2017. július 20., csütörtök

Az uszodából jelentjük

Szinte már úszik:
Szerintem az oktató is megkönnyebbül, ha vége lesz a hétnek.

2017. július 19., szerda

Hírek a vizes vébéről, akarom mondani a vizes hetünkről

Amikor tavasszal megszületett a döntés, hogy a lovaglást, ha nem is abbahagyjuk, de szüneteltetjük, mivel nem voltam benne biztos, hogy ezt most ki akarta jobban (én vagy az érintettek), tettünk egy ígéretet, miszerint járhatnak majd úszni. Ez amúgy is terveink között szerepelt, csak arra vártunk, hogy Ábel is nőjön hozzá kicsit az új feladathoz, mivel szeretnénk, ha vízbiztosak lennének (és ha kell, kimentenék szüleiket is). A nyár a legkisebb ugrifüles számára egy ilyen első találkozásra meglehetősen alkalmasnak tűnt, Ákosnál pedig egy hétnyi táboros elfoglaltságot gondoltunk vele letudni. Nem hazudtoltam meg magam, már tavasszal (sőt még korábban is) végignéztem a két közeli uszoda kínálatát, stilisztikai böngésztem az úszóiskolák oldalait, összevetettem őket, megversenyeztettem az árakat és a szolgáltatásokat. És a többi. Végül a kerületi önkormányzat által pár éve épített uszoda mellett döntöttünk.
Ezek után, amikor elérhetővé váltak a honlapon a táborok és a délutáni intenzív tanfolyamok leírásai, kitaláltuk, hogy melyik héten lépjük meg a dolgot. Személyesen is elmentünk (mivel a korábbi e-mailre nem válaszoltak, meg egyébként is csak személyesen lehetett jelentkezni), majd a családfő újra elment, amikor a kinézett hét előtti héten konkrétan be is lehetett iratkozni. Nem bíztuk a véletlenre, már hétfőn délután ott tobzódott (igazából már napközben is járt ott, de kiderült, amit tudtam, csak elfelejtettem, hogy csak délután fogadnak jelentkezéseket). Utólag kiderült, hogy jól tette, hogy az első nap odament, mert akadtak, akik lemaradtak később a csoportról.
Kitaláltuk azt is, hogy mivel a tábor 4-ig tart, a 4-kor kezdődő tanfolyamra van szükségünk, így meg lehet azt lépni, hogy a kicsit odaviszem és leadom, a nagyot kiveszem, aztán megvárjuk a kicsit. A munkaidő egy picit zavart csak meg, de a főnökömnek nem volt kifogása az ellen, hogy ezen a héten lazábban járjak be és jöjjek el.
Úgy elképzeltem magunkat! Jövök én, a szuperanyu, elmegyek az oviba, uzsonna után elhozom a kisebbik gyerekünket, majd mosolyogva besétálunk az uszodába, bár kicsit aggódni fogok érte, hogyan érzi magát, de bátran elengedem a kezét. Aztán kimegyek a bejárathoz, átveszem a nagyobbik, élménnyel teli gyerekünket, aki beszámol a napjáról, én mosolyogva meghallgatom, majd ha ő szeretné, leülünk az uszoda mögötti parkban egy padra vagy a fűre, ott is beszélgetünk kicsit, majd együtt átvesszük a szintén élménnyel teli öccsét. A biztonság kedvéért még egy könyvet is betettem hétfő reggel a táskámba, gondoltam, ha Ákos olvasna várakozás közben, nálam is legyen valami, amivel elütöm az időt (na, és vészesen közeledett a kölcsönzési idő lejárta is a könyvre). A családfő pedig nyer egy hetet, amikor reggelente csak az óvodást kell elvinnie, délután pedig hazakerekezik egy üres házba, és megtapasztalja végre, amit én időnként péntekenként szoktam: milyen egy csendes házba hazaérkezni.
Ez olyan szép kis kerek álomnak tűnt.

Ehhez képest hétfőn délután kaptam két sorompót is az óvodába menet, így éppen hogy odaértem Ábelért, aki olyan koszos nadrágban fogadott, hogy még át is kellett öltöztetnem. Kirongyoltunk az autóhoz, majd az uszodához érve bevágtattunk. Őt a bérlete ellenében beengedte az úszóiskola képviselője, én meg a10 alkalmas be- és kilépő kártyámmal pittyentettem be magam. Kicsit bolyongtunk a folyosórendszerben, majd megtaláltam öltözőfülkéket, ahol pikk-pakk átöltöztettem (hol van már az a téli időszak, amikor Ákost hordtam a másik uszodába, és télikabátban izzadó háttal kapkodtam le róla a sok réteg ruhát?!). Még ismerőssel is találkoztunk (bár én a kislányt úszósapkában nem annyira ismertem meg, de Ábel szerencsére igen, az anyukáján viszont nem volt sapka, és felrémlett az arca előttem is). Ők már harmadik hete járnak, így hát bennfentesként kérdeztem, hova tegyük a levetett ruhákat, furcsán elrévedő tekintettel közölte, hogy a zárható szekrényekbe csak az igazi vendégek pakolhatnak, mondott valamit valami öltözőről, de nem sokat segített vele. Aztán végül egy mellettünk álló vadidegen anyuka érthetőbben mondta, hogy a csoportos öltözőben hagyhatjuk, és remélhetőleg nem tűnik el semmi. Be is cuccoltam a fiúöltözőbe. Addigra izgatott gyerekhad vett körül bennünket, a járást már ismerők a fiú- és lányzuhanyzó ajtajánál sorakoztak.
Egyszer csak megjelent egy izmos fürdőgatyás pasi úszásoktató, és beterelte a gyerekeket a zuhanyzókon keresztül. Olyan kérdés, hogy ki az új, kinek van kérdése, nem hangzott el. Elengedtem a gyerekem kezét, amit addig szorongattam, nehogy eltűnjön bátorítsam, remegő szájszéllel biztatóan ránéztem és útjára bocsátottam.
Előtte már próbáltuk felkészíteni, milyen veszélyek várnak rá egy medencében, intettük attól, hogy rohangáljon, meg ilyenek, és többször hangsúlyoztuk, hogy mindenben követnie kell az oktató utasítását. Így hát, mivel biztosra akart menni, és ez az utóbbi jó tanács akadt be neki, megállt az oktató előtt, megpaskolta a kockahasát és megkérdezte, hogy ő-e a főnök azt kell-e csinálnia, amit ő mond. Az, hogy szülőként én is bemehetnék, hiszen váltópapucsot is vittem, ahogy az előzőleg kapott házirendben leírásban szerepelt, fel sem merült. Amikor eltűnt a kis kincsem a szemem elől, kicsit tébláboltam ott, majd bevillant, amit még szintén a papíron olvastam: a szülők hét éves korig segíthetnek a gyereküknek az átöltözésben, és csak a szülő nemének megfelelő öltözőbe mehetnek be. Én meg ugye a fiú öltözőbe pakoltam be a táskát, így berongyoltam érte, és sikeresen zavarba hoztam egy éppen öltözködő kamasz fiút, behunyt szemmel gyorsan megkerestem a táskát, majd átvittem a lány öltözőbe.
Akkor néztem körül, hogy na, de hova tűnt Damon Hill a többi szülő?! Volt még szó valamiféle galériáról, ahonnan a kísérők követhetik az oktatást, nagy nehezen rá is találtam, leguggoltam az ismerős anyuka mellé, és még láttam is, hogy először sorba ültetik a gyerekeket egy hosszú padon, majd egyesével beküldik a vízbe. A következő szívrohamot akkor kaptam, mert a sajátomat sehol nem láttam, már elképzeltem, hogy eltévedt valahol az épületben, de az anyuka segített, hogy időközben ráadták az úszósapkát, keressek egy szoros sapkától kínaivá elnyomott szemű cápás úszósapkás fiúcskát. Meg is lett, ő volt a legkisebb a sorban. Amikor beküldték a vízbe, láttam, szépen leveszi a papucsát, leteszi a törölközőjét, és az úszószemüveggel a kezében lelépeget a lépcsőn. Én már ettől büszke voltam rá! Amíg óvatosan ment befelé, a bebocsátó és a fogadó oktató is háttal állt neki, én meg felülről szurkoltam, nehogy elcsússzon, mert még csak észre sem veszik, ha történik valami. Nagy sóhaj, minden gond nélkül beért.
A szervezéstől nem voltam elragadtatva, nehéz volt fentről megszámolni őket, de mintha 19-20 kis színes fej ugrált volna a vízben, ami úszásoktatás esetén nem túl ideális. Körülöttem a szülők pampogtak is miatta, állítólag az előző hetekben nem voltak ennyien, és olyan is akadt, akit azért nem fogadtak előtte, mert betelt a létszám. Idővel jött még egy oktató, a fiúkat és lányokat külön választották, picit átláthatóbb lett az egész. Egy gyerek volt, aki nem tette be a fejét a vízbe. Kitaláljátok, ki az? Igen, a mienk, akinek persze itthon nagy szája van, ott bezzeg meghúzta magát. Így ő az oktatóval külön csinálta a gyakorlatot. Néztem volna még őket, de mennem kellett Ákosért.
Lent magyarázkodtam kicsit az uszoda pénztárosának, hogy kimennék, de visszajönnék, meg táboros és tanfolyamos gyerek egyszerre. A csaj elég idegesnek hajszoltnak tűnt, láttam utána többekkel is elég csúnyán vitatkozni, de neki tetsző hangnemet üthettem meg, engem kiengedett simán (aztán később vissza is). Az, hogy direkt napi kétszeri ki- és belépési lehetőséget vásárolt nekem a családfő, akkor még nem ugrott be, bár Ákos ezzel akkor sincs megoldva.
Kikértem a táborost, meghallgattam az első napi élménybeszámolót, aztán próbáltam vele együtt visszajutni az épületbe. Ismét magyaráztam mindenkinek, hogy elég sokat fizettünk mi ezért a hétért táboros, meg tanfolyamos gyerek, egyikért menni kéne, a másikat nem hagynám kint egyedül... na, visszaengedtek Ákossal együtt is.
Fentről a galériáról még láttuk a játék-részt (a jólértesült Ákos szerint ez a végét jelenti, amikor pár perc szabadfoglalkozás van), Ábel csak a medence szélébe kapaszkodva lötyögött, aztán Ákostól meg is tudtam, hogy azon a végén elég mély a víz, nem csoda, hogy nem engedi el a szélét. Aztán végre el is engedték őket. Még végigszurkoltuk, hogy mindent összeszedjen (sikerült!), majd amikor kicsit lemaradva elindult fölfelé, én is odamentem a férfi zuhanyzó elé, hogy ott várjam. A becsukódó ajtó mögött még éppen láttam, ahogy tétován nézelődik, merre tovább. Picit benyitottam, szólongattam, semmi. Átmentem a női zuhanyzó elé, ott sem volt. Visszamentem, ismét szólongattam a résnyire nyitott ajtóból, semmi. Kerestem egy nagyobb fiúcskát, és megkérdeztem, hogy visszamenne-e a fiú zuhanyzóba, mert a kisfiam nem tudja, merre kell jönni. De mire végigmondtam, mit szeretnék, meghallottam Ábel hangját, ahogy szólongat. Sikerült kikeverednie a labirintusból. Leizzadtam azért rendesen, mire visszakaptam őkelmét.
Ezután már csak ki kellett valahogy jutnunk az épületből. Egy pittyentés alatt mindhárman kislisszantunk. Ábel győzelmi zászlóként lebegett utánam, mert az éppen kinyíló kapuban ejtette le az innivalóját, amiért lehajolt, én meg a karjánál fogva rántottam ki, nehogy rácsukódjon a kapu a fejére, Ákos meg szorosan rám tapadva mögöttem ugrott ki. Mindezt végignézte az úszóiskola képviselője, és elfehéredett arccal mondta, hogy de hát ő segített volna. Mondtam, hogy köszi, nem tudtam, csak próbálom mindkét gyerekemet kihozni és hazavinni, na, de most már jobban képben vagyok, hogy mennek a dolgok.

A családfő közben végig próbált velem kommunikálni, például kérdezgette, Ábelnek tetszik-e az egész, és megvan-e Ákos és hogy érezte magát, de ilyen kalandok közben nem volt lehetőségem reagálni. Azt meg, hogy "jééé, hát ilyen egy üres és csendes házba hazaérni?!" végképp nem voltam hajlandó kommentelni. Amikor itthon beszámoltam a kalandjaimról, már megértette, miért nem válaszolgattam neki. :D

Kedden reggel a családfő szóvá tette, hogy nem írtam az előző napi uszodai történésekről. Mondtam, hogy ezt a megrázó kalandot még emésztenem kell. Ákos meg eléggé sérelmezte, hogy nem vettem át őt már négykor, hitte is, meg nem is, mik történtek velem, ő meg azt kérdezte, hogyan gondoltam "megoldani ezt a problémát", mármint hogy neki ne kelljen ennyit várnia.
Viszont legalább a második napon már egy fokkal magabiztosabban mozogtunk mindannyian. Ábel csoportjában is kevesebben voltak (talán néhányan reklamáltak a tömeg miatt), Ábel most sem tette be a fejét a vízbe, viszont az oktatóval elég szoros kapcsolatba kerültek, konkrétan az óra második felében a hátán lógott, hogy szokja a vizet.
Én meg a végére totál kimerültem, és még azután indultunk hármasban a könyvtárba, de ott legalább a megszokott terepen mozogtunk. A családfő meg este csak annyit mondott, hogy nyugi, már csak három nap, és vége. 

Kíváncsi vagyok, mit tartogat még a hét számunkra.


2017. július 17., hétfő

Cirkuszban jártunk

Szóval vasárnap, ahogy terveztük, útra keltünk, hogy megnézzük a Fővárosi Nagycirkusz Antarktisz gyermekei című műsorát. A tavalyi vizes hatalmas élmény volt számunkra, az idei jeges is, bár a fiúk kicsit hiányolták az állatokat, de Ákos végig nagyon élvezte, és végül Ábel is egészen jól elvolt. Bár a jegyeket már hetekkel ezelőtt megvettem és kifizettem, sőt Ákos bizonyítványát is lemásoltam, mert a kuponhoz be kellett mutatnunk, végül az indulás előtti napon néztem meg tüzetesebben a kapott e-mailt, és rájöttem, korábban kell menni, hogy a jegyeket még átvehessük. Ráadásul a vizes vb miatt a parkolás is kétségesnek tűnt (arrafelé amúgy sem egyszerű), ezért úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk. Szerencsénk van ezen a téren, a közeli buszmegállóból induló járat a Hősök terén tesz le, nem kell átszállni. Mire a kiscsalád tagjai felébredtek (végre sokáig aludtak a fiúk is), elkészült az ebéd is, azzal a tudattal indulhattunk el, hogy lesz mit enni, ha hazaérünk.
Elbuszoztunk (Ábellel kétszer is átültünk, míg volt több szabad hely, mert nem látott ki rendesen az ablakon, végül háttal ültünk a menetiránynak, jó nagyokat sóhajtoztam az út második felében, mert már háborgott a gyomrom), aztán elsétáltunk a cirkuszig (és annyira nem is nyávogtak azon, hogy mikor megyünk az állatkertbe), elintéztük a papírmunkát, majd még volt idő a wc előtt sorba állni (minden, de tényleg minden női wc előtt sor áll, megfigyeltétek már?), aztán feltankoltunk a büfében is. És még így is várnunk kellett a kezdésre. Egyesek ezt szervezési hibának fogták fel és nem értékelték túlzottan az üres járatot:
Aztán mikor elfoglaltuk a helyünket (csak mondom, elég jó helyeket sikerült levadászni, jól láttunk, kényelmesen ültünk), az izgalom a tetőfokára hágott:
Jó hogy inkább túlbiztosítom magunkat ruhával, mert a jég miatt sokkal hűvösebb volt bent, mint kint. A műsor jó volt, élvezetes, látványos, nekem nagyon tetszett. A következő beszélgetést háromszor (szünetben, a végén és itthon este a szomszédokkal is) lefolytattuk:
Én: Jó volt, ugye?
Családfő: Igen, de a gyerekeknek nem annyira élvezetes, mint a hagyományos állatos.
Én: Miért? Ákosnak kifejezetten tetszett, és Ábel is egészen jól elvolt (bár a végén már a magunkkal vitt apró játékokkal játszott közben).
Családfő: Igen, de gyerekeknek nem annyira...
Na, a lényeg, hogy szerintem jó volt, és nekik sem árt egy másfajta cirkuszi műsort látni.
Aztán elsétáltunk a buszmegállóig, hazabuszoztunk, itthon megállapítottam, hogy egy ilyen nem túl hosszú programban is el tudok fáradni, aztán gyorsan megebédeltünk, kiteregettem a kimosott ruhákat, és elérkezett az áhított csendespihenő ideje.
Persze én bealudtam, és rossz nyelvek szerint két órán keresztül húztam a lóbőrt a nappaliban. Jó mélyen csinálhattam, mert arra sem ébredtem fel, hogy a gyerekek föl-lejárkáltak idővel.
Ébredés után láttam, hogy a szomszédasszony írogatott nekünk (van egy négyfős, ők ketten-mi ketten tagú privát messenger csoportunk), hogy estefelé szeretné megbeszélni velünk a hörcsögük (vagy tengerimalac, nem is tudom hirtelen) ellátását a nyaralásuk ideje alatt. A kutyájukat máshol helyezik el, bennünket nem akarnak terhelni (meg talán tudják, hogy munka előtt és után sok időt vagyunk távol, nem akarják, hogy a kutya annyit várjon ránk), de a kis szőrös ott maradt nekünk. Mondjuk gyanakodhattunk volna, mert még egy teljes hét van a nyaralásukig (csendes lesz az udvar, mert a mi gyerekeink meg akkor lesznek anyunál), miért is akarnak tárgyalni velünk, de amikor egy üveg borral jelentek meg a teraszunkon, kapcsoltunk is. Így hát ők boroztak, én meg ittam még egy kávét, a gyerekek is üdítőztek és nasiztak közben, megbeszéltük, mikor hozzák át az állatot, aztán elfecsegtünk mindenféléről. El is ment az este, így kicsit kapkodva készültünk fel a mai napra.
Ákos az utolsó táboros hetének vág neki, ahova én hordom majd - két öltözet uszodás cuccot kellett bepakolni. Ábel pedig délutánonként intenzív úszótanfolyamra jár - neki is egy uszodás garnitúra került a táskájába, plusz nekem egy váltópapucs, mert őt be is kell kísérnem. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy fog nekik tetszeni.
Aztán hétvégén leköltöznek mamához. Nem is bánom, hogy vége a táboros heteknek, komolyan nehezebb és fárasztóbb, mint mikor iskola-ovi van, és Ákoson is látjuk, hogy elfáradt, hiszen neki nem is volt még nyári szünete, rögtön belecsapott a lecsóba. Majd a mama-hotelben, ahol nincsenek különösebb szabályok és a hét végére meg totál elcsúsznak a napirenddel, kipihenik kicsit magukat.

2017. július 16., vasárnap

Szerepkör-váltások

Mikor túlestünk a szokásos szombati takarításon, kiültünk kettecskén a teraszra, és amíg vártunk, hogy felszáradjon a kő, kávéztunkam. Ez is egy olyan jó kis szokásunk, ami az évek alatt alakult ki; ahogy mossuk fel a követ a terasz felé hátrálva, utolsó pillanatban benyomjuk a kávéfőző gombját, kihelyezzük a teraszon az asztalra az innivalót, és lerogyunk ott egy kis pihenőre. Ilyenkor szoktam anyut is felhívni, ő már várja a hívásom, ha éppen a kertben molyol, a telefonja akkor is a zsebében van.
Amíg a fiúk lovagolni jártak, és felváltva vittük őket, az otthon maradó addig takarított és ebédet főzött, akkor is mindig szombatonként 10-11 körül hívtam, vagy a takarítás végével, vagy amíg a fiúk a lovon ültek. (Így nem láttam például Ákos lóról leesését sem tavasszal, éppen anyuval csacsogtam távolabb, csak a hangokból éreztem meg, hogy valami történt...)
Most is beszéltünk kicsit, már izgalomban van, várja a fiúkat, készül rájuk, ismét kérdezgetett konkrét kajákat, megeszik-e, előre vásárolgat hozzá, felhívta a figyelmemet, hogy mindenképpen rakjak nekik úszónadrágot a bőröndbe... Ilyenkor mindig megkérdezi, mit főzünk ebédre, milyen programunk lesz a hétvégén. Most, mondtam, szerencsére semmi extra, ránk fér egy pihentető hétvége, csak délután megyünk kerti partyra, aztán másnap meg cirkuszba. Nevetett, hogy a válaszom alapján ő azt hitte, hogy tényleg csak itthon leszünk. De, mondtam, hogy ha nem utazunk, és nem szervezünk min. 10 fő részére vendégséget, az már számunkra maga a pihenés.

Igazából nem is erről, hanem a kerti partyról akartam írni. Ákos tanítónénije hívott meg bennünket, még hetekkel ezelőtt csörgött rá a családfőre, és kérdezte meg, lenne-e kedvünk hozzá. Már akkor is furcsa volt számunkra, mert az elmúlt közel két évben picit más lett a viszony. Ők a családfővel már tizenévesen egy bandába baráti körbe tartoztak, aztán ez a kapcsolat megmaradt felnőtt korukban is. Nem voltak napi/heti érintkezések, de többször mentek együtt nyaralni, és öten évente négy-öt alkalommal a névnapjuk körül mindig összejöttek, ahogy teltek az évek, egyre nagyobb létszámban (a családtagokkal, születő gyerekekkel kiegészülve). És én ezt a társaságot is megkaptam a családfővel együtt, ahogy a "blogos csajait" is anno.
Emlékszem, kb. 9 éve az év eleji találkozón még nem vettem részt, aztán amikor nyár elején a családfő névnapja következett, és a szervező szerepkört magára vevő bandatag lány felhívta az időpont miatt, nem mesélte el neki, hogy milyen nagy változás következett be az életében. Hagyta, hogy kialakuljon a mindenki számára megfelelő időpont, majd előtte egy-két nappal minden magyarázat nélkül küldött nekik egy sms-t az új címmel. Azt nem tudom, hogy ki mire gondolhatott ezt meglátva, én paráztam, hogy háziasszonyként hogyan fogok egy soha nem látott baráti társasággal boldogulni, de amikor megérkeztek a lakásba, ahova nem sokkal előtte együtt költöztünk be, elég volt rám nézniük, azt is látták, hogy itt bizony családalapítás van folyamatban. Ki-ki a vérmérséklete szerint reagált, volt, aki nyíltan, boldogan együtt örült velünk, volt, aki visszafogottabban nem annyira kérdezett bele, hogy hogy lett neki ilyen hirtelen egy félidős terhes csaja.
Ennek a társaságnak volt tagja Cs. is, aki a véletlen folytán később Ákos tanítónénije lett. A baráti összejövetelek az évek során megritkultak, már egyre nehezebb volt mindenkinek megfelelő időpontot találni, és az utóbbi két évben egyszer sem jöttünk össze. Így hát mi át is álltunk a "tanítónéni, akit régen is ismertünk, de ettől még bizonyos határokat nem lépünk át"-üzemmódra. Bevallom, magánemberként számomra túl feszes, túl szigorú benyomást keltett Cs., bár az akkortájt kezdődő kapcsolatának hatására láthatóan lazult kicsit, aztán a tanító-szülő viszonyunkban árnyaltabbá vált a kép, és már az első évben is úgy gondoltam, hogy nagy szerencsénk van vele.
Azt nem tudjuk, hogy ez a meghívás miért éppen most jött, talán ő is úgy gondolta, hogy amíg tanítja a fiúnkat, ne keveredjenek a szerepek, most viszont már jövőre nem ő lesz az osztályfőnök, így ez nem kavarhat be. Mi szívesen és örömmel vettük a meghívást, és egy nagyon kellemes délutánt-estét töltöttünk náluk. Ehhez mondjuk oldódnunk kellett, kezdetben nálam már csak Ákos volt feszélyezettebb, furcsa volt számára a tanítónénit más szerepkörben látni, idő kellett hozzá, hogy ezt megeméssze. Ábelt szokás szerint semmi nem zavarta a szituációban, Cs. kisebbik fiával rögtön megtalálták a közös hangot (túlzottan is), és este hazainduláskor egy szutykos, túlpörgött gyereket vadásztunk le szíjaztunk be a bicikli hátsó ülésébe. Mi meg Cs.-val ketten, most hogy nem voltak ott a többiek a társaságból, úgy beszélgettünk, mint a barátnők, miközben többször emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy már nem Ákos tanítónénijével állok szembe, hanem a családfő fiatalkori barátjával.
Cs. felajánlotta, hogy ha megszorulunk a nyár folyamán, szívesen vigyáz a fiúkra (bár azt, hogy több napra is odaadjuk őket, nem vette komolyan). Már a biciklire küzdöttem fel magam, amikor még hallottam, hogy a családfő meg közös medencézést ígért Cs. kisebbik fiának, így hát az a gyanúm, hogy a nyár tartogat még számunkra közös program lehetőségét.
Jó volt, örülök, hogy összejöttünk velük.

2017. július 13., csütörtök

Lassan folydogálnak a nyári hétköznapjaink

Most is meg kellett párszor említenem, hogy ideje lenne a birkanyírásnak, de nem jutottunk el a szokásos "nincs idő-moooost?-jó, majd holnap/hétvégén/jövőhéten" körig, hanem egyszer csak nekiállt a családfő, és végig tolta a fejükön a hajnyírót. Hallottam, amikor mondta a fürdőszobában az egyik fiúnak, hogy jobb lesz így nekik a jövő héten az úszótáborban/-tanfolyamon. Szerintem is.
És íme, megszületett a Tojás-család:
A napok viszonylag gyorsan telnek, ahogy krikszi is írta, máááár szerda volt tegnap, kettőt megyünk, aztán ismét kitör a hétvége. Örültem a viharnak (pontosabban az esőnek), jót tesz a kertnek, a növényeknek, és örülök a kis lehűlésnek is, ami mára érkezett meg, felfrissülünk kicsit. És azt sem bánom, hogy hétvégén nem utazunk és nem mi látunk vendégül másokat, mi megyünk először egy grill partyra, majd cirkuszba. Nagyívű terveim nem nagyon vannak ezen túl arra a két napra (de szerintem nincs is rá szükség), minden apróság az otthonunkhoz kötődik, úgy mint házimunka, házi koszt és házi láblógatás.
Újra és újra számolgatom, hány hét van még a szabadságig (lassan fogynak a hetek, napok), jó érzés, hogy még sok időnk van a nyárból. Még mindig vannak elvarratlan szálaim a munkában, amikkel várok erre-arra, reményeim szerint lesz idő befejezni azokat is, hogy tényleg nyugodtan jöjjek el két hétre.
A biciklizést sem adtam fel, de a mindennapos azzal járást nem erőltetem, mert mentálisan megterhelő, meg macerás váltóruházni, és sokkal hosszabb így az utazással töltött idő is. Végre talán találtam egy útvonalat, ami majdhogynem végig lefedett bicikliúttal vagy -sávval, bár így teszek egy nagyobb kerülőt (28 km oda és vissza). Igazából nincs gondom a távolsággal (ezt is megélhettük, bár kicsit kocsonyásak a lábaim, amikor leszállok a járgányról, de jól bírom), még mindig a kátyúk és az úthibák, meg a figyelmetlen járókelők és autósok okoznak problémát (jól felidegelnek néha, ahogy körül nézés nélkül elém lépnek a bicikliúton, hogy jó nagyot fékezzek, vagy majdnem elcsapnak a járgánnyal ott, ahol nekem van elsőbbségem). Nem tudom, mennyire illő az én koromban, de tegnap beintettem egy kölöknek, amelyik bár először finoman ösztökéltem őket, hogy ugyan húzódjanak már egy irányba félre a bicikliútról, végül csak közöttük tudtam elhajtani, az egyik meg még be is szólt. Én mérgemben mutattam egyet neki, az utolsó csúnya szó az övé volt, de legyen vele boldog, nem kelt fel hiába.
A városban gőzerővel folynak az előkészületek a vizes vb-re. Felmerült bennem, hogy mekkora élmény lenne valamelyik versenyszámot élőben látni, de erős a gyanúm, hogy nem vállaljuk a tömeget. Így csak azt próbáljuk lekövetni, milyen lezárások és egyéb változások várhatók a következő hetekben, hogy ne szívjuk meg nagyon. Engem annyira nem érint, a családfő meg majd jól elkerüli ezeket a helyeket remélhetőleg.
Hát, így vagyunk most, kicsit csendesebben, de ez is kell néha.

2017. július 11., kedd

Éjszakai csihipuhi és kis vegyes

Oké, hogy már hetek óta sóhajtozom az eső, a levegő felfrissülése után, de amikor az éjszaka azzal telik, hogy hol ablakokat csukogatunk, hogy aztán nyitogassuk, majd a következő rohamnál újra bezárjuk, az nem jó buli, na! Viszont legalább megöntöződött úgy igazából a kert, és a szomszédék napvitorlája (amivel az egyik szeles hétvégén már ketten hosszasan küzdöttünk a szomszédasszonnyal) ismét leszakadt - ők biztosan nem fognak neki örülni, de olyan viccesen simul most a bejárati ajtajukra.

A héten a családfő főnöke nyaral családostul, szombaton pedig kerti partyra vagyunk hivatalosak Ákos eddig volt tanítónénijéékhez (aki a családfő ifjúkori baráti társaságának tagja). Az előbbiek évek óta nem nyaraltak úgy, hogy igazán nyaralásnak megfelelő időjárást élvezhettek volna, az utóbbiaknál pedig mindig rossz időbe fordul a kerti buli. Duplán terhelt ez a hetünk ilyen szempontból, aggódtunk is, mi lesz belőle, bár ahogy elnézem, ma még jó idő lesz.

Aztán, ha már nincs itt a macska, cincogott is az egér-családfő. Gondolta, napközben menetben beugrik az uszodába és elintézi az úszótábort és a -tanfolyamot. Csak ezt felejtettem el, hogy a szervezők honlapján olvastam, csak délután négytől lehet befizetni. De most már ő is tudja (és nem, nem balhézott velem miatta), végül este ment vissza (szerintem örült is, hogy a medencéző fiainkat rám hagyhatta). Kaptunk mindenfélét, bérletet, nekem 10 alkalmas belépésre jogosító kártyát (Ábelt még be kell kísérnem), leírást, házirendet (egésznapos táborosat és intenzív tanfolyamosat) - Ákos már rutinos táborozó, de picit aggódom, hogy az én kis ugrifülesemet ott kell hagynom ismeretlen emberekre. Remélem, épségben adják vissza minden nap. A családfő meg dörzsöli előre a kezét, hogy a jövő héten ő üres lakásba ér haza munka után, és lesz minden nap egy nyugodt órácskája. Hát, ja, a nagyszülők nélküli életünkben mi már az ilyen alkalmakat is tudjuk értékelni.

A napokban a kerületünkben lomtalanítás van. Már minden felületen hetekkel előre harsogták a szokásosat: mit lehet kitenni, mikor és hogyan. Aztán meg a cég, amelyiknek az a dolga, hogy elhordja a kidobott cuccokat, többnapos késésbe került, így nagy szeméthalmokat kerülgetünk már egy jó ideje mindenhol. Egyébként valahogy most úgy tűnik, hogy mindenhol nagyobbak a kupacok, mintha az emberek most akarnának mindentől megszabadulni, ami egy fél élet alatt felhalmozódott náluk. Pontosabban olyan, mintha minden egyszerre vált volna feleslegessé minden háztartásban a környékünkön. Eléggé háborús állapotok uralkodnak most errefelé. A polgármesterünk írt is a cégnek levelet, hogy ugyan mire számítson az ő népe, meg is kapta a választ, emberhiánnyal küzdenek, de majd most összekapják magukat, a szabadságon lévőket is visszarendelték. Most meg hallom, hogy ideértek a buckalakók, és éppen püfölnek valamit. Engem nem zavar, hogy összeszedegetnek mindenféléket, de az a szilánkokra tört szeméthalom, amit hagynak maguk után, borzalom.

Történt még az is, hogy a családfő kitartásának köszönhetően többszöri hosszas próbálkozás után tegnap este végre elérte a hárombetűs szolgáltatót, akiktől a tévécsatornákat, internetet, soha nem használt telefonvonalat megrendeltük (ez utóbbira soha nem volt szükség, de a csomag így csomag). Már vagy 12 éve náluk vagyok, mindkét költözésnél hordoztuk magunkkal őket, és a díj meg szépen lassan emelkedett, néha kaptunk plusz ajánlatot, de olyanokat, amire nekünk nincs szükségünk. (Mondják is mindenhol, hogy ez a cég is csak az új előfizetőket becsüli meg.) Pedig még akkor sem cseréltük le őket, amikor az előző munkahelyem egy másik szolgáltató azonos csomagját fizette volna plusz vezetői juttatásként (dolgoztam itthonról eleget érte), mert nem láttuk biztosítottnak a hasonló színvonalú szolgáltatást. Eddig a hárombetűsnek nem volt igazi alternatívája a lakóhelyünkön, de most végre megjelent a kerületben totális lefedettséggel egy új szolgáltató is, aki kétharmados áron kínálja ugyanazt a szolgáltatást. Hívtak pár hete a hárombetűstől (biztosan érzik a vesztüket), hogy majd hihetetlen ajánlatot tehessenek, de mondtam, hogy este kellene beszélnünk, amikor ehhez értő ember közelében vagyok. Csörgött is aznap este a mobilom, egyet, de mire felkaptam, letették, és azóta sem jelentkezett senki. A családfő hívogatta őket, de a megnövekedett ügyfélforgalomra hivatkozással csak az automatát hallgathatta meg újra és újra. Így hát most, bármennyire is nem akartam, váltásra szántuk el magunkat, de ezt valahogy közölnünk kellett a szolgáltatónkkal. Tegnap végül csak sikerült elérni ott valakit, a családfő mondta is, hogy nincs harag, de hát pénzből élünk, és muszáj lesz a hosszú kapcsolatunkat megszakítanunk. Rögtön lett alternatív ajánlatuk a számunkra, ezt-azt kicserélnek, adnak pluszba még ezt-azt - mindezt a konkurencia árán. Pénteken már jön is a kütyükkel a szerelőember. Érdekesek ezek a dolgok, nem?

Most viszont, a totálisan érdektelen bejegyzés megírása után ideje összekapnom magam, mert elkésünk a munkából.

2017. július 10., hétfő

Blogtalálka 2017

Idén a már szokásosnak tekinthető augusztusi időpont helyett egy júliusi jött össze. Megvártuk, míg Vilma túljut az államvizsgáján, és még azelőtt találtunk egy mindenki számára szabad hétvégét, mielőtt elmennénk ide-oda nyaralni (egyesek többször is, csak mondom). Nagyon bejön nekem, hogy minden évben másik várost, sőt másik országot országrészt tűzünk ki úti célul, jobb mint egy honismereti sorozat, ha pedig még azt is láthatjuk, hogy az aktuális vendéglátó környezete hogyan néz ki a való életben, még jobb.
Idén krikszi trombitálta össze a társaságot, voltak újak is (éppen 10 évvel az első után, amin már én is ott duzzoghattam lehettem, szerintem fogalmazhatok így), 8 felnőtt és 7 gyerek jött össze (bár talán a két nagylány ezen a megfogalmazáson megsértődne), köztük egyedüli férfiként mint exblogossal a családfővel.
Pénteken időben hazaröppentem a munkából, és bár nagyon vonzott a csendes lakás csendes kanapéja, le sem ültem, gyorsan nekiálltam legalább lent port törölgetni, tükör- és üvegfelületeket mosni, porszívózni, majd felmosni. Éppen mire végeztem, megérkezett a zuhé, jeleztem a családfőnek, hogy ha kell, tudok indulni értük autóval, de mivel nincsenek cukorból nem tartott sokáig az eső, nem volt rám szükség.
Reméltem, hogy kicsit rápihenhetek a programra, de szombaton végül a szokásos 4 óra körül keltem. Így viszont nekiálltam egy gyors meggyes-csokis sütinek, ami kósza ötletként merült fel bennem még az előző napon. Ákos is korán kelt, segített is, így kicsit tovább tartott a dolog, és még többet is kellett utána takarítanom. Mire mindenki felébredt, a süti illata terjengett a házban, szinte már amolyan igazi hős háziasszonynak éreztem magam, aki minden körülmények között varázsol valamit az asztalra.
Ahogy nőnek a gyerekek, egyre könnyebben összedobálom a cuccokat, maguknak egy-két apróságot, játékot már ők pakolnak a hátizsákjaikba. Ábelnek most könnyebb dolga volt, tablet-megvonás terhe alatt szenved egy hétig, bár én stikában be akartam rakni az övét is a csomagba, végül megacéloztuk a lelkünket és igyekszünk kitartóak lenni. (A hatását még nem érte el a bünti, tegnap este természetesen ismét meglépte azt, amiért a tablet a könyvespolc tetejére került.) Így hát egy gyors reggeli után, amikor Jucika is megkapta az egynapi elemózsiáját a ketrecébe (persze rögtön nekiugrott a vacsorájának szánt zöldségnek, hiába intettük), el is indulhattunk. Háztól házig az autópálya-forgalom ellenére kétórás volt az út.
Amikor megérkeztünk, már mindenki ott volt a bázison, sőt a jó részük már előző este megérkezett. Lazac fiúunokája - némi izgalmat okozva - be is lázasodott, és másnap is csak kornyadozott. Egészen addig tartott ez az állapot, amíg Ákos be nem lépett a házba, rögtön jobban lett, és onnantól elválaszthatatlanok voltak, ahogy korábban is, az immáron már a negyedik közös találkozójuk alkalmával.
A családfőt ott veszítettük el, amikor meglátta a krikszi blogjában sokat emlegetett kanálist a ház mögött, és végig arról ábrándozott, hogy milyen jó lenne, ha mi is egy ilyen helyen élnénk. A konyhakertet is megtekintettük, én meg azt irigyeltem, bár tudom, hogy sok munka van vele, de szedném ott a gazt szívesen, ha hétvégén az ott termettekből főzhetném a lecsót. Láttuk a saját tökünk szülőit is, a még a tavalyi találkozón krikszitől kapott dísztökből kinyert magvakat sikerült úgy elültetni, hogy most már nekünk is van a kertünkben.
Mi felnőttek jól ellennénk egész délután üldögélve, és beszélgetve (mert mégiscsak más élőben fecsegni, mint posztokat írni és ott kommentelni egymás életének történéseit), de persze a mozgékony gyerekeket most is meg kellett pluszban mozgatni, így tettünk egy kört velük a közeli tó partján. Nagggyyyon-nagggyyyon fáradtak voltak a sétától, volt, aki csak panaszkodott, volt, aki cipeltetni akarta magát, de végül mindegyikük a saját lábán ért vissza a bázisra. Na, és kinek pirult le a válla közben? Igen, nekem. Kivártuk a késői ebédre rendelt pizzákat, meg egyebeket, és éppen mire megérkezett a kajaadag, elkezdett szakadni az eső, így két részre szakadva fogyasztottuk el.
Estefelé ismét nekiindultunk, kutyasétáltatás címén egy másik tóhoz bandukoltunk el, ahol hattyúetetés címén próbáltuk az izgatott gyereksereget lekötni. Aztán valamikor 9 körül még szalonnát is sütöttek a vállalkozó szelleműek (én szokás szerint megvártam azokét, akik nálunk szoktak sütni, de nem eszik meg, csak a zsíros kenyeret). Kibekkeltük, amíg Ákos is jóllakik a megmaradt pizzából, aztán elsétáltunk a közeli panzióba. Senkit nem kellett sürgetni, gyors zuhany után ágyba kerültünk, és aludtunk, mint a bunda. Az, hogy én milyen pózban zuhanyoztam, hogy védjem a friss hennafestést a bal lábamon, maradjon az én titkom!
A másnap kora reggel élveztem kicsit a csendet, a szállás kellemes udvarán üldögéltem a csapmeleg vízből készített kávémmal és a könyvemmel, majd apránként ébredt mindenki, aki ott szállt meg. Ez már olyan, mint a szimfónia, ahol a zenekar tagjai egyesével befejezik a játékot és elhagyják a színpadot, szépen lassan mindenki elköszön a többiektől, és elindul hazafelé. Mi ismét várakoztunk, mert a legkisebb ugrifülest kimerülve az előző napi történésektől, még az sem zavarta, hogy ki-be járkálunk a szobából, aludt rendületlenül. Aztán, amikor vigyorogva ébredt, összekaptuk magunkat, és átgurultunk krikszékhez reggelizni. Kicsit még ejtőztünk, majd kocsiba ültünk. Bevallom, nehezen szántam rá magam, az a nyugalom, amit akkor ott megtapasztaltam, jót tett a lelkemnek, úúúúúgy maradtam volna még picit. De vártak az itthoni teendők, meg a lomtalanítás, és a dolgos hétköznapok.
És akkor most elkezdhetjük várni a következő évi találkozót...

2017. július 8., szombat

Nyári tervezgetős

Tudom, már uncsi, de még újabban csupa tervezgetésből állunk ki. Szeretek mindenre előre, időben felkészülni. Így tegnap a munkahelyemen beállítottam az automatikus e-mailválaszt, miszerint szabadságon vagyok, és semmi más nem érdekel a leveleimet korlátozottan olvasom, forduljanak a kollégáimhoz. Ja, ja, a három hét múlva kezdődő szabadságról van szó.
Tervezgetem, mit csinálunk majd a fiúkkal, szerintem egészen jókat találtam ki. Például nem maradhat ki a hajózás, és hogy konkrét úti célunk is legyen, kinéztem egy nemrég felújított csúszdás játszóteret a Gellérthegyen. Lesz még másik játszóteres kiruccanásunk is, oda meg busszal készülünk eljutni, és ha már arrafelé járunk, a Városligetben is sétálunk egyet. Biztos beficcen a Tarzan park is, közel is van, Ákos ingyenjegyet is kapott a kitűnő bizonyítványához, vétek lenne kihagyni. Ja, és jut eszembe, a közeli vizes játszóteret is felújították, feltétlenül meg kell néznünk, milyen lett. Megosztottam a családfővel is a listámat, tetszett neki, gondolom, az meg még inkább, hogy ő ezeket a helyszíneket kihúzhatja a sajátjáról. Én meg talán még egy könyvet is viszek magammal egyik-másik programra, de ezt a merész ötletemet még emésztgetem. Mindenesetre szerintem egészen jó lesz az a pár hármasban töltött nap.
Mire a hét végére érünk, csomagolhatunk is, vár bennünket a Balaton, arra vonatkozóan is vannak már elképzeléseim. A tavalyi nagyon jól sikerült, mindenkinek jutott szája íze szerinti program és láblógatás is, valami olyat szeretnénk idén is.
Még a szabadság előtti héten mennek a fiúk mamához egy hétre. Már oda is tervezgetek ezt-azt, erről is tájékoztattam társamat a mindennapokban, bár ettől már nem volt olyan lelkes. Például az egyik estét azzal fogjuk tölteni, hogy felszedjük a szőnyegeket, tisztítóba küldjük (szokásos nyári akció ez már évek óta, mindig megszépülve hozzák vissza, és reményeim szerint mindenféle poratkától mentesen), és ha már odáig eljutunk, kihúzogatunk minden kanapét, előkerül egy-két elveszettnek hitt kisautó, apró játék, és feltakarítjuk az alját. Volt még más ötletem is (hasonlóan nem dorbézolós), de az mostanra kiesett a fejemből. Egyébként meg biztosan kihasználjuk az alkalmat, és elmegyünk kettecskén ide-oda.
Addig meg telnek a meleg hétköznapok. Ákos élvezi az önkormányzati tábort, meglehetősen változatosak ott a napok, Ábel pedig - látszólag - még nem ébredt rá, hogy nyári szünet is van a világon, és viszonylag simán megy a dolgára, aztán délutánonként itthon mindenfélét játszik (például farmot épít a konyha egyik sarkába). Minden reggel ébreszteni kell őket (kivéve a mostanit, Ákos éppen most sétált le, magától ébredt a szokásos időben, persze, mert hétvége van). De majd szépen megszokják a lazább nyári napokat, mamánál nem ilyen feszes a napirend, mint itt, mire hazajönnek onnan, már tutira átállnak.
Most pedig, ha mindenki magához tért, összekapjuk magunkat és blogtalálkára megyünk az ország nyugati csücskébe. A társaság egy része már tegnap estefelé megérkezett, gondolatban már velük vagyunk...
Szép hétvégét kívánunk!

2017. július 5., szerda

Nyári munkálatok

Mindig megvezetem magam azzal, hogy tudat alatt azt hiszem, nyár is, közalkalmazotti lét is, oktatás is - hát csak jönnek a laza napok, amikor majd jól unatkozom bent. Ehhez képest a teendők sorakoznak (csak éppen nehezített körülmények között, mert vannak olyanok, akiknél viszont kitört a nyár, és nem lehet őket rábírni a munkára), én meg csak pörgök mint a nyavalya, és délutánra jojóznak a szemeim. Persze nem minden megy simán, új körülmények merülnek fel, meg új szempontok, sőt új feladatok adódnak - én meg veszettül gondolkodom, hogyan oldjam meg egyesével őket, és ha elakadok, merre tovább. Mire az egyiket összerakom, a másik megreked - jó játék. Jobbkezem-kolléganő is szabadságon van, így még szót se nagyon tudok vele váltani gondolatcsere céljából, a főnököm is állandóan rohan, vele se nagyon lehet egyeztetni. De írogatom a listámat, hogy hétfőn mivel fogadom a kolléganőt, biztos fog neki örülni, hogy sokat gondoltam rá a napokban.
A szabadságomig még 3,5 hét van, már látom, hogy addig elleszek ezzel a sok mindennel, és csak abban reménykedem, hogy úgy jöhetek el, hogy itthonról nem kell tüzet oltanom. Azt viszont szentül megfogadtam, hogy a nyaralás alatt bizony egyetlen céges e-mailt sem olvasok majd - amióta ezt a felszabadító érzést pár éve megtapasztaltam, meglehetősen ragaszkodom hozzá, és azokra a napokra még azt is elfelejtem, hogy dolgozom valahol.
Annyira azért nem vagyok leterhelt, hogy ne induljak időben haza, így a késő délutánt már itthon töltöm a fiúk körében. Mindig vannak időszakok, amikor ők is jobban hiányoznak napközben, ez is ilyen. Talán a nyári szünet gondolata, a közösségi oldalakon szembe jövő családi nyaralós képek teszik ezt velem (de még mindig jobban örülök ennek a megoldásnak, amikor a nyár második felében megyünk szabadságra, mert így van mit várni). Amikor hazaérek, megszeretgetem őket, bár láthatóan ők is kókadtak, talán belefáradtak a hétköznapokba, és abba, hogy reggel ugyanúgy kelni kell (hétköznap ébresztjük őket, hétvégén viszont továbbra is maguktól majdnem a szokásos időben kelnek - ez amolyan gyerekdolog lehet, akkor nem alszanak, amikor lehetne). A napi időbeosztásnak köszönhetően este továbbra is fél 9-kor van takarodó, nincs ellenkezés, mennek is, mint a kisangyal.
A munka és a gyerekek rendezése mellett ott sorakoznak az egyéb teendők is. Ábelt végre elvittem a szokásos éves státuszvizsgálatra, egészen jól vizsgázott, de azért kaptunk egy-két jótanácsot és feladatot a továbbiakra. Ákos most két hétig az önkormányzati táborban múlatja az időt - ez elég király dolog, a kajányi pénzért nem csak őrzik őket, hanem csoportokba rendezve programozni járnak. Ma például Katalinpusztára kirándulnak busszal, tegnap kézműveskedtek, de várható még uszoda, falmászás és sok más jó. Egészen jólszervezett a dolog, minden nap délután kiteszik a faliújságra a következő napi programokat, látjuk, mire kell felkészülnünk. Ezután még lesz egy úszótáboros hét, amikor ő napközben lesz ott, majd Ábel óvoda után jár intenzív tanfolyamra - egyiket beadom, másikat kiveszem, aztán az elsővel megvárjuk a másodikat. Az a hét a munkaadóim kedvence lesz, mert reggel sem érek be időben, és minden délután a szokásosnál korábban le kell lépnem, hogy logisztikázzak.
Utána leadjuk őket mamánál, és eljön a mi hetünk, amikor kettesben leszünk itthon, és kivételesen nem festéssel töltjük az időt (bár a felső szint még nincs kifestve, alul pedig akár kezdhetnénk újra, de józanul lemondtunk róla erre az évre). Furcsa lesz a csend, ahol néha csak az én gyerekek utáni picsogásom és sóhajtozásom fog hallatszani, egyébként meg olyanokat csinálunk, amit sima hétköznapokon nem szoktunk (hétköznap esti programot csinálunk) vagy egyeseknek nem szabad (tévé előtt vacsorázunk).
Hát, így telnek a napjaink. Igen, azt hiszem, kicsit elfáradtunk mostanra.

2017. július 2., vasárnap

Tanévzáró-nyárköszöntő osztálytárs-buli

Az úgy volt, hogy valamikor a tanév vége felé megemlítettem a családfőnek, vissza kéne hívni az osztálytársakat (négyen vannak nagyon jóban, egy asztaltársaság, három fiú és egy lány), mert akkortájt valahogy úgy jött ki, hogy Ákos mindenkinél járt (jórészt hétköznap egy-egy délután-este, de akadt olyan is, hogy hétvégén mindannyian vendégségben voltak az egyiküknél), de nálunk akkor már hetek óta senki nem fordult meg. És hát bár én szoktam általában túlzásba esni, most ő találta ki, hogy hívjuk a szülőket is, így kicsit jobban megismerkedhetünk egymással, mégis csak egy osztályba járnak a gyerekeink, és remélhetőleg ezek a barátságok fennmaradnak még jó sokáig. Köre-mailben jeleztem a szándékunkat, mindenki örült a meghívásnak, és sikerült is második nekifutásra megfelelő időpontot találni. Meghívtuk még a kisbarátnőt, aki elég régóta bejáratos hozzánk, és szintén osztálytárs. Viszonylag hamar kitaláltuk a menüt is, csináld magad-hamburgerest terveztünk, egy kis sült kolbásszal kiegészítve.
A hétvége második felében megérkező hidegfront láttán sem gondoltuk, hogy lemondanánk bármit is, de még jó, hogy pénteken írtam egy e-mailt utolsó megerősítésként, mert mint kiderült, a többiek, főleg a szombat reggeli szakadó esőre tekintettel azért hezitáltak, mi lesz a kerti partynkkal.
Itt nálunk az izgalom már napok óta érezhető volt (főleg, hogy az évzáró óta nem találkoztak), ami aztán fokozódott. A csendespihenőt azért megtartottuk, majd átrendeztük kicsit a teraszt és a kis udvart. Ákos átsétált a szomszéd utcába a kisbarátnőjéért, majd kettesben visszafutottak hozzánk (nem tudom, miért futva jöttek) - nagyon büszke volt magára, most először volt ilyen, hogy egyedül ment el, még ha csak egy utcányira is. Aztán a kulcsommal a zsebében fel-alá járkált, mikor jönnek már a többiek, majd lecövekeltek a kapuban, és lestek ki a kis résen, hátha kiszúrják az érkező autókat:
Aztán végre befutott minden család. Mivel addigra már meleg lett, mégis medencézéssel nyitották a bulit, volt nagy visongás, fröcskölés (meg sírás is, az egyik vendég fiú a játék hevében a másiknak a kezére csapott egy nedves gumikígyóval, jó kis hurka lett az eredménye), aztán egyesével kifogtuk őket a vízből, és visszaöltöztek. Addigra elkészült a hamburgerhús is, amit mindenki jóízűen fogyasztott. Desszertként főtt kukoricát szolgáltunk fel, de süti is akadt az egyik anyuka jóvoltából, aztán (a lányukra tekintettel glutén- és cukormentes) házi jégkrém egy másik anyukának köszönhetően. Így hát volt habzsidőzsi, meg rohangálás, meg minden más. Ábel teljesen megkergült, a hangja távolra szállt az ég felé, ahogy folyamatosan pörögve hangoskodott, nagyon kellett rá figyelnünk. A két egyke is volt a vendégek között, ők meg főleg nincsenek egy ilyen pörgő kistesóhoz szokva, a nagyok ki is tessékelték őkelmét a szobából, ahol "zenét hallgattak és beszélgettek" (bizony, ilyen nagy gyerekeink vannak már nekünk) - erről majd szót is kell ma váltanunk Ákossal, mert nem teheti meg az öccsével, hogy kizárja. Tudom, hogy nem egyedi eset, de akkor is jobban örülnék neki, ha bevonná és megvédené, ahelyett, hogy a többiekkel szövetkezik ellene. Örültem is, amikor a szomszéd kisfiú kimerészkedett az udvarra, mert volt kivel játszania a kicsinek is. Persze a végére még tartogatott egy jó húzást, amikor kiengedte a nyuszit, hogy a gyerekek is megcsodálhassák, figyelnem is kellett, hogy nehogy valakit megkarmoljon a nagy hangzavarban. Jucika végül bölcsen úgy döntött, hogy jobb neki a ketrecében, Ákos résen volt, rögtön rá is zárta az ajtót, nehogy ismét kiugorjon.
A szülők szimpatikusak voltak, és kedvesek, jókat beszélgettünk (már amikor nem valami után rohantam, vagy intéztem - de egészen jól sikerült összeszervezni, volt alkalom ülni és csevegni), ráérősen leültek, eszegettek, igazán jó hangulat volt. Nyolc körül szedelőzködtek, mire a legtávolabb lakó család hazaért, nálunk már rend volt, és lefürdetett gyerekhad, akik kivételesen 9-kor mentek csak az ágyba. A családfő addigra összekapta magát, és elindult az éves osztálytalálkozójukra (amit anno nem írt be a naptárunkba, ezért sikerült keresztbe szerveznünk). Hajnali egy után küldte át a fenti két képeket, gondolom, akkortájt ért haza.
Még nem volt alkalmunk végigtárgyalni a vendégség eseményeit, de gondolom, ő is úgy ítélte meg, hogy igazán kellemes volt.
Ma újra felmosunk lent (a tömeg ellenére viszonylag normális rend maradt, de a koszos kis talpak azért meglátszanak itt-ott), mi főzünk Ákossal egy ráérős ebédet anyu csirkéjéből, Ábel pedig születésnapi partyra megy apai kísérettel a közeli játszóházba. Én tervezek egy délutáni alvást is magamnak, rám férne, már vagy két hónapja nem sikerült ilyen módon ellensúlyoznom a korai keléseket.
Egyébként úgy tűnik, hagyományt teremtettünk, augusztus végén folyt.köv. egy nyárzáró bulival a másik kertesházas családnál.

2017. július 1., szombat

Kétkeréken kavargós

Azért nem szoktam én bizonyos dolgokról előre beszélni, mert ha túl sok szó esik róla, utána már úgy érzem, hogy túltárgyaltuk, és valahogy elveszíti a varázsát az aktuális tervem/tettem még azelőtt, hogy véghez vittem volna. Meg a kibeszéléstől már nem tűnik olyan nagyszerű gondolatnak, arról nem is beszélve, hogy ott lesz a kényszer, hogy ha már pofáztam menőztem, akkor mutassak is valamit, mert milyen ciki már, ha belengetem az elképzelésemet, aztán meg meghátrálok. És hát valljuk be, azért ezek általában nem annyira nagy hőstettek, hogy kimaxoljam az érzést, ahogy mások csodálattal és elismerően néznek rám, sőt nem is egyedüliként a világon hajtok végre ilyen hőstetteket. Bár az önirónia ilyenkor szokott valamennyit segíteni, és még mindig van rá esély, hogy ha nem úgy teljesítek, ahogy elvárnám magamtól, elvicceljem a dolgot.
De azért a biztonság kedvéért inkább most is csak csendben tervezgettem, meg térképeket böngésztem, és agyaltam róla, merre induljak el, ha (hangsúlyozom: HA) belevágok, és a családfőnek is már csak akkor említettem meg mellékesen, mit tervezek, amikor már szinte biztos voltam benne, hogy nem akarok megfutamodni.
Aztán csütörtökön reggel szerencsére esett az eső, én meg jól lefújtam a dolgot, az elemekkel csak nem dacolok. Majd miután napsütésre ébredtünk, pénteken reggel csak átpakoltam mindent a csinos táskámból a biciklis táskámba, lelkileg rákészültem az útra tébláboltam még kicsit, majd jó nagy késéssel elindultam kétkeréken dolgozni. Optimális esetben az út a munkahelyemig kb. 11 km (már ha autóval megyek, amiben nem kell félni, hogy elcsap egy óvatlan sofőr), nekem végül - miután rájöttem, hogy a kinézett útvonalon van egy bazi meredek lépcső, ami a síneken átvezet, és amit dögnehéz bicikli nélkül sem kockáztatnék meg, mert esélyt látok rá, hogy remegő lábakkal sírva fakadok a magasban - sikerült közel 15-öt megtennem. Városnézésnek is elment egyébként, jártam például a Hősök terén és a Városligetben is, ami nem szerepelt a terveim között, és végül egy jó órás késéssel értem be a munkahelyemre. És már akkor azon gondolkodtam, hogy basszus, ezt a tortúrát távot ma még hazafelé is abszolválnom kell, és vajon mennyire lenne ciki, ha bent hagynám a bicajt az irodámban, és hazabuszoznék, vagy esetleg tehertaxit hívnék, ami járgányostul hazavisz.
Végül aztán persze egyik megfutamodást megoldást sem választottam, hanem hazafelé is megugrottam a távot, ami nem önmagában a kilométerek számában bizonyult kihívásnak, hanem mert nincs egy normális, biztonságos útvonal és ha mégis találsz egy viszonylag megfelelőt, kiderül, hogy egyszercsak véget ér a bicikliút, ami egyébként is csapnivaló állapotú (ha nem is tanyálsz egyet valamelyik kátyúban, akkor is szétrázza a hátsódat a térköves megoldás), te meg ott állsz az út szélén, hogy akkor most merre tovább anélkül, hogy elcsapjanak a száguldozó autók. Akkor is eltévedtem kóvályogtam kicsit, de legalább biztos lehettem abban, hogy egyszer csak hazatalálok hazaérek. Egy ideig követtem egy menő biciklist (én azokat tekintem menőnek, akiknek van IGAZI biciklis ruhája, mert számomra ez a tény azt jelzi, hogy biztos többet ültek már biciklin, mint én, hiszen már az ehhez szükséges ruházattal is rendelkeznek), és reméltem, hogy nagyjából azonos irányba haladunk. Végül is neki köszönhetem, hogy rátaláltam az M3 autópálya fölötti gyalogos átjáróra, ahova felküzdhettem a biciklit, és ahol, vérszemet kapva készítettem is egy fotót a telefonommal. Ez az akció éppen arra volt elég, hogy elveszítsem a vezetőmet a szemem elől - persze átmenetileg el is tévedtem utána. Mivel az idő szorított kicsit, mert kora délutánra vendéget vártunk, és előtte még Ákost is össze kellett szednem az iskolai ügyeletben, nem volt idő kétségbe esni, csak tekertem, tekertem, mint a gép (amikor rájöttem, hogy az út visszavisz az autópálya túloldalára, visszafordultam és visszafelé tekertem), aztán végre odaértem az ügyeletes iskolához. Ha a kipirult arcom, a csapzott hajam és a remegő lábaim nem árultak volna el, az ügyeletes tanítónő akkor is képben lett volna, miért nézek úgy ki, ahogy, sőt még azt is tudta, hogy elvileg 11 km-re van a munkahelyem (igen, Ákos elég pletykás, és reggel hallotta, miről beszélünk a családfővel), és őszinte csodálattal a hangjában megjegyezte, mennyire becsüli azokat, akik tesznek valamit az egészségükért. Annyira kedves volt, és annyira elismerően nézett rám, hogy muszáj volt elárulnom mindkétszer eltévedtem, így olyan 30 km lett a vége a titkot, miszerint én is becsülöm az olyanokat, én viszont édeskevés vagyok hozzájuk, soha életemben nem voltam semmilyen mozgásban kitartó. De nem tudtam eltántorítani, ő továbbra is kedvesen és csodálattal adózott a teljesítménynek, így most meg már csak az ő kedvéért is muszáj lesz folytatnom, amit elkezdtem.
Azt hiszem, ha nem is minden nap, de talán hetente egyszer-kétszer (ha a munka is engedi) belevágok még ebbe a tortúrába. Talán a nyár végére még a megfelelő útvonalra is rátalálok.

2017. június 30., péntek

Önállósodik

Tegnap este egy amolyan nőieset sikkantottam a meglepetéstől, majd rögtön végigfutott rajtam a "mi lett volna, ha"-ideg. Egyesek mostanság nagyon határozottan önállósodni akarnak, így például megteszik azt, hogy amikor még kapnak öt percet a kádban ("és az sok, anya?", "hát, attól függ, néha nagyon soknak tűnik"), saját kezükbe veszik a dolgok intézését és egyszercsak megjelennek a nappaliban, A legkisebb ugrifüles feszegeti a határokat, és egyre több mindent önállóan szeretne megcsinálni (és mindezt úgy, hogy nem figyelmeztet előre, nehogy véletlenül kéretlen jótanácsokkal lássam el, vagy netalántán segítsek neki), így tegnap gondolt egyet, kimászott a kádból, úgy-ahogy megtörölközött és vigyorogva kisétált. Olyan apróságokkal, mint a tusfürdővel megfürdés, gyanúm szerint nem foglalkozott. Annyira büszke volt magára, hogy nem volt szívem visszaküldeni, sem leszúrni, de azért ejnyebejnyéztem egy sort, hogy érezze a tette súlyát.
Egyébként meg ő az kettőjük közül, aki egyévesen képes volt úgy kiszaltózni a kádból (de komolyan megpördült közben a levegőben), hogy ott álltam mellette, csak éppen másfelé néztem. Aztán egyszer meg a ház előtti lépcsőről szaltózott le (és ez is tényleg majdnem egy teljes fordulás volt), még szerencse, hogy kis hátizsák volt a hátán, amire ráesett, és nem ütötte meg magát különösebben. Egyébként is résen kell lennünk, a minap csak félig érzékeltük, hogy valamivel a kezében beiszkol a szobába (mondjuk az titokzatos arckifejezése miatt gyanakodnunk kellett volna), majd azon nyomban megszólalt a családfő telefonja, én hívtam - néztünk egymásra döbbenten, és amikor felvette, rájöttünk, hogy a mobilommal lépett le a csibész.
Én már egyéves korában megmondtam, hogy ez a gyerek más lesz, mint a bátyja, és felköthetjük a gatyánkat is mellette.

2017. június 28., szerda

Nyári hétköznapjaink

A családfő mesélte, hogy az óvónő szerint Ábel fájlalta tegnap délelőtt a fejét, aztán ebéd után meg a pocakját (bár azt hallottam, ahogy Ákosnak meg a fülét emlegette), és egyébként két gyereket küldtek haza lázasan. Óh, hát ez szuper. A nyár és a láz számomra nehezen fér össze, ilyenkor mindig belém áll a harctéri ideg, hogy csak kerüljön el bennünket, bármi is az. Miután vacsora közben végigbeszéltük, mi volt aznap az óvodai menü (úgy tűnik, az iskolai ügyeletben ugyanaz, mint az oviban, Ábelnek meg nem árt felidéznie a napi történéseket), és kiderült, hogy vajas-mézes kenyér (amit Ákos imád, Ábel meg sem bökdös az ujjával) a családfő felállította a diagnózist, hogy biztos az éhség okozta a fejfájást, majd a kiadós ebéd a pocakbántalmat. Hát, legyen úgy!
Ákos mind a két napon úgy jött haza, hogy szuper volt az ügyelet. Végül nem a saját iskolájukban vannak, és egyetlen osztálytársa sincs ott, de talált magának egy ismerőst, akivel elvannak, és az is segít, hogy ismerős tanítók felügyelik őket. Amikor a családfő érte ment, már csak páran voltak bent, ő éppen keresztrejtvényt fejtett a tanárnővel, mindenki más mesét nézett. Mesélte is szörnyülködve, hogy képzeljük el, van, aki egész nap mesét nézett. Ő ezek szerint nem, aminek örülök azért.
Hazaérkezés után mindig a medencében kötnek ki. Mivel a hétvégén a harmadik család is felállította a sajátját, most már tényleg egy aquaparkra emlékeztet az udvarunk. Innentől elkezdődik a nagy visongás, meg a ki kit lökött meg/fröcskölt le éppen, így hát a részünkről is folyamatos a fegyelmezés, de örülök, hogy kihasználják a medencét, ha már így megküzdöttünk vele, és kétszer is felállítottuk, mire úgy-ahogy egyenes lett. A családfő rögtön tervet is kovácsolt, és meg is osztotta velem, hogy ha jövőre is odatervezzük a létesítményt, ő majd ácsol neki egy kis dobogót, és tuti vízszintben lesz. 
Amikor kiszállnak a vízből, némi szárítkozás és melegedés után bevonulnak, és rögtön zuhanyozni mennek (nem maguktól, persze, de viszonylag simán), és már pizsamát kapnak. Hát, nem éppen nyári lazulós időbeosztás, de úgy tűnik, nekik nincs ellene kifogásuk, a három gyerekből kettő mamánál nyaral, egy hol van, hol nincs, így játszópajtik sem csalogatják őket ki ismét, és láthatóan nekik is jól esik elcsendesülni. Vacsorázni is simán jönnek, addigra megéheznek a nagy pancsolásban, majd aludni is a szokásos fél 9-kor, hiszen reggel mindenki kel, és megy a dolgára. Az én alvásom a szokásosnál is nem-normálisabb, valamikor ismét elcsúsztam egy további órát, már 8 körül kidőlök (néha félálomban hallom, ahogy pisszegnek, "anya alszik"), viszont 3-4 között kukorékolok. Jók a reggeli nyugis órák, de azért az sem ártana, ha egy kicsit ébren tudnék maradni esténként. A családfő is elfáradt, abból gondolom, hogy mindig éjfél után ébreszt, addigra őt is elnyomja a buzgóság a kanapén, és utána vonulunk fel a szobába.
A délutáni-esti rutin másban is hasonlít a szokásoshoz: másnapi ruhák előkészítése, nyuszi-alj takarítása, némi pakolászás, teregetés/ruhaszárító leszedése, vacsora-varázsolás, aztán reggel úticsomagok készítése (tisztára mint az iskolai időben), és nekiindulunk a napnak. Majd július végétől, amikor az óvodásunk is szünetre jön, biztosan lazulunk picit.
Most amolyan hömpölygős, viszonylag nyugis napokat élünk, de majd felpörgünk, mert hétvégén várjuk az osztálytárs-családokat sütögetésre, aztán Ábel is megy születésnapi buliba.
Jó most ez így, nincsenek nagy történések, de nem baj, mert érzem, belefáradtunk mi is az évbe.


2017. június 27., kedd

Én, a díszpinty

A családfő vigyorogva kérdezgetett tegnap este, hogy kedves voltam-e, és bátorító, és ugye nem kérdeztem semmit a záróvizsgán. Mondtam, hogy ja, ja, érdekes témák voltak (főleg a dolgozatvédéseken), tudtam volna ugyan érdeklődni, de még él bennem az emléke annak, amikor életem első ilyenjén jószándékúan kérdeztem egyet a vizsgázótól, és nem tudott válaszolni. Na, azóta hagyom őket. Hát, miért akarnék én rosszat nekik?! :-) Meg egyébként is ott vannak a tanárok, ők kérdeznek, ha szükségesnek érzik. Én meg ülök ott, és még mindig figyelnem kell, hogy "elnök asszony" mit gondol kérdés hozzám szól, aztán a végén mindent aláírni.
Aziránt is érdeklődött, hogy figyeltem-e végig. Igen, bár néha elkalandoztak a gondolataim, elfáradtam (kb. 4,5 óra volt szünet nélkül), viszont mivel keresték a tekintetemet közben, muszáj volt bátorítóan, figyelemmel, a felkészülésüket megtisztelve odafigyelni, hiszen ez az ő nagy alkalmuk. Bár a végére eléggé szenvedtem, mivel a büfében elszúrtak valamit, és alig volt valami harapnivaló, már a gyomrom is korgott, inni sem mertem, a szék is kényelmetlen volt. 
Tegnap tízen voltak az államvizsgázók, ma is annyian lesznek. Aztán visszatérek a sima hétköznapokba. És bár a főnököm tegnap felhívott és valamilyen új, fontos hírrel kecsegtetett, amit telefonon nem lehet megbeszélni (de ne aggódjak, mert nem rosszat jelent), hiába furdalja az oldalamat a kíváncsiság, a mai menet után is hazaveszem az irányt, mert nincs energiám kitömegközlekedni, majd onnan még hazabuszozni. Éljen a távmunka, az égető feladatokat hazaérve is el lehet végezni.

2017. június 26., hétfő

Debreceni látogatás

Az már biztos, hogy kettőnél már csak négy fiúval együtt nehezebb mozgalmasabb egy hétvége. Mindig van, aki hangoskodjon, méltatlankodjon, de azért elvoltak. Ábel mondjuk a tömegből kitűnésnek más módját választotta, inkább meglepetésszerűen belázasodott. Érkezésünk után már nem ebédelt, de az nem volt annyira feltűnő (vagy csak az éberségünk aludt el), mert hát izgalom bőven van, ha máshol vagyunk és pajtások is akadnak, de aztán amikor délután nekiindultunk a debreceni Nagyerdőnek (amit már vártam, mert nagyon régen jártam arrafelé), a villamoshoz már kókadtan érkezett, a cukrászdában pedig fagyizás helyett lefeküdt a padra - itt már látszott, hogy valami van. Ők onnan a családfővel visszafordultak, mi meg megfogyatkozva indultunk tovább a vendéglátókkal. A maradék jól érezte magát, de hát hiányoztak a távollévők, kétszer is rájuk csörögtem, a láz lement, és a második alkalommal már vidám játék hangjait hallottam a háttérből. Hazaérkezés után rögtön zuhanyzás következett, a fél játszótér homokját hazahozták a ruhájukban és a hajukban. Vacsorára aztán ismét felpörögtek a gyerekek, ezért határozottan és előrelátóan megvétóztam a "négy fiú egy szobában alszik"-projektet, így is volt némi mozgás az este és az éjszaka folyamán. Ábel egyszer hajnalban kijött, hogy kér gyógyszert (szüksége volt rá), aztán kicsit később ismét kicsattogott (minden pohárból kiitta a maradék vizet), és utána már keresztanyja ágyába bújt be, de legalább mellette visszaaludt egészen majdnem tízig. Én kihasználtam a korai ébredésemet, és elfutottam anyuhoz a beígért két csirkéért, meg a zöldségekért, mert nem tudták elhozni. Kaptam puszit és kávét, aztán elváltunk, én siettem vissza a többiekhez, ő meg a szomszéd faluba piacra. Vasárnap délelőttre csak "együttjátszást" terveztünk, de amikor elindultunk volna az udvarra, elkezdett szakadni az eső. Éppen csak annyit esett, hogy a vizes fű helyett a lakást választottuk, ebédelni viszont már a tervezettnél korábban kellett nekivágnunk, muszáj volt őket megmozgatni. A svédasztalos ebéd nagyon jó volt, mindenki talált fogára valót (Ákost kivéve, de végül csak tudtam neki olyat válogatni, ami ízlett), aztán indultunk is vissza. A kocsinál eszembe jutottak a csirkék (mielőtt megláttam volna az előrelátóan magunkkal hozott hűtőtáskát), a családfő visszafutott értük. Sajnos a fiúk pulcsija csak ott maradt keresztanyu táskájában, bár az egyszer majd visszakerül hozzánk, a távcsővel ellentétben, amit még előző nap - vélhetően - a cukrászdában felejtettünk. Így mínusszal zártuk a hétvégét.
Hát, voltunk már összeszedettebbek és kiegyensúlyozottabbak is, de végül legalább ismét együtt töltöttünk egy nettó napot a rokonyokkal. Hazaérve mindenki elég kókadt volt, a fiúk is csendesen tébláboltak, játszottak - ki mivel foglalta el magát, mi pedig örömmel üdvözöltük a megérkező esőt, már nagyon kellett az udvarnak és a fűnek. Este Ábel nem kapott lázcsillapítót, derüljön ki éjszaka, hogy mi a helyzet. Elvileg egy nyikkanás nélkül alszik azóta is, meglátjuk ébredés után, újra kell-e írni a hetünket.

2017. június 24., szombat

Saját jogú szabadságunk

Úgy kezdődött, hogy bár tavaly megfogadtam, nem kombinálom a kozmetikusi és fodrászi szolgáltatásokat, mert egy éve összességében hosszabb időt vett igénybe a kettő együtt, mintha külön-külön mentem volna, de aztán csak rászántam magam. Könnyű dolgom van, mert szólok a fodrásznak (időben, persze), hogy jönnék, ők meg egymás között beütemeznek, az egyikük székéből átülök a másikéba. Mivel délutánosok voltak, nem kellett volna sokkal hamarabb eljönnöm munkából, de önző módon megfejeltem egy nap szabadsággal (mert a családos szabadságnál már csak az a jobb néha, amikor egyedül vagyok itthon, és mivel ez évente kb. kétszer adatik meg, gondoltam, kimaxolom a dolgot).
Aztán persze jöttek a nehézségek (pl. hogyan oldjuk meg a táborozó Ákos hazaszállítását, de erre végül lett megoldás a szintén szabadságon lévő családfő személyében), meg a teendők (mert ha az ember lánya ráérős, gyorsan eszébe jut, hogy a háziorvosnál receptet is kéne íratni - oda végül nem jutottam el, majd kérek időpontot a jövő hétre), sőt eszembe jutott, ha szombaton elutazunk, nem ártana kitakarítani, ha már itthon lógatom a lábam. Aztán voltak más egyebek (mert még mindig nincs a cirkuszos kuponunkon iskolai pecsét, de az továbbra sem lett, mert reggel kaptam egy e-mailt az egyik osztálytárs anyukától, hogy ne is induljak neki, mert értekezlet van a suliban, és senkit nem fogadnak). Sőt-sőt beugrott, hogy bár a munka utáni rohanások elkerülése miatt ügyesen szombatra tettem át a szokásos könyvtárlátogatásokat, most kivételesen mégis hamarabb kell mennem (és ezzel ismét felborult a jó kis rend), ráadásul elfelejtettem, hogy nyáron a könyvtárban rövidített nyitva tartás van, így 15 percnyi nézegetés után finoman szóltak, igyekezzek, mert zárnának (mondjuk egyébként is mennem kellett tovább). Mondjuk listával mentem (magamnak pipacs blogger-barát könyveiből válogattam), Ákos pedig a számba rágta, hogy miket hozzak. 
Nahát, így néz ki az én saját jogú szabadságom: mosás, takarítás, dél körül mégis egy próba, hátha véget ért az iskolai értekezlet (egyébként igen, mert már haza is ment addigra mindenki), aztán hátizsáktól izzadó hátú könyvtárikönyv-cipelés, majd rohanás a szépítkezésre. A családfőé sem kutya: még reggel szétszórta a fiúkat, aztán egy barátjával meglátogatta egy nemrég elhunyt volt kollégájuk sírját, aztán temetésen volt valahol máshol, meg ajándékot vett mindenféle meglátogatandó és szülinapos gyereknek (könnyű dolga volt, a linkeket is elküldtem, miket keressen), aztán mintegy háromnegyedórás itthon tartózkodás után elindult a gyerekeket összeszedni. De legalább utána megleptek, csak éppen egy percnyit késtek, amikor végeztem, és rácsörögtem a családfőre, közben átsétáltam a zebrán, fordulhattam is vissza, mert kiderült, éppen odaértek a fodrász elé. Így hát megünnepeltük a hétvégét és minden mást, és beültünk egy cukrászdába, majd hazaindultunk.
Már a medencében őrjöngő hűsölő gyerekeket őrizve megállapítottuk, hogy bár mindketten szabadságon voltunk, ugyanúgy elfáradtunk, és ráadásul egész nap nem is találkoztunk. Ezek után csomagolni sem volt már erőm, az ma reggelre maradt. És ha már megint kidobott az ágy hajnali 3-kor, beindítottam a mosógépet is. Tudunk élni, na!
A fodrász-kozmetikus kombó eredménye egészen tetszetős lett, Ábel egész este azt hajtogatta, hogy szép vagyok. Ákos feldobottan jött haza a táborból, sok szépet alkottak a héten, minden egyes napi kézműves technika bejött neki. Tegnap festett kövekkel jött haza, előző napon három drótból készített nyaklánccal. (És próbálkozott, hogy ugyanide menne még állatbarát táborba, de rávilágítottam, hogy minden hete foglalt a nyár folyamán.) Egyébként mostanság kezd ráérezni az olvasás örömére, és falja őket (nem tudom, hogy pl. a táborba vitt-e más gyerek is könyvet, de ő a foglalkozások szünetében vagy focizott, vagy olvasott - a saját gyerekkoromra emlékeztet, amikor én is mindig könyvet vittem magammal mindenhova). Nos, nem teljesen jól teljesítettem a kapkodós válogatásban, sikerült is az egyik sorozatból ugyanazt kihoznom, amit legutóbb olvasott. Ábel is jókedvű volt, ők tegnapelőtt állatkertben jártak a még megmaradt óvodai belépőket felhasználva, és úgy egyébként biztosan buli, hogy kevesebben járnak most, és a párakaput is beüzemelték nekik. A családfő meg csak úgy elvan, szegény, a túlélésre hajt, örül a mi örömünknek, és várja azt a hetet, amikor a fiúk mamánál lesznek a nyaralást.
Szép hétvégét kívánok mindenkinek!

2017. június 22., csütörtök

Nyári hétköznapok

Vannak olyan napok, amikor az ember úgy érzi, nem kellett volna az ágyból kiszállnia. A tegnapi ilyen volt. És ha már hülyét csinál magából az ember a munkahelyén, akkor lehetőleg tanúk előtt, például egy min. 35 fő részére kiküldött körlevélben. Aztán meg még derüljön ki az is, hogy az egyik címzettet következetesen elírta, ráadásul valamiféle remélhetőleg átmeneti agylágyulásnak köszönhetően olyan két hasonló nevű személyt kevert össze, akiket egyébként évek óta jól ismer. Áááá, nem is akarok róla beszélni. Jobb lett volna itthon maradni. De legalább utólag tudtam magamon vigyorogni.
A másik meg, hogy most már tényleg nem hiszek az OMSZ-nak. A sokadik alkalommal várom áhítva a beígért záport, zivatart, persze csak az udvarra tekintettel (oké, a jégesőt nem bánom, hogy elmaradt), de egy csepp sem hullik az égből. A várható vízszámlánkra nem is merek gondolni. Arra meg végképp nem, hogy vajon ha mi megyünk nyaralni, akkor fog-e szakadni az eső. Látok rá esélyt.
A munka melletti táborjárat elég megterhelő, de gyűröm. Tegnap meg még az óvodai kör is rám szállt, mert a családfő korán indult vidékre, majd későn ért onnan haza. Így hát ismét én szembesültem az óvodában történtekkel, most például Ábel két zokniját dobta fel a játéktároló kisház tetejére az egyik csoporttársa (pár hete a fél cipője landolt a szomszédban, amit szintén nem vettek észre egyesek, akik elvileg őket felügyelik, és csak nagy nehezen indult el az egyikük segíteni, hogy visszaszerezhessük, csak ne fél cipőben hozzam már haza a gyereket). A betyárbecsület most is működött, Ábel először nem akarta elárulni, ki tette ezt vele, valami olyanról hablatyolt, hogy nem tudja, mi történt, holott akkor azt sem tudta volna utólag, hogy hol vannak a zoknijai. Az óvónők meg magasról lesz...ták a helyzetet, és még egy kicseszett seprűnyelet sem szedtek elő, hogy én lekotorjam a két szerencsétlen ruhadarabot a tetőről. Majd az Ádám bácsi ma, akinek van létrája - mondták, én meg nyeltem egyet, és mondtam, hogy oké, akkor mi most hazamegyünk, csá.
Itthon különben csendesebb az udvar, a szomszédék egyik gyereke már a nagymamánál táborozik, a másik meg valamiért mostanában később ér haza az óvodából. És ez a tény sokat segít azért a hangzavaron, bár tegnap a medencéző fiaink mindent megtettek annak érdekében, hogy a kisebb létszámnak köszönhető nyugalmat megzavarják. A lépcsőn ülve őriztem őket, telefonról próbáltam cikkeket olvasni, de folyamatos fegyelmezésbe torkollott a dolog. Egy ilyen nap után örülhetnek, hogy nem kaptam ki őket a vízből egy idő után, én legalábbis büszke vagyok magamra. Aztán végre eljött az idő, kiszálltak maguktól is, de legalább utána már lehiggadtak.
Ma még megyek dolgozni, holnap szépítő és egészségügyi kört teszek a közelben, aztán becsomagolok a hétvégére, nekiindulunk a debreceni látogatásnak, amit már várunk ilyen-olyan okokból. Hétfőn és kedden államvizsgán leszek (belvárosban, kocsi nélkül), megfejelem egy-két megbeszéléssel ott az épületben, aztán - ha már bőven benne járok a délutánban - szépen időben hazaslattyogok. Ákos iskolai ügyeletben lesz (amit az először meghirdetett saját iskola helyett egy másikba szerveztek át - persze ellenkező irányba, mint amerre mi indulunk), és komoly gondot okozott kiokoskodnom, hogyan oldjuk meg, hogy időben kiviszem, a kocsit itthon leteszem, aztán időben eljussak a vizsgákra tömegközlekedéssel, aztán meg vagy én kocsival, vagy a családfő biciklivel/tömegközlekedéssel hazahozza. Ezen komolyan pörögtem egy sort, aztán szerencsére megosztottam a gondomat a családfővel, aki pikk-pakk megoldotta a dilemmámat - én meg csak döbbenten hallgattam, hogy jééé, tényleg, így jó lesz. Néha annyira le tudok ragadni egy helyzetben, és nem látom a megoldást, hogy hihetetlen.
Na, szóval, benne vagyunk a nyárban, csak lassul az élet kicsit, mert menthetetlenül széthullok apró darabokra.

2017. június 20., kedd

Táborozunk

Tegnap elkezdődött az első táboros hetünk, ami - mivel nem csak a szemben lévő iskolába kell 7 után átcsoszogni, majd munka után hazajönni, hanem a szomszéd kerületbe járunk, és a családi autó nyújtotta kiváltságait is én élvezem - számomra jelent a szokásostól eltérő napi ritmust. És hát a táborban ugye, hiába dolgoznak a szülők ez időszakban is, az iskolánál kicsit később kezdődik az élet. Viszont úgy tűnik, következetes tudok lenni a héten, amennyivel később érek be a munkába, annyival hamarabb kell délután elindulnom. Vagy majdnem. Tegnap kipróbáltam mennyi idő alatt jutok el délután a helyszínre (szigorúan gps-sel, mert nem volt idő kavarogni), és igaz, 5 előtt nem sokkal estem be, mégsem Ákos volt az utolsó, akit elhoztak.
Egyébként nem tudtunk rögtön hazaindulni, mert eleve nem is igazán köszönt vissza, hiába pusziltam meg amolyan nagyfiúsan az arcát, jobban nem mertem lelkendezni, hát csak 9 éves lesz lassan a gyerekünk zokniból varrt nyuszijának még hiányzott a farka, és ő még bőszen tűt keresgélt, cérnát húzott bele, de aztán az egyik ottani hölggyel közösen lebeszéltük a munkálatok folytatásáról, mondtuk, ma is lesz nap.
Kicsit tartottam tőle, hogy a kézműves táborban nem sok fiú lesz (egyébként is a gombhoz kerestem kabátot, a művelődési ház kínálatából a lukas hétre választottam - Ákossal egyeztetve - tábort), de ahogy beszámolt róla, többen is voltak fiúcskák, kettővel jobban barátkozott is, egy harmadikkal meg kicsit. A foglalkozást tartó egyik hölgy kétszer is elmondta, hogy nagyon kitartóan varrogatott, és Ákos is lelkesen számolt be a napjukról. Azt hagyjuk, hogy én ahogy ránéztem a tűvel foglalatoskodó kezére, rögtön elkezdtem aggódni, de nem is baj, hogy nem én tanítom erre. Amúgy sem igazán tudok varrni. Kétszer szúrta meg az ujját, de a szokásos panaszos stílus nélkül, lakonikus nyugalommal számolt be erről is. A művelődési ház nagyon szimpatikus, talán családi házból lett átalakítva, kicsit zegzugos épülettel, árnyas udvarral, ahol hosszú asztalok mentén fogyasztják el a tízórait és az uzsonnát. Tavaly állatbarát táborban járt itt, minden reggel útra keltek, tömegközlekedtek és délután fáradtan estek be. Igaz, az is nagyon bejött neki, de kicsit sajnáltam is, hogy keveset vannak egyhelyben. Na, ezen a héten nem nagyon utazgatnak.
Ma egyébként gyurma lesz terítéken. Kíváncsi vagyok, mit alkotnak.

A pénteki dilemmám is megoldódott, a családfő is szabadságot vesz ki (egy temetésre kell mennie), így én nyugodtan ellehetek a kozmetikussal és a fodrásszal délután, majd ő szedi össze a gyerekeket.
Délelőtt meg beugrok a suliba, meg a háziorvoshoz receptet íratni (és még nem dőlt el, hogy be kell-e mennem a munkahelyi eseményre, ami naná, hogy erre a napra esik). Még tavasszal kinéztem a nagycirkusz új műsorát, és mivel Ákos a kitűnő bizonyítványához idén is kapott kupont, gondoltuk, most ki is használjuk (tavaly ez elmaradt, mert tavasszal már jártunk ott). Találtam is egy szabad vasárnapot a naptárunkban, ízibe akartam is foglalni jegyeket, nehogy lecsússzunk róla. Előtte alaposan végigolvastam a kuponra írt szöveget, és akkor jöttem rá, hogy nem csak a név hiányzik róla (mert azt még tudom én is pótolni), hanem az iskola pecsétje, ami nélkül nem érvényes. Írtam a mozanaplón keresztül az iskolatitkárnak üzenetet, és kaptam is választ, hogy a héten délelőttönként még bent vannak, "tudnak segíteni a problémán". (Az, hogy bocsi, amiért nem pecsételtünk rá, vagy hogy jaj, de jó, hogy jelzi, kedves anyuka, akkor ki is értesítjük a kitűnőink szüleit, hogy pótolhassuk a hiányosságot, nem szerepelt a levélben. Így hát én megtettem legalább annyit, hogy az osztályból érintetteknek írtam, mit csináljanak, ha cirkuszba mennének.)

Szombaton pedig nekiindulunk Debrecennek, és együtt töltünk a vidéki rokonyokkal Ábel keresztszüleivel és fiaival két napot. És ezennel el is telik az első szünidős hetünk.

2017. június 18., vasárnap

Lovas-játszós születésnapi partyn jártunk

Szoktam lelkes beszámolókat írni, de a tegnapi délutánunk az egyik top-történet lesz még sokáig az emlékeinkben. Na, nem a mi szemszögünkből, persze, de végül is ha már a gyerekek szuperül érzik magukat, az félsiker nekünk is.
Szóval születésnapi bulira voltak hivatalosak a fiúk, Ákos a saját jogán (osztálytárs-barát volt a meghívó), Ábel meg valahogy beszivárgott mint kistesó (bár szerintem azért kapott ő is meghívást, mert előtte mi is kiterjesztettük a kerti partys kört az ünnepelt bátyjára, na meg persze az összes szülőre is). Persze megint ő volt a legkisebb, és mivel a leg(ön)veszélyesebb is, mi is ott maradtunk velük. Igaz, én próbálkoztam egy gyengét a családfőnél, hogy szerinte muszáj-e mindkettőnknek ott töltenünk a délutánt, és amikor megsemmisítően rám nézett, még hozzátettem, hogy persze nem a lábamat lógatnám, hanem a virágoskertet bazerálnám gazolnám ki, de ettől sem lett lelkesebb, aztán már nem folytattam az érvelést. Egyébként nem is bánom, hogy láttam az egész bulit, mert sajnáltam volna, ha csak utólag a beszámolókból és a képekből értesülök az egészről.
A bulit ott tartották, ahova az ünnepelt lovagolni jár. Pár ló, tanya szerű élet (a szegletekben gyerek magasságú csalánnal, amit persze megérintett néhányuk), kicsi ház a mindenféléknek, pottyantós budi... A pár tagjai, akiké a tanya, egészen úgy tűntek végig, mint akik baromira élvezik az egészet (de tényleg, és nem megjátszásból), és nem szolgáltatást nyújtanak. Már ettől hihetetlenül családias volt a hangulat. Volt még egy animátor srác, aki olyan játékokat hozott magával, amivel végig pörgésben tartotta a társaságot és szuperül kezelte a gyerekeket, név szerint szólította mindegyiket. A játékokat pedig úgy hangolták össze a lovasoktatókkal, hogy nem volt céltan tengés-lengés, akadt viszont közben lehetőség minden gyereknek lovagolni is, mégsem érezték úgy, hogy kimaradnak másból. Nekünk, szülőknek, csak figyelemmel kellett kísérnünk a gyerekünket, főleg Ábelt (na, meg lovat vakarni, mielőtt az oktató a felnőtteket is rávette, hogy ráüljenek), bár a végére én is eléggé elfáradtam és valamitől még izomlázam is lett.




A buli végére két telefonszámmal gazdagodtam, az animátor és a lovasoktató elérhetőségét is elkértem. Van egy olyan gyanúm, hogy a fiúk újrakezdik a lovaglást ősszel...

Na, és mi hangzott el a kocsiban, amikor a két csapzott és koszos fiúnkkal beültünk? Igen, igen: "És holnap mit csinálunk?" Aztán már itthon vacsora közben finomodott a kérdés: "Elmondanátok a következő hetek programjait, hogy mire számítsak?" Ez elég jogos igénynek tűnt, így elsoroltam a táborokat, napköziket és egyebeket. Mára pedig a Gyerekszigetet terveztük... talán az égiek megkönyörülnek rajtunk, és ez a gyengécske eső, ami most van, kitart, így jogosan maradunk itthon. Szerintem senkinek nem árt egy lötyögős nap, én meg olvashatok kicsit megsüthetem a sütit, ami a tegnapi napba nem fért bele.

2017. június 17., szombat

Lezártuk a tanévet

Az iskolai nyári szünet kitörésének csalhatatlan jele, hogy a munkahelyemen péntekre megszaporodtak a kisiskolás elemek. A közvetlen környezetemben is láttam legalább öt gyereket napközben, de tuti, hogy többen voltak bent. Én is úgy jártam, hogy amikor kimentem telefonálni, futólag észrevettem a főnökömet, aki kiintegetett az üvegajtón, és a mutogatásomra legyintett, hogy nem fontos, ezért ne csapjam le a telefont, aztán az irodámba visszaérve láttam, hogy ott is bővült a gyerekállomány. Jah, persze, végül is az nem olyan fontos, hogy behozta nekem a saját fiát is. :D Logikus persze, hogy összeengedjük őket, meg nála folyamatosan sorban állnak az emberek ezt-azt megbeszélni, sőt egyszer engem is behívott, akkor meg gyorsan odatelefonáltam a kolléganőmnek, hogy nézzen rá az albérlőimre és mondja nekik, hogy nemsokára jövök. Egyébként a fiúk nem sok vizet zavartak, csak mint két gyerek, akik néha kérdeznek valamit, vagy közlik, hova mennek (bár amikor B. egy papírt véletlenül 165 példányban kezdett másolni, akkor ugrottam, és leállítottam a gépet), különben meg elvoltak kettesben.
Munkaidő végével hazaindultunk Ákossal, és ismét elaludt a kocsiban. Nagyfiú, nagyfiú, de azért elfárad egy rövid pénteki napon is. Itthon még éppen időben érkeztem, hogy az utolsó parkolóhelyet elfoglaljam a házunk előtt (nagy keresztünk, jobbról-balról üzlet, szemben általános iskola - ritkán jövök úgy haza, hogy ne álljanak előttünk sorban az autók). El is határoztam, hogy ha mi megyünk Ábelért az oviba, sétálni fogunk, mert én aztán biztosan nem hagyom el a tuti helyet, hogy aztán az évzáróra érkező szülők vagy a telefonos bolt vevői kitúrjanak. De végül nem nekünk kellett hazahoznunk, a családfő időben végzett és mivel ő meg átnyergelt a biciklis közlekedésre, pikk-pakk itthon voltak.
Gyors készülődés után átsétáltunk az iskolába. A felhők már gyülekeztek, így az évzáró vége gyorsra sikeredett, a jutalomkönyveket már felpörgetve osztották ki. Ákos (és még három-négy osztálytársa) lecsúszott róla, mert ilyenkor csak a színtiszta ötösöket szólítják ki. Mire beindultunk az épületbe, villámlott, fújt a szél, a menet vége már kapott is pár cseppet a nyakába. Benyomultunk az osztályterembe, és a tanítónéni kiosztotta a bizonyítványokat, egy-egy személyre szabott rövidke szóbeli jellemzéssel. Ákos az "egészséges fiúgyermek, aki csintalan, és a tanulmányi eredménye kiváló" (értsd: okos, meg szorgalmas, a magatartása viszont nem példás, hanem jó).

A mi büszkeségünk a magatartáson kívül mindenből ötös lett, matematikából és környezetismeretből dicséretet kapott. Nálunk már csak ő volt büszkébb magára. :-)

Elnéztem a szülőket közben. Kialakult a két év alatt egy közösség, köszönhető ez a közös FB-csoportnak is, ahol tudunk kommunikálni, és azon belül pedig kisebb-nagyobb klikkek, amiket elsősorban a gyerekek között szövődő barátságok határoztak meg. Még mindig van olyan gyerek és szülő, akiket nem tudok arcról, névről beazonosítani vagy összepárosítani (az óvodában még nehezebb megy ez), de gondolom, ez később változik. Azokat viszont egyre inkább megismerjük, akiknek a gyerekeivel Ákos barátkozik és az iskolán kívül is tartják a kapcsolatot. Külön öröm számunkra, hogy Ákos idén barátságot kötött Zs.-val, és ez el is mélyült közöttük (látjuk nem egyszer, ahogy össze vannak nőve testileg-lelkileg, mindig együtt, mindig egymás mellett mozognak), mert az apáik is jó viszonyt ápolnak (és a fiúk is jó hatással vannak egymásra, kivéve a csintalanságokat, ugye). A fiúk iskolaidőn is összejárnak egy másik kisfiúval és egy kislánnyal, a szülők értékrendje is hasonló, és ezeket a szövődő szálakat gondoltuk erősíteni azzal a kerti partyval, amit két hét múlva szervezünk. A bulin itt lesz L. is, a kisbarátnő, akivel a bölcsőde óta szintén szoros a kapcsolatuk, és egyébként mi anyukák is jóban vagyunk. Egyszer D. anyukája (aki szintén bölcsis barátság, bár a fiúk nem egy suliba járnak) mondta, hogy most még a mi feladatunk támogatni a szövődő barátságok fenntartását, lehetőséget adni arra, hogy találkozhassanak, és később majd rajtuk múlik, megmarad-e ez a kapcsolat. Ez a mondata nagyon megmaradt bennem, mélyen egyetértek vele, rajtunk ne múljon.
A tanévzáró után a szomszédék jelezték, felköszöntenék a családfőt a születésnapja alkalmából, de mire kivonultunk az udvarra, megérkezett a soron következő zuhé, így rögtön be is mentünk hozzájuk. Hát, öööö, a kinti ilyen összeröffenéseknél már csak a bentiek szülői ideget próbálóbbak, borzasztó hangosan múlatták az időt a gyermekek (megfejelve a kutyájukkal), a diszkógömböt is beüzemelték és buliztak egyet, bökdöstem is a családfőt egy idő után, hogy igya már a borát, induljunk hazafelé. Ábelt kicsit győzködni kellett, miért is akarjon önként hazajönni, nem tudom pontosan a családfő mit mondott neki, de egy fejhangon tiltakozó helyett egy jámbor és együttműködő kisfiúval jött le az emeletről, aki még el is pakolt maga után.
Ezennel lezártuk az évet, hivatalosan is megnyitottuk a nyári szünetet. Éljen, éljen!

2017. június 16., péntek

Kettőt pislantok és eltelik a hét

Még mindig a vasárnapi punnyadós poszt van legfelül, pedig már hol van az előző hétvége?! Úgy telnek a napok, hogy csak na!
Nem sok extra történt velünk, vagy talán mégis. Az első két nap még iskolával ment el, amikor a gyakorlatilag üres iskolatáskába játékok kerültek (Ákos komoly csomagot halmozott fel, felül is kellett bírálnunk, mit vigyen magával), aztán a két tanítás nélküli napra, amikor még volt ügyelet, eggyel kisebb hátizsákba próbáltuk beletaposni a változó mennyiségű játék- és kajaadagot. Ma pedig jön velem dolgozni, és már ijesztgetett, mi mindent tervez magával hozni, még szerencse, hogy péntek rövid nap, és ki is lövünk a végén, mert évzáróra készülünk. Az óvodás pedig mindeközben a szokásos műsort nyomta: reggel ébredés után nem akar menni, aztán meg mégis hajlandó elindulni, hogy aztán délután boldogan fusson az apja elé, majd itthon újult erővel kezdjen játékba kint vagy bent.
A koszossági versenyt - némi előnnyel - a nagyobbik gyerekünk nyerte ezen a héten, bár a ruháik egyformán elhasználódnak a nap végére és komoly sikálás várja őket is minden este. Mostanában elkezdtem neki mondogatni, hogy mit jelent, ha valaki legalább egy picit igényes a külsejére, és nem felismerhetetlen színűre koszolódott ruhában jön haza, vízfolyás-nyommal a karjain (az arcán még az sincs, csak egybefüggő por és kosz, mert állítólag túl magasan van a tükör az iskolai mosdóban, és nem látja benne magát, én pedig biztatom, induljunk ki abból, hogy mindig, de tényleg mindig koszos lesz az arca, tehát legyen alap, hogy megmossa az udvarról beérve). Egyébként az is alap, hogy este előkerül a seprű, a konyhát, ahol az élet folyik, és a fürdőszobát, ahol a levetett ruhákból finom por száll alá, muszáj kicsit összerántani, mert ha nem is látnám, akkor is érzem a meztelen talpammal a lerakódó réteget.
Tegnap, ahogy Ákos hátizsákjának ürítése közben, a sportolós cipőjével a kezemben Ábel segítségére siettem, aki a dinó-hadsereggel éppen bejött az udvarról, és akárhányszor megdöntöttem a kezem, mindig finom por szállt alá. Először azt hittem, hogy a nagy dinó szájából hullik a cucc, meg is gyanúsítottam, hogy homokkal etette szegény állatot. Aztán amikor már csak a zacsis cipővel mentem tovább, akkor is éreztem a szálló port, jöttem rá, hogy Ákos cipőjéből szórom szanaszét a lakásban a fél iskolaudvart.
Esténként együttműködőek, cukik, ettől én is cuki nyugodt vagyok. Ha mégis többször kell valamit mondani, akkor is van annyi önkontrollom, hogy elismerjem, azért működik a viszonylagos rend nálunk, a morgó családfő figyelmét pedig felhívom arra, nem annyira egyértelmű ám ennél a korosztálynál, hogy az udvarról viszonylag harc nélkül be lehet csalogatni őket, vacsora és fürdés után minden áldott este fél 9-kor egy szó nélkül mennek aludni, és nem nekünk kell őket sürgetnünk, hanem a nagyobbik figyeli az órát, és maguktól indulnak (jó, jó, Ábel néha jelzi a nemtetszését, de ez az egyetlen olyan a szabály, ami mindig betartásra kerül).
A munkában amolyan viszonylag kezelhető mennyiséggel dolgozom mostanság. Mindig van mit tenni, de nem olyan vészes. Sikerélmény is akad, hónapok munkájának gyümölcse érik be a jövő héten, aláírnak a nagyok egy megállapodást (naná, hogy szabadságon leszek, így ha sütkérezni akarnék a fényben, be kell mennem délelőtt). Bár a nyár vészesen közeledik, még vannak aktív projektek, még egy-két továbbképzés becsúszik nekünk is, de simán fel tudok állni délután és hazaindulni. Az épületekben kezdődnek a nyári felújítások, ennek jeleként lemázolták a minap a kerítés egyik oldalát, majd suttyomban még egy réteggel átmentek rajta. Onnan tudom, hogy tegnap amikor a táskámban keresgélve a lábazatra tettem és fölé hajoltam, a feltámadó szellő lágyan felkapta a hajszálaimat, amik rögtön oda is ragadtak a kerítéshez.
Az estékre mindig akadt egyéb teendő is a héten. Hétfőn a családfő abszolválta az idei utolsó fociját (mivel egy iskola tornatermébe járnak, nyáron szünetelnek), aztán két este az egyenetlen talaj miatt menthetetlenül tojás-alakot felvett medence kiürítésével, majd egy új helyen telepítésével foglalatoskodtunk. Tegnap este éppen az új helyére vonszoltuk, és a frissen mosott hajas fejemen egyensúlyoztam a sáros aljú döggel, amikor jött a fél szomszéd család, hogy segítsenek-e, de mivel nem igényeltük a támogatást, odaálltak és szóval tartottak bennünket. :D Az övéké már áll egy ideje (bár mint kiderült, szájjal fújták fel, és az is enyhén tojásdad formájú lett), most hogy a mienket is kiraktuk, és fél füllel hallottuk, hogy a harmadik család is készül a sajátjukkal, már látjuk, hogy sikerül egy nagy aquaparkot vízi-világot létrehoznunk a közös udvaron. A közösködés nemigen merült fel, mindenki más és más vérmérséklettel és normákkal működteti a saját strandját, nem igazán lenne jó megoldás azon idegesíteni magunkat, hogy melyik gyerek hogyan használja rendeltetéstől eltérően a dolgokat, aztán meg lehetne találgatni, mitől megy tönkre. Így hát mindenki a sajátjának az épségéért felel, és ez így tiszta. A két medencés este között meg elgurultunk a közeli uszodába, beiratkoztunk Ákossal július közepére úszótáborba, és leegyeztettük, hogy Ábel is járhat-e azon a héten intenzív úszótanfolyamra. Ha sikerül megcsípni neki a délutáni időpontot, logisztikailag mindenképpen kifizetődő lesz. Az a hét így néz ki: reggel Ákost uszodába lead, elmegy dolgozni, délután Ábelt összeszed az óvodában, elvisz az uszodába és lead, utána Ákost átvesz ugyanott a nap végével, majd némi várakozás után Ábelt is átvesz - ez így királyság lenne, és teljesül, amit megígértünk nekik tavasszal azzal kapcsolatosan, hogy mindketten járhatnak úszótanfolyamra. Ezzel a foglalással immáron lefedettnek tekinthetünk minden hetet a nyáron, és ez igazán megnyugvás számunkra. Ákos következő öt hete viszonylag változatos lesz (és még viszonylag könnyen meg is tudjuk oldani az oda- és visszaszállítását, legyen szó bármelyik helyszínről), és majdnem mindegyikhez adódott iskolai kispajtás is, akivel járhat mindenfelé.
Kezdem a reggeleimbe beépíteni a szokásos biciklizéseket is. Józanul haladok, kisebb köröket nyomok, és a minden második napot céloztam be. Valamikor posztot is kell írnom, nem?
A születésnapi bulisorozat is bővült időközben, két hét múlva vasárnapra Ábel is kapott egy meghívást. Hurrá! Az a vasárnap éppen szabad lett volna, így hát szerencsére most már nem kell azon gondolkodnunk, ugyan milyen pózban pihenjünk egy teljes napot itthon, mert egyikünk útra kelhet vele. Bár mit mondok?! Hát a mostani vasárnap is szabad lenne, de mivel a tévében az egyik mesecsatornán nyomatják a Gyereksziget reklámját, most már mindkét fiú kérlel bennünket, hogy menjünk el. Még nem tudják, de mi már eldöntöttük, hogy vasárnap inkább gyerekrendezvényre szeretnénk menni, mint itthon lábat lógatni. Ha meg az égiek megkönyörülnek rajtunk, és eső lesz aznap, hát nagy duzzogva itthon maradunk.
Az egyik reggel később kellett indulnom, ezért kihasználva az időt, elvittem ezt-azt a védőnőkhöz. Felleltem némi kismamaruhát, meg babaágyneműt a szekrényekben. Ezeknek nem találtam eddig gazdát, eladni sem nagyon sikerült korábban (bár nehéz úgy, hogy nem is hirdetem aktívan), ezért a jó kis "szerezzünk másnak örömöt"-megoldást választottuk, a védőnőkhöz máskor is vittem babaruhákat, elvileg mindig mindennek akad gazdája, aki örül neki. És ha már rászántam magam a dologra, a családfő hozzácsapta a babakocsit és a pihenőszéket, amiket a tárolóban bezacskózva őrizgettünk hasonló okokból. Ő időnként elmondta, hogy foglalja a helyet, én meg az, hogy ha lefotóznánk mindent, akkor biztosan el tudnám adni, és utána semmi nem történt. Reméltem, hogy lesz az ismerősi, családi körben új gazdája, de nincs babát váró a közelünkben. Hát, most ki lett minden rakva, bevonszoltam a kocsiból a tanácsadóba a dolgokat (de annak örülök, hogy a pelenkázó állványt nem cipeltette velem el). Az akció után elmentem a megbeszélésre, negyedórát üldögéltem az épület mögötti parkban, jólesett.
Sikerült a jövő hétre beillesztenem egy kozmetikus-fodrász-kombót is (ezt a programot fejeltem volna meg egy teljesen önző és öncélú egynapos saját szabadsággal), csak aznap kell valószínűleg bemennem mégis a munkahelyi eseményre, és csak azt felejtettem el, hogy Ákost délután el kell hozni a kézműves táborból - hát így múlik el nyomtalanul egy saját jogú szabadság feletti öröm és válik megoldandó feladatok sorává. Na, de majd összerakjuk azt a napot is.
Most viszont csak örülök a pénteknek, a feszes, kör alakú medencének és a délután tanévzárónak, és ez elég is lesz mára.