2016. augusztus 30., kedd

Kilesett pillanat

Mondhatnám, hogy ezért érdemes élni, de az túl szentimentálisnak hatna. Maradjunk annyiban, hogy jó látni őket, nem csak a vernyogás és egymás izélgetése van álló nap, néha elfelejtik a harcot, és ilyet tesznek:

2016. augusztus 29., hétfő

Hol is, mit is, hogyan is?

Miután a húgom is az iskolakezdésről beszélt egy röpke ideig a látogatásuk alkalmával (igazából arról, hogy vajon milyen kemény lesz), aztán meg más blogokban is olvastam róla, belém állt a görcs, hogy OK, megvettem mindent (a rajzlap még hiányzik, a szerk.), tegnap este belém állt egy újabb görcs, hogy az iskolatáskát úgy elástam a nyár elején (még aznap, hogy az utolsó tanítási napon hazaért Ákos az iskolából), hogy azt sem tudom, hogy néz ki. Abban biztos vagyok, hogy még egy évet minimum kibír (remélem, jól gondolom, mert nem vettünk másikat), és a múltkor, amikor a szekrény aljában kerestem valamit, bele is akadtam, de közelebbről még nem néztem meg. Valamikor augusztus első felében egyszer még eszembe jutott, hogy ki kell majd mosni (és itt meg is álltam a gondolatban, mert fogalmam sincs, hogyan, mert a slagot csak nem ereszthetem rá, helyette vigyorogva stresszeltem a családfőt, hogy vajon nem felejtettünk-e benne valamilyen júniusi uzsonnát), és megnyugodtam, hogy viszonylag jó időt jövendölnek a hónap végére, lesz ideje a napon megszáradni. Ennyiben is maradtam magammal. Szóval majd reggel megemlítem a családfőnek, ugyan nézzen már rá, ha van ideje (ma szabadságon vannak itthon), de lehet, hogy majd én kedden (amikor én leszek szabadságon).
Aztán jött a következő kérdés, vajon jól tettük-e, hogy nyáron nem volt az égvilágon semmilyen ismétlés vagy gyakorlás. Vagy azt talán igen, de hogy most a napokban sem vettünk elő semmilyen korábbi füzetet vagy tankönyvet. Olvasós könyvet igen, könyvtárban is jártunk párszor, de rá kellett jönnöm, hogy Ákosban nincs meg az a buzgó vágy, ami bennem volt ennyi idősen, és bár olvasgat ezt-azt (a tableten a játékok leírásait, hehe, na, jó, például állatos ismertetőt is szokott, ha izgatja valamilyen kérdés), de nem tör rá elementáris erővel az igény, hogy kivégezzen habzsoljon könyveket. A nyár elején még nagy terveim voltak, szinte láttam magam előtt, ahogy ő is olyan könyvmoly lesz, mint én, de azt hiszem, ez csak az én álmom volt, ő annyira nem azonosult vele. Akkor még tudtam rá hatni, és a napi olvasási penzumot abszolválta így vagy úgy (néha erősködni kellett kicsit, de nagyon büszke voltam magamra, mert felváltva olvastunk, és reméltem, hogy majd ettől majd "elkapja a gépszíj" és az olthatatlan vágy, hogy megismerje egy történet végét), de utána, talán a nyaralás közben kicsúszott ez is a kezünkből. A táboros időszak sem segített ezen, mert amikor délután öt után hazaért, már kinek van szíve egy könyv fölé parancsolni?! És amikor mamánál nyaralt, akkor sem hallottam mindennapos olvasásról az élménybeszámolók sorában, bár anyu említette, hogy a hét elején tett rá kísérletet, de "nem akarta, nem volt hozzá kedve", és ő meg nem erőltette. Tettem pár erőtlen kísérletet rövidke füzetkék irányába (és örültem, hogy rácuppant a keresztrejtvényekre, az is gyakorlás, még ha ő nem is tudja ezt), de állítja, hogy pl. az Angry Birds-ös füzetet háromszor (!) elolvasta. Hiszem is, meg nem is, de nem kaptam még soha ordas nagy hazugságokon, így hajlok felé, hogy a háromszori elolvasás érzete akár valós élményeken is alapulhat, de ha nem is igaz, csak mondjuk kétszer ment rajta végig, akkor sem rosszindulatú vetítésből, csakis a híresen szórakozott természetéből fakadhat a kijelentése.
Tegnap, ahogy a biciklizésből hazaértünk, tettem egy kísérletet, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkértem, írjon három mondatot a kis kiruccanásunkról (ki, mikor, hova és miért, ott mi történt). Látszott az arcán, hogy hiszi is, meg nem is, hogy ez egy jó móka lesz, talán az sem segített, hogy a fogalmazás szó is elhangzott talán. Az is látszott rajta, hogy bár én viszonylag könnyedén, spontán módon említettem meg mindezt, ez most nem egy játékos ajánlat volt a részemről, hanem feladatot adtam ki, amit nem kerülhet meg. Rá is görcsölt, kétszer jött le, hogy ő nem tud írni erről, amit meg kiküzdött magából, azt elmázolta egy használhatatlan radírral, így nem tudom, mire gondolt a költő mi lett volna belőle, ha folytatja. Megkönyörültem rajta, és megelégedtem azzal, hogy másoljon egy könyvből három mondatot, amit azzal kezdett, hogy hogy is kell írni a D betűt. Sikerült egy madaras zsebkönyvből (amit még Bébtől kaptunk, és nagy becsben tartjuk, most azért volt elöl, mert láttunk egy szürke madarat biciklizés közben és próbáltuk beazonosítani) három madárnevet kiírnia, mindegyiket hibásan (a másolás dacára), az elválasztás meg sikítófrászt hozott volna rám, ha nem fegyelmezem magam. Akkor ott kicsit megrendültem, bár igyekeztem nem elvenni a kedvét.
Délután magam mellé ültettem a teraszon, és diktáltam pár j-s és ly-s nevet (az legalább rémlett neki, hogy nagy kezdőbetűvel írjuk), aztán leírattam vele, milyen zöldségeket ültettünk a kis kertjébe, és milyen állatok vannak mamáéknál. Ez jobban tetszett neki, viszonylag könnyen megoldotta, aztán kérdeztem még pár összeadást, és elengedtem. Kérte, hogy ha lehet, csak matekozzunk, azt jobban szereti. :D Azért olvasott is kicsit, de jól sejtettem, hogy bár viszonylag simán ment neki, nem tudta visszamondani, miről szól a szöveg (nyár elején ez még nem jelentett neki akadályt), bár az sem segített, hogy Ábel közben végig mellettünk nyüzsgött, elvonva a figyelmét.
Most csak abban tudok reménykedni, hogy ott van az a tudás, csak nyikorog, és beporosodott, és ha az utolsó három napon csodát már úgysem teszünk, majd visszajön az pár nap után az iskolában. Másban úgysem bízhatunk. Még mindig úgy gondolom, hogy felesleges lett volna nyekegtetni egész nyáron a gyakorlással, és az itthoni "kisiskolás" játékokkal, és bízom benne, hogy jól tettük. Ez egyébként önmagam legyőzését is jelentette, mert hajlamos vagyok a saját elvárásaimat kivetíteni másokra, néha leküzdhetetlen akadályokat képezve ezzel, és ezzel meg tudom keseríteni a saját életemet is, és az alanyét is. Viszont így utólag is belegondolva jó volt őt gondtalanul vakációzni látni ahelyett, hogy a füzet fölött görnyedt volna. Csak el ne felejtkezzek erről az érzésről a következő napokban!
És most megnézem az iskola honlapján, hogy jól gondoltam-e, hogy csak az első tanítási napon kapják meg a könyveket. 

2016. augusztus 28., vasárnap

Csak fiúk

A kerületi rendezvényekre valahogy ritkán szoktunk eljutni, mindig akad más elfoglaltság, vagy egyszerűen (számomra) nem vonzó a program (valójában a legtöbb koncertező előadót nem ismerem, vagy nem annyira, hogy egy koncertjén részt vegyek), a napközbeni gyerekprogramok meg általában zsúfoltak, de persze attól még jók lehetnek, soha nem zárjuk ki a lehetőségét, hogy kipróbáljuk.
Na, mivel a mostani hétvégére nem terveztünk különösebbet (és már rég' nem hiszem azt töretlenül, hogy büntetlenül itthon maradhatnánk egy teljes hétvégére csak azért, mert mi botor felnőttek egy nehezebb hét után erre vágynánk), még az is ott volt a fejemben, hogy esetleg most elnézhetnénk a városnapokra. Közben viszont ebéd után belealudtam a csendes pihenőbe, és ha ez megtörténik (általában igen), akkor több lehetőség van: általában pár perc múlva felébredek valamilyen zajra, és morgok, esetleg hagynak aludni, és a szegény családfő a szobába kényszeríti szobában tartja a szegény fiúkat, vagy felküld engem a szobánkba, ahol aztán képes vagyok órákig pótolni a kimaradt alvásidőt. Most nem küldött, mentem magamtól, és abszolváltam is jó háromórányit a mínuszból.
Arra ébredtem, hogy csend van a házban, se cetli, se sms, se más nem nem várt arról, hogy hova mentek, bár sejtésem azért volt. Ittam egy kávét, és éppen a száradó ágyneműhuzatokat tapogattam a szárítón, amikor hazaértek enyhén felpörögve (már aki fel volt pörögve, ugye). A rövidre szabott élménybeszámolóból megtudtam ezt-azt (például a családfő elsóhajtotta, hogy már nem bírt velük, így muszáj volt kimozdulniuk), aztán végül a kapott fotókból összeraktam a spontán programot. Megnézték, milyen játékokkal várják egy ilyen rendezvényen a gyerekeket,
 amit lehetett, kipróbáltak,
és oda is, vissza is elcsípték a nosztalgia buszjáratot:
Ilyenkor egyre többször gondolok arra, hogy talán nem is baj, ha nincs itthon punnyadós hétvége, mert eljön az ideje, amikor kamaszként már csak a szobájukba begubózva akarnak tengődni, és addig kell kiélvezni a közös programokat. 

2016. augusztus 27., szombat

Nyárvégi hétvégi kezdet

Reggeli csendélet:
A felállás szinte a szokásos, vendégeink alszanak még, énfiam-Ákos természetesen ébren (bár az is tény, hogy ő dőlt ki a kiscsapatból a legkorábban este), kivételesen a húgom kisebbik gyereke még nem settenkedett ki a szobából, a többiek is horpasztanak, a családfő viszont már meg is hozta a reggelihez a kenyeret és a sport újságot, és most a teraszon tartózkodunk.
A húgomék megleptek bennünket, az először, majd napközben másodjára megadott érkezési időpont között félidőben hívtak, hogy itt vannak a kapu előtt, pedig bizonytalanságot éreztem a jövendölésben, így arra számítottam, hogy ki tudja, mikor esnek be.
Mire a felnőttek kicibáltak minden bőröndöt a kocsiból (egyhetes nyaralásukról hazafelé tartanak), a gyerekeik már besiettek, a mieink pedig így várták őket:
Ábel pörgött fel a leginkább tőlük, alig-alig csendesedtek el a kitolt fürdésidőre, de aztán lehiggadtak végre kicsit. Mi felnőttek - a szalma szomszéd asszonnyal kiegészülve - röhögcséltünk egyet az estébe, szomszédunk egy este többet megtudott szép kis családomról, mint korábban két év alatt.
A rokonok ma összefutnak a sógorom az időközben felköltözött nővérével is, aztán hazaindulnak, mi pedig egy viszonylag nyugis hétvégével búcsúztatjuk a nyári szünidőt.


2016. augusztus 25., csütörtök

A nyári szünet végének margójára

Úgy érzem, bepunnyadtunk kicsit, valahogy egyformának tűnnek a napok. Vészesen közeledik az iskola, amitől nem tudom, miért tartok (vagy tartok-e egyáltalán tőle), hiszen saját bevallása szerint Ákos is várja már (bár nem tudta megfogalmazni, hogy miért, csak a haverok miatt vagy esetleg a tudásszomj is erősödik benne), és hát igazából nem jelentene a mostani napoknál nagyobb terhet, hiszen ő is a megfelelő helyen lenne, felügyelet alatt, ahol ráadásul számára izgalmas újdonságokat hallhat (bízom benne, hogy a második osztály is olyan hatással lesz rá, mint az első). Még azt sem mondhatnám, hogy nem csinálunk semmi különöset, mert a blogtalálka még szinte tegnap volt, hétvégén jönnek a húgomék, van egy csomó más tervünk is a következő hetekre (egy részéről szerintem még a családfőnek sem tettem említést, pedig akár két hónapot is ki tudnék tölteni a programelképzeléseimmel), meg jött egy másik ötlet is anyutól, aki szeretné összehozni a tágabb családot nagymamám névnapja alkalmából (ha jól értettem a szituációt, ő kitalálta, a sógornőjével pedig meg akarta szerveztetni, de aztán én gondoltam egyet, és csináltam egy titkos csoportot a Facebookon, ahova meghívtam az összes nagynénit, nagybácsit és unokatestvért, ahol könnyebben tisztázhatunk szándékokat, időpontot és helyszínt - ez kérem, ma már így működik).
Az utolsó teljes szünidei hetünk már igazán legózással jött csak össze, teret kapott a családfő és szabadságával keretbe foglalta a hetet, a maradék három napon pedig megosztoztunk a nyár közepén a gyerekelhelyezés fölött kétségbeesésemet látva még lelkesen ajánlkozó szomszéd asszonnyal (igazságosan és testvériesen sikerült, két napra bevállalta Ákost a saját két gyereke mellé, a maradékon pedig, azaz ma én viszem magammal a munkába). A jövő hétre kiírtam magamnak három nap szabadságot, de már most látom, hogy nem lesz egyszerű, pedig vizionáltam egy egygyerekes itthonlétet, nyugis készülődést, pakolgatást, netalántán anya-nagyfia kiruccanást is, de a benti munkamennyiség növekedése és az, hogy lassan visszajönnek szabadságról, akiket vártam bizonyos ügyekben, nem éppen afelé mutatnak, hogy én csak úgy itthon ellehessek.
A hét elején Ábel ránk ijesztett, amolyan betegséges előszelet éreztünk meg rajta, és ettől még kézzelfoghatóbbá vált az ősz és a tél közeledtének gondolata, amikor bármikor jöhet valami egészségügyi akármi, amitől borulhat minden. Aztán összekapta magát, és nem lett beteg (remélem, így is marad), de eszembe jutott, hogy ilyen téren az előző tanév (talán az új közösségeknek köszönhetően) több nehézséget jelentett, mint általában szokott, és szinte havonta nyalt be valamelyikük valami nyavalyát. Azért bízom benne, hogy mostanra már összeszoktak az új óvodai és iskolai bacikkal és vírusokkal, és a következő már könnyebb lesz.
A fiúk továbbra is egy szobában alszanak, ami jó érzéssel tölt el. Mivel mindkettőjüket rögtön külön szobába hoztuk haza anno a születésük után a kórházból, és évekig külön aludtak (eltekintve Ákosnak attól az időszakától, amikor beköltözött az ágyunkba, és onnan egy jó évig nem tudtuk kirobbantani), most ez a ragaszkodás számunkra is újdonságként hat (igazából Ábel szerette volna így, és Ákos pedig simán beleegyezett, ha Ábel nem nyekereg éjszakánként ezzel őt felébresztve). Nagy egyetértésben mennek esténként aludni, és csend is lesz rögtön, nincs kuncsorgás, nincs küzdelem, tartják magukat a megállapodáshoz és az esti szabályokhoz. A családfő is örül szerintem ennek, mert már volt előjele Ábel részéről is, hogy ő szívesebben aludna velem a nagyágyon, így hát ha őt nem túrjuk ki a hitvesiből, mindenképpen neki tetsző megoldás. A fiúk pedig így még inkább összeszoknak, a kapcsolatuk egyébként is ismét az egyenrangúság felé lendült kicsit, hogy Ábel is nagyfiúsodik, és már lehet vele időnként beszélgetni is.
Azt hiszem, szép kis nyarat tudhatunk magunkénak, volt itt minden, ami nekünk tetsző, és bár még egy akciós újság bébiételes oldala fölött is el tudok mélázni, hogy "na, tessék, már ilyet sem veszünk többet, nem lesz már pici babánk", valahogy mégis jó érzés, hogy (ahogy anyu mondja) okosodnak a gyerekeink, és egyre több mindent lehet velük csinálni.
Hát így vagyunk mi, és így lehet sok-sok karakterrel megtölteni egy mélázós posztot. :-)

2016. augusztus 22., hétfő

Blogtalálka 2016

Mi közben jól elutaztunk, aztán haza is értünk a szokásos éves blogtalálkozóról. Idén Kiskőrösön jártunk, ahol emlékeink szerint még egyikünk sem, így különösen jólesett mindkettőnknek, hogy a fagyizásnak álcázott kisebb séta közben láthattunk valamit a városból is. Vilma, a vendéglátónk pedig - a rohangáló, higanycseppekként ide- és odaguruló gyerekhad ellenére - igazán kitartó volt, és nem adta fel a reményt, hogy mesélhet kicsit a szülővárosáról annak éppen, aki nem a gyereke után futkosott.
Idén a társaság egy része sajnos nem tudott jönni, így csak hat, de igazából csak öt gyerekkel küzdöttünk meg. Végre eljutottunk odáig, hogy legalább Ákosnak nem kell elmagyarázni, hogy kikkel találkozunk, mert legalább Lazac nagyobbik (fiú)unokájának neve mond számára valamit egy-egy év elteltével is. Most már viharos gyorsasággal egymásra találnak a fiúk, bár bélyeg helyett tabletet cserélnek ilyenkor, a kislányok (a szupernagyi Lazac további tartozékai) általában jól elvannak egymással, krikszi nagylánya idén már felelősségteljes kamaszként felügyelte őket, Ábel pedig alkalmazkodik a helyzethez, hol a nagyobbakhoz csapódik, hol körülöttünk lebzsel.
Jó volt a helyszín, jó volt a szállás, ha a gyerekek hajlandók voltak kijönni a házból, akadt helyük bőven rohangálni, szabadjára engedhettük őket (én is, aki egyébként - meg kell állapítanom - tényleg vartyogó tyúkanyóként próbálja a fiait őrizgetni). Hazaindulás előtt még megmártóztak a szomszéd telek dagonyájában, miközben békára vadásztak.
Az éjszaka is újszerűséget hordozott magában, mivel volt bőven szoba, a nagyfiúk érkezésünk után két perccel úgy döntöttek, hogy ők aztán külön szobában alszanak, amihez tartották is magukat, Ábel pedig szerencsére - bár az elején örömmel vitte be játékos hátizsákját a nagyfiúk szobájába - végül mégis a mi társaságunkat választotta éjszakára.
A vonalaimnak biztosan nem tett jót a menüsorozat, amit Lazac varázsolt elénk, főleg, hogy a mértékletesség elvét bőszen félre is dobtam, és rám aztán senki nem mondhatja, hogy fanyalogva turkáltam volna a tányérban. Például ez volt a könnyed vacsoránk (a képek Lazactól származik, mert onnan a messziből hamarabb megérkeztek a fotók, mint hogy itthon felkerültek volna a háttértárra):
Még mindig döbbenet számomra Ábelt zsíros kenyeret enni látni:
Ez pedig a könnyed reggeli, amihez én annyit tettem hozzá, hogy ötkor ébresztettem a szakácsnőt, be tudja gyúrni a tésztát, és főztem neki kávét:
Ákos persze itt is segített kicsit a főzésben:
Egy "így készült"-kép:
Ábel éppen valamilyen állatot játszik:
Mindenre létezik egy applikáció, például tűzgyújtásra is:
Nem csak mi fáradtunk el, az autópályán araszolás közben egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy hátul túl nagy a csend, Ábel békésen végighorkolta az út utolsó egyharmadát. Hazaérkezve bedobáltam a mosógépbe egy adag ruhát, a kávémmal kitelepedtem a kint ejtőző szomszédokhoz, a családfő a messziből származó üveg borral csatlakozott hozzájuk, majd az ő és a mi gyerekeink is kiszivárogtak egyesével, így egy újabb (már megszokott) hangzavarral zártuk a hétvégét.

2016. augusztus 16., kedd

A hétvégi program újragondolva és a hétkezdet

Má' mingyá' a hét közepén járunk, én meg nem meséltem el, hogy a 40 felettiek egyéb kórságai nálunk csak úgy köröznek, az egyik rettegett a családfőt is elérte szombatra. Pedig olyan jó kis programot találtam ki, amit ő azonnal megvett. Elképzeltem magunkat, ahogy elbiciklizünk a Margitszigetre, ezt a távot még Ákos is lenyomja, a családfő biciklije hátulján Ábellel, az enyémen egy pléddel, a hátamon egy hátizsákkal, amiben van némi innivaló, tízórai és játék, és ott majd ráérősen letelepedünk a fűbe, talán én még könyvet is olvasok, de ez a kép amúgy kicsit erőltetettnek tűnt, aztán ha kedvünk támad hozzá, felkerekedünk és továbbhaladunk a szigeten a szökőkút felé, ami hétvégén a nap közepén mesefilmek zenéjére produkálja magát. Tavaly megnéztük már a kivilágított szökőkutas műsort esti fényekkel, emlékszem, mekkora nagy újdonság volt számunkra egy esti program, amire nemigen jutottunk el az elmúlt években, gyerekkel meg pláne nem, aztán most eszünkbe jutott, hogy ennek van gyerekverziója is. Erre a családfő szombaton reggel nagyon lassan totyogva jött le a hálószobánkból, és mesélte, hogy kerek negyedórába tellett, mire fel tudott kelni az ágyból, csak azért nem visított értem szólt nekem, hogy segítsek, mert azt hitte, mindenki alszik még. Az állapotát elnézve kezdtem elengedni a biciklis kirándulás gondolatát, főleg, hogy amíg Ákos moziban volt a barátjáékkal, Ábelt pedig lovagolni vittem, ő azért kitakarítgatott a lenti szinten. Gondoltam, csak beolajozódik a becsípődött dereka, ha már ilyenekre képes. A szombat esti tétova kérdésemre, hogy szerintem hogyan fogja magát érezni másnapra, szintén tétova válasz érdekezett, ezért vasárnap reggel a megbeszéltek szerint felpörögtem. Reggel hatkor már főtt a húsleves, fél hétre pedig a brassói rotyogott. Mire mindenki fölébredt, szinte elkészült az ebéd (a cél kb. 90%-os szint elérése volt, hogy hazaérve ne rágják le az éhesek a karunkat), de elnézve a családfő mozgását, láttam, hogy feleslegesen siettem vele.
Így hát láttam magunkat egész nap otthon lötyögni, vagy mondjuk saját magamat a két gyerekkel valami lájtos játszóterezésen, de amikor bevette a fájdalomcsillapítóját, érezte magát olyan fickósnak, hogy mégis nekivágjunk autóval a Margitszigetnek. A járása kicsit peckes volt, de összességében jól bírta. Nem volt semmi extra egyébként, de beigazolódott már párszor, hogy éppen a semmi extra programok tudnak igazán nagyszerűek lenni, barangoltunk kicsit a szigetnek azon a végén, amit ritkábban látogatunk meg, fagyiztunk egyet, aztán időben elhelyezkedtünk a szökőkút melletti székeken.
Volt ámulat...
 ...és öröm a látványtól, a zene pedig tényleg jó volt hozzá.
A műsor után még hallgattuk kicsit a fúvószenekart, aztán elkezdtünk kifelé sétálni. Mindenkinek jó kedve támadt a programtól:
Itthon aztán gyorsan befejeztem az ebédet, és az áhított csendes pihenő ideje is eljött. Most a nyugalom megzavarását szolgáló baleset sem történt, bár tettünk róla, hogy annak a gyereknek, aki az előző napon a pihenés ideje alatti csendes molyolás közben egy véletlenül megtalált bazi nagy ceruzával összefirkálta a frissen festett falat, többet ne jusson eszébe ilyen badarság. Jut eszembe, még nem próbáltuk ki, hogy radírral lejön-e a mű! Bár tartok tőle, hogy mivel elég vastagon és alaposan csinálta, amit csinált, csak elmaszatolnánk vele.
Annyiban szerencsésen végződött a hétvégénk, hogy a gyerekeikkel újraegyesülő szomszédék már éppen akkor értek haza, amikor a mieink már fürdéshez készülődtek, és még a kintről beszűrődő zajokra sem figyeltek fel, így este viszonylag könnyen ágyba dugtuk őket.
A családfő dereka javulgat, de nem tesz neki jót, hogy dolgozik vele (nem meglepő módon), a közérzetének az sem használ, hogy az allergia is elérte, sőt valami nátha féle is, így két napja külön alszunk.
Ákos közben a kis barátnőjével együtt elkezdte az idei másik táborát, ami az Állatbarát nevet viseli, és csupa állatos helyre viszik őket kirándulni tömegközlekedéssel. A nap során beosztottuk a másik anyukával, ki mikor megy értük (fel is írtam egy cetlire, nehogy ott felejtsük őket), a reggelek az enyémek, mert munkába menet szinte útba esik a gyülekezőhely. Azt hiszem, ez a kettő együtt (állatos programok és sok utazás) garantáltan kimerítik őket a hétvégére. Bár tegnap ennek nyomát még nem láttam, két felpörgött gyereket hoztam haza, akik nagggyyyon éhesek voltak, de aztán amikor meglátták a szomszédságot, már nem volt idejük rendesen vacsorázni, ezáltal Ábelnek sem. A kis barátnőt idővel az anyukája hazavitte, itt viszont maradt még öt hangos gyerek, akiknek a felpörgött hangulatát tovább fokozta a szúnyogirtós repülő, ami nagyon alacsonyan szokott szállni és - bevallom - még bennünket, felnőtteket is lenyűgöz. Közben elnéztem Ábelt, és ismét rácsodálkoztam, mennyit nőtt és változott ezen a nyáron, olyan nagyfiús már:
Igyekszem jól magamba szívni minden pillanatot, nem lesz már ilyen kicsi gyerekünk. De addig is még sok ilyen jó kis hétvége vár ránk.


2016. augusztus 14., vasárnap

Gyerekszáj CXLVIII.

Arról, hogy hol van az a világ, amikor én egy kétkazettás magnó látványától elaléltam már miket nem tudnak ezek a gyerekek:

- A táborban filmet is nézünk majd. A többiek szerint a Jégkorszak 5. A nagy bumm-ot. Én mondtam nekik, hogy az már fent van a Google-n, én már megnéztem ott is.*

*Igazából a youtube-on van fent, de nem baj, ezt is megtanulja majd. 

----------

- Anya, a Google azt is megmondja, hogyan kell frissíteni a minecraftot? ...mert D. tegnap elmondta, hogyan kell, de nem értettem teljesen. És ha nem frissítek, akkor furcsa fények fognak villogni és nem tudok lerakni szörnyeket.**

**Hát ezt pedig el kéne kerülni.

Egy emlékfoszlány és a mostani életünk összefonódása

Emlékszem, egyszer még kiskamaszként utaztunk vonaton (gondolom, a közeli nagyvárosba, mert hosszabb utakra nem emlékszem), talán anyuval voltunk csak, mert egyébként volt autónk, és ha apu is jött volna, akkor azzal megyünk, de emlékeim szerint például iskolai beszerzős körútra csak anyuval jártunk, ahogy az akkor még működő kgst-piacra is, ahol ruhát, vagy éppen másolt, hangalámondásos videókazettákat is lehetett kapni. Apuval egyébként meg ekkortájt évekig a piacra és a nagykereskedésekbe mentem nagyon sokszor éveken át, amikor bevásárolt a kis zöldséges boltunkba, ami a faluban üzemelt. Mi voltunk az egyik első vállalkozó család, aki elindította a saját boltját, nagyon menők voltunk, legalábbis így utólag azt gondolom, hogy azok lehettünk. A nagykereskedéseket kívülről-belülről ismertem, tudtam, hogy apu melyikben miket szokott beszerezni, és idővel elég hatékony segítséggé nőttem ki magam. A boltban volt sok más is, ami egy háztartásba kellett, de a fő profil a zöldség és gyümölcs volt. Például banánt árultunk, ami akkor még nem volt annyira megszokott dolog, és sorban álltak érte, a csókosoknak a pult alól adtunk. Előtte, amikor még zölden megvettük, otthon érleltük a radiátor előtt, néha pléddel is le kellett takarni, hogy rásegítsünk a folyamatra. Na, és dinnyét is árultunk nyaranta, volt, hogy egy nagy utánfutót megpakoltunk, és amíg anyu a boltban dolgozott, addig mi apuval a környező falvakat jártuk, kihelyeztük a kis mérleget az utánfutó elé, és emlékeim szerint elég jól ment az üzlet. Nagyon tudtam gyerekként lékelni, és fejben számoltam a végösszeget (ez a tapasztalat vissza is jött a főiskolás éveim alatt, amikor egy zöldségesnek dolgoztam, hogy eltartsam magam). Egy-egy nyáron sok-sok mázsa dinnyét megmozgattam, meg sok egyebet is csináltam, amíg más gyerekek játszottak és élvezték a szünidőt. De ez egy másik történet.
Visszatérve a vonatra, ott láttam egy fiatal párt, egy igazi felnőtt, de mégis még az akkori szememmel is fiatalnak látszó fiút és lányt*, beszélgettek, és egyikük a másikuk combjára tette a kezét. Mostani fejemmel visszagondolva nem volt benne semmi olyan, ami ne lett volna illendő két felnőtt között (bár a családfő combját nem markolásznám most sem nyilvánosan), de az akkori szememmel az valami hú, de nagyon felnőttes és titokzatos és irigylendő mozdulat volt, amit csak lopva, a szemem sarkából mertem néha megszemlélni. Megtestesített mindent, ami akkor számomra még nagyon távolinak, sőt elképzelhetetlennek tűnt. Valami olyat éreztem, hogy ők már igazi felnőttek, akik bármit megtehetnek, önállóak, nincs mögöttük egy szigorú, kicsit begyepesedett és a tinédzser lányai számára (talán a jó hírük megvédése érdekében, valami félreértelmezett óvás céljából, vagy csak hatalommániából) komoly korlátozásokat bevezető apa, aki minden lépésüket kontrollálja, és úgy gondolja, az a legjobb, ha gyakorlatilag sehova nem engedi el a lányait, akkor biztosan nem tesznek semmi olyat, amit nem szabadna. (Hát, ja a bizalmat, mint olyat nem nagyon ismerte.) Anyu szerintem megengedőbb lett volna, de mivel az ő szava ritkán döntött, a családi békesség kedvéért alárendelte magát apám nem kicsit spártai nevelési módszerének, és csak néha, titokban próbált kedvezni nekünk, de nem sokat tudott lazítani a béklyókon. (Meg is lett egyébként az eredménye ennek a nevelési elvnek, amikor kiszabadultam otthonról, jó messzi főiskolára jelentkeztem, távol a figyelő tekintetektől, ahol aztán úgy belevetettem magam az életbe, hogy félévet kellett ismételnem, mert a tanulásra nem jutott időm. De ez egy másik történet.)
Az a fiú és az a lány onnan a vonatról valószínűleg már bőven középkorú, ha elképzelem őket, biztosan nem együtt vannak már, talán nem is gondolnak egymásra, élik az életüket az új párjukkal. De mégis ők jutnak az eszembe még azóta is, ha rácsodálkozom a saját életünkre. A saját felnőttes, önálló mindennapjainkat élve, amikor például döntést hozunk egy nagyobb beruházásról vagy a gyerekeink sorsát érintő kérdésről (melyik iskola, melyik óvoda), vagy kötelezettségeink teljesítése közben azon vagyunk, hogy meglegyen mindenük, amire szükségük van (és nem a toronyórára gondolok lánccal), akkor még mindig gyakran eszembe jut, hogy ez az a felelősségteljes, felnőtt élet, ami akkor ott a vonaton olyan távolinak tűnt. Na, nem a combmarkolászás, hanem minden, ami mögötte van, az önállóság és az ezzel együtt járó folyamatos felelősség egymásért és a gyerekeinkért, a holnapért és a távolabbi jövőért. Nos, akkor inkább azt képzeltem el, hogy egyszer majd lesz nekem is egy olyan párom, akivel minden korlátozás nélkül bármit megtehetünk (legyen az magánéleti vagy egyéb terület), nem gondoltam arra, hogy ha eljön a felnőtt élet, az nem csak az élet örömeinek korlátozás nélküli megélése lesz, hanem mindez együtt jár azzal is, amikor például majd augusztusban minden egyéni vágyunkat félretolva arra koncentrálunk majd, hogy szombat délután gyerekcipőket kell vásárolnunk vagy hazaérve ahelyett, hogy lerogynánk valahova, vacsorát adnunk, fürdetnünk (ahogy minden áldott este), és ez legalább annyira kötelezettség lesz, mint örömteli tevékenység. Akkor nem gondoltam bele, milyen lesz meg nem szűnni felnőttnek, és mindig előre gondolkodni, listázni a teendőket, megélni a taposómalmot úgy, hogy ne szürküljünk bele, és úgy ébredni, hogy az első gondolatunk a családunk lesz, akikért az önös érdekeinket jó esetben képesek leszünk félretolni.
A minap mutattam a családfőnek egy reklámújságban egy fürdőszoba szekrényt, és mondtam neki, hogy a mostani agyammal ilyet akarnék magunknak, és nem olyan nyitott polcosat, amit kb. egy éve vettünk. Ő erre azt válaszolta, hogy a mostani agyával már legalább tíz évvel korábban megkeresett volna magának, ha tudja, hogy létezem valahol. Amellett, hogy egy ilyen mondat, és az érzés, ami mögötte van nagyon is szívet melengető, és elindítja a gondolatot, hogy mi lett volna, ha korábban találkozunk, milyen életünk lenne most, mégiscsak jön a kijózanító felismerés is, hogy talán mégis csak jól történt úgy, ahogy történt. Ha végigjátszom az elmúlt 15-20 évet, mindig úgy gondolom, hogy nem nagyon van mit megbánnom, még akkor sem, amikor arra érdemtelenre pazaroltam figyelmet, és a családfő félresikerült házasságáról sem gondolom, hogy hiába volt (főleg, hogy mindkettőnknek van bőven kellemes emléke a korábbi évekből is), mert ezektől az eseményektől és történésektől tudtunk olyanok lenni, oda kerülni, ahol akkor éppen voltunk, amikor kellett lennünk ahhoz, hogy elkezdődjön a közös életünk. Talán a korábbi jó és rossz tapasztalatok nélkül nem így alakult volna a sorsunk, és nem is tudtuk volna, miről maradunk le és mit veszítünk. Így csak örülök, hogy akkor ott abban a pillanatban ebbe az irányba fordult minden, és ez a felnőtt élet jutott nekünk. Az örömeivel, a kötelezettségeivel és a felelősségével együtt, az arányok meg mindig változtathatók, de összességében egész jó kis felnőtt életünk van, mert talán azon (is) múlik ez az egész, hogy képesek vagyunk mindig valami örömtelit meglátni vagy várni valami jót, ami talán csak a munka utáni beszélgetős közös kávézás a teraszon (amit mindig megszakít legalább egy szomjas, éhes vagy más gonddal küzdő gyerek nyávogása), de lehet ennél nagyobb is (például én is kapok egy pár cipőt :D).
Az elmúlt egy hétben háromévnyi fotómennyiséget válogattam át nagy gonddal, hogy előhívathassuk őket. Lassan haladtam, mert oly sok élményt idéztem fel közben, amiket együtt éltünk meg, hogy néha csak néztem a boldog arcokat, és elmerültem az emlékeimben. Ismét megállapítottam, hogy bár mindig lehetne jobb és szebb és szuperebb minden, mégis csak jó és szép és szuper élet jutott nekünk. Azért remélem, hogy az a két fiatal onnan a vonatról szintén elmondhatja ezt magáról.

*Amióta ezen a munkahelyen dolgozom, állandóan szembesülök vele, hogy az ottani fiatalság szemében én már öregnek számítok, legalábbis ahogy visszaemlékszem a tizen- és huszonéves időszakomra, az anyám korosztálya már olyan igazi öregnek felnőttnek számított.

2016. augusztus 13., szombat

Egyéni rekordjaim

Ötödik irodába költöztem röpke 20 hónap alatt, amióta ott dolgozom (az előző munkahelyemen 12 év alatt sem volt ennyi, pedig egyszer még székhelyet is váltottunk). Reggel a szokásosnál kicsit később értem be, addigra a kékruhás kollégák szétkapták az asztalomat. Mivel a nagy kavarások közepette (nem, nem én harcoltam ki magamnak) sikerült egy olyan, eredetileg kétszemélyesnek szánt helyiséget kapnom, amilyen nagy csak egy-két nálam magasabb beosztásúnak jutott, többen a csodájára jártak a nap folyamán. Ha már táncterem jutott, a költöztetést lebonyolító kolléga addig jött-ment és intézkedett, hogy lett egy nagy tárgyalóasztalom is (ami gyakorlatilag amúgy nem létezik ott abban az épületben), szerzett hozzá tuti szép zöld székeket is, én meg figyeltem rá, hogy a szőnyegem is velem jöjjön, ami szintén nem jellemző arrafelé, és még a takarítónéni találta nekem.
Voltak számomra hallható hangok is ("erre a kis időre ne nagyon pakoljál szét" by informatikus, "áááá, nem mondod, hogy ez itt az egész a tied" by kolléganő, "azt hittem, kilépett, amikor láttam reggel, hogy össze van pakolva az íróasztala egy dobozba" by takarítónő, "szerintem add ki óradíjért az irodádat tárgyalni" by főnököm), és biztosan lesznek a hátam mögött elhangzók is. Mindegy, úgyis csókos vagyok.

Harmadik hallójárat-gyulladásomat diagnosztizálta a fül-orr-gégész még reggel (újabban annyit járok egészségügyi intézményekbe, mint más kisgyerekesek játszótérre). Ez most másik doki volt, de ő is megemlítette az ekcémát, és még hozzátette kérdő hangsúllyal, hogy sampon, hajfesték. Az előbbi kb. 10 éve ugyanaz, az utóbbi pedig a tavaly májusi fodrászváltásomnak köszönhetően lehet más, mint a korábbi. Most kezelgetés, aztán tesztelgetés következik, mi lehet a ludas. (A fülemről nincs fotó.)

2016. augusztus 12., péntek

Nem sok minden történik

Ez a hét elég gyorsan eltelik. Nem sokat csinálunk, Ábel szokja újra az ovis rendet, Ákos az első táborát gyűri, mi meg túlélünk a munkában. Most már van azért pörgés nálunk is, de korántsem olyan vészes, mint szokott lenni.
Az óvodában összevont csoportok vannak most, az egyik Ábelék szobájában, az ő ruhái a szokott helyükön vannak, mégis minden nap eltűnik valamije, és délutánra általában más ruhája van rajta. Kezdünk besokallni, és talán az sem segít, hogy az óvónéni kicsit lazán veszi ezt a dolgot, hiába mondjuk, hogy mindenből van elég mennyiség, csak oda kellene nyúlni érte a polca. Hiába vagyunk elégedettebbek ezzel az intézménnyel, a másiknál emlékeim szerint ilyen töményen nem volt kavarodás.
Ákosnak bejön a tábor, tartottunk tőle, mert önkormányzati, és csak a kaját kell kifizetni, a programokat az önkormányzat állja. Mondjuk tényleg egy gyerekgyűjtő, elég színes a kör, de a programok, a szervezettség jónak tűnnek, és D. bácsi, akihez be van osztva, tegnap az ölében vitte vissza a táborba, mert fájt a hasa ("képzeld, apa, és nem is lihegett D. bácsi!" :), a beszámoló után fel is ajánlottam itthon, hogy majd én viszem másnap Ákost, kíváncsi vagyok erre a D. bácsira), még orvos, védőnő is látta, de nincs baja. Előző napon meg egy nagyobb fiú megrúgta véletlenül egy labdával, büntiből 20 fekvőtámaszt kellett nyomnia. Minden napra jut valami jó kis program, jártak a fő téren játszani, színházi előadáson, szabadtéri játszóparkban, van meseszoba is, ma pedig uszodába mennek. Több csoport van, minden nap délutánra kiteszik, hogy adott csoport másnap hova megy, a szülő tud igazodni a táskák tartalmával. Ákos életében először zsebpénzt kapott, első napon hazahozta az egészet, mert attól tartott, hogy ha elkölti, nem kap többet. Mondtuk, hogy vegyen magának, ha megkíván valamit, persze ne szórja a pénzt. Másnap nyalókát vett, aztán harmadnap meg háromfajta rágóval jött haza. A jövő héten egy másik táborba mennek a kis barátnőjével, oda én hordom őket, kifejezetten állatbarátoknak szól, minden nap állatos program lesz. Gondolom, ezzel sem lesz különösebb baja.
Mivel lejárnak a könyvtári könyvek kölcsönzési idejei, szépen kitaláltuk tegnapra, hogy korai vacsora után elmegyünk, és amíg mi válogatunk, a családfő elugrik a DM-be vásárolni.
Aztán közben megérkezett a villanykapcsolómatrica-szállítmány, aminek a felragasztási praktikájára vonatkozóan a szomszéd ajánlott némi segítséget. Elragasztgattak itt ketten a családfővel, így mi hármasban indultunk el könyvtárba, ahol most először én is átsétáltam a felnőtt részlegre, szinte nyugisan választottam magamnak pár darabot. Most muszáj lesz ismét többet olvasnom, hogy a végére érjek, mire lejár az újabb kölcsönzési idő.
A bevásárlás így elmaradt, viszont később csatlakozott hozzánk a családfő, és legalább egy cukrászdát meglátogattunk. A matricák nagyon jók lettek, egységesen mindenhova kockásat választottunk, kivéve a vendégszobát (amit a gyerekek a saját lenti játszószobájuknak tekintenek), ott a játékosabb vonalra mentünk rá:

Mondtam este a családfőnek, hogy ma munka után bevásárolok, de ő úgy gondolta, hogy jobb, ha ő teszi, biztos nem azon aggódott, hogy én többet költök (pedig ez csak akkor szokott így lenni, ha éhesen megyek a boltba), kíméletből este 9-kor még elfutott a boltba. Így most az is pipa, délután nekem csak annyi a dolgom, hogy élvezzem a munka utáni itthoni egy-két csendes órát.
Szombaton a fiúk lovagolni készültek, erre Ákosnak más programja akadt, moziba viszi őket a barátja anyukája. Ábellel nem akartunk kiszúrni, az ő lovaglását nem mondtuk le.
Készülünk a szokásos évi blogtalálkozóra (ennyi év után szerintem már nyugodtan tekinthetjük ezt állandó nyárvégi programnak). Most egy kicsit szűkebb körben találkozunk, ha jól számolom lesz 6 felnőtt és 7 gyerek. Az már biztos, hogy éhezni nem fogunk, bográcsos chilis bab, szalonnasütés, lángos- és palacsintasütés van betervezve mindösszesen másfél napra. Mire ezt a menüt végigesszük, nem is nagyon kell programon agyalnunk. Várom már!

2016. augusztus 8., hétfő

Vigyázz, kész, tűz! - mindjárt...

Igazán nem sokat terveztem vasárnapra, csak annyit, hogy végre átnézem az iskolai beszerzendő eszközök listáját, a fiókban heverő felszerelést, és alkotok egy beszerzendő eszközök listáját, aztán a cipőket, ruhákat is végigpörgetem, hogy felkészült legyek, mire van szükségük, de nem lett belőle semmi. Bár a lábbeliket végül felleltároztuk, amit kellett, fel is próbáltattuk a fiúkkal (Ábel ennek örömére az előkerülő gumicsizmában ment ki délelőtt az udvarra, ráhagytam, de végül, amikor bejött, bevallotta, hogy melege volt a lábának). Ebből elég jól állunk, nem tudom, hogy van ez, de az ő lábuk olyan lassan nő, szerintem mindketten az átlagosnál kisebb lábakon élnek (Ákosnak konkrétan korábban megy szét a lábbelije, mint hogy kinője), olyan, mintha nem is lenne vészes a helyzet, és van olyan őszi cipőjük, ami rámegy a lábukra. Lábbelit nem igazán szokott a kicsi a nagytól örökölni, nem tartom egészségesnek, főleg, hogy Ákos úgy kitapossa őket, így azt általában mindenki kap újat. Most mintha jól állnánk, nem kell hat párat valahogy beszerezni, csak hármat, esetleg négyet. Bár az is lehet, hogy az utolsó két hónapban hirtelen annyit nő majd a lábuk, hogy amikor újra előveszem őket, akkor szembesülök vele, mégis kell új.
A másik ilyen egyébként a dzseki/kabát, a fiúk általában két egymás utáni időszakban hordják őket, aztán Ákosét egy évre elteszem, hogy utána Ábel kapja meg - már ha nem növi ki nyáron az őszi dzsekit, mert volt már ilyen, ahogy olyan is, hogy valahol a szekrény mélyén elfelejtődött, és mire megtaláltam, már kicsi volt rá. De összességében viszonylag jó ütemben tud örökölni a bátyjától. (A nyári bermudák még jobbak, az térd alatt és felett érve is jó, az állítható deréknak köszönhetően pedig nem esik le róluk. Konkrétan van olyan darab, ami már vagy négy éve terítéken van, menetközben tettem át az egyikük szekrényéből a másikba.) Néha eszembe jut, hogy gyerekkorunkban takarékossági okból mindig nagyobb ruhaneműt kaptunk, sőt talán lábbelit is, és a hajunkat is elöl jó rövidre vágatta anyu, hogy ne kelljen gyakran fodrászhoz menni. Lehet, hogy Ákos is azért lötyög az első télen a dzsekijében, hogy aztán a következőben meg már passzoljon rá, tudat alatt hat rám a gyerekkori élmény.
Korábban úgy képzeltem, hogy mivel idén nem kell táskát venni, viszonylag simán kijövünk egy kezelhető összegből. A munkahelyemen adnak iskolakezdési támogatást (utalványt), és mivel kicsit felületesen olvastam el az új cafetériáról szóló tájékoztató levelet még tavasszal, pluszban igényeltem is az éves keretem terhére. Így úgy gondoltam, hogy megvárom az utalványokat, nehogy már ne tudjam elkölteni (bár attól igazán komolyan nem tartok), és simán ki is jövök belőle. Azóta Ákos kis barátnőjének anyukája már megejtette a bevásárlást, és olyan rémes összeggel stresszelt, hogy rögtön leizzadtam tőle, de kitartok - az egy szem tolltartón kívül, amit az apjuk ösztökélésére megvettünk - még semmi mást nem szereztünk be őszre. Az némileg elgondolkodtatott, hogy a napokban, amikor valamiért bementem az utalványok beszerzéséért felelős egység egyik munkatársához, éppen azért morgott az orra alatt, mert valami nem stimmelt az utalványokkal, de azt nem értettem, hogy már megérkeztek, vagy még a fasorban sincsenek (és nem is mertem rákérdezni). Az már biztosnak tűnik, hogy ez a munkahely az, amelyiknél a minden évben törvényszerűen bekövetkező eseményekre (mint például az iskolakezdés eljövetele) mindig rá tudunk csodálkozni, hogy "jééé, idén is van ilyen?", na, meg "ja, hogy intézni kellett volna már?!", így nem tartok tőle, hogy elkapkodják.
A kis barátnő anyukáján kívül, aki legendásan előre szokott gondolkodni, a családfő tudósítása szerint már a szomszéd asszony is bevásárolt, ami különösen hatott rám, mert ő meg nem az a nagyon előre tervezős típus, de érdekes módon viszonylag könnyedén szokta megoldani az ilyeneket az utolsó utáni pillanatban, de lehet, hogy csak lazább, mint én (biztos!). Aztán kiderült, hogy korántsem teljes körű a beszerzése, csak pár dolgot vettek meg, ha már arra jártak, így meg is nyugodtam rögtön.
Ha egyszer megkapjuk azokat a fránya utalványokat, jön a kérdés, hogy mikor ejtsük meg a dolgot. Ákos nélkül már nem merek elindulni, cipőt, ruhát nélküle most már nem veszek, és van, amihez Ábel is kellene. Ha kettébontom a listát (igen, azt a listát, ami még nem állt össze), úgy lenne érdemes, hogy egy részét hétköznap (bár ilyentájt már akkor is tébolyultan rohangáló vagy éppen tanácstalan szülői hadra lehet számítani minden nagyobb kereskedelmi egységben), a többit meg a gyerekekkel együtt, ergo hétvégén vagy hétköznap este. Tavaly az első ütemben nagyon büszke voltam magamra, amikor egy augusztusi külsős tárgyalás után úgy döntöttem, lecsípek a munkaidőből, és elkanyarodok az útba eső nagy bevásárlóközpontba, így pikk-pakk túl leszek a feladat jó részén. A családfő telefonon navigált, mert persze elsőre nem ugrottam meg a "hogyan találjuk meg az egységet, amit láttunk már jópárszor, de soha nem volt érdekes, hol van a bejárata"-kihívást. Aztán ott szembesültem vele, hogy az éppen zajló Sziget-fesztivál éppen ébredező közönsége éppen ott vásárolgat, mindenhol másnapos vagy még ki sem józanodott fesztiválozók hevertek vagy vásároltak - bár az is igaz, hogy ők nem az írószer-részlegen sorakoztak.
Idén körültekintőbb leszek a helyszínt illetően, már csak a lista és az utalvány hiányzik hozzá. Ti hogy álltok?

2016. augusztus 7., vasárnap

Hogy miért van szükségünk egy konténerre?

Ami más párok számára a fogkrém közepén vagy végén nyomása (vagy a zokni szennyestartóba be nem dobása), az nálunk a sövény. Bár lehet, hogy a fogkrémes probléma azért sem jön elő soha, mert nem közösködünk, mindenki másfajtát használ, a szennyestartót pedig mindenki rendeltetésszerűen használja nálunk. A sövény-nézeteltérésből nincs különösebb vita, nem is kerül gyakran szóba közöttünk, de ő tudja, hogy én évek óta helytelenítem, amiért hagyta ilyen magasra megnőni, én pedig tudom, hogy az agyára megyek ezzel a véleményemmel, főleg, ha hangoztatom is, és azzal is, hogy mire eljutna odáig, hogy lenyírja, én már túl későinek érzem az akcióját, és figyelmébe ajánlom, mint remek szabadidős tevékenységet. Aztán idén eljutott odáig, hogy talán igazam volt (még ha jól is mulat a kifejezésen, amikor vehemensen azt hajtogatom, hogy hagyta felnyurgulni a növényzetet), és közölte velem, hogy megfelelő célszerszám beszerzése után drasztikus sövénynyírásra készül. mert gondolom, érezte ő, hogy ezt a kihívást meg kell ugrania, de közben a sövény szörnnyé változva kb. 5-6 méteresre nőtt augusztus elejére. Miután már kijárni sem nagyon tudtunk az oldalágaktól, reggelente az út helyett az esőáztatta füvön keresztül kellett átvágnunk, megpendítettem újra a témát, ugyan mit vár ilyen hosszadalmas előkészületektől, mert ez az a probléma, ami nem oldódig meg magától, sőt egyre nehezebb lesz, ha nekidurálja magát. Úgy jártam, mint a gyerekek, amikor a hajuk csak nőtt csendben, és már sisakként borult a fülükre, mintha csak engem zavart volna ez az állapot.
Azon is lamentált egy sort, hogy ennyi zöldnek elegendő zöldhulladék-zsák a világon nincs, és utána semmi nem történt. Gondolom, abban reménykedett, a sövény egy éjszaka talán csak úgy hipp-hopp eltűnik. A témát annyira nem szerettem volna hagyni elhalni, de ez olyan, mint a fiúk hajnyírása, tervezgetni is kell, megfelelő időpontot is kell hozzá találni, meg a csillagok állása is közbeszólhat. Így eltartott pár hét, amíg talán zajlott valami tervezgetés,
Aztán végre ma egy olyan napra ébredtünk, amikor itthon is vagyunk, rá is érünk, így kivonultam gazolni a virágoskertbe. Jött utánam a családfő is, hogy suttyomban megehesse az utolsó jégkrémet, közben erkölcsi támogatást nyújtott a hajlongásomhoz (értsd: az édességgel a kezében nézte, ahogy cibálom a gazokat). Mivel a mi gyerekeink odaragadtak egy mesére bent, az összes szomszéd az összes kíváncsiskodó és ezért esetleg lábatlankodó gyerekével távol van, és a családfő a fiai hazaérkezése felett is érez akkora örömöt, hogy könnyebben vesz némi célozgatást, talán még a Szaturnusz is megfelelő szögben áll egy igazán komoly munkához, újra szóba hoztam a projektet.
Nem nagyon volt menekülési lehetősége, neki is durálta magát, még a csillagok kedvező állására sem kellett hivatkoznom. Az sem tántorította el, mikor látott a telefonommal az udvaron kóborolni, majd sátáni vigyorral az arcomon elkezdtem fotózgatni. Végül is nem is volt olyan vészes a munka (nekem, mert én bevonultam süteményt sütni a hűvös házba), röpke másfél óra alatt sikerült totálisan szomorú és ritkás csonkokat varázsolnia a dús növényzetből, a levágott fatörzseket ágakat pedig egy sarokba halmozta, és közben még azt is megálmodta, hogy mit kezdjen vele. A végére (szerencsére!) még segítsége is érkezett, így aztán tényleg egy szava nem lehet, hogy neki csak a munka jut vasárnap is.

Ha már az udvaron jártam a telefonommal, megörökítettem a császárfát is, amit a családfő álmodott meg ide, úgy dédelgeti, mint a harmadik gyereke lenne, és gyakorlatilag a testünkkel óvunk már vagy másfél éve (minden gyerek tisztában volt vele, hogy ha csak a közelébe megy, annyi neki). Csodák csodájára hatott a fenyegetés, mára már bőven meghaladta a két métert is.

Az már más kérdés, hogy még a nyár elején kellett hozzá pár félig kiszáradt és lekonyult növény, mire rájöttem, hogy amikor a családfő esténként kimegy locsolni, konkrétan ezt az egy növényt látja el éltető vízzel. Az új hobbijában osztozik a szomszéddal, aki idén vágott hasonló projektbe, és hasonlóképpen óvja a sajátját. 
Most csendben szurkolok, hogy jövőre a sövény kihajtson. Onnantól már körömollóval is rendben tarthatjuk majd. Talán.

2016. augusztus 6., szombat

Csak ülök és fecsegek

Szeretem a péntekeket, mert véget ér velük egy munkás hét, magukban hordozzák a hétvége ígéretét, ami még előttünk van, és valahogy jó arra, hogy kicsit lelassuljunk. Különösen a nyári péntekeket kedvelem, amikor a gyerekek kint randalírozhatnak hazaérkezésük után (na, jó, az ordítós-rohangálós elfoglaltságaikat annyira nem csípem, de van, hogy nekem tetsző módon játszanak ilyenkor). Korábban a péntek a hétvégi nagybevásárlásokról szólt, ami az én feladatomul jutott, tekintettel arra, hogy én végzek olyankor korábban. Ilyenkor mindig versenyt futottam az idővel, próbáltam kielőzni másokat, akik szintén ilyenkor mennek vásárolni, utána rögtön gyerekeket kellett összeszedni vagy hazajönni és becuccolni a hűtőbe, de jó volt tudni, hogy túl vagyunk ezen is. Aztán ez beszerzés valahogy eltolódott a szombat reggelekre. Azt nem tudom, hogy a családfő attól tart, én a bevásárlás közben - főleg, ha éhesen érkezem a boltba - mindenféléket összeszedek, vagy csak egyszerűen kímélni akar, de ezt a feladatot visszavette tőlem. Így, ha éppen nincs szünet, és nem kell mást intézni, és a főnököm nem talál ki valami határidőset aznapra, és még fodrászt sem ütemezek erre az időre, van egy órácskám, amikor csend van itthon, csak a nyuszi motoszkál, én pedig szívom magamba a nyugis percek hangulatát, mert tudom, hogy nemsokára hazaérkeznek a hangosabbak.
A mostani péntek sem volt másmilyen, mármint a csendet illetően. Hazarongyoltam, a szárítót leszedtem, a másik adagot kiteregettem, megnéztem egy részt az egyik sorozatomból, közben pedikűröztem, és arra gondoltam, hogy nemsokára újra négyesben leszünk.


Délután a szomszédasszony írt egy üzenetet, kávézunk-e egyet, majd meg is jelent pár perc múlva két kávéscsészével a kezében. Még a festéskor néztem ki villanykapcsoló-matricákat a lenti szintre (tudjátok, ami megakadályozza a korai elkoszolódást, és még jól is néz ki), említettem neki is, hogy mit tervezek, és meg is mutattam, tetszett neki, így most együtt rendeltünk.
Még anno három céget néztem ki, de a kettes kapcsolókhoz minden minta csak vízszintesben létezett. Írtam e-mailt mindháromnak, hogy a mintát lehet-e átvariálni (csak simán elforgatva felragasztani nem akartam). A kommunikáció a mániám, szerintem aki el akar valamit adni, az kommunikáljon gyorsan és hatékonyan (az is, persze, aki gyerekeket vigyáz/nevel, a szülőkkel - de ez egy másik téma, és végre az iskolában ez is működni látszik, ez a mostani óvoda pedig egy fokkal jobb, mint a másik volt, így befogom a számat), ha valaki nem időben, nem úgy válaszol, azt hajlamos vagyok kiejteni a rostán. Így hát a három kinézettből attól rendeltünk, aki pár órán belül válaszolt, és nem értetlenkedett, hanem már az új grafikát is küldte csatolva. Most mindannyian izgatottan várjuk a futárt, és ha minden jól megy, a következő hétvégén a szomszédék is, mi is bősz ragasztgatásba kezdünk.

Aztán leszedtem a zöldbab újabb adag termését, le is fagyasztottam. Az Ákos kertje-projekt legsikeresebb (ha nem az egyetlen sikeres) tétele a zöldbab volt, már negyedjére szüreteltünk belőle meglepően nagy tételben, az elsőkből már főztem jó kis levest. Még az elején volt pár retek, az a néhány sárgarépa, ami kifejlődött, a nyuszié lett. A zöldbab, rukkola, hagyma gyakorlatilag értékelhetetlen teljesítményt ért el, a kipusztult rukkola helyére vetett uborka még még virágzó stádiumában van. Jövőre már az idei tapasztalatok birtokában vágunk bele újra a projektbe.
Aztán elkészítettem életem első házi jégkrémjét. Még a szomszédasszony kínálta meg a fiainkat a saját nutellás finomságukkal pár napja, és rácsodálkoztam az ikeás pálcikájára és formájára, el is határoztam, mi is beszerzünk egy ilyet. Erre a héten egyszer csak megjelent egy szettel, meglepett bennünket vele. Így most felavattuk, le is meóztuk a tartalmát (alig bírtuk kivárni, hogy rendesen megfagyjon), és mivel sikeresnek bizonyult az első próbálkozás, így ma saját készítésű jégkrémmel várjuk a hazaérkezőket.

Még csütörtökön este kihasználtuk az alkalmat még egy kiruccanásra, áttekertünk a Duna másik oldalára, majd vissza. Már az is felszabadító volt, hogy vacsora után, estébe nyúlóan elindulhattunk, és nem kellett hazasietnünk. Láttunk naplementét, feszegettük a határainkat (sajgott is a lábam rendesen tőle), és mivel kaptam előre is, hátra is villogó lámpát, még a félhomályban sem kellett aggódnunk, hogy nem látszódunk rendesen. Láttunk nagyobbacska gyerekeket is tekerni, eljön majd az ideje, hogy majd mi is négy bicajjal indulunk el.

Az utolsó gyerektelen esténk viszont nem valami "utoljára csapjunk a lecsóba"-szellemiségben zajlott, hanem kötelezettségeinknek igyekeztünk eleget tenni. Leolvadt és megtisztult a hűtőnk, kitakarítódott a fürdőszobánk (by családfő), feltakarítódott az alsó szint (ez én voltam). Ma egyesül újra a kis családunk, nem mintha ők elvárnák a tiszta házat várom már, bár biztosan furcsa is lesz a hangzavar. Este végleg megegyeztünk a húgommal, hogy velük nem találkozunk a víruscsere elkerülése céljából, de legalább megegyeztünk, hogy majd a nyaralásukból hazafelé tartva beugranak hozzánk három hét múlva.

Nagyon sajnálom, hogy egy újabb nyár telik el úgy, hogy hosszabb időt együtt töltenénk. A távolság és a különböző szabadságolási időszakaink, plusz az, hogy náluk ilyen-olyan (általában munkával kapcsolatos) okból nehezebb a nyarat tervezni, nem segít abban, hogy megugorjuk ezt a feladatot, pedig jó lenne többet együtt lenni. Ha valamiért, hát ezért szívesen költöznék haza, de az itteni berendezett életünket a bizonytalanért nem szívesen hagynám itt, ahhoz túl régen jöttem el otthonról. Viszont még most is gyakran eljátszom a gondolattal, milyen lehet olyan közelségben lakni a családhoz, hogy bármikor - különösebb előre egyeztetés, csomagolás és többórás utazgatás nélkül - átugorhassunk a másikhoz például egy vasárnapi ebédre. Ez még ennyi év után is hiányzik, és irigylem azokat a családokat, ahol elérhető közelségben vannak a többiek (bár a családfő nem biztos, hogy örülne, ha az anyós papucsban is átjöhetne, ahogy szokták ezt mondani :D).
Éppen tegnap kezdtem el válogatni az elmúlt három év fotótermését, szeretnék előhívatni párszáz darabot egy albumnyit, mert én továbbra is ragaszkodom ehhez az elavult módszerhez, de az utóbbi időben valahogy ez elmaradt. Úgy képzelem el, hogy az albumot könnyebb lesz levenni majd pár év múlva a polcról és lapozgatni, mint digitális formában egy háttértárról nézegetni, a fiúk most is belenéznek egy-egy korábbi albumba. Lassan haladok, mert rögtön az elején elakadtam, először a sok mappa vizslatása közben még az Ábel születése környéki időszakban (amikor egy-egy nem mappába rendezett képről csak abból tudtam megállapítani, melyikük van rajta, hogy barna vagy kék a szeme), aztán meg az egyéves kora körül (amikor Ákos alig volt idősebb a mostani Ábelnél, és közben már ő volt a nagytestvér), és ott a nyár végi képeket is végignéztem aprólékosan (amikor húgomék és anyuék öcsémmel együtt utoljára teljes körben nálunk töltöttek pár napot, és mivel mindenkinek volt akkortájt név- vagy születésnapja, egy dunai hajózást és egy rómaipartos-hekkes ebédet kaptak tőlünk ajándékba - mindenki, még a gyerekek is úgy vélték, ez volt az utóbbi évek egyik legjobb meglepetése, és egyikük sem hiányolta a játékot, mint ajándéktárgyat). Nosztalgiáztam felettük egy sort, talán majd jövőre többet lehetünk így együtt, vagy ha már a gyerekeink elérik az önálló utazási szintet, legalább ők mehetnek egymáshoz (és hozzánk). Addig pedig reménykedhetünk egy őszi szünetes hosszú hétvégében, talán összejön a nem futó együttlét.
Hát, most összekapom magam, és amíg a családfő vásárol, tiszta ágyneműt hozok a mi nagyfiainknak, akik - bár még a nyár elején sem gondoltam volna Ábelről - igazán szépen elvoltak nélkülünk. Aztán repülünk hozzájuk, hogy megszeretgethessük őket.

2016. augusztus 4., csütörtök

Gyerektelenségek

Egyébként meg peregnek a gyerekmentes napok. Igazán nagyot nem terveztünk erre a hétre (hacsak a csendes és a kötelezettség nélküli esték nem számítanak annak), csak úgy ellötyögünk. A munkában nincs túl sok feladatom (mivel jó részük áll, mert mindenki szabadságon van, akivel haladhatnék), hatékony munkavégzéssel kb. a hét fele elég lenne az elvégzésükhöz, de ez a munkahely nem az a munkahely, ahol lehetne rugalmasan kezelni a munkaidőt. Még az év elején bevezették a kártyás beléptetést (ami bizonyos szempontból eléggé kiszúrás az épületben dolgozókkal szemben, főleg, hogy a másik négy épület beliek vélhetően továbbra is az évek alatt megszokott nyári laza hozzáállást tanúsítják), meg egyébként is vannak olyan hírek, hogy egyesek figyelik ketteseket, mikor érkeznek reggel, mikor és meddig ebédelnek, és mikor indulnak haza - ahelyett, hogy a munkájukat végeznék. Így hát végigsenyvedem a napokat, időnként felpörgök, teszek ezt-azt, egyébként meg várom, hogy haladhassak (és ma reggel fodrásznál kezdek).
Itthon olyat teszünk, amit egyébként nem szabad: a tévé előtt vacsorázunk, koraeste megnézünk egy-egy filmet, hosszasabban beszélgetünk a szomszédokkal (szigorúan azután, hogy ők is letették a gyerekeiket aludni), átsétálunk a kisbarátnőéékhez valami aprósággal. Egy este kimozdultunk, eltekertünk a Rómaipartra, ahol csodálkozva láttuk, hogy mekkora az élet (sok kisgyerek is rohangált körülöttünk), és az idő egy részében arról beszélgettünk, hogy óh, hogy tetszene ez nekik is, és ide még négyesben is feltétlenül el kell jönnünk valamelyik nyárvégi estén. Mindenesetre szuperül elvoltunk, degeszre ettük magunkat, és hazafelé megkockáztattunk egy hosszabb utat, aminek a végén csak leestünk a bicikliről, de legalább ledolgoztuk a kalóriákat.
Délutánonként munkából hazaérve csak átsietek az udvaron, főleg, ha ott hangoskodó gyerekek randalíroznak, mert hát mi most gyerektelen napjainkat éljük, nem hiányzik nekem ez a ricsaj. A szomszéd panaszosan meg is jegyezte, hogy alig lát bennünket, de a jövő héten biztosan megérti majd, ha fordul a kocka, és ők adják le a gyerekeiket a nagyszülőknél.
Már vagy tízszer megnéztem azt a képet, amit öcsém tett fel a gyerekeinkről (és a barátjáról) a FB-ra valami olyan szöveggel, hogy bandáznak, és próbálom leolvasni az arcukról, hogy jól vannak-e és jól érzik-e magukat. A délutáni telefonos beszámolók alapján igen, bár tegnap már abból, ahogy anyu beleszólt a telefonba, tudtam, annyira beleszoktak az ottlétbe, hogy már nem olyan szófogadóak, ellenben fárasztóak. Örülök, hogy viszonylag jó az idő, legalább kihasználják a medence nyújtotta lehetőségeket rendesen.
Már biztosnak tűnik, hogy az unokatesók nem csatlakoznak hozzájuk, egyikük benyalt valami durva vírust, ő biztosan nem mehet emberek közé, a többieknél még kérdéses, hogy ők is elkapják-e. Szombaton pedig hazahozzuk őket, hogy legyen egy vasárnapunk visszaszokni a mindennapokba, mielőtt Ábel ismét kezdi az ovit, Ákos pedig két különböző tábort próbálhat ki a következő két hétben.
Azért hiányoznak, nem kicsit.

Közkívánatra - almáspite

Hozzávalók:
3 kis bögre liszt
3 evőkanál zsír
3 evőkanál kristálycukor
2 db tojás
2 dkg élesztő
1/2 cs. sütőpor
1 cs. vaníliáscukor
1 kis pohár tejföl
2 kanál zsemlemorzsa
1,5 kg alma (megdinsztelve)
fahéj

Elkészítés:
A lisztet, zsírt, cukrot, élesztőt, sütőport, van.cukrot összemorzsoljuk, majd a tojást, tejfölt hozzáadva összegyúrjuk. Kétfelé vesszük. Az első felét a tepsibe tesszük kinyújtva, zsemlemorzsával meghintjük, ráterítjük a megdinsztelt (kihűlt, lecsöpögtetett) almát, amit fahéjjal ízesítettünk előtte. Ráterítjük a tészta másik felét kinyújtva, tojással megkenjük. Villával megszurkáljuk, előre melegített sütőben megsütjük.

Ez itt szó szerint a recept. A szakmai kérdéseket szükség esetén továbbítom a családfő felé, mivel nálunk ő az almáspite-felelős.