2016. október 31., hétfő

A (gyerek)programjainkról

Ha hosszú hétvége, akkor program. És általában kinti program. Az első muszáj, mert a fiúkkal sem lehet bírni, ha nem fárasztjuk őket biztosítunk számukra valami kimozdulást, és - bevallom, bár a bakancslistámon egy teljes, végig lustálkodós itthoni hétvége eléggé előkelő helyen áll, és ha ez hosszú hétvége lenne, húúú, álmaim netovábbjaként pipálhatnám - idővel mi sem szoktuk a helyünket találni, ha úgy döntünk, hogy na, akkor most itthon maradunk. A második meg azért természetes, mert igaz, nem vagyunk voltunk soha olyan igazán természetközeli emberek, az évek során azért a szabadlevegős programok kerültek előtérbe az életünkben, és amíg lehet, kint vagyunk. Amíg van vastag ruha, kesztyű és sál, addig miért ne?!
Azon már sokszor gondolkodtam, hogy ha egészen kicsi koruktól nem kezdünk el velük mindenfelé járkálni, hozzászoktatva őket a folyamatos új ingerekhez, akkor is így alakul-e, hogy mindig menni kell, és egy-egy hétvégén visszatérő kérdés, mit csinálunk, hova megyünk (mint ami természetes), vagy ez független attól, amit megszoktak, és ők ilyen zsezsegős gyerekek lennének egyébként is. Néha, rosszabb napjaimon szoktam azon agyalni, hogy ezzel elrontottuk-e őket, és vajon ők akkor most túlontúl elvárják-e a programokat, ahelyett, hogy itthon kulturáltan, csendesen játszanak építő jellegű játékokat, és mi okoztuk-e náluk, hogy ha nagy ritkán két napot itthon akarnánk tölteni, szinte mindig megbánjuk, mert egy idő után unatkoznak (?), vagy csak azt érezzük rajtuk, hogy vágynak az új ingerekre. Még anyun is, aki nagy csavargóként elsőként sorakozik az ajtóban, ha megyünk valahova, és számára nincs rossz vagy unalmas program (bár mostanában azért már visszavett a lendületből), régebben éreztem néha, hogy túlzásnak érzi a sok kimozdulásunkat, de már jó ideje hajlamos elismerni, hogy ezekkel a programokkal jót teszünk nekik, mert annyi mindent látnak, tapasztalnak meg, és az élmények is kellenek nekik. Ettől még néha túlzónak érzem, és talán lehettünk volna visszafogottabbak korábban, hogy ne érezzük, elvárás a részükről, és talán itthon is jobban ellennének. 
Aztán persze ott van, hogy adott program hogyan sül el, és mi mit hogyan élünk meg, és mire hazaérünk valahonnan, előfordul, hogy szinte megbánjuk az elindulásunkat. Ez mondjuk attól is függ, hogy éppen mi van terítéken. Annyira már vagyunk rutinosak, hogy lehetőség szerint nem tömegbe, nem veszélyes helyre és nem oda megyünk, ahol folyamatos megfeszített figyelmet igényelnek, az a cél, hogy picit szabadjára lehessen engedni őket anélkül, hogy rájuk tapadnánk, és persze az is fontos, hogy mindkettőjük számára legyen benne némi izgalom és érdekesség (és ha még számunkra is van látnivaló, az a csúcs). Ákossal már jóval könnyebb, ő visszafogottabb, meg a kevésbé pörgős programokban is meglátja a jót, igazi nagyfiú már, Ábel viszont a zsengébb korának és a féktelenebb énjének köszönhetően nehezebben kezelhető, ha olyan napja van, még neveletlennek is minősíteném, ha ezzel nem saját magunkra mondanám ki az ítéletet (ettől még neveletlen is szokott lenni). Így hát, bár nagyon ritka az, hogy totálisan meg nem történtté tennénk valamit, sokszor úgy érezzük, hogy a büdös kölkök ezt most nem érdemelték meg hiába sül el jól túlnyomórészt az ilyen elfoglaltságunk, a folyamatos figyelemtől és fegyelmezéstől szinte mindig elcsigázottan érünk haza, és minden vágyunk egy kis nyugalom lenne, de akkor kezdődik az itthoni műszak. Becsekkolunk, átöltöztetünk, kipakolunk, mi is átöltözünk, közben ebédre készülünk, ahelyett, hogy a lábunkat feltennénk a dohányzóasztalra, és csak azt látjuk, hogy ők bizony nem fáradtak el, és még hálából sem viselkednek szülőbarátabban simulékonyabban, de persze rögtön elvárnák az ebédet, ha az még nincs készen, akkor a szórakoztatást kiszolgálást (itt szokott a maradék hajam is kihullani).
Aztán ha belegondolok, a babakocsis lét utáni időszakhoz képest, amikor még minden lépését felügyelni kellett a babakocsiból éppen kinőtt gyereknek, mégis csak könnyebb most, mert már tudunk szinte nyugisan sétálni, elegendő csak fél szemünkkel figyelemmel kísérni a mozgásukat, miközben a másikkal mi is nézelődhetünk (tegnap például immáron kb. huszadjára ugyanazokat állatokat), általában ketten vagyunk rájuk, ezért ha az egyik lemarad, elég egy szülőnek hozzá igazítani a tempóját (sőt én már nem sürgetem a hátsót, hadd élvezze a saját tempójában, ami érdekli, és a családfőt is erre biztatom). Tegnap is így voltunk, végül egészen jól sikerült minden, megnéztük az Állatkertben mindazt az állatot, amit szerettek volna, aztán még egy röpke 3D-s természetfilmet, majd az állatbemutatót is láttuk.
Korábban, amíg még Ábel aludt ebéd után, egy fokkal könnyebb volt úgy időzíteni, hogy ebédidőre hazaérjünk, ő volt hivatkozási alap, és tartok tőle, mi is ennyire vagyunk hitelesítve, épp egy délelőttnyit bírunk ki egy ilyen programmal. De mostanában már ez is egyre kevésbé hihető indok, és már az is egyre nehezebben magyarázható, miért kezdjük nekik mondogatni dél magasságában, hogy lassan indulunk haza. Így muszáj lesz a félnapos programok biztonságosabb világából kilépnünk és egésznaposokra, de legalábbis igény szerintiekre nyújtani azokat (és most nem a saját igényeinkről van szó, ugyebár).
A minap kérdeztem a családfőtől, hogy szerinte mit fogunk csinálni, ha a gyerekeink már kamaszodnak és nem annyira igénylik a társaságunkat, mire ő azt válaszolta, hogy akkor kénytelen leszek vele is szót váltani. Nem tudom, hogyan éljük majd meg, ha ritkulnak ezek az elfoglaltságok, gyanítom, nehezen, így mindig azzal biztatom magunkat, hogy élvezzük ki ezt, ami most van, amíg lehet, még ha most vágyunk is a nyugisabb életre. Végül is hány évről beszélünk még? Talán 5-10 év, és egyszer csak vissza kell szoknunk a felnőtt programokra? Eh, el sem tudom képzelni, hogy saját szájízünk szerint választunk majd! :-)

2016. október 30., vasárnap

Kilenc

Pénteken a nap végén kaptam egy szál vörös rózsát (konkrétan hazaérkezése után a családfő először kivárta, hogy megigyam a délutáni kávémat, kiteregessem a lejárt mosógépből a ruhákat, és utána varázsolta elő valahonnan a meglepetést), meg is hatódtam, hogy bár már korántsem vagyok úgy elhalmozva például virágokkal, mint pár éve, mégis csak meglep engem az emberem még időnként. Mondjuk, ha a szalonnás, tepertős, csülkös, és diabetikus csokis az egyéb apróságokat tekintjük, de főleg a sima hétköznapi figyelmet, amit kapok, nincs kevesebb kényeztetés, mint anno, így egy szavam nem lehet. Vízbe tettem a virágot, és készülődtem a vacsorához.

Aztán szombaton, amikor éppen készült az ebéd (nem árulom el, hogy melyikünk állt a konyhában, és melyikünk olvasott közben egy könyvet a kanapén nem), a rádióban elhangzó hírek alatt a következő beszélgetés zajlott le köztünk:
Ő valami horkantással reagál valamelyik hírre: - Pfff, szuper!
Mire én (hát csak nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy kommunikálni próbál velem, így elszakítom a tekintetem attól, ami leköt): - Mi az? Mit mondtak?
Kicsit hosszas, de az általam kívántnál mindenképpen hosszabb magyarázatba kezd valami sporteseményről, majd amikor a végére érünk, megjegyzem: - Ez több volt a kívántnál, elég lett volna, ha annyit mondasz, hogy...
Vigyorogva: - ...hogy hoki?
Itt az idő, hogy színt valljak: - Ja, ja. Még ennyi idő után sem tanultad meg, hogy engem ezek annyira nem érdekelnek?
Valami furcsa hangsúllyal a hangjában: - Igen, 9 hosszú év...
Elérzékenyülök: - Ja, tényleg. Már annyi... (és akkor ott leesik a papírtantusz) Óóóóó, hát ezért kaptam a virágot? Tegnap volt az évfordulónk? (bólogat) És én elfelejtettem? Miért nem szóltál? (csúfondárosan mosolyog) Miért nem mondtad, amikor visszakérdeztem, hogy csak úgy kapom-e?

Hát, bizony, ez most kimaradt nekem. Pedig Ákos születésnapja előtt pár nappal esik az az ominózus nap, és mivel az első találkozásunk után kerek egy évvel és egy héttel később már elsőgyerekesek voltunk, úgy gondoltam, ezt soha nem lehet elfelejteni (botor módra éppen pár napja vicceskedtem pötyögtem le ezt egy kommentben egy blogban, arra hivatkozva, hogy így legalább van mihez kötnöm az évfordulónkat). Eddig egyébként tényleg minden évben megírtam a történetet. Tavaly például már Ákosnak is elmeséltük a lájtosabb verziót (persze azt a részét, hogy elég hamar becsúszott őkelme, még nem annyira taglaltuk), bár az is igaz, hogy két éve szintén rákérdeztem, ugyan mire fel kaptam az akkor éppen három szál rózsát (mentségemre legyen mondva, azokban a napokban szűnt meg a cégünk, így lekötött a jövőnktől való félelem), előtte viszont tényleg elmerültem az emlékeimben, és összehasonlítottam az akkor és most-ot (pedig azokban a napokban sok erőt vett igénybe, hogy a bölcsődébe éppen beszokó Ábel délutáni átvételekor nem sírjak, mint a csacsi), négy éve pedig köszönetet mondtam neki, hogy jött és nem adta fel, pedig mindent elkövettem annak érdekében, hogy ne legyen többé kedve hozzám (még fotót is biggyesztettem a poszthoz, és jééé, mennyivel fiatalabb volt akkor?!). Egyébként nincs új a nap alatt, óraátállításról, gyerekescsaládos nehézségekről és állatkerti látogatásról szóltak az évfordulónk körüli posztok - ahogy mostanság is.
Így hát boldog 9. évfordulót nekünk! Meg is ünnepeljük mindjárt illő módon egy gyertyafényes vacsorával állatkerti kiruccanással!

Mi nem stimmel a képen?


2016. október 29., szombat

Az új kollégám

Nem mondhatnám, hogy "rossz" volt, azt sem, hogy szándékosan megnehezítette a napunkat, csak egyfolytában beszélt (többen meg is kérdezték, hogy ez reggeltől estig szokott-e nálunk menni), és aktívan pörgött. Akkor is, amikor egy helyben ülve nyomkodta a kütyüt. Viszont nyitottan viselkedett, szinte mindenkihez akadt egy-két szava (ha mást nem is, legalább megkérdezte az illető nevét, és cserébe a sajátját is elárulta, a kiválasztottaknak elmesélte azt is, hogy van egy "tesója", akit Ákosnak hívnak és most iskolában van, akadt, akinél azt firtatta, hogy a gyerekének miért nincs testvére). Halkan nem tudott beszélni, a folyosón csak úgy zengett a hangja, amikor ecsetelte, hogy miért megyünk a wc-re és ott is az egyik fülkében szorongva folytatta azt, majd ha a másikból hallott zajokat, azokat is kommentálta, majd kijőve tovább fejtegette, miért mosunk kezet utána. Segítőkész is volt, például megspórolt a takarítónőnek egy komolyabb takarítást és a porszívót ritkán látott sarkokat is feltörölte a nadrágjával. Amikor az egyik (még gyerektelen) kollégám benézett hozzám ezt-azt megbeszélni, hagyott bennünket dolgozni, csak éppen végigpörögte az egészet, és egy idő után már a lábai alatt is mászkált az eldobált nyugilabda után. Ebéd után (mármint a sajátja után), éppen amikor én is elkezdtem volna az enyémet, közölte, hogy mehetünk is, de végül a kolléganőm elvitte sétálni az épületben, hadd fejezzem be én is nyugisan a kajálást. A távolból hallottam a hangját, és néha láttam, ahogy ő siet elöl, a kolléganő pedig lohol utána és több-kevesebb sikerrel igyekszik lépést tartani vele.


Hát, elfáradtam a végére rendesen, bár ő is, alig bírtam felébreszteni hazaérkezés után a kocsiban.

2016. október 27., csütörtök

Ezen is túlleszünk lassan

Hát kb. annyi van, hogy szinte semmi. Ma már csütörtökre ébredtünk, peregnek a napok. Na, nem csendben, de mégis gyorsan telnek. Közeli nagyszülő, vagy akármilyen rokon hiányában ketten összelegóztuk a hetet, amiről már hétvégén tudtuk, hogy így elég hosszú lesz. Valami zavar lehet a rendszerben, mert a családfővel sikerült többször is elbeszélnünk egymás mellett. Például tett egy olyan meggondolatlan felajánlást még a hétvégén telefonon (biztosan a távolság miatt történt a félreértés), hogy ha a hétfőt megoldom, mert akkor neki mindenképpen dolgoznia kell, akkor a hét további részét vállalja. Aztán mire hazaértek a messziből, módosított (vagy már én ajánlottam volna fel?), hogy a péntek ismét az enyém. Aztán keddre már úgy alakult, hogy "de szerdán reggel van egy halaszthatatlan sürgős feladatom, felezzük el a napot". Legalábbis ő azt mondja, hogy fél-félben állapodtunk meg, én meg másképp gondoltam, így tűkön ültem itthon, és már 10-kor hívtam, hogy ugyan mikor érkezik már haza, hogy én is indulhassak dolgozni. Itthon viszont aktívan töltötte az időt, és végre felszámolta a nyári nagy sövénycsupaszítás utáni halmot. Igen, most. Igen, eddig néztük a teraszról az idővel barnálló, száradó és esőtől undorítóan nyálkás, kezdetben még nálunk is magasabb kupacot, ami aztán azért összébb esett, és amikor kellőképpen lecsúsztam a teraszon a széken, szinte már nem is láttam a kerítéstől. Persze a sarok időközben melegágyává vált mindenféle élőlénynek, például tegnap, hogy végre szinte minden a zöldhulladékos zacsikba került (és ha jól számolunk, azt el is szállítják a mai napon a kapu elől), szembesültem a tekergő meztelen csigák látványával is. Így viszont a hosszú hétvégén nekiugorhatnak a férfiemberek a biciklitárolónak. Már látom őket, ahogy négy tettre kész gyerek mellett próbálják ezt kivitelezni. Hahaha!
Ábel egészségi állapota még nem tökéletes, a szájában a hólyagok még mindig fájnak, de legalább puhát már eszik, és töméntelen mennyiségű ivójoghurttal a gyógyszert is beviszi, láza pedig már négy napja nem volt. Így a bezártságtól (annak ellenére, hogy minden nap volt levegőn) kellőképpen megkergült, estefelé már nagyon nehéz vele bírni. Elvileg ma a családfő megmutatja a gyerekorvosnak is, és konzultálnak a továbbiakról. Én úgy gondoltam (biztosan megbánom ezt még), hogy ha ma is jól lesz, akkor a pénteki rövid munkanapra jöhet velem dolgozni. Így nem kell még egy nap szabadságot kivennem, ő is kimozdul (és hát az én munkahelyem számára is nagyon vonzó, izgalmas, szinte már misztikus helynek tűnik, biztosan fogja értékelni), így talán nem unja magát szét az ingerszegény szülői társaságban kora délutánra. Reményeink szerint a hosszú hétvégének egy egészséges gyerekkel vágunk neki. Vagyis kettővel, persze.
Ez utóbbi kiegészítés nem véletlen, mert mire Ábelt illetően megnyugodhattunk, kaptam egy telefont az iskolából, hogy bár szerintük nincs gond, de tudjunk róla, hogy Ákos összefejelt az egyik osztálytársával. A mentségükre legyen mondva (mondjuk ezt a hangos és kicsit követhetetlenül hadaró délutános tanítónénit hallgatva először nem is értettem, csak Ákos beszámolójából derült ki), nem ők voltak a hibásak, hanem az egyik osztálytársuk, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet az ebédhez sorakozás közben két fiú fejét összekoccintani. Végül pukli sem lett belőle, csak érzékeny, és az éjszaka nyugisan telt, így talán megúsztuk a dolgot. Ákosnak ma focimeccse van, így lamentálunk kicsit, hogy mi legyen, de gondolom, ő ki nem hagyná.
A hétvégén a biciklitárolós projekten kívül terveznék még egy-két programot is, de nincs még konkrétum. A családfő bejelentette az igényét a kedvenc focicsapat idei utolsó meccsének látására, ennek érdekében ma elmetróznak Ábellel a belépőjéért, amit az előzékeny barátja már kiváltott a nevére. Majd megköszönöm neki is ezt a figyelmességet! Menütervem már van, illatos és kellemes főzőcskézéseket iktatnék be. Kedden érkezik anyu, aki bevállalta az őszi szünetet. Természetesen így, hogy a három napból kettőt én is szabadsággal akarok tölteni, már pénteken hazamenne, de legalább lesz egy teljes csütörtökünk négyesben, és csavarogni szeretnénk a városban, metróval, naná, hogy a fiúk is kiélvezhessék a tömegközlekedés örömeit. Szerdán este még könyvtárba is készülünk, mert lejár a kölcsönzésem (addig még el kell olvasnom egy könyvet, de biztosan megértik a család egyéb tagjai is), Ákosnak pedig Manó Mona novemberre könyvtáras gyűjtőmunkás feladatot adott ki, egyúttal azt is megoldjuk vele. Csípem ezt a Monát, izgalmasakat eszel ki, és bár idővel jár a megoldásuk, tetszik a mögöttes koncepció. Ezúttal Benedek Elek munkásságára helyezte a hangsúlyt.
Hát, akkor ugorjunk neki az utolsó előtti napnak!

2016. október 24., hétfő

Hétvégezáró történések

Vasárnap dél körül hazaértek a távollévők, félig kész ebéddel vártuk őket. Azért hiányoztak, jó volt őket újra látni... Ábel egészen jól lett addigra, a konyhában sertepertél körülöttem, míg főzőcskéztem, elmerült a kis világában, magában motyogott, ide-odahordta a halacskákat, hol a pult egyik végén, hol a másikon sorakoztatta fel őket. Kicsit útban volt, de nem szóltam, jó volt látni, ahogy aktívabban elvolt. Csak akkor figyelmeztettem finoman, amikor megpróbálta az összes kis játékot beleerőltetni a szemüvegtokomba, ami gyászosan nyekergett a művelettől, de már az sem zavart annyira, csak végre aktívabb lett. Bár előtte, amikor egy órán keresztül csak ült, és bámulta a horgászós játékban mocorgó halakat, és kb. semmit mást nem csinált, már újra aggódtam. Az antibiotikummal, egyéb cseppekkel megvívunk, az előbbit az íze, az utóbbit pedig valószínűleg azért nem akarja meginni, mert már a hócipője tele van. Délutánra ismét nyűgösebb lett, láza nem volt, de a szájában felfedeztünk jópár hólyagot, nem is csoda, hogy még a vizet is csak nehezen fogadja el. Időnként elfelejtkezik magáról, és berreg egyet, vagy a nyelvével hozzáér valamelyikhez, rögtön belesajdul neki. Mire túljutunk ezen a betegségen, biztosan megint karcsúbb lesz a lelkem.
Nem sokáig voltunk mindannyian együtt, Ákos a roppant mozgalmas hétvégéje zárásaként az osztálytársa születésnapi bulijába készült. Ábel elaludt a csendespihenő alatt, így mikor felébredt, szegény csak azt konstatálhatta, hogy a bátyja ismét nincs itthon. A családfő jött-ment, nekiugrott az ominózus sövényág-halomnak, amit már vagy két hónapja nézünk a teraszról, és ismét darabolt rajta egy kicsit. Egyre kisebb a kupac, egyszer biztosan el is tűnik teljesen vagy belepi a hó. Gondolkodtam, hogy megemlítsem-e ismét, hogy még egyszer meg kéne nyírni a maradékot, ne járjunk még egyszer úgy vele, ahogy idén, de aztán hagytam, majd elolvassa itt. A szomszéd biciklitárolót tervez oda, ahol most az ágak hevernek, valami barterből szerzett is hozzá oszlopokat, le is kezelte őket az előző hétvégén. Azt nem tudni, hogy még idén megépítik-e, már második éve tervezik a férfiemberek, amikor elkezdődött ez az egész, nekünk még biciklink sem volt, így annyira nem éreztük a hiányát. Mondjuk az ő járgányaikra tekintettel nem ártana még ebben az évben összehozni, a mieink tető alatt vannak most is.
Este ismét rájöttem, néha először gondolkodni kellene, mielőtt pofázok jár a szám, hiába viccelek, nem mindig úgy sül el, ahogy én gondolom. Ákos éppen valamivel kapcsolatosan kioktatott hosszas magyarázatba kezdett, amikor megjegyeztem, hogy hol van az én nagyfiam, ki ez, aki így okoskodik. Erre ő rám nézett, majd faképnél hagyott. Mentem utána, éreztem, hogy nem jól sült el a poénom. Aztán ki is bökte, hogy az iskolában rendszeresen okostojásnak csúfolják, és hitte is, meg nem is, hogy ez a viselkedés nem őt minősíti. Próbáltam magyarázni, hogy ő olyanokat tud, ami másoknál nem annyira általános, ezért mondják ezt neki, és belesajdult a szívembe, amikor visszakérdezett, hogy "akkor legyek inkább buta", és elmondta, hogy "nekem így kell minden napomat leélnem". Nyolc éves, és nem lehet ez könnyű. És még az anyja is hülye.
Az éjszakánk a szokásosnál mozgalmasabb volt, Ábel láztalanul ugyan, de nyekergett párszor, és hajnali négykor bepróbálkozott, hogy már nem  tud aludni. Aztán csak csend lett, de én már persze le is jöttem akkor. Ma kettecskén itthon leszünk a betegeskedővel, és keresek valami olyan kaját, ami a hólyagokat sem bántja annyira a szájában. Holnaptól pedig a családfő marad vele, hogy aztán - ha kell - pénteken ismét én váltsam, bár addigra már biztosan visszatér a régi Ábel, akivel nem bírunk ennyi itthonlét után. Lehet, hogy kiérdemel majd egy együttdolgozós rövidke napot, így nem fogy tovább a szabadságom, és ő is boldog lehet anya dolgozójától. 

2016. október 23., vasárnap

Mindeközben a távolban

A hírek szerint hiányzunk a többieknek, de nagyszerűen érzik magukat. Ákos előszülinapi ajándékként megkapta a régóta áhított Minecraft-könyvet (eddig én ezt a kérését megtorpedóztam több okból is):
A focimeccsre is eljutottak, ami az apropóját adta az utazásnak, és azért lett erre a hétvégére ütemezve. Ákossal még nem beszéltem, de úgy sejtem, hogy nagyon jól érezte magát élete első stadionos meccsén:
A családfő csapata nyert idegenben, de - úgy gondolom - abban a szektorban, ahol ültek, nem mert nagyon feltűnően örülni.

Mi pedig itthon elvagyunk. Délutánra Ábel láza ismét felszökött, a torka mellett a nyelvét is fájlalta, ezért skarláttól tartva elkezdtem nyomozni az ügyelet után, és mi is részt vettünk életünk egyik elsőjén, ami a hétvégi gyerekorvosi ügyeletet jelenti az esetünkben. Sőt én életemben először vezettem egy autómárkát, mert sofőr nem akadt ugyan, de egy kocsikulcsot kaptam a szomszédéktól a célra. A kedves gyerekorvos végül torokgyulladást állapított meg, kicsit hezitált, majd át is írta a receptet, de a lényeg nem változott, antibiotikum, és itthon maradás vár ránk a héten. Mire ott végeztünk, hatott a gyógyszer, és egy mosolygó Ábellel mentünk az ügyeletes gyógyszertárba.
A családfő utólag mérgelődött, amiért ők távol vannak, és én csak utólag szóltam az ügyeletről, de szerintem meg semmi értelme nem lett volna ketten itthon kezet tördelni, miközben Ákost is kitesszük a fertőzésveszélynek, és legalább ők jól érezték magukat, ha meg hazaindultak volna, még értük is aggódhatok. Egyébként kicsit vágyakozva nézegettem a képeket, amiket küldött.
Ma már úgyis jönnek haza, mi meg Ábellel már elkezdtük a mai napot.

2016. október 22., szombat

Hát, kapja be!

A képet blogbaráttól vettem kölcsön, ő is Mörfihez címezte a posztját, most én is neki ajánlom az enyémet. Még csak az ősz közepén járunk, mégis immáron másodjára fordul elő, hogy pénteken délután bőröndbe pakolok az egész családnak egy hétvégényi ruhát (és még némi tartalékot egyeseknek), a dolgozós táskámból átcuccolok egy hétvégi gyerekes programhoz praktikusabbnak tűnő, hosszú pántú, keresztbe vethető sportosabba, és már az ajándékok is itt sorakoznak a bejárathoz közel, nehogy itthon felejtsük őket.
Aztán pakolhatok újra, mert ennyi előkészület után Ábel az óvodából hazaérve először a fejét, majd a torkát fájlalta, végül fürdés után hőemelkedést is produkált. Már akkor láttuk, hogy itt nem lesz össznépi kiruccanás, próbáltuk is elérni Ábel keresztanyukáját, hogy jelezzük kétségeinket, de nem jártunk sikerrel. A kisebbik fiúnk, biztos, ami biztos, ráerősített, és reggel 5 előtt már tüzelő testtel ébredt, természetesen a lázcsillapítónak köszönhetően most már meglehetősen aktív, viszont felverte a család még aludni szándékozó tagjait is. Így hát nálunk már nagyon nagy élet folyik (csak az vigasztal icipicit, de tényleg, csak éppen hogy, a poszt írásakor, úgy 6.29-kor meghallottam a szomszédék redőnyének hangját is).
Úgy tűnik, a múltkorihoz hasonlóan járunk el, csak most a másik felünk utazik, mi pedig Ábellel itthon maradunk. A program amúgy sem lett volna hosszú, mivel Ákosnak vasárnap délután már születésnapi partyra van meghívása, de így mi sajnos kimaradunk jóból. Újratervezünk mindent, mi, az itthon maradók, a menüt, de ők legalább eljutnak a délutáni focimeccsre, ami az első ilyen apa-nagyfiú programként vonul majd be a családi emlékiratokba.
És most még nem is publikálom a sorokat, nehogy a vendéglátóink innen értesüljenek a fejleményekről, inkább telefonon próbáljuk meg minél kíméletesebben elmondani.

Update: Most már minden érintett értesült arról, hogy mi a helyzet, sőt a családfőék lassan oda is érnek az úti céljukhoz, Ábelt néha a hideg rázza, néha pedig felkúszik a láza, úgy tűnik, ez a kórság nem az a szokásos "csak átfut rajta"-típusú lesz. Fekszik, mesét néz, én meg végignyaltam a házat, ha már rám szakadt egy itthoni hétvége.

2016. október 21., péntek

Így dolgozunk mi

Főnököm levele hajnali(!) 3.23-kor kolléganőmnek és nekem:


"Megteszitek nekem, hogy reggel átfutjátok ezt az anyagot(...)
Lefekszem lassan, mert a tö... tele van már az egésszel.:) teide meg kb. most kel.:)))"



És igen, eltalálta nagyjából.
A hosszú posztot meg, amit a munkámról nyígtam ide, mégis eltüntettem. Jobb így, már én magam is unom a témát. De a hét elején azért beregisztráltam két álláskereső portálra.

2016. október 20., csütörtök

Apróságok, amivel megfogtak

Nem is tudtam, hogy van a kerületünkben egy farmerparadicsom (így, szó szerint, ez a neve). Erre mondja a családfő, hogy igen, ő (szinte) tősgyökeresként ismeri a helyet, vásárolt ott réges régen. Én véletlenül találtam rá, amikor bélelt nadrágot keresgéltem a fiúknak. Mondjuk korábban azt sem nagyon tudtam, hogy létezik bélelt farmer. A "mit adjak a gyerekre a csípős reggeleken" problémával akkor találkoztam, amikor Ákos iskolás lett, ahol napközben kint is vannak a hidegben hosszasabban, meg bent is az általában jól fűtött tanteremben, átöltözni sincs igazán lehetőség, mint az óvodában, és még egy overált sem lehet ráhúzni az egész hóbelevancra. Mindig attól félek, hogy (meg)fázik, túl melege lesz, és ezért fázik (meg) kint, meg ilyenek. Na, milyen problémáim vannak, ugye?!
Így hát rátaláltam erre az üzletre, a minap a könyvtár után el is sétáltam oda (mindig rácsodálkozom, hogy a kerület olyan, mint egy kisváros, gondolom, ez máshol is így van, minden megtalálható a központban, ahol én általában csak átrobogok hazafelé sietve). Ha a kérdésünkre azt a választ kapjuk, hogy "Óh, igen, van még egy pár darab!", naná, hogy mi, a vadászösztöntől hajtott anyák rögtön lecsapunk lehetőségre, nehogy már lecsússzunk róla. Az első piros pontot akkor osztottam ki nekik, amikor minden gond nélkül eltettek egy-egy darabot a fiúknak, hogy egy későbbi alkalmas pillanatban felpróbálhassák.
Aztán előtört belőlem a magára is gondoló nő, és rákérdeztem, nekem tud-e ajánlani ilyen és ilyen nadrágot, és be is gyűjtötte a (vélhetően tulajdonos) hölgy a második pirosat, amikor rám pillantva az orra alatt azt mormolta, hogy "egy nem túl nagy méret, igen...". Hazaérve meg is néztem a tükörben magam, hogy tényleg vékonynak egy nem túl nagy méretnek látszom-e. 
Végiggondolva a heti elfoglaltságokat, mikor fér bele egy vásárlás, már másnap vissza is mentünk összcsaládilag a boltba, ahol ahogy beléptünk, kérés nélkül vette is elő a cetlivel ellátott csomagot, gondolatban kiosztottam nekik a harmadikat.
Majd következett a próba, ki egyedül elbújt a fülkében (ez viszonylag új keletű, Ákos kezd a magánszférára vágyni bizonyos alkalmakkor), kit pedig úgy kellett lasszóval elkapni, és fogva tartani a próba idejére. Ő kicsit hangos is volt, meg kicsit aktív is (soha nem volt az a sarokban ülős típus, de mostanában belépett a huszadik dackorszakba, és a tizedik "megzabolázhatatlan vagyok"-hangulatba, így nehéz őt féken tartani, ha olyanja van). A szemem sarkából láttam, hogy a boltosok összesúgnak, nem rosszallóan, hanem az egyik valami általa viccesen aranyosnak tartott Ábel-megmozdulásról számolt be az éppen visszatérő tulajnak. Ezt egy anya, aki látott már elég rosszalló tekintetet, vagy nem őszinte mosolyt, egy idő után már le tudja venni. Ismét pirosat kaptak tőlem.
A kicsire tökéletes lett a méret, Ákosnak jóval beljebb kellett állítani a derekát. Látszott is, hogy a derékállítgatás meglehetősen zavarja, de amikor az apja közölte, hogy kap hozzá egy övet is, megnyugodott. Éppen indultam volna a kiegészítőkhöz, amikor egyszer csak feltűnt a tulaj két egyforma gyerekövvel, ajándék, mondta, és mindkettőnek hozott, hogy ne legyen gond. Hát ezzel be is telt az ellenőrzőjük piros pontokkal!
Ábel le sem vette az új nadrágot, vele együtt fizette ki a családfő, aztán még azt is eltűrték, hogy háromszor köszönünk el, mire őkelmét összeszedjük a sorok közül.
Imádtam őket, na! És hálás voltam, hogy nem restelkedve kellett kispuriznunk az üzletből.

2016. október 19., szerda

A hétköznapok nyomában

A nyúlfarknyi hétvége után kábé úgy érzem magam, mint aki már másfél hete dolgozik szünet nélkül. Furcsa, hogy bár a hétvégéink nem éppen pihentetőek, mégis csak jótékony hatással vannak ránk (talán agyilag kikapcsolódni sokkal inkább pihentető, mint fizikailag), így a hiányukat mindenképpen megérezzük. A hétköznapok meg, ez is érdekes, úgy szépen csendben peregnek (bár ha mélyebben belegondolok, nem is annyira csendesek), és hiába érezzük azt hét elején, hogy soha nem lesz végük, egyszer csak azt vesszük észre, hogy mindjárt elérkezünk ismét a hétvégéhez.
Hétköznap délutánra nemigen vállalunk be pluszt, éppen elég, ami van. Munka, iskola, óvoda, hetente kétszer Ákosnak foci (amikor kicsit később végez), és a napi teendők. Ebből a szempontból elég kényelmesre sikeredett a helyzet, Ákos szerencsére olyan mozgásformát választott, ami az iskolában adódott, és nem nekünk kell ide-oda szállítanunk. A családfő munkájának egy nagy előnye van, alig kell hozzá utaznia és általában véget ér négykor (és ennyi is a pozitívum, láthatóan szívesen váltana már, de a gyerekek miatt még nem akar ugrálni). Így ő rendezi az aprónépet este is, reggel is. Reggel én korábban kilövök, mikor beérek, még kevesen lézengenek az épületben, viszont így jogot formálok magamnak arra, hogy időben is hazainduljak. (Nagyon kevés az az alkalom, amikor tovább maradok, cserébe viszont ilyenkor hajnalban, ha kell, dolgozom itthonról. Igazából nem túl sűrűn kell, bár az is tény, hogy szabadság, betegállomány ritkán szokott teljesen munka nélkül telni.)
Mire hazaérek, már sötétedik újabban, és mindig van mit csinálni. Akad egy lejárt mosógép vagy leszedendő szárító, valami vacsorát is rittyenteni kell (bár újabban gyakran csusszan be valami hideg), Jucika alját is minden nap rendbe rakjuk, a következő napra mindent kikészítünk (ebben a tanévben már Ákos pakolja be a táskáját) - ezeket vetésforgóban csináljuk. Nálunk olyan férfi a családfő, aki meglátja a tennivalót, és ritka a csak enyém, csak tied feladat a háztartásban.
Hat körül vacsorázunk, kis szusszanást követően hét után már sorjáznak a gyerekek a fürdőszobába, nyolc előtt felmennek, fél 9-kor szigorúan takarodó.
Ennél többet ritkán vállalunk be hétköznapra. Ha valahova menni kell, akkor én vagyok a szűk keresztmetszet, csak akkor lehet indulni (akár négyesben, akár csak a családfő), amikor becsekkoltam otthon. Egy-egy extra összcsaládi program esetén (könyvtári kiruccanás, gyerekes vásárlás) már hősnek érzem magam, de viszonylag ritkán adódik ilyen eset. A bevásárlást újabban a családfő magára vállalta szinte teljes egészében, a napi pékárut az útba eső hentesnél beszerzi, és hetente egyszer nagy-bevásárol, egyszer meg kis-bevásárol pótol. Volt idő, amikor pénteken az üzletbe siettem, terjedelmes listával futottam végig a sorokon, és mikor végeztem vele, kiálltam a hosszú sort a kasszánál, kihúztam-vontam a nagy szatyrokat a boltból, aztán vagy még hazacibáltam azokat, nehogy megromoljon valami, és aztán siettem a gyerekekért, hogy legalább hetente egy napon én mehessek értük, vagy rögtön őket szedtem össze. Ha jól sikerült időzítenem, még az apjukat is felvettük utána. Egy ideje átnyergeltünk a csütörtök késő esti nagyobb beszerzésre, és szombaton reggel pótol, ha kell, így - nekem - mindenképpen kényelmesebb.
Most hogy már nem feltétlenül az udvaron zárják a mindennapokat, kicsit beszűkül az életünk. De mivel így év vége felé azért jönnek extra elfoglaltságok, játszódélután az óvodában, közös kézműveskedés az iskolában, céges karácsony, amik borítják a mindennapokat, mégis jólesik időnként a megszokottból kilépni. Ha pedig néha adódik valami felnőttes program (csajos vagy fiús), szintén csak egyikünk megy. Kettesben idén még nem is igen voltunk sehol, de talán majd az őszi szünet alatt, ha mama vállalja az egyik estét, és én is érzek magamban erőt nekiindulni, összejön ez is. Vágyom is kimozdulni, meg nem is - nekiindulni mindenképp nehéz (bár ott lenni mindig szuper), és még soká' lesz olyan, hogy a fiúkat magukra lehet hagyni, így nem is nagyon van mit tervezgetni (maximum ha bébiszittert hívunk).
Talán ezért is sűrűbbek a hétvégéink, mert oda összpontosítjuk a szabad erőinket, a hétköznapok csak a munka és az otthon bűvkörében telnek. Ezért is volt furcsa érzés tegnap délután suttyomban, fiúk nélkül könyvtárba menni (ha már Ákos olyat is kölcsönzött, amit két hét után vissza kellett vinni, a gyerekrészleget kihagyva csak felnőtt könyvek között kutakodni), aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elsétálni a kinézett boltba bélelt farmert kutatni nekik. Nem kellett senki kezét fogni a zebrán, kétfelé figyelni, és fegyelmezni, csak ráérősen ellenni a lopott félórában.
Lehet, hogy gyakrabban kéne ilyet csinálnom.

2016. október 16., vasárnap

Hosszúhét-zárás

Szombat is, meg rég' nem látott késői fekvés is, sőt a szokásosan korai ébredés - mit is mondhatnék?! Reggel eléggé kókadtan mentem dolgozni. Az itthon maradottakat biztattam, hogy aludjanak jó sokáig*, az iskolást bevállaltam, így késve is értem be a munkába. Alig cuccoltam le, szóltak a kollégák, hogy megérkezett az ALMA. Így, nagy betűkkel, mert hatalmasak egytől-egyig, és szépek, és télállók, és a Nyírségből hozták nekünk meglehetősen baráti áron. Nálunk mostanában ez a gyümölcs a legmenőbb, Ákos konkrétan napi 2-3 darabot elfogyaszt belőle, Ábel is szereti, én is rászoktam. Két ládával rögtön az autóba pakoltunk, a szomszédasszonyéké a másik, a többit szétszórták a fiúk a cégnél.
A nagy osztogatás és üzletelés után felmértem a teendőimet, majd ami nagyon égető volt, annak nekiugrottam. Mire belemelegedtem volna a munkába, csörgött a kolléganőm, hogy ideje ebédet rendelni, aztán felhívtam anyut az őszi szünetet egyeztetni, amikor újra nekiugrottam a teendőknek, ismét csörgött a telefon, hogy megérkezett a kajánk. Ezt követően bejelentkezett a családfő és sorolta, hogy munka után merre induljak a levetett (és Ákosnak ígért**) telefonomhoz új akkumulátort venni. Már szinte el is telt a munkanap, amikor elcsíptem a főnökömet, melléültem, és soroltam, miket kérek elküldeni, mire kérek választ, minek mi a háttere.
Ezzel a végére is értünk a napnak, indulhattam a kinézett boltba***. Itthon a szomszédasszonnyal ketten becipeltük az almákat, üdvözöltem a családom tagjait, nyugtáztam, hogy a családfő sem tétlenkedett, az ágynemű lengedezett a szélben, a ház tiszta volt, és a gulyásleves rotyogott a főzőlapon, a palacsintatészta bekeverve pihent a hűtőben. Majd - a szokásos közös kávézgatás után - hogy én is beszálljak az otthoni teendőkbe, nekiugrottam az ágyneműhúzásnak, és onnantól már csak vegetálni tudtam. Azt hiszem, vacsora után olyan 7 óra magasságában kezdtek a szemeim lecsukódni, arra már nem emlékszem, a fiúk hogyan jutottak fel a szobájukba.
A napi teendők sorából kimaradt a szülinapi szervezés, pedig már minden információ birtokában vagyok. Ákos végül, a múltkori önálló akciója után neki felajánlott lehetőséggel nem kívánt élni (pénztárcabarát döntést hozott, nagyon meglepett, bár igazából értem, mi vezérelte), mert (bölcsen) úgy gondolta, nekik egy rohangálós bulira lesz szükségük, és mégis csak jobban örülne a közeli játszóháznak. Így hát most már ez is elsimult, és ráadásul (ritka alkalom)  mivel az őszi szünetre esik a nagy nap, még mama is itt lesz a szűk körű családi köszöntésen.
Reggel egy üzenet várt, egyik kolléganőm még fontosnak érezte (szombaton este!) megosztani velem, hogy napközben összejött még valami, aminek a sikeressége kétséges volt. Jó érzés töltött el, mert örült, és fontosnak tartotta, hogy jelezze a jó hírt.
Ma én főzök a családnak, brassói lesz, és más különösebbet nem tervezek (de egy almás torta receptjét azért az előbb kinéztem és le is mentettem magamnak). Programozni sem akarunk (de ha nem esne az eső, és kellemesen melegedne az idő, azért egy biciklizést megálmodtam).
Ákosnak már beharangoztam, hogy lehet, nyelvtanozunk kicsit. Ilyen még nem volt, hétvégén még soha nem tanultunk. A tanítónéni szülői kérésre újítást vezetett be, és az elektronikus naplón keresztül nem csak az üzeneteket és jegyeket, a várható fontosabb dolgozatokat is előre jelzi mostantól. A legutóbbi matek dolgozat osztály szinten nem sikerült valami jól (Ákosnak szerencsére igen), újra írják hétfőn. Eddig soha nem tudtuk, mikor várható felmérő (ha mondta is előre, a mi fiúnk nem osztotta meg velünk). Most hogy jelezte a nyelvtanost, és látom, hogy helyesírásilag némi hiányossággal küzd a mienk is (bár Cs. néni szerint ez nem gond ebben a korban), késztetést érzek némi gyakorlásra. Remélem, az alany együttműködő lesz, és nem érzi, hogy igazságtalanul túlbuzgólkodom a dolgot annak köszönhetően, hogy előre tudunk a megmérettetésről.
A mosógép már dolgozik, a ház csendes, csak Jucika motoszkál. Kiélvezem kicsit még a csendet.

*Naná, hogy felébredtek mindketten korán.
**SIM-kártya nélkül tökéletes fotózásra, ami szíve-vágya már egy ideje, gondolom, osztálytársaknak is van, azért mondogatta.
***GPS ide vagy oda, ismét sikerül először egy sarokkal korábban lekanyarodnom, így tettem egy plusz kört, aztán elbíztam magam, és elsőre segítség nélkül próbáltam a hazafelé vezető útra rátalálni, de végül csak sikerült végre kijutnom az ismeretlen terepről. 

2016. október 15., szombat

Ö. és Ty. és E.

Minden évben hálát adok a sorsnak, hogy lassan 20 év után is megmaradtak ezek a barátságok nekem, nekünk. Na, már nem napi a kapcsolat, sőt néha hetekig sem beszélünk, meg egyébként sem vagyunk képben mindenről (kivéve Cs.-t, akik lelkes olvasója a blogomnak és gyakran e-mailben vagy sms-ben kommentel), viszont amikor összejön a találka (hosszas szervezés után, naná), akkor ugyanott folytatjuk, ahol fél- vagy egy évvel előtte abbahagytuk. Még mindig tudjuk az egymás életében fontos emberek nevét, az első nagy lelkesedések után, amikor kitárgyaljuk, mi van velünk, sorra vesszük a tágabb kört (testvér, szülő, régi barátok, szomszédok), aztán eljutunk a nosztalgikus hangulatig, amikor előkerülnek a régi közös sztorik, bulik és ennyi idő után megszépült emlékek, vagy azok, amikre nem annyira vagyunk büszkék, de már tudunk rajta nevetni.
Valamikor olyan szinten együtt mozogtunk, hogy mindent, de tényleg mindent tudtunk egymásról. Még a mai napig emlékszem, hogy Cs. barátnőm férje engem hívott munka után, hogy az ő kedves felesége, aki nem veszi fel a mobilját, ugyan merre jár és mikor érkezik haza, és teljesen képben voltam. K.-val láttam először a tengert, és még mindig emlékszem, hogy a helyi idegenvezető hölgy nem tudta palástolni a megdöbbenését, amikor a sokcsillagos (K. cégének köszönhetően olcsón megcsípett) szállodába vonattal büdösen izzadtan megérkeztünk. Na, és ott voltunk A. mellett az első randijára készülődés alkalmával, nagyon rá kellett beszélni, hogy ne futamodjon meg, és menjen el, és ebből aztán - ki gondolta volna - házasság lett.
A mostani ÖTYE-re (én már csak így írom be a naptárba) szervezkedés is a szokásos módon történt: nyárra terveztünk egy családi szintű összejövetelt, ami nem jött össze, majd jó régen előre kiszúrtunk egy hetet, amikor talán legalább mi, csajok találkozhatnánk, amit aztán persze módosítani kellett, utána próbáltunk egy helyszínt is találni, ahova én persze kocsival mentem (amiért K. a szokásos módon morrantott egyet), és baromi sokat késtem, végül Cs. is csúszott kicsit, a múltkor meg A. érkezett egy órával később, de volt olyan is, hogy K. szervezett keresztbe valamit magának. Mindig van valami!
De aztán csak összejövünk így négyesben, finomakat eszünk, általában már nem iszunk alkoholt, fecsegünk, és jönnek az egymás szavába vágós sztorizgatások, és újra fiatal(abb)nak érezzük magunkat kicsit...

2016. október 12., szerda

Hogyan szúrjunk ki a szüleinkkel? Első lecke

Tegnap nagy napra ébredtünk, Ákos új iskolai barátját vártuk vendégségbe. A fiúk nem csak egy padban ülnek szeptember óta, focira is együtt járnak, és barátságuk elmélyülni látszik. Ennek mi szülők is örülünk, a tanítónéni is, mivel hasonló mentalitásúak, nyitottak, érdeklődőek, nincsenek egymásra rossz hatással (bár annak köszönhetően, hogy hasonlóan zsezsegőek, és még befejezik az aktuális téma kitárgyalását, mielőtt elvégzik az adott feladatot, továbbra sem a példások közé sorolódnak). Ők már mondogatták egy ideje, hogy szeretnék egymást meghívni, aztán most úgy alakult, hogy a foci után hozzánk jött a családfővel Zs. is.
Ábel vasárnapi lázasodása kicsit veszélybe sodorta a bulit, aztán hétfőn Zs. apukája is szólt a családfőnek, hogy az ő fia is náthás kicsit, már azon voltunk, hogy toljuk el egy héttel az akciót, amikor - látva, hogy a fiúk mennyire várják az iskolán kívüli együttlétet - mégis beadtuk a derekunkat. Én is igyekeztem a szokásosnál korábban lelépni a munkából időben hazaérni, hogy otthon lehessek a nagy alkalomra, és a vendég jövetele előtt legalább a két nagy ruhaszárítót leszedjem, bár vélhetően ebben a korban még nem ezt figyelik a gyerekek.
Jöttek is foci után lelkesen, még a házban is hallottam a közeledő izgatott hangokat. Ahogy becsekkoltak a házba (és Ábel csatakiáltásokat ordítva vetette bele magát Zs. nyakába), a családfő csak úgy mellékesen jelezte, hogy 1. ugyan kérdezzem már meg Ákost, vajon hova tűnt a vastagabb pulcsija, mert sehol nem találták a suliban, 2. értesülései szerint a fiúnk Zs. hathatós segítségével a mai nap egy részét azzal töltötte, hogy születésnapi meghívókat gyártott egy itthoni bulihoz az osztálytársaknak és ki is osztotta őket. Az első probléma hamar megoldódott, mert ha a gyermekünk reggel elfelejti magára ölteni a pulcsiját (szerencsére vastagabb dzsekit készítettem ki neki), nem is találhatja meg az iskolában azt, a másodikat viszont a nagy pörgésben kicsit elengedtük.

Éppen édesötösben vacsoráztunk, amikor jött egy üzenetem a kis barátnő anyukájától, két fotóval és egy kérdéssel, hogy tudok-e a nálunk szerveződő buliról. Ja, egy vigyorgó fejet is biggyesztett a kérdés mögé. Beindult a vészcsengő a fejemben, rácsörögtem, majd amíg átadta a telefonját a lányának, aki nagyon akart velem beszélni, és akitől megtudtam, hogy Ákos rettentő sok ilyen meghívót kiosztott a nap folyamán, a háttérből leplezetlen röhögés hangjait véltem hallani.
Egyébként Ákos megadta a módját, a bent elérhető eszköztárból kiindulva egyedi, csákó formájú meghívókat készített. Kívülre ráírta a célszemély nevét, belülre pedig a legfontosabbnak vélt információkat. Amikor látta, hogy egy ilyen akció sok időt vesz igénybe, bevonta a barátját is, aki lelkesen és szorgalmasan segédkezett. Mert ő igazi jó barát.
Az este folyamán az apjával minden stádiumon végigmentünk, hitetlenkedtünk és röhögtünk, aztán hüledeztünk és bosszankodtunk, majd újra csak a fejünket csóváltuk. Természetesen Ákost is megkérdeztük, ugyan mit gondolt, amikor önállósította magát, ő persze ahhoz a hozzáálláshoz folyamodott, amit nagyon nem kedvelek, makacsul némán nézett rám, és az égvilágon semmit nem mondott. Ja, de, megkérdezte, hogy akkor a szokásos játszóházban lesz CSAK a bulija, és mellé némi ajakbiggyesztős felhangot is éreztem kicsengeni a hangjából. Na, ott aztán majdnem felrobbantam. De legalább volt benne annyi, hogy magától felajánlotta, másnap szól a meghívottaknak, hogy ne vegyék figyelembe a meghívót, "nyugodtan tépjék össze".
Az tény, hogy ő szeretett volna itthon IS egy bulit tartani a kiválasztottaknak, amit mi SZERINTÜNK elég kategorikusan leszavaztunk. Legalábbis azt válaszoltuk, hogy nem annyira szeretnénk egyszerre tucatnyi gyereket koordinálni több okból sem, bár tény, hogy én elgondolkodtam rajta, de ő ezt nem tudta. Formálódott egy másik ötletünk is (a szokásos kis játszóház helyett), amiről ő még nem tud, mert még nem biztos, hogy összejön. Azt hagyjuk, hogy ez nekünk sokkal többe fájna, mint a snassz közeli kis játszóház. Mivel még nem zártuk le a kérdést, talán nem kommunikáltunk felé elég egyértelműen, hogy mi az, amit biztosan nem szeretnénk.
Az apjával arra jutottunk, hogy igazából talán most azt kéne mondanunk, hogy akkor idén elmarad a buli, de persze tudtuk, hogy erre nem kerül sor, főleg, hogy annyira azért ismerjük őt, hogy nem kiszúrásból önállósította magát. Na, és büntetést sem szívesen adnánk, de némileg tanácstalanok vagyunk, mit tegyünk, ő se váljon nevetségessé, mi se kényszerüljünk egy olyan helyzetbe, amit nem akartunk. Most törjük a fejünket rendesen.
Na, és te mit tennél?

2016. október 11., kedd

Ilyen még nem volt

Tegnap reggel addig jutottam, hogy a tervezett poszt címét beírtam, aztán felébredt Ákos, majd a többiek, aztán jött némi munka, és egész nap ott árválkodott a cím a szerkesztő felületen. A téma megvár, most inkább társasoztunk, meg gyurmáztunk (én az utóbbival igazából csak annyit tettem, hogy a szőnyegből vakartam ki a gyurmacsomókat utána), aztán ötvenhatszor lépcsőztem föl-le, amikor a főnök szeretett volna valamit, vagy csak úgy ítéltem meg a zajokból, hogy valami nem illőt csinálhat éppen. Ja, mert egyébként az otthonlét apropóját az adta, hogy előző napon Ábel produkált egy ebéd utáni alvást (amire már ősidők óta nem volt példa, gyanakodtunk is), majd 38 fokos lázzal ébredt. Persze azóta sincs semmi baja (örülök is neki).
Vasárnap az történt még, hogy délelőtt elmentünk a várva várt moziba, előtte én belibbentem pár üzletbe, és a családfőre hagytam a gyerekeket. Naná, hogy nem lehet barna cipőt kapni sehol, az a két pár meg, ami mégis elérhető, korántsem az a fazon, amit én szeretnék: közepes sarkakkal, csinos, de nem szűk orrú. Évek óta nem találok ilyet. (Megjegyzem, hogy feketében sincs igazán nekem tetsző.) És a ruházati boltokban sem láttam magamnak semmi izgalmasat, hiába készültem bőszen pénzt költeni. Mindegy, végül mégis csak sikerült valamennyit elvernem, a fiúk kaptak sapkát, sálat, kesztyűt.
Aztán eljött az idő, beültünk a moziba, ahol a Gólyák című izgalmas alkotás első öt perce után azt vettem észre, hogy a családfő Ábellel együtt kivonul a teremből. Nem igazán magyarázott semmit, csak annyit vetett oda, hogy kimennek, így mivel gyanús volt, hogy mindent felkapott, meg nem is jöttek vissza egy belátható időn belül, sms-ben érdeklődtem, ugyan mi történt. Kiderült, hogy Ábel félt, és ki akart menni. Így az akciós jegyek annyira már nem is tűntek kedvezőnek, négy helyett ketten néztük végig Ákossal. Kicsit ciki volt, mert a végén meghatódtam, és amikor a világítást felkapcsolták, bőszen törölgettem a könnyeimet.
Amikor kivonultunk a teremből, felhívtam a család másik ágát, jöttek is, Ábel durcásan, apja alig leplezve a vigyorát. Kiderült, hogy Ábel úgy gondolta, Mekiben enne, a főnök meg nem értett vele egyet, így összevesztek, Ábel faképnél hagyta, és nagy bátran világgá indult. Aztán csak megbékélt, hazajött velünk.
A délután hamar eltelt, Ákossal megcsináltuk a Manó Mona által kiadott feladatokat. Egyszer majdnem elárultam magam, de végül sikerült a titkot megőriznem, hogy valójában a tanítónéni csempészte a borítékokat a gombaházba, de sikerült elharapnom a mondatot. Volt benne internetes keresgélős feladat is, így gyorsan végigvettük ismét a google használatát.
Mától már mindenki dogozik, és Ákossal a szombati munkanappal egy maratoni hétnek nézünk elébe, a többiek aznap itthon lesznek.

2016. október 8., szombat

Szimpla péntek

Csak mondom, hogy jövőre talán már egy fügefánk is lesz, vagy kettő, mivel két terményt is elültettek az önjelölt kertészek:
 Óh, ez meg szétesett a bősz használat közben, pedig milyen jót napozhattunk volna rajta a hétvégén...

2016. október 7., péntek

Az első iskolai szereplés

Tegnap reggel elszöszöltem az előző hosszabb poszttal, aztán amikor eszméltem, hogy ideje a maguktól nem ébredőket az ágyból kiverni, hirtelen felgyorsultak az események. Mivel az új, tudatosabb menü- és kiadástervezés jegyében már jó ideje itthonról hordok kaját, ilyenkor szoktam összecsapni egy reggeli szendvicset, a napi almámat is előkészítem, és ha már arra járok, az Ákos innivalóját, tízóraiját, napi gyümölcsét is összerakom - és ettől mindig szuperanyunak érzem magam. Ilyenkorra már ki van készítve mindenkinek az aznapi ruhája, gyorsan besegítek a reggeli készülődésbe, aztán kilövök, hogy még viszonylag simán érjek be a munkába.
Tegnap is így lett volna, amikor a családfő, miután téblábolt kicsit ébredés után, feltette a kérdést a tízmillió forintos kérdést, miszerint nem-e kellett-e volna-e Ákosnak ünneplő ruhát kiraknom. És hogy ő már este is felhúzta a szemöldökét a kikészített kupacra, de mivel már aludtam, nem volt kivel megosztania ezt a gondolatát. Mondom, hogy a tanítónéni azt írta, hogy az osztályaikat az ünnepségen képviselő 2-2 gyereknek ünneplő, a többinek "nem-melegítő"* kell. Hát, ja, mondta a párom, de a 2.b-nél Ákos az egyik ünneplős gyerek, aki az osztály nevében gyertyát gyújt (szuper, csak azt ne adjunk a kezébe!), ezt Ákos nekem nem mondta?! Hát, nem, bakker!
Így hát felvágtattam ismét az emeletre, összekapkodtam az ünneplős szettet (és ezekről még mindig Diusék jutnak az eszembe róluk, akik tavaly egy rakat ilyen ruhát postáztak el nekünk, amiért még mindig hálás vagyok), a fehér inget apjuk kezébe nyomtam, hogy tolja végig rajta a vasalót. Bementem Ákoshoz, hogy megpróbáljam elmondani a lényeget, fekete farmerben megy, fehér ing a vállfán, ünneplő cipő a szatyiban, de ha a tanítónéni úgy gondolja, hogy a fekete farmer nem kellően ünnepi, akkor ott lesz a fekete szövetnadrág is, akkor vettem észre, hogy kivételesen magától felöltözött az eredetileg kikészített ruhákba, így részben levetkőztettem, és soroltam közben a ruhás instrukciókat (láttam rajta, hogy elvesztette a fonalat, így ismételtünk is). Amikor azt mondtam, hogy a végén mindent gyűrjön bele a táskába, elkerekedtek a szemei, és visszakérdezett, hogy tényleg megteheti-e ezt. Mintha egyébként este nem a táskája mélyéről szoktam volna kiszedni a viselhetetlenné gyűrődött holmikat?! Napközben tesi órája, majd délután még focija is volt, így egy mega-öltözködős napnak nézett elébe.
Na, a lényeg, hogy a gyerekünk ki lett erre választva, és már csak utólag kérdeztem meg, hogy vajon milyen szempont szerint történt ez (azt már nem is mertem megkérdezni, hogy ő, aki irtózik minden szerepléstől, hogyhogy ilyen könnyedén fogadta ezt a lehetőséget, és mivel vette rá a tanítónéni, hogy ne futamodjon meg - valamit nagyon tud). Ákos szerint a padtársával (akivel idén egész jól összebarátkoztak, a jövő héten jön is hozzánk vendégségbe egyik nap) egészen jó tanulók, biztos ezért gondolt rájuk Cs. néni.
Az ünnepség azóta lezajlott, a nap végén minden ruha, cipő hiánytalanul hazakerült (de Ákoson a póló fordítva volt, nem tudom, melyik stádiumban sikerült így felvennie). A suli közzétette két fotót az ünnepségről, naná, hogy Ákos nem látszik rajtuk, így csak remélni tudom, hogy a megfelelő öltözéket sikerült magára öltenie az alkalomra.

*Ákos még soha nem volt az iskolában melegítőben, bár tavaly, amikor rohamos elkopásnak indultak a nadrágjai térdmagasságban, komolyan fontolgattam, hogy befogom pár ilyen naciját, mert azokat nem sajnálnám annyira (meg egyébként is túllőttem a célon, és melegítő-túltengésben szenvedünk, amiket még óvodás korában vásárolgattam előre akciók alkalmával), de az apja lehurrogott, mert milyen már melegítőben küldeni a gyereket. Nem teljesen értettem vele egyet (bár igaz, nem annyira jellemző a sulira a melegítős viselet), de ráhagytam. Aztán a legutóbbi szülői értekezleten a tanítónéni is szóba hozta egyrészt, hogy egyéves tapasztalatai alapján kéri, a szülők kicsit jobban adják meg a módját az ünnepi öltözéknek (időnként nem elég a fekete farmer, a sportcipő vétek az ünnepi öltözékhez, hmmm), hétköznap pedig ne menjen melegítőben a gyerek, mivel ez az ő munkahelyük, ahogy mi sem úgy megyünk dolgozni, és a gyerekek eleve másképp állnak a feladatokhoz, ha megadjuk a módját ennek is. Hát, hittem is, meg nem is ezt, de hajlok rá, hogy elfogadjam az érvelést. Ahogy anyunak is kifejtettem egyszer, amikor megjegyezte, hogy milyen szépen öltöztetem a fiúkat (szerintem kicsit túl-izének tartja ezt a mániámat), hogy ha kicsi korukban megtanulják, hogy össze- és alkalomhoz illő darabokat öltsenek magukra reggelente, akkor később is nagyobb eséllyel lesznek ezen a téren járatosak.

2016. október 6., csütörtök

Lassan bekanyarodik a sarkon a szán

Én mondtam a családfőnek tegnap reggel, hogy Ábelnek talán már egy fokkal vastagabb dzseki kéne, főleg, hogy rögtön reggeli után indulnak tornázni, hűvös lesz még, de leszavazott. Gondolom azért, mert pár napja még napsütésben sétálgattunk kint, és hihetetlen volt számára, hogy egyszercsak beköszöntött a csúnyábbik ősz. Hát, az időjárás nem túl kegyes hozzánk és az érzéseinkhez, miután Ákos is jelezte este a könyvtárba menet, hogy fázik, mégiscsak előszedtem és rápróbáltam gyorsan, nehogy reggel szembesüljünk vele, hogy kinőtte az átmeneti dzsekit. Ahogy elnézem az időt, én sem a kikészített szoknyámban indulok el dolgozni.

Egyes hírek szerint az üzletekben már itt-ott karácsonyi dekoráció villan fel (nem tudom, nem járok, ha tehetem, üzletekbe), így muszáj lesz megbarátkozni a gondolattal, hogy idén is lesz tél, meg karácsony, és sötét, és brrr.
Mi még ott tartunk, hogy Ákos november eleji születésnapjára egy mindenki számára kielégítő megoldást találjunk. A nyolcéveseknek a közeli olcsóbb játszóház már kicsit snassznak tűnik (tudom, én is így voltam otthon a faluban gyerekkoromban, ahol még egy iggggazi farmerom sem volt ennyi idősen), óhatatlanul hatnak rájuk a többiek szülinapi-bulizási szokása. Ákos is benyújtotta az igényét: az ajándékra vonatkozóan már pontosan megfogalmazott valamit korábban (nem, nem az olcsó kategóriában nézelődött, le kéne tiltanom a tévénézésről, ahol látja ezeket a reklámokat), majd kiegészítette ezt egy további ajándéktárggyal (ez sem olcsó volt, de ki is mostam rögtön a felvetését az agyamból, már nem is emlékszem, mi volt).
Aztán megemlítette, hogy szeretne egy bulit, ahova felsorolt jó pár meghívandó gyereket az iskolából, és akkor az iskolai bandán kívülieket még sorba sem vettük (de kedves volt, mert Ábelt és bennünket is szívesen látna), és nem a szokásos nem annyira drága játszóházat képzelte el helyszínként. Végül jött az ötlettel, hogy egy szűkebb kört meg magunknál is vendégül láthatnánk (óh, igen, én is vágyom erre). Egyszer már nekifutottam valami alternatív megoldásnak, ami nem annyira játszóházas, nem annyira zsigerel ki bennünket fizikailag és anyagilag, és nekem is viszonylag kulturált megoldásnak tűnik (kézműves, vagy állatmenhelyes), de nem jutottam sokra, főleg, hogy az időjárás sem túl kegyes hozzánk, hogy egy legalább részben kinti partyt szervezhessünk, és a családfő is lehűtött, hogy ez nekik nem annyira jönne be. Felmerült bennem, hogy az "apránként vendégül látunk néhány barátot"-megoldás felé terelgetem, de a tervezgetéseit látva rájöttem, idén ezt már nem etetem meg vele ez már nem lesz elég, főleg, hogy ha őt meghívják ide-oda, illik visszahívni a vendégül látókat. Egy röpke pillanatig elképzeltem egy több, mint tízfős bulit nálunk, ahol majd találunk nekik több jó kis elfoglaltságot, amitől nem fordul át a dolog őrjöngésbe, mindenki boldogan részt vesz a kiötlött játékokban, én mosolygósan és kedvesen és nyugodtan időnként odamondok valami vicceset nekik, közben derűsen hátradobálom a hajamat, és a buli végén kiegyensúlyozott gyerekek és vendégül látók várják a gyerekeikért érkező szülőket, de a családfő az ördög ügyvédjét játszotta ebben is, felvillantotta előttem, ahogy hullik a hajam az ordibáló és rohangáló gyerekhadtól. Így megfeneklettünk kicsit, de biztatom az apját is, vegye már ki a részét a szenvedésemből agyaljon a megoldáson.
Szóval, a tárgyalások még folynak, de muszáj lesz pár napon belül döntést hoznunk, mert a nyolcévesek nem csak igényeket fogalmaznak meg, de elfoglaltak is, és a meghívókat bizony időben ki kell küldeni.

Addig meg zajlik egyébként is az élet nálunk. A szokásos hó eleji bevásárlásokat zavarjuk le esténként, feltöltjük a kamrát, fürdőszobát, szekrényt. Könyvtárban is jártunk, mert lejártak a kölcsönzési idők, muszáj volt beiktatni azt is. Hármasban terveztem, míg a családfő szusszan egyet a fiúk nélkül egy üzletben, de amikor indultam hazafelé a munkából, mély meggyőződéssel közölte velem, hogy higgyem el, nem akarok én mindkettővel menni. És el is mesélte, hogy Ábelt a délelőtti tornaóráról másodmagával kiküldte G. bácsi, úgy viselkedett (az alany ellenállt a keresztkérdéseknek, nem akarta elárulni, mit csinált, ebből gondoltuk, hogy a szokásosnál kergébb lehetett), és ez az állapot megmaradt nála délutánra is. A családfő szeret engem, nem akarta, hogy a könyvtár kellős közepén omoljak össze bánjam meg, amiért két fiút magammal vittem, ezért csak Ákost adta ki a kapu elé, amikor hazakanyarodtam. Így viszonylag nyugiban és ráérősen nézelődtünk (Ákos konkrétan már önállóan keresgél, segítséget kér a könyvtáros bácsitól), kaptunk is a fejünkre, mikor hazaértünk, mert az apjuknak még utána kellett elindulnia az aznapi körútjára.

Még az őszi ruhatári kiegészítés is hátra van (jaj szegény pénztárcánknak), de azt igyekszem összevonni egy másik programunkkal. Valahol olvastam, hogy a mozi ünnepe zajlik a napokban, aminek keretében kedvezményesen nézhetünk meg filmeket. Gondoltam egyet, felmértem, miket játszanak a mozikban. Láttam sok-sok filmet, ami érdekelne (na, nem mindegyikért mennék el moziba is), rácsodálkoztam, milyen újdonságok vannak mostanság, volt ott krimi, thriller, dráma, csajos-vicces, minden, ami szem-szájnak ingere, aztán szokás szerint egy másabb kategória mellett döntöttem. Ez nem lesz olyan izgalmas (nekünk semmiképpen), viszont a szokásos paraméterekkel bír, ami az utóbbi időkben jellemző a választásainkra, színes, szagos, és 6 éves kortól ajánlott. A jegyeket már meg is vettem, és vasárnap megnézzük a Gólyák című művet. Azokat meg, amiket magunknak gondoltam ki, majd elképzeljük letöltjük. Báááár, anyunak volt egy elhamarkodott ígérete az őszi szünetre vonatkozóan, amikor majd ő otthon marad egyesekkel estére, mi meg szabadok lehetünk, mint a madár. Remélem, nem tagadja le később a meggondolatlan felajánlását nem gondolja meg addig ezt a nagylelkűségét.
Szóval, ha már plázába megyünk a hétvégén, gondoltam, előtte meg végigfutok a cipőbolton, meg egy-két ruháson, ami a fiúkkal nem lesz túl szórakoztató, de legalább sakkban tarthatjuk őket a mozi ígéretével, és így újabb pipa kerülhet a teendőink listájára. A családfő a héten már szerzett magának őszi cipőt, már csak én vagyok hátra.
Hát így mulatunk mi!

2016. október 3., hétfő

Az ilyenkor szokásos koreográfia

Lelkesen gyűjtögetnek:
Viszik egy ideig:
Majd rásózzák a személyzetre:
Idén ötödjére (vagy hatodjára?) jártunk a szokásos gesztenye- és makkgyűjtő körúton. A lényeg nem annyira a terménygyűjtés, hanem a séta, mozgás, program immáron harmadik alkalommal a szomszédékkal. Idén csatlakozott hozzánk a szomszéd rokonságának egy része, így öt gyerek szedegetett, rohangált a fák között, mászott sziklára. Szeretem-program.