2017. január 31., kedd

Ábel pedig alkot

És hogy a másik örömünkről is hírt adjak, megemlíteném, hogy Ábel pedig (ki tudja, minek köszönhetően, talán már a torna is hat) az óvónéni nagy meglepetésére nem csak hogy leült, hanem végig is csinált olyan kirakós játékot, amire korábban nem tudták rávenni, vagy ha mégis, akkor mivel elfogyott a türelme, vagy csak nem volt sikerélménye, feladta. Az óvónéni örömét mi sem fejezhetné ki jobban, hogy a kirakott játékot úgy tette el, ahogy volt, hogy másnap megmutathassa a családfőnek, aki aztán meg is örökítette a kedvemért:
 Korcsolyát is csináltak a héten:
Mi is érzékeljük, hogy itthon is kezd kinyílni másfajta játékok iránt.
Öröm és boldogság van.

Ákos előad és szerepel

Ákos az iskolában tegnap túl esett élete első kiselőadásán. Nem siette el a készülődést, pénteken este megkérdezte, hogy tudnék-e neki nyomtatni denevéres képeket, mert a hétfői erkölcstan órán lehetőségük nyílik a kedvenc állatuk bemutatására. És mivel őt egészen kicsi kora óta éppen ez az állat vonzza valamiért igen nagyon, és minden állatkerti kiruccanás alkalmával áhítattal meg is kell szemlélnünk a számomra nem túl vonzó lényeket, ez nem lepett meg bennünket. Hát, nyomtatni nem tudtam, mivel az itthoni nyomtatónkhoz a Microsoft frissítése óta nem tudunk csatlakozni (így hát van egy nyomtatónk, ami csak arra jó, hogy takarításkor mindig letörölgessem róla a port), ezt el is mondtam neki. De nem esett kétségbe, előkeresett egy állatos könyvet és egy állatos újságot, és kikereste belőle a megmutatandó képet. Aztán félre is tette a projektet. Majd vasárnap délután rákérdeztem, hogy áll, nem akarna-e tablót készíteni (nem akart), aztán felvetettem, hogy a többi állatos könyv egy részében is biztosan van denevér (volt is, mi meg újra átvettük a tárgymutató fogalmát és használatát). Szépen felcetliztük a könyveket a megfelelő helyen, majd amikor megtudakoltam, hogy mit mondana el róla, elő is adta (én is tanultam belőle, nem is tudtam, hogy létezik vérszívó denevér is), aztán elmagyaráztam, hogyan érdemes egy előadást felépíteni és mire jó egy vázlat, így írt is magának egyet.
Ez az egész azért volt számomra nagy szám, mert önként elhatározta, hogy kiáll és beszél a többiek előtt, pedig (anyja fia) nem annyira szeret. Ezt onnan is tudom, hogy például az iskolai "kedvenc könyvem" versenyen nem hajlandó indulni (megfogadtam már korábban magamban, hogy nem erőltetem az ilyeneket, egyrészt úgysem tudnám rávenni, másrészt meg ha mégis rávenném, nem biztos, hogy jól sülne el, de azért mindig fel szoktam vetni, mint lehetőséget - hasztalanul). Ez az állatos téma azért megmozgatta annyira a fantáziáját, hogy rászánja magát.
Én meg csak csendben örültem az elhatározásának. Közben szemérmesen nem tértem ki rá, én mennyire nem szeretek mások előtt beszélni, és a tavalyi konferencia emlékét sem idéztem fel, amikor meglepetésszerűen kiderült, hogy a munkahelyem képviselőjeként, az idei konferencia leendő házigazdájaként zárásként nekem kell rövid bemutatkozó előadást tartanom, és amikor kiálltam, majd makogtam valamennyit, ami - belülről legalábbis úgy hallatszott - borzasztóan sikerült. Ez az emlék azért is él bennem még mindig élénken, mert tavasszal sor kerül a konferenciára, és valamiért rajtam száradt a feladat, és hiába nincs hozzá közöm, ma a szervezőbizottság tagjaként veszek részt egy megbeszélésen - de inkább ezt, minthogy beszélnem kelljen ismét az emberek előtt!
Ákosra visszatérve, amikor úgy éreztük, hogy felkészült(ünk), a felcetlizett könyveket szépen bepakoltuk egy plusz táskába, elmondtam még azt is, hogy én úgy csinálnám, amíg beszélek, körbeadnám a könyveket, hogy mindenki bele tudjon nézni. (Annyira lekötött ez a projekt, hogy elfelejtettünk neki szólni, ne lepődjön meg, dolgozatot írnak matekból. Mondjuk nem izgatta volna a dolog, szerintem, ha figyelmeztetjük, akkor sem. Utólag annyit mondott lazán, hogy szerinte ötös lesz a dolgozat. Azóta meg is érkezett a jegy, és nem tévedett.)
Úgy tűnik, megfogadta a tanácsomat, legalábbis ahogy utólag elmesélte. Az osztályból még egy kislány készült a saját nyuszijukról, senki más. Ja, és a következő alkalommal is lesz ilyen lehetőség, már be is jelentette, hogy ő a pingvinekről kíván beszélni, bár felhívtam rá a figyelmét, hogy ha mások is kedvet kapnak hozzá, talán nem kerül rá ismét a sor. A tanítónéni nagyon megdicsérte, állítólag kap valami kis ajándékot érte. De ezt is a cserfes kis barátnőjétől tudta meg a családfő a suliban.
Délután még bábelőadást is tartottak az elsősöknek és a másik második osztálynak. Erről is csak pénteken értesültünk, amikor hazafelé sétálva csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy az egyikben ő lesz a főszereplő. Ha már szóba került, azt is megemlítette, hogy a bábokat is ők készítették, és pénteken délután még kellett egy tigris a repertoárba, aminek nekiugrott gyorsan a napközi alatt. Szűkre mért beszámolót kaptunk erről is: mindenkinek tetszett, meg is tapsolták őket. Ennél több információt nem remélhettünk.
Nagyon-nagyon szeretem, amit ez az iskola hozott ki belőle.

Update: Ma reggel úgy ébredt, hogy inkább a narvárról tartana előadást. (Megjegyzés magamnak: Sürgősen utánanézni, mi az a narvár! Ja, nem, narváL, csak el van dugulva az orra.)

2017. január 27., péntek

Mikor mit várunk nagyon

Ma hajnalban úgy ébredtem, hogy végre péntek van - és ez meglehetősen feldobott. Ahogy tettem-vettem, ismét felidéződött bennem, mennyire változik az ember az élete során. Volt idő, hogy a hétvégének nem örültem annyira, szinte már vártam a hétfőt, és korábbra visszamenve pedig rémlik olyan nyár, amikor a vége felé már visszaszámoltam a szeptemberig. Persze mindig mindennek megvolt az oka.

Gyerekkoromról már írtam korábban, és arról is, hogy apu meglehetősen szigorúan fogott bennünket. És most nem arra gondolok, hogy iskolaidőben voltak például apró-cseprő házimunkák, nyári időszakban pedig a házon kívül, a kertben is feladatokat kaptunk. Konkrétan szerintem némileg túlzóak voltak az elvárások, mert minden nap patikarendet csaptunk és felmostunk bent, a kertet is mi műveltük, az állatokat is elláttuk, és hétvégi kirándulásként pedig kimehettünk a földre egy-egy idényszerű betakarításban segédkezni, szilvaéréskor meg hetente mentünk lehullott gyümölcsöket szedni. Ez utóbbi során történt az az ominózus baleset, amit még mindig emlegetünk, amikor megérkezve a már utált szilvafákhoz húgom hátra sem nézve kiszállt a kocsiból és becsapta az ajtót, amivel jól fejbe vágott. Beleszédültem az élménybe, de végül nem történt maradandó károsodás, de ő is annyira megijedt, hogy még ennyi év után is szóba kerül néha. A szilvából egyébként nem szilvás gombóc készült, hanem pálinka főtt - ami meg végképp rányomta a bélyegét a nemszeretem munkára, mert mi köze van egy gyereknek a pálinkához?! Annak idején biztosan utáltuk, hogy nekünk mindig van feladatunk, viszont (persze, az idő megszépíti az emlékeket) nem volt az rossz dolog, hogy megtanultuk, kötelezettségei is vannak az embernek. Na, és ezekben az időkben, mivel az apám vasszigorral kezelte a szabadidőnket is (és már fiúzós korszakba érve szinte hermetikusan elzárt a szerinte nem kívánatos elemektől), aztán később a kollégiumból nyárra hazaköltözve az ottaninál is szigorúbb körülmények közé érkeztünk, bizony előfordult augusztusban, hogy már vágytunk az iskolába vissza, mert még azok a szabályok is enyhébbnek tűntek számunkra az otthoniaknál. Persze a többi gyerek, aki élte az életét, és a faluban bicajozással töltötték a napjaikat, nem értették, miért vágyunk mi vissza a mindennapos tanulásba.

Aztán később, már felnőttként, közvetlenül a családfő megismerése előtt, volt egy időszak, amire úgy emlékszem, amikor a hétvégéim egy része azzal telt, hogy a hétfőt áhítottam. Naná, ennek is megvolt az oka. Egyedül éltem a kis lakásomban, aminek persze örültem, szerettem, hiszen nagy dolog volt, hogy idáig eljutottam, ugyanakkor meg volt egy idő, amikor a hétvége csendjét csak a szomszéd néni kapatos kiabálása törte meg néha. Ez már arra az időszakra esett, amikor a barátaim egyre nagyobb számban elköteleződtek, párjukkal töltötték a hétvégét, vagy gyakrabban hazautaztak a családjaikhoz, mint én (érdekes, a mai napig szinten minden barátom, barátnak tekinthető személy az életemben vidéki, ahogy a főiskola alatt is ez volt a jellemző - vajon ez ma is így van? a hasonló gyökerű fiatalok találnak inkább egymásra?). Ettől függetlenül, ha akartam volna, lett volna lehetőségem programokat szervezni magamnak, de ebben a sötétebb időszakban már valahogy azt sem akartam. Rá is tettem egy lapáttal a helyzetre és az érzésre, már pénteken munkából jövet befutottam a boltba, bevásároltam a hétvégére, hogy még véletlenül se legyen lehetőségem legalább a közértben emberek közé menni. Aztán elvoltam a lakásban: főztem magamnak, sokat olvastam, néha késő délutánig pizsamában lézengtem, amikortól meg lett internetem (amit sokáig úri huncutságnak tekintettem, így nem vezettettem be), sokat ott lógtam a világhálón, lassan rátaláltam a fórumokra, blogokra (ki is nyílt a világom tőle, egyszer csak a kis lakásom csendjében üldögélve egyre több embert ismertem meg - ebből lett ugye a családom is később), és baromi magányos voltam. Egy konkrét hétvégére emlékszem, de biztosan több olyan is volt, hogy péntek délutántól hétfő reggelig ki sem mozdultam, meg sem szólaltam (akkor éppen még telefonon sem), így a munkába beérve idegenül, rekedtem csengett a hangom még saját magam számára is, hiszen több mint két napja nem is hallattam és hallottam. Na, igen, ebben az időszakban volt az, hogy vártam a hétfőket, mert akkor emberek között lehettem.

Ma már más világ van, megfordult minden, és már a hét közepén annak örülök, hogy közeledik a hétvége, a péntekek pedig mindig eleve jobb kedvvel indulnak, hiszen magukban hordják a hétvége ígéretét, rövidebbek is, nagy történések általában nem várhatók bent, csak szorgalmas hangyaként varrhatom el a szálakat, hogy viszonylag elégedetten jöhessek haza (ma mondjuk még fél 2-től megbeszélésem lesz, ami brrrr már előre már csak a téma és a résztvevők miatt is, de sebaj). Az meg külön élvezet, ha hosszú hétvége előtt állunk, a szabadság meg még inkább az, már a várakozás izgalma és a visszaszámolás is mennyire fel tudja dobni az embert. Tegnap kiderült, hogy az óvodában idén a szünet a nyár második felére esik. A családfővel ellentétben, aki látja magunkat végig gályázni a nyár forró első felét, én örülök, mert úgy beizzadni magunkat a munkába július elején, hogy tudjuk a közepétől kitör a mi nyarunk is, sokkal jobb érzés lesz nekem, mint tavaly nyáron, amikor július közepére már túl voltunk szabadságon, nyaraláson, mindenen, azzal szembesülni, hogy már nincs mit várni.
Szóval... furcsa ez, most olyan hihetetlennek tűnik, hogy voltak olyan hétvégék és nyarak, amikor éppen ellenkezőleg éreztem magam, pedig a hétvége és a szünet/szabadság is milyen szuper dolog!

2017. január 26., csütörtök

Hát így

Büszkék vagyunk rá, nagyon. És ha félreteszem a szülői elvárásokat, meg reményeket, meg minden mást, amit az ember szokott ilyenkor érezni, akkor meg még inkább örülök annak, hogy olyan könnyen veszi az akadályokat, de még fontosabb, hogy élvezettel jár iskolába, és remélem, hogy ez az utóbbi így is marad.

2017. január 25., szerda

Apró-cseprő hülyeségeim

Úgy érzem, felőrölnek a mindennapok. Sötétben indulok, sötétben érkezem, az esték rövidek (na, nem mintha hosszasabban ébren bírnék maradni), a mindennapos tennivalók azt is kitöltik (mostanában Ábel tornáját is be kell ütemezni), néha olyan, mintha nem is élnénk, csak feladatokat oldanánk meg egymás után. Koncentrálunk, hogy ne felejtsünk el semmit. Azért a biztonság kedvéért tegnap rákérdeztem a családfőnél, hogyan látja ő ezt, de rögtön értette, mire gondolok, ezek szerint nem én szűkültem be, vagy ha igen, akkor ő is velem együtt. Külön nehézséget okoz a tömegközlekedés. Szeretek viccelni azzal, hogy képes vagyok eltévedni (egyébként már nem annyira, mert nem kísérletezgetek új útvonalakkal, beletörődtem, hogy napi több mint két órát elvesz az életemből ez is), meg azt is tudom, hogy sokan mások csinálják ezt, mégis nehezen viselem. Veszettül fázom, minden nap sok-sok ruhát húzok magamra, és gondolkodom a táskacserén, mert a kis táskáim lecsúsznak a ruharétegektől megduzzadt vállamról, és már görcsöl a hátam, hogy utazás közben a táskát a vállamon tartsam. És hát esténként mindig hányingerrel érek haza, pedig már nem is próbálkozom menetközben olvasással. Na, de majd csak lesz könnyebb is, ez itt nem a panaszról szól.

Vasárnap este kaptunk egy üzenetet a következő két iskolai dolgozat időpontjával. Megnéztem, majd morogtam egy sort, hogy rendben, a tanítónéni egy, a múltkor elég rosszul sikerült matek felmérő utáni szülői reakciókra reagálva bevezette, hogy előre értesítést küld, de ha előző este kapjuk meg, azzal már nem tudunk mit kezdeni. Igaz, mi nem igazán szoktunk külön tanulni rá, de mégis, hadd legyen már választási lehetőségünk, akarunk-e készülni, és ne vasárnap este tudjuk meg, hogy hétfőn harmadik órában matek témazáró lesz, és egyáltalán miért írnak akkor, amikor a félév már le van zárva, és a félévi értesítő még nem érkezett meg. A családfő bőszen bólogatott, jelezve, hogy egyetért, majd hétfőn iskolába menet legalább lelkileg igyekezett felkészíteni Ákost, hogy legalább tudjon róla, írnak aznap. Aztán már napközben ránéztem még egyszer az üzenetre, és gondolatban megkövettem a tanítónénit, mert rájöttem, hogy csak a következő hétfőn lesz a dolgozat, feleslegesen morogtunk. Hát, de legalább Ákost nem stresszeltettük vele, mert ő nem szokott ezen izgulni!
Hétfőn reggel már a munkában láttam, hogy sms érkezett Ábel keresztanyukájától (aki 240 km-re lakik tőlünk), miszerint orvoshoz viszi a gyerekeket, és utána érkezik. Hát, végig kellett gondolnom, hogy vajon mit felejthettem el, hogyhogy jön ő hozzánk, aztán arra jutottam, hogy biztosan rossz helyre küldte az üzenetet, és - mivel jó fej vagyok - ezt meg is írtam neki, majd - mivel kedves vagyok és kedvelem őket - rá is kérdeztem, hogy a fiúk betegek-e. Rányomtam a küldésre, és utána láttam, hogy a hasonló nevű kolléganőm írta meg az információt (akinek egyébként egy fia és egy lánya van), és érthető módon tájékoztatni kívánta a főnökét a helyzetről. Úgy tűnik, szemüveg nélkül már sms-t olvasni sem szabad, de lehet, hogy az értő olvasással vannak gondjaim.
Aztán kedden reggel indultam a belvárosba záróvizsgáztatni. Kicsit kapkodósra sikeredett a készülődés vége, éppen indulás előtt 10 perccel még a reggelimet készítettem félig öltözve, közben a kolléganőmmel kergettük egymást telefonon. Már a  csizmát cibáltam, amikor rájöttem arra, amit amúgy is tudtam (volna, ha belegondolok), az új fekete nem megy fel a vastag izmos vádlimra, ha van alatta vastag harisnya és nadrág is. Így hát utolsó pillanatban előkaptam azt a cipőt, amit amúgy is ritkán hordok, mert csúszik a sarka, mert hát csak egy csinosabb kéne a vizsgára, elnyomtam a vészcsengő hangját magamban miatta. Már az utcán tipegtem, amikor megcsúszott a lábam az itt-ott lefagyott járdán, és éreztem, hogy ez a nap hosszú lesz így, a buszmegállóba érve már konkrétan görcsölt a combom a tojógalambos járástól. Reménykedtem, hogy a családfő még a közelben van, esetleg ő is a belváros felé indul dolgozni és előtte haza tudna ugrani egy váltócipőért nekem, de ez a vonat is elment már, így maradtam a csúszósban egész nap.
Volt még valami szőkenős húzásom a héten, pedig a felénél sem járunk, de most nem jut eszembe, mi volt az. Már visszaszámolok, várom a hétvégét, és halkan mormogok magamban, hogy a náthásodó fiúk kitartsanak addig.

2017. január 23., hétfő

Üdv. vasárnapi nyitva tartás

Valamikor régen, amikor még fiatal és bohó egyedülálló voltam, néha csak úgy nekiindultam hétvégén, és vettem magamnak pár ruhát. Azt nem állítanám, hogy szórtam a pénzt, de azért szerettem magam meglepni új darabokkal, bár néha éreztem azt is, hogy azért is megyek, hogy ne legyek otthon egyedül, és kicsit pótcselekvés ez az egész. Aztán voltak még olyan nem tervezett vásárlásaim is, amikor valamerre jártam, és ha már ott voltam, benéztem egy-két üzletbe, és szinte soha nem jöttem ki üres kézzel. Aztán erről leszoktam több okból is, és ha menni kell, néha olyan, mintha a fogamat húznák (bár azért ritkán jövök haza most is üres kézzel, de inkább azért, mert nem akarok még egy újabb kört futni). A gyerekeké más, azt szívesen csinálom, és tobzódok (már ha nem azt tapasztalom egy-egy üzletben, amit - ahogy nőnek - egyre inkább szoktam, hogy valahogy a fiús részlegeken fele olyan választék nincs, mint a kislányosokon), és elég sűrűn fordul elő, hogy a felnőtt kínálatot meg sem nézem. De nem kell ám félteni, mert szerintem nem állok én rosszul ruhailag, meg azért egy-egy alkalmat rászánok, aztán beújítok magamnak ezt-azt (meg a családfőnek is, persze, bár ő szeret panaszkodni, hogy a családban neki van a legkisebb ruhásszekrénye), és igyekszem tudatosan csinálni, hogy variálható legyen a ruhatáram, de tény, hogy kevesebb figyelmet fordítok magunkra. Most egyébként sincs okunk panasza, karácsony előtt, amikor megkaptam a jutalmamat, nekiindultunk kettecskén, és csakis szigorúan mi, felnőttek kaptunk pár ruhadarabot, a családfő nagyon figyelt, a gyerekruhákhoz sehol nem engedett oda, így nyárig szerintem nem kell semmit vennünk. A fiúk viszont, főleg Ákos, nőnek, mint a gomba, így már hetek óta halogattam egy beszerző körutat.
Vásárolni két gyerekkel (legalábbis a mieinkkel) agyrém, ezzel tisztában vagyok. És mégis, néha megfordul a fejemben, hogy együtt kellene mennünk, mert nem szeretek csapot-papot, meg gyereket itthon hagyni, pedig (a cipővásárlástól eltekintve, amit egyre inkább nem merek nélkülük meglépni) tényleg semmi értelme magunkkal cipelni őket. A családfővel viszont szívesen mennék ilyenkor is, ő mindig érdeklődő és nagyon örül, ha pénzt költök magamnak is veszek valamit, így néha elkövetjük azt a hibát, hogy mindannyian elindulunk. Amikor egyébként vasárnaponként minden zárva volt, többször kényszerültünk közös hétköznapi vásárlásra, mert csak akkor fért bele az időbe, de szinte mindig megbántuk. Tegnap szerencsére nem így tettünk, józanul beláttam, hogy nincs értelme mindannyiunknak felkerekedni, Ákost viszont rábeszéltem, hogy jöjjön velem, mert egyedül nem sok kedvem volt, meg egyébként is úgy érzem, lassan ő már beleszólhatna abba, miket hord.
Így hát nekiindultunk reggeli után, nyitásra már oda is értünk, és én kifejezetten élveztem az egészet. Jó volt vele ráérősen sétálgatni, csak egymásra figyelni, és bízni benne, hogy egy ilyen komoly nagyfiúnál - ellentétben a szeleburdi és határfeszegetős öccsével - nem kell azon aggódni, hogy eltűnik. (Ez utóbbi nem jött be, egy szinte teljesen üres cipős üzletben egy-két percre szem elől tévesztettem, és bár tudtam, hogy ki nem mehetett, és nemsokára előkerül, utána azért láttam rajta, hogy nagyon megkönnyebbült, amikor szembe mentünk egymással egy soron. Utólag ezt végigbeszéltük, és megegyeztünk, hogy mi ilyenkor a teendő, bár őt ismerve, többször ez nem fordul elő.)
Beszereztük a legszükségesebbeket, végre kapott csinos inget is, rögtön kettőt, mert nagyon megtetszett neki egy piros kockás (amiből vetetett az öccsének is, pedig rá is kérdeztem, hogy nem zavarja-e, ha egyformát kapnak, én nem nagyon szoktam egyformába öltöztetni őket), én meg ragaszkodtam egy sima egyszínűhöz is, ami elegánsabb alkalmakra jó. Sőt a leárazott darabok között már találtam neki nyári rövidnadrágokat, tavaly még rá tudtam húzni jópárat a meglévőkből, de őszre mindent kinőtt, és már előre tartok tőle, hogy mennyibe fáj nekünk egy komplett nyári ruhatár.
Igazán nem tartott sokáig az egész, mert nettó egy órát töltöttünk a plázában, de Ákos már a harmadik üzlet felé feltűnően csoszogva lépkedett, nagyokat sóhajtozott közben, és amikor ott végeztünk, mondta is, hogy ő nagyon elfáradt. (Megjegyzés magamnak: tavasztól sűrűbben kell hosszabbat kirándulnunk, mert eléggé elkényelmesedett, bár tudom, hogy egy végigpörgött nap végén is képes még hat kört futni, ha neki tetsző egy program vagy egy társaság.) Természetesen a befagyott parkolóban a mi nagyfiúnk azért nem hazudtolta meg magát, és hosszasan önfeledten csúszkált a jégen.
Nálunk egy ilyen vásárlókörút mindig úgy zárul, hogy itthon mindent ünnepélyes keretek között meg kell mutogatni (ha magamnak vásárolok, akkor fel is kell próbálnom), így hazaérve ezt is megejtettük. A családfő is elégedett volt az eredménnyel és csak akkor sápadt el kicsit, amikor megnézte a szatyorból kihullott blokkot. Ábel kicsit csalódott volt, mert valamiért úgy gondolta, hogy a szatyrok nem csak ruhát rejtenek, de aztán visszatért a játékaihoz, és folytatódott nyugiban a vasárnapunk. Ákossal megoldottuk a Manó Monás feladatsort, ebédeltünk, csendespihenőztünk (nem számoltam, de kb. tízszer állítottuk meg azt a nyamvadt másfél órás filmet, amit nézni próbáltunk, mert Ábel ki-bejárkált), este még írtunk egy versikét a hétvégi mókáinkról. Közben a szemfülesebbik kiszúrta, hogy a szomszéd gyerekek kint őrjöngenek játszanak az udvaron, így kislisszant hozzájuk. Ábel fent elvolt, nem vette észre, hogy van élet az udvaron, ezért amikor lejött, gyorsan megejtettük a tornáját is (amit még mindig élvezettel és egyre inkább koncentráltan csinál), aztán csak ráeszmélt, hova tűnt a bátyja, és ő is kiment utánuk. Sötétedéskor tereltük be őket, így a mozgás is megvolt.
Ma pedig új kihívások várnak rám, a mi autónk is beleesik a szmogriadó miatt tiltósok körébe, ezért buszozhatok kétszer egy órát. Holnap meg ráadásul vizsgáztatok a belvárosban, így még nagyobb kört járok be - de csak nem tévedek el, ugye?

2017. január 22., vasárnap

Sport és tűzkeresztségek

No, elég mozgalmasra sikeredett ez a szombat.
Először a két gyerekkel kimentünk lovagolni. Felül négy póló/pulcsi, plusz vastag dzseki, alul három réteg - hogy még tudjanak mozogni, de ne essenek le félidőben megfagyottan a lóról. Viszonylag korán értünk ki, így még láthattuk, ahogy az ügyesebbek ugratnak felváltva, és az egyikük egymás után háromszor esett le a lóról közben. Ábelt futószáron elvitte sétálni a korábbi oktatója (most az új csaj, aki tényleg tanítja, és tök jókat csinálnak együtt, valamiért nem volt, de remélem, csak átmeneti a hiányzása), Ákos pedig a kezdő csapatban egy másik idegen kislánnyal odacsapódott a nagyokhoz. Már a ló bevezetése sem ment simán, bár besúgta a lovarda bejáratánál a szokásos "helyet kérek befelé"-t, de nem várta meg a választ, így egy ugrató elé sétált be, ott már leizzadtam (aztán a kislány is így járt el, az egyik oktatóval a nyomában, ott már összenéztünk az apukájával). Erről még beszélnünk kell Ákossal, úgy tűnik, eléggé rutinszerűen kezeli az engedélykérést, és tudatosítani kell benne, hogy ha nem figyel senki, nem kap választ, nem mehet be. Na, minden újonnan érkező felült a lóra, el is indultak sorjában, én meg elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kijjebb menjek a napra és felhívjam anyut.
Éppen vele csacsogtam (mesélte, hogy a falu tornatermének pályáján megtalált mobil tényleg a mienk volt, állítólag nem is fél éve, hanem régebb óta őrizgették az általános iskolában), amikor nem is tudom, mit hallottam, meg mit éreztem meg, de baj-szaga volt. Odafutottam a lovardához, és láttam, hogy nagy kavalkád van bent, felborult a rend, többen dermedten állnak a lovaikat fogva, és csak páran vannak mozgásban, Ákos sem ül a lován. Anyut rögtön letettem (és utána ő meg még kb. 20 percig rágta a körmét otthon, hogy mi van már), és szaladtam befele. Kiderült, hogy először Ákos lova bokrosodott meg, majd az előtte lovagló kislányé is, aztán a többi is követte. Ákost ledobta a ló, a kislányt is, a mi gyerekünk viszonylag szerencsésen esett, a kislány lába viszont beakadt a kengyelbe, és húzta valameddig. Ákos szerint a ló rá is lépett, de ezt utólag senki nem erősítette meg. A kislányért már futott az apja, őt kikísérték, közben a másik oktató Ákos felé indult - hát én ott a pálya szélén átéltem pár rossz pillanatot, bár úgy láttam, hogy a fiamnak nincs baja, csak hüppögve poroszkál visszafelé. A válaszra, hogy nem fáj semmije (bár utólag mindkét kezén az ujjait emlegette, valószínűleg el voltak gémberedve, és rájuk esett), rögtön visszaültették a lóra. Van is a mondás, hogy ilyenkor vissza kell ülni, és ő tette a dolgát, bár még még mindig folytak a könnyei. (Ábel tavaly már átesett a tűzkeresztségen és amikor lesett a lóról, őt is visszatették azonnal, neki ideje sem volt sírni.) Láttam, hogy Ákos visszaáll a sorba, próbáltam a nyugalmammal szuggerálni, kívülről támogatni, és kezdtem én is picit megnyugodni, amikor megérkezett Ábel vidáman (ő lemaradt a történésekről), és közölte, hogy pisilnie kell. Így muszáj volt otthagyni a lovardát, de hogy még izgatott vagyok, onnan éreztem, hogy a kesztyűjét (nem is értem, miért volt a kezemben) simán beleejtettem a wc-be. Mire visszaöltöztettem a kicsit, kiöblítettem a kesztyűjét, a nagy is végzett, szó nélkül ment a kocsihoz, beült, tartottam tőle, hogy semmit nem mond, de aztán csak elmesélte, mi történt.
Utána visszahívtam anyut is, hogy megnyugtassam, nincs baj. Itthon mire beértem a házba, Ákos már éppen mesélte az apjának, hogy mi van, de aztán nem tudták végigbeszélni, mert Ábel viccesen kivágta a bejárati ajtót, aminek ettől kiugrott a zsanérja. Nincs annál jobb, mint amikor -10 fokban nem lehet becsukni a bejárati ajtót. (Azt hiszem, az idei beszerzési terveink sorába fel kell venni a bejárati ajtó lecserélését.) A családfő tudta, mit kell vele csinálni, de pár perc után rájött, hogy ez nem fér bele a rendelkezésünkre álló kb. 20 percbe, amikor is ideér Ákos focis társa (aki egy lány) az apukájával.
Úgy terveztük, hogy ők együtt korábban mennek a focikupa helyszínére, mi Ábellel később csatlakozunk, de így borult a rend, alig vettem le a kabátomat, Ákos éppen átöltözött, amikor szólt a családfő, hogy ő még szerel, nekem kell elkísérnem. Kabát, bakancs vissza, összekészített hátizsák kézbe, és indultunk is. Ez a sűrű program arra volt jó, hogy Ákosnak nem volt ideje magát sajnálni, mert indulni, menni kellett. Az öltözőben már nyomát sem láttam rajta a lovas incidensnek, izgatottan várták a meccset. Megérkezett közben az ajtószerelő brigád is, így az apjuk sem maradt le az első meccsről.
Ábel is felspannolva várta a focit, szurkolt is egy ideig, aztán látványosan elkezdett unatkozni. Persze semmi apró játék nem volt nálunk, így először kivonultunk a wc-re (végigtaposva a lábakon), aztán egy óra múlva feladtam, és hazajöttem vele. Addig viszont jól szórakoztam, ahogy a kis focisták méhrajként kergették a labdát, a cselezés, passzolás nem volt annyira gyakori, Ákos kifejezetten mozgékony volt, folyamatosan a történések közepén, bár érdemben keveset ért a labdához. Már az ebédet fejeztem be itthon, amikor jött az értesítés, hogy az egyik meccset megnyerték, a másikat elveszítették, így a középmezőnyben végeztek. Eredményhirdetés nem volt, sorrendet nem állítottak, de minden résztvevő kapott valami apróságot.

Már amikor hazaértek, mesélte a családfő, hogy Ákost meghívta a focis osztálytársnője magukhoz, így egy röpke csendes pihenő után ők ismét útnak indultak. A lovas-focista így csak vacsoraidőre keveredett ismét haza, Ábellel addigra túlestünk a tornáján (amit, örömmel tapasztaljuk, nagyon szeret, és ha egy-két napig nem tornázik, már kérdezgeti, hogy mikor lesz a következő - ráadásul egyre összeszedettebben végzi a gyakorlatokat, láthatóan koncentrál, bár utána mindig felpörög még inkább).

Hát, ez is egy tömény nap volt, és sajnos nem fért bele a süteménysütés. Este senkit nem kellett ringatni...

2017. január 21., szombat

Még egy hét a januárból

Mondom Ákosnak tegnap este, hogy "nah, ma véget ért az első félév". És rákérdezek, hogy tudja-e, a jövő héten félévi jegyeket kapnak. Bólogat, hogy  tisztában van vele. Aztán picit felém hajolva, félmosollyal az arcán közli velem a titkot, lehet, hogy magatartásból becsúszik egy kis négyeske - így fogalmazott. Hát, de legalább reálisan látja a dolgot négy négyes és egy hármas magatartás jegy után. :D Az én olvasatomban a környezetismeretnél is rezeg a léc, a négy ötös mellett van egy hármasa is, de ő optimista (hiszen ő jó ezekből a témákból), de azért szóvá tettem az aggályaimat. Hát, legyen, majd meglátjuk.
A héten még meglepett bennünket azzal, hogy péntek délutánra bejelentkezett egy komolyzenei hangversenyre. Még az év elején kaptunk üzenetet, hogy négyalkalmas bérletet rendelhetünk, el is viszik őket napközi időben. Itthon mindenki tagadja, de én konkrétan emlékszem, hogy megkérdeztem a véleményüket, és mindenki nemet mondott. Most az egyik a pár osztálytársból, akik járnak, nem tudott elmenni, az apukája felajánlotta a bérletét valakinek, az osztályból egyedül Ákos jelentkezett, ő mondjuk szédítő gyorsasággal csapott le a lehetőségre. Hazaérve kérdezte, hogy mehet-e, persze. Aztán telefonált a tanítónéni, ugyanez miatt, megnyugtattuk, hogy naná, elengedjük. Ákos beszámolója szerint jó volt, és ha jól értettem, a gyerekekre szabott volt az egész, és magyarázatot is kaptak hozzá a fafúvósokról.
A hetet egyébként ledaráltuk, szó szerint, a végére csatasorba állt mindenki. Szerdán délelőtt visszaszambáztunk Ábellel a gyerekorvoshoz. Az előző heti látogatásból okulva most a rendelési idő végén érkeztünk. A helyzet ugyanaz volt, a köhögő gyerekekkel teli váróteremből a sorszám kihúzása után rögtön ki is fordultunk, 8 gyereknyi időnk volt sétálni. Közel ennyi időbe is telt, mire tárgyalásokat folytattunk arról, és dűlőre jutottunk egymással, hogy a közeli zöldségesnél nézünk neki gyümölcsöt, majd amikor azt zárva találtuk, a boltban megvívtunk egy plüssös polc előtt, és végül kiegyeztünk a gyümölcs mellett egy nyalókában. Azt már viszonylag simán elfogadta, hogy csak az orvos után bonthatja ki, de előtte leizzadtam, amikor elkezdett toporogni, és vészesen közel éreztem magam ahhoz, hogy akkor most otthagyom. A doktornő örömmel konstatálta, hogy a gyermek meggyógyult, és közölte, hogy hétfőtől mehet óvodába. Ott azért egy pillanatra megállt bennem az ütő, volt merszem visszakérdezni, és meglepően könnyen ráállt, hogy már másnaptól engedje. Végül is másfél hetünkbe tellett kétnapnyi torokfájás és egynapnyi apró pötty a felsőtestén. Így az utóbbi két napon már óvodában volt őkelme, és láthatóan örült, hogy újra a barátai között lehet.
Ma sportnapot tartunk, a délelőtti lovaglás után hazaérkezve mintegy 15 percünk lesz a focimeccshez átöltözni, majd Ákos első hétvégi focis bajnokságán veszünk részt. Mivel utolsó pillanatban módosultak az időpontok, már nem tudtuk lemondani a lovaglást, és mostanra minden variáció felmerült már a tervezgetés során (apja elviszi kocsival, mi Ábellel utánuk megyünk busszal, mindannyian egyszerre megyünk, csak a fiúk lesznek ott, én itthon főzöm az ebédet), még most sem látom pontosan, hogyan oldjuk meg.
Nézem az előrejelzéseket, a mínuszok még maradnak. Nem bánnám, ha közelebb lennénk a tavaszhoz, a családfő is zöldet, zöldülő kertet látna már maga körül. Ilyenkor mindig olyan távolinak tűnik az az időszak, amikor már hosszasan kint lehetünk anélkül, hogy szétfagynánk. Na, de idén is eljön ez az időszak, tudom, már csak türelmesen ki kell várnunk.

2017. január 16., hétfő

Hahóóó

A vasárnap délelőttünk is nyugiban telt. Ákost kicsit nehezen vettem rá, hogy megcsinálja a Mazsolát (már látom, ha valóban lesz itthonra is házi feladat, kemény menetek várnak ránk, mert a gyerek, aki a suliban nagyszerűen, összeszedetten teljesít, itthon nem annyira szeret leülni), a harcban talán túl is lőttem a célon, mert ő bizonygatta, hogy az aktuális fejezetnek nem értek a végére, én meg kicsit úgy éreztem, hogy csak kibúvót keres, így erőből lenyomtam rá kellett beszélnem, hogy igenis oldja meg. Csak utána gondolkodtam, hogy talán mégsem kellett volna megcsinálnia, de már mindegy is... Péntekenként a Mazsolát olvassák együtt, és minden fejezet után kapnak egy-egy előre elkészített feladatlapot (olvasónaplót kérdésekkel), amit részben együtt töltenek ki, részben pedig önállóan fejeznek be. Mivel pénteken egyébként nem kapnak házi feladatot, így valamelyik más napon szokták ezt megcsinálni, gondolom, önállóan hétvégén vagy valamelyik délutánon veszik elő (a múltban elő is fordult, hogy elmaradt, így kiemelt figyelmet fordítunk mostanság rá). Na, a lényeg, hogy ezen most túlesett. Még ránéztem a szintén pénteki matek versenyre készülődő feladatokra, azt a párat, amit nem jól oldott meg, végigbeszéltük. De a Manó Monás januári kérdések elmaradtak, látva, hogy kínszenvedés számára a vasárnapi tanulás (de arra még van időnk, és ahogy elnézem, az rémiszti meg, hogy kell majd egy versikét is írnia, ő tart tőle, én meg még nem álmodtam meg, hogyan tudok ebben segíteni úgy, hogy ne én oldjam meg).
Mindenesetre ezután szabadjára engedtem. Elvoltunk, ágynemű cserélődött, meg dzsekik, bélelt nadrágok mosódtak, én olvastam is (ahogy a családfő gondosan kiszámolta, majd nem volt rest meg is jegyezni, alig 24 órán belül, hogy hazaértem az új könyvtári könyvekkel, a végére is értem egy kb. 360 oldalas példánynak - gondolom, arra utalt, hogy milyen jó dolgom van, szerintem meg gyorsan olvasok), és amikor ebéd után mindenki elvonult csendespihenőzni, ismét szembesültem vele, hogy erre leginkább nekünk van szükségünk. Éppen becsukódott a szobaajtó a fiúk mögött, én még a szárítóra teregettem és némi izgalommal a rendelkezésre álló filmek körét beszéltük végig, közben már láttam magunkat a Zsivány egyest nézve, amikor megcsörrent a családfő telefonja, majd elborzadva hallottam, hogy Ákos osztálytársnőjének apukája harsog bele. A reakcióm a filmre várakozás izgalmának hevében értendő, mert tudtam, hogy egy vasárnap kora délutáni telefon csak egyet jelenthet, valamilyen programajánlatot. És lőn, szánkózásra invitált bennünket a lányával egyetemben. Küzdött bennem a lusta anya és a tettrekész, önzetlen anya énem, a családfő is agyalt pár percig, aztán visszahívta az apukát, és igent mondott - mert ki tudja, hogy lesz-e idén még értékelhető mennyiségű hó. Bár nem várta meg a válaszomat, hogy hajlandó vagyok-e sok-sok ruhát magamra húzva kimozdulni (egyébként valószínűleg igen lett volna a válasz), de végül nem is kellett, mert kiderült, hogy egy kocsival mennek, akkor meg én nem férek be. Az ottani anyuka fel sem merült, gondolom, ők gyakrabban válnak szét egy-egy ilyen program okán, mint ahogy nálunk megszokott.
Így hát gyorsan teát főztem a fiúknak, összekészítettem a ruhákat, és elköszöntem tőlük. Persze ilyenkor nem dől hátra az ember lánya, mert milyen már az, így befejeztem a mosogatást, elpakoltam a száradt ruhákat, kikészítettem a másnapit, meg tettem-vettem. Érkezett közben egy rövid videófelvétel a csúszó fiúkról, ahogy elnéztem őket, hihetetlenül élvezték, boldogan érkeztek haza alig két óra múlva. Ezzel a programmal, meg még a korábbi napokéval jelentősen meghaladták az utóbbi évek átlagos szánkózási mennyiségét.
Pipa! Jöhet a tavasz!

2017. január 15., vasárnap

Napsütötte szombat

Jó kis semmiextra napon vagyunk túl, de egy-két apróságtól olyan jó érzésem támadt. Visszaálltunk a normál szombati ütembe, reggel felraktam a húslevest főzni (népi megfigyelések alapján, meg többszöri szívás után rájöttem, és itt nem arra gondolok, amikor a hátsó lapot kapcsoltam be órákra, és a leves meg elsőn csücsült, hogy ha nem felébe-harmadába főtt répát akarok a család elé tenni, korábban kell nekiállni a levesnek - tanulékony vagyok, na), aztán a fiúk elmentek lovagolni, én meg végigfutottam a ház alsó részén a portörlő ronggyal, porszívóval, majd a felmosóval.
Szombatonként mindig felhívom anyut. Ha én viszem a fiúkat lovagolni, addig szoktunk beszélni, amíg várok rájuk, amikor pedig én maradok itthon, felmosás után, amíg szárad a kő, akkor csörgök. Anyu már tudja ezt, így magával hordja a telefonját, ha kimegy a házból. Most is végigbeszéltünk mindent, majd alig köszöntünk el, csörgött a húgom (ez önmagában ünnepnapnak számít, mert nem nagyon szokott hívni). Mesélte, hogy vásárlás közben összefutottak az egyik unokatestvérünkkel (vannak páran arrafelé), aki elmesélte, hogy még valamikor a nyáron anyuékkal szemben, a falunk iskolájának focipályáján találtak egy elhagyott mobiltelefont, amin családi fotók is voltak, és a mi unokatestvérünk valahogy látta ezeket, és felismerni vélt bennünket rajta. Ha ez így van, akkor megkéri a srácot, hogy ugorjon be érte az általános iskolába. Az biztos, hogy a fiúk hagytak már el mobilt, amit nekik adtunk játszadozni, fotózni (Ábel konkrétan a nyíregyházi állatkertben, ahol fotózgatott, leült, letette maga mellé, majd ott felejtette, Ákosét egyszer csak nem találtuk, és nem emlékeztünk, hol tűnhetett el - ezek szerint a mamás nyaralás közben történt), így hát én is szóltam anyunak, hogy ha az iskola felé járnak (még nevet is mondott a húgom, ki őrizgeti), nézzenek már rá, hogy megvan-e még a mobil egyáltalán tényleg a mi telefonunkat találták-e meg.
Mire újra elköszöntünk, nagy hanggal megérkeztek a jól sikerült lovaglástól felajzott gyerekeink, lelkesen berongyoltak a teraszra a szánkóért, és hangos játékba kezdtek. Jó volt őket hallgatni, ahogy nagy egyetértésben játszanak, építettek mini hóembert, élvezték a lucskos havat, és legközelebb akkor láttam őket, amikor a fél arcára piros Ábel könnyes szemmel jött befelé, mert hógolyózás közben arcon dobta a bátyja, de annyira nem lehetett vészes, mert utána még visszafordultak kicsit szánkózni. Én ekkor léptem le a könyvtári könyvekkel a vállamon, és hagytam az apjukra a nemes feladatot, hogy valahogyan csalja be őket. Sütött a nap, napszemüveget bigyesztettem a fejemre, és amikor a központban leparkolás után sétáltam a könyvtár felé, megálltam egy kicsit az utcán - ez volt az a pillanat, amikor felmerült bennem, hogy mégis csak szép az élet, ilyen apróságoknak is hogy lehet örülni, és mennyire szerencsés vagyok, amiért ilyen jutott nekem, és mennyire jó érzés egy ilyen pillanatra ráérezni. A könyvtárban nem húztam sokáig az időt, fél óra múlva már otthon voltam, hogy az éppen elkészült ebédhez üljek.
Innen már úgy zajlott minden, ahogy egy szimpla itthon töltött szombat délutánon szokott, volt csendes pihenő, aztán zsezsegés, Ákos festegetett, Ábel körülötte sertepertélt, majd tornáztunk is Ábellel, a családfő elolvasta a sport újságot, én belekezdtem az egyik könyvembe - csak úgy elvoltunk. Az este folyamán még érkezett egy matek ötös is az e-naplóba (így hát a héten itt is besűrűsödött a félévi zárás előtti időszak, három témazárót írtak Ákosék, bár csak kettőről tudtunk, a matekot ő sem említette utólag - minek is foglalkozzon ilyen apróságokkal).
Mára sem tervezek nagyobb kihívásokat, dacára a kényszer-itthonlétnek jó most így lazán itthon tölteni a hétvégét.

2017. január 14., szombat

Óhogyaza! - ja, és így járunk orvoshoz

Minden gyerekes szülő ismeri a helyzetet (de a felnőtteknél sincs ez másképp), orvoshoz járni olyan, mint oroszrulettezni, mármint elég veszélyes elfoglaltság, mert az ember nem tudja, mi mást szed még össze a meglévő (vagy éppen már elmúló) betegsége mellé. Időpontot nem lehet kérni (legalábbis a mi gyerekorvosunknál), sorszámos a rendszer (de legalább a számok feketén-fehéren megmutatják a sorrendet, és nincs anyázás, hogy ki jött hamarabb), viszont legalább nincs szükség becsúszó szerelésre sem, ha valaki mégis úgy gondolná, hogy kielőzi a jónépet, mert ő siet (ellenben a mi felnőtt háziorvosunkkal, ahol általában az idős nénik sietnek és - félreértés ne essék, nem akarok tiszteletlen lenni - így általában kielőzik a sort, mert nekik csak ez, vagy az kell, de nem bírnak várni, mert dolguk van, és volt már olyan, hogy a járókeretes néni az ajtótól távolabb ült, mint én, és mégis kielőzött, persze a keretét is elhagyva, amikor nyílt az ajtó). A háziorvosunknál egyébként lehet időpontot kérni, így ha tudom előre, hogy mikor mit intéznék, szoktam is vele élni (persze akkor meg csúnyán néznek rám a többiek, amikor behívnak). És akkor a rendelési időben érkező gyógyszerügynököket hagyjuk is, akik olyankor próbálnak hosszasan valami eladni, feltartva a sort.

Visszatérve a gyerekorvosra, napi két óra - mindösszesen ennyi jut arra, hogy az ember valahogy betuszkolja a folyamat valamelyik szakaszában tartó gyerekét a rendelő ajtaján. Jó módszer nincs, erre már rájöttem. Először is, időszakfüggő a dolog, persze, hogy vírusos-bacilusos időkben sokkal többen vannak, persze mi is csak ilyenkor járunk szinte. Másrészt erős a gyanúm, hogy hét elején és hét végén többen lehetnek, mert hétfőn a hétvégén lebetegedett gyerekek tömörülnek, majd a biztonság kedvéért a hétvége előtt vagy önként, a biztonság kedvéért viszik el a szülők a valamilyen betegség tüneteit produkáló sarjukat (hogy ne úgy menjenek a hétvégének), vagy visszarendelik a betegeket. Ráadásul a doktornőnk alapos (szerencsére), meg el is szokott csúszni az egészséges tanácsadással, azokon a napokon késve kezdi a rendelést, ugyanakkor meg ha teheti, hamarabb belevág. Így hát az a módszer, még ha össze is jön, hogy egyikünk szerez egy sorszámot már előtte félórával, aztán másikunk odamegy az éppen aktuálisan beteg gyerekkel időre, nem mindig jön be, mert nem tudni, pontosan mikor kezdődik a rendelés. Jártunk már úgy, hogy kint kolbászoltunk egy korai sorszámmal, aztán éppen hogy beértünk a korábbi kezdésre. De olyan is volt, hogy időben érkezve is hosszasan várakoztunk, és amikor meg a végére időzítettünk, a feltorlódott, elcsigázott tömeggel találtuk magunkat szembe. Így hát lehet vacillálni, hogy a rendelés elejére, vagy végére essünk be.
A másik dilemma a kint vagy bent várakozás körül forog. Ha elég beteg, akkor mindenmindegy-alapon beülsz vele a melegbe (hacsak nem maradtok a folyton járatott kocsiban, ami egy idő után uncsi, és egyébként is szenved, ha nincs jól), és igyekszel a nyűgösségét, unalmát, akármilyen baját kezelni. Ha meg már kigyógyulóban van a gyerek, akkor nem mered a sok ugatós köhögős között tartani, de akkor mit kezdjél vele. Akkor is lehet a kocsiban üldögélni. Aztán ha az időjárás engedi, lehet kint álldogálni, mi is szoktunk szobrozni az épület előtt, és reménykedünk, hogy egy helyben megáll (soha, de tényleg soha nem jön be), vagy nem esik le a lépcsőn fel-le járkálás közben, és fél szemmel sasolni a benti mozgást, nehogy lemaradjunk a sorszámunkkal. Ha még sokan vannak előttünk, lehet kicsit arrébb sétálni (a kutyaszaros, szemetes fű irányába). És hát át lehet menni a szemközti pici játszótérre, amiről már hallottam, hogy akik alapból oda járnának, (jogosan) morognak, ha a rendelőbe várakozókat viszik. Arra már nem térnék ki, hogy a ruhájuk viszonylagos épségének megőrzése is kihívást jelent.
Így hát nincs mese, egy idő után bemerészkedsz a váróterembe, próbálsz egy viszonylag elszeparált sarokba leülni, és a gyereket magad mellé tartani, sőt a testeddel védeni minden kiköhögött cuccal szemben, közben bármihez hozzáér, lelki szemeiddel látni véled az ott nyüzsgő bacikat. És hát valahogy el kellene tölteni az időt. Egy időben kiraktak kis asztalt székekkel, volt pár papír és ceruza - na, ez már nincs. Mindig viszek valamit, egy könyvet, egy-két apró játékot attól függően, hogy melyik fiúval vagyok. (Ha mindkettővel, akkor magamnak nyugtatót.) Nem akarok velük igazságtalan lenni, mert általában nincs gond velük, elvannak, de a hosszasabb várakozás felőrli az idegeket, izegnek-mozognak, unatkoznak, kérdezgetik, mikor következünk, meddig kell még várni, de elég jól le lehet őket foglalni. Amikor meg végre bejutsz, soha nem tudod, mit várhatsz, és időnként jön a hidegzuhany.

A péntek délutánunk is így telt. Végigmentünk minden stáción: odamentünk a rendelés kezdete előtt, megnyertük a 7. sorszámot (előttünk volt két- és háromgyerekes család is - ez mind egy-egy szám alatt), így várakozás közben Ábel kint hógolyózott hosszasan (a kesztyűt itthon felejtettük, anyaságból egyes), majd amikor bemerészkedtünk, bent aranyosan eljátszott a kisautókkal, amit vittem (a bacikat, vírusokat is láttam szinte rajtuk hemzsegni), csak párszor kellett csitítani, amikor elmélyedt a játékban és hangosabb volt - és végig azon aggódtam, nehogy elkapjon valamit a mi gyógyult gyerekünk.
Aztán amikor végre bejutottunk, jött a pofon. A doktornő látható örömmel fogadott bennünket, hogy mekkora mákja volt, pozitív a teszt. Az első mondatrész annyira megtévesztett, hogy biztos voltam benne, rosszul hallom a másodikat, hiszen örülni csak annak lehet, hogy nincs gond, és milyen jó, hogy nem kezdtük el az antibiotikumot, de aztán tisztázódott, hogy ő azon örvendezik, hogy megcsináltatta a tesztet. És hát íme, miután kiderült, kezdhetjük is a gyógyszeres kúrát. Beleszédültem a hírbe, és csak valami ködön keresztül hallottam a továbbiakat, hogy hiába nem produkált minden tünetet, hiába van tökéletesen jól már harmadik napja, ez bizony skarlát. Meg is mutatta a kinyomtatott leletet, annyira hitetlenkedve néztem rá. Egészen öt percig reménykedtem, hogy még ha gyógyszer is kell, mivel nem fertőz és jól van, mehet óvodába, amikor (igazolás helyett) megkaptuk az instrukciót, hogy a következő hét közepén hozzuk vissza.

Így hát ismételt újratervezés következik. Persze az a legfontosabb és az a jó hír, hogy tényleg jól van őkelme (bár az antibiotikumnak nagyon nem örülünk), de most úgy érzem (és ezt láttam a családfőn is), hogy a következő napok összelegózása kiveszi az összes erőnket. Kettőnk közül én vagyok a mobilisabb, de az sem járja, hogy itthonról dolgozom a szabadságom alatt, mert a határidők viszont nem várnak, a családfő főnöke meg elég durci már most is, amiért így indítottuk az évet. Eh, mikor lesz már nyár? (Nem mintha azt könnyebb lenne megoldani...)

2017. január 13., péntek

Íme a beteg

Ja, nem, már nem is az. Remélem, a doktornő is így gondolja majd ma délután.
Szánkóztak, építettek hószörnyet (hóemberhez kevés volt a hó, ami esett, így csak a test nélküli fejre futotta), jött-ment, játszott. A családfő meg keresett receptet, mert kiderült, hogy a körtét (ami embertelenül kemény, és csakis Ákos kedvéért hozzuk, mert ő csak azt eszi meg, amibe beletörik a bicskánk) mégsem szereti a célszemély, így sült körtés, sőt almás pite is. Én meg igyekeztem dolgozni bent, bár korántsem tudtam olyan hatékony lenni, mint szerettem volna, így ma kéne még kicsit itthonról tennem ezt-azt. Ráadásul a héten kifogytam az olvasnivalóból (tudom, tudom, irigylésre méltó problémáim vannak). Vajh, a könyvtárba eljön ma velem a hű kísérőm?

2017. január 12., csütörtök

Életjel

Még a hét elején ébredtem rá, hogy jééé, már napok óta nem írtam a blogba. Abból mértem fel, hogy talán valami nem stimmel. Egyébként igazán nincs probléma, csak úgy eltelnek a napok, valamiért szótlanabb lettem kicsit, közben pedig tesszük a dolgunkat.
Az alig kéthetes kihagyás után az első napokban olyan fáradtan jöttem haza a munkából, hogy amellett, hogy szokás szerint este 8 után kidőlök, esténként bizonyos szavak (mint pl. fogkefe) nem jutottak eszembe. Legalábbis remélem, hogy ez a fáradtságtól van, és nem például a koromból vagy a pajzsmirigy-problémából adódik (ami feledékenységet is okozhat). Az utóbbihoz tartozik, hogy határozottan kevésbé hullik a hajam, ebből gondolom, hogy az ismét emelt gyógyszermennyiség talán már a megfelelő lesz - de majd márciusban kiderül.

Munkám van bőven, az izgalmasabb fajtákból is, a kitalálom-összerakom-leegyeztetem típusúakat szeretem, már ha a környezetem támogató, de legalábbis nem akadályoz benne. Hát, ez nem mindig adatik meg, így aztán küzdök rendesen. Időnként csak hajtani kell a kollégákat (nem a sajátjaimat, bár ők is hajlamosak elkummantani ezt-azt, hanem a párhuzamos szervezeti egységek vezetőit, most is tudnék olyat sorolni kapásból többet is, amin ülnek már napok, hetek óta, és ez eléggé bosszant, és mindig ugyanazok, akik nem időre csinálják meg, amit kell, és számomra rejtély, hogyan gondolják ezt), máskor meg komolyabb akadályokba ütközök, így mindig alternatív módokon izélgetem őket próbálom elérni azt, amit kell, hogy menjenek a dolgok. Hihetetlenül sok energiát vesz el ez az egész napi harc.
A jó hír, és ez biztosan segít a benti hangulaton, hogy januártól béremelés várható. A kollégákét én rakom össze, az enyémet a főnököm határozza meg (természetesen egy-két napunk van rá, de én már fejben kitaláltam nagyjából).  Határozottan segít majd a családi anyagi helyzetünkön is így több mint két év után az emelés.

A fiúk pénteken délután megkapták az oltásukat. Édesek voltak, mindketten a vérmérsékletüknek megfelelően reagáltak. Ákos beletörődött és együttműködő volt, aztán amikor a doktornő már a tűt készítette elő, meg-megremegett a szája sarka, de hősiesen tűrte. Ábel egészen addig nem foglalkozott vele, amíg érte nem mentem az oviba és nem közöltem, hogy akkor most itt az ideje az oltásnak, rögtön elkezdett visítani tiltakozni üvegrepesztő hangján, végül egy-egy süti ígéretével és annak a lehetőségnek a megcsillantásával, hogy visszakaphatja a névnapi ajándékát, amit pár napja az apja büntetésbe tett bizonyos szobában szétdobálás és a műveletnek a figyelmeztetést követően is folytatása okán. Végül simán viselte ő is a szurit. A doktornő a kisebbeknél ilyenkor mindig elővesz egy zöld plüss állatot, aki a szúnyog, és odaadja, majd a végén látványosan elhessegeti a szúrós állatot - emlékszem, egyszer annyira belejött ebbe az előadásba, hogy olyan erővel vágta az ablakhoz a szerencsétlen plüsst, attól tartottam, kitörik az ablak. Elsorolta, milyen mellékhatások lehetnek, és nem mehetnek közösségbe a hétvégén (Ákos itt borult ki, mert le kellett a szomszéd kislány születésnapi buliját is mondani).
A mellékhatások végül Ákost elkerülték, teljes körűen csak Ábelnél jöttek elő, de annyira, hogy hétfőn sem vittük óvodába. De mivel úgy voltunk vele, hogy nem beteg, csak az oltás érződik rajta, hétfőn délután előzetes egyeztetés alapján bementünk az óvónőhöz a tsmt-gyakorlatokat eltanulni.
Tényleg le a kalappal előtte! Előre lerajzolta, leírta a gyakorlatokat, mindent megmutatott, gyakoroltatott, és a végén legalább annyira hálásnak mutatkozott, amennyire mi éreztük magunkat, amiért komolyan vettük, amit mondott (mert ahogy mesélte, sok szülő nem szokott a jelzéseikkel foglalkozni). Így hát nagy várakozással csapunk bele, tegnap este az első alkalmon túl is estünk. Ábel élvezte, tetszett neki minden gyakorlat, együttműködő volt, és csinálta rendesen. Biztosan lesz olyan, amikor nem lesz kedve, na, akkor kell majd valamilyen módon rávenni.
 Kedd reggelre apró pöttyök jöttek elő Ábel testén, ami vészesen emlékeztetett a skarlátra, így maradtunk itthon, és délután ismét meglátogattuk a doktornőt. Hezitált, mert a tünetek közül a magas láz elmaradt, így a következő reggelt a laborban kezdtük. A leletet még várjuk, a héten itthon marad, mi pedig szokás szerint igyekeztünk összelegózni a hetet (ma megyek dolgozni, pénteken ismét én maradok itthon). Miután Ábel torokfájása elmúlt, a tegnap délelőttöt végigaludta, és kipihenten ébredt délben, majd jó étvággyal ebédelt - úgy gondolom, nem lesz már itt gond. 

Ákos töretlenül és továbbra is élvezettel jár a suliba. A félévzárás előtt még írtak, írnak egy-két témazárót. A mumus számomra a nyelvtan (ez az egyetlen, amiből eddig mindösszesen kétszer gyakoroltam vele, de alig félórákat, mert többre nem volt hajlandóság benne érkezésünk - azt hiszem, eléggé elkényeztettük egymást, mert sem hétköznap este, sem hétvégén nem volt sem igény, sem szükség itthoni tanulásra, nem tudom, mi lesz, ha később már kell), de tegnap ötöst kapott rá, így reményeim szerint ezzel sincs gond.
Ráerősítettek a matek versenyre készülésre, péntekenként a tanítónő foglalkozik a leendő résztvevőkkel. A hétvégén végignéztük azt a néhány példát, amit elhibázott a héten (komolyan mondom, egyenlet és halmaz is volt benne, meg becsapós feladatok, bár ők nem úgy oldják meg, ahogy én gondolnám a tanulmányaim alapján). Találtam is egy hibát, amit Ákos másnap megmutatott a tanítónőnek, és ő igazat adott nekem. Az a lényeg, hogy én már indulhatnék a másodikosok versenyén! :D

Szombaton közel egy hónap után mennek lovagolni, és reménykedem benne, hogy megmarad a hó is, talán ki tudjuk élvezni egy kicsit holmi szánkózással. Addig meg ezt a két napot fél lábon is, ugye...?!

2017. január 5., csütörtök

Egészségi állapotu(n)k és egyebek

Az évet méltóképpen kezdtem, az első munkanapomon, miután beállítottam a gondosan becsomagolt pisis tégelyt az aznapi reggeli szendvicsem mellé a táskámba, eltévedtem a laborba menet. Végül is csak nyolc éve járunk a gyerek szakrendelőbe, miért meglepő ez?! Van az úgy, hogy gondolok egyet, és hátulról, a kis utcák felől közelítem meg az objektumot, mert arrafelé remélek még szabad parkoló helyet. Érdekes módon, hol sikerül odatalálnom, hol nem - és nem tudom, hol rontom el. Mentségemre legyen mondva, a kis utcák ott mindenféle szöget bezárnak egymással, csak éppen derékszöget nem.
Na, a lényeg, hogy kisebb kerülővel csak odajutottam, kiálltam a soromat, és beadtam a mintát. Aztán elkezdtük rágni a körmünket. Még tavaly a szokásos beutalóval (amit a gyerekorvos évente megír) szintén adtunk le mintákat, és az Ábelében ketont találtak, ami - utánaolvastam vesztemre - cukorbetegséghez is köthető. Persze olyanokat is írtak, hogy az eltérést kimerültség, korábbi betegség is okozhatja, a doktornő nem izgult annyira tőle, azt javasolta, hogy majd idővel ismételjük meg, amire most került sor. Ábel a szünet végére nagyon belehúzott a reggeli alvásokba, így egy teljes hétig próbálkoztunk, hogy valamelyik munkanapon sikerüljön úgy mintát produkálni, hogy 9-ig még odaérjünk vele. A leletet a családfő másnap hozta el, rögtön hívott is, hogy minden oké vele. Megkönnyebbültünk rendesen.

Aztán... mostanság eléggé felkapták az agyhártyagyulladásos témát (szomorú apropókból), így amikor a két ünnep között jártunk Ákossal a gyerekorvosnál (amit szintén nem értek, mert még nem találkoztam olyan esettel, hogy iskolás gyereket is hordanak évente tanácsadásra, a mi orvosunk is azt mondta másfél éve, hogy már nem kell, ehhez képest a következő alkalommal, amikor betegség miatt jártunk nála, felelősségre vont, amiért a hétévesre nem vittem el), gondoltam rákérdezek. Már majdnem kiesett a fejemből a dolog, amikor ő maga hozta szóba. Próbáltam előre kiművelni magam a témában (a babás fórumban, aminek tagja vagyok több mint öt éve, téma volt ez is), vannak mindenféle alfajok, a fiúk kaptak pici korukban az egyik ellen, viszont a többire nem. Kiderült, hogy az egyik legveszélyesebbre alig két éve fejlesztettek ki védőoltást, azért nem került ez szóba korábban.
Amikor a doktornő kezdte az influenza elleni oltással, igyekeztem a témát elkerülni - ez visszatérő játszma köztünk, ő ragaszkodna hozzá, én viszont már négy éve nem annyira. Szerinte az influenza elleni harc megérdemel egy védőoltást, mi pedig - lehet, hogy azért, mert még nem voltunk influenzások - nem szeretnénk oltatni őket. Amikor Ábel még a pocakomban volt, éppen kitört az akkori influenzás-hisztéria, mindenki megkapta nálunk is az oltását. A családfő le is betegedett utána, aztán a következő évben ő már nem vállalta, csak a már megszületett Ábel érdekében mi ketten Ákossal szúrattunk (akkor utána gazdagodtunk egy puskával, mert a nagy ellenkezése miatt úgy szólt a megállapodás, hogy választhat valamit a játékboltban, aztán már nem visszakozhattam). Azóta nem kértük, így ezt a témát igyekeztem most is átugrani, az agyhártyagyulladás ellenit viszont kivesézni. A végén két recepttel távoztunk, ha minden igaz, pénteken délután a fiúk gazdagabbak lesznek egy oltással, aztán ütemezzük a továbbiakat. Csak a családfőt felejtettem el felkészíteni az árára, így dobott egy hátast a gyógyszertárban, amikor meghallotta a végösszeget - és ez még az olcsóbb tétel volt (na, ennyit a spórolásról). Folyik a ráhangolódás, Ákos megadta magát a sorsának, Ábel először tiltakozott, ő aztán nem akar szurit, aztán most nem annyira foglalkozik a témával, de tartok tőle, hogy pénteken még lesz némi harcunk.

A családfő is méltóképpen kezdte az évet, a második munkanapján vidékre kellett mennie, ahol aztán nem végzett időben, engem ugrasztott a fiúkért. Leléptem bentről kicsit hamarabb, Ábelnél kezdtem a kört (ahol egy kis időt az vett el, hogy az ujjamról lecsúszott gyűrűmet keresgéltem az overallja belsejében, hiába, no, aki fogy, az az ujjaiból is lead), de így is mire Ákosért odaértünk már az aulában üldögélt másik három ott felejtett társával. Cuki volt, ő olvasott egyedül könyvet közülük. Bár láthatóan nem izgult, hogy nem visszük haza, azért az este folyamán többször visszatért a témára, hogy mi történik akkor, ha egy gyerekért senki nem megy el, és az iskola bezár, kiteheti-e őt a portás. Az idevonatkozó ismereteim nem annyira pontosak (ha jól sejtem, a portásra sem hagyhatnák a gyerekeket), de megnyugtattam, hogy erre nem kerülhet sor.
Ha már az oviban jártam, rákérdeztem az óvónőre, akit csodálatos módon még ott találtam, mikor számíthatunk a beígért felmérésre. Még december elején kapott el először az egyik, majd a másik óvónő, egyrészt a csoportban megsokasodott magatartásbeli problémák, másrészt a fejlődésbeli kérdések okán. Az előbbit kicsit másként adták elő, az első óvónő még inkább azt ecsetelte, hogy Ábel a csoport rossza mellé csapódik időnként, bár nem ő a problémás, csak hagyja magát belerángatni (el is tiltották őket egymástól), a másikuk viszont már azt is megemlítette, hogy a fegyelmezésbeli eszközeik megfogyatkoztak, mivel Ábelt annyira nem rázza meg, ha például kiültetik a folyosóra gondolkodni. (Hát, üdv a világomban!) Az első óvónő még csak utalt rá, hogy kellene a fejlődéséről is beszélgetnünk, a második már konkrétabban fogalmazott, szerinte bizonyos területeken nem éri el az elvárt szintet a gyermekünk (bármi is az a szint), és nem játszik eleget. Például nem rajzol, nem épít, és - minő botorság - elvan órákig egy plüssel. Az, hogy az egyetlen plüssel komplett színdarabot ad elő, elváltoztatott hangon játszva a szerepeket, és hatalmas a képzelőereje, az - úgy tűnik - szóra sem érdemes. Távol álljon tőlem, hogy az egyéb hiányosságokat, amiket én is érzek (bármennyire is nem szabad, Ákoshoz hasonlítva) semmibe vegyem, a beszélgetések után, amik hidegzuhanyként értek, picit rosszul esett az erősségei meg nem említése. A lényeg, hogy az óvónő kicsit szégyellősen felajánlotta, hogy felmérné, és a fejlesztendő területekre koncentrálva ajánlana gyakorlatokat. Nem mondta ki a nevét, de beugrott, hogy ez a tsmt-torna lehet, igazam is lett. (Utánaolvastam egyébként, valóban vannak hiányos területek, de talán nem olyan vészes a helyzet, és bőven időben vagyunk, az iskola messze van még.) Egyébként is érzek némi aggodalmat miatta, főleg, hogy a húgom fiához hasonlóan nála is nehezen dőlt el, hogy bal- vagy jobbkezes lesz-e. A húgom azóta is küzd, mert a fia igaz, balkezes lett, viszont keresztező dominanciája van, és minden, ami a bal- és jobb oldalt érintő kihívás, nehézséget okoz számára. Ő már mondogatja egy ideje, hogy figyeljük Ábelt, bár a kétkezessége mostanra megszűnni látszik. Persze az is eszembe jut ilyenkor, hogy Ábel anno nem teljesen könyv szerint kúszott, majd mászott.
A tornára visszatérve még karácsony előtt beszereztük a szükséges eszközöket (hát ezért sem tudunk mi spórolni), és csak vártuk, vártuk a gyakorlatokat, reménykedve, hogy a téli szünet alatt be tudjuk gyakorolni, amit kell, de nem így lett. Aztán tegnap megsürgettem kicsit a dolgot, végül abban maradtunk, hogy a héten felmér, hétfőn délután (munkaidőben, igen) pedig bemegyek, és betanít.
Ez úgy zajlik, hogy a heti három-négy alkalommal a gyakorlatokat végezve idővel újra felmérnek, és ha kell, igazítanak a gyakorlatsoron. Rajtunk ne múljon, megcsináljuk, reméljük, hogy ebben Ábel is partner lesz.

És ha már magatartás, Ákoséknál fogadóóra lesz a jövő héten. Gondolkodtunk, hogy kérek időpontot, továbbra sem a tanulás miatt (bár most rezeg a léc két tantárgynál is, nem biztos, hogy ötös lesz), de végül a korábbi magatartásbeli problémákkal kapcsolatos kérdésre megkaptuk a választ a decemberi magatartás-jegy formájában, ami szerint visszatértünk a jó öreg négyeshez. Így valószínűleg ezt az alkalmat most kihagyjuk.

És akkor még csak megemlítem, hogy nekem is el kellene mennem a háziorvoshoz az EKG-leletem miatt, amit a pajzsmirigyes doki hümmögve szemlélt, de lehet, hogy meg kellene várni a következő kontrollt. Azt hiszem, kérek inkább időpontot a jövő hétre...

2017. január 3., kedd

Partiarcok és a névnapos

A szilvesztert a szomszédéknál töltöttük. Úgy terveztük, hogy a két kisebbet lefektetjük, amikor eljön az ideje, aztán végül, mivel egész jól bírták, nem így lett, pedig én szívesen hazavittem volna Ábelt, hogy kicsit ledőljek mellette. A gyerkőcök az este elején a lenti zenét elnyomó szintetizátoros fenti ellenbulit tartottak, majd csatlakoztak hozzánk, és volt olyan, hogy együtt roptuk mindannyian. Amíg Ákosnál valami újszerű táncmozdulatokat fedeztünk fel (bár az ütemet nem mindig találta)...
...Ábel addig hol a többiekkel pörgött, hol a gyerekszobában játszadozott magában:
Ábel végül éjfél előtt négy perccel dőlt ki... még szerencse, hogy kb. 20 métert kellett csak hazafelé cipelni.
Az év első napját ráérősen töltöttük. Amikor hajnalban beindítottam az első mosást, tudtam, hogy a családfő majd morog miatta, mert "amit az év első napján csinálunk...", de én amúgy is állandóan mosok, ebben semmi meglepő nincs.
A második napon aztán nekiindult ő is egy körnek, meglátogatta Alessiát a kávézójában (én egyes kisebbekre tekintettel, akiknek nem ártott némi itthoni nyugalom, itthon maradtam velük), aztán gyógyszertárba, postára és játékboltba ment (na, ő meg 2-án kezdte el azt, amit mindig is csinál az évben). Az előbbiben kiváltotta az agyhártyagyulladás elleni oltóanyagot mindkét fiúnak (pénteken délután kapják meg a szurit, még dolgozunk az ügyön, hogy elfogadják a tényt), dobott is egy hátast az árától, de megörvendeztettem a jó hírrel, hogy a másik még drágább lesz. Az utóbbit pedig a névnapos kedvéért ejtette útba, mert a karácsony előtti nagy bevásárló körutunkon már annyira tanácstalanok voltunk ajándékügyileg, hogy az övé elmaradt. Aztán csak megkapta a tévéreklámok alapján áhított Csótánycsapdát, meg egy plüsst, a Mása és a medve című meséből a medvét (bár a családfő ismerte az általam megfogalmazott irányelvet, miszerint ebbe a házba több plüss nem érkezhet, dacolt vele). Az ünnepelt örült mindkettőnek, azt viszont még nem tudja, hogy a telefonon keresztül a távoli unokatesók nem látják a medvéjét, hiába mutogatja...
Ezzel egy időre befejeződött az ünneplés-sorozatunk, legközelebb februárban Ákos névnapja következik (és a keresztlányom, meg mama születésnapja, ja, és a szomszéd kislány születésnapi bulija, eh, soha nincs szünet).

Mától visszatérünk a napi taposómalomba. Kijöttünk kicsit a gyakorlatból, amikor még a délelőtt folyamán nekiálltam a fiúk csomagjai összeállításának, felébe-harmadába sikerült csak, kifelejtettem a tornacsomagból, az óvodai pakkból és az iskolai táskából is ezt-azt. A téli szünet végét leginkább az szimbolizálta, amikor este kikészítettem mindenkinek a mai ruháját - ez már tényleg olyan lezárás szerű volt. A nap során már egyre többször eszembe jutott a munka is, félbe hagyott, vagy új projektek körül jártak a gondolataim. Szerencsére az ünnepek során hatékonyan gyakoroltam az évek alatt magamra szedett tudományomat, miszerint a szabadság alatt munkáról nem beszélünk, nem is gondolunk rá, és a leveleimet csak egyetlen egyszer néztem meg ez idő alatt.
Reggel még munkába menet futok egy kört a gyereklabor felé. Még a két ünnep között kaptunk beutalót mindkét fiúra, az Ákosét már leadtuk, Ábelnek viszont, aki a szünet végére mormota üzemmódba kapcsolt, egyik munkanapon sem sikerült úgy felébrednie, hogy a mintájával odaértünk volna 9-ig. Azt hiszem, kemény lesz ma reggel ébreszteni, bár este a szokásosnál korábban lefektettük őket.
Tegnap este már megérkezett az első osztályfőnöki üzenet is az e-naplón keresztül, benne a januári elfoglaltságokról egy rövid emlékeztetővel.
Hát, innentől nincs más hátra, mint a nyári szünet tavaszvárás.

2017. január 2., hétfő

Összegzek és előrevetítek

Alapból nem vagyok sem összegzős, sem fogadkozós, bár - megnéztem - az előző szilveszter alkalmából mindkettő összejött. Ha már visszaolvastam, nosztalgiáztam is kicsit, milyen volt a 2015-ös évünk, mit csináltunk 2016 januárjában és egy évvel korábban, mik foglalkoztattak - nincs új a nap alatt. Akkortájt is programoztunk házon kívül és próbáltunk házon belül is ellenni, örvendeztem, hogy a fiúk az itthon töltött időben jobban egymásra találtak, mint a pörgős hétköznapokban, voltak fegyelmezési kísérleteink is, ahogy akkor is a hideg miatt nyávogtam, betegségektől tartottam, és tervezgettem ezt-azt, és érdekes módon volt, ami összejött. Most sincs ez másképp.

2016-ban volt szinte minden, szerintem, amire vágytunk, és kijutott jóból, rosszból is.
Családilag (mert még mindig ez a legfontosabb) egészen jól abszolváltuk az évet. A fiúk fejlődnek, nőnek, ezzel egy időben másfajta próbatétel elé állítanak bennünket, ugyanakkor nem csak a kicsi, a nagy is még kicsi fiú sérülékenységgel, határfeszegető próbálkozásokkal, sértődékenységgel és nyitottsággal, ugyanakkor újra és újra rácsodálkozom, milyen nagy már nem csak a nagy, hanem a kicsi is. Az együtt töltött minőségi idő (akármennyi is az előírt penzum) összcsaládilag megvan, megvolt, az itthoni órák, napok telhetnének tartalmasabban (azt hiszem, a lelkifurdalás, hogy nem foglalkozunk velük eleget, mindig megmarad), ugyanakkor meggyőződésem - és remélem, nem csak nyugtatgatom magam, hanem tényleg így is van -, hogy nem kell mindig újabb és újabb inger, nem az a feladatunk, hogy egész nap szórakoztassuk őket, hanem hagyni kell kibontakozni és saját elfoglaltságot keresni őket. A tisztán felnőttes programokból még mindig ritkásan jut, meg kell tanulnunk tudatosan több időt szánni magunkra, és akkor kiegyensúlyozottabb szülők jut(hat)nak a gyerekeinknek is.
A munkában kiteljesedni érzem magam, már nem sírom vissza a régit, otthon érzem magam az újban, de korántsem tökéletesek a mindennapok és a körülmények. Az, hogy mit hoz ez az év, nem tudni, borúlátó és bizakodó is vagyok egyben. Ha egy mód van rá, itt maradnék, most, ennyi idő után a családfő következne a sorban, ha tud és akar, váltania kellene, mert eléggé belefásult már az állóvízbe (hogy képzavarral éljek), bár az is igaz, hogy a hétköznapok reggeli és délutáni terhei még mindig jórészt az ő vállait nyomják, így nem lesz könnyű mindezt egy új helyzetben megoldani. Mindenesetre én üzenem neki támogatom, akármerre is indulna.
Egészségileg - bár ahogy visszaolvastam, nem volt egyszerű, mégis - jól állunk. A fiúk betegeskedtek az év első felében párszor (többször, mint az előző évben), de ezek nem voltak vészesek és elnyúlóak, bízom benne, hogy ez az intézményváltásoknak volt köszönhető és idén talán már könnyebb lesz ez is. Én viszont korántsem zártam pozitívan az évet, a kiújuló gyulladásaim, az év eleji gipszem a jobb kezemen, a diagnosztizált és még azóta sem teljesen rendeződött pajzsmirigy-problémám, a több nátha vagy ennél komolyabb felsőlégúti probléma valahogy azt sejteti velem, hogy talán mégsem vagyok az életem más területén a helyemen, bár igyekszem ezt leküzdeni. 
Programilag viszont nem lehet okunk panaszra. Sokszor kimozdultunk itthonról, kezdünk ráérezni, hogy a nem-pénzes programok (például a duna-parti kavicsdobálás) néha a legjobbak, és új elemként bejött az életünkbe a biciklizés, ami egy csapásra jórészt megoldotta a visszatérő kérdést, miszerint mit kezdjünk magunkkal csak úgy vasárnap délután, ami mindannyiunk számára élvezetes és rövidebb kiruccanást jelent. Emellett ez lett az én rendszeres, agymosós és átmozgatós elfoglaltságom is - csak remélni tudom, hogy tavasszal lesz energiám újra belevágni és addig kitartani, amíg már hiányozna, ha nem mennék. Tervezgetek egy Velencei tó körüli túrát idénre, a család tagjai rábólintottak, bár Ákos tekintetében láttam némi riadalmat is.
Bár a szimpla szülői szabadidő aránya relatíve alacsony volt, idén először mégis volt kétszer egy hetünk, amit kettesben töltöttünk itthon, amíg a fiúk nyaraltak. Igaz, festettünk, és dolgoztunk, mégis felszabadító volt ráérősen, csak magunkkal foglalkozva eltölteni az estéket. Reményeink szerint erre lesz még példa idén is. Ezen kívül a fiaink társasági élete is fellendülőnek bizonyult, bár Ákosnak eddig sem volt oka panaszra, ebben az évben még többször adódott saját jogú programja, sőt két osztálytársával rendszeresen járnak egymáshoz a hétköznapokban is, és immáron Ábel is csatlakozott az óvodás korúak születésnapi partira járó hadához. Ebben visszalépés nem várható, sőt vélhetően még gyakoribba lesznek a saját programjaik, amiben mi továbbra is támogatni kívánjuk őket.
Ezen túl mind a felváltva a gyerekekkel töltött nyári szabadságunk, mind a családi nyaralásunk maga volt a csoda, bár az előző évi is hihetetlenül jól sikerült, a mostani ahhoz képest még inkább. És igen, a kevesebb néha több, semmi extra nem volt benne, csak lelassultunk, egymásra figyeltünk és élveztük. Idén sem lesz az másképp, a húgom felvetésére együtt tervezgetünk valamit, nagyon remélem, hogy össze is jön, mindannyiunknak jót tenne.
Anyagilag többször is kihívásokkal küzdöttünk, főleg a hónap végén, ugyanakkor ha végigveszem az éves programjainkat és a beruházásainkat, mégis meg kell állapítanom, hogy gyarapodtunk lelkileg is, tárgyilag is. A jövőben is várnak ránk apróbb és nagyobb célkitűzések ezen a téren, így talán tudatosabbak leszünk a beosztásban is.

Tételes lista idén sem lesz, csak kisebb-nagyobb vágyak, halk sóhajok és apróbb, nagyobb tervek - és persze szeretet, kitartás, küzdelem, ha kell.

Boldog, örömökben és élményekben gazdag új évet kívánok magunknak, és nektek is, kedves olvasók!