2017. november 25., szombat

Elégedett vagyok és kisimult

Mivel úgy tűnik, ebben a hónapban mindenféle okok miatt nemigen tudunk egyben mindent elintézni, ezért előrevettük a Mikulást, mármint besegítettünk neki. Jól jött a fekete péntek, csak ne péntekre esne. Szegény családfő még munka után, késő délután nekiindult a túrának, és fél óra múlva messengeren már sorolta, miért nem volt ez jó ötlet. Viszont mindennek ellenére csak sikerült a nagyját elintéznie, és igen elégedetten jött haza. Én is megkaptam a parfümöt, amihez ragaszkodott (persze, ő szagolja rajtam, ezért önző cél vezérelte). Jézuskának már együtt tervezünk támogatást nyújtani, valamikor december elején egy ellopott hétköznapon. Addig még tárgyalásokat kell folytatnom a családommal, és még más vidéki rokonyokkal (ha esetleg olvasnának... :-)) holmi ötletegyeztetés céljából.
Tegnap végre véget ért a hét. Úgy alapból megint negatív szűk körben bent a hangulat, kicsit lehúzzuk egymást is, ezért nem is bánom, hogy most két nap pihi jön. A főnököm megörvendeztetett a hírrel, hogy kicsit emelt az eredeti jutalomösszegen, meg én is kiosztogattam a kollégáknak a papírokat, aminek meg ők örültek - így viszonylag vidáman léptem le délután.
Ákost idén befizettük a suliban egy komolyzenei koncertsorozatra, négy alkalommal viszik őket itt a kerületben hangversenyre. Persze gyerekeknek szánt műsorok vannak, és úgy látom, tetszett neki (tavaly nem akart menni, aztán amikor az egyik osztálytársa helyett beugrott, és akkor jött rá, hogy ez milyen jó buli). Szépen felöltöztettem reggel, szép ing, kötött pulcsi, elmondtam, hogy vigyázzon a ruhájára, és a tornára átöltözéskor hogyan tegye le az inget, aztán induláskor vegye fel a pulcsit rá - erre hazajött a kabát alatt egy szál ingben. Hát, mondom, hol van a pulcsid?! - kicsit tartottam tőle, hogy ott felejtette valahol. Erre megütközve közölte, hogy akkor miért adtam rá szép inget, ha nem látszik a pulcsi alatt?! Meg is találtam szegény ruhadarabot a táskájába gyűrve.
Este pedig négyesben megnéztük a Konyhafőnök fináléját. Ákos nagyon szerette volna, Ábel is lent ragadt, négyen szorongtunk a kanapén, hol Ákos kérdezgetett, hol Ábel játszott hangosan.
Mondtam már, hogy milyen nagyfiaim vannak? Erre időnként rácsodálkozom azért. Például, amikor hazajönnek az óvodából a kész fotók, és látom - meg kapjuk is a kommenteket a FB-on -, hogy Ábel milyen sokat változott nyár óta. Az arca kicsit megnyúlt, és tényleg nagyfiúsodott. Mondjuk egy ilyen fotótól lever a víz, mert minden benne van, ami ő:
Ilyenkor szokta mondani a húgom, hogy kössük fel a gatyánkat.
És akkor is rácsodálkozom az idő múlására, amikor csak úgy lazán közlöm velük, hogy "ja, holnap este apával programunk lesz, hozzátok meg jön A.", akkor csak egy sima bólintást kapok, sőt sértő módon örülnek annak, hogy elmegyünk A. érkezése hírének.
A hétvégén kétféle sütit is sütök, viszünk a vendégségbe, meg itthonra is kell valamit prezentálnom a fiúknak. Meg most már tényleg megnézzük a felújított könyvtárat. Ja, és Ábel most sétált le a szobából (bezzeg hétköznap mindig ébreszteni kell) - így hát megyek is dolgomra.

2017. november 24., péntek

Még táncolok - már ha annak lehet nevezni

Amennyire vártam, mikor kezdünk már koreográfiát tanulni a hastáncon, most annyira zúg tőle a fejem. A kb. második percben 13-at forogni nem vicces. Még az elején bírom, aztán már csak szédülök, és az sem segít, hogy 9. és 10. kör a másik irányba megy. Más is így van ezzel, ezért most minden második körben forgunk csak. Ettől eltekintve még mindig érzem ugyanazt a felszabadító érzést, amikor megszólal a zene, minden mást elfelejtek, és végre csak arra koncentrálok, hogy a mozdulataim kevésbé hasonlítsanak egy bakkecskéére. Összeszokott középhaladó csapatba kerültem, de éppen ezért lazábbak, mint a kezdők, akik még görcsösen és csendesen igyekeznek, itt elhangzanak poénok is, meg bátran kérdeznek is  a csajok. És nagyon vicces látni, ahogy lespórolják az ovális körök végeit, vagy időnként lógnak picit, amikor az oktató nem látja, tényleg mint a gyerekek, olyanok néha. Még mindig elcsigázottan ballagok haza utána, de a szervezetemben még dolgozik a zene és a mozgás feletti öröm. A családfő különösen örül neki, hogy rászántam magam, és rendszeres én-programom van. Meg persze én is.
Jó lesz ez...

2017. november 23., csütörtök

Egyébként meg...

...a fogorvosnál tegnap nem sok minden történt, csak jól megbeszéltük a következő kezelést, ami vélhetően elviszi a szárítógép árának fennmaradó részét (és ezzel el is engedtem a beszerzés körüli álmaimat).
...környezetismeretből immáron elértem egy harmadikos szintjét a mezők és a mezők élővilága témakörben, angolból pedig már én is el tudom mondani a tíz alapmondatot.
...beregisztráltam Ábelt apailag az iskolai Mikulás-ünnepségre, ahol mindig a harmadikosok adják a leendő elsősök számára műsort, így bár tudjuk, hogy jövőre még nem megy iskolába (mondjuk ennek ellenére is be kell íratni, aztán rögtön kiíratni), legalább láthatják Ákosékat szerepelni.
...kiderült, hogy amíg Ábel minden foci után aktivitásáról, sőt általa rúgott gólról szóló beszámolókat füllent tart, az edző szerint ez nem igaz és azt is felvetette, hogy lehet, ki kéne némi időt hagyni.
...Ákosnál kezdődő náthával küzdünk, remélhetőleg a jövő hétre kikúráljuk valahogyan.
...karácsonyi ajándékügyileg egy tapodtat sem haladtunk, mert várunk a sült galambra a rokonság visszajelzésére, hogy ki mit választ a listából.
...és színházjegyet sem tudok vadászni az ünnepek környékére, mert még mindig nincs hír arról, hogy a családom mikor fogad bennünket közös ünneplés céljából.
...sőt még a Mikulás sem jelzett vissza, mikor várható a két megadott nap közül. 
...a családfő többre jutott a kórházi hallásvizsgálattal, mint én a múltkor, neki legalább felvették a telefont és sikerült kiderítenie, hogy jövő keddig szabadságon van az egész banda.
...a gyerekfogászati röntgenre nem lehet időpontot kérni, ezért nincsenek nagy reményeim egy viszonylag sima elintézésre.
...viszont kiírtam a jövő hétre ismét egy nap szabadságot, amikor Ábellel megyünk az iskolaérettségi vizsgálatra, így legalább van annak előnye is, hogy ennyi idős vagyok, és még két kiskorú gyerekem is van, legalább viszonylag sok szabadság jut.
...még mindig nem volt alkalmam egyik új kötött ruhámat sem felvenni, ezért elkezdtem várni az év végi munkahelyi partikat, hátha ott tündökölhetek valamelyikben. 
...a családfő egy ideig biztosan nem viszi sehova magával Ábelt (ha nem muszáj), mert tegnap amikor meglátogattak egy ismerőst, akinek a lányának autogramokat szereztek a hétvégi show-n, két épkézláb mondatot nem tudott vele váltani a pörgő gyerekünk mellett.
...várom viszont a szombat estét, amikor a volt kollégákkal találkozunk.

Munkahelyi (v)iszonyok

A jobbkezem-kolléganő kapott egy állásajánlatot - sajnos izgalmas a feladat, és sokkal jobb a fizetés, bár határozott időre szól. Már amikor reggel jelezte, hogy szeretne velem beszélni, sejtettem, hogy ez lesz a téma, és amikor elvonultunk, kikérte a véleményemet. Hát, amellett, hogy eret vágok magamon, ha elmegy, mégis inkább a továbblépést tudtam neki jó szívvel javasolni. Eléggé jól esett, amikor az egyik fő érve az elmenés ellen - amellett, hogy nehezen vált az ember és vállal be ismeretlen terepet - én és a mi közös munkánk során kialakult kapcsolat volt. Példálóztam neki korábbi volt munkatársaimmal, akik szintén ragaszkodtak hozzám, de aztán idővel - ha jött a lehetőség - mégis továbbléptek (és én is erre biztattam őket), mert az egyéni céljaik ezt diktálták. A döntést neki kell meghoznia, fogalmam sincs, mire jut majd végül...

A múlt héten (csak hogy fényezzem magam) mesélte éppen, hogy két (másik szervezeti egységnél dolgozó) kolléganővel beszélgetve elhangzott, hogy mennyire irigylik őket, mert jó és nyugis a hangulat, és mert ilyen jó fej főnökük van (mármint én vagyok jó fej), míg náluk sem a hangulat, sem a viszonyok nem mondhatók irigylésre méltónak. Azon gondolkodtam, hogy vajon ezt a saját kollégáim tudják-e, felfogják-e, értékelik-e. Sokkal jobb már a viszonyunk, mint két éve, amikor közéjük csöppentem (idén már az a kolléganő is elismerte, hogy ő ezt nem bírná csinálni, aki házon belülről szintén pályázott erre a munkakörre). Néha azért még mindig felmerül bennem, hogy látják-e már, milyen, amikor partnerként kezelik őket, és nem bábuként. Persze ez nagyobb felelősséget követel tőlük is, de talán már kezdik érteni és elfogadni. De ehhez az kellett, hogy én is elfogadóbb legyek, úgy érzem, sikerült nekem is változnom, sőt időnként be tudom hunyni a szemem, mert nem mindig érdemes izélgetni őket. Kedvező jelek azért vannak, például idén már magukénak érezték a nem-szeretem új feladatokat, és magánemberileg is egyre többször fordulnak hozzám.

Aztán a beszélgetésünk végén megjegyezte még a jobbkezem-kolléganő, hogy az édesapja (!), akivel néha össze szoktam futni és szimpatikus is, a minap megkérdezte, én nem akarok-e jövő tavasszal a főnököm helyére pályázni. A kérdés meglepett kicsit, mert amellett, hogy nem gondoltam volna, náluk ez téma lehet, komolyan nem merült fel bennem a gondolat. A főnököm egyébként azt hangoztatja, hogy ő még egyszer ebbe a folyóba nem kíván belelépni, de ez szerintem őt ismerve még változhat, ha meg nem, jól láthatóan ott áll a sorban egy többek által támogatott személy, aki tutira ennek a posztnak a reményében vállalt be átmenetileg kisebb beosztást. Így hát ez a gondolat nem tűnik valósnak, meg egyébként is, nyáron az én megbízatásom is lejár, és - ismerve a magasabb körök viszonyát - még azt is kétségesnek érzem, hogy simán megy az én újabb köröm. De ezt a kérdést még félreteszem magamban, nem akarok hónapokig ezen rágódni. 

Aztán e-mailezgettünk még a főnökömmel, akire - mint közben rájöttem - neheztelek kicsit. Ez egyébként csak menetközben tudatosult bennem, és mindegy is, hogy miért, de ebből ő is megérzett valamit.
A nap folyamán átküldte az értékelésemet kb. három szó kíséretében, persze kicsit késve (bár már szóban megbeszéltük, és igazán szépeket írt rólam), majd visszakérdeztem:
- Írjam alá?
- Ha egyetértesz.
- Már az asztalodon van kinyomtatva.
- Miért vagy ilyen szűkszavú?
- ...hogy biztosan elolvasd, amit írok. (Itt már egy dacos feleségnek éreztem magam.)
- Rémisztő vagy...

Hát, mit is mondhatnék? Most is várom a hétvégét! Addig meg például örülhetek annak, hogy több mint egy hét után megtaláltam az elveszett gyűrűmet a táskámban.

2017. november 22., szerda

Szoktál füllenteni? És hazudni?

Még a napokban történt velem, hogy úgy döntöttem, nem füllentek (pontosabban nem hallgatok el valamit), aztán utána már felmerült bennem, hogy talán inkább azt tettem volna.

Aztán ennek az esetnek kapcsán sok minden megfordult a fejemben. Például hogy hiába neveljük a gyerekeinket arra, hogy mindig mindenben igazat mondjanak, pedig tudjuk, hogy mi felnőttek is gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor inkább nem mondjuk meg az igazat, vagy - ajaj - hazudunk nem igazat mondunk. De azt hiszem, ezt a gyerekeknek nem feltétlenül kell elárulnunk, vagyis bizonyos helyzetekben csakis maximum árnyaltabban érzékeltethetjük a szürke árnyalatait. Egyébként meg igyekszünk rájuk nem további terhet rakni, így például negatívat biztosan nem mondanánk a gyerekeink előtt tanítóra/óvónőre, mert már ezzel is rögtön az életük egyik fontos szereplőjét kérdőjeleznénk meg előtte (vagy rosszabb esetben visszamondanák az illetőnek, aztán legközelebb kényelmetlen helyzetbe kerülnénk :D). Persze az más helyzet, ha mondjuk valamilyen számukra érthetetlen történést kell megmagyarázni, esetleg azt javasolni, hogy bár nem teljesen értünk vele egyet, fogadja el, mert ez a helyzet van most, de az is előfordulhat, hogy arra biztatjuk, inkább mondja ki, ami nyomja a lelkét. Aztán persze ha a "szóljál a tanítónéninek/óvónéninek, ha bántanak" szólamra lehet a reakció egy folyamatos jelentgetés, ami már árulkodásnak minősül, na akkor nehéz megmagyarázni, hol kellene a határt meghúzni. És persze ki tudja, hány szituációról nem tudunk, amit valahogyan megoldanak a gyerekeink, vagy talán tüskeként bennük marad?! Éppen a héten derült ki, hogy a tanítónő ahhoz az asztalhoz ültette ebédnél Ákost, ahol egy eléggé rossz magaviseletű osztálytársa is ül, aztán pár nap múlva megkérdezte Ákos véleményét, hogyan látja az asztal közösségét, ő meg kendőzetlenül (a szokásos drámai felhanggal) előadta. Hát, elölről- hátulról próbáltam kérdezgetni, mégis hogyan alakulhatott ki ilyen helyzet, és ő ezt hogyan tálalta, kiknek a füle hallatára, mert olyan nehezen tudtam a szituációt felfogni és nem is voltam róla meggyőződve, hogy ezt én most pozitívan élem-e meg, és egyébként hogyan reagáljak erre az egészre (például mondjam-e, hogy nem mindig kell mindent kendőzetlenül kimondani - végül nem mondtam ilyet neki). (A gyereknevelési vonulaton még idetartozhat az a tény, amire nemrég tudatosult bennem: igazán, őszintén bocsánatot kérni anyaként tanultam meg, és arra büszke vagyok, hogy ha már olyat teszek/reagálok, amit nem kellett volna, képes vagyok egy gyereknek azt mondani, hogy ne haragudjon, rosszul tettem/gondoltam.)

A felnőtt életben meg biztosan van olyan őszinte ember, aki mindig kimondja, és van olyan, aki meg túl sokszor, néha ok nélkül is hazudik, de általában talán a középutas megoldás a gyakoribb. Én is szeretek magamra úgy gondolni, hogy viszonylag őszinte vagyok (bár szélsőséges vélemény szerint már az is őszintétlenségnek tűnhet, ha hallgatunk). Ahhoz képest régebben még az is felmerült bennem, hogy ha a gyerekeknek Mikulásról, Jézuskáról beszélünk, vajon ezzel nem hazudunk-e csapjuk-e be, de az eltelt évek alatt rájöttem, hogy a gyereknek jót tesz, ha valami varázslatos világba csöppen, és milyen jó is az, amikor izgatottan várnak valamire, így eldöntöttem magamban, hogy ezzel nem hazudok nekik. Úgy általában meg az életben nem tolom mindig mindenkinek az arcába a magamét, mert néha okosabb hallgatni, vagy nem pontosan úgy megfogalmazni, ahogyan gondoljuk (inkább becsomagolva tálalni), de direkt a valótlant kimondani, vagy a tudatlant megjátszani sem szeretem. (Az más kérdés, hogy ha egy barátnak ki kell mondanom a véleményem, mert azért barát, olyankor nincs mese, muszáj.)

Szóval az történt a minap, hogy bejött hozzám az egyik kolléganő, és jelezte, hogy hozott egy döntést, ki fog lépni, és kérte, ne mondjam el senkinek. Na, most egy ilyen hírre persze, hogy az ember úgy gondolja, hogy befogja a száját, hiszen ez a másik ember titka, úgyis nemsokára bejelenti. Az egészet bonyolította, hogy ezt a kolléganőt többen körülöttem nem kedvelik, és már ebből is voltak kellemetlen pillanataim, mert én meg viszonylag jóban vagyok vele (legalábbis nincsenek iránta olyan erősen negatív érzéseim, mint a körülöttem lévőknek), és hát az mindig nehéz, hogy hallom az egyik felet, aztán a másikat (ahogy egymást szapulják), és ha egyiket sem akarom kibeszélni, néha meg kell gondolni, mit mondok. Ráadásul ez a kolléganő éles vitába keveredett pár hónapja egy másikkal, akivel "jóban vagyok", és bár ő egy szót sem mesélt erről a cicaharcról, a másiktól minden részletet hallottam, és már akkor is kényelmetlenül éreztem magam, amiért én még a másikkal szóba állok, holott miért ne tehetném. (De nem az egyetlen ilyen helyzet, mert "én mindenkivel jóban vagyok", hangzott el már korábban, pedig csak egyszerűen igyekszem bent a konfliktusokat elkerülni és mindenkivel együtt működni - aztán lehet, hogy már ez is őszintétlenségnek számít. És tudok olyan titokról, amiről tényleg nagyon kevesek, és ez már hosszú hónapok alatt is megmaradt bennem, pedig nap mint nap szembesülök a témával.) Aztán a vallomás után hirtelen felgyorsultak az események, a távozó kolléganő bejelentette a szándékát, amit a vezetők meg is tárgyaltak. Még onnan az értekezletről ment is sms a másik kolléganőnek, aki meg gyorsan megosztotta velem a hírt. És akkor ott nem tudtam hogyan reagáljak, Ha megjátszom, hogy nem tudtam, a hír hozóját csapom be, ha elmondom az igazat, akkor azt, aki ezt előre elmondta nekem. Végül megmondtam, hogy tudtam róla, de nem fecsegtem ki a körülményeket és a többi mindent, ami még elhangzott. Látva a döbbent reakciót, rájöttem, hogy most talán egyszerűbb lett volna hümmögni, meg mismásolni, és az újra és újra feltett kérdésre (de hát hogyhogy neked elmondta ezt?!) már bántam is, hogy nem füllentettem. Utólag kiderült még, hogy hamarabb tudtam róla, mint a saját főnöke, onnantól meg végképp rosszul éreztem magam, és csak reméltem, hogy minél hamarabb lecseng az egész, és azóta kínosan kerülöm a témát.

Egyébként meg annyira örülök (és ezt tényleg így gondolom, nem csak a leglelkesebb olvasómnak, a családfőnek akarok smúzolni), hogy legalább a magánéletünkben, a szűkebb családi körben nem kell mérlegelnem a szavaimat. Valahogy zsigerből jön, hogy nem titkolok el dolgokat (bár ugye amikor a születésnapi meglepetést készítettem elő, és be kellett lépnem a családfő levelezésébe, amiről ő értesítést kapott a telefonjára, akkor ott szemrebbenés nélkül letagadtam, hogy én lettem volna, bár utána lebuktam :D, de összességében), nincsenek titkaim (csak apróságok, női dolgok). Komolyan üdítő dolog ez. Bár az is igaz, hogy amikor a múltkor magamnak akartam venni nadrágot, és hazajöttem két gyerek méretű nadrággal, komolyan megfordult a fejemben, hogy eldugom őket valahova.

Szóval: te szoktál nem igazat mondani?

2017. november 21., kedd

Koncentrál, koncentrál, koncentrál

Onnan (is) tudom, hogy túl sok mindennel van a fejem tele, hogy hajnali 2.52-kor arra ébredtem, ahogy félálomban végig gondolom a hétfő délutáni megbeszélésen elhangzottakat, marketing tervet készítek fejben, meg sorba rakom a teendőket, kivel miről kell egyeztetni. Ez még a viszonylag jóleső túlterheltség, mert nem megoldhatatlannak tűnő feladatokat sorolok magamban, csak azért kell rendszereznem, hogy összeálljon minden a végére. Éppen ezért ezek még szeretem-időszakok, és ha klappolnak a dolgok (amire esélyt látok), akkor elégedett leszek magammal. Izgalmas feladataim vannak mostanság, és mindig jó érzés viszonylag normálisan megoldani őket.
Délután, mire végeztem, megérkezett a pénteki matek dolgozat eredménye. Bekövetkezett, ami még nem volt, négyest kapott. Hát, nincs vész, de azért meglepődtem. Aztán elindultam az iskola felé, és mivel még volt pár percem, hazamentem (hát, ja, jó dolog az iskolával szemben lakni). Aztán amikor újra nekiindultam Ákosért, összefutottam az osztálytársnője apukájával, akinek az első kérdése a dolgozat eredménye volt. Az ő lánya is négyest kapott, látszott rajta a döbbenet, örültem, hogy én viszonylag lazábban tudtam a hírt fogadni.
Aztán magamhoz vettem Ákost és elmentünk a gyerekorvoshoz. Korábban már elengedtem a kérdést, hogy miért ragaszkodik még mindig az évenkénti státuszvizsgálathoz, mert úgy vagyok vele, hogy inkább legyen kicsit fárasztóan alapos a doktornőnk, mint nemtörődöm, de tegnap ismét fellobbant bennem az ellenkezés. Ákosnak egyébként nem volt ellene kifogása, persze előtte aggodalmasan rákérdezett, hogy ugye nem lesz oltás, és miután megnyugtattam, onnantól már megadóan jött velem. A doktornő először Ábelnek szólította, és azt hitte, hogy még elsős (ami azért is furcsán hangzott, mert ő az iskolaorvos is), aztán vizsgálat közben Ákos volt, majd a végén Áronkám-ként köszönt el tőle. Azt hiszem, öregszik, mert eddig mindig mindenre emlékezett velük kapcsolatban. Feljegyezte az eredményeket a jó kis papíralapú nyilvántartásába, jelezte, hogy a gyógytornászhoz küldő papírból majd kér egy példányt (mert ÉN elfelejtettem leadni, nyeltem is egyet, kilencéves kapcsolatunk során nem egyszer fogalmazott így, pedig elég aggályosan szoktam figyelni a gyerekek dolgaira, és ő ezt tudhatja), a fogszabályzás ténye viszont láthatóan nem izgatta. Végül közölte, az egészségügyi könyvre már nincs szüksége, mert abban hatéves kor felett már nincs hely a vizsgálati eredmények beírására. Erre már nem is reagáltam, inkább kihúztam a rendelőből, na és itt merült fel bennem, hogy majd jól utánanézek valami jogszabályban, hogy kell-e még járnunk (bár nem hiszem, hogy odáig fajulnának a dolgok köztünk, hogy az orra alá dörgöljem). A legvégére vártam, amivel mindig meg szoktunk ilyenkor küzdeni (ha már novemberi gyerekkel ebben az időszakban járunk hozzá): ő közli, hogy az influenza elleni oltást melegen ajánlja, én pedig óvatosan nemet mondok vagy elkerülöm a választ, majd vívunk egy sort, de most ez sem került szóba. Ötkor már itthon voltunk, így hát átmenetileg inkább túlléptem a dolgon.
A szokásos délutáni kávézásunk során a családfővel ismét próbáltunk egyet számolni és ütemezni a következő egy hónapra, úgy mint beszerzések, meg teendők, és közös szabadság. Arra jutottunk, hogy nem sokra jutottunk. Csak kiveszek egy napot 30-án, amikor reggel Ábellel megyünk a ped. szakszolg.-hoz, aztán délután meg az iskolában kézműveskedünk - így viszont a hónap végi határidőim miatt a másik napon (amikor ajándékokat vadásztunk volna) mindenképpen be kell mennem. Ezért ezt a pénzköltős elfoglaltságot mégis eltoljuk december elejére, a Mikulásnak viszont valamikor menetközben (egy hétköznap estén vagy a hétvégén) sutyiban be kell segítenünk (és életbe lép az a verzió, amikor valamelyik orvosos akcióm által egyébként is érintett napot töltjük együtt). Este még közölte, hogy pénteken mindenképpen elmenne a Müllerbe, akció lesz, és hát venne nekem a kedvenc parfümömből (ami csak látszólag nagylelkű ajánlat, mert úgyis csak ő érzi rajtam, nekem elég rossz a szaglásom). Aztán még jelezte, hogy - mivel korábban ezt a teendőt bevállalta -, mától ismét elkezd hallásvizsgálatos időpontra vadászni Ábelnek, én pedig ma megpróbálok a röntgenre Ákosnak. Nem tudjátok követni, ugye? Már én sem.
Ma korán reggel a volt cégemhez megyünk tárgyalni. Előrelátóan lenyúltam kölcsönkértem a főnököm taxikártyáját, mert arrafelé képtelenség parkolni. Este hívott is az exkolléganő-barátnőm, hogy eszébe jutottam, milyen furcsa lesz egymással szemben ülni. Szerintem is. És remélem, lesz belőle üzlet.
Aztán ott van az én új barátnőmmel, a fogorvossal is a szerdai randim. Tudtam én, hogy melegében kell időpontot kérnem még a következő kezelésre, mert ahogy telik az idő, elkummantom. Most már érzem is, hogy legszívesebben nem mennék szerdán, de tartom magam, meg ciki is lemondani (és igen, kell is a kezelés).
Csütörtökön meg egy egésznapos képzésre mennék, de erős a gyanúm, hogy nem fogok tudni, mert dolgozni is kell valamikor.
Este jött még egy üzenet a hétvégi vendéglátós exkolléga-házaspártól, miszerint én tényleg vega vagyok-e. Ez a kérdés annyira képtelenségnek tűnt számomra, hiszen évekig dolgoztunk együtt, ettünk is együtt. De hát ők is öregszenek, biztosan. Aztán összerakták, hogy tényleg, nem is én nem eszem húst a társaságból. Erről eszembe jutott, hogy sütni kéne valamit ajándékba, a családfő szerint almatorta legyen, azt már csukott szemmel is összedobom, és hát ott van a temérdek alma még mindig a teraszon.
Csak eljön ez a hétvége is! *nagy sóhaj*

Update: Persze, egy perc alatt kiderült, hogy 6 éves korig kötelező a státuszvizsgálat. Ezt most elraktározom a fejemben, aztán mire eltelik a következő év, valószínűleg elengedem a kérdést. 

2017. november 20., hétfő

A show-ról

Ahogy elnéztem a délután kellős közepén hazaérkező fiúkat, nagy élmény lehetett mindkettőjüknek a show. Ákos fáradtnak tűnt, de a szemei csillogtak, megmutogatta a kincseit, amiket szerzett, és még nála is lelkesebben mesélt a családfő. Bár ő elsősorban kísérőként ment, és kabátot cipelni, na meg autogramos kártyákért küzdeni, azért a Trónok harca vastrónjába beleült ő is pár fotó erejéig. Napközben dokumentálta számomra is a történéseket, és küldözgetett képeket, Ákos az elején még nagyon félszegen álldogált a vágyott emberekkel készült közös képeken, de aztán láthatóan már oldódott. Jó ötletnek bizonyult, hogy együtt mentek Ákos barátjával és apukájával, így volt társaságuk, az apukák trollkodtak is egy keveset, a fiúk meg közösen próbáltak ki minden játékot.
Ákosnak ő az egyik nagy kedvence (egyforma pulcsiban, naná):
A családfő röhögve mesélte, hogy az egyik ponton a biztonsági őr Zséda-aláírásokra jelentkezőkre kérdezett rá, és ő javította ki, hogy nem Zséda, hanem ZsDav-ról van szó. Az is kiderült, hogy elég jól szervezett volt az egész, becsekkolásnál megadhatta, hova akarnak menni, és a kiosztott időpontokról sms-t kapott menetközben.
Amikor a családfő küldött egy olyan képet, amelyiken egy Mario-nak öltözött, igaz, álbajszos, de meglehetősen csinos csajjal pózolt, válaszként visszaküldtem egyet magamról, ahogy a sülő almatorta mellett feszítek. Azt írta, ez jobban tetszik - de nem tudtam biztosan, hogy rám gondolt vagy a sütire.

Itthon viszonylag csendesen múlattuk az időt. Ábelnek a viszonylag jó időre tekintettel ajánlottam egy közös sétát (még a kerületi bolhapiac is felmerült bennem lehetséges úti célként), de nem annyira volt kedve kimozdulni, így csak az udvaron fordultunk meg:
Nyugodtan és ráérősen elvoltunk, délre elkészítettem az ebédet, ő meg játszott szakadatlanul, majd csendespihenőztünk egyet.

A családfőnek még napközben írtam, hogy ha lehet, gondoljon a fiúk unokatestvérére is, szerzett neki is autogramokat és posztert, sőt egy ismerőse lányának is. Ákos egy logós bögrét kapott emlékül, Ábel pedig egy minecraftos plüss denevért, amivel aztán egész este játszott. Neki bármit megéri hozni, hihetetlenül tud örülni mindennek, amit kap, most is olyan édesen felderült az arca, ahogy hitetlenkedve kérdezte, hogy ez tényleg az övé-e. Napközben jelezte egyébként, hogy ha nagyfiú lesz, ő is szeretne ilyen rendezvényre menni, és letölteném-e neki a játékot a  tabletre, mert "én próbáltam anya, rányomtam, de kiírta, hogy pénzbe kerül".

Az este már nyugiban telt, én vasaltam párat (!), aztán - ha jól tippelem - már nyolc előtt elnyomott a buzgóság. Hiába adják vasárnap esténként a Star Wars-sorozatot újra a tévében, eddig egyet sem sikerült megnéznem.

A hetünk is húzós lesz. Ma két megbeszélésem van (az egyik a belvárosban), plusz délután gyerekorvos, este foci a családfőnek, kedden is megbeszélés, majd szerdán napközben fogorvoshoz ugrok ki, csütörtökön egész napos képzésre mennék, de a munka mennyiségétől is függ, hogy el tudok-e szabadulni, este hastánc nekem, szombaton már el kéne jutnunk a könyvtárba, este pedig ex-kollégás találkozó. És ezen kívül ki tudja még, mi más jön.

2017. november 19., vasárnap

Elkezdődött

Annyian írtok a karácsonyról, a készülődésről, meg már mi is várjuk, hogy idő előtt elkezdtünk mi is hangolódni. Tegnap ezt alkottuk Ákossal (Ábel nem annyira gondolt beszállni a munkába):
Az ötletet az egyik kolléganőm által a héten nyomtatott képekből vettem, és mivel én is éppen a nyomtatónál jártam, megfogtam és bevittem a "kié ez a szakmai anyag" kérdéssel, aztán lemásoltuk nekem is és meg is valósítottuk. Ákos nagyon lelkes volt, és makacs - hiába mondtam neki, mit hogy csináljon, hogy mérje ki, vagy megfogadta, vagy nem. Mondtam is neki, hogy így nem leszünk jóban, ha olyan lesz, mint én. Összcsaládilag megszavaztuk, hogy hova kerüljön, aztán Ábel kedvéért még vágtunk ki kartonból egy kicsike karácsonyfát, filcből készült díszeket ragasztottunk rá (még a fodrászhoz menet vásárolgattam be hozzá), az került a lenti szoba ajtajára.
Egyébként kellemes szombatot töltöttünk itthon a szokásos teendőkkel, takarítás, mosás, főzés megvolt délelőtt. Közben Ákos pótolta a péntek reggeli óra anyagát, de előtte krokodilkönnyeket hullajtott, mert rájött, hogy nem hozta haza az olvasókönyvét. Kb. öt perc alatt sikerült megszerezni a szükséges oldal fotóját a barátja édesapjától (ma már ez is milyen simán megy), így megnyugodott. Remélem, a könyv azért előkerül.
Bár estére bejelentkeztek a szomszédék Ákost utólag köszönteni, végül aludni is volt időm a délután folyamán. Vacilláltam ezen kicsit, mert - és ez is lett - tudtuk, hogy ha felébresztetem magam, morgós leszek, de hívogatott az ágy, és megkockáztattuk. A tervezett almatortát is koraestére ütemeztem be, mert attól tartottam, hogy a kiscsaládom megeszi, mire átjönnek a vendégek. Így viszont frissiben, langyosan elfogyott az egész, és nagyon ízlett mindenkinek. Egy volt csak, akinek nem volt ideje a pörgéstől enni, szegény Ábel, mire a vendégek elmentek, szomorúan jött rá, hogy elfogyott a süti. Muszáj lesz ma újra sütnöm a kedvéért.
A vendégség rövidke volt, de intenzív. Érdekes, mert ahhoz képest, hogy évek óta egy udvarban lakunk, jól ismerjük egymást, a mindennapokban is tudunk egymás dolgairól (sőt messengeren külön csoportunk van, hogy áthidaljuk a távolságot, ugye), és közös programokat is szoktunk csinálni (ilyen együtt napokra elutazós, mint az őrségi, most először volt), egymáshoz be a házba viszonylag ritkán járunk. Tavasztól őszig az udvaron szoktunk összejönni, jobb az mindenkinek, ha a gyerekek ott pörögnek, mi meg szemmel tudjuk őket tartani. Emlékszem, amikor anyu rácsodálkozott, hogy 3-4 évnyi együttélés után még nem tudtam, hogy néz ki a felső emelet a szomszédéknál, és ők sem ismerték a mienket. Hát, így alakult, tiszteletben tartjuk egymás privát szféráját. Most nem került szóba a szilveszter, de van rá esély, hogy idén is együtt töltjük, bár a kutya miatt kérdések merültek fel bennünk - a gyerekzsivajtól megrészegülve a kutyájuk előszeretettel kapkod a legkisebb Ábel után, ami bennünket aggaszt, azt meg nem tudom, hogy a nagy durrogtatós estén magára hagynák-e, hogy hozzánk átjöjjenek. De majd eldől. 
Ákos egyébként egy, a gyerekkorunkat jelentő könyvet kapott, mi a családfővel nagyon megörültünk neki, kíváncsi vagyok, az ünnepeltnek hogy fog tetszeni.
Anyuval is beszéltünk, a karácsonyi program még nem alakult ki. Mi tudunk alkalmazkodni (szerencsére egyikünk sem dolgozik a két ünnep között), nekik kellene a húgomékkal belőniük a napokat, amikor fogadnak bennünket. Anyu csábítgatott bennünket még december elején haza, mert a munkahelyének köszönhetően elvihetné az unokákat egy bábelőadásra. Vacilláltam is kicsit rajta, de nem fog menni, mert egyrészt a Mikulásnak azt a hétvégét adtuk meg B tervként, és még nem kaptunk visszajelzést, mikor jönne, meg akkor lesz a gumicsere is az autón. Így hát, bármennyire is tetszett az ötlet, ez nem jön össze sajnos.
Jövő hétvégén megtartjuk a szokásos ex-munkahelyi találkozót. Már három éve, hogy megszűnt az egyik cég, ahol dolgoztam, az ottani kollégákkal találkozunk (bébiszitter beizzítva az estére). Éppen a napokban keresett meg a másik volt munkahelyem vezetője (volt főnököm), lehet, hogy a jövőben együttműködünk majd üzletileg, kedden ülünk le személyesen egyeztetni. Az ajánlatot, amit küldtem, nagyon alaposan átnéztem, mert tudom, hogy milyen alaposak ők is. Másnap fel is hívott az exkolléganő-barátnőm csak úgy, és jót nevetett, milyen műgonddal raktam össze az anyagot, mert ismerem a szőrözését az alaposságát. Érdekes az élet, soha nem gondoltam volna, hogy konkurensek leszünk, aztán meg lehet, hogy együtt fogunk újra dolgozni.
Ma nagy napra ébredtünk, a nagyok mennek a mineshow-ra. Ákosnak már kikészítettem a ruháját, természetesen a születésnapjára kapott minecraftos pulcsit veszi fel. A menő mc-s srácok közül szerencsére az ő kedvence is fellép, így nagy a boldogság. Mi pedig Ábelkével szintén elleszünk itthon, talán sétálunk is egyet.

2017. november 17., péntek

Felbosszantottak? Egyél!

Még szerdán úgy indultam haza, hogy előtte vesztemre elolvastam egy levelet. Ami nem volt annyira vészes, meg egyébként is megoldható probléma, csak megint egy olyan esetről van szó, amiben valaki valamit elszúrt (mondjuk akkor még nem tudtam, hogy pontosan ki és mikor és mit, aztán reggelre kiderült, hogy nem mi - szerencsére!). Hazafelé még mindig azon járt az eszem, és mire hazaértem, már síkideg voltam miatta. Valószínűleg az történt, hogy dolgozott már bennem mindenféle bosszúság, és addigra értem el a szintet. Pörögtem itthon még rajta egy sort, nem is értem, máskor meg sem érint ennyi, de most bosszankodtam még egy jó ideig, mire le tudtam akadni a témáról.
Aztán csütörtökön meg csőstül jöttek a hasonló bosszúságok és nehézségek. Ezek is megoldhatóak (mondjuk ahhoz, hogy időben történjen valami, az asztalt kell csapkodnom pár kollégánál, így hát mindenért rohangáltam össze-vissza), de a harmadik-negyedik ilyen problémánál már hullott a hajam. Aztán még jött hozzám egy partnertől valaki valamiért, aki hívott, hogy itt van az épület előtt a zebránál. Mondtam, hogy gond van, mert itt nincs zebra - kiderült, hogy a központba ment, ezen már csak röhögni tudtam. Így hát - bosszankodás helyett - ebéd után megettem a Balaton szeletet, amit a kolléganőmtől kaptam, majd délután a büfében betoltam egy extra melegszendvicset, végül még az uzsonnára vitt croissan-t is. Gondoltam, majd lemozgom tánc közben. Aztán este meg a családfő finom vacsorával várt, ennyit a lemozgott kalóriákról. De legalább kisimultak az idegeim.
Nem is tudom, melyik a jobb megoldás. Talán a második?
Ma szabadságon vagyok. Reggel 8-ra megyünk Ákossal fogszabályzásra. Van bennem némi drukk miatta, meg azért is szurkolok, hogy második órára visszaérjünk, mert matek dolgozatot írnak (amikor megkérdeztem, nem kéne-e megnézni a síkidomokat, közölte, hogy mindent tud, majd szól, ha igényli a támogatásomat úgy érzi, hogy tanulnunk kell). Meg hát az sem elhanyagolandó szempont, hogy 10-re meg már a fodrászhoz van időpontom, és hát ez is elég fontos, szinte már annyira, mint a dolgozat, nem?! El is határoztam, hogy ha ott végeztem, hazajövök, felteszem a lábam, és nézek ki a fejemből. Ez szimpatikus tervnek tűnik számomra.

2017. november 15., szerda

Hétköznapok a hétvége-várás jegyében

Tegnap este "ki-mit-talál" volt vacsorára. Ezt akkor szoktuk mondani a fiúknak, amikor érdeklődnek a vacsora iránt, és éppen a mindenféle maradékokat tervezzük elfogyasztani. Ábel kicsit morcosan jött az asztalhoz, mert valamit félbe kellett szakítania, és közölte, hogy nem akar "ki-mit-talál"-t enni, és egyébként sem akar vacsorázni. Meg is bosszulta, hogy nem engedtünk a kérdésben, és lecsapott az egyetlen tányérnyi almalevesre, amit a családfő nézett ki magának.
Látva a hűtő ürességét, nagy elánnal neki is álltam a bevásárlólista gyártásának és a menü összerakásának. A szombati kaja már megvolt, mellette almatortát kért a fiatalság, plusz kitaláltam, mi legyen vasárnap, amikor a családfő Ákossal a PlayIT-en lesz, és összeírtam hozzájuk mindent. A listaírás után jött a családfő, hogy jóóó hosszú lett. Há', mondom, ebben benne van a hétvégi is. Erre nem szólt semmit, aztán már az esti fogmosás közben ugrott be, hogy de hát ma még csak szerda lesz, én meg azt hittem, csütörtök. Azt a csalódottságot, ami akkor belém vágott! Azt az érzést nem kívánom senkinek.
Ákos egyébként már nagyon várja a programot, a barátjával együtt egész nap csak erről beszélnek. A családfő nem annyira várja, de biztatom, hogy biztos tuti lesz minden. Mit is mondhatnék? Muszáj biztatni. Egyébként meg hálás vagyok, amiért nem merült fel, hogy én kísérjem a kockagyereket. A családfőnek meg különben is lesz társasága, Ákos barátjának apukája személyében, szerintem jól fognak szórakozni.

Én meg agyalok, hogy vasárnap délelőtt talán elviszem Ábelt a közeli játszóházba kicsit, hogy neki is jusson valami "program", de még nem dobtam be, mert ha elvan itthon is, akkor nem erőltetem. Meg különben is tartok tőle, hogy játszótárs híján nekem kell vele másznom és csúszdáznom - és mi lesz, ha beszorulok valahova???
Nála is felmerült egy extra program lehetősége. Nagy kedvence a Dzsungel könyve musical, szokta CD-n hallgatni, tegnap este az egyik nem túl ismert dalt énekelgette belőle. (Nagyon rááll a füle. Nemrég hallottuk a rádióban Geszti Péter egyik számát. Látszott, hogy fülel, fülel, aztán megjegyezte: "Ez olyan, mint a Dzsungel könyve. De nem az." Rájöttünk, hogy Geszti hangját ismerte meg.) Szóval bedobtam neki, hogy mi lenne, ha megnéznénk a színházban a darabot, és örült az ötletnek. Ákos látta már egy-két éve (közös születésnapi ajándék volt a barátjával együtt, akiről kiderült, hogy annyira nem szereti a musicaleket, mint az anyukája - szünetben konkrétan elsírta magát miatta). Így most jegyet vadászunk Ábelnek és plusz egy fő kísérőnek.
Aztán volt még tegnap télidzseki-próba. Korábban Ákosra már ráhúztam az előző télijét, és szerencsére még jó. De Ábelre nem gondoltam, mert ő mindig megkapja Ákosét. Na, de most nyakig sárosan jött haza az oviból (nem is akarom tudni, mi történt), és ha már kerestem neki másikat cserébe, előszedtem a téli kollekcióját. És meglepődtem: kijött a tavaszi-őszi gyerek közötti méretbeli különbözőség, és felmerült a gyanú bennem, hogy neki viszont kell vennünk egy téli dzsekit. Rápróbáltam, ami van, mondtam, hogy emelje fel a karjait, és szerintem rövid lesz az ujja. A családfő szerint nem így fog feltartott karokkal járkálni az utcán, szerintem meg egy gyerek mindenféle pózra képes. A vitát még nem zártuk le, csak elnapoltuk.
Este még megnéztük hármasban a Konyhafőnök című műsort. Ákos, mióta felfedezte, hogy van ilyen, nagyon érdeklődik iránta. Nem tudtam még megfejteni, hogy mi izgatja benne, de izgatottan várja, milyen feladatot kapnak, keresztnevükön emlegeti a versenyzőket, vannak kedvencei, akiknek szurkol és végig beszél közben közben kommentálja, amit lát. Úgy tűnik, ez a főzés-dolog meg az ő nünükéje lesz, hétvégén néha még a Minecraftot is hajlandó félretenni, ha sütisütésben akar segédkezni. Végül is, nem baj ez, sőt! Mondjuk olyankor kicsit lassabban haladok és többet kell utána takarítanom, de majd ezt is megtanulja.
Egyébként meg telnek a napok, elvagyunk. Elkezdtem a gyógyszeremet szedni. Újra jobb kedvű vagyok (az egyik kolléga meg is jegyzi reggelente, hogy "na, legalább már újra mosolyogsz"). És nemsokára hétvége lesz. Sőt Advent. Sőt karácsony.

Update:
Igen, most már emlékszem. Ákosék színházjegyét is három hónapig vadásztam anno, és három hónappal későbbi időpontra kaptam. Nagy menet lesz ez a kör is.

2017. november 12., vasárnap

Amikor kedves régi ismerősök előkerülnek

Van, hogy váratlanul történik valami, és az úgy feldob, ahogy semmi más nem tudott volna. Néha olyan kis apróság, ami rajtam múlik. Például most eszembe jutott, hogy tavaly (vagy előtte), amikor a családfő meglepett az egyik kedvenc kajámmal (akkor szokta ezt csinálni, amikor látja, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és kezdek szótlanabb lenni). Emlegettem is családfőnek, hogy már nem tudok az exkolléganő-barátnőmnek vinni belőle, mert már nem dolgozunk együtt, erre ő feldobta, hogy akkor oldjam meg, és két dobozba csomagolt másnapra a maradékból. Én meg fogtam magam, és másnap az egyik dobozkával elindultam ebédidő előtt a belvárosba. Ahogy bekopogtam az iroda ajtaján, meglátott, felderült, főleg, amikor átadtam az ebédjét, ettől meg nekem lett mosolygós kedvem. Ő volt az egyébként, akit nyár elején meg, mivel a közelben jártam, egy kávéval látogattam meg (előtte azért egy ártatlan telefonos csevej közben kiderítettem, hogy bent lesz-e). Az is jól sült el.
Aztán van, ami nem rajtam múlott. Például még valamikor nyár végén egyszer csak jött egy e-mail a céges fiókomba, a feladó egy rég' látott ismerős volt (főiskola, majd munka frontján is összefutottunk az évek alatt párszor). Írta, hogy bóklászott a honlapunkon, és meglátta, hogy ott dolgozom, úgy megörült nekem. Azóta a FB-on ismerősök vagyunk, és írt egy hosszú levelet, majd én válaszoltam, majd újra írt - és felidézte, amiket régesrégen meséltem neki, és ebből látszott, hogy mennyire mély nyomot hagytam benne, emlékszik a részletekre.
Sőt tegnap láttam szintén a FB-on, hogy egy szintén nagyon régi férfi ismerősnek szintén munkából kifolyólag (nem is tudom, kb. olyan 20 éve randiztunk párat, de nem jött össze, viszont örömmel láttam mostanában, hogy boldognak tűnő kapcsolatban él) megszületett a kislánya. A férfi (srácnak írnám, de hát már nem vagyunk srác és lány korúak) annyira boldogan pózolt az első gyerekével a képen, hogy meghatódtam tőle. És arra gondoltam, hogy megérdemli ezt a boldogságot, mert ő anno is olyan kedves fiú volt.

És akkor egy ilyen hét után, amilyen a mostani volt, szombat délelőtt takarítás közben - amikor éppen a fiúkat osztottam valamiért a szokásosnál emeltebb hangon - elkezdett csörögni a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, M. hívott, akivel egy időben sülve-főve együtt voltunk, csak aztán sajnos, amikor életünk más stádiumában jártunk, ez az összefonódottság lazulni látszott, én nem tudtam azt nyújtani, amit szeretett volna, ő meg nem tudta ezt a fokú változást elfogadni, és hiába tettünk kísérletet az újrafonásra, nem sikerült. Ákos születése után még aktív részese volt az életünknek, sok közös fénykép bizonyítja ezt, aztán utoljára még az egészen kicsi Ábelt látogatta meg, azóta nem találkoztunk. Annyira meglepődtem, hogy nem is vettem fel hirtelen a telefont, meg egyébként is be akartam fejezni a hegyibeszédet. De aztán gyorsan csináltam magamnak egy kávét, és pár perc múlva nyugiban visszahívtam. Jól tettem, mert kiderült, hogy itt áll a kapunk előtt, errefelé volt dolga, és ha nem is címből, de a környékből beugrott neki, hogy itt lakunk. Kifutottam a kapu elé, és megláttam őt egy babakocsival, benne egy gyönyörű kislánnyal. Hát, csak hápogni tudtam, a legutóbbi ilyen beszélgetésünkkor még ódzkodott az elköteleződéstől, az új párját már nem is ismertem. (Bár ő sokat hallhatott rólam, mert titokban megkeresett a FB-on anno, hogy tudnék-e neki segíteni, hogyan tudná megérteni M.-t, aki nem akarja teljesen beadni a derekát - ez a segítség akkor elmaradt, mert nem-ismerősként az üzenetét csak jóval később vettem észre, addigra meg ő is belátta, hogy ennek nem ez a módja. Mondjuk ezt a barátja kérésére nem is meséltük el M.-nek.)
Szóval ott állt a kapunk mellett a rég látott barátnőm, akivel egykor nagyon sokat jelentettünk egymásnak. Nem változott semmit, és elmondta párszor, hogy mennyit gondolt rám, ránk az elmúlt években, ahogy én is rá. Behívtam, jött szívesen (a takarításhoz előkészített kuplerájba), és leültünk a fiúk szobájában a szőnyegre, körülöttünk az időközben megszületett gyerekeinkkel, és újraismerkedtünk. Később már, amikor anyunak telefonon meséltem ezt a hihetetlen találkozást, visszakérdezett, hogy honnan is ismerem, és beugrott, már a kezdet sem volt olyan mindennapi, mert M. a volt barátom bátyjának volt barátnője - mindkét kapcsolat megszakadt idővel, de mi megmaradtunk egymásnak. És még családilag is összefonódtunk, mert például ide az új házba még M. édesapja készített méretre szabott konyhaszekrényt. Felidéztük, ahogy amikor Ákos váratlanul megfogant, ő éppen külföldön dolgozott, ahol nem volt térerő, főleg leveleztünk, de meglátva a frissiben írt üzenetemet úgy vadászott utána az udvaron, hogy élőszóban is elmondhassam a hihetetlen történést. Tegnap egy órácskát maradtak, aztán ment a dolgára... és annyira jót tett lelkileg ez a váratlan találkozás, hogy utána csak hitetlenkedve vigyorogtunk egymásra a családfővel. És hát ez a találkozás talán megtöri a jeget, és a jövőben ismét egymásra találunk majd. Főleg, hogy azért megjegyezte, hogy most már ő is "gyerekesben nyomja" - mintha most már értené, hogy onnantól már nem csak a saját maga ura.
Hej, de kellettek ezek a pozitív élmények!

2017. november 11., szombat

KO

Pénteken még ebéd után nekiálltam egy hosszabb lélegzetű feladatnak. Tudtam, hogy nem végzek vele a munkaidő végére, de izgatott is a dolog, meg amúgy is olyan sokat járkáltam a héten ide-oda, gondoltam, belefér némi túlóra. Az agyam tele volt a részletekkel, kicsit elvarázsoltan koncentrálva dolgoztam, amikor csörgött a mobilom. Egy ismeretlen számról hívtak, felkaptam, bemondtam a nevem, és azt hallottam, hogy egy István nevű férfi szól bele, aki tájékoztat, hogy Ákos náluk van, minden rendben van.
Hááát, az egy dolog, hogy egy pillanatra nem ugrott be, ki az az István, de hogy az Ákos névre is kérdőjel ült ki a fejemre, az már gáz. Aztán persze minden a helyére került, rájöttem, hogy a osztálytárs-barátnő apukája tájékoztatott, hogy a nagyfiúnkat - ahogy megbeszéltük - elvitte magukhoz játszani.
Egyébként is gondban vagyok a teljes család nevével, kérdeztem is Ákost, amikor előző este beírtam az üzenőfüzetébe, hogy más viheti pénteken haza: L. családneve Kovács, és akkor az apukája is Kovács? Enyhén megütközve nézve közölte, hogy Takácsnak hívják az egész családot.

Amúgy is húzós  volt ez a hét, már az ebéd vásárlása közben is éreztem, amikor a kifőzdében - ahol a főnökömnek és magamnak is kikérve elvitelre a kaját és mögöttem állt egy ugyanolyan adaggal a kolléganőm is - a pénztáros csaj kérdezte, hogy kettőt fizetek-e. Mondom, igen, kettőt fizetek. És mást kérek még? Igen, kettőt fizetek. OK, de kérsz még valamit. Igen, kettőt - mint egy megzavarodott papagáj, csak hajtogattam a magamét.
Este meg, mire végeztem a bőrgyógyászaton, már beszélni is alig tudtam, úgy botorkáltam az autó felé, ami mellett persze először elmentem.

Közben meg úgy alakult, hogy megint be kell írni újabb tételeket a naptárakba. Kaptam új időpontot a pedagógiai szakszolgálattól (a jó hír, hogy reggel 8-ra), és ugyanaznap délután valószínűleg szerveződik egy iskolai program is. A bőrgyógyászatra pedig kontrollra pontosan egy hónap múlva várnak szintén estére, és aznap reggel megyek a pajzsmirigy-kontrollra is. Mindkettő előtt kötelező vérvétel (persze más intézményekben) - majd figyelek, hogy legalább ne ugyanazt a karomat szúrassam meg.
Ezeket persze mindig akkor kapom, amikor a céges naptáram nincs előttem (kell nekem ragaszkodni ahhoz, hogy a mobilon ne lássam a céges dolgokat), így hát mindig izgulok, nehogy keresztbe szervezzek. Most - úgy tűnik - még nincs sehol ütközés. (Maximum egy olyan estéről tudok, amikor az óvodában van program, a munkában egy esti előadás - én az egyik szervezőként jeleztem, hogy nekem nem alkalmas, de egyszerűen nem lehetett máshova tenni -, és szintén a munkában egy karácsonyi parti - ahova meg esetleges, hogy meghívnak-e. Gondolom, mondanom sem kell, hogy az óvodai program áll az első helyen...)
Egészen jól állok még szabadságilag, de látva a mindenféléket, pénteken felmerült bennem, hogy azért nem árt ellenőrizni a napok számát, és számolgatni egyet, mire kell még. Így hát belevágtam és megküzdöttem a lehetetlennel, mármint hogy beléptem az elektronikus bér- és munkaügyi nyilvántartásunkba. Nahát, ez így zajlott: először nem találtam a linket (mentségemre legyen mondva, változott valamikor az év során), aztán meg a felhasználónevemmel, végül a jelszavammal vívtam meg. Elképzeltem, ahogy az üzemeltető cégnél a rendszergazdák oldalba bökik egymást: "Na, visszajött a szédült tyúk, aki soha nem emlékszik a jelszavára, kér módosítási lehetőséget, aztán amikor megváltoztatja a jelszót, legközelebb ismét nem fog rá emlékezni...!"  Ez lennék én, ugye.

Na, szép hétvégét nekünk! ;-)

2017. november 10., péntek

Végre péntek!

Hastáncból átkerültem a középhaladó csoportba, napközben írt az oktató, hogy a kezdőt feloszlatta, mert alig-alig jött össze az elég ember, ezért soron kívül tegnap este el is mentem. Ott már nincs hosszas, nyugis bemelegítés, úgy negyedóra után szakadt rólam a víz, néha begörcsölni éreztem a vádlimat. Elkezdtünk egy új koreográfiát, elég jónak ígérkezik, bár a karom le fog szakadni a végére. És persze ismét remegő lábakkal és kezekkel jöttem haza, de jót tett lelkileg is, feldobott és a csapat is szimpatikusnak tűnik. A tánchoz kell majd kellék is (izisz fátyol), de addig is két fakanál, hogy azokat tartva gyakoroljuk be a mozdulatot.
Délután ismét jártam a fogorvosnál, fogkő-ügyben. Ezen is túl vagyok, nagyon örülök neki.
A kettő között hazajöttem némi munkával, amiből az lett, hogy ki sem nyitottam, hanem inkább ejtőztem egyet, aztán átsétáltam Ákosért a suliba.
Ákost végül ma ebéd után viszi el az osztálytárs-barátnőjének az apukája, este - mivel én megyek orvoshoz és szükségem van az autóra - még haza is hozza. Így viszont megmarad a hétvége nekünk, lehet valami programot tervezgetni (persze csak szigorúan a házimunka után). Persze már van elképzelésem.
A könyvtár másfél hónapos felújítás után kinyitott a héten, talán oda is eljutunk majd szombaton. Bár én elkezdtem nemrég újra A katedrális-t olvasni (már vagy háromszor kivégeztem korábban, de nem lehet megunni, az egyik kedvencem), azzal elleszek egy ideig, aztán folytatom a második kötetével, és utána beszerzem a harmadikat. Na, de a könyvtár szép lett, ahogy néztem a képeket, átalakították belül is, ezért mindenképpen megnézzük majd a közeljövőben a fiúkkal.
Ma meg még belehúzok a munkába, hogy amiatt sem legyen rossz érzésem, aztán belevetem magam a hétvégébe!

Update:
És hogy bosszankodás is szóba kerüljön... tegnap reggel munkába menet vettem észre, hogy az egyik gyűrűm, amit mindig hordok, nincs az ujjamon. Még anyutól kaptam valamikor tizenévesen. Itthon már mindent feltúrt érte a családfő, már nem reménykedünk, hogy meglesz. De legalább az ujjaim karcsúak még mindig.

2017. november 9., csütörtök

Társalgunk

Azért az ilyen beszélgetések is jellemzőek ránk, még ha a kívülállók számára jól szervezettnek is tűnünk kedves, Vilma.

Például a családfő, a jólértesült, jelzi és egyúttal kérdezi, mit tudok róla: - Nem tudod, hova lettek Ákos iskolai köpenyéről a gombok?
Én kellőképpen meglepetten, amiért egyáltalán elhangzik felém a kérdés: Fogalmam sincs. Miért? Leszakadtak?
- Ja, hogy észre sem vetted?
- Nem. Hétvégén, amikor kiteregettem, nem láttam. Egyébként leeshettek a mosógépben is, a suliban is.
- Jó, akkor szólok, hogy csak két gomb van rajta. És egyébként tegnap két jól láthatóan kéznek a beletörlésétől származó kéznyommal a köpenyén jött haza - és itt ránéz az érintett fiára.
Még jó, hogy Ákos teste nem túl hosszú, így a két gomb nem is annyira vészes. És a két kéznyom akár el is fedhette a ragasztó nyomát, amit még két hete nagyon okosan beletörölt, és még nem sikerült teljesen eltüntetnünk.
Mire Ákos, aki úgy érzi, hogy meg kell védenie a mundér becsületét: - Azt azért ne felejtsük el (vagy valami hasonló megfogalmazásban), hogy ezt a köpenyt kettő és egy negyed éve hordom már.
- Szívem, akkor felvilágosítalak, hogy év elején új köpenyt kaptál. És még ha esetleg nem is figyeltél, amikor augusztus végén erről az örömhírről tájékoztattalak, az feltűnhetett volna, hogy amíg az előző köpenyed rövid ujjú volt, addig a mostani ujjatlan.
Szó bennszakad...

Ákosnál is próbálunk ismételten érdeklődni, ugyan mire számítsunk a hétvégén. Előző nap már a szájába rágtuk, hogy ne hívassa meg magát, és mindenképpen érdeklődjön, hogy nem alkalmatlan-e a látogatása:
- Na, és megbeszéltétek L.-val, hogy mész-e hozzá?
- Igen, megkérdezte a szüleit, és nem zavarok.
- OK, és mikor?
- Ja, azt még nem beszéltük meg.

Úgy tűnik, a családfő tegnap úgy döntött, hogy mindenféle rejtélynek utánajár, ezért a mosogatógép kipakolása közben felteszi a következő kérdést is:
- Áruld már, hogy mire használod ezeket a műanyag babakanalakat!
- Hát, például kora reggel, amikor ti még alszotok, ezzel keverem meg a kávém, hogy ne csapjak vele zajt.
Látom rajta az aha-érzést, és azt is, hogy nagyon meghatja a figyelmességem.

Valamennyit egyenesedtek a dolgok

Szerdán délutánra besírtam magam a fogorvoshoz, akit kinéztem magamnak. Hát, hiába, nem tudok kibújni a bőrömből, tetszetős honlapja volt, nagyon professzionálisnak tűnt az egész, ráadásul nem hajtott el, hanem próbált megoldást találni - ezért is kitartottam végül nála, nem hívtam fel másikat, és kedden este írt is (Viberen, ez annyira vicces), hogy vár másnap kora délután. A rendelési idején túl, kellemes légkörben, nagyon szépen megcsinálta, amit kellett, kértem is rögtön időpontot másra, amit halogattam már egy ideje. Úgy tűnik, betoljuk a teljes szárítógépet a számba, mármint az árát, persze.
A pedagógiai szakszolgálatnál nem sikerült még újabb időpontot kapnom, nagyon remélem, hogy idén azért eljutunk oda is. Enyhe lelkiismeretfurdalásom van, amiért éppen ezt kellett lemondanom a fogorvos miatt (aztán amikor eszembe jutott, hogy lehet, Ábelt nem is tudjuk óvodába vinni, mert aznap itthon lettem volna vele, megállt bennem az ütő, de utána rájöttem, hogy eleve elfelejtettem lemondani az ebédjét, így simán beadhattuk). Végül is nem vagyunk késésben, mert jövőre úgysem megy iskolába a kis kópé.
A laboron is túlestem kedden kora reggel, pénteken este visszaügetek a bőrgyógyászatra. Utánaolvastam a gyógyszernek, amit szednem kell - nem volt jó ötlet. Ehhez képest az a tény, hogy a pajzsmirigyemre most már mindig szednem kell a bogyókat, apróságnak tűnik. De hát ez van, most ezt kell megugranom.
A munkában haladgatunk, van mit csinálni, és most kezdek egy új izgalmas feladatot is, ami mindig fel szokott dobni (már ha esély van rá, hogy össze is jöjjön). Fejben már formálódik az anyag, a teendők, már csak papírra kell vetnem a vezetőség részére, aztán jóváhagyás után kiterjeszteni cég szintre. A jövő hétre tervezett kétnapos tréninget a sok munkára tekintettel eltolták januárra. Még nem döntöttem el, hogy örüljek vagy ne, mert a szervezetben mélyben megbújó feszültségeket hivatott volna feltárni és orvosolni, de így most legalább nem lesz két nap kiesés, ami az év végéhez közeledve nem lett volna egyszerű mutatvány.
A jövő hét elején kell javaslatot tenni az év végi jutalmakra (nem így hívják, de az mindegy is). Ez mindig nagy felelősségnek érzem, direkt hagyok magamnak időt, érlelem magamban a döntést, hogy objektív tudjak lenni, és ne befolyásoljon az érintettekhez fűződő éppen aktuális viszony, hanem az egész évet tudjam nézni. Mindenesetre ez mindig öröm, jó érzés ebben a formában is elismerni, amit el kell.
Egyedül a hastáncot bánom, ismét nem tudtam elmenni, és idén már csak pár alkalom lesz. De eddig is tudtam, hogy nem mindig fog beleférni az időbe.
Addig is nézzük a pozitívumokat! Például eljött az én időm öltözködésileg, a vastag harisnyás-szoknyás korszak. Ha máskor nem is vagyok szoknyás, ilyenkor szeretem, így - tudatosan - ilyen ruhát készítettem ki magamnak mára. Szombatra pedig Márton-napi kaját tervezünk, ami feledékenységből el szokott maradni nálunk, de majd most adunk a hagyományoknak. És vacillálok aznapra egy sötétedés utáni lámpás felvonuláson itt a kerületben, a fiúk biztosan élveznék. Persze ez attól is függ, hogy Ákos végül milyen programban állapodik meg az egyik (lány) osztálytársával, aki meghívta magukhoz.
Összeszedem magam azért...

2017. november 7., kedd

Kemény hétfő

Most már csinálok egy "egészségügy" címkét. Egy hét szabadság után visszamenni dolgozni nem túl kellemes, főleg, ha az embernek tele van a feje mindenféle gonddal-bajjal-teendővel. Délutánra már nagyon elveszve éreztem magam, estére meg teljesen szótlan-rosszkedvű lettem.
Először is reggel nekiálltam fogorvost keresni. Azt hívtam először, akit két kolléganő is ajánlott, a honlapja elég profi volt és viszonylag közel a munkahelyemhez. A megadott mobilszámot nem vették föl, majd két perc múlva visszahívott maga az orvos. Beszámoltam a gondomról, ő meg elmondta, hogy a hete teljesen tele van, esetleg valamelyik kollégája, de ő szokott ilyen felépítéseket megcsinálni... hezitáltunk kicsit, aztán azt javasolta, hívjam még este. (Közben kaptam Annamáriától, akivel még soha nem találkoztunk személyesen, is egy másik nevet, ha nem jutnék előre az eredetileg kinézett dokival.) Este még felhívtam a doktornőt, aki mondta, hogy addig nem volt időpont-lemondás, viszont kért fotót Viberen (hogy hol tart a világ, ugye?!), hogy lássa, mekkora a baj. Aztán ma ébredés után láttam, hogy este 10 után válaszolt, belőtt szerdán egy időszakot, amikor meg tudná csinálni, és az árat is megírta. Hát, ennyi. Sajnos éppen szerdán kell Ábelt a pedagógiai szakszolgálatra vinnem, de a családfőt megeskettem még napközben, hogy ha úgy alakul, majd ő megoldja valahogy (remélem, a főnöke is megérti, hogy vészhelyzet van nálunk). Így hát most bizakodó vagyok ezen a téren.
A napközbeni hangulatomon az sem segített, hogy miután délelőtt a családfő elvitte Ábelt a magán hallásvizsgálatra, onnan viszonylag hamar felhívott, hogy nem tudták a vizsgálatot elvégezni, mert az egyik füle gyulladt. Volt-e náthás mostanában? Igen, két-három hete. És a fülét nem fájlalta? Hát, nem, mert különben elvittük volna orvoshoz. Így fizetni nem kellett, de javasolták a fül-orr-gégészetet. Gyorsan megnéztem, meddig van rendelés a kerületben, megírtam a családfőnek (azt eltitkoltam előle, hogy éppen az a doktornő rendel, aki még nyár elején a mogorva stílusával jól felhúzta). Dél körül odaértek, be is jutottak, kiderült, hogy némi kis fülzsír volt benne, gyulladás nem. Kérdezte, hogy miért magánrendelésen jártak hallásvizsgálaton. A családfő mondta, hogy miután három teljes napig nem sikerült a kórház szakrendelését telefonon elérni, feladtuk. Most persze lehet megint időpontot kérni valahova (a családfő hajtogatja, hogy megrendült a bizalma a magánrendelésben, viszont ott végeznek túlhallásos vizsgálatot, amit szeretnénk elvégeztetni). Viszont ha a családfő be tudja vállalni a szerdát, a hallásvizsgálat rám marad.
Délután még elvágtattam a Honvéd Kórház bőrgyógyászatára kontrollra. Bizakodó voltam, mert a tavaszi vizsgálat után egyszer sem volt olyan brutális gyulladásom, mint ami már évek óta szokott előjönni. A doktornő, aki most is nagyon szimpatikus volt, viszont lehűtött, mert attól még a gyógyszerkúrára szükség van (mondott olyat is, hogy a műtét ezen a területen nem annyira hatásos megoldás, viszont talán nem annyira súlyos a helyzet), de előtt laborvizsgálatra kell mennem (terhességi tesztet is végeznek! és cukor, koleszterinszintet is néznek, sőt utána havonta vérvétel lesz szükséges), és egy papírt aláírnom, hogy tisztában vagyok a gyógyszer mellékhatásaival, sőt a fogamzásgátlásról is beszélnünk kell, mert nem hogy a kb. féléves kúra alatt, de utána még két évig nem vállalhatunk babát. Hát, ez utóbbi legalább rendben van, mert amúgy is kétgyerekesek kívánunk maradni, de az nagyon ijesztő, hogy mennyire erős gyógyszert fogok szedni. De nézzük a pozitív oldalát, legalább ennyi év után megvan a diagnózis (bár néha eszembe jut, hogy jobb volt boldog tudatlannak lenni).
Ma reggel laborban kezdek, aztán várom, szerdán mikor mehetek a fogorvoshoz, és pénteken este 7-re időpontom van újra a bőrgyógyászatra. (Az már csak hab a torta tetején, hogy jövő héten fogszabályzós szakorvoshoz megyünk Ákossal, majd a következő héten státuszvizsgálat a gyerekorvosnál. És akkor még az újabb kör hallásvizsgálat... és ki tudja, mit javasolnak Ábelnek a vizsgálatok utána... Mondom én, hogy megérett a helyzet egy egészségügy címkére.)
A lelki és fizikai állapotom ellenére a munkában is igyekszem azért teljesíteni. A Kórházban például elolvastam jópár kinyomtatott anyagot, amit magammal vittem, és fejben belső értékesítési előterjesztést írtam.
A legfontosabb viszont az, hogy összeszedjem magam lelkileg, mert muszáj tovább menni az úton. Hát, hajrá nekem!

2017. november 6., hétfő

Élvezetek vs kötelezettségek, meg Mörfi

Lamentálok már egy ideje azon (igazából gyakran, de mostanában ismét aktuális a kérdés), mi való előbbre: az élvezet vagy a kötelező kiadás, illetve az előre mutató beruházás? Az, aminek az emlékeiből építkezünk (és csak rajtunk múlik, mennyire őrizzük meg a jó érzést), vagy az, amiből anyagilag, tárgyilag lépünk egyet (és nyugodtak lehetünk, mert lecseréltük a hűtőt, mosógépet, mielőtt kimúltak volna)? Mindegyik mellett tudok bőven felhozni érveket, ugyanakkor meg, mivel időnként hajlamosak vagyunk elhamarkodott döntést hozni, amit később esetleg másképp látunk (esetleg meg is bánunk), muszáj néha lassítunk kicsit és minden érvet sorra venni.

Itt vannak például a kisebb bűnök, amikor például beülünk egy étterembe, vagy elmegyünk egy pénzbe kerülő programra, holott megvan az esélye, hogy ennek köszönhetően a hónap végén meg kell húzni kicsit a nadrágszíjat. Ugyanakkor meg néha jólesik erre is pénzt kiadni, és kiélvezni kicsit, mert ezért (is) dolgozunk - így időnként megengedjük magunknak. Vagy például egy őszi kirándulás az Őrségbe, ami óhatatlanul költségekkel jár, de milyen szép helyeken járhatunk ennek köszönhetően, ahonnan feltöltődve érkezhetünk haza! 
Az élvezetek mellett persze ott vannak a szokásos kisebb-nagyobb kötelezettségek (például a rezsi befizetése), és mindig merülnek fel kisebb-nagyobb egyéb kötelező kiadások, amik meg a felelősségteljes felnőtt élettel járnak együtt, ilyen a téli bakancs a gyerekeknek (ami nem kerülhető meg, hiába morog a családfő miatta), egy-egy új ágyneműhuzat (mert muszáj cserélni, szépülni), vagy egy új háztartási gép (nem is kell megindokolni, miért van rá szükség).
A nagyobb kiadásokkal kapcsolatosan pedig mindehhez hozzájönnek a jövőre vonatkozó aggályok. Ez különösen időszerű, a FB emlékeinek köszönhetően ismét átélem az érzést: a napokban volt három éve, hogy megszűnt az előző munkahelyem, ahol nagyon szerettem dolgozni, megbecsültek, jól (a mostaninál jobban) is kerestem, és céges autóval járhattam. Persze, látja az ember, hogy mi minden történik körülötte másokkal, de akkor nyáron még nem gondoltam volna, hogy ez velem is megeshet, és két hónap múlva (amikor nemet mondtam a jogutód korábbinál jóval rosszabb ajánlatára) nem volt állásom. Akkor szerencsém volt, viszonylag hamar lett másik, ami olyan, amilyen, de van. Viszont a mostani kinevezésem jövő nyáron lejár, és (főleg a három évvel ezelőtti történések miatt) mindig ott van az emberben a félsz, hogy vajon mit hoz a jövő. Éppen ezért óvatosabban vállalok be jövőbeli kötelezettséget.

Mindezek ellenére összességében szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert elboldogulunk a mindennapokban, minden évben tudunk nyaralni, vannak programjaink, és az évek alatt kényszerből vagy szisztematikusan lecseréltük a háztartási gépek jó részét. Tehát viszonylag normálisan elvagyunk.
És akkor jön az ötlet, befészkeli magát a gondolatainkba, és ha meg még ki is mondjuk, onnantól még inkább valóságossá válik: mi lenne, ha jövő nyáron tengerparton nyaralnánk, ahova repülőgéppel megyünk. Óh, sok minden szól mellett, például már idén is így szerettük volna, és a gyerekek is hogy örülnének neki, meg még időben vagyunk, ilyenkor még jó áron megcsíphetnénk valamilyen lehetőséget, jövő hónapban várható némi jutalom a munkahelyemen, amiből az előleget befizethetjük, különben is, hát ezért (is) dolgozunk a mindennapokban. És már érzem is, hogy elkap bennünket a gépszíj, kiszámoljuk, nyáron kb. mikor várható az óvodai nyári szünet, kitűzünk néhány lehetséges úti célt, elkezdünk nézegetni, a családfő meg már kér is egy ismerős utazási irodától ajánlatot - és már azt vesszük észre, hogy szinte már el is döntöttük.
Aztán elhangzik a kijózanító mondat egyikünk részéről: akkor jövőre sem cseréljük le a kocsit? Mert a kettő együtt nem megy. Az autót még akkor vettük, amikor Ábelt vártuk, és tudtuk, hogy a gyes ideje alatt a céges autót nem használhatjuk. Már akkor is öreg volt, de nagyon jó állapotú, és nagyon okos (a korához képest), és ebből kifolyólag indításkor már sorolja az egyébként autószerelő által sem megtalált hibákat (lehet, hogy maguk az érzékelők mondták fel a szolgálatot). Mivel egyre több betegsége jön elő, tervezgetjük már egy ideje, hogy nem várjuk meg a véget, mielőtt kidől alólunk, muszáj lesz lecserélni. És ahogy ezeket végiggondoljuk, már látjuk is, felelősségteljes döntést kell hoznunk (és a pálmafás tengerparti nyaralás képe elkezd halványulni, de már soroljuk is magunknak, hogy milyen sok szép helyszín van itthon is). Na, persze, az autóvásárlásban is lehet nagyot álmodni, elkezdünk új autókat nézni, mert a használtak kiszámíthatatlanok is lehetnek, és azt is tudjuk, hogy bármi is lesz a döntés vége, az megint több éves hitelt fog jelenteni. A döntést szerencsére nem most kell meghozni (sőt meg kellene vele várni a nyarat, amikor kiírják a pályázatot a munkakörömre), de azért agyalunk rajta tovább, és az összeszedett információkat elraktározzuk az agyunkban.

Közben meg ott motoszkál a fejünkben a (közelmúltbeli mosodás tapasztalatoknak köszönhetően) megszületett gondolat is, miszerint de jó lenne itthonra egy szárítógép - van előnye bőven, de azért kicsit úri huncutságnak is érzem az ötletet. A családfő nézelődik is, én meg visszakeresem, miket írtak az egyik fórumban az anyukák a témában, és odáig jutunk, hogy kinézzük, nekünk melyik lenne a legmegfelelőbb. A döntést elnapoljuk, nem akarunk beleugrani hirtelen semmibe, meg - gondoljuk - várunk még, hátha lesz akció (és a pálmafás tengerpart képe meg már olyan halvány, hogy szinte nem is látni).

Aztán idáig jutva a családfő elugrik a gyerekekkel elemért a boltba, én meg nekiállok az Őrségben besározott cipőiket kimosni, küzdök az egyik cipőfűzővel, amit nem tudok kihúzni. Ha a családfő itthon lett volna, biztosan őt kérem meg, de így foggal próbálom megoldani a helyzetet. Egy rossz mozdulat, és letörik az első fogamból egy darab. Rögtön beugrik, hogy a fogorvos két hete hívott fel, év végével nyugdíjba megy, már nem vállal új munkát.
A családfőt már azzal várom haza, hogy nem kell a szárítógép-vásárláson tovább gondolkodni, annak a pénznek máshol lesz helye, és kereshetek új fogorvost. Sírni tudnék.

2017. november 4., szombat

Őrségi őszölés

Igaz, aggódtunk kicsit az időjárás miatt, de végül egészen jól alakult az is, és minden más is. Nagyon szép helyeken jártunk, kiélveztük a viszonylag kellemes időt és a ráérősséget. Sokat voltunk a szabadban, sötétedés után pedig a szállásunkon ejtőztünk. Azt az igazi csendet csak egyszer tapasztaltuk meg (amikor a szomszédasszony a felfokozott hangulatú összes gyereket magával vitte kutyát sétáltatni, na, akkor ott egy pár percig igazán csend volt), egyébként meg folyamatos, nem lankadó figyelmet igényeltek a kölkök. Ettől eltekintve, vagyis ezzel együtt mindenki élvezte, azt hiszem.
Az első nap elment az utazással és Kerkakutas felfedezésével, ahol, mint kiderült, van vadaspark is. A faluban annyira kevesen lézengtek, hogy amikor először balra indultunk, majd kérdezősködés után jobbra, egy szembe jövő vadászruhás ember állt meg mellettünk, hogy mi keressük-e a vadasparkot. Kiderült, hogy a néni, akitől először érdeklődtünk, felhívta. Útba igazított bennünket, mi meg nekivágtunk, megkerültük az egészet... és a sötét erdőben botorkáltunk visszafelé. Nem mondom, hogy nem féltem kicsit.
Másnap jártunk Szalafőn és a környékén, útba ejtettük hosszasan a játszóteret, ebédeltünk az Őrszem fogadóban, majd még egyet túráztunk a legelőn (vagy kaszálón? Ákos környezetismeret könyvéből megtanultam, mi a különbség közöttük). Azt hiszem, a szalmabáláknak köszönhetjük, hogy a gyerekek is végigmentek a saját lábukon, mikor már fáradtak volna, mindig meglátták az új gurigákat, és ez erőt adott nekik.
A harmadikon kicsit később indultunk, mert szemerkélt és esett az eső, aztán megkerestük a Vadása-tavat és azt jártuk körbe. És a gyerekek pedig csak mentek, és futottak, meg másztak lelkesen - míg az egyik meg nem merült a vízben úgy lábszárközépig (nem a mieink közül).
Szuper, szuper, szuper volt... A képek is ezt sugallják, azt hiszem.
 
 
 
 
 
Koradélután értünk haza. Az is szuper volt, mondjuk. ;-) Aztán vissza is tértünk a dolgos hétvégékhez, nekiálltam mosni, a családfő pedig bevásárolt, majd hazahozta Jucikát is, aki izgatottan rohangált a ketrecében. Lőtt egy tortát is, csak hogy megadjuk a módját Ákos születésnapjának. Voltam olyan botor, hogy Ábelnek elárultam, mit rejt a hűtő, aki aztán széttrollkodta az egészet. Meg is állapítottam, hogy legközelebb nem szabad neki ilyen titkot elárulni.
Jóóóó volt...

Kilenc éve ezen a napon...

...korán keltünk és nagyon-nagyon izgatottak voltunk. Arra készültünk, hogy végre szemtől-szembe megláthassuk azt a kisfiút, aki hívatlanul toppant be hozzánk, és neki (is) köszönhetően egy család lettünk. Ákos, a helyes, okos, kedves nagyfiúnk, ma a születésnapját ünnepli. Mi pedig évről évre egyre inkább büszkébbek vagyunk rá, hogy akkor ott bennünket választott szüleinek.

2017. november 1., szerda

Nyugis nap, és Mikulás, meg Jézuska

Tegnap hárman voltunk itthon. Felmerült bennem ködösen, hogy kéne legalább egyet sétálni a fiúkkal, hogy kicsit kimozduljanak a levegőre, aztán valahogy mégis itthon ragadtunk. Viszonylag nyugisan telt a nap. Kicsit pakolásztam, csomagoltam, ebédre főzeléket főztem (Ákos örült, de annyira nem jött be neki - hiába, nem vagyok főzelék-guru, Ábel meg konkrétan meg sem kóstolta), délután meg sütöttem meggyes muffint (OK, hogy szívesen sütök, de négy nap alatt három alkalom már sok volt nekem is). A muffint aztán őriztem, mint egy zord börtönőr, mert az útra szántam, de este mindenki ehetett belőle egyet-egyet (igazából a családfő kettőt kapott, de ezt másoknak nem árultuk el). Ő egyébként dolgozott, bár amikor a nap közepén betoppant, megörültem, hogy végzett, de csak valamiért hazaugrott.
Aztán, amikor végleg hazajött, lefolytattuk a szokásos dialógusunkat:
- Úristen (vagy valami hasonló), ennyit akarsz pakolni?
- Hűvös van, meg több napra megyünk, és mi van, ha elázik/összekoszolja?! Muszáj, hogy elég ruha legyen nálunk.
- Jó, de megszámoltad, hány csomag lesz? Be sem fér az autóba!
Nem akartam mondani, hogy nem számolgatok én csomagokat, ő mindig megteszi helyettem. És mindig sokallja, amit pakolok, aztán érdekes módon csak beférünk valahogy a járműbe.
Aztán összekészítettem még a konyhás csomagot is (hehe, egybe nem fért bele, de hát apartmanba kellenek fűszerek, meg mindenféle dolgok is például a reggelihez, ha nem akarunk egyfolytában étterembe járni), meg némi játékot is pakoltattam a fiúkkal az estékre.
Éppen a szállásadónknak írtam e-mailt délután, amikor csörgött a telefon, ő volt a vonal végén. Kérdezi, hogy van-e kérdésünk. Ja, mondom, például hogyan kapjuk meg a kulcsot?! Hát, ők nem lesznek otthon, de majd benne hagyják a zárban a kulcsot. A fizetés meg úgy legyen, ahogy nekem kényelmesebb: odaadjuk készpénzben a takarítónak, vagy majd átutalom. Tudom én, hogy az Őrségben egy másik világ van, de ezen még én is meglepődtem. Annyira váratlanul ért a hívás, hogy csak utána merült még fel bennem egy-két kérdés, de már nem hívtam vissza.
Este Jucika átköltözött a kisbarátnő anyukájához. Előtte rendbe raktuk az alját, a családfő kicipelte ketrecestül az autóba, majd a zsúrkocsiját is (ami egy görgős doboz mindennel, ami szükséges hozzá, hogy jól érezze magát). Használati útmutatót is hagyott hozzá. Ilyen még nem volt, eddig mindig ide járt az etető személy, amikor elutaztunk. Reméljük, jól viseli az átmeneti új helyét. Az imént, amikor ébredés után lebotorkáltam, megszokásból halkan jöttem, nehogy felébresszem (mert ilyenkor éktelenül hangosan elkezdi rágni a ketrecét, várja a kaját, de húzom még az időt, ne akarjon már hajnali négykor reggelizni). Aztán jöttem rá, hogy nincs itthon, olyan üres a sarok, ahol lakik.

Aztán napközben a fiúkkal még érintettük a Mikulás és Jézuska kérdéskörét is (mármint az ajándék-vonzatát az egésznek). Biztattam őket, írjanak levelet nekik, és majd elküldjük. (Igazából el szoktam dugni az emlékes dobozukba, és majd egyszer előkerülnek. Ha majd nagyobbak lesznek...) Persze Ábel helyett én írok, de - kikötöttem - valami szépet neki kell rajzolnia, hogy tényleg elolvassa a címzett. Ez a feladat mindig izgalmas szokott lenni számukra, nekünk pedig hasznos, ha látjuk, mik a vágyaik tárgyai, mert tudunk ötletet meríteni (nem mintha nem sorolnák nap mint nap, mit szeretnének éppen).
Ákos meg is írta a listáját (bezzeg a szobája méretarányos alaprajzával egy lépést sem haladt, abban nem volt ilyen lelkes). A tavalyi menethez képest fejlődött: egyrészt a mesecsatorna játékreklámjaiból táplálkozott, másrészt viszont a tableten megnézte az egyik játékáruház honlapját is (mondott is valami olyat, hogy húúú, mennyi minden van ott). A kisördög meg is szólalt bennem, és megkérdeztem:
- Szerinted a Mikulás onnan vásárol?
- Nem, csak én veszek onnan ötleteket.
Hiába, mindenre van válasza.
(Kb. két éve történt az, hogy az éppen aktuális legós katalógusból nézett ki egy tetemes listányit. Amikor elém tette, kicsúszott a számon, hogy ezek itt összességében többet érnek, mint az autónk. Erre felháborodottan közölte, hogy nem nekünk kell kifizetnünk, ezt a Mikulástól és a Jézuskától kérte. Hát, ja, egyszer majd azért az orra alá dörgölöm az igazságot!)
Idén nem cizellálta túl a dolgot, a lényegre ment: a lista aljára csak egy mosolygó fejet rajzolt. Semmi színezés, semmi kedveskedés a címzetteknek. (Azért közös a levél, mert pár éve azt mondtam neki, hogy amit a Mikulást nem tud vagy akar elhozni, azt továbbküldi a Jézuskának - így egy levéllel megoldjuk a kérdést.) Lehet, hogy visszaadom majd neki ezt a mostanit, hogy kicsit még dolgozzon rajta, mert azért ennél szebbeket szokott készíteni. Még lesz nekünk is dolgunk a listájával, mert ahogy nézem, fonetikusan írt néhány játéknevet, és nem biztos, hogy elsőre be tudjuk azonosítani.
Ja, és mondanom sem kellett neki, érdekes módon még azt is összerakta az évek alatt, hogy Jézuska nagyobb, Mikulás viszont kisebb ajándékot hoz - pedig olyan jól kitaláltam, hogy az utóbbinak a puttonyába bele kell férnie, azért kérjen kisebbet, de végül erre nem került sor (bár egy kicsike doboz is megterhelheti a pénztárcánkat, ugye).

Ábel nem haladt ilyen jól. Először tisztázta a kereteket:
- Az, hogy a "játék házhoz jön" (ez egy netes játékforgalmazó szlogenje, köszi gyerekcsatorna!), azt jelenti, hogy nem kell érte fizetni?
- Nem, szívem, azt jelenti, hogy nem kell érte menni a boltba, hanem kiszállítják.
Erre Ákos, a jólértesült, rögtön oda is szúrta, amire Ábel a szokásától eltérően csak szégyellős mosollyal reagált:
- Ábel azt is hitte, hogy ez azt jelenti, hogy a Mikulás hozza ki a játékot.
Ezek szerint ők már egymás között is tárgyaltak a témáról. :-)
Szóval Ábelnek még nincs listája, mert "még gondolkodom rajta, anya".
Kettőjük közül egyébként ő az, aki nem csak birtokolni akarja a játékot, hanem (ha jól eltaláljuk) ki is használja, és sokat játszik velük külön-külön is, vagy együtt variálva. Néha olyan játékokat talál ki, amitől leesik az állam. Ákos meg mindig szeretne sok mindent, például legót (is), aminek aztán nekiugrik, összerakja, majd utána már nem olyan érdekes számára. Ezért kapott például pár éve egy nagy ömlesztettet, hogy a saját ötletei alapján alkothasson, de ez az elképzelésünk nem jött be, alig játszott vele azóta.
Na, ezen még dolgozunk kicsit, de van időnk. 

Most viszont vár rám a konyha, mert voltam olyan lökött, hogy kitaláltam, friss virslis buktával vágunk neki az útnak (így nem útközben kell valami kaját venni vagy beülni valahova), amit persze gyúrni, keleszteni, nyújtani, majd kisütni kell.

2017. október 31., kedd

Családi hétvége, plusz hosszú szabadság

No, eltelt a hétvége. Volt ám nyüzsgés nálunk, meg hangzavar. Az időjárás sajnos nem volt a barátunk, és beszorultunk a házba, de azért jól elvoltunk.
Úgy kezdődött, hogy kajailag kicsit túlvállalni látszottam magam. A menü tartalmazott új elemeket, meg ismerősöket is. Sütőtökkrémlevest például most először készítettem. Nem is tudom, végül is mindenki megkóstolta, de úgy tűnt, nem arattam vele túl nagy sikert. Pedig mindent megtettem, a macerásabb receptet választottam, és a kis konyhakertünkből valódi fűszernövények kerültek bele. Egyszer-egyszer meg lehet enni, de igazából nekem sem annyira jött be, hogy égető vágyat érezzek a közeljövőben az elkészítésére. Mindenesetre nem adtam fel ezt az irányt sem, legközelebb talán megpróbálom muffin formájában a család elé tenni a sütőtököt.
Aztán volt még tárkonyos raguleves, ami Ákos nagy kedvence (Ábel a borsót nem szereti, de most még úgy sem akart enni, hogy kiszedegettem volna belőle a zöld bogyókat). A többieknek legalább ízlett.
Aztán volt még zöldséges-paradicsomszószos csirkecomb, hát azt viszont nagyon dicsérte mindenki. Tény, hogy jól sikerült (sárgarépa-, cukkini- és krumplikockák szószos, fűszeres formában, ráhelyezve a tepsiben az enyhén elősütött csirkecombokat - még Ábel keresztanyukájától tanultam). A receptet le is kellett írnom anyunak is, a húgomnak is.
És készült rakott tészta (darált hús, tészta, tejföl, sajt) a gyerekek kedvéért (bár ezt meg Ákos nem szereti nálunk). 
Sütöttem még almatortát (igazából jórészt Ákos készítette, én felügyeltem és takarítottam utána), az is elfogyott egy pillanat alatt. Eredetileg kétfajta desszertet terveztem, kilenc fő részére az sem sok, de a családfő józanul lebeszélt. Végül vasárnap reggeli után még egy almás-mézes muffint dobtam össze, ami szintén bejött a vendégek jó részének.
Nagyon kellett figyelnem, hogy minden tejtermékes fogás laktózmentes hozzávalókból készüljön, de sikerült, utolsó pillanatban még a tejet is lecseréltem, amikor megszokásból először a másikat vettem elő. 
Nagyon jó ütemben sikerült mindent megoldani, pontosan délre elkészült minden, még egy gyors zuhanyzás is belefért, és öt percen belül megérkezett a család is.

Miután a felnőttek az ebédhez ittak egy-két pohár bort, eszembe jutott a kérdést feltenni, hogy akkor most nem is megyünk sehova kicsit csavarogni. Eredetileg valami programot kellett volna előre keresnem, de nem nagyon találtam olyat, ami vonzónak tűnt. Mivel egyedül én kevésnek bizonyultam sofőrként, így némi hezitálás, meg az időjárás vizslatása után bedobtam, hogy tömegközlekedéssel közelítsük meg a Várat. Háááát, eléggé buszjegy-rabló megoldásnak bizonyult az ötlet, meg időigényesnek is, főleg, hogy a metró sem járt hétvégén. Ráadásul mire beértünk a kerület központjába, elkezdett esni az eső is. Akkor ott az árkádok alatt újraterveztünk (a minecraftos fiúk szorgalmazták, hogy forduljunk inkább vissza, de őket leszavaztuk), kitaláltuk, hogy bowlingozunk egyet. Amikor bedöcögtünk a belvárosba a metrópótlóval, kicsit kivilágosodott az ég alja, és ismét újraterveztünk, mégis csak a szabadban maradunk. Végül a Várba nem mentünk fel, de legalább sétáltunk egyet, és hazafelé pedig másik útvonalon utazva megmutattuk az új metrót a család vidéki ágának.

Hazaérve gyors vacsora és gyerekfürdetés után szabadfoglalkozást hirdettünk, a felnőttek hamar el is kókadtak, míg a gyerekek természetesen tiltakoztak a korai fekvés miatt. Meg is bosszulták a szülői szigort, másnap már - az új időszámítás szerint - 6 körül elkezdtek le- és kisorjázni a szobákból. Én már magamtól ébren voltam, anyu meg szegény a központi (nappali) szálláshelyének köszönhetően kicsit kényszerből, így volt aki viszonylag csendben tartsa őket.

A vasárnapi időjárás még kedvezőtlenebbnek bizonyult, végig esett, ezért még a pékárú-tejföl-beszerző körútra is csak a szegény családfőt küldtük, és nem mi, anyák sétáltunk el, ahogy terveztük volna. A két kilencévest alig láttuk a hétvégén, elvoltak kettesben, a nagylány inkább a közelünkben tartózkodott (hej, de emlékszem, amikor én is ennyi idősen mindig ott kagylóztam, ahol anyu a barátnőivel beszélgetett), Ábel pedig hol itt, hol ott szórakoztatott valakit.
Délután köszöntek el (sprinteltünk egyet utánuk, mert itt felejtettek egy töltőt, és szerencsére a sarkon a piros lámpánál utolérte őket a futó családfő), még útba ejtették az ilyenkor szokásos ikeás célpontot (amit mi kihagytunk), aztán valamikor este értek haza.

Vasárnap este még telefonált a mosógépszerelő is, hogy jönne reggel fél 7 körül, mert a feleségét hozza munkába, aki a környéken dolgozik, és a családfő főnöke is küldött sms-t, hogy reggel még beszéljenek, kell-e mennie dolgozni.
Végül hétfőn hétre megjavult a mosógépünk (neki is ugrottam a mosásnak), kilenc magasságában pedig kiderült, hogy a családfő is itthon marad, ezért egy viszonylag nyugis napot töltöttünk itthon.
Mondjuk így bemehettem volna dolgozni is, csak a szabadságos napok spórolása céljából, de már mindegy. A telefonom is csörgött párszor, például a főnököm hívott egy lejáró határidős feladata miatt (mármint hogy be tudnék-e neki segíteni), amikor felvettem a telefont, akkor ugrott be neki nem vagyok bent, de megnyugtattam, hogy az a határideje csak ma jár le. Aztán hívott valaki, aki Cs.T. főszerkesztőt kereste, mondtam, hogy a név stimmel, de már nem ott dolgozom, ahol korábban és nem tudok segíteni, így elköszöntünk. Jucika befogadójával is megbeszéltük, hogy még ma este átköltözik hozzájuk, visszük a zsúrkocsit (egy görgős dobozt, amiben minden megvan neki), és adunk használati utasítást is hozzá a négy napra, amíg ott lakik. Egészen picit dolgoztam is, befejeztem a könyvet, amit olvastam, a családfő ismét bevásárolt már az útra is, sőt töltött le filmeket kicsiknek és nagyoknak is, este pedig családi társasjáték-partit folytattunk le, majd a férfi elment focizni, én pedig nagy nehezen ébren maradtam a gyerek-fektetésig (igazából nem, de legalább felébredtem a lábdobogásra és betakargattam őket).

Többnapos kergetőzés után este végre sikerült a szomszédasszonnyal is egyeztetnünk, mikor indulunk holnap az Őrségbe, melyik napon nagyjából mit csinálunk (a biciklikről érthető módon lemondtunk) és mit eszünk. Így hát ma becsomagolok jó meleg ruhákat mindenkinek, és holnap nekivágunk az útnak őszölni.

2017. október 28., szombat

Na, ki a király? Hát persze, hogy mindenki!

Olyat éltünk meg, amire két teljes évig nem volt példa. Ákos mindkét hónap végén, amin már túl vagyunk, ötöst kapott magatartásra. Az osztályfőnök szerint a mi fiúnk jó gyerek, de azt is hozzátette a fogadóórán, hogy lehet, az ő tűréshatára is máshol van, mint az előző osztályfőnöké. Na, a lényeg, hogy - bár tényleg nem számít, mert ettől nem leszünk tőle elégedettebbek vagy kevésbé azok - besorjáztak a példás jegyek a naplóba. Na, most viszont örömtáncot jártunk és nagyon megdicsértük.
Egyébként is ötös-eső volt a héten, volt olyan reggel, amikor ötről érkezett üzenet, aztán másnap még kettő beficcent. Viszont van új mumusunk, technikából még hármas is csúszott be a minap (meg négyesek). Úgy tűnik, a fonásban nem jeleskedik, olyan mint az anyja, aki ebből a szempontból örül, hogy nincs fonni való hosszú hajú lánya. A héten négy témazárót írtak, a nyelvtan nem lett a legtökéletesebb, a szövegértés viszont csillagos ötös, kettőnek még várjuk az eredményét. De egyébként meg igaza van az apjának, aki azt írta nekem tegnap, hogy "király kis csávó", és tényleg kiérdemelte azt a novemberi extra programot a kockafejűek között.
A múltkor egy focis újsággal jött haza, amit az egyik kislánytól kapott. Amikor érdeklődtünk, miért éppen ő volt a szerencsés, szorosan összezárta a száját, és csak vonogatta a vállát. Vele nem lehet csak úgy viccelődni, mert begubózik vagy megsértődik, ezért csak óvatosan próbáltam kipuhatolni, hogy esetleg tetszhet-e az ajándékozónak, de nem nagyon nyilatkozott. Aztán annyit megosztott velünk, hogy először a barátjának ajánlották fel a zsákmányt, de ő nem kérte vagy csak nem értette a dolgot, így Ákos került sorra. Cserébe biztattuk, hogy a Mekiben a menühöz kapott csajos kistáskát vigye el a kislánynak, amit ő vonakodva meg is tett, de nem volt hajlandó elmesélni, hogyan adta át.
A szünetet már nagyon várta, szerintem ő is érzi, mikor kezd fáradni. Amikor hazaértünk tegnap délután a suliból, megemlítette, hogy kaptak házit technikából (a szobája méretarányos alaprajzát kell elkészítenie), de csakis majd jövő vasárnap szeretne vele foglalkozni. Addig is nagy egyetértésben besüllyesztettük a táskáját a szekrény mélyére (remélem, nem felejtettünk benne egy fél szendvicset).

Ábelünk is jól elvan, jókedvűen éli a mindennapjait. Focizik rendületlenül (már amit annak neveznek az ötévesek körében), bár igaz, az óvónő szerint a közös foglalkozásokhoz néha noszogatni kell, mégis olyan örömmel hozza haza minden alkotását (és a frissiben tanult verseket is mindig megosztja velünk). Tegnap például megérkezett a hangya, amit bent készítettek, rögtön próbára is tette a jószágot, és bár eredetileg elvileg nekem akart segíteni a takarításban (amivel persze nem lettünk gyorsabbak, sőt), egy idő után arra jutott, hogy tudományos kísérletet végez, felszívja-e a porszívó a hangyát. Én már csak a kacajára kaptam fel a fejem (van az a hang, amitől az emberben megszólal a vészcsengő), a porszívó meg természetesen felszívta, de szerencsére megakadt a cső végén, még ki tudtuk szabadítani. Viszont az akciónak köszönhetően a hangyának most kevesebb lába van, mint eredetileg volt.
Azért ő nem példás magatartásilag, az biztos, mert például az apja az egyik nap, amikor érte ment, a gondolkodó padon találta. Egyedül üldögélt ott (és nemigen tűnt letörtnek), a másik padon viszont többen sorjáztak, csupa fiú ("ők már gondolkodni sem tudtak"), ebből gondoltuk, hogy bár nem a legegyüttműködőbb volt aznap a csoportban, legalább nem a kemény mag részét képezte. A hét elején meg faággal karcolták meg az arcát, állítólag az óvónő szerint kardoztak, bár a családfő felhívta a figyelmét arra az aprócska tényre, hogy a küzdelem nem volt kiegyenlített, mert Ábelnek - elmondása szerint - nem volt kardja.
Reggelente sem kell nagyon küzdeni vele, hogy térjen magához (ő meg ebben hasonlít rám, ébredés után nemigen érdemes vele szóba állni - nálam ez csak azért nem jön ki élesebben, mert amikor én ébredek, még nincs körülöttem senki). Bár azt hiszem, ez az őszi szünet, amit az iskolás bátyjának köszönhetően ő is itthon tölt, jókor jött neki is. Legalább addig alhat, ameddig szeretne, mert azt aztán szereti.
A hét utolsó két napján az óvodában megejtették a szokásos éves fotózásokat is. Csomagoltam neki csinos ruhát, és amikor ABC-rendben elkezdték őket felöltöztetni a művelethez, az óvónő szerint "betolakodott" az elöl levők közé (mert "nekem is van szépruhám, anya adott"), így első napon átesett az egyénin, majd másnap a csoportoson. Elmondása szerint "szépen mosolygott" a fotósra.
Ő egyébként meg szerelmes, ahogy a minap közölte. Dalma új kislány a csoportban, és még nem biztos, hogy viszont szereti. Ezért elkezdett dolgozni az ügyön, és felmérte, mivel tudná magába bolondítani a kiszemeltjét. Például elmesélte neki, hogy van itthon nyuszija, és aznap este megpróbált bennünket rávenni, vigyük be a nyuszit az óvodába, hogy D. láthassa. Erről lebeszéltük, akkor kitalálta, hogy hívjuk meg a kislányt hozzánk. Ezt az ötletet nem vétóztuk meg, bár nem ártana a másik fél szándékait megismerni. Aztán azon is agyalt, hogy a bátyját is bemutatja neki, de utána hamar meggondolta magát, attól tartott ugyanis, hogy Ákos esetleg elvonná a figyelmet róla. (Hogy miket nem találnak ki az ötévesek, ugye?!).

Ketten együtt nagyon cukik tudnak lenni, meg néha nagyon fárasztóak. Egészen jól alakul ez a testvérség-dolog is közöttük. Időnként összebújnak, meg jól elszórakoznak egymással, bár ez utóbbi számunkra nem mindig tartogat kellemes végkifejletet.

Mi felnőttek is királyak vagyunk különben. Tegnap még extra feladatokkal szórakoztam bent, ezért jóval később jöttem el, mint terveztem, a családfő már érdeklődött is, hol vagyok. Ő is kicsúszott picit a munkaidőből, végül ő a kicsit gyűjtötte be, én a nagyot. Itthon röpke találka után elment először bevásárolni, majd vacsora után a mosodába (a mosógépszerelő elvileg hétfőn reggel tiszteletét teszi nálunk, már nagyon várjuk). Addig én a hazahozott dolgokat szortíroztam, pakolásztam, gyors-takarítottam. Este már alig volt erőm bármihez, ezért - egy plusz húszperces mesenézés-meghosszabbítás után, aminek nagyon örültek - Ákos fektette le Ábelt, én csak a halk lábdobogásra figyeltem fel, ahogy szépen ballagnak a szobájuk felé.
A ma ebédre érkező családot két fajta levessel, két fajta főétellel és egy desszerttel várom. Bevállaltam életem első sütőtökkrémlevesét is, kíváncsi vagyok, hogy sikerül. Megkomponáltam a sorrendet, remélem, nem lesz belőle kapkodás. Anyu hívott este, már nagyon készülnek, mi meg már nagyon várjuk őket.

2017. október 27., péntek

Ajaj, mindjárt itt a karácsony!

Meg kell szoknunk a gondolatot és ki kell mondanunk: közeledik a karácsony. Még most voltunk nyaralni, most meg már megjelentek a szaloncukrok az üzletekben. A céges partikról még nincs hír, viszont már érződik az év végi hajrá előszele.
Például megérkezett az immáron szokásossá váló ex-kollégás bulira a meghívó. A házaspár, akik küldték, először három éve, a cég megszűnése és az egyszerre kilépésünk után szervezett szűkebb körű búcsúbulit az otthonukban. (Számomra az első alkalom örök emlék marad, mert ott törtem el a lábujjamat...) És ez azóta szokássá vált. Szintet léptünk, most online felületen szavazhattunk a számunkra megfelelő időpontokra. Ez gyerekmentes program lesz, így ha összejön, ismét bébiszittert kell hívnunk (és remélhetőleg nem ütközik a Mikulás látogatásával).
Aztán jött meghívó a hastáncoktatótól is karácsonyi bulira, de arra nemigen fogok elmenni, mert egyrészt annyira még nem vagyok részese a csapatnak, másrészt meg egyszerűen nem fér bele az időbe.
A volt kolléganő is kezdeményezett közös vacsorát jövő keddre, amivel meg az a bajom, hogy az Őrségbe utazásunk előestéje, és nem is tudom, hogy akarok-e, tudok-e elmenni (mert például azt is el tudom képzelni, hogy még akkor is mosodában töltjük az időt inkább).
Ja, a hétvégére meg színházba hívott bennünket egy másik ex-kolléganő, aki színházigazgató lett nemrég (hogy milyen izgalmasan hangzik ez!), de a családom látogatására tekintettel legalább nem kellett sokat agyalnom a válaszon.
És mondom, a céges karácsonyi bulikról még nem is tudni semmit (tavaly olyan 5-6-ra kaptam meghívót). Ott van még a kétnapos tréning, meg az egynapos képzés, plusz egy konferencia - és még nem dolgoztam.

Tegnap már előkotortam a pedagógiai szakszolgálat telefonszámát, mert immáron négy hónapja várok időpontot hiába, de mire telefonáltam volna, megérkezett az e-mail az időponttal. A jó hír, hogy két hét múlva már várnak is bennünket, a nem annyira jó hír, hogy szerdai nap déli 12.00 óra lett belőle. Még egy szamovár szabadság, hurrá. Hát, nem annyira örülök neki, mert ebédidőben 1-2 órát lekötni Ábelt nem is tudom, hogy fogják, de legalább már van előrelépés.
Ezzel immáron teljes körűvé vált a következő hetekre összevadászott egészségügyi időpontok tárháza (és tényleg minden hétre jut valami). Elkezdtem parázni, hogy vajon mindegyik be van-e írva a naptárakba, muszáj lesz összevetni őket, nehogy valami kimaradjon.

És ha már karácsony, akkor ideje gondolkodnunk az ajándékokon. Most még gőzöm sincs, de komolyan, mert persze kívánságok hangzanak el, de hogy mi az, ami hosszabb távon is örömet okoz, még nem látni. Persze majd beindulok, nézelődök, és reményeim szerint lopunk majd a családfővel egy napot, amikor elmegyünk egy bazi nagy játékboltba ide-oda, és valószínűleg pikk-pakk elköltjük a fizetésünk egy részét. Azt hiszem, írunk a fiúkkal egy listát a Mikulásnak és Jézuskának is, biztos ami biztos, csak hogy képben legyenek ők is.

2017. október 26., csütörtök

Megjöttem!

Az elmúlt két napban Zalaegerszegen voltam, és ott, ahol a madár sem járt, a wifi sem nagyon működött. Mármint nap közben igen, de akkor nem volt idő a tabletet nyomkodni, este-kora reggel a szálláson meg, ahol kicsit netezhettem dolgozhattam volna, nem sikerült felkapaszkodnom rá, így hát úgy döntöttem, a csudába a munkával a ráérő időmben inkább elővettem a magammal vitt könyvet.
A társaság mind életkort, mind munkaviszonyt tekintve nagyon vegyes volt, az egyetemről éppen hogy kikerült új kollégától régebbi (mint kiderült) nagymama-korúakig akadt mindenki. Én meglehetősen rugalmatlan tudok lenni bizonyos helyzetekben, így van ez például egy vidéki kétnapos céges kiruccanásnál is (pedig az előző munkahelyemen is minden évben mentünk). Az az egész, amikor két napra össze vagyok zárva másokkal, és figyelni kell, meg lehetőség szerint élvezni, hogy ne unjam magam halálra, aztán este meg jópofizós programon részt venni, amiből hiába vagyok már nagyon álmos, teljesen kihúzni magam nem lehet, minimum egy szobatárssal kerülgetni egymást, mindezt a nem-normális korai ébredésemmel megspékelve, háááát, szoktam kicsit görcsölni miatta. Most viszont nem agyaltam túl a dolgot (bár tény, hogy sokat lazultam az évek alatt), és ráadásul még csak kötelező sem volt (innentől meg belső motivációnak köszönhetően mondtam igent), és be kell vallanom, egészen jól sikerült.
Szóval, kedden reggel hétkor indultunk. Én az első gyülekező ponton szálltam be a kisbuszba, ahol rögtön úgy kezdődött az egész, hogy telefonált az egyik kolléganő, mégsem jön. Később derült ki, hogy éppen ő lett volna az én szobatársam, így megoldódott a kérdés is, mit csináljak a korai ébredésemmel - nem zavartam vele senkit. Aztán kiderült, hogy azok közül, akik távolsági busszal jöttek volna, az egyik lekéste a buszt, ezért még őt is be kellett várni a második ponton, mert beült a hirtelen megüresedett helyre a mi szállító eszközünkbe. Alig indultunk el, az egyik kolléganő már azon morgott, hogyan lehet csak reggel lemondani valamit, hogyan lehet lekésni a buszt, és egyébként meg fogjunk össze, kezdeményezzük a program rövidítését, hátha másnap korábban vissza tudunk indulni. Na, mondom, ő még nálam is rosszabb, jó lesz ez... de aztán egészen jól sült el minden.
Sokat tanultunk, az órák elröppentek, és bár a késő délutáni feladattal úgy elcsúsztunk, hogy még vacsora után is folytattuk este 9-ig, viszont addigra lett izgalmas a téma, és még az sem volt vészes. Nálam az elhagyatottság érzése akkor jött, amikor még kora este hazatelefonáltam, mindenkivel beszéltem kicsit, és elcsuklott a hangom a fiúkat hallgatva. De hősiesen megráztam magam és végül egészen jól kikerekedett a vége is.
Reggel másnapos érzettel ébredtem, mindig így van, ha hosszú az este (ez már a korral járhat), de a reggelinél a többiek is elég gyűröttnek tűntek. Gondoltam, majd valahogy végig küzdjük magunkat a délelőttön, aztán indulhatunk végre haza. Aztán először volt egy ötletelős rész, amit a levezetők nagyon jól kitaláltak és láthatóan mindenki élvezte (azt vettem magamon észre, hogy aktívan odateszem magam), utána pedig egy tök jó interaktív előadás - és láthatóan mindenki élvezte. Hazafelé mondjuk viszonylag csendes volt a busz közönsége, de még az út is rövidebbnek tűnt. A munkaidő végére értem be a munkahelyre, még köszöntem a kollégáknak, szerencsére nem sok mindenről akartak beszámolni, így időben indultam haza.
Itthon már várt a fiúsereg, Ábel megmutatta a friss sérüléseit (karmolás az arcán, hasán - az előbbi a mai óvodai fotózás miatt külön öröm, Ákost nagyon megdicsértem, mert a nap folyamán öt ötösről érkezett üzenet, mindegyiket órai munkára kapta, az apjuk is megnyugodott, hogy ma már nem egyedül tölti az estét, örömében az egyik kedvenc desszertünkkel várt). Aztán vissza is zuttyantam a hétköznapokba, folytattuk a hétvégi menü tervezését, próbáltuk beiktatni a bevásárlást a teendők közzé, kikészítettem a másnapi ruhákat, és - új hobbiként - mosáshoz is összepakoltam a ruháskosárba. Ez utóbbi annak köszönhető, hogy a mosógépre külön vásárolt meghosszabbított garancia miatt a biztosítót kellett megkeresni, ami majd értesíti a szervizt, ahonnan majd hívnak bennünket időpont-egyeztetés miatt - ebből kifolyólag pedig majdnem biztosnak tűnik, hogy hétvégére még nem lesz megjavított mosógépünk. Hétfőn délután már teszteltük a közeli mosodát, hát az - ha már rákényszerültünk - nagy királyság. Mármint gyors, egyszerre sokkal nagyobb adaggal lehet végezni, és a szárítógépnek köszönhetően praktikus is. Egy hátulütője van, el kell menni, meg kell várni a program végét. Nem mondom, hogy most már csak ezt a megoldást választanánk, de ha már így jártunk, legalább viszonylag kellemes megoldást jelent a problémánkra. A családfő beszámolója szerint nincs személyzet (csak biztonsági kamerák), minden automatizált, és meglepően nagy ott a forgalom, nagyon vegyes társasággal találkozott. Hiába kérdezgettem, szerinte ki miért jár oda, nem végzett közvélemény-kutatást.
Ma reggel még kiélveztem a blogok nyújtotta tartalmak olvasását, és csak utána néztem meg a céges leveleimet. Nem fogok a következő két napban unatkozni, de annyira nem vészes a helyzet.
Így hát nagy levegő - és igyekszem a jövő heti szabadságom előtti teendőket ledarálni.