2017. február 28., kedd

Dézsavu

Ha nem is napra pontosan, de tavaly kísértetiesen hasonló időben és időszakban hasonló forgatókönyv szerint zajlott nálunk az élet.
Először Ákos kezdett el tüsszögni, két napig amolyan allergia-szerű ötlet is felmerült bennünk, de inkább jó kis nátha lehet ez is. Kúrálgatjuk, mostanra a száraz köhögés stádiumában van. Amolyan határesetnek tűnik, szívem szerint itthon tartottam volna, mert tudom magamról, hogy ilyen állapotban nem annyira esik jól dolgozni, de a tegnapi névnapjára tekintettel csak elengedtük iskolába, egyébként meg mintha javulna, még ő is azt mondja, pedig ha valakiben van némi hipochondria, az ő. Na, de ha mégis úgy alakulna, hogy kihagy egy-két napot, nem gond, hiszen egyébként is van itthon mindig valaki a héten.
Mert ahogy a nagyobbik belement ebbe a náthába, menetrendszerűen megérkezett Ábel kruppja is. Vasárnap ébredés után még csak pár csúnyát köhintett, hétfőn kora reggel már hörögve jött le a szobájából, így 6-kor már az udvaron csámborogtunk kettecskén. Ennek köszönhetően viszont megismerkedhettünk a szomszédék új kiskutyájával, aki az első reggeli sétáját ejtette meg az udvaron.
Amikor a családfő is lejött, elkezdtük a szokásos legózást, ő nyert két napot, én hármat - itthonra. Így én elrongyoltam dolgozni, bár szerencsére csak sok a munkám a hetem nincs tele megbeszélésekkel. Aztán napközben olyan olyan pozitív hírek érkeztek itthonról, hogy egy péntekre már egy ideje egyeztetgetett találkozóra igent mondtam - de már bánom, mert ha nem mondom le, valószínűleg hű kísérőmmel fogok érkezni.
Ma fél 4 magasságában éppen a kávémat öntöttem ki, amikor fentről ugatás hallatszott, majd mire felértem, jött a hörgés. Először az ablakhoz álltunk, majd lejöttünk, de amikor itt lent is újra erősödött a hörgés, ismét a teraszon kötöttünk ki. Üldögéltünk a széken, és volt úgy öt perc, amikor éreztem, ahogy halkul a légzése, kezd elbóbiskolni, és fokozatosan elnehezedik, a karom már remegett, miközben a teraszajtón keresztül végignéztem, ahogy a családfő ráérősen teát főzöget, közben ásít néhányat, de még véletlenül sem néz felém, hogy jelezhessek, jöjjön már megmenteni.
Ahogy visszaolvastam a tavalyi márciusunkat, a sorozatot akkor én zártam a saját betegségemmel, fülfájósan. Remélhetőleg idén megúszom.
Most lassan visszaalszik a kicsi kruppos, aki - hiába reménykedtem ismét - idén ezek szerint még nem nőtte ki. De ki fogja, és egyszer majd csak egy rossz emlék marad, amiről mesélhetünk lakli kamasz korában.

2017. február 26., vasárnap

Pörgős szombatunk volt

Ebbe a szombatba jól belehúztunk, volt itt minden, mint a búcsúban. (Jut eszembe, ha már búcsú, ezt a hétvégét Mohácson töltöttük volna a busójárással, és néha eszembe is jutott a napokban, de jobb volt most így, hogy nem mentünk. De idén még biztosan kikötünk Mohácson!) Szóval, ha már itthon maradtunk, kicsit felpörögtünk. Véletlenül alakult így.
Először végigfutottam mindkét szinten a portörlővel, ablaktisztítóval és a gyerekekkel, akik persze segíteni akartak, majd némileg nosztalgikus hangulatban kimentünk a lovardába (a családfő meg porszívót és felmosót ragadott itthon). Most hogy eldőlt, szüneteltetjük a lovaglást, rögtön kisütött a nap, és nehezebb volt úgy körülnézni, hogy ki tudja, mikor látjuk újra ezt a helyet. A döntésben több minden közrejátszott (és csak remélni tudom, hogy nem elsősorban az én akaratom érvényesült benne, de) Ábel csinált olyat nemrég, hogy indulás előtt pár perccel meggondolta magát, nem akar menni (de persze az óradíjat ki kellett fizetnünk utána), aztán Ákos is elkezdte pedzegetni, hogy mi lenne, ha abbahagyná (a múltkor esés hatása is lehet, mert azt mondta, nem érzi magát biztonságban a lovon), meg ugye nekem is volt olyan időszakom, amikor úgy éreztem, hogy valahogy nem haladunk (bár Ábel új oktatója végre nem csak sétált vele, és ő meg elkezdett fejlődni). Ehhez még hozzájött, hogy megváltozott a rendszer, a bevált időpontot csak akkor tartják fent, ha egyesületi tagként havi fixet fizetünk (ami egyébként jobban megéri anyagilag, de ha ki kell hagynunk egy alkalmat, azt nehéz pótolni, főleg hétvégén, amikor mi tudunk menni, és főleg két, különböző szintű fiút azonos időpontra beosztva). Na, magyarázom a bizonyítványom, pedig nem a lustaság vezérelt, és próbáltam demokratikus döntést hozatni a családi kupaktanáccsal, de mindenki csak vonogatta a vállát, így muszáj volt valamerre elmozdulni.
Ráadásul Ákos emlegeti hónapok óta, hogy szívesen járna úszótanfolyamra, amire azért vártunk eddig, hogy Ábel is megüsse a helyi uszodákban előírt méretet, hogy egyszerre hordhassuk őket. (Muszáj egyben gondolkodnunk, mert már Ábel is járna oda, ahova Ákos, és nekünk is egyszerűbb, ha egy időben van elfoglaltságuk.) Így végül az lett, hogy a szombat délelőttökre valamiféle úszást igyekszünk beiktatni.
Az utolsó lovaglásra én következtem, és a hangulat hatására, ami megrohant, készítettem pár búcsúképet a környékről és a fiúkról:


Aztán megpróbáltunk a cirkuszba jegyet venni a két nyeremény mellé, de amikor körbejártuk a sátrakat, kiderült, hogy csak hétfőtől nyit a pénztár. Így hát hazajöttünk, és amíg Ákos kint bogarászott kicsit a szomszéd lánnyal, Ábel inkább bent játszogatott elmélyülve. Imádom, amikor kizár mindent, és csak játszik, játszik:
A gyors ebédkészítés és ebéd után a csendes pihenő tényleg viszonylag csendesen zajlott, aztán újra felkerekedtünk, hogy megnézzük egy ismerős eladósorba került autóját. Vacillálunk már egy ideje, hogy lassan le kellene cserélni a 15 évest egy fiatalabbra. Az autónk a korához képest nagyon jó állapotban van, de attól tartunk, hogy egyszer beüt a krach, és kiesik alólunk, akkor meg mit csinálunk?! Felmerült már több gondolat bennünk, hogyan és mit, de még nem léptünk semerre (persze, ha lenne rá egy nagyobb összegünk, akkor biztosan nem hezitálnánk annyit), amikor megláttam a Facebookon, hogy egy régi ismerős ajánlgatja a sajátját. Az is nagy, és hosszú, fiatalabb is, az ára sem annyira vad, ráadásul amikor megkerestem a kérdéseimmel, felmerült, hogy nekik most csak az összeg felére van szükségük, a többi mehetne részletben - minden klappolni látszott.
Aztán szombaton délután megnéztük a jószágot, és bár az én figyelmemet főleg a rég' látott ismerős kötötte le, akivel pletykáltunk, meg közben a fiúkat próbáltam szemmel tartani, de így is láttam, hogy belül kopott, kívül itt-ott meghúzott, meg egyébként is sokkal fapadosabb a másik autó, mint a mienk, ráadásul beindítva az ékszíj is visított. Így mire a nézelődésből hazaértünk, nagyjából egyetértésre jutottunk, hogy nem ez az autó lesz az új társunk. Az még hátravan, hogy az ismerőssel közöljem (ez mindig kellemetlen, mert egy vadidegennek könnyebb megmondani az igazat). Már sajnálom, hogy nem mutattuk meg nekik a sajátunkat, akkor értenék rögtön, hogy az speciel jobb állapotban van, mint az övéké.

Ma felköszöntjük a holnapi ünnepeltet, azt hiszem, hogy végül neki tetsző ajándékot találtunk (lego, persze, ráadásul szuperhősös, meg egy, a mi szemünknek tetsző képregény, mert mostanában itthon azt szokott olvasgatni, de érzetem szerint a még egyszer baráti családtól ajándékba kapott képregény témája nem igazán neki való).A családfő kinézte a kerületi művelődési házban megnyílt kisállat-kiállítást, ami tökéletes elfoglaltságnak tűnik egy nem túl hosszú, de ahhoz képest változatos és vonzó programhoz. 
Egyébként meg szurkolok halkan magamban, mert Ákos kicsit náthás, bár ő javulgat, Ábel viszont ugatósan köhécselve ébredt, aminek van némi kruppos hangzása (bár valószínűleg nem az, csak hasonlít). Végül is... eddig is tudtam, hogy egy teljes telet egy oltás miatt benyelt alig-skarláttal nemigen lehet megúszni.

2017. február 25., szombat

Családi torna

Miután tegnap megkaptuk az új TSMT-gyakorlatsort az óvónénitől, rögvest el is határoztuk, hogy a péntek kora esténk egy részét erre áldozzuk majd. Mivel szeretünk alaposak és felkészültek lenni, azzal kezdtük, hogy le is ültünk egy kávéra végignéztük a rajzos magyarázatot, mi vár ránk. Már akkor is éreztük, ez a sorozat nem lesz fáklyásmenet, és komoly kihívás elé állít bennünket is. A gyakorlatok kombináltak, irányváltoztatások vannak bennük, a gyermekünknek pedig olyan akrobatikusra hajló mozdulatsorokat kell végrehajtania, amihez mindketten kellünk, nehogy megsérüljön.
Aztán felmértük az eszközigényeket, láttuk, bővült a kör, és elkezdtünk kutatni a teraszon valami olyan labda után, ami nem fáradt meg az idők során, vagy még pumpával életet elegendő levegőt lehelhetnénk bele, és némi pattanásra még képesek. Hát, életképes darabot nem igazán találtunk, el is határoztam, hogy ha tényleg megjön a tavasz, könyörtelenül kiszanálom az összes megviselt játékot a kosárból. Ma pedig veszünk egy új labdát.
Mire a felkészüléssel végeztünk, lejárt a mosógép is, így lelkesen nekiálltam teregetni, majd kitakarítottam a nyúl alját... majd már nem volt mit tenni, bele kellett vágnunk a tornába. Addigra Ábel belemerült valami váras-lovagos játékba, így még vele is meg kellett vívnunk őt is kellőképpen motivált állapotba kellett hoznunk. Amikor fejhangon visítozott hangosan tiltakozott minden ellen, ami elvonhatja a játék mellől, viszonylag gyorsan beleegyeztem, hogy halasszuk a főpróbát a következő napra, ami annyira meglepte, hogy hirtelen mégis nagyon akart tornázni.
És akkor elkezdődtek a megpróbáltatásaink. Jött a pléd, amit már eléggé utálok, és megpróbáltuk valahogy begyakorolni azt a mozdulatot, amikor egy mondókán belül soronként váltogatva az irányokat, először vízszintesen, majd függőlegesen körözünk a benne fekvő gyerekkel, és hiába beszéltük meg, hogy az ablak felé kezdünk minden mozdulatsort, valamelyikünk mindig eltévesztette. Előttetek van a kép? És még az a szerencse, hogy őkelme alig 15 kg-os, de így is majd leszakadt a vállunk pár összegabalyodós mozdulat után. Így hát nem is csoda, hogy viszonylag hamar eljött a sírva vinnyogós éktelenül röhögős állapot is, amitől Ábel, aki teljesen addig azt hitte, ő lesz az, aki széttrollkodhatja a nagy elhatározásunkat, csak megdöbbenve tudott szemlélni. Egy időre még arról a szent elhatározásáról is elfelejtkezett, hogy alkalomadtán megtagadja az együttműködést.
Amikor nagy nehezen túlestünk a plédes gyakorlatokon, jött a többi eszköz, egyik jobb, mint a másik. A csúcs számomra talán az volt, amikor a fenti legmagasabb ülőbútornak az ágyunk bizonyult, így a kemény szegélyén egyensúlyozva próbáltam fejjel lefelé lógatni, és himbálni, miközben kakukktojásosat játszottunk, és a végére már arra sem emlékeztem, milyen sorozatot mondtam el neki. Volt még babzsákos egyensúlyozás, nagylabdán térdelés (miközben visítottam az apjának, hogy jöjjön közelebb, mert egyedül nem bírom megtartani), gördeszkázás, és pár bukfences mutatvány, miközben a matrac két végén pompomlányokat meghazudtoló lelkesedéssel mutogattuk neki a mozdulatsort.
Egy órácska volt az egész, hipp-hopp túl is voltunk rajta. Úgy tippelem, hogy pár hét múlva már NDK-úszónőket meghazudtoló hát- és karizmokkal rendelkezem én is. És elrongyolódott idegekkel.

2017. február 24., péntek

Pozitív távirat

Végre süt néha a nap. Stop.

A szombat estén kettesben programozunk. Stop.

Nyertem két jegyet a közeli cirkusz jövő heti előadására, ma vásárolunk hozzá még kettőt. Stop.

És ma már péntek van. Pamparam.


2017. február 20., hétfő

Bulis-nyugis hétvége

Van az a dalocska, aminek a szövege örökké beleégett az agyamba még a gyerekkoromból (bezzeg az angol szavak nem rögzülnek így), miszerint "Lakodalom van a mi utcánkban / Ide hallik csengő muzsikája". Na, ez járt a fejemben az előbb a napi kajacsomagok előkészítése közben. (Az is megérne egy misét, hogy amióta tudatosan itthonról igyekszem mindent vinni, mekkora plusz pakkal járok munkába, mert hát reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna - mint egy ovis, egész nap eszem, de hát csak van abban igazság, nem, hogy inkább többször kevesebbet?! Arra viszont nagyon büszke vagyok, hogy én, a nem-gyümölcsevő még mindig szinte minden nap letolok valamit, ami általában alma. De ez egy másik téma.)
Szóval, a hétvégén ha nem is lakodalom, de születésnapi parti volt az udvarban. A szomszédék úgy gondolták, hogy ha a nagylánynak januárban megszervezték (amiről sajnálatos módon Ábel alig-skarlátja miatt mindkét fiú lemaradt), akkor a kisebbiknek is kijár a lehetőség. Meg is hívták mindkét fiúnkat, meg a szomszéd gyereket, plusz még az oviból hármat, és bár én hezitáltam kicsit Ábel miatt, aztán nem bírtam ellenállni a gondolatnak, hogy nekünk már akkor fiaink vannak, hogy közös programra mennek nélkülünk. És hát nem is tudtuk volna visszatartani, nem is lett volna igazságos vele szemben, mert ő is az udvari huligánok gyerekbanda teljes jogú tagja. Így a héten a családfő beszerezte ugye az ominózus ajándékokat (pótolva a nagylány köszöntését is), és szombaton délután egy-egy ajándékos zacsival a kezükben ünnepélyes keretek között átkísérte őkelmééket a kb. 20 méterre lévő házba.
Háváj, dizsi, napfény - mienk volt a tér három teljes órán keresztül. Csend volt, és nyugalom, és minden más. Egyszer csak, amikor kimerészkedtem a teraszra, és kinyílt a szomszédék bejárati ajtaja (utólag kiderült, hogy a tortán a tűzijáték baromira jól mutatott, csak olyan nagy füst lett tőle a konyhában, hogy utána szellőztetni kellett), elért hozzám valami éktelen gyereküvöltészsivaj, amiből messze kihallatszott a mi kék szemű, szőke hajú angyalkánk üvegrepesztő hangja (és anyjaként rögtön összeraktam, hogy nem baj van, csak hatalmas buli, amit ő élvez), hálát rebegtem magamban, hogy a buli nem nálunk van. És szépen csendben visszasunnyogtam a teraszajtón keresztül a házba, hogy kizárjam a zajokat.
A szomszédék mondták, hogy a többi szülő hatra jön a gyerekéért, mi menjünk csak negyed hét körül, és koccintunk még egyet. Hát, én már mindenre vágytam a délutáni tunyulás után, amibe többször majdnem belealudtam, mint hogy átcaplassak, de a családfőre is tekintettel összeszedtem magam, és megtettem a távot a jelzett időpontban. Addigra már mindenkit hazavittek, mi meg besorjáztunk az ebédlőasztal mellé, és megkóstoltuk a tortát, a mini pizzát, a többi felnőtt koccintott is (mindig lehet rá okot találni, most az ottani családfő nemrég elmúlt névnapját találták meg rá). A kérdésre, hogy sikerült a buli, azt a választ kaptuk, hogy soha többé nem csinálnak ilyet. Bizonygatták, hogy a mi gyerekeink a helyismeretüknek is köszönhetően jól elvoltak, Ákos a nagylánnyal, Ábel pedig sokat játszott egyedül is, de ők kedves emberek, nem hiszem, hogy az arcunkba mondták volna, hogy ha másképp zajlottak volna az események. Eléggé megfáradtnak tűntek, és a ház is romokban hevert - együtt éreztem velük.
Amikor aztán az ünnepelt már sokadszor próbálkozott be mindenféle eszközöket bevetve, hogy most rögtön elkezdené kibontani a gipszből a dinófigurákat, ők meg megküzdöttek vele, hogy ezt most itt bent biztosan nem engedik meg, kicsit bűnbánó képet vágtunk az ajándék miatt. (Na, de másnap! Nagyon jól szórakoztunk és lesifotókat is csináltunk róluk, amikor a ház előtti asztalukon két kopácsoló gyereket vettünk észre.)

Egyébként meg elegem van az időjárásból. Hiába ígérgetik a jó időt, ahogy a hétvége közeledik, valahogy folyamatosan változik a várható fokok száma az előrejelzésekben. A vasárnap délelőttre tervezett kirándulásunk el is maradt, mert eldöntöttük, hogy akkor indulunk neki, ha kibújik a nap. Hát, napot egész délelőtt nem láttunk, így papírkutyaként itthon maradtunk, én meg nekiugrottam a konyhának, kuglófot sütöttem, és Ákos kedvéért elkészítettem életem első vadasát. Olyan jól sikerült, hogy a fiúk habzsolták, így bár mi annyira nem szeretjük, valószínűleg bekerül a repertoárba.
Délutánra Ákost ismét áthívta az osztálytársnője, és mivel én ledőltem kicsit aludni, a családfő Ábellel együtt ment érte, ott is ragadtak kicsit. Csillogó szemmel mesélte, hogy a kislánynak milyen sok puskája van. A puska téma amúgy is napirenden van nálunk, muszáj lesz a húsvéti nyuszit rábeszélni, hogy valami ilyet rejtsen el az udvaron áprilisban.
Volt még némi kis itthoni munka, Ákos is elkészítette a szorgalmikat. Estére meg tudtuk nézni a matek verseny eredményét. Nem túl fényes, de érthető, konkrétan a három oldalból az utolsó olyan nehéz volt, hogy még én is megizzadtam, mire rájöttem a megoldásokra, a rossz válaszokért ráadásul le is vontak pontokat. Elkámpicsorodott kicsit, de dolgozunk rajta, hogy élete első versenyének eredményét ne fogja fel tragikusan. (Magamon is dolgozom, el kell engednem a "figyelmetlenségből eredő hibák" gondolatát.) Nagyon örülök, hogy - ahogy Ákos mesélte - a versenyen a résztvevők köszöntésekor is elhangzott, itt nincs vesztes, és remélem, ő is így éli meg.

És most kezdődjön egy újabb húzós hét!

2017. február 17., péntek

Történések és párbeszédek

Nahát, peregnek a napok. Ha nem ilyen korán kelnék, nem is tudom, mit csinálnék. Bár akkor meg az esték lennének hosszabbak. Ez a hét nagyon kipurcantott, tegnap este már este fél 8 körül lecsukódott a szemem, félálomban még hallottam, hogy a családfő csendre inti a felfelé készülő aprónépet, aztán még betakart, amitől megriadtam, végül csak hajnali egy körül ébredtem arra, hogy menjünk fel (szerintem ő is elaludt addigra). Kicsit úgy érezzük, hogy beszűkültek a napjaink, munka-otthon-futós kötelezettségteljesítés, aztán kezdődik minden elölről. A heti négy tornára fogom néha, hogy semmire nem jut idő, de tudom, hogy nem csak az kavar be.

És tényleg kb. ennyi mostanság az életünk. Bent hihetetlenül leterheltnek érzem magam, és nagyon igyekszem, hogy megfeleljek mindenféle kihívásoknak, nem marad szabad agysejtem az egyéb teendőknek. Izgulok is, nehogy valamit elfelejtsek, bár minden naptárban minden gyerekes feladat, határidő be van írva. Jut eszembe, Ákos farsangi gúnyája még nem megoldott, és a névnapja is vészesen közeledik, ötletünk sincs rá. Az utóbbira ő sem tudott nyilatkozni, azt mondta, majd figyeli a reklámokat, hátha beugrik valami. Ettől féltem. Volt egy kósza ötletem, holmi élményes ajándékról (gondoltam, levetkőzöm a mesterséges strandok és fürdők elleni érzéseimet, és elvisszük őket a közel aquaparkba), de ő annyira nem volt rá vevő, még a tárgyiasult ajándékokat akarja birtokolni, még ha néha pár nap után el is veszíti az érdeklődését. Tavaly volt talán egy olyanunk, hogy a névnapja alkalmából elvittük egy nagy könyvesboltba, és választhatott két könyvet magának, most lehet, hogy nem sütjük el újra. Így hát most várjuk, hátha jön valami jó ötlet.
Ma lesz a matek verseny első fordulója. Lehetett volna rá valamennyit készülgetni (mármint többet, mint hogy megnéztünk egy-egy feladatsorból a nem jól megoldottakat hétvégenként, ami az utolsón hétvégén el is maradt a családlátogatás miatt), de agyonhajtani sem akartam. Hát, ez már így sikerült, meglátjuk, mire elég. Kérdezgettem, hogy vajon szép ruha kell-e (amit a délelőtti kinti testnevelés óra miatt külön kellene bevinni), de nem tudott válaszolni, így valami köztes megoldást választok rá.
A napokban közölte, hogy ismét kiselőadást szeretne tartani, most valamelyik védett és kipusztulóban lévő állatfajról. Mondja, hogy keressünk videót, ő pendrive-on beviszi, a tanítónéni lejátssza a többieknek, és utána megtartja az előadását.
Én: - És azóta valaki tartott kiselőadást?
Ákos: - Igen, L. (ő egy kislány, aki focizni jár a fiúkkal)
- És miről? Hogyan?
- A lovakról. Könyvet is hozott, tablót is készített.
- Aha, ahogy te is a múltkor. Akkor valami új kellene... Megtanítsalak prezentációt készíteni?
A családfő itt fordult meg és nézett rám, hogy normális vagyok-e.

Ábel néha olyan, mint egy megvadult kiscsikó, talán a torna is felpörgeti (ha igen, remélem, csak átmeneti). Hihetetlen türelem kell hozzá, hogy kétnaponta rávegyük, és úgy motiváljuk, hogy magától csinálja, és ne kényszerből (nem mintha ő kényszerből bármit is megtenne), mindezt rögtön hazaérkezés után még a feszültséggel munkával teli aggyal - hát, nem egyszerű. Az egyik nap már arra vetemedtem, hogy ígértem neki egy húszast a perselyébe, ha szépen megcsinálja. Megcsinálta. Ákos meg közben majdnem lenyúlta a pénzt, ami a konyhaasztal sarkán várta a leendő gazdáját. De úgy általában nem egyszerű a fürdésre, a reggeli óvodába indulásra, meg akármire is balhézás nélkül rábeszélni, és nem izomból lenyomni.
Hétvégére tervezek egy családi kirándulást, a menüt is úgy találtuk ki, hogy ne kelljen hazasietni, de ahhoz az kellene, hogy végre kisüssön a nap, amit erre a hétre ígértek, de sem plusz fokokat, se napsütést nem érzékeltem a napokban. Azért is gondolom, hogy ki kellene mozdulni és megmozgatni őket, mert ha nincs mogriadó (ahogy Ábel mondja) és kimennek kicsit az udvarra, így jön haza:
Szerintem örülhet, hogy az apja hajlandó volt így hazahozni.

Két napja szólt a szomszédasszony, hogy szombaton délután megtartaná a fia születésnapi buliját. Mennek-e a fiaink. Persze, biztos mennek, de akkor ajándék kell (a lányuknak is, mert a múltkor elmaradt Ábel alig-skarlátja miatt a bulizás és köszöntés), ami kapkodással jár, és párbeszéddel a családfővel:
Családfő: - Tényleg gipszből kifaragós dinót vigyünk nekik?
Én: - Azt találtuk ki.
- Fognak neki örülni, amikor elkezdik a kölkök kalapáccsal verni a gipszet és a port mindent beterít a konyhában.
- Hehe, erről van szó. De a gyerekek élvezik majd. Ákos is hogy szerette...
Így hát a családfő megvette tegnap az ajándékokat.

Egyébként neki meg jutott a héten egy nap szabadság is, a messzi autószerelőnket látogatta meg. A kocsink nagyon okos és nagyon öreg, így vannak furcsa dolgai. A napokban például az elektromos tetőablak kinyílt egy kicsit, és soha többet nem mozdult. Mindezt reggel munkába menet művelte, küzdöttem vele egy ideig, aztán otthagytam, mert várt a munka. Naná, hogy azóta minden nap esett egy kis hó! Így a családfő nem túl elegánsan leragasztotta valami erős sparos zacsival, amit meg a hétvégén az autópályán majdnem elhagytunk, így azt leszedte, és újra ragasztgatott (de már színben az autó színéhez igazodót választott, ami nem annyira feltűnő). Végül az autószerelővel megoldották a problémát.
Nagyon érik egy autócsere, csak hát az kemény menet lesz. Nem szeretnétek egy tuti autót venni? :D

A családfő azért nem felejtkezett el a Valentin-napról sem, tulipáncsokorral és csokival várt haza. Én sem felejtkeztem el róla, de elvileg évekkel ezelőtt megállapodtunk, hogy nem ünnepeljük különösebben, amit ő mindig megszeg.
Ábel: - Apával vettünk neked virágot.
Ákos: - Igen, mert Valentin-nap van, és apa anyát szereti.

Aztán elkezdődött a nagy nyaralás-vadászat is. Két reggelemet áldoztam rá, hogy találjak megfelelő szállásokat, aztán a húgomnak elküldtem, amiket javasolok. És akkor elkezdődött a párbeszédünk:
Én: - Mehetünk egy nagy apartmanba, vagy két kisebbe.
Ő: - Mi külön szeretnénk ha nem gond. Csendesebbek vagyunk, mint ti, meg tovább is aludnánk, ha már nyaralunk. (Gondolom, nem egy együtt töltött hétvége után kellett volna erről egyezkedni.)
- Én is csendes vagyok, mehetek veletek inkább? Na, jó, nézd az ajánlatot, amit átküldtem!
- Ennyi? Hát ez nagyon sok! Akkor még nézelődök...
- De ez a két család költsége, a tietek a fele.
- De az oldalon van napi ár, és ha felszorzom, kevesebb jön ki.
- De hét éjszakával szoroztad?
- Miért? Hat éjszaka lesz...
- Vedd elő a kicsi ujjaidat és számold ki, hogy ez hét éjszaka!
- Jaaaa, tényleg! :-) Jó, akkor még megbeszéljük itthon.
És így folytatódik, remélhetőleg nem viszik el az orrunk elől, amit kinéztem...

Na, de ma már péntek, és ez hipp-hipp-hurrá!

2017. február 13., hétfő

Családi hétvége a messziben

A legkisebb, a leginkább mormota szombaton fél hatkor kelt fel (biztosan izgatott volt az utazástól), addig szólongatta az apját, hogy mire felspuriztam hozzá, már a bátyja is felébredt rá - így elkezdődött az élet. Összepakolásztam, a családfő a szomszéddal kicipelte a kis fagyasztót a kocsihoz (amit anyuhoz vittünk), én becsomagoltam az útra (egész gyorsan megy már, és nincs hat bőröndünk), majd a reggeli után el is indultunk. És ezzel elkezdődött a családos hétvégénk. Jó volt, örültünk egymásnak, jutott idő beszélgetésre, dédit is meglátogattuk a szomszéd faluban (a fiúk olyan édesen tudnak hozzá bújni, pedig elég ritkán látják sajnos), aztán vissza mamához, és ott is elvoltunk estig. Amikor 6 után elindultunk a húgomékhoz, Ábel a szomszéd faluba érve már aludt, olyan mélyen, hogy gyorsan kipakolva és megvetve az ágyakat, őt már csak az egyik szobába raktuk be, ahol összekucorodva folytatta az alvást. Nem is mertük később sem átcuccolni a fiúk szobájába, mert attól tartottunk, ha felébred, nem tudja, hol van, így velem aludt. Hajnali háromkor közölte velem, hogy ő már kipihente magát, nyugtáztam a hírt, közöltem, hogy én viszont még álmos vagyok, és aludtam tovább, gondolom, ő is. Majd amikor 6-kor már a fürdőkádban ült, mert addigra tényleg kialudta az előző napi fáradtságot, és így pótolhattuk az előző este elmaradt fürdést, kérdezte meg, hogy most hol van. (Meg is értem, hogy megzavarodott, mert mamáéknál beült a kocsiba, és másnap máshol ébredt.) A délelőtt viszonylag nyugisan telt, még a boltba nyalókáért (ami a mézesmadzag egy kis séta érdekében) is csak ketten (egy-egy a két alomból) tartottak velünk a négy gyerekből. Majd egy korai ebéd után visszaindultunk, és pár perc múlva vissza is fordultunk, amikor a húgom hívott, hogy ott felejtettük a neszesszert.
Mi felnőttek még az előző nap ötleteltünk a nyarat illetően. Úgy tűnik, hosszú-hosszú évek után összejön a közösen tervezett nyaralás a húgomékkal, mert mindannyian tengerpartot áhítunk. Öcsémnek is említettük, hogy csatlakozhatnának, de nem biztos, hogy összejön. Ha kisbusszal megyünk mondjuk ők nem férnének be mindketten, viszont akkor jut még egy hely anyunak (a húgom is bevallotta este, hogy neki is megfordult a fejében, a vők meg megadóan néztek ránk), de neki még nem mondtuk, csak ha eldől, milyen közlekedési eszközt választunk. Az úti célban sem állapodtunk még meg (három ország maradt versenyben), most mindenkinek az a házi feladata, hogy a napokban nézelődik (mi interneten, ők a héten utazási irodába is mennek), aztán rövid időn belül döntünk, és foglalunk. Jáj, nagyon örülök neki!
Most pedig kezdődik egy húzós hét, és eléggé stresszel, hogy a munka, amit az útra is vittem magammal, kinyitatlanul jött vissza.

2017. február 10., péntek

Könyvek, munka, mindennapok

Hát, hogy mire nem jó a blog?! Például vissza tudom nézni, hogy mikor jártam utoljára a könyvtárban (egy szép napos szombaton, amit megörökítettem az érzés miatt, ami elkapott akkor, amikor egyedülálló módon egy szombat délben saját jogú programom adódott a könyvtárba menés címén, és nem akadt kísérőm), így most, mivel a kölcsönzős cédulát botor módon kidobtam a kukába, és nem bírtam visszaemlékezni, mikor járnak le a könyvek, megnyugodhattam, hogy még nem telt le a kölcsönzés. Persze ettől még be vagyok szorulva időben, mert egyedül a mai délutánon lesz lehetőségem visszavinni cuccot. Egyébként meg már rég' elolvastam a három darabot, meg még azóta másik kettőt is, ami kölcsönbe volt nálam. Így hát pipa, ha ma nekidurálom magam, büntetés nélkül megúszom, és a hétvégi utazásra is lesz olvasnivalóm (bár nem mintha itthon nem találnék régen olvasott darabokat, ha nagyon akarnék, de már hiányérzetem van valami új történet iránt).

Van bőven más olvasnivalóm is különben, de ahhoz nincs annyira nagy kedvem a szabadidőm terhére. Pedig érzem a szorítást, ha rá gondolok. A munkában mostanság csak úgy potyognak a kisebb-nagyobb feladatok, amik vagy elhalnak ilyen-olyan okból, vagy kinőhetik magukat nagyobb projektekké, és egy részükhöz sokat kellene utánaolvasnom. Mindegyik új, más, mint ami eddig volt. Én szeretem ezeket az új kihívásokat, agyalni kell rajtuk, egyeztetni, tágul a kör, akikkel dolgozom, ezáltal az egységünk ismertsége is növekszik. Ha meg még sikeres is lesz egyik-másik kezdeményezés, az meg külön jó a megítélésünknek.
Viszont valamiféle fontossági sorrendet nem árt felállítani, meg jó ütemben dolgozni. Így hát kis kupacokkal raktam tele a tárgyalóasztalomat, feladatok, előterjesztések, háttéranyagok (hát, ja, én még mindig papíron dolgozom, nesze neked fenntarthatóság), ez arra jó, bárki bejön hozzám, látja, milyen leterhelt vagyok sok mindennel foglalkozunk. Izgalmas ám mindegyik, és ez jó. És éppen jókor pezsgett fel az élet körülöttünk, mert őszre végre stabilnak éreztem a működésünket, a napi operatív feladatok rutinszerűvé váltak (kivéve, ha van valami gebasz, ami minden hétre több is jut), minden olyan területet átvettünk, amit hozzánk akartak csapni, és mivel másfél hónap múlva terítékre kerül a beszámolóm a nagy testület előtt, éppen ideje volt tömegesen új kihívásokkal szembe találnom magam, amivel új eredményeket lehet produkálni. Hát, igen, miután a másik ág igen agilis és összetartó új vezetősége kicsinálta az egyik terület vezetőjét, érezhetően új áldozat után kutat, nem ártanak az új és látványos feladatok nálunk sem. Látszik, hogy nem adhoc jelleggel teszik, és megvan a forgatókönyv, ami alapján haladnak, a főnököm sem segít azzal magán, rajtunk, hogy az események után fut (már ha észreveszi, hogy éppen mi halad el mellette), így muszáj kicsit előrelépnem, mert ha a hierarchiát betartva várom, hogy felébredjen és összekapja magát (másfél éve ezt csinálom), ledarálnak vele együtt engem is.
Igen, nem túl szépek ezek a munkahelyi játszmák. Egy normális világban elég lenne az, hogy az ember odaadással végzi a munkáját, és nem kellene aggódnia, mit lát belőle a túloldal. De ha kitakarnak, nem látszol - így néha kicsit ki kell integetni a takarásból.

A héten voltunk szülői értekezleteken is. A családfő nyerte meg az ovisat, és amikor hazaértünk mindketten, láttam a fején, hogy érti, miért szoktam én pipa lenni a végére. Idézett is egy-két anyuka-mondást és -kérdést, amin csak vigyorogtam (persze, nem én ültem ott). Én az iskolában jártam ez idő alatt. Ákos barátjának anyukája (aki - úgy tűnik - nem tud engem beazonosítani, mert nem látom a tekintetén, hogy megismerne, pedig a fiaink szinte hetente járnak egymáshoz, csak éppen az apukák szállítják őket) úgy fogalmazott otthon náluk, amikor már a családfő is megjelent Ákosért (aki ott töltötte az estét), hogy ez a szülői értekezlet nem nekünk szólt. Tény, hogy az osztályfőnök úgy kezdte, most nagyon negatív felsorolásba vág, de higgyük el, ő nem haragszik, nem ítél el, viszont a problémákról beszélni kell. És csak sorolta: a tanulás, a szorgalom, a magatartás, a felszerelés-hiányok... és így tovább. Az osztály nagyot romlott minden téren, és úgy érzi, a szülők nem támogatják őt eléggé a munkájában. Jogosnak tűnik, amit mond, hiszen ha egy szülő október óta nem nézte meg az elektronikus naplót, ahol a jegyekről és minden másról értesítést kapunk (és például velem ellentétben nincs beállítva számára automatikus e-mailes üzenet), az valóban minimum hanyagságnak tűnik. Vagy ha egy gyerek hétről hétre nem készíti el az olvasónapló házi feladatos részét, aztán a 10. hét végén is úgy adják be egybe az egészet, hogy a fele hiányzik... hááát, igen, ez is a döbbenet kategória. Aztán a végén azért megjegyezte, hogy úgy teljes a kép, ha elmondja, vannak ám sikerélmények is, tornában, versenyeken, a tanulásban - és ezt a gyerekek egymás között igazán értékelik, és említett egy gyereket, aki már kétszer készült igazán érdekes kiselőadással, tablóval (és itt nézett rám mosolyogva), azért ő ezeknek nagyon örül.

Tegnap megbolondult az autónk fénytetője, picit kinyílva megmakacsolta magát, és nem mozdul. Küzdöttem vele reggel indulás előtt, majd a munkahelyem előtt is, aztán feladtam. Amikor elkezdett esni a hó, azért aggódtam rendesen, mi lesz belőle, de szerencsére hamar elállt. Délután beszállva a kocsiba megtapasztaltam, hogy a probléma nem oldódott meg, és nem csak én vagyon tehetetlen. A műszerfalon megtaláltam a kedvenc desszertemet, ebből gondoltam, hogy nem egy autótolvaj járt arra, hanem a családfő, aki két munkája között elugrott a saját kulcsával, és megpróbálta kijavítani a hibát. Nem sikerült neki sem, de legalább meglepett a finomsággal, hátha jobb kedvre derülök. A célját elérte vele.

Hétvégén utazunk haza. Nemrég tudatosodott bennem, hogy tavaly nyár óta nem voltunk négyesben otthon. Ősszel ugye mindkét alkalommal lebetegedett valamelyik fiú, és egyikünk itthon maradt vele, karácsonykor pedig ők jöttek. Kicsit kapkodósra sikeredett a dolog, és csak tegnap este jutottunk addig, hogy a két születésnapos ajándékáról gondoskodjunk. Nagyot gondoltunk, és négyesben indultunk el munka után vásárolni. Nos, az soha nem szokott simán menni, most is öt perccel az odaérkezésünket követően már egy nyüsszögő, panaszkodó Ábelt vonszoltam magam után, mert a cipőboltban, ahova csak befutottam, álnok módon mindig tesznek ki apró játékokat a gyerekcipők környékére, és már ott megküzdöttünk egymással. Végül mi nyertünk, nem lett még egy apró hülyeség játék itthonra, bár nem biztos, hogy az nyer egy ilyen játszmában, aki utána egy órán keresztül úgy néz ajándékot, hogy közben hajtogatnia kell: nem, most nem veszünk gumibékát az otthoni állatok közzé, még akkor sem, ha neked már csak ez az egyetlen állat hiányzik a boldogságodhoz. (Először azzal próbálkoztam, hogy el lehet dönteni, ha békát akar, nem kap a Mekiben menüt az apró ajándékkal együtt, de arra sajnos rávágta, hogy benne van - biztos tudta, hogy nem hagyjuk vacsora nélkül úgysem.) Eredményesek voltunk a vásárlásban, és külön meglepetésként ért a keresztlányomnak kiválasztott karkötő fizetésekor, hogy csak felét kellett leperkálnunk (mint kiderült, 50%-os akció volt az ékszerüzletben, csak én a feliratot már nem is láttam a gumibékától). Vacsorára már lehiggadtak némileg a kedélyek, így viszonylag nyugiban értünk haza, és a szokásos esti rutint is lezavartuk időre.

Ma pedig péntekre ébredtünk, és pamparamm!

2017. február 6., hétfő

Pótlás az elmúlt napokról

Hát, hogy ez az időszak a nem mindennapi posztokról szól, már tudatosodott bennem. Nincs különösebb probléma, nehézség, csak valahogy pörögnek a napok, talán ki is merültünk az elnyúló hideg időtől, bár a hajnalok még mindig az enyémek, ugyanakkor meg nem jön az ihlet, erőltetni meg nem akarom. Volt már ilyen máskor is, és - remélem - idővel túl leszek rajta.

Addig is elmesélem az utóbbi napok történéseit.
Volt például pár gyerekszáj, de sajnos, nem írtam le őket, így a feledés homályába merültek, pedig akkor, amikor elhangzanak, nagyon jól szoktam szórakozni. Mostanság már mások ezek a beszólások, Ákos már olyan nagyfiú, ő másra figyel, mint a kis habókos Ábel. Ákos amúgy is sokat változik mostanában (vagy csak én döbbenek rá hirtelen), a szép kis pofija is nagyfiúsodik, ráadásul picit kerekedik is a jó étvágyának köszönhetően (természetesen csak a fogára valóból termel be), és az iskolai szereplését pedig továbbra is csak csodálni tudom (soha nem gondoltam volna, hogy a kis szétszórt gyermekünkből ilyen tudatos iskolás lesz, aki nem felejt el most már szinte semmit). A múlt heti kiselőadása sikerétől megrészegedve újabbra készült, a héten a narválról tablót készített, és hozzá egy rövidke előadáshoz vázlatot állított össze (nagyon igyekeztem, hogy ne én mondjam meg, mit és hogyan mesél el, csak támogassam, és esetleg együtt ötleteljünk). Bízom benne, hogy ismét lesz lehetősége szóhoz jutni (bár jeleztem neki, hogy ha mások is kedvet kaptak az ő előző szereplése óta, akkor nem biztos, hogy ismét sorra kerülhet), és nem csalódottan jön haza. A matek versenyre készülve, a péntek délutáni gyakorlások eredményét nézve úgy látom, hogy nem várhatunk kiemelkedő szereplést. Tény, hogy jó az agya hozzá, de a versenyszint az iskolai anyagnál jóval nehezebb, és be-beugrik a beugratós feladatoknak, néha figyelmetlenül olvassa el a feladatot, és sok olyan is van benne, amit mondjuk egyenlettel lehetne gyorsan megoldani, de mivel ők nem tanulták még, más módszer kell hozzá. Mást nem igazán tudok segíteni (azon kívül, hogy minden nap leültetem gyakorolni, ami képtelenség, és nem is akarom ezzel kínozni, ráadásul nem is lehet ezt pár hét alatt elsajátítani), így annyit megteszünk, hogy vasárnaponként együtt átnézzük a heti feladatokat, és amiket nem tudott megoldani, végig beszéljük, aztán ennyiben maradunk. Mindig elmondom, hogy már az is nagy szó, hogy beválogatták.

Ábel pedig maga az ördög néha. Amilyen bújós és szeretgetős, sőt cuki tud lenni, olyan megátalkodott is időnként. Ez az újabb dackorszak (már ha csak korszakról van szó) elég kemény. Mostanában ritkábban járja el a térdemelgetősen toporzékolós műsorszámát, de keményen feszegeti a határokat. Néha egymásnak feszülünk, és amikor újra és újra nekiindul annak, amit ő eltervezett, mi pedig nem tartjuk túl jó ötletnek, rászólok többedszer is, és csak megy tovább, aztán látszik, hogy megtorpan, mindig attól tartok, hogy nem lesz elég a szavam, muszáj lesz más eszközt bevetni. Aztán általában megérzi, mi az a határ, amit már aztán végképp nem léphet át, mert akkor égszakadás-földindulás lesz, és megkönnyebbülök, hogy ha megáll. Néha azért nem bírom ki, és megjegyzem az apjának, hogy tisztára olyan, mint ő, az arckifejezése, amikor dühös, a mozgása, a gesztusai - bizony tiszta apja ez a gyerek.
Elindult valamilyen irányba, és ezt abból látom, hogy az apja az utóbbi két hétben többedszer is lelkesen mesélte, éppen mit csinált az oviban. Még ő maga is érzi, hogy néha túl lelkes, de nem tudja megállni, hogy ne mondogassa, tényleg mást csinál, és tényleg úgy érkezett oda érte, hogy éppen társasozott, legózott, meg kirakózott, és higgyem el, változik. Egyre többször játszik kirakós, logikás játékokkal, amik Ákosnál már jóval korábban jöttek, mintha végre ráérzett volna az ízére, és a sikerélmény sokat lendít a lelkesedésén. Annyira, de annyira érződik, hogy most kell még inkább odatennünk magunkat, hogy támogathassuk ebben az egészben, de sajnos előfordul, hogy játszana, de nincs kivel, mert mi az igát húzzuk itthon. A heti négy torna beillesztése nem egyszerű (szánom-bánom, de a múlt héten kettő el is maradt), mert egyszerűen a hazaérkezésünk és a vacsora közzé nem mindig fér be, de nagyon komolyan gondoljuk, hogy ez apróság ahhoz, hogy megadjuk, amit kell. És mivel ő meg élvezi is, hogy csak vele foglalkozunk abban az időben, általában partner is benne. Bár a végére csak felpörögni látszik, így még utána is kell nagyokat nyelnünk, mire lecsillapodik.

A hétvégénk, bár a héten megint éreztem, hogy még három nap, még kettő, és igen, már csak a péntek, és kész, itt a hétvége, nem teljesen úgy sikerült, amire vágytam volna. Mármint amire a lustálkodós énem készült, na az nemigen jött össze. Először csütörtökön szembesültünk vele, hogy Ákos meghívta az osztálytársát hozzánk. Persze vissza lehetett volna mondani, ő is hagyott nekünk kiskaput, meg az apukája is üzent, hogy azért mi mondjuk ki az áment a dologra, de nem volt szívünk. Meg is bántuk a dolgot, mert miután a fogunkat összeszorítva ledaráltuk a szokásos szombat délelőtti tennivalókat, tudtuk, hogy nem lesz hátradőlős nyugi, jön Zs. És hát ezek a fiúk még kicsik ahhoz, hogy értelmesen kihasználják a kapott időt, a jó fele azzal telt, hogy fel-lerohangáltak a két szint között, és nagyon nehezen találtak rá olyan játékra, ami mindkettőjüknek bejött volna. Ákos el is tanyált a lépcsőn a huszonhatodik kör közben, Ábel pedig kiskutyaként ugrált körülöttük, felpörögve a vendégtől, és hiába próbáltuk szép szóval, játékkal, akármivel távol tartani, nem szállt le a nagyokról, akiket aztán hol bosszantott, hol pedig jól szórakoztak rajta-vele, és egy végeláthatatlan rohangálás lett belőle. Hát, nagyon megkönnyebbültem, amikor megérkezett Zs. apukája, hogy hazavigye a fiát, és onnantól már csak az esti rutin volt hátra, hogy végre elérkezzen az áldott csend ideje.
Már előtte eldöntöttük, hogy vasárnap ellátogatunk az Állatkertbe, megnézzük a mackókat. Na, szombat estére már úgy éreztük, hogy ezt nekik!, nem megyünk sehova, de persze vasárnap reggelre lehiggadtunk. Ők ebből semmit nem észleltek, nem is tudtak a terveinkről, de a reggeli közben azért elmeséltem, hogy véleményem szerint nem érdemlik meg igazán, de legalább értékeljék a lehetőséget. Ákos talán értette, Ábel nem reagált a hegyibeszédre. Gyorsan rácsörögtem a szomszédékra, ők is ráértek, így kétcsaládos program lett belőle, késői ebédre értünk haza (mi fáradtan, a gyerekek persze nem). A délután már tényleg csak az itthonlétről szólt, vacsora készült, hajnyírás ejtődött meg, kiselőadás vázlata állt össze, meg ilyenek. Az én délutáni alvásom, amire egész héten vágytam a szokásosnál is rosszabb éjszakai alvásaim után, érdeklődés idő hiányában elmaradt, bár a családfő küldött, menjek fel, de látszott, hogy nem fér bele.

Ma nevelés nélküli nap van az óvodában, a családfő nyerte meg Ábelt, csak Ákossal mi ketten megyünk a dolgozóba. Eleredt az eső is, így lassan pótolódik az a vízmennyiség, ami mostanra végre valamennyire felszáradt az udvarunkon, ismét csak szökdécselve jutunk ki a kapuhoz. A hidegnél már csak az esős-sáros időt utálom jobban. Kedden pedig szülői értekezlet lesz, természetesen egyszerre, egy időben a két intézményben (ez a mi formánk) - így osztódunk és szaporodunk valahogy, mert nem akarjuk kihagyni egyiket sem. Ákos talán a barátjáéknál lesz iskola után, Ábel pedig - minő csoda, hogy van ilyen - az óvodai ügyeletben.
Hétvégén pedig hazautazunk a családhoz, tavaly nyár óta nem voltunk otthon négyesben, mert a két őszi alkalommal lebetegedett az utazás reggelére először az egyik, majd a másik gyerekünk, így kettéváltunk azokra a hétvégékre, karácsonykor pedig az otthoniak jöttek. Már várom...

2017. február 1., szerda

Ha kedd, akkor korcsolya-nap

Kezdtem reggel a fodrásznál. Igen, sajnálom, de ilyen életritmus (munkaidő) és rendelési idő fodrász beosztás mellett (aki napi négy órát dolgozik, és szombaton nincs nyitva) tényleg nehéz máskor megoldani, mint munkaidőben. És hát ha festetni kell, akkor bizony az nem várhat, ugye. Még indulás előtt lekapartam a szélvédőt, aztán mire beültem a kocsiba, meglepődve tapasztaltam, hogy megint olyan lett és nem látok ki. Akkor jöttem rá, hogy a beígért ónos esőhöz van szerencsém, így üldögéltem kicsit, mire kiolvadt.
Aztán elbukdácsoltam a fodrászhoz, nagy nehezen leparkoltam (mert nekem soha nem jó az első szabad parkoló, most meg több is volt egymás után, de valamiért gyanakodtam, hogy ott biztosan nem lehet megállni, lehet valami tábla, amit nem vettem észre, mert miért lenne több szabad hely egymás után ott, ahol egyébként még soha nem láttam üreseket - így utólag már tudom, hogy ez a gondolatmenet ellentmondásosnak tűnik, de ott valahogy az ember lánya elfelejt logikusan gondolkodni), majd elcsúszkáltam az üzletig, ahol vártam pár percet, és besiklott a fodrász is. Festés közben aztán szétfagytam (mert éjszakára spórolásból leveszik a fűtést, és a végére már a vastagharisnyás-zoknis lábam is megdermedt a cipőben), de legalább megszépültem. Amikor végeztem, az ónos esőtől áztatott új frizurámmal a fejemen ismét lekapartam a szélvédőt, és bementem dolgozni.
Alig melegedtem meg, tüzet oltottam kicsit munkailag, indultam is tovább egy megbeszélésre a belvárosba. Jött velem egy kolléganő* is, mire ő kikorcsolyázott a kocsihoz, immáron harmadjára kapartam le a szélvédőt, és beküzdöttük magunkat a városba. Ott valami csoda folytán viszonylag könnyen találtam parkolóhelyet. Elcsúszkáltunk az épületbe, felfutottunk egy másik kolléganőhöz telefontöltőért (ami azért volt sürgős, mert sms-ben parkoltam, és eléggé sajnáltam volna, ha addigra lemerül a telefonom, mire lemondhatnám az igen drága parkolást), aki a lelkemre kötötte, hogy nehogy hazavigyem véletlenül a töltőt, mert Szegedre iskolába indul munka után. Végigültem a megbeszélést (nagyon figyeltem, hogy ne szólaljak meg, mert akkor rám ragad valami feladat, pedig nincs közöm az egészhez, de szerintem nem menekülök meg úgysem), majd a töltőt leadtam, és visszacsúszkáltam a kocsihoz. Körülöttem hasonlóan pingvin-módjára totyogó embereket láttam. Addigra felmerült bennem, hogy akár vehetnék is korcsolyát, mert már biztosan menne az is.
Aztán hazavergődtem, és elkezdődtek az itthoni teendők. Elborzadva láttam, hogy mára is ónos esőt mondanak, de előtte - biztos, ami biztos alapon - még esik az eddig lefagyott fölé és a következőkben várható adag alá némi hó is. Mindenhol azt harsogják, hogy ha nem muszáj, ne induljon el az ember. Nem is tudom, a munkahelyem mit szólna hozzá, ha erre hivatkozással itthon maradnék. Eljátszottam a gondolattal, láttam magunkat Ákossal ma a jó kis melegben bekuckózva itthonról dolgozva, de ez a világ nem olyan, amikor ezt csak úgy meg lehet lépni. Így ma a tanítás nélküli napossal mégiscsak becsúszkálunk a munkába. Azt már tudom, hogy ő bent nekiáll a narválos tablójának (már összekészítettük hozzá a kartont, ragasztót), én meg a felgyűlt munkának (és remélem, hogy nem kellek nagyon a tablóhoz).
Naponta többször csekkolom az időjárás-előrejelzést, a hétvégére még mindig jópár fokot jövendölnek (pluszban). Ajánlom is, hogy így legyen!

*Vicces volt a szituáció. Beszélgettünk menetközben, mesélt kicsit a gyerekeiről (úgy ahogy képben vagyok), különösen a középsőről, aki nagyon nem jól teljesített egy képzésen, és - ami a legnagyobb gond - otthon nem szólt róla, hogy gond van, és ezt kétszer eljátszotta az évek során. Így most új világ jött náluk, a fiának a saját lábára kellett állnia. A történetet ismertem már, és azt is tudtam, hogy úgy hívják a fiát, ahogy a mi kisebbikünket. Meséli a kolléganő, hogy a fia is abban a kerületben lakik, ahol mi. Nem tudja pontosan, hogy hol, még nem járt nála. De van fent és lent, ahogy hallja a beszámolóit, akkor lehet, hogy kétszintes házról van szó. És a ház a fia barátnőjéé, akivel először csak barátok voltak és nemrég összejöttek. És a fia most villanyszerelőnek tanul. És akkor leesett a papírtantusz, hogy ő a mi szomszédainkról beszél, a fiatalokról, akik jó egy éve költöztek az udvarra.