2017. december 30., szombat

Két ünnep között

Megjöttünk. Igazából már nem most, csak mostanra gondoltam írni pár sort.
A karácsony összességében jól sikerült, nem volt túl fárasztó, és főleg nem volt teher benne semmi, de mégis utaztunk, meg családot látogattunk, ahol programoztunk is és beszélgettünk is, és főleg sokat nevettünk, a hétköznapokban meg mindent elintéztünk, amit akartunk.
Úgy kezdődött, hogy a szentestét és karácsony első napját itthon töltöttük. Ennek is megvan az előnye, nincs akkor pörgés, nem érezzük úgy már két nap után, hogy elég!, de ilyenkor meg óhatatlanul hiányzik a tágabb család közelsége.
23-án délelőtt gyorsan kitakarítottunk, majd este áthívtuk a szomszédékat előkarácsonyozni. Semmi extrát nem terveztünk, szépen megterítettük az asztalt sütikkel, amíg a gyerekek játszottak, mi beszélgettünk kicsit. Nagy szerencsénk, hogy ők ilyen szerethető család, nagyjából a mienkkel azonos értékrenddel, jól szoktuk magunkat együtt érezni. Most is szuper volt.
24-én délelőtt a családfő elkészítette az ünnepi ebédet, délután meg pikk-pakk feldíszítettük a karácsonyfánkat, ami éppen akkora, mint Ábel (a családfő el is vitte mércének magával, amikor többször hangsúlyoztam, nem kell nagy fa, mert egyrészt úgyis az asztalra tesszük a nyuszi miatt, másrészt két nap után elutazunk). Mi már évekkel ezelőtt elengedtük azt a gondolatot, hogy maga a karácsonyfa is csak úgy itt terem, nem is tudnánk úgy eldugni a fiúk elől, hogy ne lássák meg már előtte, ezért inkább a közös díszítést szoktuk választani. A legáhítatosabb közülünk Ákos, idén is, amikor már világított, odatelepedett elé egy mézeskaláccsal és csak nézte, nézte. Ezután sétáltunk egyet, persze mindenki tudta, hogy mire hazaérünk, ott teremnek majd alatta az ajándékok, és mivel nem kérdéses számukra, hogy ez valami csodának köszönhető, ami gyorsan történik, próbálják is praktikusan kicsire szabni a sétálós kört, mi meg igyekeztünk őket jobban megmozgatni. Jézuska eltalálta a vágyakat, a hasonló robotokkal sem lőtt mellé, bár Ábel kutyáját még mindig nem sikerült rendesen betanítanunk, viszont Ákoséval nagyon jókat játszik. Nagyon megható volt, amikor kiderült, hogy Ákos is készített nekünk ajándékot, és ezt titokban tartotta, a táskájából húzta elő a megfelelő pillanatban. Ábelt ilyen apróságok még nem izgatnak. :-)
Karácsony első napja még itthon telt. Mivel kiderült, hogy az ünnepi menü előző napon a kívánatosnál többnek bizonyult, úgy döntöttünk, hogy nem növeljük a kajamennyiséget, esszük a maradékot, ezért nagyon ráérősek voltunk. A délelőtti szép napsütésre tekintettel (meg a szülői idegek kímélése céljából) egyszer csak felpattantam a kanapéról, hogy akkor én most elviszem a fiúkat a játszótérre. A családfő is szó nélkül elkezdett készülődni, de leintettem, hogy maradjon, csak elbírok két gyerekkel. Mire hazaértünk a játékból (ahol Ábel új barátokat is szerzett, szerencséje volt, az ő korosztályából pörgött ott két testvérpár is) azért összedobta élete első cukkinikrémlevesét, ami - be kell vallanom - finomabb lett, mint az enyém. Estefelé még viszonylag gyorsan összepakoltam a reggeli útra (ki is felejtettem pár dolgot, de még jó, hogy a húgom fia hasonló méret, mint Ákos, így kaptunk kölcsön neki ruhát).
Karácsony másnapján nekivágtunk az útnak. Ábel kb. 20 perc után megkérdezte, hogy messze vagyunk-e még, köd is volt, meg kocsisor mindenhol és nagy forgalom - gondoltuk, jó hosszú lesz így a 2,5 óra, de végül viszonylag simán leértünk. Anyuéknál volt a találkozási pont, a húgomék utánunk pár perccel érkeztek. És itt ért bennünket az idei ünnep legnagyobb meglepetése, egy elcsigázott, kajával elcsúszott és emiatt kellőképpen paprikás, a kevés időre panaszkodó nagymama helyett egy nyugis nagymama és fia várt bennünket, gyönyörűen megterített asztallal, rajta gyertyákkal, mellette csinos karácsonyfával, körülötte szépen kitakarított házzal. Nem is értettük a dolgot, aztán már ebéd közben, amikor érdeklődtünk a második fogás után, csak titokzatos mosolyt kaptunk válaszképpen, aztán elénk tettek két ilyet:
Először azt hittük, hogy rendelték, de mint kiderült, nem csak mi óvtuk előre anyut attól, hogy túlvállalja magát, hanem öcsém is bevetette magát. Elmondása szerint életében nem takarított annyit, mint az elmúlt napokban, a karácsonyfa díszítése és a terítés is az ő reszortja volt, sőt a tálakat is ő készítette nagy műgonddal, ez utóbbit anyu is megerősítette, végignézte, hogy az ő egyszem fia mennyire komolyan veszi a feladatát. Hát, beért a mi kisöcsénk is, nagyon-nagyon büszkék voltunk rá, hogy a mamahotelben henyélő nagyra nőtt gyerekből az utóbbi években egy felelősségteljes fiatalember lett. Bár a mennyiség így is soknak bizonyult, de sütiből is csak kétfajtát tettek elénk, ebből következően anyu is nyugodtan üldögélt velünk az asztal mellett - és ez mindennél többet ért. Bár nálunk a felnőttek nem ajándékozzák egymást, megleptük anyut egy habverővel, mert már régóta mondogatta, hogy neki is jó lenne egy ilyen. Néztük az arcát, ahogy kibontja a csomagolást, vívódott magában egy keveset, aztán mondta, hogy az a jó, hogy ugyanilyen van neki, még a márka is stimmel. Kiderült, hogy mivel már mondogatta egy ideje, tőlem kapott már egyet - hát, még most sem emlékszem, mikor, de megmutatta, el kellett hinnem. Azóta visszahoztuk és kicseréltük egy másik áhított konyhai cuccra, majd legközelebb, amikor hazamegyünk, meglepjük vele. :-)
Délután meglátogattak bennünket nagybátyámék, hozták nagymamámat (a gyerekek dédijét), elidőztek az asztal körül, aki nem vezetett, koccintgatott - fel-felharsanó nevetésből állt a délutánunk.
Este beautóztunk a városba a húgomékkal, idén náluk szálltunk meg. Behordtuk a csomagokat, elrendeződtünk, a gyerekek rávetették magukat az xboxra (egy teljes napig alig láttuk őket), majd mindenki számára késői órában (a szintén koránkelő sógorommal addigra már erősen kornyadoztunk) végre az ágyba jutottunk.
Másnap délelőtt (amiről menetközben tudatosult, hogy igazából már munkanap, bár szerencsésen a család minden tagja szabadságon volt) először a két apa menekült el egy időre a hangzavarból holmi ügyintézés céljából, majd bográcsban főtt pörkölt készült ebédre, amire anyu és öcsénk is megérkezett időben. Aztán nem lankadtunk el, inkább még viszonylag tele hassal elindultunk a városba. Nos, olyan 3,5 km volt oda, majd a végén vissza, de nem ártott az senkinek a jó kis csípős levegőn. Nem mondom, hogy nem fáradtunk el, Ábelt egy ideig a nyakamban is vittem, hazafelé a sógorom az ölében cipelte az út egy részében, anyu már morgott a fájó csípője miatt, de végül mindenki túlélte, a belváros pedig szép volt és hangulatos, ne meg egyeseknek izgalmas, amikor felültek az óriáskerékre:
Lájtos vacsora következett, majd ismét - számomra - későn feküdtünk le. A következő nap már méginkább hétköznapnak bizonyult, a húgomék készültek ügyet intézni, mi meg reggeli után összekapkodtunk mindent, és áttelepedtünk Ábel keresztszüleihez. Ott is ajándékozás, majd nagy játékozás és gyerekzsivajtól kísért (sajnos kevéske) felnőtt-beszélgetés következett, aztán ebéd után, némi ejtőzést követően indultunk haza.
Minden szép volt és jó, meg örömteli, és nem is volt nagy karácsonyi trakta, mégsem bántuk, amikor végre hazaértünk. Amíg én kipakoltam és elindítottam egy ilyenkor szokásos mosást, a családfő elfutott szintén ügyeket intézni.
Másnap reggel ismét elindult egy körre, én meg a szokásosnál tovább alvó fiúkat rendeztem le. Fél 9-re vártuk A.-t, aki szittelni szokott nálunk, mert olyanra készültünk, ahova biztosan nem való két gyerek. Nem is baj, hogy nem vittük őket magunkkal, mert elhúzódott a dolog, de végül - magunk sem hisszük - egy ilyennel jöttünk haza:

Még ha nem is volt felnőtt-ajándékozás, tekinthetjük úgy, hogy ez aztán karácsonyfa alá való darab. Tervezgettük már egy ideje, hogy lecseréljük a lassan felnőttkorba lépő járgányunka, mert már egyre hibát jelzett, meg voltak rejtélyes kopogó hangok, és a közeledő vizsgáztatás miatt biztosan mélyen a zsebünkbe kellett volna nyúlnunk (arról nem is beszélve, hogy bármikor megállhatott volna velünk), de magunk sem gondoltuk, hogy ez még idén megtörténik. Csak nézelődni mentünk ki még december közepe táján egy használtautó-kereskedésbe, és úgy jöttünk el, hogy elindítottuk a folyamatot. Így hát a nagy batárunkból, amitől érzékeny búcsút vettünk, lett egy kisebb piros csoda (mert a családfő azt hiszi, hogy én innentől már ügyesebben és visszafogottabban fogok csomagolni, bár tény, hogy hosszabb útra ritkábban indulunk), amivel még barátkozunk. Tegnap hazafelé még megünnepeltük a vételt egy kettesben elköltött ebéddel, ahonnan már én vezettem, mert nem árt beleszoknom kicsit, mire újra dolgozni megyek. Tettünk még egy kört a fiúkkal is, aztán a családfő még gyorsan talált rá téli gumit is, amit fel is rakatott - így hát pipa, nyugodtan várhatjuk az új évet (meg a fizetendő részleteket).
Hát, így telt nálunk a karácsony. Még 4 napig miénk a világ. Tervezgetünk egy gyerekfilmes mozit négyesben, meg egy szilveszteri bulit a közeli játszóházban (igen, gyerekesben nyomjuk az év végét), aztán újult erővel vágunk bele a következő évbe.

2017. december 24., vasárnap

Köszöntő

Kellemes karácsonyi ünnepet kívánunk minden blogbarátnak és ide kattintó olvasónak!
teide, Csapos, Ákos és Ábel

2017. december 23., szombat

Kütyük, könyvtár, kakaskodások

A gyerekeink eléggé kockák mostanság. Lehet olvasni, hallani, gondolni mindenféléket ebben a témában, van, aki hagyja a gyerekét egész nap tabletet nyomkodni, van, aki korlátozza, és olyan is, akinek szerencsésen nem kattan rá annyira a sarja. Van, aki azt mondja, ebből is milyen sokat tanul a gyerek, és van, aki ördögtől valónak tartja. Én valahogy a kettő között érzem magunkat, és már próbáltam hagyni is (Ábelnél be is vált egy időre, mert magától, ahogy tabletezés közben eszébe jutott valamilyen játék, mindig letette a kütyüt, és inkább normálisat játszott), és volt, amikor korlátozni igyekeztem. (Mondjuk az alapszabály, hogy programra nem viszünk ilyet, sem az útra, sem oda.) Nyáron mondjuk jobb a helyzet, mert akkor jövünk-megyünk, és a tabletet elő sem veszik vagy simán visszakerül a helyére, ha programajánlattal állunk elő vagy a szomszéd gyerekekkel lehet kint játszani. Most hogy kevesebbet járunk el és ki, nekem soknak tűnik a nyomkodós időszak, ezért ismét próbálom korlátozni. Hétköznap félóra (szigorúan a kötelező feladatok elvégzése után), hétvégén kétszer egy óra. Ez nem egyszerű, mert nem mindig van alternatív ajánlatom. Míg Ábel egyedül is elmélyed valamilyen szerepjátékban, addig Ákos általában olyan elfoglaltságot találna magának, amihez társ kell, például érthető módon társasozni egyedül nem lehet. És akkor vagy oda tudunk ülni mellé, vagy valami másra (például az öccsével való játékra) biztatjuk, de kétesélyes a dolog, mert sokszor csak teng-leng ilyenkor, és látványosan szenved, esetleg előveszi valamelyik könyvét. De legalább ő, ha szólunk, rögtön leteszi, míg Ábel, ha olyanja van, pampog miatta.

No, de nem is erről akartam írni, bár érdekelne a véleményetek a dologról.

Csak úgy akartam kezdeni, hogy tegnap délelőtt, miután kiteregettem és lejárt az egyórás tablet-játékidő is, mondtam, hogy akkor öltözzünk, megyünk a könyvtárba. A nap szépen sütött, vétek lett volna kocsival menni, főleg, hogy az intézmény a kerület központjában van, szemben karácsonyi vásár, piac és minden más - esélytelen parkolót találni. Buszjegyünk meg nem volt itthon, így hát gyalogoltunk. Tudtam én, hogy lesz nyávogás, de végül egész jól bírták. Az én hátam majd' leszakadt már hazafelé jövet a könyvek súlya alatt, de akkor sem blicceltünk. Odafelé Ákos, amikor már látta, merre járunk, egy idő után átvette az irányítást és ő navigált. Hazafelé pedig csavartam egyet a dolgon. Mondtam, hogy kerüljünk másik irányba, és megmutatom, hol lakott apa gyerekkorában. Ez tetszett nekik. Ráérősen poroszkáltunk, ők néha jeget törtek a bakancsukkal, vagy sáros leveleket rugdostak (fel is ajánlottam, hogy majd ők lemoshatják utána a lábbeliket), szerettek volna játszóterezni, de lebeszéltem őket róla (cserébe beígértem egy játszóházazást a két ünnep közöttre), Ábel kétszer el is esett - szóval ment minden, mint a karikacsapás. Közben mindenféléről beszélgettünk. És akkor mutattam, hogy "ebben a házban lakott apa".
Ábel: - Tudom, emeletes házban. Ákos is itt lakott, amikor kisbaba volt?
Én: - Nem, ő egy másik emeletes házban lakott.
Ábel (szörnyülködve): - Egyedül? És ki vigyázott rá?
Én: - Jaj, nem egyedül! Mi is ott voltunk vele.
Ábel (összegezve a tudnivalókat): - Igen, amikor ő kisbaba volt, emeletes házban lakott veletek. Én meg a gyomrodban laktam. De akkor még ott bent nem tudtam semmit.
Én (csak hogy tisztában legyen a dolgokkal): - Nem a gyomromban laktál. Nem ettelek meg, csak a méhemben pocakomban nődögéltél egy ideig.

Ákos mostanában kiskamaszos kezd lenni, időnként sértődékeny, dúl-fúl, úgy járkál, hogy a világfájdalom az arcára van írva. Meg Ábelre is berág időnként, akkor kizárja az életéből, a szobájából vagy csak baromi türelmetlen vele, felcsattan, ha szól hozzá. Nem jó ezt hallani, ugyanakkor érthető, ha egyedül is lenne. Ábel viszont mindig keresi, a közelében akar játszani, persze időnként meg szándékosan bosszantja. Szóval nem egyszerű, na. Néha tartok hegyibeszédet a testvéri szeretetről, bár kicsit álságosnak érzem magam, mert mi is verekedtünk a húgommal, ennek akkor lett vége, amikor a húgom annyira megerősödött, hogy ő is meg tudott verni - de ezt azért nem meséltem még el a fiainknak. Az öcsémmel nagyobb a korkülönbség, ott már inkább pótanyai volt a kapcsolatunk.
Aztán hazafelé jövet valamin összekaptak, és már azt vettem észre, hogy csépelik egymást az utcán, és nem állnak le. Komolyan röhögnöm kellett egy pillanatra, elég viccesen néztek ki, de persze szétválasztottam őket. Aztán amikor csak oda-odacsaptak egymásnak, már erélyesebben fegyelmeztem a két kiskakast és lehiggadni látszottak. Itthon már a kaput zártam, és mire megfordultam, ismét történt valami atrocitás, mert Ábel könnybe lábadt szemmel panaszkodott, Ákos meg morgott, hogy nem ő kezdte. Nehéz ilyenkor eldönteni, mi az igazság. Ábel nagyon érző lelkű (bár legalább annyira komisz is tud lenni) és viszonylag hamar túlteszi magát a nézeteltéréseken, főleg, ha az imádott bátyjáról van szó. Ákos meg persze okosabban csinálja a dolgokat, és ha meg szólok, amolyan kiskamaszosan nagyon megsértődik. Most is ez történt. A házban már elhatárolódott mindenkitől, bár kicsit megenyhült, amikor megkértem, főzzön nekem egy kávét, majd felvágtatott a szobájába, ahonnan képes volt azért visszarongyolni, hogy rászóljon a játszadozó öccsére, amiért ordibál. Ebéd közben - ez szokott mostanában a legsúlyosabb tüntetése lenni - az öccse mellől az asztal másik oldalára költözött át (szoktuk hagyni, legalább lehiggad tőle). Nem is bántam, hogy a csendes pihenő ideje jön.
Őszintén szólva nehéz ilyenkor eldönteni, mi a helyes szülői hozzáállás, mennyire kell beleszólni, milyen határozottsággal és mire hivatkozva. Úgy érzem, nem lehet mindig beszabályozni a kapcsolatukat, meg is kell vívniuk egymással. Bár Ákos a fejemhez vágta, hogy én mondtam neki korábban, védje meg magát (volt egy időszak, amikor Ábel állandóan csapkodott, ő meg bénultan tűrte), de a védd meg magad és a verd meg közötti különbséget még nem igazán érzi. Gondolom, lesz ez még rosszabb is, de nem aggódom, mert le fognak csillapodni (egyszer majd).
Aztán persze délután kacagva sakkoztak egyet, és helyre állt a béke. Bár Ábel szerintem nem igazán érti a játék lényegét, viszont miután Ákos örvendezett, hogy mattot adott neki, ő is közölte nagy boldogan, hogy makkot adott ő is.

Egyébként meg továbbra is nyugisan elvagyunk, készülődünk lelkiekben az ünnepre. A családfő olyan kis boldogan tervezget, mikor faragja be a fenyőfát a talpba, mikor díszítsünk, hogyan érkezzen a Jézuska, én inkább a nyugira és pihenésre hangolódok. Ma estére áthívtuk a szomszédékat kicsit koccintgatni (én málnaszörppel, persze, a gyógyszer miatt), a gyerekek is hadd játsszanak kicsit együtt.
Jó lesz ez! *kézdörzsölgetős szmájli*

2017. december 22., péntek

Lassulunk, hangolódunk, várakozunk

Nálunk tegnap már kitört a szünidő! A hét elején, bár azt hittem, nem sok extra lesz, de aztán még beesett egy-két feladat, meg kizuhant a szekrényből valami 17 éves csontváz is, amit átmenetileg visszatuszkoltunk a helyére. Sőt a főnököm ismét hozta a formáját, elfelejtett valamit továbbadni (szeptember óta minden hónap végén van egy feladatunk, amivel mindig így jár, de most az év vége miatt korábbi határidővel kaptuk, az e-mail meg ott pihent a leveles ládájában egy hétig), ami az utolsó napon derült ki. Persze megint én kolbászoltam arra, ahonnan jött a feladat, és ismét én buktattam le, nem is kellett mondanom semmit, csak a kérdésre ("ugye csináljátok?") az arcomról nem tudtam a döbbenetet időben letörölni, így kiderült - úgy látszik, ez az én keresztem, az előző hónapban is ez történt. Ő éppen akkor lőtt ki valamilyen programra (amiről kiderült utólag, hogy nem is céges, de jobb is így, hogy nem akkor tudtam meg), így rám tolta az egészet. Ez nagyon nem kellett az utolsó napokra, nagyon pipa voltam miatta, de aztán leráztam magamról az érzést (bár amikor másnap ezzel poénkodott, hogy végül is éjfélig volt időm rá, megjegyeztem, hogy én ezzel most nem viccelnék). Amit lehetett, elrendeztem bent, nyugodtan indultam haza szerdán, és szerencsére már mindenki és minden lelassult, így ahogy néztem tegnap és ma az előbb, nem jött semmi újabb teendő.
Aznap derült ki, hogy csütörtökön a családfő is szabadságon lesz (cserébe ma dolgozik, bár remélem, hogy nem egész nap), így végül hármasban, majd négyesben egy viszonylag ráérős napot töltöttünk itthon. Már amennyiben annak számít az, hogy reggel átdobtuk Ákost a suliba karácsonyozni (nagy nehezen visszatartottuk fél 8-ig, mert már 7-kor indulni akart - hiába, szereti a reggeli ügyeletet :-)), a családfő még megvette a következő napok kajáihoz a hiányzó dolgokat, én meg nekiálltam a konyhaszekrény és a konyhai gépek lesúrolásának. Amikor végeztem, a családfő megfőzte az ebédet, majd hazahozta az iskolást. Délután még aludni is volt időm.
Este még, amikor a fiúk felvonultak, nekiálltunk az ajándékcsomagolásnak (ellamentáltunk közben, hogy vajon mikor jön el az idő, amikor egyesek rájönnek, hogy nekünk köszönhetik a meglepetéseket, és elkezdenek karácsony előtt a szekrényekben kutatni az elrejtett mindenek után, ahogy én tettem anno gyerekkoromban, aztán amikor megtaláltam az egyik évben, csalódást éreztem, hogy oda a meglepetés). Még csomagolás előtt mondtam a családfőnek, számolja meg, hány elemre lesz szükségünk (évekkel ezelőtt jártunk úgy, hogy benzinkútra kellett elszaladni, mert nem gondoskodtunk róla előre) - lelkiismeretesen meg is tette, majd közölte, hogy már bevásárolt belőle, és elég is lesz. Aztán mindent visszadugdostunk a ruhás szekrényem aljába, ez is pipa, most már csak a remélhetőleg örömteli arcokra várunk velük. Tervezgetjük, hogy elmegyünk itthonról sétálni, és addig érkezik a Jézuska, de majd meglátjuk, végül hogyan alakul. A karácsonyfa már a teraszon pihen, és a bejglik is megérkeztek a napokban.
Mára - egy-két adag mosásától eltekintve - az égvilágon semmi dolgunk nincs (mármint mindig lehetne, de nem akarok több házimunkát betervezni), ha mégis nagyon akarnék valamit csinálni, akkor talán a gyerekruhás szekrényekben turkálok, rendezkedek kicsit, meg azt hiszem, egy almatortával sikerem lehetne a fiúknál. A könyvtárlátogatás gondolatát még nem vetettem el, bár még nem végeztünk minden kikölcsönzött könyvvel, viszont bár karácsony után lejár a határidő, honlapon keresztül is lehet hosszabbítani - azt, hogy elsétáljunk-e majd a két gyerek hozzáállásától teszem függővé (bár ahogy ismerem őket, egy hosszabb sétára nem annyira lennének vevők, de ráérnek útközben rájönni a távolságra).
Szinte már hallom a csengőszót...

2017. december 18., hétfő

Családilag beszélgetünk

Takarítás közben hosszasan küzdünk Ákos szobájában a szőnyeggel, ággyal-egyebekkel együtt próbáljuk pár centit arrébb cibálni, hogy a forgószéke ne akadjon el a szélében. Többször is nekifutunk, a családfő ágyat emel, én tolom-húzom-vonom, aztán ő egyenesbe igazít, aminek következtében az ajtó akad a sarkában, újra nekiugrunk, ismét az ajtóban akad. Közben Ákost kétszer is arrébb hessegetjük, mert a szőnyeg közepén megállva szurkol, végül nagy nehezen sikerül, amit elterveztünk. Haladunk tovább, fent végzünk, és lent folytatjuk a munkát, a hangulat fokozódik, és amikor megbotlok az útban hagyott porszívó csövében, morgok miatta. A családfő vigyorogva, karját ölelésre tárva szól hozzám, és ezzel a kötekedős hangulatomat szétzúzza:
- Úgy imádom, amikor így mondod a magadét. Mindig mindenre van megjegyzésed. Látom, ahogy a karácsonyhoz közeledve tetőtől talpig átjár téged a szeretet... Márpedig itt szeretet ünnepe lesz, ha beledöglünk is, mi?
---------------------
Anyunak mesélem a szokásos szombati telefonbeszélgetésünk során, hogy egyrészt teljesítettem a küldetést, próbáltam az egyik unokatestvéremmel egyeztetni, mikor leszünk otthon, de ők sajnos nem érnek rá, így nem tudnak hozzájuk átjönni. Másrészt mert az unokatestvérem említette, hogy aznap este Neoton koncertre mennek, meg is néztem, hol lesz a koncert, felmerült bennem, hogy megkérjük anyut a fiúk őrzésére, mi meg elmennénk, de aztán letettem róla. Anyu egyébként, aki már felnőttkoromban, megszabadulva a fiatalkora otthonkájától évekig elég sokat mocorgott a barátnőivel ilyen rendezvényeken, volt, hogy hétvégi látogatásunk alkalmával is programja volt, amiről a mi kedvünkért sem mondott le (még élénken emlékszem a unokatestvérem arcára, aki éppen ott volt, amikor kirakta a szűrünket, mert sietett bulizni, mi meg álltunk az utca közepén és néztünk az autó után, amivel elporzott), és egyébként is lelkesen részt vett minden csavargáson, amit az évek során felkínáltunk (induláskor mindig elsőként készült el). Bár mostanában már sokkal visszafogottabb, de most megszólal sóváran:
- Egy ilyen koncertre én is szívesen elmennék...

--------------------- 
Meséli még, hogy járt nagymamámnál, vitt neki pár házi finomságot. Nagymamám kérdezteti, kérünk-e pálinkát. Jó kis házi főzésű mindent bele vegyes kontyalávalót. Mondom, hogy nem hiszem, mert így is négy féle pálinka sorakozik nálunk, mivel csak a családfő issza időnként. Meg mamáé amúgy is igen vegyes cucc, a családfő fel szokta javítani mézzel, mazsolával. De azért visszakérdezek:
- Miért? Szeretne ajándékba adni nekünk?
- Áááá, dehogyis! Eladni szeretne. Nekem sem adott belőle csak úgy.
Jókat röhögünk azon, hogy az egyébként cuki, fejkendős nagymamám, aki mindig nagy szeretettel fogadja a gyerekeit, meg a számtalan unokáját, dédunokáját, és néha csak azért iszunk, eszünk, hogy megnyugodjon, amiért elfogadjuk a kínálását, a pálinkában igazi kőkemény üzletasszony. Műanyag flakonba méri ki az éves aktuális főzésből származó szállítmányt, és nem átallott évekkel ezelőtt a konkurencia felmérése céljából bemenni a vegyesboltba, hogy megnézze, az üdítőitalos cégek meddig töltik a flakonokba az üdítőt, és annál ő sem hajlandó egy korttyal sem többet adni. Sőt inkább a szint alatt marad és ha valaki ezt szóvá teszi, akkor vehemensen megvédi az üzletpolitikáját. És kedvezményt sem ad senkinek, legyen az idegen vagy unoka, mindenki egy áron kapja a nedűt. Mivel van kereslet, ha valaki nem igyekszik, eladja azt is, amit előzőleg félretett neki. Mondjuk anyu meg a helyhiány miatt otthon tárolt stafírungomból egy füstszintű étkészletemet ajándékozta el egyszer egy házasuló rokon párnak, amit azóta sem pótolt, és szerintem ez így is marad most már.

Hát, már alig várom, hogy együtt legyünk! :-)

2017. december 16., szombat

Ez is eltelt

Mármint ez a hét. Kifújhatjuk magunkat kicsit.
Úgy kezdődött, hogy rögtön hétfőn reggel jó hírt kaptam. A pajzsmirigyes leletem jó lett végre, másfél év és a negyedévenkénti vérvétel, majd kontroll után legközelebb csak fél év múlva kell újra mennem. Ide most először kettesben mentünk a családfővel. Végre ő is láthatta, mitől hullik mindig a hajam amiről mesélni szoktam, és így nem voltam ideges (bár már korábban is igyekeztem úgy menni, hogy bármi lehet, végezhetek öt percen belül, vagy akár közel egy órát is tölthetek, attól függően, hogy mikor kerül sorra a reggeli minimum félórás kávézás), hanem elröhögcséltük az időt. Jellemző a családfőre, hogy lemérte, mennyi időt töltök a dokinál, most 55 másodperc volt.
Voltam még aznap este a bőrgyógyásznál is, ahol szintén nem sok minden történt. Egy hónap múlva újra vár (még arra is tudtam figyelni, hogy ne hétfőre, a szent focinapra kapjak időpontot), és mivel a laboreredmények nem romlottak, sőt picit javultak, nem kell előtte ismét vérvételt is megejtenem. Elsoroltam, milyen mellékhatásokat érzek, bólogatott, hogy ez rendben van. Azóta viszont gyomorsavas problémákat is tapasztalok, nem tudom, hogy a stressz vagy a gyógyszer okozza-e. Ez majd kiderül, ha kb. két hétig itthon leszek - terveim szerint - stresszmentesen.
Aznap a tervezett ajándékok egy részét tudtuk csak megvenni, sőt módosítanunk is kellett a helyszínen (bár rágódás közben elég jól szórakoztunk a játékbolti eladó csodálattal telt tekintetén, amikor az egyik játékot nem találva megmutattuk neki a névvel, árral, képpel együtt kinyomtatott listát - látszott, hogy ilyennel nem sűrűn találkozik), de végül szerintem jó döntést hoztunk, és mindkét fiú nagyon fog örülni a fa alatt. Játékbolt tehát pipa, és már kicsit elkezdtem aggódni, hogyan tudjuk a többit beszerezni, aztán a családfő kedden este elfutott könyvesboltba, meg egy elektronikai áruházba, és egy csapásra minden meglett. Tegnap még hazaegyensúlyoztam a karácsonyi csomagolópapír-gurigákkal, és ezennel késznek is nyilváníthatjuk a feladatok ezen részét, már csak a csomagolás vár ránk.
Aztán egy huszárvágással megoldottamuk a karácsonyi menü kérdését is. Ebben ötletadóként részben a segítségemre volt Lazac kajás blogjának egyik új posztja, ezúton is köszönöm neki (mi hússal készítjük el), meg még rántott halat is álmodtunk meg, plusz valamilyen krémlevest (két nap, két kaja, nem toljuk túl a dolgot, utána úgyis elutazunk töltöttkáposztázni). A mostani hétvégi bevásárlással tegnap délután a családfő be is szerezte a kajákhoz szükséges nyersanyagok nagy részét.
Aztán a héten még túlestünk a szűkebb igazgatósági karácsonyi ebéden, ami kellemes hangulatban telt. A főnököm rittyentett az elején egy dicsérő és köszönő beszédet, én közben arra gondoltam, hogy jövőre valószínűleg már nem így lesz ez (elvileg nem akarja újra megpályázni a pozícióját, de ezt most hagyjuk is, mert jövőre több szempontból is kemény év vár ránk). A pénteki vacsora rémálma után az ebéd egészen jó volt, és viszonylag hamar végeztünk, ez is jó volt benne.
Kedden ebédidőben lesz még egy még szűkebb batyus bál jellegű ünneplésünk. Még nem osztottuk fel, hogy ki süt, ki hoz egyéb kaját és ki üdítőt. Lehet, hogy összedobok egy almatortát, amúgy is szeretnék az egyik férfi kollégának megköszönni ezt-azt, amiben év közben segített, és mivel a felesége külföldön tartózkodik már hetek óta, biztosan örülne egy kis hazai sütinek.
Akadt még a héten egy audit, amitől különösebben nem tartottunk. Jól sikerült, annak ellenére, hogy az auditor éppen egy olyan elektronikus felületünket választotta ki konkrét ellenőrzésre, amelyiknek a gazdája éppen szabadságon volt, mi meg a jobbkezem-kolléganőmmel hirtelen nem emlékeztünk a saját jelszavainkra (még jó, hogy mindig én papolok arról, legyen minden feladatban mindenkinek a helyettesítése megoldva), de amikor beléptünk végre, nagyon kis tuti dolgokat tudtunk mutatni. Szóval ez is pipa.
A hét közepén Ábellel is karácsonyi kézműveskedtünk az óvodában. Annyira megható, amikor megérkezve egy kis kezet érzek, ahogy megragadja az enyémet, és húz-von maga után, szívet melengetően komoly és ünnepélyes arccal odavezet a mini asztalokhoz, hogy üljünk le, mutatja, mit készíthetünk - a mi kicsikénk is egyre ügyesebb, nagyobb lesz. Mire elkészültünk a hóeséses-hóemberes üvegbe zárt képpel (miközben az óvónéni odajött és segítőkészen megjegyezte, hogy "tessék harmonikaszerűen meghajtogatni a papírt, anyuka", mire én közöltem, hogy "ez úgy készült, óvónéni! miért, mi a gond a kézügyességemmel? tavaly óta fejlődtem, higgye el" - mire kirobbant a nevetés belőlünk), megérkezett a családfő is. Társasoztunk még egyet négyesben (csatlakozott hozzánk az egyik "ikr" - Ábel hívja az ikrek egyikét egyesszámban így, akiket nem lehet megkülönböztetni, bár felmerült a gyanúm, hogy ők maguk is gondban vannak ezzel, mert amikor megkérdeztem, ő melyik, hogyan szólítsuk, azt válaszolta, hogy "hát én azt honnan tudjam?!", de szerencsére jött az anyukája, és elmondta, hogy melyik fiú ül mellettünk), aztán hazaindultunk, meg az iskolásért.
Még az óvodához kapcsolódik egy további szintén szívet melengető élmény, amit csak elbeszélés alapján ismerhettünk meg. A Lila csoport óvodásai pénteken délelőtt meglátogatták egy közeli idősek otthona lakóit és műsort adtak nekik. Ábel beszámolója szerint örültek nekik ("képzeld, anya, volt egy öreg bácsi, aki szomorú volt" - hogy mit meg nem látnak ezek a kicsi gyerekek?!), és megvendégelték őket üdítővel és csokis keksszel. Ákosék is voltak már ilyen alkalommal másik otthonban, ez szerintem egy nagyon szép kezdeményezés, mind a gyerekek, mind az idősek számára. Repesve vártuk, hogy az új óvónéni rögzítette-e a műsort (kellemes meglepetésként az előző héten a Mikulás látogatásáról készült felvétel és megosztotta velünk), de még nem töltött fel semmit a csoport oldalára.
Szintén örömöt jelentett, hogy Ákosunkat sikerült a köhögős nyavalyából kihozni anélkül, hogy itthon kelljen maradnia. Pedig hétfőn este, hallva a folyamatos krahácsolását, úgy döntöttem, hogy munkák, karácsonyi ebédek, meg egyebek veszhetnek, ha éjszaka és másnap reggel is úgy köhög, ahogy akkor, de valahogy hirtelen gyors javulásnak indult. Így hát nem kellett vele megvívnunk, hogy itthon maradjon, és pénteken maximális pontszámmal megírta a környezet dolgozatot is. Szerdán lesz még egy olvasás dolgozat, csütörtök délelőtt egy karácsonyi ünnepség, aztán ez is pipa, kitörhet a téli szünet. Amióta iskolás van a családban, a szabadság nálunk is egybe esik a szünetekkel (ez az óvodásnak is jó hír, mert olyankor ő is maradhat itthon). A családfő is biztosan eljön majd karácsony előtt is egy-két nap szabadságra, de rá építeni nem lehet, mert náluk mindig a munka mennyiségétől is függnek az ilyenek.
Most pedig következzék a hétvége! Azt hiszem, a nagytakarítás-fronton nem érdemes a nagy álmokat tovább dédelgetni. Annyit megtettem, hogy a munkahelyemen szerzett két bazi nagy dobozba tegnap este átpakoltam a papírszatyrokban tárolt karácsonyi díszeket (Ákos a buzgó segédkezés közben le is amortizálta az egyik csúcsdíszt), és ettől egészen jól érzem most magam. Ma végigfutunk mindkét szinten (pakolhatok le minden legófigurát egyesével törölgetni), valamikor még lesúrolom a fehér konyhaszekrényt és a gépeket (bár a frissen festett körmei miatt némileg aggódon), szőnyegeket amúgy is mosni készülök, azokat még bedobálom a gépbe, és itt meg is állunk.
Hát, itt tartunk most! Kezdek lenyugodni.

Ui.: Azt el is felejtettem elmesélni, hogy voltam fodrásznál is. Ez mondjuk nem nagy cucc, mert havonta járok festetni, viszont most elég sokat is vágattam. Mondtam a fodrásznak amikor visszakérdezett, hogy biztosan ennyit akarok-e, hogy  legfeljebb majd sapkát hordok, ha nem tetszik. Most még tetszik, mert beszárította, a családfő nagyon megdicsérte (bár ő mindig mindent dicsér, ami velem kapcsolatos), de a következő mosásnál lehet, hogy előkerül a sapi. :-)
És akkor már azt is megemlítem, hogy hétvégén még a családfő vezényletével mézeskalács is sül nálunk. Nekem nem sok dolgom van vele, nem is szeretem, mondjuk, meg egyébként is, lesz bőven segítsége, minek tolakodjak oda...?! ;-)

2017. december 13., szerda

Beálltam a sorba

Csak ne menjünk már neki a karácsonynak holmi nagytakarítás nélkül:
...és ez csak a stikában (!) időnként ritkított állomány egy része.

2017. december 11., hétfő

Sitty-sutty, ez a hétvége is elment

Nem vagyok hajlandó izgulni a karácsony miatt, és beszállni a pörgős őrületbe. Na, jó kicsit azért foglalkoztat a gondolat, hogy hogy áll minden össze a következő nem egészen két hétben, de estére majd már többet tudok, kell-e a hangulatot tovább fokozni vagy addigra úgy érzem, léptünk egy nagyot, és a többi meg majd csak meglesz. De kezdjük az elején!

Pénteken a munkában volt két karácsonyi partink is. A délelőttöt még munkával töltöttem, éppen hogy a végére értem annak, amit elkezdtem. Közben eszembe jutott, hogy hogyan megyünk be sokan a belvárosba, ezért futottam egy kört az érintetteknél. Végül négy taxi és egy saját autó lett belőle (ez utóbbi nem az enyém, bár már hezitáltam rajta, hogy onnan könnyebb lenne rögtön hazaindulni). Jó, hogy nem autóval mentünk, a város napok óta a szokásosnál is zsúfoltabb, mindenhol dugó van és egy kis utcákat nem annyira ismerő sofőr számára rémálom, és akkor a parkolásról már ne is essen szó. Ez a központi szélesebb körű ünneplés egy sima állófogadás volt (ezt tudtuk is), viszont meglepetésnek bizonyult, hogy bár ebédidőben kezdődött, és mindenki éhesen érkezett, némi pogácsán és aprósüteményen kívül semmi mást nem találtunk az asztalokon. Hát, így jártunk, eszegettük, ami volt, és beszélgettünk azokkal, aki a zsúfolt folyosón közelebb állt hozzánk (ahogy körülnéztem, mindenki főleg azokkal, akikkel egyébként is együtt tölti a napjait). Én meg úgy jártam, hogy a munkahelyi viszonyok feletti siránkozás megszüntetése céljából addig poénkodtam az informatikai vezetőnkkel, hogy beígért nekem egy céges laptopot, csak egy feljegyzést kell érte benyújtanom. Cserébe felajánlottam a céges tabletet, amit nem bírok megszokni és nem is használom.
Ahogy elérkezett a munkaidő vége, a társaság jó része elszivárgott haza, mi páran visszaindultunk az állomáshelyünkre, volt aki (a magasabb vezetők) bement még az épületbe dolgozni, én rögtön átültem a kocsiba és hazavágtattam (és szombaton reggel még dolgoztam kicsit itthonról). Összeszedtem egy gyereket (az iskolást, aki közelebb esett a házunkhoz), belapátoltam a szennyesét a fürdőszobába, majd rögtön elkezdtem készülődni az esti évzáró vacsorára. Ott már szűkebb körben találkoztunk, és a szokásosnál is nehezebben jött össze a társaság. Engem a családfő hű kísérőivel vitt volna el a helyszínre, aztán a dugóra tekintettel a tömegközlekedésen hezitáltam, de mivel közben elkezdett szakadni az eső, taxi lett belőle. Hááát, többször módosítani kellett az útvonalon, minden be volt állva és rendesen szívtam a fogam, amikor a végén kifizettem a viteldíjat. Voltak olyanok, akik, mivel nem kaptak taxit, a bázisról gyalog/tömegközlekedéssel indultak, és tényleg mindenféle eszközt igénybe vettek, mire szétázva megérkeztek kb. másfél óra késéssel. Én kivételesen nem bosszankodtam emiatt (pedig nagyon idegesítenek az ilyen csúszások, de volt, aki hangosan pampogott miatta), viszont koccintottunk párat az ott lévőkkel. A kezdetnél már csak a hely volt rosszabb, de ennyire ehetetlen kajára azért nem számítottunk. Konkrétan alig volt felismerhető, amit elénk raktak, életemben nem ettem ilyen rossz paradicsomlevest, a mustáros sertésflekken nem látott mustárt, a rizst a félhomályban nem elég alaposan összetört krumplipürének néztem először, de a másik menüt választók sem ettek jobbat. Így jár az a cég, akik későn kezdenek helyet keresni, és még sorolhatnám, mit lehetett volna másképp csinálni. A nagy-nagyfőnök ki is ment hamburgert venni, mert éhes maradt. Gondolom, az év végi fáradtság mellett ez is közrejátszott abban, hogy viszonylag hamar feloszlott a társaság, és idén először nem én voltam az első, aki a korai kelés miatt kornyadozva alig várja, hogy leléphessen. Hazafelé hárman megosztoztunk egy taxin, éjfél körül már itthon is voltam.

A szombat viszonylag eseménymentesen telt el. Mindenki korán kelt, én megszokásból, a gyerekek azért, mert hétvége volt, és olyankor úgy szoktak (bezzeg hétköznap ébreszteni kell őket), a családfő meg beígért egy korai fuvart egy ismerősének és a barátainak. Hazafelé bevásárolt, gyors takarításba kezdtünk, mostam párat, majd - mivel én voltam a menüfelelős - folytattam az ebéddel, és bár reggel még macskajajjal ébredtem, a délelőtt folyamán egészen magamhoz tértem. A családfő még elvitte Jucikát egy ünnepi pedikűrre (vasárnap volt három éves, ráadásul a névnapja is volt, már ha a nyusziknak van névnapja, ezért kapott új alomtálat és tányérkát is), aztán ebéd után pedig elaludtam kicsit, majd véget is ért a nap.

Vasárnap volt némi heverészés is, elég sokat olvastam, meg kártyáztunk Ákossal (megvert, mint mostanában mindig), legóztunk Ábellel (még mindig velünk építteti fel a nagyját), a családfő pedig ebédet készített. Délután, mikor bepunnyadtunk volna, csak megráztuk magunkat, jól felöltöztünk, és elindultunk a kerületi adventi vásárba, Ákos kisbarátnője fellépett a tánccsoportjukkal, őket akartuk megnézni. Hát, konkrétan szétfagytunk, a műsor után viszonylag hamar haza is indultunk. Kimaradt a nézelődés, bár Ábel kiszúrt magának valamilyen plüsst, végül mégis elfogadta, hogy most nem vásárolunk, mert Jézuska azt hiheti, hogy ő már kapott ajándékot és nem hoz semmit a fa alá (tudom, nem volt túl szép húzás tőlem, de így kevésbé volt fájdalmas a tárgyalás).
Itthon az esti rutin már felpörgetve zajlott, és viszonylag hamar csend lett.

Ez a hét nem lesz egyszerű. Ma 7-re viszem Ábelt az oviba, mert úszni mennek, aztán a családfővel indulunk beszerző körútra (kb. 4-5 állomást tervezünk), előtte 8-kor a pajzsmirigy-kontroll vár rám, majd este 7-kor a bőrgyógyásznál zárom a napot. Holnap évzáró ebéd a szűkebb igazgatósággal, amit úgy ütemeztek, hogy utána már jöhetünk haza, majd szerdán óvodai kézműveskedés miatt kell hamarabb eljönnöm (akkor délután van egy szakmai rendezvényünk, ami - megmondtam előre még az időpont keresgélése közben, hogy - az óvodai program miatt nem lesz nekem jó, ehhez képest már kétszer bepróbálkozott a partner, hogy menjek legalább a második felére - hát biztosan szeretnék még este 6-kor nekiindulni ismét a városnak). Csütörtökön pedig túlesünk az auditon, amire kicsit még készülnöm kell. Végül pénteken reggel fodrásznál kezdek, majd bemegyek dolgozni.
És utána egy már csak háromnapos munkahét leteszem a lantot közel két hétre (remélhetőleg addig mindent lezárunk bent, amit kell).

Ui.: ...és azt még fel sem vettem a listámra, hogy Ákos a hétvégén elkezdett köhögni, és ha nem sikerül belőle kihozni, eljöhet az a pillanat, amikor minden dől, mert itthon kell vele maradni. 

2017. december 8., péntek

Ezennel lezártnak minősítek egy korszakot

Mármint ezt az idei Mikulás-korszakot, mivel túl vagyunk minden ilyen programponton, mindenki, akinek kellett, találkozott a nagyszakállúval minden szituációban, ahol tervezett volt (és pluszban nem vittük a gyerekeket semmi egyéb ilyen szervezésű helyre, mert már nekem is sok volt ez is).
A mi szemszögünkből ez a tegnapi számított a csúcsnak, mivel szemtanúi lehettünk a várakozásnak, az eseménynek, majd az utána következő örömnek is. Mondjuk nem volt egyszerű, mert bár már hetek óta tudtuk, hogy mikor és hogyan történik majd az esemény (ha jól emlékszem, ez az ötödik ilyen alkalom, és lehet, hogy az utolsó volt, mert a kisbarátnő anyukája, akivel ezt szoktuk szervezni, így nyilatkozott), mégis döcögősre sikeredett.
Úgy kezdődött, hogy kora reggel beraktam a dagadozó sporttáskát a kocsi hátuljába, hogy majd a munkából érkezve, a ház előtt fagyoskodva átcsempészhessem a puttonyba a tartalmát. Aztán belőttem, hogy mikor kell a munkából indulnom, hogy éppen időben érjek oda (hagyjuk is a fiatalságot kicsit játszani, meg ne is legyen kapkodós). Majd jól megijedtem, amikor kiderült, hogy kicsit hamarabb kellene odaérnem, ezért gyorsan magamhoz vettem mindent, és kilőttem. Hazafelé szembesültem vele, hogy sokan éppen akkor tartottak valahova, és bedugították a szokásos útvonalat, ezért menetközben módosítottam, de az alternatív vonalon meg végképp beragadtam. Hosszas araszolás után jöttem rá, hogy lerobbantak a villamosok (mármint gondolom, egy, csak attól a többi is leállt), és mivel arrafelé az autók is a síneken közlekednek, azok is ott ragadtak. Próbáltam kerülni, de a környező utcákban sem volt jobb a helyzet. A félórás út több mint egy órás rémálommá vált. Az az egy vigasztalt, hogy a Mikulás is így járt ("nyugi, drágám, a rénszarvasok még a Szentmihályin araszolnak" by családfő), és a végén mégis én értem oda hamarabb.
Mivel etikettet elfelejtettem korábban hazahozni, az odaérkezés után a kocsiban a vaksötétben próbáltam ráragasztgatni a csomagokra a neveket, majd belépve a házba (ahonnan éktelen zaj hallatszott ki) egy sereg végletekig felpörgött gyereket találtam. A nagyok kérdezgették is, hogy ugye most jön a Mikulás, mert mindig így szokott lenni, ha ilyentájt átjövünk, egyszer csak betoppan. (Hát ezért mondta a kisbarátnő anyukája, hogy szerinte ez az utolsó alkalom.) Mondtam, hogy szerintem meg ne várjanak semmi ilyenre, mert csalódnak a végén, de Ákos odasúgta a barátnőjének, hogy "anya jól tud füllenteni".

Aztán megérkezett, akit vártunk, és lenyomta a szokásos műsort, elegendő konkrétumot mondott, amitől tényleg hitelesnek tűnt (még én is úgy éreztem, hogy tényleg az ablakon keresztül figyelt bennünket az egész évben, volt ebben a gondolatban valami rémisztő), dicsért és jó tanácsokat osztogatott, kéréseket fogalmazott meg a jövőre.
Azt nem tudom, hogy én hibáztam-e, amikor Ábel jellemzését írtam, vagy ő lőtt túl a célon, de szegény kicsikénk érzésem szerint kicsit több fejmosást kapott, mint amit kellett volna. Ráadásul  meg idén először vette igazán komolyan a dolgot (eddig simán a képébe röhögött nevetett, amikor próbált komolyabban beszélgetni vele), és amikor elnéztem, ahogy ott megilletődve álldogál, és mindent megígér, belesajdult a szívem, és (miközben bokán rúgtam volna a Mikulást a piros nadrágja alatt, hogy lépjen már tovább) szurkoltam, hogy dicsérje már meg úgy igazán a végén. Arról nem is beszélve, hogy még arra is ráerősített az öreg, hogy cserélje le a barátait, akik túl erős hatást gyakorolnak rá az óvodában, és bántani is szokták, ha olyan kedvük van - elképzeltem, ahogy másnap bemegy, és ezt elmondja. Azért én megölelgettem, -szeretgettem, -puszilgattam utána, de úgy láttam, hogy nem vette a szívére a dolgot.
Ákos is a szokásosan megilletődött formáját hozta, itta az ember Mikulás szavait, de valahogy úgy éreztem közben, hogy ő már tudja, ez egy műsor. Ráadásul az ő jellemzése meg pozitívabban hatott az öccsénél, amit az elmúlt napok kiskamaszos megnyilvánulásai fényében picit túlzásnak éreztem. Bár tény, ami tény, nagyon szépen csinálja a dolgát, és tényleg szerető báty, meg ilyenek, de azért - utólag már látom - elhelyezhettem volna a végén egy-két nyomatékosabb intelmet például az öccsével kapcsolatos türelmetlensége okán.
Na, amikor túlestünk a verbális részen, következhetett a puttony. Itt, úgy tűnt, senki nem csalódott, csak sikerült a Mikulásnak a szívük vágyát eltalálnia. Ábel el is mesélte, hogy ilyen dinót látott a boltban, amit apa nem vett meg neki (ez akkor történt, amikor én közben itthon a koszos cipőkkel küzdve letörtem a fogam), és ráadásul éppen az orra előtt vitte el az utolsó darabot egy másik kisfiú. Ákos pedig nagyon örült a minecraftos legónak, mi meg annak, hogy addig sem a kütyüt nyomogatja.
Hagyomány már, hogy ilyenkor pizzát rendelünk (most adtunk egy újabb esélyt a közeli helynek, mert azt hallottuk, hogy szakácscsere volt, de úgy tűnik, továbbra sem fogjuk túl gyakran igénybe venni a szolgáltatásukat), aztán összekapkodtuk a cuccokat, és hazajöttünk.
Az élet ilyenkor sem áll le, éppen akkortájt járt le a mosógép, így amíg a másnapi ruhák kikészítése és gyerekzuhanyoztatás folyt, a családfő teregetett, aztán eltakarította a romokat, és végre leülhettünk picit mi is.
Ma hosszú napom lesz, délután a központban karácsonyozunk, majd este - szintén céges - vacsorára megyek, a kettő között hazafutok. Nem sok kedvem van a péntek estémet ezzel tölteni, de muszáj kibírnom (mert a kezdődő náthám sajnos nem érte el azt a szintet, ami feljogosítana a távollétre).

2017. december 7., csütörtök

Még annyit a Mikulásról, hogy...

...reggel még odasúgtam a családfőnek, hogy eldugtam a levélkét, mert azt ott felejtette. Közölte, hogy szándékosan, mert válaszolt a jókívánságokra. Hát, én ezt hajnalban, szemüveg nélkül nem vettem észre. :D

Naná, hogy Ákos hiányolta a Mikulás válaszát, de - a szülő nagyon találékony tud lenni - rögtön megnyugtattam, hogy biztosan elvitte emlékbe a levélkét. Egy ilyen napon a maradék elvek is semmissé válnak, így a gyerekeink megehették éhgyomorra a csokimikulás fejét.
És milyen érdekes tud az ember lenni?! Nálunk a munkában is betoppant egyszer csak egy Mikulás, szépen beöltözve, igazi szakállal, és napszemüvegben. Volt vele egy krampusz csaj, aki szaloncukrot osztogatott. Teljesen feldobott mindenkit! Még úgy is, hogy a Mikulás üdvözlő kártyát osztogatott az egyik szervezeti egység nevében, és nagyon emlékeztetett egy távoli kollégára, de ez csak a véletlen műve lehet.

2017. december 6., szerda

Nagyszakállú télapó és a társai

Még ha mi el is felejtkeztünk volna róla, volt, aki emlékeztessen rá este, hogy milyen nap van. Ákos lelkesen nekiállt a cipőpucolásnak (le is akarta mosni, de arról lebeszéltem, viszont amikor láttam, hogy homokot szór ki a lábbeliből, megkérdeztem, ugyan hol szedte ezt össze, mert hogy manapság sehol sincs homok, csak fagyott föld, de mindig van szerinte elfogadható válasza), míg Ábel inkább felügyelte a történéseket:
...aztán mivel más sürgős dolga akadt, rábízta a bátyjára, hogy az ő lábbelijét is rakja oda, ahova kell (menedzser lesz, szerintem). Ákos lelkesedése töretlennek bizonyult, elintézte az öccse helyett is, amit ilyenkor a tisztesség megkövetel. Rakott ki bőven kekszet, tejet, még egy almát is (gondoltam is, hogy én lefekvés előtt biztosan nem leszek képes még azt is megrágcsálni), sőt egy kedves levelet is írt a Mikulásnak kettőjük nevében, és felköszöntötte a névnapja alkalmából. :D Aztán Ábel figyelmét csak felkeltette a dolog, legalábbis megkérdezte, hogy ehet-e a kekszből. Egyet nagy kegyesen engedélyeztem, mert szerintem a Mikulás ezt nem bánja, így nagy boldogan elújságolta a hazaérkező apjának is, hogy megdézsmálta a finomságot.
Már nem halogathattuk tovább, estére beütemeztük a csomagok összeállítását is, amit csütörtökön este kapnak a kisbarátnőékhez betoppanó nagyszakállútól. És annyira tudtam, de szerintem a családfő is, hogy én már addigra használhatatlan leszek, mire egyesek elalszanak. Így is lett, csak félálomban hallottam, ahogy valaki a csomagolópapírral, meg a zacsikkal zörög, de legalább nem morogtam érte. Aztán amikor késő este arra ébredtem, hogy fel kellene menni az ágyunkba, az önkéntes Mikulás óvatosan próbált érdeklődni, hogy vajon hova tettem az új csomagolópapírt, mert csak a tavalyról maradtat találta meg, az meg nem bizonyult elégnek. Hát nekem fogalmam sem volt, csak az rémlett, hogy a kapkodós dugdosós művelet közben füleltem, nehogy valamelyik fiú arra tévedjen, és még fel is merült bennem, hogy ott jó helyen lesz-e a guriga. Még most sem emlékszem, hol kellene keresgélnem, állhatok neki nemsokára a szekrények átkutatásának.
Az imént csekkoltam az ablakpárkányt, járt itt a Mikulás, lelkesen megrágta a kekszeket, a tejet is megitta (bár szerintem kiöntötte, mert nem szereti), és hősként az almába is beleharapott párat. A levélkét viszont otthagyta, azt nekem kell majd eldugnom az emlékes dobozba, hogy majd egyszer pár év múlva, amikor lehull a lepel ezekről a titkokról, elő lehessen venni. (A minap majdnem lebuktunk, mert Ákos Mikulásnak írt levelét útban a doboz felé letettem egy pillanatra, és Ákos is éppen akkor tévedt arra, de gyorsan rátettem egy másik papírt, hogy elrejtsem.) Sőt az éjszakai titkos látogatónk még az én bakancsomat is megtalálta, pedig nem is volt az ablakba készítve.
Időközben megérkezett Ákos és az unokatestvére karácsonyi minecraftos táskája is. Az átvételi ponton közölték, hogy a számla nullás, akkor nem kell fizetnem. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy lehet, átutaltam előre az összeget, de mivel ilyen esetekben hacsak van rá mód, az átvételkor fizetést szoktam választani (biztos ami biztos, nehogy ne érkezzen meg, amit már kifizettem), csak arra tudtam gondolni, hogy a számlázásnál elszúrtak valamit. Gondoltam, akkor ez most ingyen volt, és hogy fog neki örülni a húgom is, akitől Ákos kapja ugyanazt, amit tőlünk az ő fia majd reggel írok nekik, de végül alig egy óra múlva csörgött is a cég, hogy valami technikai hiba adódott, a csomag késik - mondtam, hogy én már átvettem a cuccot. Akkor meg, mivel kiderült, hogy ez a próbálkozás nem jött be, elővették a B tervet és felajánlották, hogy utólag kiküldenének egy apró ajándékot, mellétennék a számlát, és kérik, fizessem be az összeget. Vigyorognom kellett, miközben elképzeltem, ahogy ezt a haditervet kidolgozták ott bent, és mindezt rábízták egy kedves hangú nőre. Gondolom, rájöttek, hogy a pénztárból távozás után már nem tudnák másképp behajtani a pénzt, csak egy ilyen csalival. De mivel nem állt szándékomban megkárosítani senkit, így kegyesen elfogadtam az apróságot, csak megemlítettem, hogy esetleg a két táskára tekintettel két apróságot küldjenek, ha lehet. Ja, és mindezt virágnyelven kellett egyeztetni, mert persze egyesek ott füleltek a közelben.
Bent meg egyrészt lemondtam a fogorvost, mert egy gyökérkezeléshez szükséges több alkalom egyszerűen nem fért volna bele már az év végébe, de rögtön kértem januárra időpontot, nehogy ellógjam. Másrészt tegnap reggel elintéztem az egyik vérvételt (megkérdeztem, ott nem lehet összevonni a két laborvizsgálatot), a másikat holnapra ütemeztem be, aztán már csak a két kontroll vár rám a jövő hétfőn reggel és este. Harmadrészt meg kiírtam szintén hétfőre a vásárlásra szánt szabadságot, és most izgulunk, hogy a családfő is el tudjon jönni, ma-holnap kiderül. A biztonság kedvéért azért összeraktam magamnak egy kisokost a bevásárló listáról, az ajándék játékok neve, kb. ára és a képe, illetve az ajándék könyvek cím, ára és borítóképe is szerepel rajta - így pikk-pakk meglesz minden, maximum három üzletbe kell elmenni. Ha a családfőt mégsem engedik el, simán elintézem egyedül is.

Update:
1. Szerencsére megtaláltam a csomagolópapírt, aztán némi keresgélés után a táskát, amibe a családfő elrejtette a cuccokat, sőt lábujjhegyen be is csomagoltam még, amit kellett. Most már csak arra kell koncentrálni, hogy reggel bekerüljön a kocsiba az egész pakk, és szurkolni, hogy napközben ne fagyjon meg az édesség.
2. Eldugtam Ákos Mikulásnak írt levelét a fiókban a konyharuhák alá, csak nehogy úgy járjunk, mint tavaly, amikor csak a következő tavasszal került elő az előző hasonlóan oda rejtett levélke (és nem azért, mert nem használok konyharuhát, csak rendesen, rendszeresen mosok és soha nem érek le az utánpótlás-kupac aljára).
3. Rájöttem, hogy a bevásárló listáról lemaradt anyu ajándéka, megpróbálom nem elfelejteni, mire beérek a munkába, mert perpill nem találom a listámat, remélem, csak bent felejtettem.


2017. december 4., hétfő

Gyerekajándékozási elveink és kövekezetlenségeink

Szülőségünk kezdetén még, amikor csak egy gyereket kényeztettünk, komplett játékboltot halmoztunk fel otthon (na meg persze az összes figyelmünk csak neki jutott úgy egyébként is). Jobban is kerestünk, meg egyébként is beleestünk abba a hibába, hogy mindent akartunk a mi szemefényünknek, ha van alkalom, ha nincs, és így hazajött ez-az akkor is, ha nem volt rá feltétlenül szükség vagy alkalom. Előfordultak még ehhez képest további, tévedésből fakadó túlkapások is, amikor a túlköltekezés nem szándékos volt, például amikor elnéztem valaminek az árát a játékbolt polcán, és kb. kétszer annyit fizettem a kasszánál, mint amit én láttam kiírva. Hát majd elájultam a végösszeget meglátva, de már nem vittem vissza, és itthon meg csak óvatosan mertem bevallani, mennyit költöttem - na ezt az esetet azóta is emlegetjük, de legalább már látjuk, hogy megérte a pénzt, mert az a játék még mindig működik és már a második gyereket szolgálja ki. Azóta ilyen mértékű tévedésre nem volt ugyan példa, de néha így is többet költünk, mint amit gondolnánk vagy akarnánk, de a kialakított szabályokat azért igyekszünk betartani.

Az évek alatt megtanultuk, hogyan lehetünk mértékletesek, de legalábbis folyamatosan törekszünk rá. Nem csak az anyagiak miatt, hanem mert tudatosodott bennünk, hogy nem teszünk azzal jót, ha minden, ami szem-szájnak ingere, ott terem. Az meg főleg nem tesz jót senkinek, ha akkor is jön haza valami apróság, ha nincs ok ajándékozásra, hanem csak úgy megtetszik valami vagy szembe jön valami régóta áhított játék, mert ehhez meg egy gyerek könnyen hozzászokik, és folyamatos elvárásokat támaszt. Legalábbis így próbáltunk gondolkodni.
Reméltük, hogy Ákos is megszokja ezt, Ábel meg már ebbe a cudar világba született bele, amikor persze sorolják, mi mindent szeretnének (és persze bőven vannak vágyak, meg a tévé is nyomatja a reklámokat), mi meg újra és újra igyekszünk tudatosítani, hogy csak úgy nem vásárolunk. Ha meg elmegyünk valahova, ha egy mód van rá, semmiképpen nem plázázni, ha mégis, akkor előre kikötjük, hogy nincs költekezés, és biztosan nem megyünk játékbolt közelébe, az egyéb rendezvényeken meg elkerüljük a játékos standokat - mert kinek hiányzik egy vérmérséklettől függően sóvárgó, duzzogó vagy hisztiző gyerek, aki érti ugyan látszólag, hogy nem veszünk meg mindent, de mégis bepróbálkozik?! Az külön kihívás, hogy megértessük, egy-egy program is tekinthető ajándéknak, nem kell ám olyankor még egy hirtelen szembejövő haszontalan játékkal tetézni a kiadásokat.
Az ünnepekre meg mértékletességet hirdettünk az évek alatt, és igyekeztünk maximálni az árakat, amiket még hajlandóak vagyunk elfogadni. Sőt még arról is lemondtunk, hogy mindkét gyereket forintra azonos értékben ajándékozzuk meg, mert ez lehetetlenségnek tűnik, inkább a vágyakra és az elmúlt időszakban elhangzott emlegetések számára alapozva, a személyiséget is figyelembe véve,  a várható öröm mértékét megbecsülve próbáljuk az ajándék tárgyát meghatározni.
Belőttük azt is viszonylag tudatosan, hogy ki mit hoz, és ehhez próbáljuk is tartani magunkat. A húsvéti nyuszi csokitojásokat dugdos el a kertben, maximum egy kis apró játék kíséretében. Az adventi időszakban pici csokik dukálnak, amit szigorúan vacsora után bonthatnak ki (próbálkoztam a minden napra egy-egy mesével is, de az befuccsolt). A Mikulás csak édességet (és persze piros almát, lehetőség szerint jó nagyot, hogy kitöltse a zacskó egy részét) csempész a csizmákba, maximum egy könyvet támaszt mellé, az apró édességek pedig bekerülnek egy dobozba, és csak időnként lehet belenyúlni valami finomságért. A Jézuska pedig egy nagyobb valamit, vagy két kisebbet rejt a karácsonyfa alá, de a darabszámoknak gyerekre vetítve egyezniük kell, mert számolni már elég korán megtanult mindkét gyerek. Azt is évek után vezettük be (és működik is), hogy születésnapra, névnapra csak az kap ajándékot, akit ünneplünk. A kezdetekben persze az "óh, szegény Ábel, hozzunk neki is egy kis buszt legalább", meg "jaj, Ákos le lesz törve, ha neki nincs semmi apróság" hozzáállás dominált. Ezt a hozzáállást csak nagyon tudatos módszerekkel tudtuk csak levetkőzni, ilyen alkalmakkor már évek óta nincs a másiknak vigasz-apróság sem, mert most nem róla szól a nap, és ezt meg kell tanulniuk.
És ott van még a mit-kérdés, amit önkéntelenül, de egyre inkább tudatosan is elkezdtünk magunkévá tenni, ha játék, akkor fejlesszen - bár ezzel túl is lehet lőni a célon, mert amit én jónak ítélek, egyáltalán nem biztos, hogy a megajándékozott számára is örömet okoz (volt rá példa). Persze minden játék fejleszt valamilyen módon, de azt azért elhatároztuk, hogy még távirányítós autót, meg egy huszadik plüsst már nem szívesen hozunk haza, főleg ha van itthon bőven, sőt odáig jutottunk, hogy megmondtam, ebbe a házba, ahol én is élek, több szőrös állat vagy figura nem teheti be a lábát.

Szóval elveink azok vannak ilyen téren is (naná, kinek nincsenek?!), ami viszonylag működik is, és a családfővel ott vagyunk mi ketten egymásnak, hogy visszafogjuk az éppen vérszemet kapó másikat. Mondhatni, pacsi!
Aztán persze előfordul, hogy felrúgjuk a szabályokat. A Mikulás kérdésében például engednünk kellett, amióta a kisbarátnőéknél az édességes csomagon kívül mást is hozott és láttuk a mi fiaink csalódott képét, akik azt hitték, hogy ők nem voltak elég jók év közben, biztos ezért nem kaptak mást, muszáj volt engednünk, és egy-egy játékot a puttonyába rejtenünk. Mivel oda jön a Mikulás, itthonra nem szokott - legalábbis így volt egy ideig. Aztán Ákos két éve nagy boldogan azzal jött haza 6-án délután az iskolából, hogy "most kell kirakni a csizmákat az ablakba", mi meg kapkodhattunk, hogy legyen benne reggelre valami, mert azt nem mondhattuk, hogy az ő Mikulásuk majd két nap múlva jön a kisbarátnőékhez.
Most meg az évek alatt bevezetett adventi rutintól tértünk el, ráadásul saját elhatározásból, mert egy gyenge pillanatomban felvetettem a családfőnek a lego adventi naptár gondolatát, aki - szintén éppen egy gyenge pillanatában - rábólintott. Kicsit agyaltam is rajta utólag, hogy jól tettük-e, aztán az örömöt látva elengedtem minden ilyen gondolatot, és csak velük együtt örültem elsején este, aztán másnap reggel is ezt a képet látva:
Így hát ismét bebizonyosodott, hogy még ha egy szülő tudatos és megfontolt is próbál lenni, nem olyan nagy baj az, ha képes az elveit félredobni. Mert most esténként nagy a boldogság. De legalább ahhoz tartjuk magunkat, hogy egy nap csak egy ablak nyílhat ki az adventi naptáron, bár Ábel tényleg minden eszközt bevetett a hétvége folyamán annak érdekében, hogy ebben  engedjünk.

2017. december 2., szombat

A visszatérő kérdésekről

Időről időre felmerül bennem, ki miért olvas blogot, vagy éppen miért ír ki magáról olyan információkat, amit talán egyébként meg sem oszt senki mással. Például közel három éve is agyaltam egyet ezen a kérdésen, főleg ennek az egésznek a pozitív oldaláról (és milyen kis összeszedett voltam a posztban!).
Amikor a kezdetekre gondolok, mindig eszembe jut, mennyit köszönhetek a blogolásnak. Konkrétan például egy saját családot - ezt már százszor leírtam, szerintem, de még ennyi év után is hihetetlennek tűnik, hogy milyen véletlen eseményeknek köszönhetően alakul úgy az ember élete, ahogy. Még mindig élénken emlékszem rá, ahogy esténként a kis lakásomban ülök éjszakába nyúlóan, és fokozatosan beszippant ez az akkor még teljes mértékben arctalan és talán éppen ezért izgalmas világ. Amikor vissza-visszaolvasom a saját egy-két vagy több éve írt soraimat, mindig megállapítom, hogy bár egyrészt gyakran úgy érzem, ugyanazokat a köröket futom, mégis valahogy bizonyos időközönként változik a stílusom, és változnak a témák, amiket és ahogy megragadok. Van, hogy krónikaszerűen sorolom a történéseket, vagy éppen morgok valami miatt, és előfordul olyan is, amikor inkább elgondolkodom valamilyen jelenségen, esetleg nosztalgiázom egyet.
Az, hogy ideülök, és leírok ezt-azt, annyira az életem része lett, hogy nem is tudnám elképzelni (most még?) nélküle a napjaimat. Soha nem tervezem meg előre a sorokat, de tény, hogy felmerül bennem napközben gyakran, hogy ezt a történést vagy gondolatot majd megörökítem, ha még a gép előtt helyet foglalva is úgy érzem, hogy érdemes vagy akarom. Általában nem fogalmazgatok előre, inkább először elolvasom a többieket, aztán egyszer csak megnyitom az oldalt, és vagy egy valaki másnál olvasottakról eszembe jutott témáról pötyögök, vagy valahogy kikerekednek a sorok arról, ami foglalkoztatott napközben. Ha egyszer leírtam valamit, igyekszem utólag nem kozmetikázni a gondolataimat, néha mérlegelek, hogy nem tüntetem-e fel önkéntelenül is jobb fejnek magam, mint amilyen valójában vagyok, mert azt valahogy becsapásnak érezném (de persze az ember önkéntelenül mégis ezt teszi), vagy van-e jogom a valóvilágos ismerőseimről leírni azt, ami kijött belőlem, és - az örök kérdés - jó-e akár arccal betekintést engedni az életünkbe. Emiatt azért nagy ritkán mégis visszatörlök egy-két mondatot vagy bekezdést, de úgy általában az elütésektől eltekintve inkább úgy hagyom, ahogy elsőre kijött. Amikor pedig közzéteszem a posztot és megjelenik a szerkesztő felület a menüsorral, mindig rákattintok a statisztikára, és megnézem, hányan nézték meg a blogot előző nap. Azt látom általában, hogy ha egy-egy napon nem írok, akkor is be-benéznek akár százan is, ha pedig új poszt született, több mint háromszázan. És - óhatatlanul - minden ilyen alkalommal elgondolkodom azon, hogy vajon kik olvassák ezt az időnként számomra is unalmasnak tűnő, néha ugyanazokat a köröket rovó vagy csak keveseket érdeklő élményeket ragozó sorokat. Vagy éppen vajon kit és miért érdekelhet az új téli dzsekim, a kötött ruhám (ami azóta sem volt még rajtam), sőt valamelyik gyerekem cuki aranyköpése, ami jó esetben is anyut, a húgomat és egy-két engem, bennünket kedvelő embert nevettet meg, mert cuki gyereke sokaknak van. És időnként (oké, szinte mindig) felmerül bennem az is, hogy kik és mit láthatnak belőlem, belőlünk, gondolnak-e rólunk rosszat, csúnyát, esetleg őket is csak szimpla kíváncsiság vezeti ide, amit aztán én meg jól kielégítek az életünkről való kitárulkozással, családi fotókkal megspékelve, ugye.

Aztán innen már csak egy ugrás az, hogy vajon akarom-e ezt. Így. Tovább. Nyíltan. Jórészt vakon. Mintha egy megvilágított színpadon állnék, a nézőközönség az első sorokat kivéve sötétbe burkolózik és nem látom sem az arcokat, sem a reakciókat.

Úgy érzem, már csak idő kérdése, mikor jön el az az idő, amikor elég lesz ebből a nyílt életből, és bezárok vagy akár leállok (átmenetileg, esetleg végleg). Nincsenek nagy elhatározások, csak gondolatfoszlányok. A családfőnek már említettem ezt, és döbbenten meredt rám. Hát persze, ő is exblogos, valószínűleg még él benne az emlék, milyen az, amikor írsz a vakvilágba, kiadod magadból, ami feszít vagy csak arra vágysz, hogy veled örüljenek, és bár nem tudod, kik látják, ez valamilyen - vélhetően - pozitív hatást gyakorol az életedre - ha csak annyit, hogy megkönnyebbülsz vagy a reakciókon jól szórakozol, már az is jót tud tenni. Az meg, hogy akár évek múlva is fel tudod bizonyos történések emlékét idézni és az itteni sorok egyszer majd jó kis alapanyagul szolgálhatnak a gyerekek számára (persze cenzúrázva), külön öröm. Igen, azt hiszem, ezért írok, írunk még mindig. Mert ki akar jönni, mert meg akarjuk örökíteni, mert valamilyen reakciót várunk másoktól.
Csak hát azok a gondolatok, amik foglalkoztatnak, meg ott vannak makacsul az agyamban.

Update:
Naná, hogy most is rákattintottam a statisztikára, és láttam, hogy tegnap 436 látogató volt (már ha a statisztika megbízható). Azta'!

2017. december 1., péntek

Régebben szabadság volt a szabadság

Hátazé' tegnap elég dühös lettem a nap közepén.
Először, amikor Ábellel nyakig sárosan hazaérve éppen az előszobában küzdve elkezdett csörögni a telefonom, látva, hogy az egyik partnerünk hív, csak annyit mondtam neki, hogy kicsit később visszahívom, még nem is gondoltam végig a dolgot. Mert a mobil az olyan, hogy csörög, ha szabadságon vagyok, akkor is, ő meg nem tudhatta, hogy én egy szimpla napot mással töltök. Aztán amikor már beszéltem az emberrel, és kérdezte, hogy meg tudnám-e nézni az anyagot, amit e-mailen továbbított, mert még aznap ki akarják küldeni, akkor esett le a papírtantusz, hogy az ember tudta, hogy szabadságon vagyok (az automata választ mindig beállítom), és nem volt rest belecsörögni az akármilyen elfoglaltságomba. Persze az volt a hivatkozási alap, hogy neki még aznap kell a végleges anyag, ami egyébként is udvariatlanság szerintem, mert még ha dolgozom is, akár egész délután is ülhettem volna például egy megbeszélésen vagy képzésen, akkor hogy csikar ki belőlem azonnali választ?! Akkor ott, ahogy mindez végigfutott a fejemen, éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa, és egy pillanatra felmerült bennem, hogy nem teszem meg. Persze győzött a kötelességtudat, és nekiálltam a feladatnak, meg egyeztettem e-mailen, aztán telefonon is a kolléganőmmel, és látva, hogy nem jó, amit kaptam, rögvest meg is írtam a választ - miközben kavartam egyet-egyet a rotyogó ebédünkön. De közben meg morogtam magamban, mert ebben a mai világban az ember után tudnak nyúlni akkor is, amikor egyetlen napot mással töltene, és nem elég, hogy azonnal várnak választ, arra már csak késő este reagál, mintha nem lenne már olyan sürgős (bár lehet, hogy a válaszomból látta, hogy ez az anyag már nem fog tudni kimenni aznap, és elengedte a dolgot). A biztonság kedvéért megírtam, hogy mivel szabadságon vagyok, és délután nem leszek gépközelben, nem tudunk tovább egyeztetni.
Azért régen ez másképp volt, nem? Valahogy csak megvoltak az emberek mobil és munkahelyi távoli hozzáférés nélkül is, és akkor a szabadság tényleg szabadság volt, még ha egynapos is.

Ezután, ha már a leveleim között időztem, ott körülnézve szembesültem vele, hogy a december közepén várható kétnapos auditban mi is érintettek vagyunk. Bár ez végül is nem volt annyira meglepetés, két napja kaptunk egy olyan körlevelet, aminek a címzetti köréből avatottabb szem számára látszott, hogy vélhetően csak a vizsgálandók kapták meg (persze a levélben nem szerepelt ez a tény, így még a főnökömet is nekem kellett figyelmeztetnem, hogy valószínűleg auditra kell készülniük, ezért gondoskodni kell az igazgatóságunk egyéb területeinek képviseletéről - mire ő megbízta az én kolléganőmet a feladattal). Az már inkább emelte kicsit a vérnyomásomat, hogy tegnap a megbeszélés után úgy dél környékére kiderült, hogy a külső auditot megelőzi egy belső is (ami szintén nem meglepetés, ha valaki látott már ilyet), de ez nálunk ma délelőtt lesz és az egység vezetőjének (mármint nekem) is ott kell lennie. És ha én éppen nem vagyok bent, akkor mi van??? Hogy lehet így intézni valamit? (Bár nálunk van olyan kolléganő, hogy ugyanúgy tudja képviselni a területünket, sőt nálam jobban képben van a részleteket illetően, de akkor is!)

Két ilyen történés után kicsit nehezen tudtam a szabadságos zen állapotába visszahelyezni magam. Aztán csak megráztam magam, és Ábellel, meg a munkából időközben hamarabb hazaérkező családfővel (ez legalább kellemes meglepetésnek bizonyult, bár majdnem szívrohamot kaptam, amikor a motoszkálás hangjára az előszobába léptem, mert azt hittem, hogy az éppen szabadon lévő nyuszi csinál valami rosszat, és helyette a családfővel találtam magam szembe) átsétáltunk az iskolába a karácsonyi mézes süti sütésre és osztályterem-dekorálásra. Ott mondjuk nem aktivizáltam magam túlzottan, mások sürögtek-forogtak, én ilyenkor nem annyira szoktam előtérbe tolni magam, de csevegtem pár anyukával, meg a teremben a ragasztgatásban segítettem és a pörgő Ábelt felügyeltem. Jól láthatóan kevesebben vettek részt a mostani összejövetelen, mint november elején, de mégis pozitívan éltem meg, hogy egész jó kis közösség alakult ki ott az osztályban.

2017. november 30., csütörtök

Kerekedik az év vége

Azt nem mondom, hogy minden oké, és hátradőlhetek, sőt, ha belegondolok a következő két-három hétbe (főleg a fogorvosra), görcsbe rándul a gyomrom a sok mindentől, de azért látszik már a fény az alagút végén. Biztosan azért vagyok ilyen kis elégedett, mert összeállt a karácsonyi menet, mind ajándékilag, mind ütemezésileg.
Először is, Jézuska kitalálta végre, hogy mit hoz a mi fiainknak, meg az unokatesóknak és a fogadott unokatesóknak, és detto. Ezeket leegyeztettük mi anyák egymás között, van, amit már megrendeltem (és milyen királyság, itt a kapunk melletti telefonüzlet átvételi pont is, alig 10 métert kell érte gyalogolni, ezért most megbocsátok a fiúknak, hogy egy időben mindig elfoglalták a kapu előtti parkolóhelyeket), és van, amit személyesen akarunk beszerezni (na, ennek a napját még nem látom).
Ákosék adventre készülnek az iskolában, mindenki visz egynapi csokit, idézetet és jókívánságot (csak mondom, az övé úgy szól, hogy ne legyen senki hontalan, és amikor érdeklődtem, hogy ezt a kifejezést hol hallotta, annyit mondott, hogy "de hát mindenhonnan ezt hallom"), és aztán mindenki húz egy dátumot, és azon a napon övé az apró ajándék. Erről eszébe jutott, hogy az advent bizony a mindennapos apró csokik időszaka, és érdeklődött is a szekrény teteje felé nézve, hogy gondoskodtunk-e a megfelelő munícióról. Az apja ugyanolyan genya, mint én, ezért nagy egyetértésben azt válaszoltuk, hogy idén egy-egy szem müzlit kapnak esténként. (Egyébként meg a szekrényben pihen a lego adventi naptár, amire ennyi év után mégis csak rászántuk magunkat, eddig nem voltunk hajlandó erre ennyit költeni.)
Aztán, a húgommal megbeszéltük, mikor megyünk az ünnepekre, és mit csinálunk, még az egyéb látogatásban várok visszajelzésre Ábel keresztszüleitől, akik arrafelé laknak. Így most már tudunk tervezgetni az itthon töltött időkre is, például felmerült bennem holmi cirkuszi látogatás is, de lehet, hogy közös mozi lesz belőle, és természetesen kipróbáljuk az új játékokat.
Megoldódott Ábel téli dzsekijének kérdése is, egy huszárvágással megkérdeztem a szomszédasszonyt, ugyan nincs-e kinőtt dzsekijük a fiáról. Hát, náluk mindig van ilyesmi, most is akadt, és végül - mivel nem engedett érte fizetni - megígértem, hogy majd sütök nekik valamit köszönetképpen (bár egyébként is szoktunk egymáshoz néha sütivel bekopogni). Bele is varrtam gyorsan a dzsekibe a kesztyűket, rögtön miután Ákos ingét kivasaltam a fotózásra (a családfő velem is genya, amikor látta, hogy előveszem a vasalót, megkérdezte, hogy "ez egy új szokás nálad? mármint hogy vasalsz mostanában").
Azért nem minden kerek, mert bár már lehet tudni, hogy a munkában mikor lesznek a karácsonyi partik, viszont még nincs meg az igazgatósági ebéd időpontja, ezért nem mertünk még a családfővel a vészesen fogyó napok egyikére randit egyeztetni. Ő tegnap este már lemondóan legyintett a kérdésre, úgy tűnik, nem bízik benne, hogy összejön, de én azért még nem adtam fel. Ezen kívül még szűkebb munkatársi körben is tervezünk batyus bulit, de ezt végképp nem tudjuk addig belőni, amíg nem tisztázódik a többinek a helye.
Vár még ránk ma délután egy iskolai közös karácsonyi sütögetős program, a jövő héten meglátogatjuk kisbarátnőééket, ahol majd betoppan a Mikulás, és megyünk még az óvodába két hét múlva kézműveskedni is. Ábelt - bár jövőre nem megy még, de be kell íratni - beregisztráltuk az iskolában a leendő elsősöknek minden évben megszervezett Mikulás-napi műsorra, ahol mindig az aktuális harmadikosok szoktak szerepelni - gondoltuk, két legyet ütünk egy csapásra, Ábel jól szórakozik, mi meg láthatjuk Ákost is. Erre a napokban az a döntés született, hogy a külön szerepet nem kapók nem kellenek a műsorba, nem lesz tömeges éneklés, ezért hozzuk haza őket a szokásosnál korábban - hát, nagyon pipa voltam az intézési mód miatt, Ákoson láttam a csalódottságot és mesélte, hogy többen így éreznek az osztályból, mert előtte beígérték, hogy mindenkinek lesz szerepe. Ezért ő itthon lesz, amíg Ábel az apjával nézi a műsort, az én részvételem meg amúgy is kétséges volt, mert orvoshoz megyek éppen. 
Ábel sportol töretlenül, nagyon lelkes a hétfőn kezdődött úszás miatt (- Ábel, és oktató bácsi vagy néni volt az uszodában? Azt a bácsit nem láttad, akihez nyáron jártál? - Melyik fickóra gondolsz? Arra, aki nyáron vigyázott rám?), a torna is folytatódik nekik, a foci viszont téli álmot alszik egészen márciusig. Ákos idén mozgásilag visszafogta magát kicsit, és csak a heti két gyógytornára jár, így is panaszkodik néha, hogy minden izma fáj utána, de biztos igyekszik, mert nemrég kapott ötöst a munkájára. (Jut eszembe, jövő nyáron oda is vissza kell mennünk kontrollra, és már év elején kell időpontot kérni rá.) Aztán reménykedünk azért a hóban is, a hétvégi időjárás-előrejelzésre tekintettel el is küldtem a családfőnek a kapható műanyag szánkók linkjét, bár ahogy nézem az éjszaka hullott hó eső miatti olvadását, lehet, hogy még nem lesz rá szükségünk.
Egészségügyi téren is léptünk előre, de még sok minden vár ránk. Ákossal a héten túlestünk a panorámaröntgenen, januárra kell lenyomatkészítésre időpontot kérni - ez az én feladatom. Ábel is kapott januárra hallásvizsgálatra időpontot, előtte fül-orr-gégészet - úgy tűnik, a családfőnek idén az odajárás a keresztje. Szintén Ábellel ma megyünk a pedagógiai szakszolgálathoz felmérésre - örülök, hogy immáron hat hónap után bejutunk végre. És ugye ott van Ákosnak az ortopédia, sőt a szemészet mindkét fiúnak.) Én szedem az új gyógyszeremet (a mellékhatások közül eddig csak az ajakszárazság érződik, kenem, mint a kisangyal), két hét múlva kontroll, ugyanazon a napon pajzsmirigyre is megyek, előtte laborok - és még egyik sem ütközik semmivel. És ugye vár rám egy gyökérkezelés, amitől kiráz a hideg, minden nap van egy pillanat, hogy lemondanám az időpontot, de még tartom magam, és abban reménykedem, hogy karácsonyra túlesek rajta.
Munkailag is érződik némi lecsengés. Na, nem mintha lábat lógatnánk, de azért csökkennek a napi telefonok, e-mailek, és sikerült vagy pontot tennem egy-egy feladat végére, vagy lendíteni rajtuk.
Na, szóval, ha a következő három héten túl leszünk, tényleg hátradőlök egy kicsit!

2017. november 29., szerda

Gyerekruha-saga

Még két-három hete, amikor eredetileg magamnak akartam venni egy korábban látott nadrágot, de addigra már kifogyott a készlet, nem jöttem haza üres kézzel, hoztam két kisebb méretűt. Béleltek, kényelmesnek tűnnek és thermo-k, legalábbis rá volt ragasztva a címke, hát a tél meg közeledik, muszáj volt, na. A családfő morgott is miatta, de mivel bármikor be tudom neki bizonyítani, hogy a fiúk nőnek, a ruháik használódnak és szükségük van rájuk, így idővel lenyugodott.
Az tény, hogy szinte ugyanúgy néz ki az új szerzemény, mint Ákos egy másik nadrágja, na de ez bélelt. Nagy örömmel kimostam, aztán az első adandó alkalommal ráadtam. Ő meg persze már aznap úgy jött haza, hogy sáros volt, de nem gyengén, még a derekánál is. Állítólag elesett benne. Az apja meg is jegyezte, hogy csak várja meg az anyját, biztosan lekapja azért a tíz körméről, mert az új nadrágját rögtön az első napon elintézte. Ákos vitába szállt vele, állította, hogy ez nem új nadrág (bár lehet, hogy elterelő hadművelet volt a részéről, mintha akkor ez bocsánatos bűn lenne, ha nem vadiúj), és nem is hitt neki. Én kellettem hozzá, hogy meggyőzzem, bizony ez egy új darab.
Tegnap ismét ráadtam, és reggel a szájába rágtam: ez új nadrág, tessék rá vigyázni, és örülnék, ha a térdén egy nap után látható kopás előrehaladása megállna, ezért legyen szíves nem letérdelni benne (ezt persze tagadja, de az anyag nem felejt és elárulja). Erre délután nagy büszkén mutatta, hogy milyen ügyes volt, nem következett be semmilyen roncsolódás a ruhaneműjében, egy futó pillantás után meg is dicsértem. Aztán mellette ülve, már közelebbről mégis foltokat fedeztem fel a combján. Kérdeztem, hogy ez ugye nem ragasztó. Áááá, nem, az arcán igazi döbbenet látszott, amiért egyáltalán ilyet feltételezek róla, hogy beletörli a ragasztós kezét a nadrágba. Mondom neki, hogy OK, egyetlen kérdésem lenne: használtatok ma ragasztót? Ja, azt igen.
Ma fotózás lesz az iskolában. Csak abban reménykedem, hogy mivel az első órában kerülnek sorra, addig a frissen vasalt inge kibírja. 
Ami Ákosnál a nadrág, Ábelnél a kabát. Nem tudom, mit csinál (OK, tudom, játszik), de az meg elöl is, az ujján is sáros lesz két napon belül. Ahogy elnéztem, a bakancsa is két napot bírt. Az meg, hogy hogy tud a pólója hátul a nyakánál csokis lenni, végképp rejtély számomra.
Ezek után nem tudom, miért csodálkozik rajta a családfő, hogy mindig mosok.

2017. november 26., vasárnap

"Most múlik pontosan..."

Nem vagyok naiv, tudom, hogy mindig van olyan, hogy valamit, valakit el kell engedni. Kapálózhatok, néha tehetek is ellene, előfordul talán, hogy sikerül visszafordítani vagy lassítani a folyamatot, de ez csak átmeneti siker általában. Az meg, hogy mennyire nehezen élem meg az aktuális veszteséget, szituáció- és lelkiállapot-függő. Így van ez a munkahelyekkel és az ottani közösségekkel is.
Az első ilyen jellegű törés akkor ért, amikor az első szépruhás munkahelyemet ott hagytam (mivel előtte egy kisbusszal jártam az országot és benzinkutak shopjait töltöttem, még előtte pedig zöldségesként és közértesként dolgoztam, azt hiszem, méltán nevezhetem így). Mindegyik munkahelyből tanultam valamit, de itt láttam először igazi ármányt, meg emberi gyarlóságot, és itt alakultak ki először életemet meghatározó munkahelyi barátságok is. Pár év múlva nem volt az a munka már olyan jó, mint amennyire az elején nekem, a lelkes kezdőnek tűnt, de mégis nehezen szántam rá magam a váltásra, mert olyan baráti kapcsolatok fűztek bennünket össze a közvetlen kollégákkal, ami különösen megnehezítette a döntést, az új területen elhelyezkedéssel kapcsolatos kishitűségemről meg már ne is beszéljünk. De addig csábítgattak, hogy végül beadtam a derekam, és léptem, az igazán fontos baráti kapcsolatokat pedig ápoltuk utána is.
Az idő mindent megszépít, meg egyébként is hajlamosak vagyunk már csak a jóra emlékezni, de ha ezt nem nézzük, munkailag életem egyik legmeghatározóbb időszaka következett. Fokozatosan beletanultam az új területbe, az ígértektől eltérő módon (gyorsított eljárásban) léptem előre, ami rendesen megijesztett, de a belemet is kidolgoztam és addig küzdöttem, míg viszonylag elfogadhatónak éreztem a teljesítményemet. Közben pedig nagyon sokat tanultam mindenről, főleg az emberekkel való bánásmódról. Beértem, mondhatni. Sokat köszönhetek a közvetlen főnökömnek, meg az első nagyfőnöknek, meg a következőnek is, itt is szövődtek baráti szálak, aztán meg lett egy új nagytestvérünk is a cégcsoporton belül, újra sokat tanultam, kibővült a munkahelyi barátságok köre. És - ami a leginkább megfizethetetlen - motiváltnak, elismertnek, megbecsültnek érezhettem magam (ami ugye azóta is hiányzik, ha nem érzem nyomokban sem). Itt már ritkultak a munkaidőn kívüli baráti megmozdulások, családos lettem, kevesebb volt a privát idő.
Körülbelül 3,5 éve már érzékelhető volt a változás előszele, először leépítés kezdődött, ami hirtelen leállt, aztán egyszer csak kiderült, hogy új tulajdonosunk lett, majd pár hónap múlva ismét tulajdonosváltás történt, majd minden ígéret ellenére bejelentették, hogy megszűnik a nagyobbik cég, a kisebbik pedig (az én eredeti munkáltatóm) elköltözött az épületből. A jogutódnak nem kellettem úgy, ahogy számomra kívánatos lett volna, a kisebbik pedig valamiért nem kapkodott utánam (bár némi fáziskéséssel mégis megpróbáltak visszacsábítani, de akkor már késő volt). A végnapokat együtt éltük át a többiekkel és három éve egy napon egy búcsúbulit követően közel negyvenen felálltunk, és eljöttünk.
Az az időszak nagyon megterhelő volt lelkileg, és elképzelni sem tudtam, hogyan tovább, milyen lesz nem bemenni reggel, és nem mindennap találkozni azokkal, akikkel az utolsó hetek, hónapok történései még inkább összekovácsoltak, és akkor a megélhetésünkről már ne is beszéljünk. Egymásba kapaszkodtunk, telefonon tartottuk a kapcsolatot, követtük, ki merre indul el (ez mondjuk azóta is megvan nyomokban, nagyjából tudunk egymás útjáról), aztán egy munkatárs-házaspár meghívásának köszönhetően szűkebb körben együtt töltöttünk egy estét (akkor tört el a lábujjam egy rossz lépésnek köszönhetően), ami után még nehezebben tudtam elképzelni a jövőt.
Azóta ez az exkollégás összejövetel rendszeressé vált, minden évben ilyentájt találkozunk. A sebek mindig felszakadnak kicsit, de örülünk egymásnak és még mindig jól érezzük magunkat együtt. Viszont végig ott van a levegőben, hogy már semmi sem a régi, és utána ismét kicsit erősödik a veszteség érzete. Egy évvel később már nagyjából mindenki arról számolt be, hogy átmenetileg vagy hosszabb távra megtalálta a helyét, ami valahogy szinte minden esetben kevésbé jónak tűnt, mint az a régi. A harmadik alkalommal pedig az volt az összbenyomásom, hogy valahogy megrekedtünk egy szinten, és bár már nem sajog annyira az elmúlt időszak hiánya, valahogy mégis ott van még a hiányérzet. Igaz ez a volt tulajdonosra, aki nem talál magának új célt, és igaz a többi kollégára is, akik vagy gyökeresen más munkakörben dolgoznak, mint korábban, vagy hasonló területen, de mégis kevésbé szerethető környezetben teszik a dolgukat. A társaságban még én tűnhettem viszonylag elégedettnek, de csak azért, mert nem taglaltam a saját napi nehézségeimet különösen - ennek nem volt ott a helye, és végre eljutottam arra a szintre, hogy nem a múltat sírtam vissza, hanem egy új közösség tagjának kezdtem magam érezni. Kicsit megkeserítette a szájízemet a volt tulajdonos távolságtartása, akivel évekig bármikor tudtunk jókat beszélgetni munkáról és magánéletről is, sokszor felidéztem magamban, ahogy bementem hozzá egy problémával és mindig találtunk megoldást, most meg úgy éreztem, mintha megorrolt volna rám valamiért, holott én voltam az, aki akkor, amikor nagy szükségem lett volna rá, hiába várta, hogy kifejezzék az újbóli alkalmazásom iránti igényüket, aztán megkésve kaptam csak ajánlatot, amikor már úgy éreztem, hogy nincs visszaút számomra. A kisebb-nagyobb kiábrándultság ellenére még mindig nagyon tudtunk egymásnak örülni és jókat nevetni.
Aztán tegnap este elmentünk a hároméves évfordulós bulira, és úgy jöttem haza, hogy nem is tudom, akarok-e többet ilyet. Azt hittem, hogy én vagyok túl negatív, de a családfő, aki végül is kívülállóként objektívebben szemléli a folyamatot, megerősítette, hogy tényleg valahogy kezd az egész megkopni és felszínessé válni. Óhatatlan, hogy ha már nincs napi, heti kapcsolat, már nem vagy naprakészen képben a másikat illetően, valahogy lazulnak a kötelékek. Hiába örültem mindenkinek, és láthatóan mindenki nekem is, valahogy a "mit is csinálsz most"-nál megakadtunk. Még érdeklődtünk egymásnál az időközben megszületett második gyerekekről, meg kaptam bókokat a sajátjainkat illetően, de már nem éreztem olyan mohó kíváncsiságot a diskurzusok során egymás iránt, mint korábban. A volt tulajdonos pedig, mintha még mindig neheztelne valamiért, holott éppen a napokban kezdtünk tárgyalni a cégével egy lehetséges együttműködés érdekében, ellőtt egy-két erősebb poént a káromra (bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg poénnak szánta-e, de úgy döntöttem, hogy én annak tekintem), és ekkor merült fel bennem először, hogy nem kéne ezt erőltetni. Ettől eltekintve azért jókat beszélgettem sokakkal, és nem keserű szájízzel jöttem el, de a jóleső nosztalgiázás utáni érzet idén elmaradt.
Igen, ha valami nem megy, el kell engedni. Most van egy évem eldönteni, hogy akarom-e ezt újra.

2017. november 25., szombat

Elégedett vagyok és kisimult

Mivel úgy tűnik, ebben a hónapban mindenféle okok miatt nemigen tudunk egyben mindent elintézni, ezért előrevettük a Mikulást, mármint besegítettünk neki. Jól jött a fekete péntek, csak ne péntekre esne. Szegény családfő még munka után, késő délután nekiindult a túrának, és fél óra múlva messengeren már sorolta, miért nem volt ez jó ötlet. Viszont mindennek ellenére csak sikerült a nagyját elintéznie, és igen elégedetten jött haza. Én is megkaptam a parfümöt, amihez ragaszkodott (persze, ő szagolja rajtam, ezért önző cél vezérelte). Jézuskának már együtt tervezünk támogatást nyújtani, valamikor december elején egy ellopott hétköznapon. Addig még tárgyalásokat kell folytatnom a családommal, és még más vidéki rokonyokkal (ha esetleg olvasnának... :-)) holmi ötletegyeztetés céljából.
Tegnap végre véget ért a hét. Úgy alapból megint negatív szűk körben bent a hangulat, kicsit lehúzzuk egymást is, ezért nem is bánom, hogy most két nap pihi jön. A főnököm megörvendeztetett a hírrel, hogy kicsit emelt az eredeti jutalomösszegen, meg én is kiosztogattam a kollégáknak a papírokat, aminek meg ők örültek - így viszonylag vidáman léptem le délután.
Ákost idén befizettük a suliban egy komolyzenei koncertsorozatra, négy alkalommal viszik őket itt a kerületben hangversenyre. Persze gyerekeknek szánt műsorok vannak, és úgy látom, tetszett neki (tavaly nem akart menni, aztán amikor az egyik osztálytársa helyett beugrott, és akkor jött rá, hogy ez milyen jó buli). Szépen felöltöztettem reggel, szép ing, kötött pulcsi, elmondtam, hogy vigyázzon a ruhájára, és a tornára átöltözéskor hogyan tegye le az inget, aztán induláskor vegye fel a pulcsit rá - erre hazajött a kabát alatt egy szál ingben. Hát, mondom, hol van a pulcsid?! - kicsit tartottam tőle, hogy ott felejtette valahol. Erre megütközve közölte, hogy akkor miért adtam rá szép inget, ha nem látszik a pulcsi alatt?! Meg is találtam szegény ruhadarabot a táskájába gyűrve.
Este pedig négyesben megnéztük a Konyhafőnök fináléját. Ákos nagyon szerette volna, Ábel is lent ragadt, négyen szorongtunk a kanapén, hol Ákos kérdezgetett, hol Ábel játszott hangosan.
Mondtam már, hogy milyen nagyfiaim vannak? Erre időnként rácsodálkozom azért. Például, amikor hazajönnek az óvodából a kész fotók, és látom - meg kapjuk is a kommenteket a FB-on -, hogy Ábel milyen sokat változott nyár óta. Az arca kicsit megnyúlt, és tényleg nagyfiúsodott. Mondjuk egy ilyen fotótól lever a víz, mert minden benne van, ami ő:
Ilyenkor szokta mondani a húgom, hogy kössük fel a gatyánkat.
És akkor is rácsodálkozom az idő múlására, amikor csak úgy lazán közlöm velük, hogy "ja, holnap este apával programunk lesz, hozzátok meg jön A.", akkor csak egy sima bólintást kapok, sőt sértő módon örülnek annak, hogy elmegyünk A. érkezése hírének.
A hétvégén kétféle sütit is sütök, viszünk a vendégségbe, meg itthonra is kell valamit prezentálnom a fiúknak. Meg most már tényleg megnézzük a felújított könyvtárat. Ja, és Ábel most sétált le a szobából (bezzeg hétköznap mindig ébreszteni kell) - így hát megyek is dolgomra.

2017. november 24., péntek

Még táncolok - már ha annak lehet nevezni

Amennyire vártam, mikor kezdünk már koreográfiát tanulni a hastáncon, most annyira zúg tőle a fejem. A kb. második percben 13-at forogni nem vicces. Még az elején bírom, aztán már csak szédülök, és az sem segít, hogy 9. és 10. kör a másik irányba megy. Más is így van ezzel, ezért most minden második körben forgunk csak. Ettől eltekintve még mindig érzem ugyanazt a felszabadító érzést, amikor megszólal a zene, minden mást elfelejtek, és végre csak arra koncentrálok, hogy a mozdulataim kevésbé hasonlítsanak egy bakkecskéére. Összeszokott középhaladó csapatba kerültem, de éppen ezért lazábbak, mint a kezdők, akik még görcsösen és csendesen igyekeznek, itt elhangzanak poénok is, meg bátran kérdeznek is  a csajok. És nagyon vicces látni, ahogy lespórolják az ovális körök végeit, vagy időnként lógnak picit, amikor az oktató nem látja, tényleg mint a gyerekek, olyanok néha. Még mindig elcsigázottan ballagok haza utána, de a szervezetemben még dolgozik a zene és a mozgás feletti öröm. A családfő különösen örül neki, hogy rászántam magam, és rendszeres én-programom van. Meg persze én is.
Jó lesz ez...

2017. november 23., csütörtök

Egyébként meg...

...a fogorvosnál tegnap nem sok minden történt, csak jól megbeszéltük a következő kezelést, ami vélhetően elviszi a szárítógép árának fennmaradó részét (és ezzel el is engedtem a beszerzés körüli álmaimat).
...környezetismeretből immáron elértem egy harmadikos szintjét a mezők és a mezők élővilága témakörben, angolból pedig már én is el tudom mondani a tíz alapmondatot.
...beregisztráltam Ábelt apailag az iskolai Mikulás-ünnepségre, ahol mindig a harmadikosok adják a leendő elsősök számára műsort, így bár tudjuk, hogy jövőre még nem megy iskolába (mondjuk ennek ellenére is be kell íratni, aztán rögtön kiíratni), legalább láthatják Ákosékat szerepelni.
...kiderült, hogy amíg Ábel minden foci után aktivitásáról, sőt általa rúgott gólról szóló beszámolókat füllent tart, az edző szerint ez nem igaz és azt is felvetette, hogy lehet, ki kéne némi időt hagyni.
...Ákosnál kezdődő náthával küzdünk, remélhetőleg a jövő hétre kikúráljuk valahogyan.
...karácsonyi ajándékügyileg egy tapodtat sem haladtunk, mert várunk a sült galambra a rokonság visszajelzésére, hogy ki mit választ a listából.
...és színházjegyet sem tudok vadászni az ünnepek környékére, mert még mindig nincs hír arról, hogy a családom mikor fogad bennünket közös ünneplés céljából.
...sőt még a Mikulás sem jelzett vissza, mikor várható a két megadott nap közül. 
...a családfő többre jutott a kórházi hallásvizsgálattal, mint én a múltkor, neki legalább felvették a telefont és sikerült kiderítenie, hogy jövő keddig szabadságon van az egész banda.
...a gyerekfogászati röntgenre nem lehet időpontot kérni, ezért nincsenek nagy reményeim egy viszonylag sima elintézésre.
...viszont kiírtam a jövő hétre ismét egy nap szabadságot, amikor Ábellel megyünk az iskolaérettségi vizsgálatra, így legalább van annak előnye is, hogy ennyi idős vagyok, és még két kiskorú gyerekem is van, legalább viszonylag sok szabadság jut.
...még mindig nem volt alkalmam egyik új kötött ruhámat sem felvenni, ezért elkezdtem várni az év végi munkahelyi partikat, hátha ott tündökölhetek valamelyikben. 
...a családfő egy ideig biztosan nem viszi sehova magával Ábelt (ha nem muszáj), mert tegnap amikor meglátogattak egy ismerőst, akinek a lányának autogramokat szereztek a hétvégi show-n, két épkézláb mondatot nem tudott vele váltani a pörgő gyerekünk mellett.
...várom viszont a szombat estét, amikor a volt kollégákkal találkozunk.

Munkahelyi (v)iszonyok

A jobbkezem-kolléganő kapott egy állásajánlatot - sajnos izgalmas a feladat, és sokkal jobb a fizetés, bár határozott időre szól. Már amikor reggel jelezte, hogy szeretne velem beszélni, sejtettem, hogy ez lesz a téma, és amikor elvonultunk, kikérte a véleményemet. Hát, amellett, hogy eret vágok magamon, ha elmegy, mégis inkább a továbblépést tudtam neki jó szívvel javasolni. Eléggé jól esett, amikor az egyik fő érve az elmenés ellen - amellett, hogy nehezen vált az ember és vállal be ismeretlen terepet - én és a mi közös munkánk során kialakult kapcsolat volt. Példálóztam neki korábbi volt munkatársaimmal, akik szintén ragaszkodtak hozzám, de aztán idővel - ha jött a lehetőség - mégis továbbléptek (és én is erre biztattam őket), mert az egyéni céljaik ezt diktálták. A döntést neki kell meghoznia, fogalmam sincs, mire jut majd végül...

A múlt héten (csak hogy fényezzem magam) mesélte éppen, hogy két (másik szervezeti egységnél dolgozó) kolléganővel beszélgetve elhangzott, hogy mennyire irigylik őket, mert jó és nyugis a hangulat, és mert ilyen jó fej főnökük van (mármint én vagyok jó fej), míg náluk sem a hangulat, sem a viszonyok nem mondhatók irigylésre méltónak. Azon gondolkodtam, hogy vajon ezt a saját kollégáim tudják-e, felfogják-e, értékelik-e. Sokkal jobb már a viszonyunk, mint két éve, amikor közéjük csöppentem (idén már az a kolléganő is elismerte, hogy ő ezt nem bírná csinálni, aki házon belülről szintén pályázott erre a munkakörre). Néha azért még mindig felmerül bennem, hogy látják-e már, milyen, amikor partnerként kezelik őket, és nem bábuként. Persze ez nagyobb felelősséget követel tőlük is, de talán már kezdik érteni és elfogadni. De ehhez az kellett, hogy én is elfogadóbb legyek, úgy érzem, sikerült nekem is változnom, sőt időnként be tudom hunyni a szemem, mert nem mindig érdemes izélgetni őket. Kedvező jelek azért vannak, például idén már magukénak érezték a nem-szeretem új feladatokat, és magánemberileg is egyre többször fordulnak hozzám.

Aztán a beszélgetésünk végén megjegyezte még a jobbkezem-kolléganő, hogy az édesapja (!), akivel néha össze szoktam futni és szimpatikus is, a minap megkérdezte, én nem akarok-e jövő tavasszal a főnököm helyére pályázni. A kérdés meglepett kicsit, mert amellett, hogy nem gondoltam volna, náluk ez téma lehet, komolyan nem merült fel bennem a gondolat. A főnököm egyébként azt hangoztatja, hogy ő még egyszer ebbe a folyóba nem kíván belelépni, de ez szerintem őt ismerve még változhat, ha meg nem, jól láthatóan ott áll a sorban egy többek által támogatott személy, aki tutira ennek a posztnak a reményében vállalt be átmenetileg kisebb beosztást. Így hát ez a gondolat nem tűnik valósnak, meg egyébként is, nyáron az én megbízatásom is lejár, és - ismerve a magasabb körök viszonyát - még azt is kétségesnek érzem, hogy simán megy az én újabb köröm. De ezt a kérdést még félreteszem magamban, nem akarok hónapokig ezen rágódni. 

Aztán e-mailezgettünk még a főnökömmel, akire - mint közben rájöttem - neheztelek kicsit. Ez egyébként csak menetközben tudatosult bennem, és mindegy is, hogy miért, de ebből ő is megérzett valamit.
A nap folyamán átküldte az értékelésemet kb. három szó kíséretében, persze kicsit késve (bár már szóban megbeszéltük, és igazán szépeket írt rólam), majd visszakérdeztem:
- Írjam alá?
- Ha egyetértesz.
- Már az asztalodon van kinyomtatva.
- Miért vagy ilyen szűkszavú?
- ...hogy biztosan elolvasd, amit írok. (Itt már egy dacos feleségnek éreztem magam.)
- Rémisztő vagy...

Hát, mit is mondhatnék? Most is várom a hétvégét! Addig meg például örülhetek annak, hogy több mint egy hét után megtaláltam az elveszett gyűrűmet a táskámban.