont nem adnak akkora örömet egy gyereknek, mint a szülőjének. Másnapra már mást is terveztem, aztán az élet közbeszólt. Reggel 8-kor a gyerekorvosnál indítottunk, éves státuszvizsgálaton vettünk részt. Utána még el akartunk ugrani az unokatesóknak ajándékot venni, és az üzlet nyitásáig játszóterezést terveztem. Őkelméék viszont - miután végigzsezsegték a félórás vizsgálatot - az orvosnál végezve engem nem megvárva kisétáltak a bejárati ajtón. Azt hittem, szívrohamot kapok, amikor felnézve már az ajtón kívül láttam a fejüket, az úttesten pedig száguldó autókat, a védőnő sietett utánuk, míg én összekaptam a cuccaimat. Nagyon megijedtem, hogy mi lehetett volna, és hogy mennyire nem bízhatom bennük, és a helyzet komolyságát deklarálva közöltem velük, hogy a játszótér helyett hazamegyünk, Ákos (a fő bűnös, aki nagyként a kicsit belevitte ebbe) egész nap nem veheti elő a tabletet. Ákos duzzogott, Ábel ordított a hírre, de talán megértették, hogy ez nem tekinthető sima csínytevésnek. Itthonra lehiggadtunk mindannyian, és viszonylag nyugalomban telt a nap, a csendes pihenőjük alatt a napon olvastam, majd csatlakoztak hozzám az udvaron. Délutánra már egész jó elvoltunk, az udvaron is elbogarásztunk, és viszonylag nyugisan teltek az órák (bár Ábel addig ficánkolt a napozóágyon, hogy úgy becsípte a kezét vele, alig bírtam kiszabadítani):
Ákos elolvasott egy könyvet Ábelnek, fél füllel hallgattam őket, közben leszedegettem a szárítóról a ruhákat. Aztán összekaptuk magunkat, délután fodrászhoz mentem (jól levágattam a hajam, kétévente rám jön a hoppáré, és hirtelen megkurtíttatom), ahova mindannyian elvittek, Ákos ott is maradt velem. Nem lett volna muszáj, de annyira szeretett volna jönni, hogy beleegyeztem. Nagyon akarta bizonyítani, hogy jól ellesz, hozott színezőket, állatos könyvet és az egész fodrászat a csodájára járt, hogy milyen jó kisfiam van (látták volna őket reggel a rendelőből engedély nélkül kilépni!).
A kétségek akkor támadtak fel bennem ismét, amikor a családfő rácsodálkozott, hogy az előző nap elkezdett könyvből milyen sokat olvastam. Szíven ütött a megjegyzés, bár nem volt vele rossz szándéka, és ismét belém mart a lelkifurdalás, hogy lehet, ismét keveset nyújtottam nekik és inkább olvastam, mint hogy velük foglalkozzam.
Nem tudom. A jól ismert rossz érzés fogott el. Mennyi az elég? Mikor ér véget a szülőnek járó idő, és mikor kezdődik az önzés?

2016. június 15., szerda

Az új kollégám

Nem mindig a nagykönyv szerint végezte a munkáját, de lenyomott velem egy röpke 8,5 órás műszakot, és még a munkámmal is haladhattam mellette. El is fáradt, hazafelé a kocsiban bealudt.


Ennek ellenére ma és holnap inkább itthon leszünk (legalábbis nem megyünk dolgozni), csak jobb az úgy.

2016. június 13., hétfő

Meg vagyunk lőve

Most hogy már közeledik a mamás nyaralás hete, újra elkezdtem a marketingmunkát, és mesélek a négyévesnek arról, hogy nemsokára megyünk mamához (hurrá!), ahol ott alszanak (hurrá!), és mindenki ott lesz, csak mi nem (nem hurrá, sőt!). Két napja mondja, hogy nem alszik ott, mert hiányozni fogok neki. Még bízom az ellenkezőjében, de nagyon nem merjük tervezni a festést, és bevásárolni hozzá, mert mit kezdünk a festékekkel, fóliákkal, ha az apjuknak segítsége akad egy nélkülünk nyaralni nem akaró négyéves személyében?! Közben meg minden falról ordítanak felém a kéznyomok, koszfoltok, és a falfirkák, és kétségbeesetten vágyom a frissen festett, kiglancolt és minden rejtett sarkában lesúrolt, letörölt, újrarendezett otthonra.
Szóval most ott tartok, hogy a hétvégén nekiindulunk az útnak (Ákossal sem, mamával sem, és az unokatesókkal sem tehetjük meg, hogy nem), de a fiúknak külön bőröndbe csomagolok, és felkészülök lelkileg arra, hogy az egyik bőrönd visszajön velünk a gazdájával együtt. Már az is felmerült bennem, hogy csak a családfő szállítsa le őket, hátha így könnyebb a búcsú (jó, de akkor ki vigasztal itthon téged egy teljes napig? - kérdezi ő tőlem), és azon vacillálok csendben (az érintett szakmunkásnak még nem mertem megemlíteni ezt az ötletet), hogy vajon meg tudnánk-e oldani valahogy úgy ezt az egészet, hogy mondjuk egy-két nap beviszem dolgozni magammal őkelmét, közben a családfő a lenti szinten őrült tempóban mázol, a fennmaradó napokon meg mellette végezhető munkákat csinálgat, és a fenti szobák festéséről bizonytalan időre lemondunk. És én elnyomom a tervezgetős, tervtől nem szívesen eltekintő énemet. A másik lehetőség az lenne, hogy valamilyen csoda folytán mégis ott marad, és felkészülünk, hogy egyszer csak a hét közepén neki kell indulnunk újra a röpke 240 km-nek, mert nem jó neki, és egyetlen tiszta fal sem ér annyit, hogy ne legyen neki jó. No, ez a kérdés most nem, csak pár nap múlva fog megoldódni.

2016. június 12., vasárnap

Töményen szórakoztunk ismét

Szóval, egy délután egytől este  fél 7-ig tartó születésnapi party előtt (ahol az egyetlen négyéves meghívott okán elejétől végéig ott lebzsel legalább az egyikünk, nehogy a 7-8 évesek között érje valamilyen baleset) egy állatkerti kiruccanást bevállalni enyhén szólva vakmerőség volt. Főleg, hogy oda vittük magunkkal a születésnapos kisbarátnőt, így a két felnőtt-két gyerek megszokott felállást, ahol egyikünk egyik, a másikunk a másik fiúra figyel, ha kettéválnak, újra kellett gondolnunk. Ráadásul az Állatkertben éppen Agymenők-rendezvény volt (ez adta a kiruccanásunk apropóját, kaptunk rá tiszteletjegyet), ahol különböző állomáshelyeken okos fejtörők megoldásával pecséteket gyűjthettünk, egyébként meg állatokat is néztünk, természetesen. Azért megugrottuk feladatot, és a családfő sem gondolta volna egyszer régen, hogy ezt a születésnapját így ünnepli meg!

Először kora reggel a családfő futott el bevásárolni a hétvégére, addig én összekaptam, amire szükségünk volt a délelőtt folyamán. Amikor hazaért, Ábel is felébredt már, így az apjukat mindhárman felköszöntöttük a születésnapja alkalmából. 9-kor már három gyerek visongott ült a kocsi hátuljában, és elindultunk a nagy kalandra.
Nem csak mi gondoltuk úgy, hogy nyitásra megyünk oda, de az elején még viselhető volt a feladat. Ha már belevágtunk ebbe a pecsétgyűjtős játékba, igyekeztünk a minimumot megugrani, bár volt, hogy Ábel feladatát én oldottam meg:
A nagyok azért komolyabban vették a dolgot és kitartóbbak voltak:
Jól elvannak hármasban, a kis barátnő legalább annyira jól szórakozik a kicsivel, mint a naggyal, a magasságkülönbségnek köszönhetően tényleg úgy néznek ki, mint az orgonasípok mintha hárman testvérek lennének:
Az ebédet úgy kezdtük, hogy Ábel az ajándékba kapott kakaóját kiöntötte az asztalra és az én lángosomra:
A koala, nem tudom, hogy fiú vagy lány volt-e a jelmezen belül, miután lepacsizott a gyerekekkel, engem is elkapott egy körre ölelésre:
Itt már kifelé tartottunk, még fért beléjük fagyi is:

Végül az ünnepeltet a saját bulijára 10 perc késéssel szállítottuk haza. Mi még hazaugrottunk pihenni átöltözni (a fóka telibe csapott bennünket vízzel, pedig tavaly láttuk, hogy hova nem szabad állni a bemutató közben, de mostanra elfelejtettük, és a mi három gyerekünk kapott a legtöbbet a vízből), aztán a fiúkkal (a biztonság kedvéért újabb adag váltóruhával) átsétáltunk a partyra. A családfő élt az ajánlatommal, és itthon maradt, de átlátott rajtam, kérdezte, hogy mi ennek az ára. Kiegyeztünk a sövény lenyírásában, ami aztán végül a közbejött zivatarnak köszönhető csak félig történt meg. A két kert között kb. 200 m van légvonalban, a sövénynyíró hangja nem hallatszott át, ő viszont tökéletesen hallott mindent, még azt is, amikor Ábel Ákos után visított. Végül 13 gyerek volt, közülük egy viszonylag elment, mert esküvőre voltak hivatalosak, maradt 12 gyerek kettőnkre az anyukával. Én számoltam meg őket egy hirtelen ötlettől vezérelve, nehogy a végén ne tudjunk elszámolni velük. Még a nagy zuhé előtt előkerült a vízibomba, akkor bontottuk ki az üveg borunkat, ami később nagy szolgálatot tett a túlélés érdekében, így amikor elkezdett szakadni az eső, már úgyis vizesek voltak. Végül mindenki bemenekült, átöltöztek, és elkezdődött a benti banzáj.
Volt rohangálás, játékból kizárás okán sértődés, pár sírás, popcorn félrenyelése, labdával lámpa eltalálása és áram kicsapatása, ujjak ajtóval odacsípése (ez Ábellel történt), ünnepelt jégkrémbe szúrt tűzijátékkal köszöntése.
Az ünnepelt anyukája egy hős, valamikor a közepénél elkezdte bizonygatni, hogy nyugodtan hazamehetnék én is, de éreztem én, hogy ez nagyon nem lenne fair vele szemben. Öt óra lehetett, amikor felhívtam a családfőt, hogy ha gondolja, jöjjön át később koccintani a születésnapja alkalmából kisegíteni bennünket. A szülők végül hat óra körül kezdtek el sorjázni a csemetékért, és a következő bor akkor nyitódott ki, és belépésük után mindenki arcán láttam a megkönnyebbülést, hogy nem náluk van a buli.
Az egyik szülő, amikor enyhén megrökönyödve meglátta a mikulás sapkában rohangáló Ábelt, megkérdezte, hogy vajh, a húsvéti nyuszi is itt bulizik-e. Aztán végül a jórészük hazaindult, mi akkor köszöntünk el, amikor az ünnepelt már a gardróbban duzzogott valamiért már csak két-három gyerkőc maradt. Itthon rögtön a kádba mentek egyesek, még beáztattam Ábel fagyis-ketchupos ruháját... és ezután filmszakadás volt nálam is.

2016. június 11., szombat

Vásárlós program

Ma délután a fiúk születésnapi bulira hivatalosak, tegnap nevelés nélküli nap volt az óvodában, így apa, kicsi fia és a gyűrűsfarkú maki hármasban indultak ajándékot venni*:
Mindenki kapott kaját is...
*Ezeknek a kislányos születésnapos meghívásoknak köszönhetően a családfő tökéletesen tisztában van azzal is, hogy minek örül egy kislány, tegnap például szőrös titkos naplók és csillogó kislánykörömlakkok között válogathatott.