2016. július 31., vasárnap

Almáspite-brigád

A recept a családfő anyukájának kézzel írott füzetéből van. Szerintem a mama nagyon örült volna tegnap, ha látja őket...



2016. július 30., szombat

Eltelt az első teljes hetünk

Még mindig tart kicsikét a nyaralás hatása, sőt még a fiúkkal itthon töltött két hét élményei is élénken élnek bennem. Jó visszagondolni, miket csináltunk együtt. Ákos lelkesen mesélte, milyen luxus szállodában szálltunk meg, Ábel pedig egyik nap az óvodából hazafelé jövet csak úgy megjegyezte az apjának, hogy olyan jó volt a nyaralás.
A hetet úgy-ahogy ledaráltuk (hiába nagyfiú már Ákos, mégis csak nehéz úgy tenni a dolgomat, hogy ő ott van, és időnként igényei támadnak), ha pedig ránézek, mindig lelkiismeretfurdalásom van, amiért ott kornyadozik egy irodában, ahelyett, hogy valahol a szabadban játszana. Csütörtökön délután a kolléganőm átvitte magukhoz kicsit, hogy lélegzethez juthassak, majd mire én is átnéztem hozzájuk, már a másik kolléganő (helyettesem) irodájában csücsült, bélyegzésben, másolásban és szkennelésben segédkezett, aztán egy óra múlva már keresztrejtvényeket keresgéltek együtt az interneten. Addigra feloldódott teljesen (a hét elején még visszaköszönni sem nagyon akart a kollégáknak), és csapzottan rohangált a nyomtatóhoz, aztán ha darálni is kellett valamilyen papírt (erős a gyanúm, hogy nem is kellett volna annyi mindent megsemmisíteni) boldogan futott elvégezni azt a feladatot is. Péntekre (ahogy ő mesélte a kolléganőnek) elpasszoltam. Addigra hazaérkezett a kis barátnője is a nyaralásból, így egy egész napos medencézés és játék várt rá, igen aktívak lehettek, meglehetősen fáradtan poroszkált hazafelé mellettem, amikor érte mentem.
Ábel pedig zökkenőmentesen visszaállt az óvodai rendbe, szerencsére barátok is járnak ilyenkor, a második nap végére már új sérülést is szerzett, amikor Micimackóként rohanva N. barátja elől eltanyált. Viszonylag könnyen kelnek reggelente, és időben indulunk, bár a nyári reggeli forgalom is barátunk mostanság. Ábel esténként nem akar a szokásos módon elaludni (kis víz, kis odafekvés, kis simogatás, majd elköszönés), így idővel átvisszük Ákos szobájába, ahol simán és jól alszik. Talán megszokta a nyaralás alatt, hogy nem egyedül van, és erre van most szüksége. Nincs ellene kifogásom, csak attól tartok, hogy rájön, egyes majdnem nyolc éveseknek még az ő lefekvése után is van lehetősége egy kb. félórányi mesét nézni a szülői ágyból, és csak utána, a megbeszélt időpontban (a nyárra tekintettel 20.45-kor) kell az ágyába mennie. Ezt az opciót eddig gondosan titkoltuk előle. Kíváncsi vagyok, mikor jön rá a turpisságra.
Pénteken elköszöntem az addig dolgozó kollégáktól, mindannyian pihenni mentek, hétfőn érkeznek kipihenten (és minden bizonnyal nyűgösen) azok, akik már korábban kivették a szabadságukat. A főnököm megörvendeztetett a hírrel, hogy ismét költözöm, immáron negyedik alkalommal a másfél év alatt. Mindenféle egyéb okokból merült fel némi átrendeződés, és végre elfogadták mások is, hogy nekem is közelebb kellene ülnöm a kollégáimhoz, hadd érezzék a törődést és a figyelmet. ;-) Vannak kisebb-nagyobb feladataim, ezzel és a pakolással elleszek a következő három hétben (na, és kétévnyi fotómennyiséget kellene még átválogatnom). Az igazi élet augusztus második felében indul be, aztán nem lesz megállás az év végéig.
Már kezdek szomorkodni a nyár vége miatt, pedig még egy teljes hónap van hátra, és egyébként az ősz is nagyon szép tud lenni, szeretem is, még ha utána tél is következik. De ez még messze van.
A fiúk két hét kihagyás után ma ismét lovagolni mentek, én pedig nem két hét kihagyás után takarítottam. A mai menü tárkonyos raguleves és almás pite - Ákos kérte a másodikat, és teljesen egyedül szeretné elkészíteni, tőlünk csak instrukciókat vár. Hát, hajrá, meglátjuk, hogy sikerül. Holnap ismét útra kelünk, és elszállítjuk őket mamához. Ismét egy hétig lesznek távol, Ákos mindenképpen, Ábelnek felajánlottuk a lehetőséget, és élni kívánt vele. Reméljük, hogy nem gondolja meg magát, mert már lemondtam a következő heti kajáját az oviban. Mi pedig ismét festünk, ja, nem is, megtapasztaljuk, milyen a gyerekmentes hét festés nélkül, ráérős délutánokkal és estékkel.

2016. július 26., kedd

Szorgos-dolgos-szimpla hétköznap némi extrával

Hamar visszarázódtunk a hétköznapokba, legalábbis a hétköznapok nem kímélnek bennünket holmi lassított beszokással. Hétfőn majdnem mindenki a saját helyén kezdett. Ákost lelkesítette a gondolat, hogy velem jöhet dolgozni, amit őszintén nem értek, mert azért 8-9 órát lehúzni egy munkahelyen nem hiszem, hogy annyira szórakoztató lenne. El is fárad a végére, hazafelé jövet ismét elaludt a kocsiban. Bár - talán ez is tetszik neki - óhatatlanul többet tabletezhet ilyenkor, mint egy szokásos napon. (Csórinak el kell fogadnia, hogy van mit csinálnom, és néha, ha hozzám szól, üveges tekintettel meredek rá, annyira leköt az, amiben benne vagyok.) Most azért van új elfoglaltsága is. Nyaralás közben a családfő megmutatta neki, hogyan kell a Sudokut kitölteni, és nagyon bejött neki. Én meg keresgéltem nyomtatható egyszerűbb keresztrejtvényt is, amivel szintén elvolt. A térképek is nagyon izgatják, elég jól olvassa őket (főleg például egy állatkertit), így amikor reggel kicsit eltévedt a kávéscsészémért menet a munkahelyemen, rajzoltam neki egyet a labirintusról, és amikor a rejtvények nyomtatásakor mindkét közelebbi nyomtató bekrepált egy időre, csak bejelöltem a papírkáján, hol van a következő, és egyedül elment a papírokért.
Ábel is meglepett bennünket, mivel nála soha nem lehet tudni, hogy melyik akadályt hogy veszi éppen (az aktuális hangulatától függően), és kicsit tartottam az öthetes - számára maratoni - szünet utáni óvodai kezdéssel. Azóta tartok az ilyen szünidő utáni újrakezdéstől, amikor Ákos középsősként (tehát már bölcsis és óvodai tapasztalatait tekintve veteránnak számítóként) meglepő módon konkrétan egy órán keresztül sírt az első ilyen reggelen. Csak úgy tudtam otthagyni, hogy megígértem, ebéd után érte megyek, így aznap a reggeli késésemet követően már délben eljöttem bentről, és rekord rövidségű munkanapot abszolváltam. Nos, Ábel meg azzal lepett meg bennünket, hogy nem viselte meg a visszaállás (vagy későbbre tartogat talán valami meglepetést?), kezdve azzal, hogy reggel magától ébredt időben, az már félsiker szokott lenni (elég morcos, ha ébresztjük, és úgy érzi, nem aludt eleget, ellentétben a bátyjával, aki mosolyogva ébred mindig). Amikor ismételten közöltük őkelmével, hogy őt az oviban várják már nagyon (és nem kezdhet el valami másfél órás mesét nézni), behúztuk fülünket-farkunkat, mert itt szokott még a léc rezegni, ha éppen erőteljesebben érzi a vágyat egy jó kis mese iránt. De most úgy tűnt, meglehetősen örül az ovis elfoglaltságnak, főleg, hogy biciklivel mentek az apjával. Van még a reggelben pár necces pont (pl. "gyerünk, gyerünk, fürdőszoba, aztán indulunk", vagy "ma milyen alvós állatot viszel? van vagy 50 plüss, pedig én szorgalmasan dobálom ki őket, mégsem bírsz választani?"), most örömmel tapasztaltuk, hogy ezek sem jelentenek számára problémát. Így viszonylag jó ütemben elindult mindenki reggel a helyére.
Délután én is hamarabb leléptem kicsit (csakis Ákos miatt, mert nem akartam tovább bent fárasztani, ugye), így viszonylag korán egyesültünk újra. Úgy feldobódtam attól, hogy viszonylag simán ment az első nap, hogy még egy extra pudingot is engedélyeztem a falánkabbjainak vacsora után, pedig ilyet nem szoktam (nem is fogják majd érteni, hogy ma miért nem lehet majd).
Este kicsit megvívtunk az új helyzettel, amit az okozott, hogy Ábel öt hét után ismét aludt ebéd után (köszi, ovis rend és fegyelem, amibe bezzeg bele tud állni), és nem tudott este a szokásos időben elaludni, így 8 és 9 között ingáztunk a szobájába (állandóan leállítva az aktuálisan nézett izgi filmet), mert az alvós állaton volt valami pötty, amit meg akart mutatni, a lába kilógott a takaró alól, mivel ragaszkodik hozzá, hogy betakarjuk még 30 fokban is, kellőképpen melege volt, aztán már csak hüppögött, mert félt a sötétben (ami nincs is igazán, mert kislámpánál alszik mindkét fiú, növelve a villanyszámlánkat). Egy átlagos hétfői estén, amikor a családfő focizik (mindig csak olyankor csinálta ezt velem), ilyenkor szoktam feladni, átcuccolom az ágyunkba, ahol elalszunk együtt (néha Ákos is csatlakozik), aztán szegény apjuk cipelheti vissza a létszám felettieket a helyükre, amikor hazaér, hogy beférjen a szülői ágyba. Most, mivel a nyaralás alatt tök jól működött az együtt alvásuk, bár Ákos szerint Ábel mellett borzasztó aludni, mert néha felnyekereg éjszaka, meg keresztbe fordul, és ráteszi a lábát (Ábel eddig utazóágyban aludt az ilyen kiruccanások alkalmával), és Ábel kicsit nehezebben aludt el, mert szokatlan volt neki, hogy más is van a szobában, ráadásul karnyújtásnyira, jött az ötlet, hogy költöztessük be a kicsit a nagyhoz az emeletes ágya aljára. És lőn csoda, végre csend lett.
A családfő főnöke kedves volt, megvárta őt egy szombathelyi munkával (biztosan kellett neki kavarnia rendesen, hogy két teljes hétig húzzon egy munkát, amiből elvileg él a családjával együtt), így megörvendeztetett ma egy fél ötös indulással. 4-kor hallottam a telefonját, majd negyed 5-kor arra ébredtem, hogy még mellettem alszik, aztán amikor felébresztettem, azt állította, hogy még nem jelzett az ébresztő. Szerencséje, hogy öreganyjának szólított én koránkelő vagyok, mert különben menthetetlenül elkésett volna.
Most pedig ébresztem őkelmééket nemsokára, és bízom benne, hogy a mai reggel is viszonylag simán megy majd.

2016. július 25., hétfő

A legek hete

Ami a legnagyobb kontrasztot jelentette, az öltözékünk: az első napon 13 fokban, nem éppen nyaraláshoz illő mennyiségű ruházatban indultunk nyaralni, késő délután Ábel kapucnis pulcsiban és széldzsekiben biciklizett a szálloda udvarán, aztán másnap már csak reggelre kaptak hosszú nadrágot, amiben a nedves homokozóban végigmásztak párszor, majd már rá sem néztünk a hosszú ruhadarabokra. 
A legjobb döntés: még a szálláshelyek szűkítésekor hosszan lamentáltunk azon, hogy a jól bevált tavalyi helyre menjünk vissza, vagy ezt az újat próbáljuk ki, és végül az utóbbi mellett döntöttünk. Kétségtelen, hogy az előzőnek volt sok-sok előnye, de éppen azt, ami a listán elöl helyezkedik el, a hozzá tartozó szabadstrand léte és kulturáltsága, na, és a strandon a grill teraszuk most - mivel az indulás körüli időjárásnak köszönhetően lehűlt a Balaton vize - nem annyira tudtuk volna kihasználni. Így viszont nagyszerűen eltöltöttük az időt a medence mellett, ami a mérleg egyik serpenyőjében kétségtelenül sokat nyomott.
És ha már itt tartunk: megtaláltuk a legjobb arányt a program és a döglés aktív pihenés között. Az időjárásra tekintettel az első ott töltött teljes napunkra foglaltam mozijegyet Hévízre, és ha már nekiindultunk, előtte csavarogtunk is (ismét az Afrika Múzeum volt a cél), a hét közepe táján is csaptunk egy kirándulós napot (Keszthelyen sétálgattunk és hajóztunk egyet), de a fennmaradókat a medence partján töltöttük. Esténként sem indultunk el sehova, csak a partra sétáltunk le párszor (békanyálat nézni), mert a fiúk láthatóan jól érezték magukat a játékokkal. A szálloda udvara tökéletes volt számunkra: gyerekrészleggel, nagy, de belátható területtel, ők mocoroghattak, mi ülve szemmel követhettük őket. A déli órákban ragaszkodtunk a csendes pihenőhöz, de különösebben nem tiltakoztak ellene, egyébként meg már reggelizni is úgy mentünk le, hogy utána már vissza sem másztunk a szobához, és csak vacsora előtt cuccoltunk fel (a végén már akkor sem).
Ha már reggeli és vacsora: az egyik legnagyobb pozitívumnak a tavalyihoz képest a kajaválaszték és -minőség tekinthető. Egy szavunk nem lehet, minden nap találtunk fogunkra valót többet is, ráadásul finoman főztek (még a válogatósabbja is lelkes volt, Ákos jó étvággyal evett egész héten, bár Ábelt - talán mikor már fáradt - a vége felé kevésbé lehetett rávenni). Egyik este gulyás, a másikon grill party is volt, élőzenével, jó hangulattal. Nagy örömömre ami nagy mennyiségben fogyott (az innivaló mellett) és a raktár a hét folyamán kétszer is feltöltésre került, nem a nasi volt, hanem a gyümölcs.
Ami a leginkább hiányzott, pedig tudatosan döntöttünk - szállító eszköz hiányában - úgy, hogy nem visszük: a biciklik. Töméntelen mennyiségű biciklist láttunk a nyaralás alatt, az első két napban folyamatosan sóhajtoztam, főleg, amikor gyerekekkel tekerők mellett haladtunk el, sőt szemrehányón néztem a családfőre, mert úgy éreztem, ha komolyabban veszi a bérlés lehetőségét, akkor jobban jártunk volna, de aztán abbahagytam a jelentőségteljes pillantások vetését meddő vágyakozást. Láttunk ám nyugdíjas korú kisebb csapatokat (nem magyarok voltak, persze), akik egy-egy éjszakára szálltak meg a szállodában, aztán tovább tolták a bringáikat. Ha mi ennyi idősen még vágyunk majd egy ilyen kalandra, biztosan összetehetem a kezemet.
Amiben a leghatékonyabb voltam, az az olvasás. Mivel a szálloda adottságainak köszönhetően, ami lehetővé tette a két örökmozgó fiú egy helyben tartását, és a többször felajánlott társasozós, kártyázós elfoglaltságot sem annyira vágyták, valóban pihentetőre sikeredett a hét, teljesítettem a saját penzumomat is, az utolsó nap reggelére elolvastam két teljes könyvet. Meglepően jól el tudtam merülni a könyvek világában napozás közben is (amire szintén nem nagyon volt példa az elmúlt években, így mindig csak a vállam égett barnult le a napon álldogálás, járkálás és gyerek-kiszolgálás közben, most még a lábam is színt kapott, mivel FEKÜDTEM is a napon), de igazából a hajnali kétórás én-idő segített sokat ebben. Úgy öt óra magasságában felébredve levonultam a telefonommal és a könyvemmel, na meg a csapból folyó langyos vízzel kevert nescafe-val az udvarra, és az első órácskában a kedvenc blogjaimat, majd a következőben a könyvet olvastam.
Amit egyáltalán nem használtam ki, de csak én voltam így a családban, az a jakuzzi és a szanuna. Egyikben sem jártam, számomra nem vonzóak ezek az elfoglaltságok (a vízparton is inkább csak ülni szeretek, mint vizes lenni), a medencébe általában felváltva mentünk be a halacskáinkkal, a vize két nap után kellemesen felmelegedett, és még jól is esett felfrissülni tőle.
Itt a közösség tereknek köszönhetően még inkább előjött, az az volt, hogy pár nap után úgy éreztük, ismerősökkel nyaralunk. Tudtuk a gyerekek nevét, sejteni véltük, milyenek a szüleik, milyen életből jöttek, láthattunk kapcsolatokat kialakulni különböző családok között. A mi fiaink nem annyira barátkoztak más gyerekekkel, egymással szuperül elvoltak, Ábel folyamatosan Ákoson lógott, bár nem bántam volna, ha mások felé is jobban nyitnak. Mi egymás között kiosztottunk pár becenevet is (az "ideges apukát" például egyszer sem láttuk mosolyogni, de gondolom, lekötötte a négy gyerekének felügyelete, bár a másik négygyerekes családnál érdekes módon az apuka nyugisnak tűnt, csak akkor izgult kicsit, amikor létszámellenőrzésnél nem találta meg elsőre mindegyik sarját). A hét vége felé érkezett még pár nagyobb létszámú család, akkor már elég nagy volt a nyüzsgés a homokozóban, és a motorokért is folyt némi harc, és addigra már a kihúzható kanapén alvástól megtörve éreztük magunkat, így nem is bántuk, hogy lassan elindulunk haza. Na, jó, mégis bántuk, de tudtuk, hiába nyávogunk, vissza kell térnünk a hétköznapokhoz.
A nyaralást sikerült keretbe foglalnunk, indulóban megálltunk egyik legrégebbi blogbarátunknál, Alessiánál a kávézóban, ahol dolgozik, visszafelé pedig Szemesen Ákos kis barátnőjééket látogattuk meg nyaralásuk közben a strando. Itt már volt lehetőségük a Balatonban is fürödni, így mégsem jöttünk haza anélkül, hogy be ne mentek volna. Lett volna még más lehetőségünk is ismerőssel találkozni, de olyan jól teltek a napok, és annyira élvezték a fiúk az egyebeket, hogy nem volt szívünk beterelni őket az autóba még 50 km-nyi autózás kedvéért sem.
Ami a legritkábban jutott eszembe, az a munka volt. Betartottam a magamnak tett ígéretemet, és egyszer sem néztem meg a leveleimet (azóta sem, majd ma, ha beértem). Egyszer kaptam sms-t a kolléganőmtől, visszahívtam, és egy kósza hívásom volt egy nem-kollégától, aki időnként bejelentkezik valamilyen nagyszerű ötlettel, vagy csak információkat próbál tőlem szerezni, őt sms-ben lepattintottam. A munka világa olyan távolinak tűnt számomra, mintha nem is létezne, és ez így volt jó.
Majd ma igyekszem felzárkózni, segítőmmel együtt. Ma (és a héten) Ákossal megyünk dolgozni. Ezt a hetet valahogyan nem sikerült másképp lefedni, és amikor meg észbe kaptunk, hogy a szomszédaink és Ákos barátnőjéék is ezekben a napokban nyaralnak, addig hezitáltam egy esetleges táboron, ahova a kolléganőm hordja a lányát a munkahelyemhez közel, hogy kicsúsztam az időből. Péntekre sikerült elpasszolnom, a többi napon viszont jön velem (talán sikerül egy itthon dolgozó napot még kiszorítanom).

2016. július 24., vasárnap

Megérkeztünk!

Minden nagyon szuper volt! Például ilyen:
Ez a kép most a családfő aktuális kedvence is, ki is tette a telefonja képernyőjére. Azt hiszem, elmond mindent a nyaralásunkról. Igaza volt, és Vilmának is, együtt voltunk, és kész, és nagyon jól sikerült.
Jövök még...

2016. július 17., vasárnap

Most már tényleg nyaralni fogunk

Saját magam számára is meglepő módon hatott rám az időjárás alakulása, főleg, hogy vízpartra készülünk nyaralni, de hát ez van, nincs értelme borongani rajta. A családfő igyekezett tartani bennem a lelket ("jóóóó lesz az, hidd el!", meg "ne aggódj már miatta, együtt leszünk és kész, élvezni fogjuk!"), így igyekeztem félretenni minden borús gondolatot. A délelőtt folyamán becsomagoltam, és ennyi év is után tudtam meglepetést szerezni számára, mert mindenki belefért egy-egy kisebb-nagyobb bőröndbe (annak ellenére, hogy július közepén nem megszokott mennyiségű melegebb ruhát kellett pakolnom), sőt a társasokat, kártyákat, könyveket is beleszuszakoltam a ruhák mellé.
A fiúknál bevezettük nemrég, hogy egy-egy kicsi hátizsákba apróságokat pakolhatnak utazás előtt, olyanokat, amivel játszani szeretnének. Cukik, ahogy izgatottan pakolnak olyan játékokat, aminek semmi értelme (pl. Mekiben kapott semmire sem jó műanyagok, amik gyűlnek itthon), és gyakorlatilag hónapok óta elő sem vették őket, és tudom, hogy ott sem fogják (Ábel táskájában pl. megtaláltam az iskolai színes pálcikákat, amiket kapott Ákossal együtt tavaly a beszerző körúton, csak hogy ne legyen vita), így néha mindig felül kell vizsgálni, de azért igyekszem őket hagyni szabadon tenni-venni.
A délelőtti lovaglást még korábban előrelátóan lemondtam, így tényleg nagyon ráérősek voltunk. Ebédre pedig olyat találtunk ki, ami nem az én reszortom (meséltem már, hogy mindenkinek megvan a repertoárja, és az készíti, aki azt a bizonyos fogást jól tudja?), így alakulhatott, hogy nekem nem kellett a konyhában semmit állnom.
Egyébként is versenyt futottam az idővel, mivel indulásig el akartam olvasni a könyvet, amibe belekezdtem az előző hétvégén, így muszáj volt sokat olvasnom, sőt - ha már nyaralunk - délután még aludtam is röpke három órácskát (igazából úgy történt, hogy a csendes pihenő alatt, után csukódott a szemem, és a családfő mindenki jól felfogott érdekében inkább felküldött, mert egy félálomból felébresztett anya nagyon hisztis morgós tud ám lenni), csak hogy a ráncaim is kisimuljanak.
Köszönöm a programajánlatokat, amiket kommentben kaptam. Az Afrika múzeum nagy kedvenc nálunk is, voltunk már többször is, szerintem idén is kikötünk ott, ahogy sok mást is tervezünk persze. Még a festés közben rájöttem eszembe jutott, hogy van nagyon szép magyarországi úti könyvünk is (valamikor, egy régi szép időszakban, amikor többet utazhattam külföldre is, gyűjtögettem őket, és bízom benne, hogy együtt is vissza tudunk még menni sok-sok helyre, de ezt speciel már együtt vettük). Emlékszem, az első (és utolsó) közös nyaralásunkkor (amikor Ákos már pocakban azért velünk volt) mennyire élveztük mindketten, ahogy a kocsiban ülve a családfő vezetett, én menet közben felolvastam a könyvből az aktuális célunkról írt háttérinformációkat. Azóta hátul már ketten zajonganak, de ettől még olvasgatok én neki, hogy legalább némi halvány fogalmunk legyen arról, amit éppen látunk.
Szóval mi most elköszönünk, megyünk NYARALNI, ti pedig legyetek jók addig is!

2016. július 16., szombat

Hurrá nyaralunk!

Ja, még nem, de a csendes eső is eső, meg a riasztások, amiket az egész országra kiadtak mára, na, és a hőmérséklet-előrejelzés sem túl biztató, így sok jóra nem számítunk az első napokban. (Vigasztal a tudat, hogy visszajön a nyári meleg, igaz, addigra szinte hazaindulunk.) Tegnap, amíg én legyűrtem a maradék munkámat (hihetetlen, de végeztem mindennel) a családfő elbuszozott az aprónéppel a könyvtárba, mindenki válogatott, ő is nekem. Összeírtam kovtama Könyveshétfő-rovatjából jópár címet, amik közül sajnos csak egyet talált bent, viszont szedett össze nekem hasonlókat. Egyik vastagabb, mint a másik. Mondta, hogy olyan magas a könyvoszlop, szinte eltakarja a virágot, ami elé itthon lerakta.
Ma csomagolok, már lecibáltam a bőröndöket a szekrény tetejéről. Az már biztos, hogy pakolok még társasokat, kártyát, könyvet mindenkinek, meg kinéztem a Balatonon egy mozit is, biztos, ami biztos (első keresésre a google kertmozikat dobott ki, viccesnek is találtam volna, ha nem a mi nyaralásunkról van szó). Laptopot viszek, legyen min filmet nézni este, ha úgy támad kedvünk, de a céges levelezést nem szándékozom megnyitni egy teljes hétig. Hosszú évek óta először a tavalyi nyaralás alkalmával sikerült ezt meglépnem, és még most is emlékszem, milyen hihetetlenül felszabadító érzés volt a bosszantó vagy csak gondolat-elterelő e-mailek ismerete nélkül agyilag is kikapcsolni.
A szomszéd asszony nyúltartással kapcsolatos emlékeit is felfrissítettük az este folyamán, kapott kulcsot is hozzánk (a mosolya nem volt őszinte, amikor megemlítettem, hogy kis jószág megszokta a fél 6-os reggelit, és már akkor is elég türelmetlen), cserébe - amikor váltjuk egymást - az ő hörcsögük költözik át hozzánk.
A bicikli-leszállítós projektről végleg lemondtunk. Bár Annamária, aki a blogot olvassa, ismeretlenül felajánlotta a saját szállító eszközüket (amiért nagyon hálás vagyok még most is), de az végül nem illett a mi csomagtartónkhoz, pörögtünk egy sort a vásárlás/bérlés témakörben, de aztán elvetettük az ötleteket. Majd később beruházunk egyre, ami hosszú távon megfelelő lesz, most nem akartunk beleugrani hirtelen, főleg, hogy soktényezős a dolog (pl. azért én nem tettem le arról, hogy belátható időn belül lecseréljük az autónkat, bár a családfő nem érti, mire föl hozom újra és újra szóba a témát).
Ákos torokfájása is múlóban van, ezt abból gondoljuk, hogy minden áldott este önfeledten ordítva rohangált játszott az udvaron. Őhipochonderségét erről kérdezni csak óvatosan lehet, mert rögtön sajnálni kezdi magát. Bezzeg, ha Ábelnek van baja, egy idő után megjegyzi, milyen nyávogós az öccse, pedig kettőjük közül a kicsi viseli jobban a fájdalmat.
Hát, itt tartunk. Délelőtt indulunk, nem sietünk, nincs miért. Ez is jó a nyaralásban, nincs okunk hajtani.

2016. július 15., péntek

Amíg én fagyoskodtam...

...mert sikerült papucsban elindulnom dolgozni, hiszen nyár van, itthon punnyadtak a fiúk, viszonylag nyugisan telt a napjuk. Ákos torka még fájdogál, egyébként meg elvannak.
Ma belevágok az utolsó munkanapomba, aztán ismét elköszönök a kollégáktól egy kis időre. Mire visszaérek, a legtöbben szabadságon lesznek. Fejben már csomagolok (többek között több melegebb ruhát, mint korábban gondoltam volna).

2016. július 14., csütörtök

A várt felfrissülés, csak ne legyen hosszú!

Két napja az egyik szomszéd gyerek lázasodott be torokfájással, tegnap pedig Ákos panaszkodott fej- és torokfájásra, este hőemelkedéssel fektettük le. Remélhetőleg most már megáll itt a dolog, és nem lesz több lebetegedés, sőt azt is nagyon remélem, hogy Ákosnál is gyors lefolyású lesz, mint Ábelnél.
Reggel már ettől függetlenül is azt javasoltam a családfőnek, hogy inkább maradjanak itthon, még ha aggódik is, hogy a hét második felében nem lesz olyan jó idő, hogy a még betervezett hajókázást megejtsék, és pihenjenek. Nem is baj talán, hogy így döntött ő is, ez a tegnapi nyomott meleg engem is megviselt, pedig egész jól bírtam eddig. Elrakták a medencét, Ákossal olvastak (lassan a végére érünk a Geronimo Stilton-kötettel, amit, megvallom, nem igazán egy éppen olvasni megtanult gyereknek ajánlanék, és a többi részét egy ideig hanyagoljuk), a fiúk játszogattak, és a ház is megtisztult (kitakarított). Most hogy ide is megérkezett a hidegfront, jólesik látni, hogy az udvar végre nem porzik, bár aggódom, hogy meddig tart a hűvös, és mire nyaralni megyünk, élvezhető lesz-e az idő (persze, huszonfokban is jól elleszünk).
Én pedig visszaszámolok, még két napig nyomom bent az ipart a munkahelyemen. Darálom a feladatokat, elég jól haladok (bár ahhoz képest, hogy nyár van, szégyentelenül sok a teendőm), azt hiszem, nyugodtan jöhetek el egy újabb hét szabadságra.

2016. július 12., kedd

Szinte irigykedtem ma rájuk

Azt hiszem, a mai program mindent vitt, de legalábbis a nyár végére - a nyaralás után is - dobogós helyre sorolják be a fiúk. A koreográfia a szokásos volt: apjuk nem árulta el, hova mennek, Ákos viszont a metróról leszállva rájött, Ábel pedig igyekezett a fordulatszámot felvenni. A délelőtt folyamán az érkező képeket látva - a kis méretű síkosak és csúszósak ellenére - komolyan vágytam velük ott lenni. Telitalálat volt a program, az arcuk minden elárult, és jól tettük, hogy erre a hétre hagytuk, mert kettőnk közül az kísérte el őket, aki legalább annyira élvezte, mint a fiai.
A metró továbbra is maga a csoda:
Korán értek oda, feszült várakozással lesték az ajtót:
 És aztán beszabadultak...






 Ha már egy lezárt híd közelében jártak, végig is futottak rajta...

Ákos délután még a barátjánál is bulizott egyet. Szuper az élet, na!

Gyerekszáj II./29.

Ákos: - Ábel! Elmondjam hova megyünk? Annyit elárulok z betűvel kezdődik...
Ábel: - Én nem ismerem a betűket, hisz még fiatal vagyok.
----------
Én: - Voltatok ma doktor néninél?
Ábel: bólint
Én: - És mi történt?
Ábel: - Azt nem árulhatom el.

Ábel fejfedői

Elég gyakran van valami a fején, vagy a kezén kesztyű, és bele is helyezkedik a szerepbe, ez a nünükéje, hát mindegy, hagyjuk, lehetne rosszabb is. Időnként megtalálja (úgy tűnik, nem dugom elég mélyre) a jelmeze fejfedőjét, és abban van bent a lakásban is:
Lovagláskor kobak dukál:
A múlt héten megkaparintotta a szomszéd lány biciklis sisakját:
A sajátját újabban csak rendeltetésszerűen használja:
Tavaly nagy sláger volt az úszószemüveg, már dugdostam előle, mert az sem érdekli, hogy nyomja a fejét, és most, hogy előkerült, szerintem ismét az lesz:

A forró nap is tud jó lenni

A héten a családfő beszámolóira támaszkodhatom a nyári szünidei elfoglaltságok terén, amíg én bent hűsölök a szabadságom alatt légkondissá vált irodámban dolgozom, időnként kapok egy-egy képet, vagy egyéb jelzést arról, mit csinálnak éppen a családtagok. Tegnap például a családfő leleményesen programnak álcázta a jogosítványa átvételét, de szerencsére ebben a korban a villamosozás is buli:
Délutánra lekerült a medencéről is a takaró, és amikor kora délután olyan 34 fokban beszéltünk telefonon, hallhattam a háttérből a búvárkodók hangját. Ki is kell használniuk az időt, mert állítólag holnaptól lehűlés várható (mikor, ha nem nyaralni készülünk?!):
Az igazi dolce vita (by családfő):
Este pedig... pedig viszonylag tiszták voltak, amikor hazaértem... aztán elszabadult a... khmmm... játékszellem, és a végén cipelhettük be őket ölben a fürdőkádig, mert ezek a lábak azt a járólapot, parkettát és szőnyeget nem érinthették:
Ma viszont mennek valahova, ami még titok és meglepetés (nekik), és szerintem szuperül érzik majd magukat. Én meg dolgozom, még megbeszélésem is lesz, és munkaebédnek álcázott találka egy kedves volt kolléganővel. Darálom közben a teendőket, hogy nyugodtan mehessek el majd ismét szabadságra.

2016. július 11., hétfő

Bringás kavicsdobálós program

Szerencsére Ábel jól van, így vasárnap reggel miután a családfő elfutott újra a Sparba húsért, mert az előző nap vásárolt adag büdös volt, adódott a kérdés, hogy menjünk-e valahova, csináljunk-e valamit. Feltettem a kérdést a családfőnek, komolyan elgondolkodott rajta. Ilyenkor, ha nincs kész válasza, néz maga elé, állítólag gondolkodik, most a mobilját is felkapta, talán szembejön valami lehetőség, aztán idővel megunom a várakozást, és én teszek javaslatot, most is ez történt. Nem gondoltam semmi eget rengetőre, végül a bicajos megoldást választottuk (semmi tömeg, semmi fagyi, semmi extra). Mivel neki sem volt ellenére, hogy kimozduljunk, hamar összekaptuk magunkat, és eltekertünk a Duna-partra. Jó korszak ez még a gyerekeknél, egy kis kavicsdobálás is vonzó tud lenni számukra:
Ha hosszú faág kerül elő, az meg maga a mennyország:
Miután egy arra haladó nagy hajó nagy hullámokat vetett, onnantól Ábel a kisebb csónakokat is leste, és valamennyire belezavarodva várta a villámokat
A családfő nosztalgiázott egy sort, mesélte, gyerekkorában ők is sokat lebicikliztek ide a haverjával, mutogatta, merre jártak. Én meg mutogattam a sok szemetet, amit más kevésbé kulturált emberek dobáltak szét a környéken. Nem értem, miért kell ezt, és azt sem, hogy az önkormányzat miért nem tesz ki pár kukát, egy részük csak igénybe venné, és annyival kevesebb lenne ott szanaszét. Egyébként voltak jópáran, a kép vegyes volt: horgászok, kutyát futtatók, gyereket ebéd előtt megmozgató apukák (gondolom, az anyukák ez idő alatt otthon ebédet főztek, velem ellentétben). Szuper hely lehetne, ha kicsit gondoznák a környéket, és olyan potenciál lenne benne, ami a másik parton szembe lévő rómaiparti büfésor létjogosultságát is igazolja, bár attól meg a vadregényességétől fosztanák meg. Hazafelé indulva visszaküzdöttük a bicikliket a meredek partrészen, majd hazagurultunk. A családfő hamar felejt, megjegyzést tett a sok autósra, akik arrafelé száguldoztak, még kis is tiltaná őket, holott akár még egy éve is mi is úgy mentünk le oda kecskéket etetni. Ákos edzettségén még van mit dolgozni, az alig 9-10 km több részletben megtétele lábfájós nyavalygóssá tette, bár küzdött rendesen, de majd alakul ez, és mire ő már simán letekeri, addigra kezdhetjük újra Ábellel a szoktatást.
Hazaérve nekiugrottam az ebédnek, persze a koreográfia a szokásos volt: még ott a vízparton "miértkellmárhazamenni?!", és itthon pedig "miértnincskészenazebéd?!". De azért lefoglalták magukat, míg a húst sütöttem, a salátához Ákos darabolta a hozzávalókat, majd a rizst is együtt tettük fel, én pedig kiengeszteltem őket egy uborkafejjel.
Délután a késői csendespihenőt követően az időközben a Balatonról hazaérkező szomszédékkal bandáztak, majd estefelé fel is köszöntöttük a születésnapos anyukát. Négy olyan, de olyan koszos gyereket vittünk be fürdetni, hogy csak, na!
A várható forróságra tekintettel ismét feltöltöttük a medencét is, a fiúk reménykedve keringtek körülötte egy ideig, de lehűtöttük őket, hogy a víznek még melegednie kell. Ma már biztosan csobbannak, míg én újra felveszem a munka fonalát. Igazán jó kis két hetet töltöttem velük, sikerült lelassítanom, rájuk hangolódnom, örülök, hogy láthatóan ők is élvezték az együtt töltött napokat. Nagyon fognak hiányozni a következő napokban, de szerencsére még előttünk áll a nyaralás, amit elkezdtünk várni, főleg a családfő emlegeti sokat.

2016. július 10., vasárnap

A végére bepunnyadtunk

Csütörtökön még - látva, hogy a fiúk sem annyira pörögnek - tudatosan maradtunk itthon. Mindketten fejfájásra panaszkodtak, betudtam a szeles időnek. Pénteken Ábel már hőemelkedéssel és torokfájással ébredt, az előbbi elmúlt, az utóbbi végig velünk volt, sőt miután a kanapén aludt másfél órát, délután összekaptuk magunkat, és elvittem a gyerekorvoshoz. (Nagy szerencse, hogy pénteken 5-ig rendel, mert persze a gyerekek mindig hétvégére dőlnek ki, így még van lehetőség nyugodtabban nekiindulni a hétvégének, ha látja orvos.) Torokgyulladás, antibiotikum, kedden újabb látogatás.
Bánom már, hogy csütörtökön délután hagytam az éberségemet elpilledni, és a szeles idő ellenére engedtem a szomszéd gyerekekkel jégkrémet enni őket, de talán enélkül is ez lett volna belőle. Napközben sokat panaszkodott a torkára, de azért küzdött, ivott és evett is, azt is elfogadta, hogy így kimarad a lovaglás (persze ahhoz az kellett, hogy beígértem egy közös almás torta sütést, amiben végül nem segített, viszont nagyon várta a végeredményt), majd szombat délutánra már egész jól lett. Hétközben a családfő is lerobbant kicsit, még a festés hozadéka lehet az ínhüvely-gyulladása, aminek a munka sem tett jót. Kenegeti, fáslizzuk, úgy tűnik, javulgat. Hát, kedves Mörfi, ha csak ennyit szántál nekünk, akkor OK, elfogadom, még mindig jobb így, mint ha a nyaralásra dől ki valaki.
Így csendesebb napokat élünk mostanság, olyannyira, hogy a hétvégére érve már túl voltam a heti takarításon is. Tegnap a kölcsön-hörcsög is elhagyott bennünket, hazaérkeztek a gazdái a nyaralásukról. A családfő pedig megkoronázta a kéthetes nonstop anyai főszerepemet azzal, hogy szombaton este elhagyott bennünket elment osztálytalálkozóra.
Hihetetlen, de eltelt a két hét szabadságom, holnap váltunk, hétfőtől a családfő szórakoztatja a fiúkat, én pedig megyek dolgozni. A tervezetteken kívül (amik az egészségi állapotok alakulásától függően következnek be) Ákosnak beesett egy plusz program, régi bölcsis-ovis barátjáék hívták meg egy kerti partyra. Én nagyjából tudom, mi vár rám bent, mivel minden nap ránéztem azért a levelezésemre, kell is iparkodnom, hogy öt nap alatt a végére érjek, mert utána ismét egy hétre elköszönök a munkatársaktól (már aki bent van), és megyünk nyaralni. Az előrejelzések szerint nem lesz hőség, nem is baj talán, majd kirándulgatunk erre-arra, csak a víz legyen legalább elviselhető hőmérsékletű.

2016. július 7., csütörtök

Én tényleg hős vagyok, de nem vagyok ezzel egyedül

Szóval az aduász a Tarzanpark volt, amire még a múlt héten is azt mondtam valakinek, hogy oda nem akarok menni, de egyedül a két fiúval biztosan nem. Ehhez képest szerdán ott kötöttünk ki. Ez a hatalmas játszótér valami szuper egyébként (gyerekszemmel), és őrület is egyben (szülői oldalról). Bár tőlünk nem egészen egy kilométerre nyílt meg a komplexum olyan három éve, voltunk is már ott vagy kétszer-háromszor, amikor láttam vérző fejű gyerekhez mentőt kijönni, de igyekszem azért gondosan elkerülni, csak az a baj, hogy Ákos jól tudja, hogy van ilyen itt, és azt is, hogy merre van (járt már ott nélkülünk is a kis barátnőjéékkel). Igazából semmi baj nincs vele (és kommunikálják is a honlapjukon, hogy egy ellenőrzés során minden egyes játék 100%-osan megfelelt a biztonsági előírásoknak), hacsak az nem, hogy túl jó hely, nagyon nagy területen nagyon sok gyerekvonzó játék és építmény található, ami jól felpörgeti őket, a szülő meg a gyerek korától és vérmérsékletétől, illetve a saját hozzáállásától függően vagy a nyomában rohangál, vagy üldögél valami árnyékos helyen és néha feleszmél, hogy vajon az ő csemetéje merre lehet. Én - biztosan eljön az árnyékban olvasgatás ideje is egyszer, de most még - a rohangálós típus vagyok, így az ott elfogyasztott ebéd idejét leszámítva nem sokat ültem, közben a hátamon lógott a hátizsák az innivalókkal, levetett pulcsikkal. A játszóházakat sem szeretem igazán, pont a veszélyessége miatt, főleg ha sok gyerek összezsúfolódik, ez meg itt hatványozott, főleg egy akciós szerdai napon, és nyáron, amikor több közeli táborból érkeznek egész csoportok, bár azt is be kell vallanom, hogy itt nem igazán láttam olyan jelenetet, amikor legszívesebben kikapnám a közveszélyesen viselkedő gyereket (vagy a sajátomat) a tömegből. Egyébként a park gondozott, a játékok köre fejlődött, és igazán egy rossz szavam nem lehet a szervezettségre sem. Szóval ajánlani tudom.
Ákos megelőzött a tervezgetésben, mert már előző nap pedzegette, hogy szívesen elmenne, Ábel meg induláskor nagyon örült, bár szerintem nem is tudta, hogy minek. Nyitásra mentünk, már akkor hosszú sor állt a pénztáraknál (persze, akciós nap, a kísérőnek nem kellett fizetnie), és addigra már az is nyilvánvalóvá vált, hogy benéztem az időjárást, és a hosszú nadrágok túlzásnak bizonyultak (ugyanakkor meg az védte némileg a lábszárukat mindenféle súrlódástól). Amikor végre bejutottunk, Ákos próbált a kapott térkép alapján tájékozódni (nem mintha nem tudná, hogy merre milyen játék található), Ábel viszont szokás szerint az első szembe jövő helyszínre rohant és onnan alig lehetett kirobbantani. Volt némi félelmem, hogy ha kétfelé szaladnak, hogyan oldom meg, de végül viszonylag szerencsére egy kupacban maradtak.
Dél körül már láttam, hogy innen nem szabadulunk egykönnyen, ezért beálltam a sorba a büfénél az ebédet megrendelni, addig a fiúk a közeli részen játszottak. Pontosan 3,5 órát töltöttünk ott (a belépők 4 órára szólnak, de a karszalagnak köszönhetően - ha tovább maradnak az emberek - utólag rá lehet fizetni), és mivel tényleg nagyon biztonságos minden, és a gyerekeknek van kitalálva, még egy olyan luxust is megengedtem magamnak, hogy hagytam Ákosnak, ebéd után egyedül vigye el a mosdóba kezet mosni Ábelt. A tömeg eloszlott a nagy területen, így volt lehetőség mindent kipróbálni, de mégis volt olyan terület, ahova nem jutottunk el (Ákos panaszkodott is miatta), és a vizes részre pedig megfelelő öltözék híján én nem engedtem be őket (ezért meg Ábel volt "szomorú"). 
A teljesség igénye nélkül némi kép az örömükről:



És hogy hova másztak fel ők? Mindenhova! Már sajnálom, hogy nem számoltam meg, hányszor csúsztak le a nagy csúszdákon...

A kalózhajón Ábel elindult a hálóval körbevett árbócon felfelé, már egy ideje ott üldögélt, én meg lentről kapacitáltam, jöjjön már, induljunk hazafelé, amikor egy idő után lekiabált, hogy nem tud lemászni. Ákosnak kellett érte felmennie. 
A családfő szerint egy hős vagyok, hogy elvittem őket, és magasra tettem a mércét programokat illetően, én csak annyit válaszoltam, örüljön, hogy a kötelező programponton átestünk ezen a héten, így ő kihagyhatja a következőn. Ezzel egyetértett.
Ma viszont valami lájtosra leszek csak képes...

2016. július 6., szerda

Tömegközlekedés álló járműveken

Na, végül az aduászt nem játszottam ki tegnap (elég húzós a belépő, szerdánként van valami akciójuk, a kedvezményt biztosító kerületi kártya meg a családfő nevére szól, és nem hiszem, hogy elég, ha a pénztárnál bizonygatom, ő a mi emberünk), így gyorsan sorba vettem, mik vannak még a tarsolyomban. Osztozkodtunk is kicsit, a kopaszigátas programot (hajóval megközelítve az objektumot) átengedtem a családfőnek a jövő hétre, így végül szavazásra bocsátottam az érintettek körében a kérdést, hogy mi legyen az úti cél. A szavazattal rendelkezők fele adta le a voksát, a kisebbik - pedig sokáig aludt és kipihenten ébredt elvileg - éppen el volt foglalva azzal, hogy "méééé' nincs itthon párizsi reggelire", és "nem kééééérek reggelit", és egyébként is "sz@r a világ", sőt "fáj a kis lábujjam, mert beütöttem". Nagyon komolyan vissza kellett magam fognom, hogy ne adjam fel a dolgot, meg Ákossal sem akartam kiszúrni, ezért hagytam vergődni, majd összekaptuk magunkat, és a reggeli nélküli gyerek akkor jött rá, hogy lehet, ő otthon marad, és ráadásul még éhes is, így érdekes, jó volt neki az üres kifli is útközben elmajszolva, csak jöhessen velünk. Tudom, nem teljesen felnőtt módjára viselkedtem vele, visszaéltem az erőfölényemmel, de előtte megpróbáltam a józanságára hatva meggyőzni, majd hagytam, hadd tombolja ki magát, hátha utána belátja, hogy az élet szép, és hülyeség lenne belőle kimaradni holmi ok nélküli balhézások miatt, és egyébként is, szívesen a hátsójára csaptam volna, de ha eddig nem vertem őket, most sem akarnám bevezetni.

Végül időben indultunk el, nyitás körül odaértünk a szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeumba. Meglepően baráti volt a belépő ára, ráadásul a nem-iskolásokra még fizetni sem kell, viszont a fotójegy majdnem kitette kettőnk belépőjét (leperkáltam, pedig nem hiszem, hogy ellenőrzik, kattintottam-e közben). Jó választásnak bizonyult, a fiúk felajzva rohangáltak egyik járműtől a másikig, föl-lemászkáltak, nyomkodtak, rángattak minden kart, én inkább lentről figyeltem őket (úgy pörögtek, hogy gondoltam, inkább a lépcsőknél igyekszem elkapni, nehogy leessenek), aztán volt, ahol még az ajtót is be tudták csukni, onnantól végképp csak kívülről próbáltam rájuk vigyázni.
Sokat láttam a hátukat...

 ...a fejük búbját...
 ...vagy ügyködés közben a sebes mozgást:

Éppen annyi időt töltöttünk ott, amit én bírtam, ők meg végre hajlandók voltak elköszönni a járművektől. Hazafelé indulva hirtelen ötlettől vezérelve jobb helyett balra kanyarodtam, volt egy kósza gondolatom, hogy Szentendre általam kedvelt részét is láthatnák akkor, de a korzó rész le volt zárva, kis egyirányú, vagy engedéllyel megközelíthető utcák közé irányították a forgalmat, parkolóhelyet nemigen láttam (egyébként is örültem, hogy mindenhol elfértünk a kocsival, és sétáló turistát sem fogtam az orrával), így csak autóból néztünk várost, és utána hazagurultunk. Majd visszamegyünk összcsaládilag (nemigen van olyan év, amikor ne sétálnánk egyet arrafelé, még ha ez nem is gyerekprogram, de ennyi jár nekünk is).
Itthon, amíg kint játszottak az udvaron (és reméltem, hogy nem kell ismét zuhanyoztatni őket, mikor bejönnek) gyorsan nekiugrottam az ebédnek (fagyasztóból dolgoztam, halrudacska lett), és még jó, hogy magamnak tortellinit főztem, mert egyesek (ők ketten, akik összesen nincsenek talán 40 kg-osak) elpusztítottak 11,5 db halrudat rizzsel együtt.
A délután már itthon telt, például a szomszéd gyerekekkel lufikból, lisztből nyugilabdákat (ezek azok a nyomkodósak, amik elvileg stresszoldók és minden cég tart ilyen repiajándékot) készítettek mindenkinek. Kitelepedtem egy közel ezer oldalas könyvvel az árnyékba (még festéskor fedeztem fel pár darabot, amiket nem olvastam a sajátjaink közül), hogy szemmel tarthassam őket, olvastam is egy oldalt, jött egyikük valamiért, majd még egy oldalt, jött a másikuk, és a harmadiknál megérkezett a családfő, így félretettem a vaskos darabot.

2016. július 5., kedd

Ismét teljes a létszám

Vasárnap este hazajöttek a szomszéd gyerekek mamás nyaralásból, táborból, így újra egyesült a kiscsapat az udvarban. Erre tekintettel, meg mert a hétvége is mozgalmas volt, megkockáztattam egy itthoni napot. Egész jól telt, délelőtt együtt bandáztak, majd már a tűző napról úgy kellett őket beterelgetnem. Én is baromira ráértem, nem volt mosnivaló, nem kellett ebédet készítenem, így közben kávéztunk egyet a szomszéd apukával, aztán segítettem kicsit gazolni az ő részükön (már ha a hosszú virágoskertet fel lehet valami alapján osztani - eddig ahhoz nem nyúltam, mert mindig ötletszerűen ültetget bele valamit, és soha nem tudom, hogy melyik a gaz, és melyik nem az, meg egyébként sem akarom az egész területet a nyakamba venni). Ebéd előtt komoly zuhanyzást kellett megejtenünk, csak úgy gyűlt a sárga víz a zuhanytálca alján, aztán délutánra kettesben maradtak a fiúk, mert a testvérpárt moziba vitte az apjuk, de négy óra magasságában hazaért az ötödik gyerek, aki Ábel nagy barátja, így ők komoly játékba csaptak, Ákos pedig valami új projekten dolgozott bőszen (szokott néha mindenféléből titkos főzetet készíteni, ami általában valami bűzös löttyöt eredményez, amit aztán nem hozhat be a teraszra, de ő hiszi, hogy egyszer feltalálja például a tuti hangyairtószert, és meggazdagodik belőle). Még képet sem készítettem, elhömpölygött a napunk. (És a munkahelyemen is lelassulhatott az élet, mert egyre kevesebb e-mailt kapok, és már vagy három napja nem hívott fel senki valami halaszthatatlannak tűnő üggyel.)
Próbáltam meginterjúvolni Ákost, mihez lenne kedvük ma, egy-két ötletet fel is dobtam, de nem igazán tudott dönteni vagy csak nem tűnt egyik sem annyira vonzónak számára, így lehet, hogy bevetem ma az egyik titkos fegyvert. (Ja, egyvalamit mondott, de azt majd az apjukkal a jövő héten abszolválják, én be nem teszem a lábam a hüllős kávézóba, az biztos.)

2016. július 4., hétfő

Amolyan nyugis és mégis jó kis vasárnap

Végül a hekkezős biciklitúrát a Római-partra nem vállaltuk be, mert amolyan szeles, változékony idő lett vasárnapra, és nemigen tudtuk eldönteni, hogy lesz-e belőle eső, vagy csak szembe szélben kellene megvívnunk az elemek harcával. Így a délelőttöt ellötyögtük, és vártuk a következő hétre érkező szállóvendéget. Ő Fagyi, a családfő főnöke lányának hörcsöge, aki a család nyaralásának ideje alatt nálunk lakik. Nem vagyunk számára ismeretlenek, tavaly is itt parkolt pár napig. A családfő hímes tojásként bánik vele, hát csak a főnöké, na:

Közben asszisztáltunk Ábel készülődéséhez az első, saját jogú születésnapi bulijára. Ismerve a pörgési sebességét, nem mertem rövidnadrágot ráadni, nehogy lenyúzza a játszóházban a bőrt a saját térdéről, ebben a gatyában meg olyan kicsit viccesen nézett ki, de egy négyévest ez talán annyira még nem izgat:
Mindenesetre nem panaszkodott, nagyon jól érezte magát. A kísérő szerepét a családfő nyerte el, úgyis közelebbi viszonyban van az ovis anyukákkal, jelezte is időben, hogy mivel a pizzából nem kért, csak a tortát nyomta be, számítsak rá, hogy itthon ebédre lesz szüksége neki is:
Addig Ákosnak - mivel kreatívkodni akart - hirtelen előkészítettem valami elfoglaltságot, ami nem vett el sok időt tőle:
Íme a végeredmény, PET palackból készült virág:
Mivel a mehetnék az én lábamban is benne volt, délután egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis elindultunk kicsit biciklizni, Ábel a veszélyesebb részeken az apja mögött ült, majd az erdőben szabadon engedtük, és megkapta a mögém kötött futóbiciklijét (a másikat, a nagyfiúsat még mindig nem hajlandó rendesen tekerni). Elég viccesen néztek ki hátulról, mint az orgonasípok...
 ...és egy idő után mi ketten le is maradtunk, a kis kurta lábak azért nem bírták rendesen a tempót:
Az erdőből a bicikliútra visszaérve a megfáradt Ábel visszaült a helyére, Ákos viszont hősiesen végignyomta a kb. 8-9 km-t, de addigra már fájlalta több porcikáját is. A végén még feltekertünk egy nagy emelkedőn (jelentem mindenki megcsinálta!), és kellemesen elfáradva értünk haza.
Érik bennünk a gondolat, hogy elvisszük a bicajokat magunkkal a nyaralásra, de nincs hozzá bicikliszállítónk, amit a kocsira szerelhetnénk, a szomszéd kölcsönzős pedig (aki boxokat és utánfutókat ad bérbe) nem tart. Nektek van? Milyet használtok?