2016. november 30., szerda

Hangolódjunk! Hangolódjunk?

Amikor a múlt pénteken ebéd közben az egyik kolléganőm megjegyezte, hogy a bolognai, amit tepsiben sajttal sütöttek össze a közeli kifőzdében (ahonnan én is szoktam az ebédemet venni, ha itthonról nem hozok) bizonyosan az előző napi maradék volt kicsit felturbózva, kicsit megütközve mondtam, hogy én is azt választottam. Aztán folytattam, hogy másra nemigen volt esélyem, mert az aznapi kínálat többi részét vagy nem annyira kedvelem, vagy nálunk is az lesz az ebéd hétvégén. Erre ő csodálkozva megjegyezte, hogy én már most tudom, hogy mi lesz nálunk a hétvégi menü, és hogy én ilyen rendes háziasszony vagyok?! Amikor ez elhangzott, elgondolkodtam a köztünk lévő korkülönbségen a helyzetünk különbözőségén, igen, ő még gyerektelen, és otthon lakik a szüleivel, mert lakásra gyűjt, valószínűleg más típusú gondolkodni valója akad nap mint nap, mint nekem. És közben válaszoltam is, hogy valójában mi már szerda este tudjuk, mi lesz a hétvégi menü, és általában egy teljes hétre tervezünk, hogy nagyjából be tudjuk hozzá szerezni a szükséges alapanyagokat egyben. Ezt egyébként a takarékoskodás jegyében vezettük be már vagy két-három éve, meg akkortájt többször előfordult, hogy délután kezdtünk kapkodni, mit vacsorázzunk, és a kívánatosnál gyakrabban csúszott be rendelt vagy félkész kaja, ráadásul a gyerekek már fél 6 magasságában felváltva kérdezgetik, mit vacsorázunk már, nem lehet időt húzni. És ezek az adhoc megoldások meg sem a pénztárcánkkal, sem a gyerekeknek biztosítandó stabil napirenddel nem állnak baráti viszonyban. De egyébként erős a gyanúm, hogy a menütervezések bevezetésében vastagon közrejátszott a saját személyiségünk is, tudni akarjuk, mikor mit eszünk mire számítsunk, mire készüljünk (ez igaz a programokra, egyéb teendőkre is).

Lehet, hogy kicsit mániákus vagyok, de tényleg előre szeretek látni mindent, és ha valamire várnunk kell, mert másnak nem annyira fontos megbeszélni ez idővel kezd idegesíteni. Az évek során igyekeztem azért lazulni, mert senkinek nem jó, ha én előre pörgök, de még mindig tervezgetős vagyok. Például most a családi karácsonnyal is így vagyok, bár még nem vagyunk elkésve, na, de mégis jó lenne tudni, mire számítsunk. Még tavaly, amikor 24-én mi utaztunk le a családhoz, és a húgoméknál szálltunk meg, egy nagyon jó hangulatú szentestét töltöttünk velük, anyuékkal és a sógorom családjával (konkrétan sorozatban táncoltunk az xboxra, a közel 70 éves nagypapától a 4 éves unokán keresztül a felnőttek némi koccintgatás után és mindenki ott toporgott a képernyő előtt, de az ott készült videofelvételek maradjanak örökké titokban). Ez a karácsony sorban második volt, amikor mi utaztunk (a családfő szerint háromszor voltunk mi, de nem igaz, visszanéztem itt a blogon), és mivel a családban van két János is, amit csak egy bizonyos napon lehet tartani (igen, a családnak az az ága is mániákus kicsit ebben), a húgom meg nem egy sokkal előre tervezgetős típus, mire észbe kap, mindig előre fixálják a névnapozás időpontját, a mi mozgásterünk meg beszűkül, és ez a távolság miatt sem túl kedvező. Így hát már akkor ott karácsonykor közöltem a húgommal, hogy jövőre ők jönnek hozzánk, és ezt lehetőleg időben közölje majd az apósáékkal, és az én testvérem elvileg már most ősszel is azt jelezte, hogy még emlékszik a megállapodásunkra, de azóta sem történt semmi előrelépés. Konkrétan három-négy hete, amikor telefonon beszéltünk, és erre is ki akartam térni, történt valami, amiért hirtelen le kellett tennie a telefont, azt ígérte, hogy majd visszahív - na, ez azóta sem történt meg, így még mindig nem egyeztettünk. Ebből is látszik, hogy anyu két lánya igen különbözőre sikeredett. Így hát muszáj lesz félretennem az évek során történt ilyen esetek miatt kialakult duzzogásomat magamra erőltetett lazaságomat, és nekem kell a következő lépést megtenni.
Egyébként a mi paktumunk anyuékat is érinti, mert akkor ő is jön (így van ez, bepakolnak gyereket és tabletet, bőröndöt és anyut - nem is igen voltak még nálunk anyu nélkül). És mivel neki még van egy fia is otthon (az én öcsém), neki sem egyszerű tervezés nélkül készülni. Az öcsém ritkán jön hozzánk, megvan a saját külön élete, de anyu meg karácsonykor nem szívesen hagyja otthon (Pistát viszont, a házibarátját igen). És ráadásul ott van az öcsém barátnője, akitől meg az öcsém nem szívesen válna el, de a barátnőnek is van családi kötelezettsége. Bár a meghívásunk rá is vonatkozik, de - gondolom - az sem vonzza őket, hogy egy ilyen családi megmozdulás során bizonyosan tömegszállás lesz nálunk, így eddig még nem jártak nálunk együtt. (Olyan ez, mint az orosz népmese, amiben a répát próbálják kihúzni láncot alkotva.)
Szóval anyu érthető módon szeretné szintén tudni, hogyan telnek majd az ünnepek, így - szintén érthető módon - a könnyebb ellenállás ilyen szempontból kötelességtudóbb és megbízhatóbb lánya felé próbál mozdulni, és engem csesztet kérdezget, hogy mikor lesz már valami döntés. Anyu egyébként is a kérdések nagy mestere, mert akkor is megkérdezi, mikor megyünk ismét haza, amikor egy éppen náluk töltött hétvégéről visszaérkezve felhívom, hogy rendben megérkeztünk, és akkor is aziránt érdeklődik tőlem, hogy a húgomék mikor jönnek hozzánk, ha előtte napon velük találkozott személyesen (megjegyzem, 15 km-re laknak egymástól, de mégis tőlem vár megoldást ebben).

Tudom, kovtama, szerteágazó posztokat rittyentek mostanában, de Igazából nem is erről akartam írni, ez legyen egy igen hosszú bevezetés. Szóval, olvasom a blogokat: mindenhol karácsonyi nagytakarítás, adventi készülődés, ajándék-vadászás, hangolódás, menütervezés - és mi meg, úgy érzem, csak loholunk az események után. Nem tudom pontosan felidézni, de mintha az elmúlt években kicsit jobban álltunk volna ebben, ilyenkor már ötleteink voltak, meg menüterveket böngésztünk, és a szekrényben is lapult ez-az.
Most meg nem tudjuk, ugye, hogy mikor és kire számítsunk karácsonykor. A családfő már forgatott receptes újságokat, de nem állt elő ötlettel, így a nehezebben beszerezhető alapanyagok sem állnak sorban a kamrában szekrényben. Viszont legalább a hétvégén érkezik egy kacsa (anyuval együtt), ami azért nagy szó, mert miután a hentes ismerősünk pályát módosított, megszűnt a jó kis beszerzési forrásunk. Bár azt meg, amit anyu nevelt nekünk, szerintem felfaljuk még december elején.
Hiányos a Mikulás-csomag (konkrétan még semmilyen édesség nincs bele, de legalább már megvan az időpont, mikor jön a kisbarátnőékhez a szokásos Nagyszakállú). Az apró játék már itt figyel a szokásos rejtekhelyen, és - mivel hétfőn síoktatás után elhagyta - nevelő célzattal vélhetően lesz Ákos csomagjában egy vízálló téli kesztyű is - de azt még be kéne szerezni. Akkor viszont az igazságosság jegyében Ábelnek is kellene még valami, bár ő meg kaphatna például az összefirkált fal tisztogatására alkalmas szivacsot - így lenne kerek a történet.
Aztán tegnap este a fürdőszobában eszmélve kirohantam a nappaliba, és figyelmeztettem a családfőt, hogy immáron egy napunk maradt az adventi naptárak megvásárlására. Szégyen, de azt, hogy saját készítésű 24-24 darab akármi várja az izgatott gyerekeket, még soha nem tudtam megugrani, így idén is marad a csokis ablakok nyitogatása - bár a gyerekek ezt nagyon élvezik, és ez a lényeg, ráadásul van olyan pozitív hozadéka is ennek, hogy aki csokit akar enni, az mindig szépen vacsorázik.
És az ajándékvásárlás pedig, ha minden igaz, meg maga a nézelődés is marad a két hét múlva tervezett egynapos megszökésünkre. Na, nem mintha nem lennének igények és ötletek és igények és gondolatok és igények (az igények a tévéreklámoknak köszönhetőek), de nem fixáltuk még ezeket és az anyagi keretekbe sem illesztettük bele. Már nézelődtem itt-ott a hajnali órákban, de eget rengető felfedezést nem tettem a kínálatot és az igényeket illetően, így - a remélhetőleg nekem is járó ruhaneműk vásárlása közben - muszáj lesz játékboltokat is böngészgetni a mi napunkon.
Ezen kívül sokasodnak az év végi programok. Nálunk a munkahelyen több körben vannak például karácsonyi partyk, a meghívotti kör kialakítása - ahogy nálunk minden - kicsit összevissza történik. Konkrétan a négy nagy egység partyja egy héten lesz, ebből az egyikre nem kaptam meghívást (adminisztrációs hiba az ok, más nem lehet, kicsit megsértődtem, de nem annyira, hogy különösebben foglalkozzak vele), a másikon a képzés harmadik alkalmát nyomom majd, a harmadikon pedig szabadságon leszek. Tervezünk még szűkebb körű batyusbált a saját kollégáimmal, de ebbe most beleszólt az újdonság, hogy központilag kapunk költségkeretet egységenkénti karácsonyi ebédre, amit a főnököm egyben tervez megtartani (bár nem látom, hova akarja beilleszteni). Ezek mind munkaidőben várhatók, hogy a munkával is lemaradhassak (folyamatban van még pár nagyobb feladat megvalósítása, valahogy nem csendesedik ez sem). És lesz még nagyfőnök által összetrombitált vezetői vacsora is, azon muszáj lesz ott lenni (főleg, hogy tegnap aláírtam a valóban kellemes jutalmam papírját).
Na, és ott vannak az egyebek, amit igazán mélyen csak a nők tudnak megérteni - bár ebben meglepően jól állok. Már van időpontom a kozmetikushoz is, és a fodrászhoz is, és ez igenis nagyon fontos dolog. Mire kipurcanok az év végére, legalább az arcbőröm sima, a szempillám fekete lesz, és a frizurám is tart. A jövő héten még vár a pajzsmirigyes doki, előtte pedig meg kell ejtenem a vérvételt. Ja, és a gyerekorvost is fel kellene hívnom, mert mint tavaly kiderült, annak ellenére, hogy már iskolás, és anno azt mondta, hogy már nincs évenkénti tanácsadás, Ákost is várja az évi szokásos szervizre felülvizsgálatra, és ezt a téli szünet első napjára próbálnám beilleszteni - ha a doktornő még nem a karácsonyi ebédet akarja aznap sütögetni.

Ah, akkor hangolódjunk és csendesedjünk, ugye?

2016. november 29., kedd

Addig jó, amíg nevetünk

Azt is szeretem a kapcsolatunkban, hogy tudunk együtt nevetni, abszurd helyzetekben is akár, bár előfordul, hogy némi hisztérikus felhanggal tesszük, de utána valahogy minden könnyebbnek tűnik kicsit. Az évek során a napi taposómalomban ez a szokásunk kissé megkopott, nem is tudtam, mennyire hiányzik, amíg az elmúlt két napban nem történt ez meg kétszer is.

Még a hét közepén egyik reggel, ahogy végignéztem Ábel ágyból kisiklását, kipattant a fejemből az ötlet, hogy ez így nem mehet tovább, Ákos szobáját át kell kicsit rendeznünk. A kicsi és nagy még a balatoni nyaralás során aludt egy hétig egy szobában, egy nagy ágyban, és ez - nem is gondoltuk volna - nagyon bejött nekik (igazából főleg a kicsinek). Amikor hazaérkeztünk, és láthatóan nem akart a szobájában egyedül aludni, egy hirtelen gondolatra befektettem a bátyja emelt ágya alá a matracra, aztán a következő estén is ott kötött ki. A következő lépésként, ahogy elnyúlni látszott az új felállás, először - Ákos engedélyét kikérve - hosszasabban berendezkedtünk neki, majd amikor jöttek a hűvösebb idők, átvittük az ágyát is a matrac helyére. Ákos ágya viszont nem emeletes, hanem emelt, így Ábelnek esténként és reggelenként négykézlábra állva kellett be- és kimásznia, nem tudott rendesen felülni, és nekünk is kígyózó mozdulatra volt szükségünk az esti puszihoz és simogatáshoz. Ekkor jött az ötlet, hogy másképp helyezzük el a kisebbik ágyat, ehhez a hosszabb könyvespolcot át kellett rakni a rövidebb helyére. Ezek a dolgok nálunk úgy történnek, hogy én kitalálom, de csak a célt látom magam előtt, a családfő lelkesen vagy kevésbé lelkesen segédkezik, és megoldja azt a 10-20 plusz apróságot, ami ahhoz kell, hogy a tervem működjön. Most a könyvespolc tetején elhelyezett mindenféle kislámpa, cd-lejátszó új (lehetőleg dugaljhoz közeli) helyét kellett megtalálnunk, falvédőt átfúrnunk, kisebbik polcnak helyet találnunk - de hát mi az neki nekünk, nem?! Na, vasárnap túlestünk mindezen, aztán este, amikor felballagtunk a szobánkba, és szokás szerint megpróbáltuk behajtani a fiúk - immáron közös - szobájának ajtaját, rájöttünk, hogy ez az egyszerű mozdulat az oda áthelyezett polctól nem lehetséges.
Először akkor kezdtünk el vihogni - és bár félálomban voltam, jólesett a saját hülyeségünkön röhögcsélni.

Aztán hétfőn kora reggel, amikor az áldott csendet élvezve az utolsó könyvtári könyv utolsó lapjait próbáltam kivégezni, ahogy az órára nézve hirtelen felpattantam onnan, azzal a mozdulattal belerúgtam a dohányzó asztal lábába. Gondolom, mindenki járt már így, és a hasító fájdalmat is ismeri. Az ember kicsit káromkodik sziszeg ilyenkor, és a lábát tapogatja, aztán megy a dolgára. Azért futólag felrémlett bennem annak a szinte napra pontosan két évvel ezelőtti estének az emléke, amikor egy vendégségben egyetlen rossz mozdulatnak köszönhetően elcsúsztam a vendéglátóék lépcsőjén, és egy bazi nagyot tanyáltam. Ciki is volt, meg nem is gondoltam komolyabbra, így felpattantam, és bár sajgott itt-ott, próbáltam a méltóságomból valamennyit megőrizni és végigcsináltam az estét. Szerencsére a gyerekekre hivatkozással viszonylag korán hazajöhettünk, addigra a kocsiból már csak segítséggel tudtam kiszállni, és végül lent aludtam, mert a lépcsőn nem tudtam a nyilalló derekam miatt a szobánkig felmászni.
Az este apropóját egyébként az adta, hogy éppen előtte két héttel álltunk fel tömegesen a megszűnő cégünk jogutódjánál, és kiléptünk, és amolyan búcsúbuli keretében sirattuk azt, ami végleg elmúlt. Másnap végül csak elmentünk a kórházba az ügyeletre, és bár nem annyira a lábujjamat fájlaltam, hanem a derekamat és a könyökömet, kiderült, hogy az előbbi eltört, a másodikban vérömleny keletkezett, az utóbbin pedig szabad szemmel látható volt egy nagyon ronda seb (a blúz, ami aznap volt először rajtam, ment is kukába, mert kilukadt). Így a jövőtől való félelemben is felszabadító szabadság-érzet, ami akkor kapott el, amikor belegondoltam, hogy mi mindent fogok tenni a remélhetőleg rövidke munkanélküliségem időszakában, amire nem jutott időm (és reméltem, hogy azért ez nem lesz túl hosszú), itthoni zokni nélküli lábadozással telt. Aztán egy hét múlva muszáj volt zoknit és cipőt húznom, interjúra hívtak be, és pár nappal később értesítettek, hogy a következő héten mehetek dolgozni a mostani munkahelyemre, nem mertem rögtön betegállománnyal kezdeni, így hetekig bicegtem. A vendéglátóék pedig, ahol történt a baleset, az egy évvel későbbi bulin értesültek a végkifejletről, és baromi jól szórakoztak.
Mindez végigfutott a fejemben (főleg, hogy most szombaton ismét oda készülünk, abba a már szokásossá váló buliba), amikor tegnap munka után hazaérve nagy várakozással húztam le a zoknimat. Addigra már végigbicegtem a napot, de bent nem küzdöttem meg a hosszú zokni-szűk nadrágszár kombóval, csak egyszer húztam le a cipőt, és próbáltam megmozgatni a sajgó részt. A családfő előttem toporogva izgatottan várta, mi bukkan elő, és egy helyes kis lüktető virslit találtunk a lábujjam helyén, ami csak tőből mozgatható, érintésre eléggé fáj. Szerinte tutira eltört. Ismét. (Én most, hogy éjszakára megpihent, nem vagyok benne biztos, de azért az este folyamán kíméletlenül kihasználtam az állapotomat, és ráhagytam a fürdetést, mielőtt elment focizni - mert ezek szerint egy vélhetően törött lábujj nem üti meg a foci kihagyásához szükséges mértéket). De milyen változatosan tudom én ezt csinálni: most a másik lábam, és másik ujjam az áldozat.
És igen, akkor kezdtünk el másodjára is vihogni, amikor megláttuk a virslit. 
A családfő meg még azt is megjegyezte, hogy mégis kár volt azt a biztosítást megszüntetni, mert most - a múltkorival ellentétben - még anyagi hozadéka sincs az újabb akciómnak (pedig többet fizettek, mint a húgoméké kéztörésre, ami meg náluk volt akkortájt "szokás" - két gyerekük háromszor tört kezet pár hónap alatt, a harmadiknál már nem merték a biztosítást igénybe venni, holmi gyámügytől való félelmükben, de sürgősen megemelték a gyerekeik D-vitamin-adagját).
Orvoshoz nemigen van értelme elmenni, meglátjuk, milyen lesz a mai nap.

Hát, de legalább ismét nevettünk egy jót!

2016. november 27., vasárnap

Menő programunk volt

Nem tudom, ki élvezte jobban a családunkból a kávézó megnyitóját tegnap délután, de láthatóan mindenki - a saját vérmérsékletének megfelelően - kivette a részét a jóból. A hely olyan élőben is, amit Alessia blogbarátunkat ismerve vártunk: hangulatos és szívet melengető. Jó két órát elhömpölyögtünk ott (a fiúkat többször szedtük ki a pult mögül, mint ami illendő lett volna egy ilyen alkalommal), ők összeettek mindent a sok finomságból. Majd míg Ákos visszafogottabban mulatott és legalább ült is valamennyit (bár a lemezjátszót rendesen féltettük, amikor kezelni igyekezett), Ábel inkább a "cukiésoldottvagyok" szerepkört választotta, és mindenkit megszeretgetett, mindenkihez odabújt, amikor pedig már kevesebben voltak a helyiségben, felpörgött rendesen. Az írógépet viszont, némi izgatottságot okozva bennem, mindketten kipróbálták többször is az ottlétünk alatt.
Ezektől eltekintve egészen jól éreztük magunkat mi felnőttek is. Az meg külön öröm volt, hogy más blogismerősökkel is összefuthattunk élőben (bár egyedüli, gyerekkel érkező párként nem sok lehetőségünk akadt hosszasabban csevegni). És már nincs is más hátra, mint hogy drukkoljunk az újdonsült kávézó-tulajdonos barátunknak!
Ha Biatorbágyon jártok, feltétlenül keressétek fel a Caffe Frizzo-t!






2016. november 26., szombat

Azt hiszem, kiszúrtak velünk

Az imént felmosás közben az önzetlenségről, a gyermeki vágyakról és a kiszúrásokról elmélkedtem. Még tegnap, amikor a vendégségbe készülődtünk, Ákos a bennfentesek és jólértesültek hangján igyekezett az öccsét a látogatásra felkészíteni. Óva intette attól, hogy a vendéglátóék kisfiának legó-városához nyúljon (talán még rápillantani sem szabad igazából), mert a barátja arra háklis, sok-sok munkaórát fektetett abba, hogy így nézzen ki, és kellőképpen félti mindenkitől. De hogy ne vegye el az öccse kedvét teljesen az estétől, megcsillantotta előtte, hogy más játékokkal biztosan tud majd játszani. Példának okáért mesélt egy nyúlról, amelyik beszél, jár és megkeresi a répáját, aztán, amikor megtalálja, ölelésre nyújtja a karját mancsát. (Bizarr egy jelenet lehet.) Hittem is, meg nem is, hogy ilyen létezik, de Ábel annyira felcsigázódott a hírtől, hogy végignyargalva az odavezető utat, megérkezés után kabátot, bakancsot letépve rontott be, és gyakorlatilag köszönés helyett rögtön azt a bizonyos nyuszit kezdte keresni.
Az elő is került rögtön, és amikor még csak ott tartottak, hogyan kell bekapcsolni, és mit fog csinálni, a háziasszony készségesen és kedvesen felajánlotta, hogy ha gondoljuk, kölcsönadják a játékot. Ettől a nagylelkű gesztustól elalélva még a vészcsengőt sem hallottam meg a saját fejemben, csak kicsit aggodalmaskodtam azon, hogy ha egy bizonyosan drága játék hozzánk költözik egy időre, mennyibe fog ez nekünk kerülni milyen lehetséges végkifejletek merülhetnek fel.
A hang kicsit megkésve kezdett élesen visítani a fejemben, amikor meghallottam a nyúl hangját (amolyan jó kis pszichothrillerbe illő fejhangon hajtogatja ugyanazokat a mondatokat, amik egy idő után már valami horrorfilmbe illő szövegnek tűntek), és mire az este végéhez értünk, már sírni tudtam volna, amikor Ábel közeledett az állattal.
Időközben megtudtuk, hogy ez egy nagyon menő játék volt pár éve, a reklámokban is nyomatták rendesen (érdekes, nekünk ez kimaradt), és a szülők - bár elég sokáig ellenálltak - egyszercsak megvették igen drágáért az áhított játékot. A gyerekük vélhetően addigra kinőtte azt a szintet, ahol most Ábel tart, így kb. kétszer játszott vele egyedül, viszont a hozzájuk látogató gyerekek körében igen nagy népszerűségnek örvend. Így hát, addigra már azt is tudni véltem, mi motiválhatta őket a felajánlásban (a kedvességen kívül), mert még ha a sajátjuk nem is gyakran vette elő, vélhetően a partyk során rendesen megtépázhatta az idegeiket ez a fülbe hasító hang. Aztán ismét megerősítették, hogy bátran vigyük haza átmenetileg a jószágot.
Addigra már az agyamra ment a hang, és bántam, hogy nem mondtam rögtön nemet, így csak a gyerekükben bízhattunk, aki meglehetősen félti a játékait, gondoltam, majd ő megtorpedózza a felajánlást. De - vajon miért - ő is készségesen bólintott a kérdésre. Itt már éreztem, hogy mi át lettünk vágva. (Felrémlett előttem egy néhány évvel ezelőtti hasonló eset, amikor egy másik családtól kaptunk kölcsön egy beszélő-járó kutyát, és hetekig hallgattuk azt is. Ők utólag töredelmesen bevallották, hogy már nem bírták hallgatni, és azt remélték, hogy nálunk ragad, vagy elromlik, mire visszaadnánk. De volt már nekünk is beszélő-éneklő kutyánk, amelyik egyszer az éjszaka közepén kezdett el énekelni, ránk hozva a frászt. Csak akkor hallgatott el, amikor az elemét kitéptük belőle.)
Így a nyúl miután végigpofázta az estét hazajött velünk.

És most arra vár, hogy mikor érkezik haza a gazdája a lovaglásból:
A répája is mellette pihen:
Van benne valami hátborzongató, nem?

Pörgés minden téren

Elég durva volt a hetem munka szempontjából, de igazából már az előző is. Valahogy nem csendesülnek a feladatok a karácsony felé közeledve, sorjáznak, feszítenek, mindig van mit csinálni. (Azt szoktam mondani, hogy a feladatok egy részét én magam generálom, kitalálom, merre menjünk, megvívok az elemekkel, és aztán vagy sikerül megugrani, vagy nem.) Már az előző hét előtt úgy gondoltam, hogy az egyik napon napközben el fogok tudni futni a barátnőmhöz látogatóba (nagyon kellett volna neki is, nekem is, hogy meglátogassam, mert nincs jól), de egyszerűen nem találtam olyan napot, amikor meg tudtam volna oldani. Aztán erre a hétre próbáltam átütemezni, és mentem volna, de náthás lettem, köhécselek, és most nem hiányzik neki egy vírus, vagy akármi, így lemondtam (és a munka sem annyira engedte). Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, csak összefutottunk, ahogy jött a lányáért a suliba, ami közel van hozzánk (utólag jöttem rá, hogy a puszilkodást kihagyhattuk volna, ha már nem akarom megfertőzni), és sétáltunk egy jót, a lánya örült, hogy ketten mentünk érte, aztán én futottam vissza dolgozni.

Visszatérve a munkára, van bőven. Például bár nagyon alaposan végiggondoltuk a nyár elején, hogyan épüljön fel az új honlapunk, és nagyon sokat dolgoztunk rajta, de az egy hónappal ezelőtti élesítés óta még mindig csinosítgatjuk, töltögetjük, formázzuk, és - a mellénk rendelt informatikus nagy örömére - már most, az éles használat közben látjuk, hogy mi mindent kellene kicsit átalakítani ahhoz, hogy még praktikusabb legyen. Egyébként erre nagyon büszkék vagyunk, mert eleve mi ketten találtuk ki, hogy kellene egy új, és ilyen körülmények között szerintem az is csoda, hogy létrejött, bár természetesen ilyenekért külön köszönet nem szokott járni, viszont egy éppen zajló belső ellenőri vizsgálat közben ezt is megnézte, és - végre, ezt is megéltük! - "példaértékűnek" minősítette az ellenőr.
Aztán az utóbbi időkben elég sok munkaórát elvitt egy új képzés, amit az egyik egység akart nagyon még tavaly. Akkor eléggé megfúrták ott fent, és amíg ízlelgették, meg tanakodtak felette (hónapokig!), az idő elment, és nem sikerült rendesen megvalósítani. Így tanulva az esetből most időben elkezdtem az előkészítést, nagy nehezen döntés született, majd több döccenő után egy másik egység is átvette az ötletet (ami úgy nézett ki, hogy rábólintottak, mi meg oldjuk meg), és most talán végre finisbe érkezett a dolog. De elég sokat rágódtunk rajta, hogyan csináljuk, ilyenünk még nem volt, teljesen új a célközönség is. És igazából púp a hátunkra az egész, de a kötelességtudatom nem engedte, hogy elkummantsam a dolgot. Egyébként az ilyenekben is nagyon sokoldalúak vagyunk, szórólapot tervezünk, szerződést gyártunk és minden olyat elvégzünk, amit másoknak kellene, csak menjen már végre. Tudnék mesélni, hány hónapig nem kapok választ attól, akinek ez a feladata lenne, így inkább önállósítjuk magunkat.
Aztán hosszas előkészítés után kiküldtünk egy online kérdőívet több mint 300 partnernek, és meglepő módon jöttek a visszajelzések, hogy kitöltötték, bár tudjuk, hogy korántsem lesz széles körű. De az ötlettől a megvalósításig végigvittük ezt is. 
Óh, nem sorolnám, hogy mi mindennel foglalatoskodtunk még a napokban, de az a lényeg, hogy olyan kis kerek volt minden. Na, nem a munkahely szempontjából, csak mi ketten a kolléganővel olyan kis elégedettek voltunk magunkkal, mert úgy ledaráltunk sok-sok kis projektet, hogy nagyon büszkék voltunk magunkra. Egyébként ha valamit szeretek a munkámban, az az, hogy minden nap más, és mindig jön valami új feladat, amit ki kell találni, össze kell rakni, és végig kell vinni. Szerencsés vagyok, hogy ilyen változatos munkák adódtak mindig az életemben, mindig van valami új, amitől nem savanyodok be, bár a támogatás hiánya, érdektelenség vagy értetlenség mindig nagyon megvisel.
Na, meg itt volt ugye ezen a héten a teljesítményértékelés, ami izgalomban tartotta a jónépet. A főnököm egyenesen annyira izgult rajta, hogy az ütemezéssel sem volt tisztában, és ott voltam nála pénteken kora délután, amikor szembesült azzal, hogy neki már aláírt listákat kéne prezentálnia, amikor még mindig csak az összesítést tervezgette, az aláíró pedig igen messze volt tőlünk. (És, mindig meg tud lepni, elhűlve láttam, hogy nem kezdett el kapkodni, hogy ajaj, akkor itt gyorsan kell cselekedni, hanem ezzel a mozdulattal megnyitotta a böngészőt, és megkereste azt a filmet, aminek a címe nem jutott az eszébe.) Nem mondtam már semmit inkább, addig eleget téptem a számat. Remélem, hogy összekapta magát, amikor otthagytam, és valahogy megoldotta a dolgot. Távozás közben azért még megállított, hogy akkor azzal a valamivel, ami előző nap érintőlegesen felmerült, de aztán persze nem mondott semmi véglegeset, mégis csak kéne valamit még kezdeni, megnézném-e (csak a következő éveket határozza meg, nem annyira fontos, hogy komolyan foglalkozzunk vele, ugye, kapkodjunk csak utolsó pillanatban). Mondtam, hogy ja, majd valamikor este esetleg, mert nekem most programom van.
El is siettem, régi volt kollégával-baráttal volt randim egy cukrászdában (el sem hiszem, közel 20 éve ismerjük egymást, azóta  háromgyerekes családapa lett, és jó, ha évente, két évente egyszer összejön egy röpke találkozó), biztos, hogy nem mondom le azért, mert a főnököm most ébredt rá egy újabb elmulasztott feladatra.
Még menetközben próbáltam felvenni a kapcsolatot Ákos bölcsis-ovis barátjának anyukájával, hogy akkor a hetekkel ezelőtt megbeszélt vacsorameghívás áll-e még, és mivel azóta csend volt, meg még a kérdésem után is egy jó ideig nem kaptam választ, felmerült bennem a gondolat, hogy talán elfelejtkezett róla. A családfő - amíg én a cukrászdában toltam a csokis sütit - összeszedte a gyerekeket, majd vásárolt is vacsorára valót, biztos ami biztos alapon. Aztán csak jött az üzenet, hogy naná, hogy várnak bennünket. Így elbúcsúztam a régi baráttól, hazarobogtam, kisebb testeket lezuhanyoztattam, felöltöztettem, és már mentünk is gyalog négy utcával arrébb a vendégségbe. Olyan fél 8 magasságában már éreztem, hogy csukódnak a szemeim, de olyan nagyon kellemes estét töltöttünk a családnál, így kihúztam 9 utánig, akkor indultunk haza. Gondolom, sejthető, hogy akkor már nem vettem elő a munkát, de gondolom, a főnököm tutira nem hiányolta, amikor valami nagyon sürgős és én megcsinálom, akkor is simán előfordul, hogy ő napokig nem kezd vele semmit. Egy fikarcnyi lelkifurdalásom sincs miatta, csak kicsit foglalkoztat a dolog, mindjárt megnézem, mit csináljak vele (bár az segített volna valamit, ha megkapok minden szükséges információt időben).

De előtte még ellenőriznem kell, hogy mikor járnak le a könyvtári kölcsönzéseink, mert lehet, hogy inkább olvasnom kellene, hogy be tudjam fejezni az aktuális kötetet, mire visszavisszük. Jön a szokásos lovaglás, most a családfő viszi a fiúkat, én maradok itthon takarítani és főzni, délután kávézó-megnyitóra megyünk, a kettő között meg kellene ejteni a könyvtár-látogatást is, mert a jövő hét eleje is húzós lesz (kedden este például Ákos barátja és egy kislány osztálytársa vendégeskedik majd nálunk) - nincs nekem most időm dolgozni. Vasárnap házat díszítünk, vagyis - ahogy kijelentette - Ákos az egészet egyedül szeretné megcsinálni. Még nem jöttem rá, hogy miért ragaszkodik ehhez, meglátjuk, mi sül ki belőle.
Örvendeztem itt a napokban, hogy a jövő héten két gyerekmentes program is adódik, pénteken táncelőadásra megyünk (a fiúkhoz bébiszitter jön), szombaton pedig egy baráti összejövetelre a volt kollégákkal (ekkorra megérkezik anyu, ő vállalta be az unokákat). Az utóbbin ott lesz a volt főnököm, akinek a cégével komoly konkurenciák lettünk az egy évvel ezelőtti kinevezésem óta - érdekes szituáció lesz, na!
Utána való héten jön a Mikulás (több felvonásban), éppen tegnap sikerült egyeztetni, hogy melyik napon megyünk Ákos kisbarátnőjéékhez, amikor - mi már tudjuk előre - véletlenül be fog toppanni az évek óta megszokott rendben a nagyszakállú (neki a hétvégén kell írni egy rövidke listát arról, miket mondjon el feltétlenül az érintetteknek - tisztára olyan, mint a munkahelyi teljesítményértékelés, lesz benne dicséret és biztatás is, mikben kellene változniuk a gyerekeknek). Már tegnap a munkahelyen kiderült, hogy melyik este lesz a céges karácsonyi vacsora, aznapra terveztük ebédidőben a kollégákkal a szűkebb körű ünneplést is. És akkor arra már gondolni sem merek, hogy a Mikulás-csomag is hiányos, a Jézuskának is be kéne segíteni, ja, egy hűtőt is kell vennünk (nem is meséltem, nyertünk a hűtőgépcsere-pályázaton!), én még tervezek olyan úri huncutságokat, mint a kozmetikus, fodrász, és mivel kifogytam a ruháim egy részéből, az év végi programokra tekintettel erős késztetést érzek egy-két csinosabb darab beszerzésére.

Vajon miért érzem, hogy kezdenek a hullámok átcsapni a fejem fölött?!

2016. november 25., péntek

Amikor figyelmes szőkenő vagyok

Igazából már annak örülök, de komolyan, hogy a saját gyerekeim névnapját, születésnapját fejben tudom tartani. Amilyen kötelességtudó vagyok a mindennapokban, és precizitásra törekszem (ebben mondjuk sokat segít a határidőnaplóm is, amibe kényszeresen írom fel a teendőimet a határidőkhöz igazodva, meg - felmérve a fontossági sorrendet, a napi teendők mennyiségét - ütemezve, hogy aztán ami nem valósul meg adott héten, átírjam a következő hétre, meg ugye vezetem az asztali naptáramat, meg az outlookot is), olyan béna széllelbélelt tudok lenni egyébként.
Szóval tudom fejből a családtagok és régi, szoros barátok születésnapját. Néha elbizonytalanodom a dátumokat illetően (17 vagy 19? hogy is van? két hasonló szám, egymáshoz közel, tavaly miről is jegyeztem meg?), de úgy általában rálelek a megfelelőre. Azt is tudom, hogy melyik nap hanyadika van, mert egyrészt a határidők bűvöletében élek a munkában és a magánéletben is, másrészt sokat írom le a dátumot egy-egy napon, amikor aláírok és igazolok a munkában.
Ennek ellenére mindez nem elég ahhoz, hogy a születésnapok és dátumok a fejemben biztosan össze is találkozzanak, néha csak a nap végefelé jut eszembe, hogy ajaj, majdnem lecsúsztam a köszöntésről. Mostanában a FB a barátom, minden áldott nap figyelmeztet az ismerősök születésnapjára, de azt - bevallom - nem annyira szoktam végignézni, mert attól még, hogy a FB-nak köszönhetően tudom, hogy valamelyik távoli ismerősnek biztosan aznap van az ünnepe, én nem gondolom, hogy kényszeresen kellene köszöntgetnem, csak azokat szoktam, akiket amúgy is (meg még egy-két szívemnek kedveset, akit köszöntenék egyébként is, ha tudnám), és általában privátban küldök egy kedves sort.
A névnapok mára már (annak ellenére, hogy bár a gyerekkoromban az úgynevezett névestéknek köszönhetően, amikről már írtam korábban itt, elég jelentős ünnepnek számítottak, amikor a családtagok és barátok összejöttek ünnepelni), egy kissé visszaszorultak az ünnepelendő napok sorában, de ettől még, ha eszembe jut, köszöntöm ugyanazt a kört. (Oké, a családban, szoros baráti körben kihagyhatatlan ez is.) Ebben segítenek a naptárak, amikben szerepelnek ugye a névnapok. De azért előfordul, hogy kimarad ez-az, a múltkor például fültanúja voltam, ahogy az egyik kedves kolléganőmet telefonon felköszöntötte a nagynénje, én meg irultam-pirultam, mert még annyit sem mondtam, hogy boldogot. Meg az is előfordul, hogy nézem-nézem a naptárban, hogy milyen névnap van, és nem jut eszembe, hogy nekem van olyanom, vagy a húgomat köszöntve nem ugrik be, hogy a szomszédasszonyomat is úgy hívják. Öööö, egyszer-kétszer már a családfőét is majdnem elfelejtettem, de szerencsére a nap vége felé beugrott. Egyszer fordult elő, hogy az előző munkahelyemen egy kolléganő munkaidő végeztével mellékesen megkérdezte, hogy ma ünneplünk-e, és amikor néztem rá bambán, segített, hogy aznap van az uram névnapja. De ez titok!
A családfő már tudja, hogy én ebben nem vagyok valami jó, ezért esténként szokta kérdezni, hogy ugye nem felejtettem el a névnapost, vagy közös barát esetében megejti ő családilag mindannyiunk nevében a kedves gesztust.

Tegnap megérkezett az újabb almaszállítmány a Nyírségből (elmondanám, hogy két hónap alatt 30 kg almát ettünk meg a fiúkkal, így még kértem 10 kg-nyit), és amíg vártam a kolléganőmre, hogy ő is induljon haza, és segítsen kicipelni a ládát a kocsihoz, beugrott, hogy a FB-on láttam egy ismerőst, aki Katalinokat köszöntött. Na, nagy ráérésemben nekiduráltam magam, és felköszöntöttem sms-ben kedves Kata barátnőmet (akit azért soha nem mulasztok el megkeresni, bár őt inkább hívni szoktam, most neki szívecskés szmájlit biggyesztettem az sms végére), majd még egy szeretetrohamtól megrészegedve másik öt szívemben kedves emlékeket idéző Katalint (volt főnököt, volt kolléganőt, volt akárkit, jelenlegi kolléganőt, ők pedig mosolygós szmájlit kaptak). Még arra is figyeltem, hogy ne kör-sms-t kapjanak, hanem egyesével pötyögjem be mindegyiket.
Büszke is voltam magamra, és aztán amikor már hazafelé indulva valamiről eszembe jutott az én nagy akcióm, el is meséltem a családfőnek. A csendből arra következtettem, hogy valami nem stimmel, és beugrott, hogy biztosan elfelejtkezett a nővéréről (akit én külön nem szoktam, ez egy másik történet, és talán egyszer elmesélem), és felmerült bennem, hogy milyen jól tettem, amikor szóba hoztam a témát. De aztán lehűtött, mert közölte, hogy én tényleg nagyon kedves vagyok, de Katalin-nap csak holnap (vagyis ma) lesz.
Így hát már meg sem lepődtem, amikor a vérmérsékleteknek megfelelő reakciók elindultak. Volt, aki kedvesen megköszönte és tapintatosan nem figyelmeztetett a tévedésemre, volt, aki megjegyezte, hogy milyen figyelmes (és mennyire első) vagyok a gesztusommal, akadt, aki valószínűleg döbbenten nézegette az üzenetet, és csendben maradt, az egyikük meg felhívott, hogy ki az a lökött, aki eltéveszti a napot vagyok, mert nemrég elvesztett minden számot a telefonjából, és nem tudta fejből, hogy az az enyém. Ő legalább értékelte, hogy újra rám talált.
Azért szerintem összességében örültek...

2016. november 24., csütörtök

Foci, hastánc, hárpiaság, anyai kötelezettségek - és ezek összefüggései

Amikor megismerkedtünk, a családfő vasárnap délelőttönként focizni járt. Ez még elég sokáig ment így, és mivel nem árult zsákbamacskát, és a kezdetektől az életünk része volt ez az elfoglaltság, elfogadtam, hogy a vasárnap délelőttök külön teltek. Ákos már olyan egyéves lehetett, amikor én is kerestem magamnak valamilyen mozgást, és valami régi emlékre tekintettel (ami kellemes érzést idézett fel bennem) a hastánc mellett döntöttem. Egyébként az nem amolyan kis lötyögés, bármennyire is annak tűnik, olyan izmokat mozgat meg, amiről az ember nem is tudott. Amikor még korábban jártam, eléggé belemerültem ahhoz, hogy a barátnőimtől, akikkel akkor még születésnapra, karácsonyra megleptük egymást, kaptam is csörgős kendőt a csípőmre, meg könyvet a hastánc-művészetről. Ezeket még most is őrizgetem, hátha... Külön pozitívuma ennek a mozgásnak, hogy ha az ember lánya elengedi magát, nem azon agyal, milyen bénán néz ki közben, és átadja magát a zenének, hihetetlenül fel tud töltődni. Aztán akkor, szakítás és költözés miatt abbahagytam.

Na, jópár éve, egy év gyes után, amikor az ember lánya már kimozdulna otthonról, egy másik barátnőmmel újra elkezdtünk járni, a szombat délelőttjeimet töltöttem azzal, hogy a testrészeimet tekergettem és rázogattam a zenére. Furcsa, mert amíg a mindennapokban simán alakítok ki kapcsolatokat (pl. munkatársakkal, akiket még soha nem láttam - nagy szervezet, több telephelyen, ugye), addig egy ilyen ennél lazább kötelék esetében valahogy nem tudok (akarok?) jobban beágyazódni, így a foglalkozásokon kívül kapcsolatom sem marad meg az ilyen szabadidős elfoglaltságos társaságból. Most azért is volt szerencsés, hogy a barátnőmmel jártunk, mert akadt társaságom, meg egyébként nekünk is jót tett, hogy minden szombaton reggel találkoztunk. Na, és saját programom volt!
El is voltam hónapokig így, aztán egyszer csak csatlakozott egy nő a csoporthoz, akinek - én ilyet még soha nem éreztem - olyan testszaga volt, hogy a végére annyira tele volt az orrom vele (pedig nekem nincs jó szaglásom, parfümöt sem annyira nyerő ajándékba venni), hogy már csak rossz érzés maradt meg bennem. Így, egyre kevésbé volt kedvem járni. Amikor Ákos másfél éves korában értesítettek a munkahelyemről, hogy vissza kéne menni, mert az akkori marketing igazgató is éppen babát vár, és amíg otthon lesz, az eredeti munkaköröm mellett helyettesíthetném én, némi hezitálás után belementem. A családfő pedig leváltott, és fél évig ő volt gyesen Ákossal (ami egyébként hihetetlenül jó döntésnek bizonyult, ő is kivette a részét a gyes-buliból, és nagyon élvezte minden percét). Aztán ez az opció Ábelnél is felmerült, de a munkahelyére tekintettel már nem mert egy újabb gyest megkockáztatni, amit mindketten nagyon sajnáltunk. Így amikor újra elkezdtem dolgozni (és elég kemény is volt az első néhány hónap, és utána sem 8 órát töltöttem munkával) hamar rá kellett jönnöm, hogy ha dolgozom, aztán táncolok szombaton, a családfő focizik vasárnap, nem sok időnk jut egymásra, ezért - mivel egyébként is egyre inkább zavart az a szagos nő, aki elrontotta az élvezetet - elengedtem a hastáncot. Az én igényem volt a hétvégi egy teljes családi napra, az én döntésem volt, hogy ennek érdekében lemondok a szombat délelőtti saját jogú programomról, és ha mélyen magamba néztem, csak egy nagyon picit fájt, hogy ilyen döntés kellett nekem hoznom.

Aztán egyszer csak lebontották azt az iskolát, ahova a családfő járt focizni, és feloszlott a társaság. Már nem emlékszem, hogy volt-e közben más próbálkozásuk, rémlik valami kedd esti elfoglaltság, de az talán elhalt (lehet, hogy én éreztettem némi rosszallást vele, és ezért mondott le róla - ő biztosan pontosan meg tudná mondani), majd végül aztán némi kihagyás után csatlakozott egy másik csapathoz, akik - minő szerencse - egy tőlünk öt percnyire lévő iskolában jártak hétfő esténként, ráadásul este 8-ra, ennek köszönhetően meg nem is borította fel az itthoni esti rendet annyira. Így hát mindenki boldog volt, a családfő a focival, én pedig a tudattal, hogy nem fosztottuk meg mi, a családja ettől a számára fontos elfoglaltságtól. Azért az évek alatt rezgett párszor a léc, amikor egy nehezebb nap estéjén úgy éreztem, hogy mármegintmegy, vagy kellőképpen betegnek éreztem magam ahhoz, hogy ne maradjak egyedül a fiúkkal, ő meg nem feltétlenül ismerte fel, de - be kell látnom - ha igazán kellett, mindig simán lemondott a hétfőkről.

Szóval, ha hétfő, akkor Szent Foci Nap, így is hívom.  Sokáig magamban gondoltam rá ezen a néven, nehogy érzékenységet sértsek vele, de most már nyíltan felvállalom a becenevet. Még az előző munkahelyemen, ahol gyakran tovább dolgoztam, a naptáram is be volt állítva, hogy jelezzen, és mindig rohantam haza ezeken a napokon. Ma már csak néha felejtkezem el róla, és trécselek egy elnyúlt szülői értekezlet után az utcán még egy félórát a kisbarátnő anyukájával, hogy aztán itthon szembesüljek egy, a bejárati ajtóban teljes fociszerelésben toporgó családfővel. Nos, ilyenkor nem túl szerencsés bevallani, hogy mivel töltöttem el az időt, így csak a hosszú szülőitől megfáradt tekintetemet vetem rá, és itthon leváltva útjára bocsátom a focistát. Ő boldogan elmegy, én meg attól vagyok boldog, hogy nem viselkedem hárpiaként, aki otthon tartaná az urát.

Volt egy időszak, amikor Ábel esténként nem annyira akart elaludni, és valahogy rájött, hogy az apja hétfőnként nincs itthon (nem a hétfőt ismerte fel, hanem a távozásából tudta), és azzal töltötte az estéinket (és csakis azokat), hogy nem aludt el, nyekergett és csuklóztatott, föl-le rohangáltam a lépcsőn, aztán idővel beadtam a derekam, és együtt feküdtünk le az ágyunkba, hogy mellettem végre elaludjon. Hát, ezeken az estéken azért morogtam kicsit egyesekre, akik focizni járnak, saját programjuk van, amíg én küzdök a kisebbik gyerekünkkel, holott én is járhattam volna bárhova felőle, de könnyebb volt sajnálni magam. A családfő ekkortájt többször jött arra haza, hogy fekszik valaki a helyén (néha ketten is voltak mellettem), és lefekvés előtt még cipelhette őket a helyükre. Aztán ez is megoldódott, a kisebbik fiúnk rájött, hogy Ákos nem akkor fekszik le, amikor ő szokott, csatlakozott hozzá, és azóta teljes egyetértésben együtt mennek esténként aludni.


A foci azóta is az életünk része, és én meg az évek alatt azért csak megszoktam ezt, és - valóban - tudom, hogy ez annyira semmiség, és annyira szerencsés vagyok, hogy csakennyi az az idő, és csakebbőlazokból, amit külön tölt tőlünk. Ja, meg szökőévenként egyszer elmegy hétvégén focimeccsre, de oda - már várom - idővel a fiúkat is elviszi majd magával, és én áldott csendben töltök majd egy-egy szombat délutánt. És hát valljuk be, mindenkinek szüksége és joga van néha kiszabadulni a mindennapokból. Olyan két éve én is megpróbálkoztam újra a hastánccal, de a lábujjtörésem miatt, ami szinte napra pontosan két éve történt, ki kellett hagynom pár hetet, lemaradtam a koreográfiában és már utána sem tudtam úgy lábujjhegyre állni, ahogy kellene, így végleg abbahagytam. Ja, a lábujjam azóta is érzékeny.
Azon szoktam egyébként gondolkodni, hogy ha lenne közelben nagymama, testvér, akárki, akire gyakrabban néha számíthatnánk, akkor is lenne-e egy ilyen döcögősség a külön utak elfogadásában. És már tovább is gondolom! Annyira nem tudom még elképzelni sem (és értelme sem lenne álmodozni róla), mennyivel másabb (teljesebb?) lenne az életünk, ha rendszeres saját programokra is lenne lehetőségünk, ha a mindennapokban stabilan számíthatnánk valakire. Ezt már soha nem tudjuk meg, de minden évben elhatározzuk, hogy akkor most már másképp lesznek ezek a dolgok, és időnként elszökünk egy-egy napra vagy estére valahova kettesben. Igazából napok is nagyon kellenének, de ez még várat magára. Pedig elhatározás kérdése, na meg anyagiaké, persze. Hiszen volt már rá példa, hogy nagy merészen Ábel egyéves korában a családfőt a születésnapjára egy két éjszakás wellness-kiruccanással leptem meg. Na, azóta sem utaztunk el kettesben.
De azért igyekszünk, a minap felvetettem a családfőnek, hogy lopjunk egy napot még a karácsonyi őrület előtt itthoni nagytakarítás céljából, hehe csak úgy csavargásra. Most éppen ezt tervezgetjük boldogan és stikában, nehogy valamelyik gyerek megsejtsen valamit, és le akarjon akkorra betegedni.


Egyébként nem teljesen erről akartam írni, csak csapongok kicsit. A focinap kapcsán jutott eszembe valami. Mivel én nem-normális ütemben ébredek hajnalonta (újabban már 3 óra előtt), így mindig neccesek a hétfő esték, amikor a gyerekek ellátása csak az én felelősségem, mert általában egy pillanat alatt alszom el, és elég nehezen ébredek fel. Így amikor eljön az ideje 20.30-kor (köszönjük, Ákos, hogy ismered az órát, és be is tartod a szabályokat) oda szoktak állni fönt a rácshoz, és kórusban addig szólongatnak, amíg nem eszmélek rá, hogy ezeket a hangokat nem álmomban hallom, és anyaként vannak még kötelezettségeim el kell indulnom betakargatni őket. Volt már olyan is, hogy arra ébredtem, megunva a szólongatást le is jöttek, és ketten bámultak rám közvetlen közelről. És nem, nem vicces arra gondolni, hogy magukra hagytam őke ismét elaludtam, amikor csak én vagyok velük otthon, ezért igyekszem valahogy kitámasztani a szemeimet.
És az sem vicces, hogy Ábel (amikor Ákos kedden este a barátjáéknál vendégeskedett, apja pedig 7-re ment érte), fürdéshez készülve rájött, hogy csak ketten maradtunk, rémülten megjegyezte, hogy akkor vele most mi lesz, mert én elalszom és ő egyedül marad. Kicsit nevettem volna, de rájöttem, hogy ő tényleg megrémült, ezért siettem megnyugtatni, hogy ilyen nem fordulhat elő (és apja különben is nemsokára hazaérkezik).
Nem is ragozom, mennyire nem jó érzés ez, csak néha utólag gondol bele az ember egy ilyenbe. Hát, így kapcsolódik össze a foci és az anyaság, meg a többi. Mert azért mégis felmerül az emberben a gondolat, hogy milettvolnaha. És rájön, hogy miért is írt ennyi mindenről hosszasan, holott csak az utolsó bekezdéssel a fejében ült le a gép elé.
Mi lett volna... ...ha a mindennapok nem a taposómalomból állnának. ...ha hétvégén nem akarnánk a mindennapjainkból hiányzó többletet (a tágabb családot) valamilyen módon pótolni. ...ha egy betegség, egy bevásárlás, de akármi más nem csak logisztikával, legózással és kettőnk közötti szervezkedéssel oldódhatna meg. ...ha néha továbbláthatnák a gyerekprogramokon és töltekezhetnénk másból is. ...ha mindezekből erőt meríthetnénk, és nem szolgálatból állnának a napjaink. ...ha nem aludnék el hullafáradtan, amikor a gyerekek csakis rám vannak bízva.
Na, már sajnálom is magunkat, azt meg nem akarom!

2016. november 23., szerda

Negatív. Vagy pozitív? (terápiás írás)

Már napok óta motoszkál bennem, hogy - Vilma után szabadon - időről időre muszáj lenne a napi vagy heti pozitívumokat sorra venni, hogy tudatosítsam magamban, mennyi jó történik velem, velünk, szemben az egyéb negatívumokkal, és ezzel segítsek kicsit a mérleg nyelvének arra billenni, amerre kellene, ahhoz hogy jobban érezzem magam, ne szorongjak, ne rágódjak ennyi mindenen.
Na, de ez éppen most nem fog menni, mert történt valami, amitől már napok óta nem alszom rendesen, és amikor hajnalban felébredek, rögtön elindul bennem a vezérhangya, nem tudom a fejemből a gondolatot kiverni, és vagy rágódok rajta, mert elszúrtam, vagy mentségeket keresek magamnak, mintha valami bíróság előtt magyaráznám a bizonyítványomat. Hát, még magamat sem tudom rendesen meggyőzni, nem hogy egy független testületet! 

Szóval van nálunk egy teljesítményértékelési rendszer. Úgy lett bevezetve, ahogy mi szoktuk ezt csinálni: késve, kapkodva, félinformációk alapján és részben. Így aztán most, hogy a gyakorlatban először kell alkalmazni, bizonytalan minden. És mivel én a maréknyi csapatom esetében viszonylag hamar végigmentem rajta, csak utólag derült ki, hogy mit hogyan is kell(ene) csinálni, ami utólag kérdéseket vet fel bennem.
Arról van szó, hogy maga a cél nagyon is jó, és végre valódi értékelésre ad lehetőséget, ugyanakkor meg azt a nem titkolt szándékot sejteti, hogy ismerjük el azokat (anyagilag is), akiket egész évben nem annyira volt lehetőségünk (és érte ezt a szervezetet elég csapás az év során, megérdemli a kellemes évzárást), de a bevezetés ilyen módja mégis megnehezíti. Én tényleg végiggondoltam mindent, de igazából - és ezért foglalkoztat még a dolog - úgy érzem, valahogy menet közben elhomályosult a tekintetem, elszúrtam, és nem tudom már vissza sem fordítani a dolgot, ezért újra és újra magyarázom a bizonyítványom (saját magamnak).
Akkor amikor elkezdtük, még az alapelveket is lefektettem magunknak, hogy az értékelés lehetőséget ad arra is, hogy a pozitívumok mellett a negatívumokra is felhívjuk a figyelmet (ez megtörtént), egyfajta elvárást is megfogalmazhassunk a jövőre nézve (ez is megtörtént), mindezt számszerűsítsük is (ezen is túl vagyok). Az értékelésbe (az adható jutalom mértékének meghatározásán kívül) bevontam azt a kolléganőt, aki mondás szerint a helyettesem (hiába mondtam annak idején, hogy várjunk még az ilyen nagy szavakkal, és egyébként sem biztos, hogy ez így jó lesz, de mivel ő is pályázott az állásra, és már ősidők óta itt dolgozik, valamivel kompenzálni akarták, hogy nem őt választották, ennek a helyzetnek köszönhetően az ellentétek borítékolhatóak voltak), de mivel a szervezeti felépítésben nincs alattam helyettesi pozíció, ez a szándék csak mondásban és fizetésben látszódik. Aztán az idők során kijött, hogy mennyire nem tudunk együtt dolgozni, ő a hozzánk vándorló plusz feladatokat nem érezte magáénak, gyakran kerékkötőként próbált lefelé alkudozni az elvárásokat illetően, volt jópár konfliktusunk, néhány komolyabb beszélgetésünk, végül odáig jutottunk, hogy én jól láthatóan behatároltam a mozgásterét (magamra helyezve a plusz terheket, elzárva őt bizonyos információktól), ő pedig azon belül - vitathatatlanul viszonylag jól - végezte a munkáját, normalizálódott a viszonyunk, de nem volt igazi helyettesem. Akadt olyan időszak nem is egy, amikor őszintén szólva nem igazán tudtam, mit csinál egész nap az irodájába zárkózva, volt egy olyan érzésem, hogy nem sok mindent, mivel beszűkült a mozgástere. Aztán időnként olyanokkal lepett meg, hogy kiderült, dolgozott valamin, ami a feladata volt, akár estébe nyúlóan is, aztán előállt a végeredménnyel. Majd jött és segített bizonyos ügyekben, a kezem alá dolgozott, és általában jól, a munkámat megkönnyítve meg is oldott ezt-azt. És bármikor bírálat fogalmazódott meg bennem a munkáját illetően, igazából jórészt azokat a sejtéseket tudtam csak megfogalmazni, amik felmerültek bennem a hozzáállása miatt, mert jó ideig úgy éreztem, a népszerűtlen változásokat mindig úgy tolmácsolja, hogy ő nem hibás, ő nem akarta ezt, ezek az én lelkemen száradnak, de bizonyítékom nem volt rá. (Ehhez rossz érzéshez az is hozzájárult, hogy a másik kolléganőm elég sokat szajkózta, hogy a többiekkel pusmog, láthatóan őt kirekesztve a társalgásból, ha belép a közös irodába, gyakran elhallgatnak, és nagy össznépi csevegésen túl elég sűrűn járnak be egyesével is hozzá, és ki tudja, miről csacsognak - a kirekesztettség okán jó kis üldözési mánia vett erőt rajta is. Sok idő kellett ahhoz, hogy ezeket kizárja, és ne terheljen engem is a megérzéseivel, bár igaz, ezek jórészt nem voltak alaptalanok, mégis súrolták a felesleges pletyka szintjét, és ráadásul nem is tudtam mit kezdeni a kapott információkkal, mert tőle kaptam, nem árulhattam el.) Ennek megfelelően a kollégák hozzáállása is nehezen megfogható volt, na, nem szegültek ellen, de elkentek ezt-azt, voltak, akiket a határidőkre időnként figyelmeztetni kellett, néha prüszköltek az új feladatok ellen, de egyébként meg végezték a munkájukat, az újakat is megugrották. Azzal meg, hogy valakit nem kedvelnek a szerepköre és/vagy a személyisége miatt, nem igazán lehet mit kezdeni, csak erősíteni, támogatni az illetőt, és bízni benne, hogy a többiek belátják, mennyi mindent letett az asztalra (még ha a változások egy része szerintük feleslegesen okozott számukra plusz nehézséget).
Viszont az év során megszilárdult a működésünk, gyakorlatilag hibátlanul átmentünk egy auditon, az új feladatokat csont nélkül átvettük, növekedni tudtunk, szervezettebbek lettünk, és összességében - szerintem - egy pozitív változáson mentünk keresztül. És hát az értékelés szempontjából lefektetett célok 100%-osan teljesültek.

Az értékelésbe azért is vontam be a helyettesemnek tekintendő kolléganőt, mert azt akartam, hogy ő is mondja ki a negatívumokat, és közös döntésként képviseljük a végeredményt, és - azt be kellett látnom - a napi munkavégzésről olyan információi lehetnek, amik szükségesek lesznek a végső kép kialakításához. Van az a vicc, hogy a munkavállaló véleményt cserél a főnökével, bemegy hozzá a sajátjával, majd kijön a főnökével. Hát, úgy érzem, hogy én is így jártam. Nagyon alaposan végigbeszéltünk mindenkit, oda és vissza, és valahol menetközben a kolléganőm hatására - aki bár barátnők soha nem leszünk, de az vitathatatlan, hogy jószándékú azokkal, akikhez kötődik, és valóban jó érvei voltak - átalakult a véleményem, és a végére gyakorlatilag mindenki kiváló minősítést kapott. Az biztos, hogy ez nem az ő hibája, tuti jó szakszervezetis lenne belőle, ráadásul (egyet kivéve, akinek az értékelését a teljesítménybeli hiányosságai miatt lehúztunk) valóban mindenki jól végzi a munkát - a képességeihez mérten (az, hogy fanyalognak, sokszor csak megérzés, vagy mástól hallom vissza), és minden célunk teljesült, de úgy érzem, hogy a nevelő célzat eltűnt, és a végeredményt tekintve elég nehezen hihető, hogy nálunk gyakorlatilag mindenki a kiválóan teljesített.
Az utóbbi napokban sokszor végigmodelleztem, mi történt, hol térítettem el saját magam az előzetes szándékaimtól (igazságtalan lenne, ha őt hibáztatnám), mit kellett volna másként tennem, és az is felmerült bennem, hogy a közelgő karácsony óhatatlanul ellágyított. Az is hathatott rám, hogy ha ki akarom osztani a rendelkezésre álló keretet, jól kell alátámasztanom azt az értékelés oldaláról is. És egyébként meg miért ne akarjak nekik jót (anyagilag), ha van rá lehetőség, amikor egész évben húzták az igát (hogy a képnél maradjak, néha nem előre, hanem kicsit oldalra, néha meg sutyiban megpihentek, vagy éppen a kerék elé dobtak egy nagy követ, amíg mi teljes erőből toltuk hátulról azt a szekeret a másik kolléganőmmel), és ha mindegyiküknek megvan az erőssége és pozitívuma, ami elismerendő, és összességében mindannyian kivették a részüket abból, hogy végül eljutottunk arra az állomásra, ahova akartam.
De érzem, hogy ez csak magyarázkodás, és bizony túltoltam a pozitív értékelést. És innentől komolyan megkérdőjelezem a saját vezetői képességeimet, ezt fel kell dolgoznom magamban. Bár az is igaz, hogy még soha nem dolgoztam olyan légkörben, ahol a közvetlen munkatársaim szavait mérlegelnem kell, mert kétségeim vannak a lojalitásukat illetően.

És hogy legyen pozitívum is a végén. Ez a hajó már elment, változtatni nem tudok rajta, idővel majd elengedem ezt a gumicsontot. Az érződött, hogy mindenkinek jól estek a szavak, és bízom benne, hogy értékelik a jó szót, és az őszinteséget, amivel előadtam, hogy miben érzek hiányosságot. Talán ennek köszönhetően még a következő évnek is egy még elkötelezettebb gárdával indulunk neki.
Az egyik kolléganő tegnap nagyon elszúrt valamit, már nem lehetett kijavítani, de legalább kármentésre volt lehetőségünk. Ő az egyik, aki valóban átlagon felül teljesített az évben, és tőle nem sajnálom azt a jó kis értékelést. És amikor bejött hozzám elmondani, mi történt, azért sírt, mert éppen most vétett ekkora nagy hibát, amikor olyan jó értékelést kapott tőlem, én pedig közben vigasztaltam. Hát, csak van jó hatása, nem?

2016. november 21., hétfő

Ünnepekre hangolódós - kézdörzsölve várakozós

Az mindenképpen jó az év végében, hogy több program is adódik, amik fárasztóak is, ugyanakkor kizökkentenek bennünket a mindennapokból. Az idei különösen mozgalmasnak ígérkezik.
Nagy örömömre ismét meghívást kaptunk a volt (és immáron két éve megszűnt) munkahelyemről megismert házaspár-kollégáktól a már hagyományossá váló baráti összejövetelre. A korosztályt tekintve a társaság jó része nem kisgyerekes, és miután két éve a gyerekeinkre tekintettel elég korán hazajöttünk (na, meg közrejátszott ebben az is, hogy akkor tört el egy szerencsétlen mozdulatra a lábujjam, amivel másnap az ügyeleten kötöttünk ki, bár akkor még nem tudtam, hogy ez lesz) tavaly már egyértelművé tették a vendéglátók, hogy a meghívás csak a felnőtteknek szól. Így gyorsan felhívtuk A.-t, aki mindkét gyerekünk bölcsődei gondozójaként és korábban rendszeresen bébiszitterként - reményeink szerint - simán megold egy estét a fiúkkal, és felkértük erre a nemes feladatra. Pár nappal később anyu megemlítette, hogy azon a hétvégén ismét meglátogatna bennünket, így a hírre, hogy mi elmennénk itthonról, be is vállalta a gyerekfelügyeletet.
Mire hívtuk volna A.-t, hogy bocsi, de mégis megoldódott a probléma, az előző estére kaptam egy meghívást egy partner cég évzáró bulijára. A táncszínház szintén nem az a hely, ahova gyerekekkel mennénk, így némi vacillálás után (idén úgysem voltunk még kettesben szinte sehol, csapjunk a lecsóba), A.-t áttettük arra az estére. Így soha nem látott bulizási sorozatot tartunk két hét múlva, egymás után két estén is csak egymásra figyelhetünk.
Ezen kívül adódik gyerekes program is bőven. A hétre meghívást kaptunk Ákos régi barátjának szüleitől egy vacsorára, másnap pedig Alessia blogbarátunk kávézójának megnyitóján szeretnénk tiszteletünket tenni. Ja, és a héten egyik este rég' nem látott barátunk is készül meglátogatni bennünket. Sőt ugye ott van még a Mikulásos buli is, amit a kisbarátnőékkel közösen ejtünk meg (bár tegnap este a családfő nagyon komolyan elgondolkodott rajta, hogy megérdemlik-e egyesek a családunkból).
Lesz még valamikor egy óvodai adventi készülődős délután, amit ki nem hagynék. Ezen kívül várható egy céges vacsora (amit nem illik kihagyni), és tervezünk a kollégákkal is némi karácsonyra hangolódós batyubált. Aztán meg már itt is van, hipp-hopp a téli szünet, amikor, ha minden igaz, a családom tagjai érkeznek egy-két éjszakára.
Hát, nem fogunk itthon besavanyodni, az biztos!

Egy kicsit más - ezek is mi vagyunk

Én továbbra is azt mondom, hogy egy húzós hét után simán ellennék itthon két teljes napot anélkül, hogy kimozdulnék, és néha visszasírom (jó, nem komolyan) a szingli időket, amikor egy időben annyira otthon ragadtam egy-egy hétvégén, hogy két teljes napig meg sem szólaltam (nem volt kihez), délután még pizsamában lézengtem, és tévéztem, olvastam, neteztem kifulladásig. Hát, most ilyen nincs, de én is érzem azért magamon, hogy igazából nem is jó az, ha semmitevésre adom a fejem, idővel nem találom a helyem, és akkor a fiúk zsezsegését már meg sem említeném. Így muszáj menni, és a szombati szokásos lovaglás persze már nem számít annak, azon túl is ki kell találni valamit.
Vannak a szokásos kiruccanások, amihez akkor nyúlunk, ha nem akad más igazi program, és az a lényeg, hogy megfuttassuk őket kicsit a levegőn, és van, hogy ennél többre vágyom. Most ez utóbbi volt, vasárnap reggel agyaltunk egy sort a családfővel, merre induljunk, aztán kitaláltuk a Visegrádi Fellegvárat. Ákos érdeklődik újabban a várak iránt (meg lovagos könyveket keres a könyvtárban), a táj szép, a nap szépen süt - hát legyen ez!
Azért pár dolgot nem ártott volna előtte végiggondolni. Például hajlamos vagyok elfelejteni, hogy egy tériszonyos embernek nem jó ötlet fellegvárba menni. Egészen addig nem jöttem rá erre, amíg nem kaptattunk fel a kapuig, majd tovább sétálva egyszer csak megritkultak a fák, kinyílt a táj, nekem pedig beleállt a görcs a gyomromba. A másik, amit szintén nem túl jól mértünk fel, Ábel mostanában felerősödött megzabolázhatatlansága. Hangos, és aktív, és feszegeti a határokat, és hát vegyük észre, ő más, mint Ákos, nem is nagyon érdeklik az ilyen programok, még ha az ő korának megfelelően tálaljuk is. És ha még rá is jön a bolondóra, végképp ugrásra készen kell rá figyelni, mert önveszélyes időnként. Ugyanakkor meg az senkinek nem jó, ha nem neki is való a program, mert nem sül el jól. Így hát úgy néztünk ki, mint egy bolond család: Ákos lelkesen haladt a vár felé, Ábel ugrándozott összevissza, természetesen végig az ő termetéhez képest túl nagy résekkel megáldott fakorlát mellett, én a korláttól tisztes távolságra idegbetegen kapkodtam utána, és a családfő felé rikácsoltam, hogy szorosan a nyomában lépkedjen, mert egy rossz mozdulat, és lecsúszik a hegyoldalon. Ákos pedig időnként megpróbálta jól-rosszul az öccsét terelgetni (mostanában igyekszik furfangosan-játékosan befolyásolni), de - ez is mostanában jellemző - ahelyett, hogy követte volna az imádott bátyját, megmakacsolta magát, és direkt ellenszegült.
A vár körüli séta átépítés miatt nem volt kivitelezhető, így elindultunk fölfelé a lépcsőjén, ahonnan én a lépcső harmadánál remegő lábakkal visszafordultam, így a családfő egyedül ment fel végül a fiúkkal, én pedig lent fagyoskodtam a hideg szélben, amíg ők fönt és bent körülnéztek. A harmadik probléma szintén mostanában csúcsosodott ki, az életkorukból és habitusukból fakadóan más az érdeklődési körük, egyre nehezebb közös, mindenkinek tetsző programot találni. Ákos már hajlamos elmerülni valamiben, ami érdekli, míg Ábel végigrohan, és megragad egy momentumot, aztán mindenhol azt keresi, üvegrepesztő hangon kérdezgetve, mikor jön már az a valami (most a kitömött vaddisznót kereste mindenhol). Egyiket lassítani kell, a másikat gyorsítani, hogy nagyjából egy tempóban haladjanak. Ha ketten vagyunk, szét tudunk válni, de a családfő tegnap igen megküzdött velük, mire körbejártak ott fent, ahova én nem jutottam fel. Komolyan felmerült bennem a gondolat, hogy mostantól - hiába négyesben szeretünk lenni - muszáj lesz időnként kettéválnunk, hogy mindketten az érdeklődésüknek és habitusuknak megfelelő élményeket kaphassák.
Már hazafelé tartva odamormogta nekem, hogy emlékszem-e, amikor pár hónapja olyan szép képeket készített a Duna-parton, és hogy megálljunk-e még ott is. Elképzeltem, hogy valamelyikük beleesik a jéghideg vízbe, így inkább nem kívántam kipróbálni, így hazakocsikáztunk egyenesen.
De azért (így egyet aludva rá) nem volt ez rossz program... A kilátás ilyenkor is gyönyörű (tisztes távolságra a korláttól):
Második nekifutásra egyszerre ültek bele a trónokba:
Ide nem tudtam felmenni (igazából attól féltem, hogy lejönni nem tudok majd, szemben a kilátással és mélységgel):
Ákos már itthon házi feladatot is csinált, - miután én elfelejtettem kinyomtatni bent - lerajzolta erkölcstan órára a magyar címert:

2016. november 19., szombat

Gyermeki hiedelmek és nevelés

A reklámok jönnek-mennek, és néhánynak a szövege óhatatlanul megragad az ember fejében. Ma már a megállítható műsorok és a felvételek idejében elég ritkán nézünk/hallunk reklámot, sőt ha igen, akkor is ki tudom zárni, és nem marad meg a fejemben (maximum a tudatalattimban, és biztosan hat is rám néha, amikor márkát választok egy termékből). De vannak régről olyanok, amik még mindig eszembe jutnak. Volt például az a kakaós, a szlogenje szerint "igyál még egyet, és fogd a nyuszira!". Na, ez jutott ugrott be tegnap reggel, amikor a mosógépbe pakolászás közben felfedeztem, hogy Ákos farmerjének térde kihasadt. Mondta ő, hogy az udvaron kergetőzés közben elesett (a kesztyűjét látva merült fel bennem a kérdés, hogy ugyan mitől lehet olyan sáros), de nem gondoltam, hogy maradandó élményt is szerzett vele. Ehhez még hozzájön az, hogy néhány napja a másik farmerje térdén láttam mosás után is eltüntethetetlennek látszó foltot.
Az tény, hogy Ákos nagyon nem vigyáz a ruháira, idővel úgy elhordja őket, vagy összekeni, hogy már alig lehet velük valamit kezdeni, a legtöbb hosszú ujjú pólójának az ujja cibálástól megnyúlva lifeg a csuklója körül, a cipői pedig pár nap után úgy össze vannak karistolva, mint amit már hónapok óta hord a gazdája. Ehhez képest Ábel, a megzabolázhatatlan, a kicsi, a felelőtlennek tűnő szinte patyolattisztán szokott hazajönni (kivéve azokat az alkalmakat, amikor belefekszik a sárba, és sárangyalkát csinál - ez múltheti történet), és az ő cipői nem hordhatatlanná válva, gyakran szétszakadva esnek le a lábairól, hanem annak rendje és módja szerint kinövi őket. Ákosnak tavaly is volt egy időszaka, amikor gyepálta a ruhatárát, és amikor észrevettem, hogy több nadrágja anyaga térdmagasságban vészesen elvékonyodott (mert simán letérdel az osztályteremben és az udvaron is, sőt, gondolom, kúszik-mászik), hiába próbáltam a lelkére beszélni, kínomban már megfenyegettem, hogy születésnapjára ruhaneműt veszünk csak. Meg is szeppent, akkortájt minden nap büszkén mutatta, hogy aznap éppen nem vágott haza egy öltözéket sem.
Akkor még időben elharaptam a mondat végét, és nem folytattam a sort, hogy Mikulásra és karácsonyra is csak nadrágot kap. Ezzel a zsarolással az eszközzel még nem tudok élni, mert nálunk a Mikulás, a Jézuska, és a Húsvéti Nyuszi szokott még mindig járni a megfelelő alkalmakkor, így ha rájuk hivatkozom, és meg is magyarázom, miért vagyok abban biztos, hogy csak ruhanemű lesz a csomagban, egy még élő gyermeki hiedelmet zúzok vele szét. Persze vannak megoldások, pl. ha írok én is a Jézuskának, és elárulom neki, hogy bizonyos kisfiúk új, hasadás nélküli nadrágot érdemelnének csak játék helyett, sőt a levelet színpadias mozdulattal beletenném a táskámba, hogy postára adjam, bizonyosan elő tudnám adni hihetően. (Hehe, erről jut eszembe, Ákos a héten megköszönte, hogy feladtam a Jézuskának írt levelet, mire én csípőből rávágtam, hogy nem én voltam, hanem apa, ő meg kerek szemekkel nézett rám, hogy de hát apa nem ezt mondta... Így gyorsan korrigáltam, és - mivel ő hisz nekem - simán megoldódott a helyzet. Utána azért odasziszegtem a családfőnek, hogy szólhatott volna, mi a felállás.) Szóval talán ezzel az eszközzel élhetnék, és vélhetően hatásosnak is bizonyulna ideig-óráig, de nincs hozzá szívem, és nagyon is jól tudom, hogy nem fogom meglépni. (Ahogy a cumiját sem a Húsvéti Nyuszinak vagy a Mikulásnak adtuk oda, pedig már nagyon szerettük volna, ha leszokik róla, és végül a legutolsó darabot elhagyva sikerült megszabadulnunk tőle. Igaz, pár nap múlva megtaláltuk a kanapé mögött, és még hónapokig őriztem a szekrényben, hátha mégis elő kellene venni, de aztán már nem volt rá szükség.) Egyébként meg furcsállom, hogy még az iskolából sem jött úgy haza, hogy rájött volna a Mikulás-dolog megoldására, így jó esélyt látok arra, hogy három hét múlva ismét teljes bűvöletben köszönti majd a kisbarátnőjééknél a nagyszakállút (aki emlékeim szerint már negyedik éve jár így hozzájuk), és bár már tavaly gyanús volt a kisbarátnőnek, hogy mindig akkor jön a Mikulás, amikor mi is vendégségben vagyunk nálunk, de aztán elengedte a dolgot. (Az már biztos, hogy idén a Mikulás, aki egyébként mindig nagyon képben van őket illetően, egyik fő intelme a ruházatára fog vonatkozni. És az is biztos, hogy lassan levédem jelszóval a laptopon ezeket az előre elkészített szövegeket, mert a múltkor már kiszúrta a doksikat, amik az ő nevüket viselték, de szerencsére nem kattintott rájuk.)
Szóval, visszatérve a nadrág-témára, tanácstalan vagyok, és a türelmem is fogyóban van. Volt idő, amikor abban reménykedtem, hogy kinövi ezt a lazaságot, és végre elkezd a ruháira vigyázni, és a mindennapokban is tudatosabb lesz, de nem úgy tűnik. Láttunk mi már sok mindent nála. Például egy iskolai ünnepség napjára eső fociedzésen fehér ingben vett részt (azt hiszem, ünneplő cipőben is rúgta a bőrt), a múltkor az udvari edzésen csak rajta volt a vastag pulcsi alatt köpeny, egyszer a melegebb időkben a hosszú nadrágja alatt felejtett rövid pizsamanadrágjában ment suliba (és az első szünetben öltözött át, amikor erre rájött) és rendszeresen jön haza a tornaóra után fordítva visszavett pólókban. (Ja, egyébként a ruháit is kifordítva, a pólókat egyben veszi le magáról, de legalább a szennyestartóba pakolja esténként.) Azzal vigasztalom magam (ha sikerül), hogy az iskolai munkájában precíz, és alig-alig hagy el valamit a tolltartójából, talán ebben is változni fog.
Bár még mindig olcsóbb lenne havonta új ceruzát venni, mint új nadrágot.

2016. november 17., csütörtök

Iskolapadban felnőttként

Komoly derültséget okoztam egyes kisebbek körében tegnap reggel, amikor a ráérősségemet firtató kérdésre azt válaszoltam, hogy azért nem sietek munkába, mert egész napos képzésre megyek később, aztán még - Ábel kedvéért, hogy jobban értse - hozzátettem, iskolába megyek. Na, hát azon, hogy anya iskolába megy, nagyon jókat rötyögtek. Aztán este Ákos még kérdezgetett kicsit, hogy pontosan mit is tanultam ma, az e-learning fogalmát kicsit jobban ki kellett fejtenem, bár a tekintete közben elkalandozott a tévé felé, állítólag figyelt és értette a leegyszerűsített magyarázatomat. A családfő is érdeklődött, mi újat hallottam, és kicsit elgondolkodva azt kellett válaszolnom, hogy nem túl sokat, de az eddig összeszedett tudásom rendszerezésében mindenképpen segített ez a nap, és segít is majd a még hátralévő két alkalom.
Bármennyire is vannak bajaim a munkahelyemmel, azt el kell ismernem, hogy eddig bármilyen egy-két napos képzési, konferencia-részvételi igénnyel álltam elő (akár magamra, akár egy vagy két kolléganőre vonatkozóan) csont nélkül aláírták az igényt. Az is igaz, hogy nincsenek nagyívű elvárások, rövidke, a munkánkhoz szükséges, aktuális témákat érintő alkalmakat szoktunk kinézni, és hát a profilunkat tekintve meg szégyen lenne, ha nem kapna támogatottságot a fejlődési vágyunk. Én magam év elején voltam egy online marketinges egynaposon, most meg lesz ez a háromnapos.
Kicsit vicces volt, hogy ezt a mostanit azok szervezték és tartották, akikkel egy ilyen projekt kapcsán ismerkedtünk össze közel 10 éve, és konkrétan még az Ákos születése előtti napokban is tartottunk projektlezárást előkészítő megbeszélést. Egy péntek délután történt, amikor úgy öt óra magasságában bekopogott a munkahelyem kis tárgyalójának ajtaján az én párom, hogy elnézést, de lassan elvinné magával a projekt vezetőjét, hogy összepakolhassa a kórházi motyóját. A társaság nagy derültségére - befejezve, amit kell - elköszöntem, és négy nap múlva már a fiúnkat tartottam a karomban. Ezek az emberek pár hét múlva meglátogattak az otthonunkban teljes körben, és így a cég, a társaság, és még maga az e-learning is összefonódik azóta az emlékeimben kicsit magával a gyerekszüléssel is.
A tegnapi kezdéskor a cég vezetője bemutatkozó beszélgetésében meg is említette, hogy anno egy elég nagy projektre alakultak ebben a formában, amiben - itt rám mutatott - együtt dolgoztak másokkal. Én pedig, amikor rám került a sor, elmeséltem, hogy most már bevallhatom, nagyon megijedtem, amikor a projekt vezetésére engem jelöltek ki, és milyen sokat tanultam tőlük anno. A téma azóta is jelen van így-úgy az életemben, de van annyi ismeretem, hogy az összeszedett tudás nem elég, ha igazán jól akarjuk csinálni, és a képzésre is azért jelentkeztem, hogy mindez összeálljon egy egésszé a fejemben.
Utaltam már rá, hogy az általános iskolai és középiskolai eminens évek után a főiskolára kerülve, a szigorú szülői szemektől távol, a hirtelen rám szakadt szabadságnak köszönhetően a főiskolát magát egy évvel hosszabb ideig végeztem, amint ahogy kellett volna. A kudarc, ami rögtön az első év végén ért a sikertelen vizsgák miatt (és ugyan mitől sikerült volna, amikor volt olyan tantárgy, amire be sem jártam, és még a jegyzetem sem volt meg belőle, nem is értem, mit gondoltam én akkor) aztán egy életre megtanított arra, hogyan ne járjak ismét úgy. Az utána következő évek a megélhetésem érdekében végzett munka (félévismétlőként onnantól már nem fogadhattam el a szülői támogatást) és főiskola keménysége pedig emlékeztetett rá később is. Így nem csoda, hogy a diplomával a kezemben, miután kb. két évig nem igazán volt kedvem irodában elhelyezkedni, és minden mást csináltam, majd aztán  csak jelentkeztem egy szépruhás munkahelyre, nem igazán merült fel bennem a további tanulás gondolata (na, és pénzem sem volt rá). A másoddiplomás képzésre a későbbi mentorom kitartó ösztökélésére jelentkeztem, amiért nem lehetek elég hálás, bár az, hogy - tanulva az előző kudarcból - gyakorlatilag csont nélkül el is végeztem, már valóban az én érdemem volt, és ezzel vissza is szereztem az önbecsülésemet. Innen már magamtól (és a csoporttársak hatására) mentem tovább, hogy plusz vizsgákat letéve még egy papírom legyen.
Volt egy kemény időszakom, amikor a főállásom mellett letettem a főiskolai vizsgákat, és közben elkezdtem az OKJ-s vizsgák sorát is, pluszban megkaptam az első szerkesztési munkáimat, amit aztán két évig munka mellett végeztem, majd váltottam, és főállásban a kiadóba mentem (szintén a mentorom kapacitálására). Így nem is csoda, hogy egy jó ideig nem merült fel bennem a tanulás gondolata (ha a következő munkahelyemen rám erőltetett nyelvtanulás, ami szintén nem zárult túl nagy sikerrel, nem számít annak). Ábel születése után aztán (valami agylágyulásból kifolyólag) mégiscsak eszembe jutott, hogy kéne még valamit tanulni, a több lábon állás gondolata is felmerült bennem, és az akkori főnököm véleményét is kikérve ki is néztem egy újabb képzést, ami aztán sajnos nem indult el. Elengedtem a dolgot (talán meg is könnyebbültem kicsit, mert elég nehéznek tűnt volna a két gyerek mellett elvégezni), aztán két év után (az élet furcsa) idekerültem, ahol felelős vagyok többek között azért a képzésért, amit anno kinéztem. A vezérhangya nem váratott sokat magára, ismét elindult, és már a közegnek köszönhetően is újra felmerült, nem kéne-e esetleg mégis csak belevágni valamibe. Be kell vallanom, hogy nem csak a leterheltség gondolata ijeszt meg, hanem a kilátás, hogy ha nem jól muzsikálok, azt a saját munkahelynek köszönhetően mások is látják. A döntés még várat magára (de azt már kinéztem, hogy melyiket akarnám, ha végképp elmenne az eszem), viszont ha már nagyobb lélegzetűbe nem fogtam, maradnak ezek a kisebbek, amik a munkámat segíthetik (és hát azért egy 2 éves képzéshez képest az egy-két naposok nem is igazán viszonyíthatók).
Azért meg kell állapítanom, hogy az egynaposok is totálisan lefárasztanak már, és nagyon szokatlan volt újra egész nap koncentrálni, de mégis jó érzéssel buszoztam a végén haza.

2016. november 16., szerda

Amire nem számítottunk

Az szerintem - bár nem sok ilyet olvastam - egyetlen szülői kézikönyv szerint sem jelent jót, ha az ember lánya a nap közepén kap egy sommás üzenetet a nagyobbik fia tanítónénijétől, miszerint fáradjon be a következő heti fogadóórájára többedmagával egy bizonyos, öt gyereket érintő probléma megbeszélése céljából. Sem a tényleges ok nincs kifejtve, sem a többi címzett nem látszik, de vajon miért gondolom, hogy nem feltétlenül az osztály krémjével együtt fogunk ott izzadni és nem a gyerekeink csodálatos iskolai előmeneteléről lesz szó?
Kíváncsi lennék arra, ki hogyan fogadta az üzenetet, én konkrétan végigmentem pár stáción. Először elkapott a harctéri idegesség, hogy vajon mi történt, mit csináltak az érintettek, ami egy ilyen rövid, de annál komolyabb problémát jelző felszólítást generált. Egy kósza gondolat erejéig - mivel Ákos általában az áldozat szerepében tűnt fel korábbi óvodai pályafutása során - felmerült bennem, hogy nem egyöntetűen a bűnösök kaptak meghívót, és elkezdtem aggódni, hogy vajon mit nem mondott el nekünk. Aztán - bár nagy megkönnyebbüléssel - összeraktam, hogy itt nem a mi szemünk fénye az, akit bántottak valamilyen módon. Délutánra eljutottam odáig - óh, a szülői magyarázatkeresés nagyon kreatív tud lenni -, hogy biztosan a matek versenyre felkészítésről, pontosabban a teremhiány miatt akadozásáról, illetve annak megoldásáról lesz szó. És mivel az iskolával szemben lakunk, már láttam is hetente egyszer nálunk az ebédlőasztal körül üldögélni és a tanítónénivel tanulni a kis okostojásokat. De éreztem azért, hogy ez nem tűnik annyira reálisnak, és persze morgolódtam magamban, hogy miért nem kaptunk több információt a kiváltó okról.
Azt megálltam, hogy a családfőt is felizgassam a nap közepén a hírrel, de a hazaérkezés után megmutattam. Az érintett persze nem mesélt semmit. Így hát csak felhívtuk a tanítónénit (gondolom, más szülői is így járt el), és meg is tudtuk, hogy hétfőn valóban nem büszkén húzzuk majd ki magunkat, mert egy mostanában alakuló galeri illusztris tagjainak körébe kerülhettünk be. A kölkök úgy gondolták, hogy jó ötlet az osztály legmagasabb, legerősebb, legidősebb tagjára rászállni és inzultálni (szóval). Tegnapra állítólag (OK, nem állítólag, valóban) még egy írásos szavazást is generáltak arról, hogy menő-e vagy nem a kisfiú.
Így hát, amíg én a (mostanában igen sok mindenre figyelő) füles bagolyra hajazó Ábelt eltávolítottam a színről, a családfő négyszemközt rákérdezett Ákosnál, hogy ugyan, be tudna-e számolni arról, miért rendelték be az egyik szülőjét az iskolába. Mentségére legyen mondva, erre már elmondta, mi történt, és - védekezésként talán? vagy valóban így volt? - azt is hozzátette, hogy a közvéleménykutatás nem az ő ötlete volt, de ettől még tevékenyen részt vett benne. Én is futottam azért egy röpke kört vele, amikor később volt rá lehetőségünk.
Hegyibeszédet nem sokat mondtunk, de kifejeztük sajnálatunkat, hogy ő ilyen buta kezdeményezések mellé áll, főleg, hogy tudja, milyen a másik oldalon állni (talán éppen ezért örült, hogy nem ő volt a célkeresztben), és még ha nem is akar barátkozni valamiért az érintettel (ez már korábban is egyértelművé vált más szituációkban), akkor legalább ne szállna be az egészbe. Blablabla. És csak halkan jegyzem meg, hogy a célpont egy csapással le tudná mindegyiket ütni, ha akarná (korábban elég lökdösődős volt, biztos, hogy ebből is fakad részben az ellenszenv, de időközben lehiggadt), viszont most nem tette meg. Igazából azt sem szeretnénk megmondani a mi gyerekünknek, hogy kivel barátkozzon, de abban csak segítenénk neki, hogy eldöntse, mi a jó és követendő, mi nem. Mentségére legyen mondva, az már sejthető egy ideje, hogy az erőviszonyok úgy alakultak, hogy aki nem a főkolompos mellett van, az ellene, és azzal nem is játszanak a többiek sem, így nagyon nehéz pártatlannak maradni.

Most már tudjuk, kik az érintettek, és kíváncsian várom, mire jutunk így együtt. A tanítónéni szerint (és ebben egyetértünk vele) a felállás kb. 3:2 a hibát belátni és javulni képesek javára.
Persze, addig meg a szülői önvizsgálat is óhatatlanul beindul ilyenkor. Hát, lássuk, hogy milyen pontokban nem teljesítettünk jól! A mi gyerekünk belekeveredett egy ilyen félig-meddig önkéntes alapon szerveződő akcióba. Ezt nem tekinthetjük egy egyszeri botlásnak, mert nem egy alkalomról beszélünk, már zajlik pár napja, és egymást is hergelték az imposztorok. A tanítónéni többször beszélt velük, majd a tegnap történtek után eldöntötte, hogy szülői segítséget kér. Erről tájékoztatta is az érintett gyerekeket, a mienk pedig úgy jött haza, hogy nem ezzel kezdte a "mi volt ma az iskolában"-beszámolóját (bár lehet, hogy megvárhattuk volna a vacsorát, amikor kicsit beszélgetősebb a hangulat).
Azt hiszem, újra kell gondolnunk nekünk is az értékközvetítés és a családi kommunikáció fogalmát.

2016. november 14., hétfő

Legókaland nálunk

Hát, végül az egész hétvége egy itthon punnyadósra sikeredett. Bár amikor vasárnap reggel láttam, hogy kisüt a nap, elindult a vezérhangya, hogy mégis csak ki kellene mozdulni, de annyira nem vágytam rá, gondoltam, amolyan lustaszülők módjára az udvarra kiengedhetnénk a gyerekeket, és akkor az ablakból szemmel tarthatjuk őket. Erre pedig nagyobb esélyt láttam a mézesmadzag elhúzásával, amit az éppen itthon tartózkodó szomszédék gyerekei jelentettek volna.
Mondtam is a családfőnek reggel, hogy majd a délelőtt közepe táján megkérdezhetnénk a szomszédékat, hogy összeeresszük-e a mieinket az övéikkel (vélhetően náluk is rezgett a léc az otthonléttől). Aztán Ákossal és egy porronggyal felvonultunk a szobájába, és harcba kezdtünk. A legókirány nálunk vitathatatlanul ő lenne, ha ilyen címet osztogatnánk. Na, nem a játékban, hanem csak a vágyait tekintve. Minden egyes kívánságlistáján szerepelnek a drágábbnál drágább darabok (köszönjük a legó-katalógusnak, amit már el kellett volna zárnunk előle), a Jézuskának nemrég megírt levele első néhány tételét is abból írta ki. Ha kap legót, örül is neki nagyon (most a születésnapi ajándékok között is volt néhány kisebb darab), rögtön összerakja, aztán ennyi, a kész darabok ott porosodnak a polcon, és nem kezd velük semmit. Ezért, bízva abban, hogy fantáziájára jó hatással lesz, tavaly karácsonykor nem egy tematikus darabot kapott, hanem egy ömlesztett kiszerelést, amiből - gondoltuk - építgethet bármit, amit megálmodik. Ez szokott is működni, néha olyanokat rak össze, hogy csak na, de a terveink nem váltak be hosszabb távon, februárban már alig-alig került elő az az adag is. Az évek során meg hozzánk vándorolt ilyen-olyan nagyobb készletekből kirakott darabok a hozzánk látogató gyerekek közreműködésével hellyel-közzel szétesegettek, a kihullott elemek idővel összekeveredtek az ömlesztett kiszereléssel, mára a direkt erre a célra felszabadított polcokon a kisebb, stabilabb darabok mellett már csak félig-meddig álló sarkköri kutatóállomás és hajó, meg repülő árválkodott.
Így hát, mivel eddig csak mondogattam, hogy rendbe kellene rakni, de nem sokat értem el vele (és már komolyan ott tartottam, hogy az egészet be kellene dobozolni), a vasárnap délelőttöt arra szántuk, hogy kezdjünk vele valamit. Bár Ákos kezdetben vevő volt rá, amikor a könyvek kipakolásakor rátalált A kis hercegre, úgy megörült neki, hogy amíg én bőszen törölgettem az apró legóautókat, el is kezdte olvasni. Hát, na, erre mit lehet mondani?! Hagytam olvasni, aztán átvonultam Ábel szobájába, hogy a kinőtt játékokból összeválogassak két cipősdobozra valót, amit majd ünnepélyes keretek között becsomagolhatunk és elvihetünk valamelyik gyűjtőpontra. Amikor végeztem, megjelent Ábel, megkérdezte, ugyan mit szándékozom tenni a félre tett játékokkal, majd egyet ki is választott belőlük, hogy attól még nem szeretne megválni, a többiről lemondott (most, látszólag). Hagytam magam meggyőzni, és kicseréltem egy másik elfeledett darabra.
Közben Ákos mégiscsak csatlakozott hozzám a legó-projektben. Ő volt az építőmester, én az inas, és próbáltam a keze alá dolgozni. Nem lehettem túl hatékony a turkálásban, mert kétszer is elsóhajtotta, hogy bárcsak apa itt lenne, mert ő sasszem, és könnyebben megtalálja a keresett darabokat. Azért végül ebédig egészen jól haladtunk (idővel Ábel is csatlakozott, persze csak játszani), majd délután pedig teljesült az építőmester vágya, és a családfő szegődött mellé segítőnek. Mielőtt felment volna a legós elfoglaltságban elmerülni, írt egy üzenetet a szomszédéknak némi délutáni gyerekes program reményében, akik válaszoltak is, hívtak is bennünket, de egy lenémított telefonon nemigen lehet elérni bennünket, így lemaradtunk a duna-parti sétájukról. Én közben Ábelnek ajánlgattam némi udvari játékot, de inkább az állatait választotta a meleg szobában.
Estefelé már éreztük, hogy jobban jártunk volna, ha kicsaljuk őket rohangálni, hátha attól lefáradnak, de végül csak eltelt ez a nap is. Most meg, belegondolva ebbe a munkás hétbe, ismét elkezdtem vágyni a karácsonyi szünetre, amikor hosszasabban itthon lehetünk.

2016. november 13., vasárnap

Újabb konyhakaland

Csak nem adtam fel! A legutóbbi két kelttésztás próbálkozásom eredménye a kukában landolt, mire rájöttem (a családfő segítségével, ciki), hogy az élesztővel nem teljesen előírás szerint jártam el, azért lehetett volna agyonütni valakit a keletlenül gubbasztó tésztával ahelyett, hogy a sütőbe vándorolhatott volna. Így hát, miután kihevertem a legutóbbi sikertelenségem okozta sokkot alig pár hét alatt (amit erősített a családfő és a szomszéd apuka viccelődése azzal kapcsolatosan, hogy mit kezdjek a kárba veszett tésztával), újra nekifutottam egy hasonló kihívásnak, és láss csodát, tegnap délelőtt gyönyörűen megkelt cuccot szedtem ki a sütőből.
Még reggel, ahogy a szakadó esőre kinéztem, eléggé megkönnyebbültem, hogy ezen a szombaton nem én következem a lovaglásra szállításban, így elbíbelődhettem itthon a nemrég kinézett almás csavart tésztával. Kicsit rosszul osztottam be az időmet, és a tárkonyos raguleves is akkor ért abba a stádiumba, amikor foglalkozni kell vele, amikor már a tésztát kellett volna nyújtanom, ugyanakkor még a tölteléket készítettem hozzá, és közben a mosógép is lejárt, így volt némi kapkodás. A frissen felmosott konyhában röppentek a reszeltalma-darabok és fröcsögött némi leveslé is, miközben aggódva pislogtam a mosógépből kiszedett és álltó helyében gyűrődő ruhák felé. És ekkor értek haza a fiúk sáros cipőjükkel, de szerencsére apjuk is ott lihegett a nyomukban, így - miután beterelgette a pörgő fiait - gyorsan nekiállt teregetni.
A végeredmény eléggé tetszetős lett, és a családfő külön értékelte, hogy a recepttől eltérően még meggylekváros darabokat is készítettem külön az ő kedvéért:
Egyébként egy kicsit örültem a zord időjárásnak, mert így eszembe sem jutott valamilyen kimozdulós programon agyalni, csak úgy tengtünk-lengtünk itthon (én közben elolvastam egy újabb könyvet), és Ákos is csak egyszer kérdezte meg, hogy vajh, milyen programmal gondoltuk szórakoztatni a mostani hétvégén őket, de viszonylag hamar ráállt, hogy maradjunk csak úgy itthon. Azt még nem mertem elárulni neki, hogy ma is erre vágyom.

2016. november 12., szombat

Mit nézünk együtt?

Szóval jó pár éve, amikor egy karácsonyi-szilveszteri ünnepségsorozat közben mintegy hússzor volt szerencsénk végignézni a karácsonyi Elmo-s mesét (és a hangját azóta sem tudom feledni), az élmény hatására gondoltunk egyet, és januárban elvágtattunk akciós tévét venni a gyerekszobába. Anno voltak nekem is mindenféle nevelési elveim azzal kapcsolatosan, hogy a majdani gyerekeink majd alig-alig néznek ilyen dobozra, helyette inkább fejlesztő játékról könyvre röppennek szabadidejükben, majd gyurmáznak kicsit és tologatják a kisautókat, de ezt a mostani eszemmel már feladtam kicsit másképp gondolom. Korántsem vagyok a gyerekek napi tévénézési szokásaival (pontosabban a mennyiségével) elégedett, de be kellett látnom, hogy ez a hajó már elment nem egyszerű ez, főleg, ha rákattannak. És ha már kiiktatni nem tudom (és miért is tenném egyébként), akkor legalább próbálunk arra törekedni, hogy ellenőrzötten és kontrolláltan történjen mindez. Nálunk még mindig csak Minimax van, és a letöltött megvásárolt és beszerzett mesék pedig szintén korosztálynak megfelelőek, de így is előfordult egyszer-egyszer, hogy Ákos félbehagyott valamit, mert félt tőle. Amióta pedig már együtt is néznek meséket, Ákos is fújja, hogy mik nem valók a kisöccsének (azt még nem tudtam eldönteni, hogy a nagyok fensőbbségtudata vagy felelősségteljes hozzáállása beszél ilyenkor belőle), és azokat akkor nézi csak, ha nincs a közelben Ábel.
Amíg egyedül éltem, háttértévézős voltam, állandóan be volt kapcsolva (bár amikor tanulnom kellett, idővel azért rájöttem, hogy a hatékonyság rovására megy, de egyébként meg simán olvastam könyvet, neteztem a tévé hangja mellett), és a gyeses időszakban is sokat néztem (a kezdetekben szigorúan az aktuális kisbabánk távollétében, mert sokat olvastam a kártékony hatásokról). Azóta leszoktam róla, ha hazaérkezem, nem az az első, hogy benyomom, és van, hogy egyedül itthon tartózkodva órákig elvagyok nélküle (kivéve, ha valamelyik csajos sorozatom fut, amitől a családfőt inkább megkímélném). Egyébként meg rögzítjük azokat, amik mindkettőnket érdekelnek, és egy nyugisabb időszakban igyekszünk megnézni. Erős a gyanúm, hogy a hétvégi csendes pihenőknek is ez a fő mozgatórugója, olyankor tudunk viszonylag felhőtlenül együtt hódolni a filmnézős szenvedélyünknek, és jó esetben alig ötször-tízszer kell egy háromnegyedórás epizódot megállítanunk, mert valaki éppen valamit kérne.
A fiúk, sajnos, ahogy hazaérnek hétköznap, benyomják a tévét, és hát idő kellett hozzá, hogy először ez a szokás tudatosodjon bennünk, majd legalább részben elfogadjuk, ez amolyan lecsengés náluk is. De ettől még nem örülünk neki, és hát igyekszünk keretek közé szorítani a tévénézést, lehetőleg nem tiltani, hanem más alternatívát ajánlani (ami nem a másik mumus, a tablet), de az esték rövidek, a mindennapi teendők sora hosszú, és hát nem mindig sikerül optimális szinten tartani a mesebámulás idejét. Az viszont biztató, hogy amíg kint lehet játszani, addig nem nagyon kérdés, hogy melyiket válasszák, főleg, ha játszópartner is akad a szomszéd gyerekek személyében, és Ábel is idővel kikapcsolja a tévét, hogy inkább játszogasson.
Ahogy moziban is csak gyerekfilmeket van szerencsénk mostanság megnézni, itthon is előfordult az elmúlt években, hogy leragadtam a gyerekszobában, és ennek köszönhetően Ábellel együtt végre teljes egészében végignézhettem a Jégkorszak-sorozatot, amiből addig mindig csak részleteket láttam, így nagyon kiműveltem magam belőle.
A mi filmjeink általában olyanok, amik nem valók gyerek szemének és fülének, és a híradó meg főleg nem, ezért azok szóba sem kerülhetnek akkor, amikor körülöttünk vannak. De mindig akadnak olyan koraesti felnőtt műsorok, amik éppen futnak. Általában a családfő az, akinek van egy éppen aktuálisan kedvenc vetélkedője, amit éppen a fürdetési időben adnak (oké, ezek engem is lekötnek azért hellyel-közzel), így a gyerekek óhatatlanul belelesnek, és egyre inkább érdekli őket.
És hogy melyiküket mi fogta meg a mieink közül? Ábel a zenés, éneklős műsorok és filmek előtt szokott ott ragadni, amin nem csodálkozom, ő muzikális fajta (már egyévesen is megmondta R., aki sok időt töltött vele akkortájt), és mindig örül, ha még kap egy kis haladékot, hogy meghallgassa a következő számot. Ákos viszont meglepett, mert a Harry Potterre vagy a Star Wars-ra tippeltem volna, amit először megnézünk együtt. Mindkettőről a barátoktól hallott, és az előbbit tavaly el is kezdtük együtt olvasni, mert láthatóan izgatta a téma (és én sem olvastam még egyiket sem), de talán még korai volt, mert elvesztette az érdeklődését. Az utóbbit viszont egyszer én ajánlottam fel az egyik betegsége alkalmával közös mozizásra (az egyik lájtosabb részét néztem ki neki), de ő akkor valamiért nem kívánta látni. Erre a napokban felfedezte a Konyhafőnök című műsort, és - sajnos viszonylag későn, így csak - az utolsó három részt végig is izgulta az apjával (én belealudtam, természetesen).
Egyébként - tudom, kicsit álságos az érvelésem, és magyarázom a bizonyítványom, de - sokat is tanulnak tévézés közben, az állatok viselkedéséről például, Ábel is szokott belőlük idézni és sokat is kérdez bizonyos szokásokról. Ákos pedig, mint kiderült, a főzős versenynek köszönhetően elmagyarázhatta tegnap a tanítónéninek, mi az a zsebsárkány. Így hát most kicsit várom a karácsonyt ilyen szempontból is, mert lehet, hogy valamelyik karácsonyi szokásos gyerekfilmet is szerencsénk lesz együtt végigszenvedni végignézni. És így már azért biztosan élvezetesebbnek fogjuk találni például az otthon felejtett Kevin történetét.

2016. november 11., péntek

Játsszunk!

Láttad? Emlékszel rá? Kitalálod egyetlen képből, miről van szó? Megmutattad a gyerekednek ezeket a filmeket? Tetszettek neki?*

Nálunk mennek a Vízipók, a Pompom, a Csodaceruza, a Kisvakond, a Süsü és társai, és számomra is meglepő módon be is jönnek a fiúknak. És - talán nosztalgiából - ezeket a filmeket is szívesen megmutatnánk majd nekik, de ha nem akarják megnézni, majd mi a családfővel kettesben bevállaljuk.

Ebben a hónapban Manó Mona az iskolásunknak Benedek Elekkel kapcsolatos gyűjtőmunkát adott, jártunk a könyvtárban is, mert éppen az a kötet nem volt meg itthon, amiből mesekezdeteket kellett volna kiírnia. Megoldottunk minden feladatot, és utána biztattam, hogy olvasson is belőle, de inkább a Geronimo Stiltont vette elő. Lassan a végére ér a kötetnek (élete első igazi, vastagabb, egyedül végigolvasott könyve lesz ez), de azért sajnálnám, ha a mesekötet nem kerülhetne sorra. De azt is értem én, hogy a mai gyerekek már nem feltétlenül a mi gyerekkori olvasmányaink után vágynak.
Ma a suliban a Mazsolát kezdik olvasni, olvasónapló is készül belőle. Kíváncsian várom, mi lesz Ákos véleménye.

*Forrás: http://maimoni.cafeblog.hu/