2016. szeptember 30., péntek

Na, ki dőlt ki először?

Csak picit hunytam be a szemem, és fél 9-kor arra ébredtem, hogy két fejecske bámul közvetlen közelről az arcomba. Hirtelen azt sem tudtam, kik azok hol vagyok és milyen napot írunk, sőt milyen napszakban járunk. Aztán nagy nehezen összeraktam. Fekvésidő van, apjuk boltban a hétvégi bevásárlást abszolválja (ez egész jól bevált nálunk, a nagyját csütörtök este szerzi be, így a hétvégén nem kell annyit sorba állni - legalábbis nekem jó ez a megoldás, bár nálunk ő jár boltba főleg akár csütörtök este van, akár hétvége), ezek meg itt a gyerekeink. Tudatosult az is, hogy a gyerekek így rám maradtak (én meg jól elaludtam, jó és felelősségteljes anya, mi?!), így összeszedtem magam, félálomban felcaplattam utánuk, betakargattam őket. Közben Ákos valami olyat mesélt, hogy ő próbálta Ábelt rábeszélni, hagyjanak engem pihenni (mert beteg vagyok), de a kicsi le akart jönni elköszönni, ő meg lekísérte, nehogy lezúgjon a lépcsőn. Időnként hullik tőlük a hajam, de annyira hálás vagyok azért, hogy a fekvésidő az fekvésidő náluk, és nincs vita, mennek maguktól (persze ehhez kell Ákos, aki már ismeri az órát). Elköszönés után visszacaplattam a kanapéra, elhelyezkedtem, és majdnem elaludtam ismét, amikor megérkezett a családfő, és örömmel konstatálta, lesz kivel megenni a rumos-kókuszos golyócskákat. Hát, így muszáj volt még kicsit ébren maradnom.
Az új teide egyébként - megelégelve az előző évek kínlódásait, amikor jórészt lábon hordta ki a nyavalyákat - most rögtön elment orvoshoz, itthon is maradt másfél napra szigorúan fekve, így talán nem jut el a légcső-gyulladásig vagy valami hasonló nyalánkságig. Annyira még nem bírtam megváltozni, hogy megnyújtsam a hétvégét, így ma azért bemegyek kicsit dolgozni, de a rövidebb napnak köszönhetően remélhetőleg időben is haza tudok jönni.

2016. szeptember 29., csütörtök

Nincs új a nap alatt

Sorjáznak az ötösök az elektronikus naplóban, nagyon büszke vagyok rá, és egy, csak egy négyes csúszott be eddig. Naná, hogy a magatartásból! A tanítónéni tavaly azt mondta, hogy emiatt ne aggódjak, csak kicsit csíntalan a gyerek (szerintem ő is azt értette ez alatt, amit én a zsezsegősön szoktam), de nem "olyan rossz", így félretettem a rossz érzéseimet, és nem szóltam érte (meg különben is jobban örültem annak, hogy láthatóan beilleszkedett, és vannak barátai)*. Csak akkor kérdeztem rá, amikor egy kis csalódottságot láttam az arcán átsuhanni a tanévzárón, hogy érti-e, miért nem az igazgatótól kapott jutalomkönyvet a kitűnő bizonyítványáért, hanem az osztályteremben. Hát, úgy tűnik, ezt elfelejtette, és még mindig nem bír megülni a hátsóján.
De nem, nem fogom emiatt izélgetni (nemszólokérte, mantrázok magamban). Különben is, azt is értékelni kell, hogy még mindig kitart a lelkesedése, és egyedül pakol be másnapra, semmi nagyobbat nem hagyott el, és még szétnyomott szendvicsdarabot sem találtunk a táskájában a nap végén. Kérdeztem, mit szeret a legjobban (mindent, de úgy látom, hogy a környezetismeret és a matek azért mindent visz), és mit kevésbé (csak vonogatta a vállát, hogy nincs olyan, pedig megesküdtem volna rá, hogy, hogy a nyelvtant fogja említeni).
Az átmenetileg beugrott napközis tanítónő annyira nem jött be neki, azt hiszem, legalábbis azt mesélte, hogy rájött, E. néni mit szeret, úgy fogalmazott, hogy "engem leszidni". Mesélte, hogy tesi órán X beszélt, nem is ő, de kiállították a sorból, és nem is mondhatta el, hogy nem ő volt. Persze, ismerem én a "másik kezdte"-helyzetet, de a fejlett igazságérzete miatt hajlamos vagyok neki hinni. Megnyugtató (?) viszont, hogy nem érzi magát kipécézve, mert mások is kapnak. Én mindenesetre csendben drukkolok, hogy mielőbb találjanak napközibe végleges megoldást.
Kéthavonta van fogadóóra, az előző évben az utolsó kettőt kihagytam, mert a tanítónő szerint nem volt rá szükség. Most hétfőre viszont kértem időpontot, gondoltam, így az évindításkor mégsem árt.


*Egyébként meg azt látom, hogy picit átalakult a baráti köre (be is nyújtotta az igényét, hogy kiket hívjunk meg a közelgő születésnapjára, és kiket "csak úgy" magunkhoz hétvégére vendégségbe), a kérdésemre, hogy most éppen kikkel barátkoznak, csak fiúkat sorolt (bevallom, a mostani legjobb barátja szimpatikusabb, mint a tavalyi kisfiú volt). Rákérdeztem a kisbarátnőre, és döbbenten közölte, hogy "azt hittem, azt úgyis tudjátok, azért nem mondtam". És hozzátette, hogy azokat a fiúkat és lányokat, akik barátkoznak egymással, különben is szerelmespárnak csúfolják bent.

2016. szeptember 28., szerda

Mint a gomba (a nagy őszi ruhaleltár)

Anyu a múlt hétvégén, amikor meglátta Ábelt, megjegyezte, hogy milyen sokat nőtt az alig másfél hónap alatt, amióta utoljára találkoztak. Annyira meglepődött, hogy ezt többször is elismételte a nap folyamán. És igaz! Mi, akik minden nap megszemlélhetjük, szintén kiszúrtuk, hogy valahogy nyurgább, hosszabb, és hogy biztosak lehessünk abban, hogy nem a szemünk csal, megállapítottuk, a fürdőszobában már mindkét kapcsolót eléri (a nyár közepén még nyávogott, hogy valaki kapcsolja fel neki a villanyt). A hétvégén neki is ugrottam a szekrényeknek, és kiválogattam a kinőtt őszi, téli ruhákat (lett egy jó nagy zsákkal), amit az unokatestvérem kisfia kap meg (szóltam is neki, hogy ne nagyon vásároljon be, mert októberben érkezik a szállítmány). Felleltem pár kisebb dzsekit is az egyik szekrény alján, amit el akartam adni, de tartok tőle, hogy nem lesz sikeresebb a projekt, mint tavaly, amikor megpróbálkoztam az árusítással, így lehet, hogy mennek a védőnőhöz, aki rászorulóknak ki tudja osztani. Volt a rokon kisfiúnak kiválogatottak között olyan, ami még éppen, hogy jó most, de mire hordaná, tuti, kicsi lesz. És a maradékot végigszemlézve, megállapítottam, hogy még mindig viszonylag jól állunk ruhailag. Erre tegnap, hogy itthon voltunk szabadságon, rá kellett jönnöm, hogy még azok a nadrágok is bokalengetősek lettek, amiket elsőre megtartottam volna. Így mehetünk megint vásárolni. A válogatás után valahogy megcsappantak a hosszú ujjú pólók halmai, és valahogy úgy érzem, hogy luk támadt az időben, mert nem találok Ákos kinőttjei között Ábelnek valókat, és tegnap a harmadikat éreztem ujjban is elég hosszúnak. (Majd jól meglesznek akkor, amikor már késő lesz.) Dzsekiből van bőven, így amiatt nem kell aggódnunk, szerencsére. Lábbeliben viszont kiszúrt velünk, nyár végén a rápróbált ősziesebb cipő simán jónak tűnt, erre két hete nem dugja bele a lábát, mert nyomja elöl.
Ákos is nőtt, sőt hízott is (nem csodálom, jó az étvágya), az állítható derekú nadrágokat mind kijjebb kellett venni, ahogy előkerültek, és van köztük olyan, amit tavasszal már nem fog hordani, mert rövid lesz. Neki új őszi cipője van, ami már nem tűnik annak. Az apja konkrétan alig akarja ráadni, mert fél, tönkreteszi, én meg - bár rossz látni, ahogy az orra egyre kopik - biztatom, hogy most hordassuk vele, ne akkor, amikor már kicsi lesz rá, meg különben is, az iskolában sem vigyáz rá jobban, mint egy-egy velünk töltött hétvégi programon. Bélelt nadrágban hiányunk van, így neki is muszáj lesz venni valamit. Azt remélem, hogy a dzsekik még kitartanak, mert kész anyagi csőd lenne, ha hirtelen azokat is kinőné.
Így fizetés után mehetünk vásárolgatni ismét. Mikor nőttek meg ennyire?

2016. szeptember 26., hétfő

Mini kirándulás a gáton

Hát, igen, nagyon szép helyen jártunk tegnap. Ilyen az, amikor "semmi extra" nincs tervbe véve a hétvégére, mert végre pihennénk, ugyanakkor meg kisüt a nap, még ha az ereje amolyan őszies is, és hétvége van, amikor nem utazunk, és valahogy véteknek tűnik otthon ülni... Így ki is találtam rögtön (igazából már hétközben gondoltam rá), hogy nézzük meg, az utóbbi években mennyi fejlődött a Kopaszi-gát. Még egygyerekesként jártunk arra, talán összesen egy étterem működött, de a fű akkor is gyönyörű volt már, és mindenhol kis tábla hirdette, hogy "Fűre lépni szabad!". Akkor rögtön beleszerettem a helybe, aztán évekig kimaradt valahogy nekünk, bár elég messze van tőlünk, az biztos. Éppen ideje volt újra körülnézni. Hihetetlenül sokat fejlődött, még szebb lett, még szívet melengetőbb volt körülnézni, és sétálgatni. Az is igaz, hogy nem csak mi gondoltuk úgy, itt töltjük a vasárnap délelőttöt, sorban érkeztek az autók a parkolóba, és gurultak be a biciklisek is, de a tömeg eloszlott a nagy területen, és nem volt zavaró.
A fiúk is kiélvezték, hangosan és sebesen, mi meg mint két károgó varjú, egyfolytában fegyelmezni próbáltuk őket, hogy megelőzzünk valamilyen balesetet. Az igazság az, hogy szoktam gyakran néha kiakadni tőlük, mert hangosak, meg neveletlenek fegyelmezetlenek, és szólongatni kell őket, amit utálok, meg nem is jó érzés, és nem lankadhat a figyelmünk, mert ha nem a kicsi pörög túl, akkor a nagy tesz érte, hogy kettőjüket kelljen felváltva csitítani, és ez igazán kimerítő tud lenni. Végül is, ha a jó oldalát nézem, nem ők borítottak fel a futó nőt az úton hirtelen felpattanva, nem ők mentek be mezítláb ötödjére is a hideg vízbe, és nem is az ő szájuk repedt fel egy csúszdás baleset okán (ilyeneket is láttunk), viszont hangosak voltak, és szófogadatlanok (általában), legalábbis annak éreztük, és hiába pofázok dumálok nekik, nem látszik rajtuk, hogy megértenék, a határok feszegetése utáni hangulat senkinek nem jó. A napokban esett le, hogy az előző hétvégén mi volt a furcsa a húgoméknál: olyan csend és nyugalom volt a házukban reggel ébredés után, amit én ritkán tapasztalok meg itthon, és csak remélni tudom, eljutunk mi is eddig egyszer (persze nem két, a szobájukban durcogó kamaszra vágyom, csak nyugisabb kisgyerekekre).  Úgy tűnik, még kell némi idő, hogy egy ilyen program után ne érezzem, az idegeim pattanásig feszültek a folyamatos figyelemtől.
Ettől eltekintve, meg mivel meg kell ebben is a jót látnom, jól éreztük magunkat, és már bőven ebédidőben indultunk haza, hogy aztán délután már csak az udvaron eresszük össze az öt gyereket, akik kiegészültek egy hatodik vendéggel, akinek az apukája - láttam rajta, pedig ő is edzett - rendesen kapkodta a fejét a nyüzsgésre. Pedig az nálunk egy sima délutánnak minősült, és még hiszti, veszekedés vagy sérülés sem volt kivételesen (vagy legalábbis semmi komoly).
Na, de a kirándulásra visszatérve, ha eltekintünk a két gyerek zsezsegésétől, egyébként tényleg szuper volt:



A hét folyamán lecseng majd úgyis ennek is az emléke, aztán a következőn biztosan ismét elindulunk. Mindig ez van, nem adjuk fel.

2016. szeptember 25., vasárnap

Ismét újdonság a konyhánkban

A hétvégi menütervezésnél szombatra szoktam időnként valami kiadósabb levest és utána "valamit" beütemezni. Most palóclevest találtam ki, és megszavaztattam a fiatalsággal, (édes) fánkot vagy (sós) virslis buktát szeretnének-e másodikként. Az előbbi nyert, gondolom, az édes előtag miatt. Úgy tűnik, az ősz, és a különösebb kötöttségektől (programoktól) mentes hétvége újra kihozza belőlem a sütési mániát, amit a nyáron kicsit hanyagoltam, legalábbis ritkásabban fért bele a zsezsegő életünkbe. A sütést egyébként nem olyan régóta gyakorlom, mert a muffinon kívül pár éve nem igazán jutott szegény itthoniaknak házi édesség, de ha van idő, szívesen kedveskedek nekik. Gondosan választok mindig, olyat próbálok keresni, aminek az elkészítésére látok esélyt aminek az összetevőit a válogatós fiúk is szerethetik (vagy ha például meggyeset készítek, az egyik végébe nem teszek gyümölcsöt Ákos miatt), aztán persze előfordul, hogy a végeredményre egyikük-másikuk mégsem annyira ugrik rá (a családfőt kivéve, mert ő nagyon lelkes mindig). Egyébként a főételek terén is nyitott vagyok az újdonságokra, de nagyon meg kell gondolnom, hogy mit hozok be ebbe a családba, ahol mindenkinek megvan a nünükéje, terjedelmesek a listák a nem-szeretem összetevőkről, és még ha minden klappolni is látszik, a végeredmény mégsem jön be valakinek.
Gyűjtögetem az ötleteket, ha látok valami tetszőt, elmentem a linkjét, vagy ha valahol kóstolok valamit, elkérem a receptjét és beleírom egy doksiba a gépemen, hogy ha eljön az ideje, bele is vághassak. Élvezem ezt az újfajta szerepkört, és szeretem, hogy a családfő is nyitott rá, ha neki osztok valami újat, ő is szívesen elkészíti. De előfordult már az is, amikor a barátnőmet látogattam a kórházban, mire hazaértem, valami sütivel várt, amit ő talált és kipróbálta. Amikor jut hétfőre Ákos iskolai uzsonnás dobozába, már-már szuperanyunak és -apunak érzem magunkat, amiért a mi gyerekünk valami hazait vihet magának aznap.

Szóval tegnap a fánk volt terítéken, konkrétan életem elsőjére készültem (gondolom, azért jutott eszembe, mert az óvodai éves programban szerepelt a farsang, amikor fánkot esznek majd a kicsik). Mostanában rászoktam, hogy ha valami újdonságot próbálnék ki, nem a recept-megosztós oldalakon keresgélek, hanem először megnézem Lazacom kajás blogját, hátha van nála valami nekem való, és találtam most is csöröge fánkot nála. Olyannak tűnt, mint amit anyu szokott csinálni, legalábbis az alakja, akitől viszont nem szívesen kérek receptet, mert nem mond mennyiséget, helyette olyanokat, hogy "érzetre", meg "kb. két kanállal", sőt "amennyit kíván", na köszi! (Ő egyébként szintén szokott tőlem kérdezni, ha finomat eszik nálunk, és éppen tegnap mesélte, hogy névnapja alkalmából egy tőlünk kapott receptből főzött, és olyan nagy sikere volt, hogy másnap a faluból megállította valaki, hogy elkérje a leírását annak, amivel előző napon a barátnőit megvendégelte.) A sütögetésben általában sikerélményem van, de kijutott már meg nem kelt kakaóscsiga-tésztából, ahogy a végén felismerhetetlen kozáksapkából is, ami kicsit elveszi olyankor a kedvem.
Ritkán szoktam megúszni segítség nélkül, és mivel van bennem drukk is a végeredmény miatt, még a kb. százszor megsütött muffint is a mai napig receptből csinálom (de nem is csoda, mert legalább egy gyerek mindig "segít" közben, és így örülhetek, ha nem hagyok ki semmit, vagy a mennyiségek stimmelnek a végén). Mielőtt túldicsérném magam, azt is be kell vallanom, hogy a nyüzsgő, lisztet, sütőport itt-ott elszóró gyereksereg azért általában időnként idegesít zavar is, főleg, ha ketten tolonganak a pultnál, így azt még tanulnom kell, hogy fél kézzel, derűsen süssek velük együtt, ahogy Stahl Judit szokta a tévében két-három gyerekkel.
Na, a lényeg. A csöröge fánk egész jól sikerült, a családi találati arány is jónak mondható (csak Ábelnek nem jött be annyira, pedig kétszer is megkóstolta), bár azt is megállapítottam, hogy 1. rombusz formát nagyon nehéz vágni (főleg, ha a családfő felteszi a kérdést, hogy egyáltalán tudom-e, hogy néz ki a rombusz), 2. ha közben nyújtok, vágok, kell valaki, aki süti az előző adagot (és kiveszi akkor, amikor én mondom, mert különben néger típusú lesz egy adag), 3. Ákos csak adagolni szeret, a kezét már nem szívesen piszkolja be (bezzeg a bogarakat még mindig simán kézzel gyűjti össze), ellenben az öccsével, aki gyúrni is szeret (és nehezen fogadja el, hogy most már eleget dolgozott rajta):
4. a végére már egészen belejöttem, és a kisütött darabok már szinte hasonlítottak a csöröge fánkra (az első darabok határozottan a Nyolcadik utas a halálból valamelyik szörnyét formázták):
Már most azon agyalok, hogy a jövő hétvégén mit süssek.

2016. szeptember 24., szombat

Gyerekeink mozgásáról

Úgy tűnik, nincs új a nap alatt beálltak a hétköznapjaink mozgásilag is. Volt némi izgalom bennünk, vagy ha nem is az, várakozás mindenképpen, mert nem volt biztos, hogy a jó kis iskola foci idén is elindul (helyben is van, a napi elfoglaltságokhoz is igazodik, P. bácsit is csípjük), aztán mégis lett annyi jelentkező (vagy csak P. bácsi lejjebb adta a mennyiségi elvárásait), mégis elkezdődött. Így hetente kétszer Ákos focizik továbbra is. A hétvégi lovaglással pipa a "kötött" programok ütemezése.
Ákosnál egyébként felmerült az angol fakultációlehetősége is, ami ütötte volna az egyik focit (angolt emelt szinen oktató iskolába jár, és harmadik osztálytól kezdik az angolt), de aztán szerencsére rákérdeztünk a tanítónéninél, hogy ajánlja-e, ő meg nem annyira javasolta (bár ahogy fogalmazott, Ákos az egyik legkiegyensúlyozottabb teljesítményű jó tanuló az osztályban, és bírná a terhelést, de nem marad le semmiről és nem kezdi hátránnyal a következő évet), így boldogan rábólintottunk, hogy nem fárasztjuk őt agyilag pluszban. Inkább akkor rúgja a bőrt abban az időpontban is. Így ideje lesz megvenni neki az új focimezt, amit az előző tanév végén megígértünk neki.
Ábelt is szerettük volna az óvodában a focin fárasztani (láttunk tőle egy-két jól irányzott ballábas rúgást a közelmúltban, így a családfő elkezdett reménykedni, hogy esetleg lenne sikerélménye ezen a téren), de a szülőin kiderült, hogy csak a nagycsoportosoknak van járni lehetőségük, így azzal még várunk. Különben sincs semmi kényszer bennünk egy négyéves esetében arra, hogy mindenféle plusz elfoglaltságokat találjunk neki. Az oviból ők is járnak hetente egyszer a közeli sportklubba tornázni (szívesen meglesném egyszer őket), G. bácsi tartja nekik (ha jól emlékszem, Ákoséknál is ő volt az óvodai családi események sportfelelőse), és a szombati lovaglással az ő heti mozgásos programjai is adottak.

Őszintén szólva a lovagláson én agyaltam egy sort, nyárra eljutottam odáig, hogy úgy érzem, nem haladnak sehova. Még amikor Ákost hordtuk egy másik helyre régebben, azt is azért hagytuk abba anno, mert kimerült a lovaglás 20-25 percnyi körbe sétálgatásban, és amikor egyszer - gondolom, keresztbe szervezés miatt - két kb. 10-11 éves kislányra bízták Ákost, és kicsit idegesen figyeltem, hogy a nyeregben félre csúszva görcsösen kapaszkodik, alig vártam, hogy leteljen az időnk. Nem is bántam, hogy Ákos a következő alkalommal úgy gondolta, ő mégsem akar menni, nem is erőltettük. Az itteni alkalmak egy ideig nagyon tetszettek, gyakorlatokat csináltak, láthatóan fejlődött az egyensúlyérzékük, Ákos át is került a kezdő csoportba, de azóta valahogy megtorpanni látszik minden, Ákos sodródik a csoporttal, és láthatóan nem csak ő nem tudja mindig, mit várnak tőle, és Ábellel is csak sétálgatnak, bár ő nagyon jól elvan az oktatójával, és mint kiderült, ilyenkor kipletykál bennünket (pl. elmeséli, mit főzök ebédre). Az meg külön hab a tortán, hogy az elektronikus foglalási rendszer dacára rendszeresen nem látszódnak a listákban, bár ló van elég, és mindig jut nekik is. A kimaradt alkalmak pótlása fel sem merül bennünk, olyan nehéz másik időpontot kapni, és nekünk a távolság miatt a hétköznapokba be sem férne egy plusz kiruccanás. Nem látok bennük különösebb tehetséget egyébként, nem is díjugratónak szánom őket, de azért jól esne, ha némi fejlődést tapasztalnék. Most abban maradtunk itthon, hogy ősszel újra járunk, a fiúk is hiányolták, amikor az elmúlt hetekben programok miatt nem tudtunk menni, meglátjuk, mi lesz belőle.

Ákos emlegeti az úszást is (neki már volt szerencséje járni egy időszakban, aminek a végére nem igazán tanult meg, aztán meg megszűnt az uszodában az a cég, ahova jártunk). Itt is az a problémánk, hogy mire én hazaérnék, hogy elindulhassunk, már csak este jutnánk el, és nem vagyok benne biztos, hogy hiányzik ez nekünk nekik. A munkahelyem révén most kedvezményes díjazás ellenében vehetnének részt az iskolás gyerekeink egy tanfolyamon, de - még ha Ábelt is fogadnák zsenge kora ellenére, őt meg mindenképpen vinnénk, hogy egy füst alatt ő is tanulhasson legalább vízbiztonságot - mivel betették hétköznapokra háromtól négyig az oktatást, esélyünk sincs odaérni még pénteken sem. Talán még egyszer rákeresek a hétvégi lehetőségekre, de nem nagyon akarnék több kötöttséget oda szervezni.

Így marad az udvaron rohangálás és hétvégén a közös kirándulgatás. Elég ez, ugye?

2016. szeptember 22., csütörtök

"Családi büszkeségeink" falra illő

Ákos tudja az ábécét. Másodikos. Azt hiszem, hibátlanul elmondta, bár a kiejtésével még vannak problémák. Mivel büfögve adja elő, muszáj lesz még gyakorolnia.

2016. szeptember 19., hétfő

"Érdekes" volt

Szombaton kora reggel éppen azon lamentáltam, hogy mindenképpen írnék egy posztot, hogy lejjebb csússzon a munkás rinyálós, meg egyébként is voltak pozitív érzéseim, és várakozásaim alapján jó kis hétvégének néztünk elébe. Még azon is gondolkodtam, hogy a mindennapi pozitív poszt is milyen jól bevált másoknál, még engem is feldobtak vele, és meg kell tudni látni minden napban a jót is, ami általában ösztönösen megy, ha meg nem, akkor meg muszáj tudatosítani magunkban, hogy mindig van kapaszkodó.
Éppen elteltem önmagam pozitív hozzáállásától, és amikor konstatáltam, hogy a szemerkélő esőben az agymosós biciklizés sajnos ki fog maradni, jött Ákos, hogy fáj a pocakja. Gyanúsnak tűnt, nem szokott ő hajnali ötkor ilyenekkel jönni. Később megérkezett a hasmenés és a hányás is. Akkor már az apja is itt volt lent velünk, talán a radarjai működtek. Így hát arra jutottunk, hogy Ákosnak nem hiányzik most kétszer 240 km-es utazás, és az ottaniaknak sem hiányzik egy esetleges kósza vírus. A  családfő vetette fel, hogy mi lenne, ha Ábellel vágnánk neki az útnak, mert nekem jót tenne, ha a hetek óta tervezett rokon-találkozón részt vehetnék, a fiúkat sem ártana szétválasztani, és hát ő - tudjuk - tökéletesen el tudja látni a beteget, akinek talán szintén jót tesz a nyugi. Agyaltam egy sort, aztán elfogadtam a javaslatát, csak autó helyett a vonat mellett döntöttem. Amíg ő kifutott a pályaudvarra jegyeket vásárolni, én Ákossal megbeszéltem a dolgot, a négyszemélyes bőröndből kiszemeztem Ábel ruháit és a sajátomat egy kisebb táskába, összekészítettem az úti hátizsákot, majd gyorsan túlestünk a reggelin, és indultunk is - akkor már szakadó esőben - a vonathoz.
Az út viszonylag simán zajlott, a dinó is élvezte:
Természetesen a mese is előkerült, amikor a látnivalók elfogytak (még mindig áldom azt, aki az úti dvd-lejátszót feltalálta):
Debrecenben a húgomék felvettek bennünket, anyuékhoz már együtt érkeztünk, ahonnan ebéd és némi agybajos rohangálás után elindultunk a szomszéd faluba a nagymamám (dédi) névnapja alkalmából szervezett programra. A helyszín tökéletes választásnak bizonyult, kényelmesen elfértünk, minden adott volt a szórakozáshoz, a nagybátyánk főzött, mindenki hozott sütiket, innivalót, az egyik unokatestvérem a zenéről gondoskodott.
Nagymamánkat kicsit nehéz volt rábeszélni a bulira, legalábbis ezt mesélték a vele élők, de ott láthatóan élvezte, ahogy a gyerekei, unokái és dédunokái sorban felköszöntötték.
Végül, vacsora közben összeszámolva, közel negyvenen jöttünk össze, négy generáció, rég' nem látott unokatestvérek, a gyerekeik, és a felmenőik:
Egyedül a kis tó közelsége aggasztott, de Ábel csak egyszer akart beleesni, aztán szerencsére elfelejtkezett róla:
Délután öt körül érkezett még egy hozzánk képest kiöltözött nő autóval, az egyik unokatestvérem fogadta, nagy titokzatosan kipakoltak pár dolgot a kocsiból, de akkor már sejteni lehetett, mi készül. Egyedül az egyik érintett kapcsolt későn. Augusztus végén volt a nagybátyám 25. házassági évfordulója, a tervezett ünneplésük elmaradt valamiért (az oda vásárolt húst főzték most meg a kis családnak), de az unokatestvérem gondolt egy merészet, erre az alkalomra megszervezte nekik, és így a szinte teljes családi körben megerősíthették a fogadalmukat. Annyira meglepetés volt az egész, hogy a három gyerekük közül is csak az egyik tudott róla. Az ifjú asszony és jópáran a vendégseregből (a gyerekek egy része is) bőszen törölgették a könnycseppjeiket, én csak azért nem, mert Ábel a másik legkisebbel folyamatosan a násznépen keresztül próbált a nyikorgó kismotorokkal elhajtani, és őket próbáltam távol tartani. Végül Ábelt a telefonommal kötöttem le, ő is fotózott...
Ezután volt még családi foci (felnőttek és gyerekek, férfiak és nők rúgták a bőrt és egymást), ahol szerintem sokan azt sem tudták, ki kivel van, a bírónak felkért nagynéném pedig többet pletykált a pálya szélén, mint hogy a szabálytalanságokat leste volna. (Valamikor régen, gyerekkoromban gyakran voltak ilyen meccsek, a baráti társaságok apraja-nagyja ugyanígy küzdött a pályán, szép emlékek idéződtek fel bennem, amíg a pálya szélén szórakoztam rajtuk.) A focizókat az eleredő eső kergette be a pályáról a fedett részre, de legalább a férfiak kijózanodtak kicsit a futkározástól (már amelyik futott, és nem a kapuból instruálta a szedett-vedett csapatát).
Szerencsénk volt az időjárással, végül nem lett nagy zuhé, a gyerekek újra kimerészkedtek a szabadba, a felnőtteknek pedig kezdődhetett a tánc. Egy időre az élcelődések célpontjává váltam, amikor - miután jeleztem, hogy az én zenei ízlésem kicsit eltér attól, amiben felnőttem - kis grófo dalát a leghangosabban Ábel énekelte, és kedvéért az este folyamán még vagy kétszer le kellett nyomni a számot.
Az otthonaikat rendszeresen tájékoztattam az eseményekről, én meg jó híreket kaptam, hogy délre elállt minden hányás és hasmenés, estére Ákos már határozottan jobban volt. Így én is megnyugodhattam.
Egy kisebb ütközéses balesetnek köszönhetően Ábel 8 után belesimult az egyik unokatestvérem férjének karjaiba, aztán az enyémbe, és el is aludt, addigra kimerült az egész napos pörgéstől. Végül 9 körül vaksötétben kipakoltunk a kocsikba, és hangos köszöntgetések után elindultunk haza, mi a húgomékhoz. Ábel akkor éjszaka - minő meglepetés - koszosan aludt, csak részben tudtam átöltöztetni.
A reggel viszonylag rövidre sikeredett, mert végül egy délelőtti vonatot választottam magunknak. Amikor felálltam és jeleztem a sógoromnak, hogy na, akkor indulhatunk a vonathoz, az addig pizsamában lézengő többiek is összekapták magukat, hogy kikísérjenek. Így hát kicsit kapkodva indultunk el, kezemben az úti hátizsákkal és mindennel, ami fontos. A sógorom zárta a sort és a házat, aztán már a vonatállomás előtt, amikor kértem, hogy vegye elő a nagyobb táskát a kocsija hátuljából, elkerekedett szemekkel nézett rám, mert kiderült, hogy a táska mellett kisietett a házból, és az bizony ott maradt. Visszasietni már nem volt idő, végigpörgettem az agyamban, hogy volt-e benne valami nélkülözhetetlen (majdnem mindegy volt igazából), majd megnyugtattam, hogy ne aggódjon, minden pótolható. Így haza már csak hátizsákkal érkeztünk. Az út kicsit nehezebb volt hazafelé, sokat késtünk is, Ábel is pörgött, de eltelt:

A pályaudvaron már egy jó színben lévő Ákos várt bennünket a családfővel:
A délután viszonylag csendesen telt, de jólesett mindenkinek a nyugi.
Elhangzott párszor a találkozón, hogy mostantól minden évben szervezhetnénk ilyet. Az biztos, hogy mi szívesen mennénk haza erre az alkalmakra, de lehetőleg négyesben...

2016. szeptember 16., péntek

Az munkámrul (rinyaposzt)

Amikor még a szombati sz@aros programunkról írtam, kerestem a tavalyi őszi hasonlót, hogy belinkeljem a posztban, nem találtam (gondolom, nem volt kedvem róla írni), viszont azzal szembesültem, hogy az iskola- és óvodakezdés izgalmasan szép időszakában, annak ellenére, hogy viszonylag jól indítottuk, meg minden klappolni látszott, volt több terhektől, napi nehézségektől hemzsegő panaszkodós írásom. Nem volt jó érzés visszaolvasni őket, mert ilyenkor szembesülök azzal, hogy hiába érzem magam ha nem is törhetetlenül optimistának, de józannak és higgadtnak, aki általában meg tudja élni az adott pillanatok szépségeit, örömeit, és ennek köszönhetően mindig van valami pozitív gondolata, amitől kerekebbnek érzi a világot és magát, a tavalyi ősz a nehézségeknek, a hajszoltságnak köszönhetően nem éppen ilyennek tűnt. Azt is érzem, hogy most már második hete egyre ingerlékenyebb vagyok, fáradt, nyűgös, és a korai ébredések sem tesznek jót (ma már fél 4-kor kipattantak a szemeim), így úgy érzem, hogy már megint abban a spirálban vagyok, amiből nehéz kikecmeregni, és bár nem vagyok búskomor, valahogy vonzza ez az állapotom az újabb és újabb csapásokat. Persze idővel majd jobb lesz, könnyebb lesz, majd kialszom magam talán (nem most hétvégén, mert utazunk haza), lesz egy-két nyugisabb napunk itthon vagy nem túl terhelt hétvégénk együtt, meg bent is a helyükre kerülnek egy időre a dolgok, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy mégiscsak kikerekedett ismét a világom, és már többet mosolygok, meg kiegyensúlyozottabb vagyok. Amikor már azt érzem, hogy a családfő is hasonlóan küzd a mindennapokkal, tudom, hogy én sem vagyok rá jó hatással, és fordítva, nekem sem segít az ő állapota, az már a vég nálunk.
Minden áldott nap úgy jövök haza, hogy elmondom neki, mi volt aznap, és igaz, a lista nem túl szívderítő, ő meg van olyan érzékeny rám, meg van annyira képben, hogy át tudja érezni a helyzetet, de mivel nem ő éli meg ezt, valahogy mégis csak feleslegesen rakom rá a terhet. Ideig-óráig könnyebb, ha tudok róla beszélni, de igazából nem kéne őt is nyomasztanom, mert nem teszek neki jót, és közvetve senkinek nem használ.
Na, a lényeg, hogy nem túl jó most az állapotom, és csak remélni tudom, hogy innen már csak felfelé lesz.

Először is ott van az általános hangulat, ami mindenhol érződik a "cégnél", és ami rányomja a bélyegét a mindennapokra, amúgy is béklyóba fogja az ember lelkét. Érdekes módon egy év után sem csitult a dolog, sőt most újra felerősödni látszik minden ilyen. Ezt már ragozni sem érdemes, már jövendölni sem merünk, mikortól lesz könnyebb.

Az éppen aktuális egyik fő bosszúságomat már megint a "helyettesem" okozta. A nyár eleji nagy kibeszélő show után pedig úgy tűnt, hogy viszonylag nyugvó állapotba kerültünk. Ő elmondta, hogy sérelmezi, amiért nem ő lett főnök kihagyom ügyekből, azt nem vallotta be, hogy látja, nem ő az igazi jobbkezem, de tudom, hogy ez a leginkább őt zavaró momentum, én pedig felhívtam a figyelmét arra, hogy ha nem kívánja kivenni a részét az új feladatokból, amit pedig kiosztok, úgy kezel, mint felesleges rosszt (úgy is kommunikálja a többiek felé, éreztetve, hogy ez nem az ő hülyesége), és felébe-harmadába oldja meg (vagy tovább osztja a többinek), idővel leszokok arról, hogy megpróbáljam bevonni a teendőkbe, mert nincs idő arra várni, hogy majd egy jó hét múlva esetleg reagál. A kedvencem az, amikor tudja, hogy valamit meg kell csinálni, és úgy, ahogy kell, erre kerékkötőként ágál ellene, újra és újra nekifogva az ellenérveinek, figyelmen kívül hagyva, hogy ezt jogszabályilag meg kell oldanunk. És hát az információ hatalom, amit csak akkor kaphat meg, ha megpróbál lépés tartani velem, azon meg már túl vagyok, hogy a lelkiállapotát óvva akarjam a látszatot fenntartani, így nem kap annyit, amennyit elvárna.
Nyáron, amikor mindig szabadságon volt a banda fele, és ő is ellibbent három vagy négy hétre, valahogy nyugisabbnak tűnt a helyzet. Erre ahogy visszajött, már aznap, a délelőtt közepére egymástól függetlenül úgy éreztük a kolléganővel, akit én hoztam oda, és aki messze többet tesz a mindennapokban, mint az, akinek kellene, visszatért a régi kirekesztős hangulat. A szurikáták (én hívom magamban a régi kollégákat így, mert van szerencsém látni, ahogy felkapják a fejüket a helyettesem megjelenésére) ismét beálltak a sorba, naponta felváltva ülnek be fél-, egy órára pletykálni, és leadják a drótot mindennel kapcsolatosan, ha pedig az én igazi jobbkezem belép a közös irodájukba, szinte mindig elhallgatnak, mert olyanról van szó, amit nem akarnak az orrára kötni, mert akkor visszajut hozzám.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire az én hiányosságom, hogy nem tudom ezt a nagy egységet megtörni, és nem tudom elérni, hogy ne a hátam mögött szövetkezzenek hozzám forduljanak gondolkodás nélkül, vagy ne érezném azt, hogy sumákolnak (ahogy tegnap be is bizonyosodott valamiben). Biztosan csinálhatnám jobban, ha nekem is több időm lenne csevegni, pedig figyelek rájuk (megtanultam az évek alatt, milyen fontosak az emberi kapcsolatok a munkában is), és azt a jópár évnyi előnyt nem egyszerű behozni, ami megadatott nekik az én betolakodásom előtt. Most már nem vagyok abban sem biztos, hogy ha látják, én is dolgozom, nem csak vakarózom, tisztességes vagyok, minden támogatást megadok nekik, akkor idővel elismerik, hogy talán mégis csak ott van a helyem.
Tegnap egyébként csak annyi történt, hogy rájöttem, valamit még tavasszal stikában másképp (mondhatnánk, törvénytelenül) oldottak meg, nekem készre jelentették, csak éppen az, akit érintett, megpiszkálta a dolgot, és kiderült a turpisság. Most felelős vezetőként majd nekem kell elsikálnom ezt kifelé (az igazságot nem lehet elmondani, így marad a "hibáztunk, mert hülyék voltunk" megoldás), és befelé pedig nem büntethetek, mert ezzel elismerem, hogy hamisítottak mit tettek. A legfőbb érve az volt, egyébként, hogy ez amúgy is hülyeség volt, és nem is tudta, hogy ez kikerülhet. Jaaa, hogy erről ő is megkapta a tájékoztatást? De ő nem olvassa az e-mailjeit (az enyémeket sem), nincs rá ideje. Azt hiszem, az, hogy nem ordítottam vele, igazán elismerendő teljesítmény volt részemről. Majd ma beszélgetünk még egy sort erről azért. Egyébként szabad kezet kaptam, bármikor megválhatok tőle, de az erős beágyazottsága okán még nem akarok hozzányúlni. Mindenesetre, felkészülve a jövőre, nyitottam egy mappát a levelező rendszeremben, ahol a meg nem oldott feladatokat, a meg nem válaszolt leveleket gyűjtöm, meg a napokkal később elolvasott üzenetek visszaigazolásait. Jól jön ez majd egyszer.

Az egyik szemem sír, a másik meg - ha nem is nevet, de - elégtételt érez. Legalább fél éve mondogatom a főnökömnek, hogy valójában nem a megfelelő embernek ígért helyettesi beosztást (a határozott ellenkezésem dacára) egy éve, csak hogy befogja a száját, amiért nem ő lett a vezető, és az, aki oroszlánrészt vállal mindenből nincs a helyén sem pozícióban, sem jövedelmét tekintve, és egyszer csak fel fog állni, és ott hagy bennünket. Eddig is csak az én kedvemért tartott ki. A főnököm megígérte, hogy az első adandó alkalommal lép az érdekében, és - bár már nem mertem ebben bízni - ez meg is történt a héten, mondjuk nem éppen ilyen lovat akartam.
Indul egy gigaprojekt a napokban, közel egy évig tart, projektkoordinátori pozícióba a főnököm az én igazi jobbkezemet ajánlotta be, és ebben a többi fejes is támogatta. A projekt szakmai vezetőjének még el kell fogadnia az ajánlást, de nagy esélyt látok arra, hogy nem lesz vele gond. Elmondtam neki tegnap a lehetőséget, hogy emésztgesse, szeretne-e ilyet, és láttam, hogy naná, hogy szeretné, és megértem, és támogatom, és nem gondolok arra, mi lesz velem nélküle. Hatalmas lehetőség ez neki, én viszont ezzel elveszítem közel egy évre az egyetlent, akiben megbízhatok. Nem tudom, mennyire vagyok alkupozícióban, de azért elsoroltam a főnökömnek, hogy mit továbbítson felfelé annak érdekében, hogy ne teljesen tűnjön el az egységünk életéből, és kértem egy helyettesítő embert, akit ő irányíthat a mostani feladatai ellátásában, így nyugodt lehetek, hogy mégiscsak kontroll alatt lesz továbbra is területe. Na, és persze, végre kapjon normális fizetést. Meglátjuk, mi sül ki az egészből. És ha ez összejön, már előre dörzsölöm a tenyerem, milyen arcot vág a helyettesem a hírre, hogy ilyen lehetőséghez jut az, akire helyette támaszkodom.

Hát, komolyan visszasírom az előző cégemet, és az ottani vezetést, pedig az sem volt stresszmentes, és áskálódások is előfordultak bőven, de mégis valahogy tudtuk a helyünket, a megbecsültség pedig adott egyfajta önbizalmat. Majd csak összeszedem magam, addig meg örülök annak, hogy ma már pénteket írunk. Ez jó lesz kiindulási alapnak!

2016. szeptember 15., csütörtök

Egyébként meg...

...talán nem is a szülői értekezlet volt a ludas, már előtte is gondok lehettek az idegállapotommal. Ha összegeznem kéne a tegnapi napomat, akkor ilyenek jutnának eszembe, hogy
1. amikor végre már haladnék valamennyit a munkámmal, és szinte már látni vélem a fényt az alagút végén,
2. akkor először a nyakamba veszek némi közösségi mézrendelési procedúrát, aztán ládás almát ajánlgathatok a főnökömnek, amit vidékről hoznak fel nagy mennyiségben,
3. majd a kolléganőm jön át, és rám zúdít nem túl felemelő híreket,
4. utána a sírva bekopogó másikat vigasztalom (tényleg nem szabad munkatárssal kezdeni, mert szakítás után nézheti az ember lánya az őt kidobó pasit egész nap), és igazán azon kívül, hogy az idő majd segít, és nem benne van a hiba, nem tudok mit mondani,
5. és mire újra nekikezdhetnék a feladataimnak, ki kell lőni a szülői értekezletre, ahol a sorompós fiaskó miatt lekésem a lényeget.
Mindezt úgy, hogy újabban ismét már hajnali négy előtt ébredek, és jár az agyam a teendőkön, és délutánra már agyilag zokni vagyok. Lassan úgy leszek, mint a gyerek, aki már most várja az őszi szünetet.

Az én hülyeségem

Amikor tegnap este azzal jöttem haza, hogy mindenkinek jobb lenne, ha az óvodai szülői értekezletre nem én járnék, a családfő a fejemet látva szerintem egyetértett. Vagy legalább le kéne mennem előtte alfába, esetleg valami módosult tudatállapotba kerülve, boldogan üldögélve minden bizonnyal simán kibírnám a félévenkénti egy alkalmat.
És a többit, amit ideírtam, ki is töröltem, mert még leírni is pitiáner dolognak tűnik, mivel húztak fel, nem ér annyit az egész. Ha Ákos óvodai pályafutása alatt túléltem, Ábel is megérdemli, hogy egy kulturáltan viselkedő anya képviselje őt az ilyen alkalmakkor.
Igen, ez egy elfogadható célkitűzés számomra, ehhez fogom magam tartani.

2016. szeptember 14., szerda

Ahhoz képest, hogy kicsit aggódtam...

...hogy a nyári semmittevés után visszajön-e a tudás (erősen reméltem, hogy igen), tegnap este megérkezett az első két ötösről a hír. Így hát majd jól megdicsérem, ha felébred. De azt továbbra is fenntartom, hogy másodikosként ne a homokozóba vetődjön már hasra az apja szeme láttára, miután minden más gyerek tud nem totálisan mocskosan, a pólóján elöl apró lukak nélkül hazamenni a suliból. Főleg, hogy pénteken már beszéltünk erről, amikor szintén ilyen állapotban vettem át, akkor éppen gödröt ástak, akkorát, hogy ő beleférjen, és ezt ki is próbálhatta, ahogy elnéztem a ruházatát, az arcát és a karját. Az első két hét után toll és ceruza mínuszban is vagyunk, de az még mindig kevésbé idegesítő, mint a ruhatára amortizálása.

2016. szeptember 12., hétfő

Hát ez eltelt, és nem pörögtünk fel

A hétvégénk végül viszonylag lazára sikeredett. A családi sportnapból ugyan lelkesen kivettük a részünket (és egy nadrággal kevesebb lett az itthoni készlet, hiába áztattam be, dörzsöltem ki, majd mostam ki Ákos ruhadarabját, a folt nyoma maradt, és az emlék is, hogy mi okozta a foltot - így végül kidobtam), de egyébként nem volt nagy pörgés nálunk. Szombaton az ágynemű-levegőztetés, a huzatok mosása, meg a kombinált fenti-lenti takarítás zárta a napot, a családfő pedig miután egy nagylelkűségi rohamomban elküldtem focimeccsen járt. Tudom én, hogy ő lelkiismeretes, kötelességtudó, meg ilyenek, de amikor azt kérdezgette, hogy biztosan nem gond-e, ha lelép, felmerült bennem a gondolat, hogy ennyire életképtelennek látszom-e, aki nem tud két gyerekkel megbirkózni, vagy csak biztosan tudni akarja, hogy nem morcosan várom-e haza este. Nem voltam morcos, aludtam persze, mire hazajött.
Éreztem én, hogy ez a hét sokat kivett belőlem, a kolléganőm, aki szombaton jött rá, hogy előző nap születésnapom volt, így gyorsan pótolta a köszöntést, mondta is, hogy ő már jó ideje apátiával tekint a benti eseményekre, de ha rajtam (és egy másik kolléganőn is) látszik a kimerültség, az már a vég. Másnapra sem éreztem magam kipihentebbnek, és ennek jegyében nem is nagyon láttam, mikor akarnék én borfesztiválra menni, de szentül elhatároztam, hogy ha mindenki más szeretné, megemberelem magam.
Reggeli után - hála annak, aki visszaállította a vasárnapi nyitva tartást, bár tudom, hogy a vasárnap dolgozók annyira nem örültek neki - elgurultunk Ákossal az egyik hiperbe vásárolgatni. Összeszedtem az itthoni kuponokat, maradék beiskolázási utalványt, és miután ott meg viszonylag tudatosan válogattam össze a szükséges dolgokat, csakis a szükségesekkel hazaállítva elég kedvező végösszeggel sikerült a projektet végigvinni.
Mivel a boros kiruccanás nem merült fel komoly igényként, és az alvásra is sajnáltam az időt, vasárnap délután a családfő ösztökélésére előszedtem a nemrég előhívatott 400 darab fotót (három év termését), és amíg a családfő kiválogatott a frissebbekből hatot a - fotók tanúsága szerint már legalább két éve meglévő - színes keretekbe, amiket fel is műtöttünk a "fotós falra", addig a régebbiekkel feltöltöttem az ötödik album üres helyeit, sőt a feliratokat is megcsináltam hozzájuk, hogy majd 10 év múlva is tudjuk, mit látunk rajtuk. Már csak kb. 250 db kép vár arra, hogy vegyünk még albumot, és a lépcső fölé is felrakhatnánk a korábbiakat, ha már idén nem festünk fönt. Képdugdosás közben ismét megállapítottam, hogy három éve is igen mozgalmasan teltek a mindennapjaink, és láthatóan nagyon vidám programokban volt részünk, a gyerekeink teli szájjal vigyorognak mindenféle pózokban és élethelyzetekben, így már nem is volt annyira lelkifurdalásom a borfesztivál kihagyása és a főleg itthon töltött hétvége miatt. Azt viszont megfogadtam, hogy többet egyszerre nem fogok ennyi képet előhívatni.
Ábel a délután egy részét kint töltötte a szomszéd gyerekkel, és amikor valami baleset okán panaszkodva jött be a házba, olyan koszosnak láttam, hogy szívrohamot kaptam, amikor a frissen festett falat tapogatva próbálta levenni a lábbelijét, rögtön a kádba ültettem. Ezen felbuzdulva Ákos is elfutott zuhanyozni, mert diafilm-vetítésre készült, Ábelnek még párnákat is rakott a szőnyegre a mozizáshoz, és - köszönjük, iskola, hogy megtanítottad olvasni! - lelkiismeretesen levetített és felolvasott neki három mesét is, amíg mi a kanapén kornyadoztunk.
Most kezdődik egy újabb hosszú hét, aztán hétvégén utazunk haza. A kezdeti egyezkedési nehézségek után viszonylag könnyen megszületett nagymamám tiszteletére összehívott unokatestvér-találkozó időpontja, helyszíne és programja. Lesz bográcsolás, sok süti és zene is, meg sok-sok dédunoka, unoka és persze nagynénik, nagybácsik, mindez egy vadászházban - ahogy ismerem az unokatesókat, nagy buli lesz. Már csak az ünnepeltet kell valahogy rávenni, hogy eljöjjön, mert már nem szívesen mozdul ki, ezt az egyik nagynéni vállalta magára. Úgy tűnik, most a húgoméknál szállunk meg, kivételesen anyu sem sajnálkozott emiatt, mert a fő ötletadóként ő is kiveszi a részét a készülődésből, nem hiányzik neki a vendégsereg otthonra. Addig meg lenyomjuk a hetet, a családfőnek ma újrakezdődő focijával, egy óvodai szülői értekezlettel, és valahova még egy fodrászlátogatást is besuvasztanék szívem szerint.
Hát, akkor kezdjük is el a hetet!

2016. szeptember 10., szombat

Így fogunk rá emlékezni

Most hogy kiderült számunkra, családi sportnapot csak elsősöknek és másodikosoknak szervez a suli, így többé már nem lesz benne részünk (legalábbis Ákossal nem), úgy gondolom, ez a mai és az egy évvel ezelőtti program úgy lesz megörökítve a családi emlékiratokban, mint a sz@ros program.
Tavaly Ábel, aki bár minden félelmem ellenére az óvodára szobatiszta lett, nem bizonyult túl stabilnak ezen a téren, és mire a családfő a családi sportnapon elfutott vele a focipálya mosdójába, hát... khmmm... becsúszott a cucc egy része. És mivel a pólója is bele volt gyűrve a gatyájába (nem én voltam!), így alsógatya és póló nélküli gyerekkel jött vissza a lila fejű apa. Amúgy sem volt egy jó emlékű az a délelőtt, mert Ákos még nem bírt feloldódni az új osztálytársak körében, és az égvilágon semmilyen programban (sem a közös tornában, sem az osztályok közötti szülő-gyerek sorversenyben) nem vett részt, és amikor a végén a kötélhúzásba sem állt be, elegünk lett belőle hazajöttünk.
Idén már felkészültebbek voltunk. Ákossal közöltük, hogy akkor megyünk, ha bekapcsolódik a játékokba, Ábelnek pedig - bár azóta sem volt ilyen balesete - valamilyen sugallatra raktam váltóruhát a hátizsákba. Minden klappolni látszott, tornáztunk, Ákos az apjával a sorversenyben tobzódott, mi Ábellel nézelődtünk, szurkoltunk, amikor látom Ákost felém futni, hogy apja küldte, segítsek megszabadítani attól ott a lábszárán. Jobban megnéztem, mire mutat, és láttam meg, hogy a nadrágja is olyan. Egy kutya által elhagyott aknába sikerült valahogy ülnie, forognia, vagy nem is tudom, mit csinálnia. Arrébb vonultunk, egy pár falevéllel leszedtem a nagyját (mivel még pzs sem volt nálam), aztán visszafutottam Ábel váltónadrágjáért, és nagy nehezen felcibáltam rá. Gondoltam, ha elszakad, akkor így jártunk, és reménykedtem, hogy Ábelnek ne legyen szüksége a cserére. Annyira képtelennek tűnik, hogy mind a kétszer így jártunk, hogy már fennakadni sem tudtam rajta. Végül jól zárult a délelőttünk, és igazán aktívnak bizonyultunk.
A sorversenyt állítólag a mi osztályunk nyerte:
Ábel is jól elvolt közben:
Az osztályok közötti kötélhúzó versenyben Ábel támogatta Ákosékat:
Én pedig a szülői menetbe szálltam be (pár ujjam azóta is sajog), amit megnyertünk:

Legyünk kreatívak!

Például mire nem alkalmas még az ovisjeles matrica?
A jó kis körtepálinka Kiskőrösről érkezett. Köszöni a családfő az odaadó ügyintézést, Vilma! :-)

Ezen a héten is túlvagyunk

Az, hogy napokig nem írok, jól példázza a mindennapjainkat. A családfő már két nap után is szokott reklamálni, hogy nincs reggel olvasnivalója, de most még ő sem emlegette ezt a hiányosságomat. Az első teljes munkahetünk (bár eddig is teljes heteket dolgoztunk már egy jó ideje, a pihenős-nyaralós szabadság és maga a nyaralás oly' távolinak tűnik) eléggé kimerítőre sikeredett. Csütörtökön este a húgom telefonálás közben meg is jegyezte, hogy a hangomon is hallani a KO-t, pénteken meg egyenesen hat óra magasságában bóbiskoltam be egy pillanatra, amikor elkövettem azt a hibát, hogy egy nyugisabb pillanatban ledőltem a kanapéra.
Szóval beindult az élet nálunk (bár eddig sem nagyon unatkoztunk) minden téren. Az iskolás szerintünk jól vette az első akadályokat (ami maga az, hogy most már ő is jár iskolába), és valami újfajta tudatosságot is felfedezni véltünk nála (csak maradjon is így), mert újabban ő pakolja be a saját táskáját. Az óvodás is viszonylag simán megy oda, ahova már hetek óta jár, minden nap vidáman jön haza (az elmondások szerint, mert én akkor még nem vagyok itthon), és újra kerek a világ, mert a barátok is járnak már, sőt - ahogy a családfő mesélte - még valami idősebb csajt is beszerzett magának, aki távolról "szia, barátom!"-ot kiabált a folyosón neki. Az iskolai programokat már ismerjük (lesz újdonság is, egy vetélkedősorozat, amiben Manó Mona adja ki a feladatokat, akit csak a tanítónéni ismer, a gyerekek csak elhiszik, hogy létezik, de psszt, ez titok!), és a jövő heti óvodai szülői értekezlet után nekiülök és beírom a naptárjainkba az összes gyerekes kötelezettségünket. Mi is gyűrjük az ipart, bár mindkettőnk fejében megszületett a gondolat a héten, hogy talán el kéne költöznünk a kicsike, ritkás lakosságú és minden bizonnyal nyugisabb Feröer szigetre, és arról álmodoztunk, mennyivel könnyebb lenne egy kevésbé stresszes világban élni a mindennapjainkat.
Én már nem tudok tologatni, halogatni feladatokat, mert menthetetlenül elmaradok akkor, így csak fontossági sorrendeket állítok fel, pörgök, mint a búgócsiga, és délutánra azt veszem észre, hogy véget ér a nap, és indulni kell haza. Nekem is van bőven mivel foglalkozni, de lelkileg nem hat rám jól, hogy látom a fejetlenséget másik águnk napi küzdelmét, azt, ahogy egyre begyógyultabb szemekkel jönnek dolgozni a főnököm és a kolléganőm, minden napra jut pár pofon konfliktus. Ráadásul ismét beindult a mozgás, a héten is felmondtak páran (az én embereim tartják magukat, bár ők szerintem továbbra sincsenek annyira leterhelve, bármennyire is úgy hiszik magukról), elborzadva látom a főnököm levelezésében, ahogy keres éppen valamit, a sok olvasatlan e-mailt, amiknek jó része - gyanítom - nem fog előkerülni már, és ki tudja, milyen információk merülnek így a feledés homályába, és nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy mennyivel jobban lehetne csinálni ezt is, azt is, ha normálisabb körülmények között lennénk. Ez a hierarchikus rendszerünk egyik átka, a kommunikációs csatorna bedugul, én meg igyekszem legalább a saját területemet rendben tartani, és információmorzsákat gyűjtögetni. A teljes vezetés kicserélődött, nagy várakozással tekintünk a jövő felé, és várjuk, az új fejesek belátják-e, hogy a teljesítmény javításához a megfelelő körülményeket is meg kéne teremteni. Na, bizakodunk azért, csak lesz jobb is - bár ezt már kereken egy éve hajtogatjuk egymásnak.
A délutánok is viszonylag sűrűek, volt több üzletes havi nagy bevásárlás (a családfő soha nem látott mennyiséget hozott be egyszerre a kocsiból, büszke is volt magára), aztán volt könyvtáras kör is, ahova magunkkal vittük a szomszéd kiscsajt is:
A héten ünnepelte a születésnapját az öcsém, az unokaöcsém és aztán következett az enyém - ami sok-sok köszöntést vont maga után mindenféle fórumon (igazán jólesett, bár korántsem tudtam mindenkinek válaszolni, de majd pótolom). Tegnap este be is faltunk egy teljes tábla csokit kettecskén ünneplés gyanánt, miután elkaptuk és hazatoloncoltuk a lábam mellett a teraszajtón keresztül meglógó szökevényt az udvaron:
A hétvégét már nagyon vártuk, de jut most is - a házimunka mellett - program. Először iskolai sportnapra megyünk ma délelőtt, és csak remélni tudom, hogy Ákos a tavalyi makacs ellenállását félreteszi, és már a másodikosok magabiztosságával ki is veszi a részét az osztályok közötti sorversenyekből.
Időközben beesett egy további lehetőség, talán elmegyünk a Borfesztiválra a Várba, bár a bor csak a családfőt izgatja, én inkább a környezet kedvéért mennék, a fiúk meg főleg nem boroznak. Jót röhögtem magamon, mert úgy képzeltem, hogy jó kis gyerekprogramokhoz szokottan majd reggeli után, amikor még nincs túl nagy tömeg, rögtön indulunk, de kiderült, hogy a program csak déltől kezdődik. Na, ja, ha már csöppet felnőttesebb elfoglaltságok felé fordulunk, meg kell szoknunk, hogy másként kell szerveznünk a napjainkat.
Na, de legalább süt a nap, és egyébként is jól elvagyunk a rohanás közepette.

2016. szeptember 5., hétfő

Kiélveztük a vénasszonyok nyarát

Egyetlen napba is olyan sok minden férhet bele! Tegnap például rittyentettem először egy háromfogásos ebédet, amivel nem arattam osztatlan sikert teljes egészében, főételnek egy ketchupos-sajtos csirkét tálaltam tésztával, amit még a húgoméknál ettünk régebben, gondoltam, ebben minden megvan, amit szeretnek (a tejszínt meg igyekeztem elhallgatni, de Ákosnak gyanús volt kicsit az a fehér cucc benne, nem is ette meg). Utólag a családfő is bevallotta, hogy olyan semmilyen volt az íze (persze ebéd közben bőszen dicsérte a gyerekek előtt), de legalább a leves és a muffin bejött mindenkinek. A húsleves a barátnőm kedvéért készült (eredetileg mást terveztünk), aki az előző hétvégén egyszer csak rosszul lett és kórházba került. Nem mondom, hogy minden előjel nélkül, amióta ismerem, embertelen teljesítményt nyújt magánéletben is, munkában is, de mégis nagyon váratlanul ért mindenkit. A vizsgálatok még tartanak, ma szállítják át egy másik helyre, és csendben drukkolunk, hogy a kisebbik bajt találják meg nála. Ebéd után elrongyoltam hozzá, vittem jó melegen a levest és a sütit, üldögéltem mellette, hallgattam, ahogy újraértékelődnek az eddigiek benne ("kimondok most dolgokat, keményeket, mert neked tudom kimondani, ne haragudj"), és óhatatlanul saját magamra is gondoltam közben, és a felelősségre magam iránt, a családom iránt. Muszáj magunkra vigyáznunk, ilyenkor még inkább érezzük ezt.
Még amikor készült az ebéd, a családfő átment Ákos kisbarátnőjéékhez, megvívtak egy dísznáddal, aminek a helyére a kisbarátnő anyukája mást tervezett ültetni, aztán a szomszéddal közösen felcibálták az óriás szörnyet egy talicskára, áttolták hozzánk és beültették a házunk mellé. A héten már kaptunk egy árnyékliliomot is így tövestül, azt még előző nap tettük el a korábban kipusztult nád helyére. Az eső a lehető legjobbkor jött az új növényeinknek, remélhetőleg megmarad mindkettő.
Aztán amikor délután hazaértem a látogatásból, megnéztük a felhők képét az időjárásjelentésben, és úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a tervezett biciklis körnek. Ákost jó előre meginterjúvoltam, hogy egy fagyiért hajlandó lenne-e át-, majd visszabiciklizni a Dunán. Lelkesen igent mondott, le is gyűrte a távot (és viszonylag keveset panaszkodott közben), így a délután közepén már a Római-parton dobálták a kavicsokat marékszám a vízbe.
Ábel túlpöröghetett a hétvégi ingerektől, komolyan attól féltem, hogy beleesik a Dunába, de végül megúszta, és a fagyijával legalább leült végre a lépcsőre megpihenni kicsit. Mondjuk hazahoztuk a part egy részét, a cipőjéből egy maroknyi kavicsot ráztam ki itthon.
Ma már egy teljes robotos hétvége kezdődik, sok munkával nekünk, már tanulással az iskolásnak (csak az óvodásnak lesz király dolga), megspékelve esti elfoglaltságokkal (nagybevásárlással, könyvtárral), hétvégén pedig iskolai családi sportnapra megyünk, ha minden igaz.

2016. szeptember 4., vasárnap

Fuss, kakukk, fuss!

Tegnap családilag részt vettünk egy futóversenyen. Ez így nagyon jól hangzik, de amolyan ultralájtosan nyomtuk. Mi azért nem vagyunk egy amolyan sportos család, akik ilyen rendezvényekre keresnek rá a neten, tehát vélhetően nem is értesültünk volna a lehetőségről, ha nem lenne a szomszédasszony, aki azzal jött pár hete, hogy a Budakeszi Vadasparknál futóversenyek lesznek, ugyan nevezzünk már be a 4 km-es távra (nagyobbik) gyerekestül. Igazán jólesett, hogy ő azt gondolta, nem csak Ákos, de mi is le tudunk futni egy ekkora távot, ráadásul terepen (emelkedőkkel, lejtőkkel), de képtelenségnek éreztem már az ötletét, és ezt meg is mondtam neki. Pedig ő úgy gondolta, hogy "de hát 4 km-t csak le tudunk futni" ilyen mondatokkal alázott (persze, mert ő szokott néha csapatban félmaratont nyomni, meg futott már talán 10 km-est is, és általában úgy teszi mindezt, hogy feláll a kerti székből, és megy is, mert edzeni még nem láttam). Szerencsére abban a családfővel mélyen egyetértettünk, hogy mi erre nem lennénk képesek, még akkor sem, ha most rögtön nekiállnánk a felkészülésnek, sőt ebben az ő férje is mellénk állt. Látszott, hogy nem adta fel a dolgot, és jött is másnap, hogy utánanézett, sajnos a 4 km-esbe nem lehetett egy bizonyos korhatár alatt benevezni a gyerekeket (OK, Ákos megmenekült), viszont van családi futam is, ahol egy felnőtt egy gyerekkel kézen fogva mehet végig, és csak 300 méteres a táv. Egyedül is voltam éppen, meg kedvelem is őt, hagytam magam meggyőzni, és az éppen osztálytalálkozón (vagy focimeccsen?) tartózkodó családfőt azzal fogadtam hazaérkezése után, hogy vessen magára, amiért itt hagyott szabad prédának szeptember elején futóversenyre megyünk, már be is neveztem magunkat. Párnak ő Ákost nyerte meg (és ezzel esélyt, hogy ne a mezőny az utolsói között végezzenek), én pedig Ábelt (gondoltam, vele bírom majd a tempót). Aztán a jó kis program majdnem nem jött össze, mert a nagy családi banzáj (amit szervezgetünk közben) is majdnem erre a hétvégére esett, de végül mégsem így lett. A gyerekeket feltuningoltuk a futóverseny gondolatával, aztán szombaton viszonylag korán nekiindultunk a nagy kalandnak a szomszéd családdal együtt.
A kocsikat a külső parkolónál hagytuk, és bemelegítésként besétáltunk a Vadaspark bejáratáig:
 A helyszínen beregisztráltunk...
 ...és a gyerekeket elláttuk a kapott sorszámokkal:
Voltak mindenféle futamok, sorban rajtoltak el a nálunk sokkal komolyabb sportemberek, mi pedig a mi számunkig bementünk a Vadasparkba sétálgatni:
A rajt előtt a családfő a nagyobbik fiúnkkal a mezőny eleje tájáról indult, és végül a 12. helyen végeztek. Ákos állítólag úgy futott, mint a nyúl, az apja alig bírta követni, és a végén nagyon büszkék voltak magukra:
Mi Ábellel ráérősen a tömeg hátulján vártuk meg a startot, aztán menetközben előadtunk pár formációt. Az elején - miután kiidegelt azzal, hogy hatvanhatszor kérdezte meg, mikor indulunk már - még futott mellettem, aztán a közepe táján közölte, hogy neki ennyi elég is volt, nem fut tovább. Először az ölembe vettem föl, aztán a nyakamba, és végül így vánszorogtunk be a célba, és kereken az 50. helyezést értük el. Az én gyerekem jól érezte magát, főleg a nyakamban, míg én lihegve küzdöttem az emelkedőn, ő vígan nézelődött, forgolódott (!) ott fönt, aztán többször ilyen buzdítónak szánt mondatok hangzottak föl: "Nem bírod, anya? Fussál gyorsabban, anya! Hajrá, anya!" Erős volt a kísértés, hogy otthagyjam valamelyik bokornál őkelmét.
Persze az érmet már a saját lábán vette át:
Az eredményhirdetést már nem vártuk meg, hanem hazaindultunk és jövetben beültünk az M-betűsbe kajálni:
Még ha reménykedtünk is abban, hogy a gyerekek elfáradtak, az hasztalannak bizonyult, egy röpke csendes pihenőt követően (amikor legalább a mieink tényleg viszonylag csendben voltak, a szomszédéké annyira nem) estébe nyúló közös játékot nyomtak le (bár az is igaz, hogy nem rohangáltak annyit, mint szoktak):

Mi meg levezetésként kitakarítottunk bent, és liliomot ültettünk, a családfő még a defektes bicikligumiját is kicserélte. Igazán mozgalmas napunk volt, még izomlázat is érzek a lábaimban.

Na, jó, elég jó program volt ez (is), és ha jövőre is úgy gondoljuk, hogy megpróbáljuk, remélem, Ábel is a saját lábán teszi meg ezt a hatalmas távot.

2016. szeptember 2., péntek

Hogy felejthettük el...

...milyen ezekkel a ragadós fóliákkal könyvet bekötni?
Tegnap este megvívtunk az elsővel, aztán bölcsen úgy döntöttünk, hogy először a pénteki órához szükségesek legyenek készen, a többit majd hétvégén megcsináljuk. Kicsit hurkásak, kicsit buborékosak lettek, de a mieink.  A családfő morgott is, miért nem másfajta borítót vettem, de miután kiselőadást tartottam a könyvválasztékról és arról, hogy nem tudhatjuk, milyen csomagot kapnak, ezzel kapcsolatosan pedig a szabványtól eltérő méretekről, elhitte, hogy erre nem tudtunk volna másképp készülni.
Az első nap közepén egy vidám kisfiút és kislányt hoztam el a suliból, ahogy a könyveiket cipelve ballagtam utánuk, elnéztem őket, és hihetetlennek tűnik, hogy már másodikosok. Ákos kulacsából kifolyt az innivalója, még a suliban gyorsan kikaptam belőle a füzeteket, hogy óvjam őket. És a tolltartójában már nem volt meg a tolla, amit - ő állítja - ki sem vett belőle egész nap. Az már csak itthon tűnt fel, hogy a benti cipőjében jött haza, még tanulnunk kell ezt mindkettőnknek. A tanévnyitón tudtuk meg, hogy a napközis tanítónéni osztályfőnök lett, és helyette újat kaptunk, így még vele is össze kell szokniuk a gyerekeknek.
Hát, akkor hajrá második osztály!

2016. szeptember 1., csütörtök

Szeptember 1-jét így ünnepeltem

Te beülsz egy kávézóba, netalántán egy moziba, vagy megnézel egy kiállítást egyedül? Tudsz fesztelenül egyedül kikapcsolódni? (Igen, ismerek ilyet köztetek is!) Én nem vagyok az a típus, aki moziba, múzeumba megy társ nélkül. Az ok boncolgatása biztosan megérne pár órányi heverészést egy pszichiáter kanapéján, mert nem tudnám magam különösebben társasági emberként jellemezni, inkább a szorongás oldaláról lehetne megközelíteni, miért nem jut eszembe ilyen ötlet, de lehet, hogy csak arra van szükségem, hogy az élményt valakivel élhessem meg. Kávézóba még csak-csak betévedek mondjuk ha megyek valahova megbeszélésre vagy ügyet intézni, és van még előtte időm, és nem akarok az utcán álldogálni (de utána már nem jutna eszembe az időt ilyesmivel tölteni), vagy ha várok valakire, akkor sem cövekelek le a bejáratnál, minden gond nélkül betrappolok a helyre, de akkor tudom, hogy nemsokára ott lesz az, akit várok, és egyébként már idejét sem tudom, mikor nézegettem utoljára kirakatokat csak úgy, minden cél nélkül. Igazság szerint nem nagyon jut eszembe egyedül szabadidős programot sem csinálni. (OK, szabadidős programom se nagyon van, mármint olyan igazi felnőttes.) Őszintén szólva csak úgy a saját szórakozásunkra szabadságra sem szoktunk menni, vagy pihenés céljából, mert van mindig mire tartogatni a napokat, és így is be kell osztanunk, mikor ki mit intéz hivatalosan vagy gyerekesen. Ha meg véletlenül nagy ritkán úgy alakul, hogy valamiért korábban hazajövök (pl. szerelő embert várok), lelkifurdalásom van a munkából lógás miatt, és ha nincs valamelyik csajos sorozatomból megnézetlen rész a céges levelezésben kötök ki. Most, hogy anyai szívemnek köszönhetően adatott egy fél nap (mára is szabadságot vettem ki, mert Ákosnak megígértem, hogy ebéd után elhozom a suliból, és akkor már a barátnője is jött velünk, most fönt molyolnak éppen), és gyanúm szerint a benti rendszer összeomlott, mert tegnap délután óta nem kaptam levelet, ami meg nagyon sürgős volt, azt megoldottam hajnaban, mégiscsak belevágtam abba, amit tegnap kitaláltam magamnak.
Elbicikliztem a Római partra, ráérősen, nézelődve, majd megálltam a kedvenc büfénknél egy kávéra. Először bepakoltam egy kis hátizsákba még olvasnivalót is, de aztán - látva, hogy erre nem lesz időm - mégis itthon hagytam a pakkot, és maradtam a lájtosabb verziónál.
És tudjátok mit? Felszabadító volt minden kötelezettség nélkül lötyögni kicsit, csak néha lestem az órámra, hogy időben hazaérjek az iskolásokért!