2017. március 30., csütörtök

Tavaszi jó érzés

Tény, hogy macerás kicsit (mármint utána elpakoltatni velük), de azért jó érzés úgy hazaérni munkából, hogy a napsütötte udvaron az összes (szám szerint öt) gyerek kint szorgoskodik. Olyan, mintha téli álomból ébredt volna a kommunánk társaság. Ahogy elsétáltam mellettük, köszöngettem nekik, a sajátjaimat meg is pusziltam futtában a fejük búbján, a szomszédék hatéves fia amolyan macsósan utánam szólt: "T., hát te jó sokat fogytál!" Még a lábaim is megrogytak ettől a bóktól! :D

2017. március 27., hétfő

Aktív tavaszi vasárnap

Tévedtem vasárnap reggel, amikor délutánra almafát láttam a kertünkben, mert már délre a helyén állt. Miután reggel végigbeszéltük, hogy nincs sehol olyan pont, ahol növeszthetnénk egy minden bizonnyal almával roskadásig telt gyümölcsfát, úgy kb. fél órán belül egymástól függetlenül csak megálmodtuk a tutit, és jól meg is beszéltük, sőt kitűztük a leendő medencénk módosított helyét is. A családfő Ákossal elrongyolt megvenni a csemetét, és rögtön ásót is ragadtak. Ez olyan jellemző ránk: megbeszéljük, megrágjuk, megállapodunk, hogy bármennyire szeretnénk, ez nem jön most össze, aztán rövid időn belül felülbíráljuk a saját döntésünket.
Ki is használtam, hogy a kertész brigád kint tevékenykedik, gyorsan kihordtam a benti virágokat, hogy azt is ültessék át. Én nem tudtam nekiállni, mert főztem, igazából féltettem a körmeimet, nehogy a kosz alá menjen. Ja, meg anyuval csevegtem telefonon. Anyu érdeklődött, hogy sikerült előző nap a sütemény, és kiderült, hogy övé nyújtható állagú szokott lenni, és talán mégis vissza kellett volna hívnom előző délután, hogy a receptjeinket egyeztessük, de nem akartam már zavarni, azt hittem, lepihent. Mindegy, ez most így jött össze. A benti virágokra visszatérve, nagyon rájuk fért már a frissítés, a családfő konkrétan röhögőgörcsöt kapott, amikor a satnya vitorlavirágot egyben kiemelte a cserepéből, föld már nem volt alatt szinte, csak a gyökerei. Na, de majd most, jól meghálálják a törődést, és elkezdenek vadul burjánzani! Érzem én!
Gyors ebéd után, aminek nem volt túl nagy sikere a fiúknál (aztán rájöttünk, hogy egyébként is később reggeliztünk, meg az óraátállítás utáni időpontban - egy órával korábban - ültünk le, nem voltak túl éhesek), egy szintén gyors csendes pihenő után (mivel szerencsére nem jött a beígért eső) felkerekedtünk és átsétáltunk egy utcányira a kisbarátnőékhez. Az udvaron én üldögéltem úgy másfél órácskát, a gyerekek pedig végigrohangálták az egészet. Invitáltak, menjünk be a házba is, de inkább hazaindultunk, bár persze a fiatalok még bírták volna. Továbbra sem értem, honnan van bennük ennyi energia. Estére azért Ákos már mondogatta, hogy fáradt (de lehet, hogy ez csak annak szólt, hogy nem volt kedve Ábellel társasozni). A sok kintlét éreztette azért a hatását, kókadtak voltunk mindannyian, meg is pirultunk picit, arc- és ajakkenegetés is volt fürdés után mindenkinek.
Ez a hét most még munkailag teljes lesz, aztán egy jó ideig mindenféle akadályokkal nehezített, várható tavaszi szünet, két nevelés nélküli nap az óvodában (naná, hogy nincs teljesen összhangban az iskolai tavaszi szünettel), meg húsvéti játszóház a délután kellős közepén.

2017. március 26., vasárnap

Jó kis szombat mindenfélével

Egész jól kikerekedett a szombatunk. Ott kezdődött, hogy kora reggel jött a kérdés a kisbarátnő anyukájától, nem gondoltam-e arra, a közeli TarzanPark nyitó hétvégéjén részt vegyünk. Hát persze, hogy nem gondoltam! Na, jó, szembe jött velem a FB-on, hogy a téli zárva tartás után mostanság nyitja meg a kapuit, de elég hamar elhessegettem a gondolatot, hogy mi oda elmenjünk. Helyette viszont - naná - nyugis hétvégét vizionáltam. Soha nem tanulok, mindig azt remélem, hogy ha én nagyon vágyom egy pörgős hét után egy kellemesen pihentető hétvégére, az nem biztos, hogy mások vágyaival is találkozik, és hát igen kétesélyes, hogy nyugis lesz-e. Maximum egy közös családi biciklizős kimozdulást terveztem, ami mostanság visszatérő elképzelés nálam a hétvégére, ami időjárás-függő, és eddig még egyszer sem jött össze idén.
Na, de visszatérve a reggeli kérdésre, csak beadtam a derekamat. És jófej lévén felajánlottam a családfőnek egy szabad szombat délelőttöt (persze, az ebédkészítés és a takarítás így az itthon maradóra hárult). Szerintem ő nem érezte át az ajánlatom nagyszerűségét és nagylelkűséget sem, amit pedig én határozottan érzékeltem magamon, mert felnyihogva közölte, hogy milyen jó kis nyugis délelőttöt kapott tőlem ajándékba, amikor majd kiloholja a lelkét a konyhai és a takarító eszközök társaságában. Befogtam a számat, és nem kontráztam, hogy az előző szombaton én csináltam ugyanezt, csak mindkét szinten, amíg ő bulizott az ovis anyukákkal.
Szóval összekaptam magunkat, Ábel még lenyomott egy standup-ot holmi önálló cipő-felhúzás okán (másba nem tudott belekötni, de a majdnem ötévesek szívósságával csak talált valamilyen okot arra, amin hisztizhet, már komolyan ott tartottunk, hogy itthon marad, de megsajnáltam volna úgyis, meg az apja is adott neki több esélyt is és megkérdezte párszor, hogy biztosan ezt akarja-e), majd amikor hüppögve csatlakozott hozzánk a terrorista, a családfő elszállított mindannyiunkat a nagy szabadtéri játszóházhoz nyitásra (azért kellett ő is, mert az ő nevére szól a kerületi kedvezmény kártya, és nem tudtuk, hogy én is használhatom-e). A bejáratnál találkoztunk a kisbarátnőékkel. A jegy négy órára szól, karszalagot kapunk, és mindig figyelmeztetnek bennünket, hogy ha túllépjük az időkeretet, rá kell fizetni. Hát, én meg el sem tudom képzelni, hogy túllépnénk a négy órát...
És ekkor elkezdődött a végeláthatatlan trappolás a gyerekek után. Ők hihetetlenül élvezték (persze!), én meg enyhén izzadó háttal a nyomukban jártam, vittem az elemózsiás, innivalós hátizsákot, és igyekeztem őket figyelemmel követni. A két nagy, nyomukban Ábellel igen nagy pörgésben volt, és mivel szerencsére annyira nem sokan döntöttek úgy, hogy ezen a délelőttön ide jönnek, így viszonylag beláttam a terepet, és alig néhányszor kellett a lépteimet felgyorsítva keresgélni őket. A nagyok meg már tényleg olyan nagyok... már megtehettem, hogy Ábelt követve nekik csak szóltam, merre megyünk tovább, és távolból szemmel tudtam őket is követni, amíg nem jöttek utánunk.
Mindent kipróbáltak. De tényleg mindent!

Ez a kis bolond meg mindenféle pózokban ért le a kétemelet magasságú csúszda aljára, aztán amikor megfenyegettem, hogy ha még egyszer így látom, nem mehet fel többet, végre betartotta, amit kértem:

A vizes rész még nem volt vízzel elárasztva, de a csapok működtek. Vívtunk egy párat, a nagyok ígértek mindent, csak hadd vizezzenek kicsit. Öt percet kaptak. Ábel egy ideig eljátszott homokozós részen, amikor felfedezte, hogy a nagyok valami olyat csinálnak, amitől őt - nem ok nélkül - próbáltam távol tartani. Akkor tereltem el a bandát a helyről, amikor Ábel konkrétan a vizes árokban állva megnyitotta a csapot, ami a cipője alá kezdte folyatni a tartalmát...
Még nem volt dél, amikor kisbarátnő anyukája összekapta a saját kisebbik gyerekét, aki addigra csuromvizes volt, hogy hazavigye, és a felvetésemre belement, hogy a kisbarátnőt otthagyja nekünk. Még egy órát maradtunk, módszeresen terelgettem őket a kijárat felé, mindent még egyszer kipróbálhattak, amit szerettek volna. Közben összefutottunk a tanítónéni kis- és nagyfiával (az előbbinek a jellegzetes hangjára kaptam fel a fejem, az utóbbi pedig szélesen elmosolyodott, amikor felé indultam - éppen 10 éve, kb. Ákossal egyidősen találkoztunk először, de azóta is évente-kétévente egyszer futunk össze, mégis tudta, ki vagyok).
Hazafelé nem hívtam a taxit, inkább még megmozgattam őket, kb. egy kilométert vonszolták magukat:
A saroknál elkanyarodva láttam a házunk előtt a kocsinkat, a kisbarátnőt leadtuk otthon (és lebeszéltük őket arról, hogy most rögtön egyikük a másiknál töltse a délutánt, de lehet, hogy ma még erre is sor kerül), viszont mire onnan hazafelé indulva rácsörögtem a családfőre, hogy engedjen fürdővizet egyeseknek, akik szerintem igen koszosak lettek, kiderült, hogy ő meg elénk indult autóval. Visszafordult, és a kapuhoz egyszerre értünk oda, fürdés, késői ebéd, majd csendes pihenő várt ránk.
Úgy gondolnám, hogy egy ilyen délelőtt után ha nem is ebéd utáni alvás, de legalább punnyadtság várható. Végül is volt valami hasonló: én aludtam el szokás szerint filmnézés közben, ők bezzeg nem. De nekem viszont most olyan mélyre sikeredett jutnom, hogy még arra sem ébredtem fel, hogy járkálnak körülöttem a nappaliban. (Ja, krikszi kérdezte egyszer, hogy tudok ennyit aludni napközben. Hááát, így! Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor én ebéd utáni sziesztára vágyom.)

Késő délután tértem magamhoz, és csak a lelkiismeretem diktálására álltam neki a sütinek, amit hétközben kinéztem. Kati szeletet anyu csinált néha régebben, a recept véletlenül jött velem szembe (és rögtön félre is dobtam az eredetileg tervezett túrórudi torta gondolatát). Ismét beleestem a hibába, hogy nem olvastam el részletesen a leírást, és nagy bátran döntöttem mellette. Hát volt itt minden: önbizalom, bizakodás, majd tanácstalanság, sőt kétségbeesés, mikor kiderült, hogy a tészta nem nyújtható állagú, viszont ragad, mint a nyavalya, aztán fogadkozás, hogy soha többé, inkább marad a cukrászda. Rémlett, hogy anyu a tepsit felfordítva az alján szokott sütni bizonyos tésztalapokat, kipróbáltuk úgy, és működött, de mivel a leírástól eltérően, kisebb tepsit választottam (örültem, hogy ekkorára szét tudtam nyomkodni a lapok tésztáját), vastagabbak lettek a lapok, és meglehetősen egyenetlenek.
Ekkorra már bőven vacsoraidőben jártunk, és amikor megvágtam a sütit, még nem volt teljesen bepuhulva, de egészen jó lett így is. Remélem, azért mára már összeérik benne minden.
Eddigre Ábel már fejfájásra panaszkodott, kókadozott, aztán Ákos is csatlakozott a panaszos kórushoz. Tanakodtunk mi lehet, aztán belenéztem a tükörbe, az arcom piros volt és rájöttünk, hogy a nap süthette meg őket is. Mára talán mindent kialszanak (aztán vihetjük őket megint valahova lefárasztani).

Ma én vagyok az ebédfelelős, húsleves és csirkepaprikás lesz a menü. A családfő még délután elugrott a Jyskbe napvitorlát venni, meg távolról ingerelt (még fotót is küldött róla), hogy kis kosarak is akciósak (szerinte mi kosár-nagyhatalom vagyunk), de nem ugrottam be neki, pedig kosárból soha nem elég... és sóvárogva mesélte, hogy látott gyümölcsfákat az Obiban. Azóta agyal, hogy hova tudnánk egyet ültetni. Már látom, délutánra itt almafa vagy esetleg szilvafa lesz valahol... A fű meg, amit két-három hete szórt el, nődögél, lehet, hogy többéves küzdelem után normálisan fog kinézni a fenyőfa alatti rész is?

2017. március 25., szombat

Hogy (nem) utazunk el egy hosszú hétvégére csak úgy?

Amikor még egygyerekesek voltunk és jobban teljesítettünk, "A" nyári nyaraláson kívül még tavasszal is elutaztunk általában egy két- vagy hároméjszakás kiruccanásra, sőt volt példa őszire is. Aztán ez valahogy elmaradt, nem jutott rá pénz, idő, figyelem (mikor mi), csak tettük a dolgunkat, éltük a hétköznapokat, de hétvégén azért mocorogtunk erre-arra. Néha felsóhajtunk, hogy de jó lenne kiszakadni a hétköznapokból kicsit, ha valaki az ismerősök közül elutazik egy rövidre, kicsit belém mar a gondolat, hogy de jó lenne nekünk is egy ilyen kiszakadás, vagy szembesülök vele, hogy például Gyulán utoljára a húszas éveimben jártam, és biztosan kellemesen töltenénk el arrafelé egy hosszú hétvégét, de mindez csak vágyakozás szintjén marad, és valahogy nem oldódik meg magától a helyzet (mármint a tétova óhajtásból nem lesz tett).
Hogy miért nem? Hát elsősorban anyagi kérdés. Az ember küzd a mindennapokban, hogy legyen reggeli az asztalon, legyen új tavaszi cipő a fiúk lábán, befizesse a csekkeket, kerüljön haza az ünnepekre valami örömöt okozó ajándék, és ha meg elcsúszik kicsit, akkor számolgat, hogyan tudja a helyzetet a következő fizetésig megoldani. Már vallom egy ideje, hogy az élmény a legjobb ajándék másnak és magunknak is, ugyanakkor meg mégis hajlamos vagyok elfelejteni ezt néha gyakran (meg ugye a gyerekek is tárgyiasult vágyakkal bírnak általában), és mennyivel jobb lenne kilépni a taposómalomból egy kicsike időre, mint itthon végeláthatatlanul pörögni. Ez pedig, ha belegondolunk, néha azzal jár, hogy téli szalámi helyett elég lenne a fele annyiba kerülő felvágott a reggelihez (jó, tudom, ez eléggé túlzó megfogalmazás így, de értitek ugye?!). Egyébként meg annyira drága már két napot is eltölteni valahol, hogy az embernek elmegy a kedve az egésztől.
A másik, ami hiányzik (és szerintem ez a súlyosabb ok), az eltökéltség, és a napi történéséken túl látás képessége. Amikor jön a tétova sóhaj, rögtön tolulnak a tennivalók hosszú sorban, és megmagyarázom magamnak, hogy milyen sok az elfoglaltság a következő időszakban, és nem eshetünk ki belőle, nem hagyhatunk itt csapot-papot, mert az iskola, a munka, a nyuszi-ellátás, az akármi ezt várja tőlünk. És akkor még ott van Ákos buli-meghívása, az iskolai színház, a másik színház (nem is meséltem, egy régi ismerősöm új színházat nyitott, és nagy örömömre meghívott bennünket a zártkörű nyitó előadásra), a várható egyéb elfoglaltságok - és hipp-hopp, már el is szállt a gondolat, hogy hagyjunk itt mindent. Pedig miért ne tehetnénk meg, ha nagyon akarjuk? 

Aztán a minap a kolléganőm említette, hogy a bakancslistája részeként a barátnőjével kipróbált egy szabaduló szobát, és milyen jót bénáztak kettesben jó volt, és hozzátette, hogy az egyik kuponos oldalon vásárolta a belépőket. Én, azon kívül, hogy ismét rácsodálkoztam, hozzám képest mennyivel élénkebb társasági életet él válófélben lévő, éppen új lakásba beköltözés előtt anyukájánál lakó, dolgozó és szabadidőben a papírmunkát, lakásfelújítást intéző egygyerekes kolléganőm, leragadtam a kuponoldal szónál. Hát a sok kéretlen reklám meg a spam világában, amikor ontják ránk azt a sok eladást célzó levelet, hogyan felejtkezhettem el arról, hogy legalább néha ránézzek az ilyen oldalakra? Pedig milyen egyszerű lenne kiválasztani valamit (bármit, ami örömet okoz), és csak úgy nekiindulni?!
Amikor kiment, félre is tettem mindent az asztalomon, és belemerültem az egyik oldal kínálatába. Találtam is nekem tetszőt, nem is egyet, és az elhatározásom olyan erős volt, hogy akár le is csaptam volna egy lehetőségre, ha azok nem két személyre (plusz maximum egy gyerekre) szóltak volna, de kivételesen nem hagytam annyiban, írtam két szállásadónak is, hogy ha már úgy alakult, hogy nekünk két gyerekünk is van, szerintük mennyibe fájna nekünk egy kiruccanás milyen megoldást javasolnak. Az már más kérdés, hogy ezek az ajánlatok hétköznapokra szólnak (hétvégén felárral), és persze annyira nem sikerült fellelkesülnöm, hogy a hétköznapokban akarjak mindent itt hagyni. Kaptam is választ, aztán szegény családfőt is behülyítettem, hogy vajh mit szólna egy ilyenhez (a válasza borítékolható volt, persze), aztán amikor odakerült a sor, hogy bökjünk rá a megadott időszakon belül valamilyen időintervallumra, ismét előtérbe kerültek a kötelezettségek és egyéb elfoglaltságok, és végül nem foglaltam sehova.
Délre már túl is voltam a fellángoláson. Pedig olyan közel jártunk már ahhoz, hogy csak úgy merészen félre tegyünk mindent éljünk egy kicsit, csak úgy, egy hirtelen felindulásból kilépjünk a hétköznapokból. Arra viszont talán jó volt ez a rövidke intermezzo, hogy ismét rájöjjek, akarni kell, és túllátni a hétköznapokon. Erre majd időről időre emlékeztetem magunkat.

2017. március 24., péntek

Hát, kertész nem leszek

A napokban többször jártam úgy, hogy belépett valaki az irodámba, rögtön megdicsérte a virágokat. Ilyenkor töredelmesen be szoktam vallani, hogy...
...ezek albérlők, a kollégáim összeköltözésével nem férnek el náluk, így hozzám telepítették őket (én locsolom, de többet nem vállalok), izgulok is, nehogy valami bajuk legyen:

 ...ő csak átmenetileg lakik nálam, amíg a kolléganőm nem költözik be az új lakásába:
 ...viszont büszkén szoktam mutatni, hogy sajátom is van, ő az:
A kaspója szép, éppen jó lenne a másik virágnak a másik ablakban, de biztos megérezte, hogy mit tervezek, mert megjelent rajta valami kis friss zöld hajtás, kapott még egy kis időt, hátha magához tér.

2017. március 23., csütörtök

Bepótolok minden elmaradást

Akkor most nekiállok az előterjesztésem írásának mesélek kicsit magunkról. Az elmúlt napok egy őrült körforgásra hajaztak. A középpontban természetesen én álltam, az egészségi állapotommal, a kilátásaimmal és a félelmeimmel az eltökéltségemmel, hogy most aztán végre teszek valamit. Az előző csonka hét végül nem szűkölködött munkában sem, egyéb elfoglaltságokban sem, de valahogy megoldottam, hogy mind a három, műtét előtt szükséges vizsgálat meglegyen a végére. A mindenféle papírokat folyamatosan a táskámban tartottam, nehogy éppen akkor hagyjam itthon, amikor szükségem van rá, és a beutalók helyét szépen sorban felváltották a leletek. Természetesen ezek a vizsgálatok főleg munkaidőben voltak, de - ha jól számolom - egy perccel sem dolgoztam kevesebbet, mint kellett volna, hála a szabad hajnali óráknak, meg az egyik itthoni munkával eltöltött napnak, és végül is egészen jól álltam a hét végére a teendőimmel is.
Azért az, hogy nem tudtam, hogyan zajlik az egész, sok bizonytalanságot okozott bennem. Például nem mertem újabb munkahelyi programokat egyeztetni, minden nap úgy hajtottam bent, hogy minden fontosat ellökdössek olyan stádiumba, ami tud nélkülözni, ha kell, pár napot, aztán meg úgy jöttem haza, hogy hoztam, majd vittem vissza az aktuálisan fontos feladatokhoz szükséges papírokat (igen, a mai digitális világban is szeretek jegyzetelni mindenfélét, amiből aztán idővel összeáll az anyag, amin dolgozom) (és igen, itt fagyott le az imént a laptopom, amit újra kellett indítani, és ismét felmerült bennem, hogy ha egyszer kidől a szerkezet, meg leszek lőve, mert a fél életem ezen van).
És bár bent egyébként nem annyira akartam a problémámról beszélni, eddig sem meséltem, hogy van egy visszatérő gyulladásom (nem szemérmességből, egyszerűen megtanultam vele élni az évek alatt, és idővel már elhittem, hogy ez a természetes állapot), mégis egyre több kollégának kellett elmondanom, hogy tudják, kieshetek egy-két (több napra) a munkából. Már mindenki együttérzett velem, együtt várták, mi történik, és az én ízlésemnek már túlzó volt a figyelem, amit kapott ez a góc itt a hónaljamban (és hát annyira nem kellemes erről beszélni, na), így már nagyon szerettem volna túl lenni az egészen. Közben okozott némi izgalmat, hogy egy fontos előterjesztés időpontját előrébb hozták, így annak is nekifeküdtem ismét tegnap, mert már elkezdtem, de aztán félreraktam, mert "van még rá időm bőven".
Aztán kitaláltam, hogy ha kedden a családfő szabadságon van, akkor én is kiírom magam, és megkérem, kísérjen el a kórházi ambulanciára. Nem volt ellene kifogása, sőt örült, hogy ott lehet velem, mert velem aggódott, hogy mi lesz ebből az egészből. Egyébként azért jött szabadságra, mert ő is szerette volna látni Ákosék osztályát a két nyílt órán, amit még a hónap elején hirdettek meg. Így hát azon a reggelen először ünneplőbe öltöztettük a lelkünket és átsétáltunk a szemközti iskolába, büszkén végig ültük az első két órát. Ákost a matek órán nem túl sokat láttuk mondjuk megnyilvánulni, mert ő a társaival összeforgatott asztalnál ült (mint kiderült az önálló munkát jól végzők közzé tartozóként többször más feladatokat kaptak, így ők nem szerepeltek annyit), de így is izgalmas volt látni, hogyan zajlanak az óráik. A tanítónénit mi már ismertük régebbről (a családfő konkrétan már vagy 25 éve, de lehet, hogy több), és bár bevallom, nekem anno pár éve, amikor bevezetett a baráti körébe, éppen ő nem volt annyira szimpatikus az első időkben, de egyrészt szerintem az akkortájt kezdődött kapcsolata hatására lazult az évek alatt, másrészt el kell ismernem, hogy nagyon jó tanító, jó osztályfőnök. Kifejezetten örülök, hogy Ákost sikerült az ő osztályába bejuttatni, és mostanában már agyaltunk rajta, hogy de jó lenne, ha Ábel is hozzá kerülhetne (ahhoz viszont egy évet kellene váratni az óvodában, amire egyébként is látunk esélyt most, főleg, hogy a novemberi bátyja is később került az iskolába, de aztán majd kiderül, van még időnk). Szóval, a sulis kellemes élményekkel telve hazafutottunk, gyorsan megreggeliztünk, és elindultunk a kórházba. Addig igyekeztem nem izgulni rajta, de amikor a családfő már harmadjára ment vissza a parkolóautomatához, mert nem sikerült a telefonján elindítani a parkolást és inkább pénzt dobott be, már türelmetlenül toporogtam az utcán. A kórház földszintjén becsekkoltunk, felmentünk, vártunk, aztán valami isteni sugallatra a kilépő asszisztensnek megmutattam a papírjaimat, aki közölte, hogy ők a szakrendelőben csak kontrollra visszatérőket fogadnak, nekem a szakambulancia kell kórházi szűzként először itt járóként (vagy fordítva?). Kopogjak be a szomszédba, és kérdezzem meg, hogy fogadnak-e a hozzájuk adott sorszámmal. Így arrébb mentünk, és persze nem kopogtunk, nem vagyunk mi olyan kopogós fajták, főleg, ha az ajtóra ki van írva, hogy ne tegyük, így ott is vártunk kicsit, majd elcsíptük az onnan kijövő asszisztenst. Pikk-pakk lerendezett, csak időponttal fogadnak. Ott azért elmorzsoltam egy könnycseppet mondtam valami cifrát (nem neki, csak utána, amikor becsukódott az ajtó), mert én igazán próbáltam előre informálódni, hogyan zajlik mindez, és nem mondták sehol (a regisztráción sem), és nem is írták a honlapon, hogy időpontra lehet csak menni. Így ismét leballagtunk a regisztrációra, és valami csoda folytán másnap délutánra kaptam is időpontot. Itt már tudtunk viccelni is a helyzetünkön - a humorérzék segít azért sok helyzetben. A családfő annak mondjuk nem örült, hogy másnap már nem lehet velem (és ráadásul a főnöke elküldte egy hosszabb vidéki útra, ahonnan nem hogy délután a kórházba nem tudott volna elugrani, hanem a gyerekek összeszedése is veszélybe került, de végül megoldódott ez a kérdés is).

Így hát, hogy felszabadult a keddünk második fele, hirtelen nem is tudtunk mit kezdeni a nap fennmaradó részével. (És itt ismét lefagyott a laptopom, most vagy elszokott a hosszú posztoktól, vagy ideje lesz új után nézni.) Annyira megzavarodtunk ettől az egésztől, hogy az időközben mobilon mégis sikeresen elindított parkolást is elfelejtettük lemondani, majd három órával később örömmel értesültünk egy sms-ből, hogy a parkolási idő lejárt (még jó, hogy nem a méregdrága belvárosban voltunk). Na, szóval hazajöttünk, délre már itthon is voltunk, és kicsit kerülgettük egymást, az én hangulatom nem volt túl fényes az egész hercehurcától, de aztán összekaptuk magunkat. Gondoltuk, kihasználjuk azt, hogy ketten vagyunk, és megnézzük a közelben nemrég megnyílt mexikói éttermet, ahova a gyerekeink válogatós érdekes ízlése miatt (attól félve, hogy nem találunk az étlapon nekik való kaját) eddig nem mertünk elmenni. Felmerült bennünk, hogy esetleg biciklivel közelítjük meg az objektumot, de letettünk róla, és utólag nem is bántuk. A nap sütött, mi kettesben ráérősen voltunk, és ilyeneket hoztak ki (a napi menü! keretében) nagyon baráti áron:

...így egészen felvidultunk. Aztán kitaláltuk, hogy elsétálunk a közeli piacra, és ott (igazából már előtte) elvesztünk kicsit. Először betértünk a vasedénybe, háááát, mi nem ruhás vagy egyéb boltban tudunk eltévelyedni, ez már egyértelmű, hanem például ilyen helyen. Hosszasan, alaposan nézelődtünk, mint a gyerekek a cukorkás boltban, és bár az elején tartottuk magunkat, aztán mégis elcsábultunk, és egy nagy tömött szatyorral jöttünk ki vásároltunk is ezt-azt. A napokban szembesültünk vele, hogy jól vágó késeink állománya megcsappant. Fogalmunk sincs, de tényleg, hogy hova tűntek az eszközök, pedig mi nem vagyunk olyan elhagyósak, meg "kivisszük és ott felejtjük"-típusúak sem (apu volt ilyen, hányszor szedtük össze az udvarról a kint felejtett késeket, edényeket anno!), meg esélyt is szoktunk látni arra, hogy amit nem találunk, idővel előkerül, de ez most eléggé véglegesnek tűnt számunkra, így most vettünk azt is. Meg a fiúknak vicces állatos bögrét (valószínűleg a húsvéti nyuszi hozza majd nekik, bár egy gyenge pillanatomban beígértem a nyuszi nevében egy puskát is Ábelnek, most főhet a nyuszi feje, mit tegyen). Aztán jutott még egy-két kisebb eszköz is a kosárba, de ki számolja már azt a sok csetreszt...?!
Innen mentünk tovább a piacra, ahol már annyira nem akartunk költeni, de a családfő rábeszélt egy ruhára (itthon felpróbálva rájöttem, hogy ez a fazon nem annyira jó nekem, meg bő is lett - ilyen se volt régen, hogy valami bő rám! de majd még ízlelgetem azért a dolgot, meg nadrág nélkül is felpróbálom :D), aztán az újságosnál becsúszott egy Superman-es képregény is a zacsiba. Lehet, hogy rátaláltunk a kulcsra, amivel Ákost az olvasásra tudjuk ösztönözni: a képregényeket falja. Azt nem szeretném, ha ezen a szinten megrekedne, de végre olvas, magától, kedvvel, örömmel, és mi ennek örülünk. Azt remélem, hogy idővel a könyvek is terítékre kerülnek (májusban megyünk a Harisnyás Pippit megnézni a színházban, jeleztem neki, hogy addig igazán elolvashatná a könyvet is, de az érvelésemet, miszerint úgy értené az előadást, nem vette be - igaza van, anélkül is érti majd :-), csak próbálkoztam). És ha már arra jártunk, Ábel is kapott egy állatosat, amihez kis műanyag állatot is csomagoltak, most az olvasgattuk az utóbbi két estén, hol él a borz és mit eszik. Úgy tűnik, őt is érdeklik ezek a dolgok, próbára tettem, és egy elolvasás után fújja a legfontosabb tudnivalókat. Még egy kis eper (hát mikor enne a kisebbik gyerekünk epret? amikor még nem terem itthon... de azért nagyon örült neki, mert már napok óta mondogatta), és gyorsan el is hagytuk az objektumot. A virágokat is megnézegettük, de lebeszéltük magunkat róla, várunk még picit az ültetéssel.
Ezután összeszedtük az ovist, majd kicsit később az iskolás táskáját (ő ment vendégségbe a barátjáékhoz, vacsora után hoztuk csak haza).

Szerdán a kollégáim meglepetésére már korán reggel ott találtak az irodámban (bár alapból fél 8 körül járok be). Gondoltam, belehúzok a munkába, mert ki tudja, mi lesz délután és utána. Addigra már elég sokan kérdezték, most akkor mi van, hogy lesz, én meg hajtogattam, hogy nem tudom, majd kiderül. Kora délután újra nekiindultam a kórházi túrának, némi csúszással be is jutottam a sebészetre. Ott pedig közölték, hogy ők még nem vágnának, először menjek a bőrgyógyászatra, mert van esély kezeléssel (gyógyszerrel talán) elmulasztani a nyavalyát. Hát, ezt eddig senki nem mondta, és mindig szike lett belőle korábban is. Kaptam beutalót és rögtön időpontot is (húsvét után mehetek is, pamparam), utána elég csalódottan jöttem ki. Annak örülök, hogy az antibiotikumnak köszönhetően a gyulladás most lehúzódott, de arra kíváncsi lennék, hogy ha a másfél héttel ezelőtti állapotában mutatom meg, mi lett volna a megoldás. Nem tudok mit csinálni, kivárom a bőrgyógyászatot, és meglátjuk, mi lesz. Holnap pedig meglepem a kollégáimat azzal, hogy ismét megjelenek dolgozni.
A kórházban ismét végezve három sms-t és három telefont eresztettem meg (ennyien várták a híreket). A családfő valahol az autópályán hazafelé robogva határozottan megnyugodott a hírre (arra is, hogy a kocsival együtt térek haza, mert az is felmerült bennünk, hogy mi van, ha kezelésbe vesznek, hogy fogok hazavezetni, bár erre azért kis esélyt láttunk). Hazafelé jövet összeszedtem a fiúkat, kicsit az udvaron tartottam őket (össze is kaptak párszor), aztán folytattuk a szokásos esti tevékenységeket.

A következő két napban bele kell húznom a munkába, aztán meg jön ismét a hétvége. Természetesen addigra romlik az idő, de azért biztosan elfoglaljuk majd magunkat valami kellemessel.

2017. március 18., szombat

Mit is csináljunk egy esős szombaton?

Nagy az izgalom itthon, a megfelelő instrukciók el is hangzottak felénk. "Anya, ne felejts el felöltöztetni engem szépre!", és "Apa, nehogy itthon felejtsd az ajándékot!" Ábel születésnapi bulira készül a közeli játszóházba. Nagyon örül neki, amikor 3-4 hete megkapta a meghívót, még mamának is elmesélte telefonon keresztül. A családfő kíséri, mert ő bárhova megy szívesen, ahogy zokszó nélkül elindul vásárolni a hétvégén már harmadjára is, ha kell, úgy viszi buliba a kisebbik fiát, főleg, hogy ebben a körben ő ismerősebb, mint én. Mivel a legkisebb ugrifülest még nem hagyjuk ott ilyen helyeken, így vele marad végig, és gondolom, jót pletyizik az ovis anyukákkal.
Mi pedig itthon maradunk Ákossal. Már be is harangoztam neki, hogy nagytakarítunk, fent és lent, portörlő ronggyal és ablakmosóval is végigfutunk a porszívó és a felmosó előtt. A levest már felkészítettem, és elegendő bátorságot szedtem össze egy virslis buktához is, ami a pár hónappal ezelőtti csúfos kudarcom után (nem kelt meg a cucc) maga a csoda. Ha most is ki kell dobnom a tésztát, soha többé nem próbálkozom vele.
Addig meg matricáznak együtt, a Sparnak új matricás könyve jelent meg, ami a rejtélyekkel foglalkozik (állatok, épületek, természeti képződmények) - Ákos el is olvassa a kis szövegeket róluk.
Délután szerintem csak úgy eltengünk-lengünk itthon. 
Szép hétvégét mindannyiunknak!

2017. március 13., hétfő

Ez se volt rossz

Ez a hétvége már csak ilyen aktívra sikeredett. Vasárnap reggel az aprónép - a hétvégéken szokásosan - viszonylag korán ébredt (bezzeg hétköznap ébreszteni kell őket gyakran), gyors reggeli után a családfő először tisztítószeres-kozmetikumos beszerző körútra indult. Majd hazaugrott a csomagokkal, és magához vette Ákost, akinek - miután pénteken leszakadt a lábáról az iskolai szandálja - lábbelit vadásztak. A Decathlonhoz érve örültek, hogy még viszonylag kevés autó parkol előtte, aztán rájöttek, hogy ennek oka van: még nincs nyitva az üzlet. A Deichmann is zárva volt még, így viszonylag hamar haza is értek.
10 körül megérkezett a barátja. Már a kapuban megölelgették egymást, aztán elkezdődött a közös délelőtt. Kicsit tartottam tőle, mert a legutóbbi hétvégi látogatás alkalmával már alig vártam, mikor jön az apuka a fiáért, mert a fiúk felpörögtek egymástól, fel-lerohangáltak, belekapkodtak mindenbe, de nem játszottak igazán, Ábel meg mint egy hangos búgócsiga követte őket, végig torokhangon beszélt, és nem hagyta őket játszani (nem mintha normálisan játszottak volna), pedig többször próbáltam elcsábítani valami közös elfoglaltságra. A barátnak nincs testvére, így mostanában néha megjegyzést tesz Ábelre (túl hangosnak tartja, viccel, hogy hol van rajta a halkító gomb). Ez kicsit zavarja a fülemet, de hát egy nyolcéves gyerekről beszélünk, nem fogom érte ledorongolni (és Ábel tényleg elég hangos), csak próbálom normál szinten tartani a hangulatot, és nem addig elfajulni hagyni a dolgokat, hogy a kicsi legyen a kiközösített. De most Ábel elvolt egyedül, így szerencsére nem volt ilyen gondunk.
A nagyok tableteztek kicsit, de mire szóltam volna, hogy inkább egymással játsszanak, le is tették a kütyüket, és felvonultak. Először társasjáték hangjai hallatszottak le fentről, aminek kifejezetten örültem, majd jöttek, hogy megcsinálnák a kísérletet, így kivonultunk a teraszra. A gejzír-vulkán végül nem tört ki a palackból (nyugi, Vilma!), talán ennél látványosabb is lehetett volna a dolog, de viszonylag hamar túltették magukat a csalódottságon. És ha már kint voltak, kint is ragadtak.
Nemsokára ismét jöttek, hogy ültetni szeretnének. Végignézték Ákos magjait, és közölték, hogy borsót már lehet. Nem lett volna értelme lebeszélni őket, így felásattam velük a magaságyást, megmutattam, hogyan csinálják, aztán rájuk hagytam a dolgot. Majd még a sövény aljához is raktak egy sorba (és Ákos szerencsére először megkérdezte, hogy a krókuszt átültethetik-e, így az is megmenekült). Oda, ahol tavaly sem maradt meg, mert nem kapott elég fényt (meg szerintem a családfő végigtolta rajta a fűnyírót, de azt tagadja). Hát, nem vagyok benne biztos, hogy idén túl sok borsót szüretelhetünk, de ők mindent megtettek az ügy érdekében, nagyon lelkesek voltak (a barát emeletes házban lakik, számára minden ilyen megmozdulás újdonságnak számít, tetszett is neki nagyon, egyfolytában azt hajtogatta, hogy ez milyen szuper elfoglaltság). Egy újabb sorba meg répamagokat rejtettek. Aztán leálltak a kerti munkával, bár az ablakon keresztül láttam még őket egy nagyobb gödröt ásni a virágoskertben, de inkább nem kérdeztem meg, milyen célból. Utólag kiderült, hogy az udvaron találtak valami terményt, és azzal kísérleteztek. Aztán bicikliztek még, meg rohangáltak, és csak ebédre jöttek be. Éppen hogy végeztünk az ebéddel, amikor megérkezett az apuka, és haza is vitte a fiát.
Délután a családfő újra nekiindult a cipő-projektnek, most már sikerrel jártak, lett Ákosnak szandál, neki pedig cipő.
A ma reggelt a laborban kezdem, ha már lendületben vagyok, nem halogatok. Aztán a héten jön még egy röntgen, és valahogy megpróbálok bejutni az ekg-ra (oda, ahova egyébként is járok a pajzsmiriggyel). A családfő sebészt keres az ismerősi körében, ajánlottak is valakit, aki "jó orvos és jó ember", telefonszámot is kaptunk hozzá, én kicsit gyámoltalannak érzem most magam ez ügyben, rábízom magam. Délután meg fodrászhoz megyek, legalább a frizurám tartson, ha már egyébként ilyen kis izének érzem magam.
És hát azt se felejtsük el, hogy ez négynapos hét lesz, ami külön öröm, és talán még a munkamennyiség miatt sem kell azon aggódnom, hogy miért csak ennyi jut rá (bár besűrűsödhet azért, szoktam így járni).
Szép hetet nekünk!

2017. március 12., vasárnap

Márciusi ifjak programja

Bár pénteken még rezgett a léc, hogy milyen állapotban jövök haza a rendelőből, ráadásul a heti időjárás sem teljesen úgy alakult, ahogy beharangozták az előrejelzésekben, de aztán semmi nem állta útját a korábban eltervezett programnak. Vártuk ám, mert bár eléggé mocorgósak vagyunk úgy általában, mostanság - úgy érzem - az eddig szokásosnál gyakrabban vágyunk itthon maradós hétvégékre, ez meg amolyan tényleg jövős-menős terv volt. Aztán végül kiegyenesedett minden, mi pedig megléptük a dolgot.
Az egésznek az apropóját Manó Mona márciusra adott feladata adta, aki azt kérte a kisdiákoktól, hogy nézzenek utána, mi történt anno március 15-én, és fotózzanak le hozzá kötődő helyeket (táblákat, szobrokat), vagy szerezzenek róluk képet. Mi időnként hajlamosak vagyunk a könnyebb utat választani (pl. farsangra veszünk jelmezt, ahelyett, hogy sk. készítenénk, bár örülök, ha a leszakadt gombokat felvarrom, amikor kell), de a mostani feladatot elolvasva elindult bennünk a vezérhangya. Ráadásul nem csak előre is vártuk a megvalósítást, utólag is örülünk, hogy így találtuk ki. Egyik este vacsora közben beszéltünk róla, hogy elmehetnénk valóban ezekre a helyekre és Ákos készíthetne fotókat, amikből elkészülhetne a tabló, aztán a családfő elkezdett poénkodni, hogy szelfi kellene, bár ahhoz Ákos karja rövid. Végül ebből alakult ki, hogy végigjártunk pár helyet, Ákos fotózott, én megörökítettem, ahogy készíti a fotót, majd a családfő is lekapta őkelmét (időnként a képbe sétáló Ábellel együtt). Már előtte elolvastattuk Ákossal a történetet, beszéltünk is róla, de a tanítónéninek köszönhetően viszonylag képben is volt, aztán végig vettük, milyen kört járjunk be. Induláskor pedig megbeszéltük az útvonalat és az egésznek a menetét.
Így esett, hogy szombaton délelőtt beautóztunk a városba, a kocsit leraktuk a Deák térnél, onnan felbuszoztunk a Várba a börtönhöz, ahol Táncsics raboskodott. Majd visszabuszoztunk a városba, elsétáltunk a Pilvax kávéházhoz helyéhez, megnéztük a Petőfi szobrot a Március 15-e téren, végül a Nemzeti Múzeumot, és onnan vissza villamosoztunk az autóhoz. Közben megebédeltünk a Fatál nevű étteremben, ahol a nevéhez méltón olyan adagokat kaptunk, hogy csak hüledezni tudtunk mi felnőttek (a fiúk bezzeg betolták a sok-sok kajájukat, a végén már aggódtunk miattuk kicsit).
Hazafelé jövet feltettük nekik a kérdést, amit szoktunk időnként, hogy mi tetszett nekik a legjobban. Ákos az egészet élvezte, és az étterem volt számára a csúcs, Ábel pedig a buszozásnak és a villamosozásnak örült a leginkább. Itthon tartottunk némi csendes pihenőt, igaz, jóval később a szokásosnál, és vélhetően nekünk nagyobb szükségünk volt rá, mint a szokásunk eredeti alanyainak (nem tudni, meddig veszik még be, hogy a csendes pihenő az egy igen fontos momentuma a napoknak, de csináljuk, amíg lehet), sőt én még fel is vonulhattam kicsit a hálószobánk magányába, ahonnan este 9-kor ballagtam le, mire a gyerekek már aludtak, a családfő meg azon vigyorgott, hogy ő már azt hitte, el is kezdtem az éjszakai alvásomat, és mire ő lefeküdne, én kipihenten ébredek. Végül nem így lett, nagy nehezen magamhoz tértem, és kihúztam majdnem éjfélig, inkább megküzdöttem a visszaalvás elleni vágyammal, mint hogy éjfélkor ébredjek a szokásos mennyiség letudása után.
A képeket egyébként már kiválogattuk, most már csak a nyomtatás és tablóba rendezés következik. Addig is íme pár - nem feltétlenül a Monának szánt - kép:




Hát, így mulattunk mi tegnap!
Ma délelőtt pedig várjuk Ákos iskolai barátját (aki itt is ebédel, de előtte még végrehajtunk egy kísérletet, amit Ákos az új könyvében nézett ki, a cél érdekében még a boltba is elkísérte az apját, nehogy lemaradjon valami a listáról). Gejzírt (vagy vulkánt?) készítünk vízből, olajból, pezsgőtablettából és ételfestékből. Persze szigorúan a teraszon állunk neki, bent a házban nem merném. Ha nem jönnék, elöntött bennünket a láva cucc.

2017. március 11., szombat

Egészségügyi helyzetem

Azt hiszem, kijelenthető, hogy a hetem a munka, a rohangálás és az egészségügy bűvöletében telt. Igaza van Lazacnak, ha egy üzlet beindul, nincs megállás, mert mindig találnak valamit. Bár nálam nem annyira újak ezek, csak elhalogatottak. Egyébként sejtem én, hogy vannak még itt szűz területek, de mindig adódik valami más (vagy csak elkummantom a dolgokat), így is túl sokat járok orvosokhoz az utóbbi években. És nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy ez a korral (is) jár nálam, ahogy, gondolom, másoknál is így van. Ha végigmegyek a testemen, hát, alig marad ki valamelyik részem.
Ha csak a viccesebb részét nézem, az egyik este rácsodálkoztam a zokni nélküli lábaimra, és azzal szembesültem, hogy a baloson a nagy ujjam vékonyabb, mint a másik, ráadásul enyhén ferde, és ez már így is marad. Ez az, amit úgy 2,5 éve sikerült egy jól sikerült elcsúszásnak köszönhetően eltörni. És ez az asszimetria a legkevesebb, mert érzékeny is, ha néha az élével lépek rá például a küszöbre, csillagokat látok.
Aztán ott vannak a hegek mindenhol, amik emlékeztetnek rá, hogy túl sokat járok sebészetre. Amikor Ákos születése után a császáros heget megfejeltem egy újabbal kicsit fentebb (egy brutális mellgyulladásnak köszönhetően, amivel a sebészetről, amikor megmutattam, kórházba küldtek), majd egy elég fájdalmas kezeléssorozat után pár napig azon kellett aggódni, hogy a másik oldalon is ez lesz, a családfő azon vigyorgott, hogy ezzel kész is lesz a szmájli. Aztán az végül elmaradt, szerencsére, de ez azóta is visszatérő poén nálunk. Bár nem mindent foghatok rájuk, mert vannak kisebb hegek is régről, amik nem írhatók a családalapítás számlájára.
Ezeken túl előfordulnak még szemmel nem látható elemek is a sorban. A pajzsmirigy-működésem még mindig nem mondható normálisnak, egy éve járok háromhavonta kontrollra, és a héten ismét emelte a doki a gyógyszeradagomat, mert a vérleletem megkívánta (bár szerencsére nem annyira kiugró, hogy túlságosan aggódjak).
A legutóbb ekg-vizsgálatot is végeztek, azon is hümmögött egy sort a pajzsmirigyes doki, és javasolta, hogy mutassam meg a háziorvosomnak. Na a héten azt is megtettem, és azt a választ kaptam, hogy bár tényleg nem tankönyvszerű a rajz, amit produkáltam, ha nincs panaszom, (még) nem kell lépni. Nyugodtabb lettem volna, ha csekkolják, de nem gondoltam, hogy ilyen korán teljesül a vágyam.
Ha már ott jártam, megmutattam a hónaljamat. Akartam magamtól is, de ő is rákérdezett. A visszatérő gyulladásom, amiről legkorábbi emlékem az Ábel születése utáni időszakra tehető (akkor volt az, hogy az alig háromhónapos gyerekkel és a bátyjával mégis elmentünk nyáron egy rövidet nyaralni, és ez a testrészem úgy begyulladt, hogy nem tudtam a gyerekeket sem ellátni), az utóbbi hónapokban gyakorlatilag állandósulni látszik. Van az a fájdalom, amivel az ember egy idő után megtanul együtt élni, és inkább halogatja a lépést (bár a háziorvossal többször konzultáltunk már az ügyben), ha meg van pár fájdalommentes nap, akkor örül neki. De mostanra alig van szünet, és annyira elegem lett belőle, hogy mégis rászántam magam, meg ő is rögtön megírta a beutalót a sebészetre. Rögtön ki is akart írni táppénzre, de mondtam, hogy várjunk még vele, ha tudok vezetni, akkor dolgozni is. Ez már eléggé este volt, így a sebészetre már nem jutottam el, de pénteken aztán hiába éreztem úgy, hogy javul a helyzet, nem hagytam magam becsapni, és munka után (miután a könyvtárban újabb olvasnivalót szereztem) beültem a rendelőintézet sebészetének várótermébe. Addigra már fájt a gyomrom az idegtől, mert élénken él még bennem az emléke a vágásoknak, és az összeforrni nem hagyott sebeknek, elnyúló kezeléseknek. (Egyszer egy hasonlót éltem át egy tíznapos skandináv körúton, ahol szerencsére az egyik útitárs orvosként magával hozta a táskáját is, és ő kezelt minden este.) Tegnap aztán végül az lett, amit sejtettem, ott helyben nem vállalták a vágást (de azért jól megpiszkálta egy kampós végű ollóval, hogy érezzem a törődést és a fájdalmat), leragasztotta, antibiotikumot írt fel, és kaptam egy rakat beutalót egy műtét előtti vizsgálatsorozathoz. (Többször megkérdezte, hogy biztosan nincs-e lázam, és nem vagyok-e cukorbeteg - ez utóbbi eléggé aggaszt, bár laborvizsgálatokon jártam az utóbbi időkben, terheléses vizsgálatot nem végeztek.) Így hát mégis megyek ekg-ra újra, meg röntgenre, vérvételre, aztán meg kórházba. Muszáj lesz végigcsinálni (a hegesedés előrehaladott, kérdezte is, hogy rendesen tudom-e használni a jobb kezemet), ha most megállok, menthetetlenül romlik a helyzet.
Azt már csak halkan súgom meg, hogy visszér-ügyben is kell majd lépnem, bár a háziorvos úgy tűnik, nem sebészetpárti, mert a legutóbb is, amikor megszemlélte, valami kenőcsöt ajánlott a vágás helyett. De egyszerre csak egy beavatkozáson legyek túl!
Hát, nem vagyok boldog ettől a leltártól.

2017. március 5., vasárnap

Szorgos-dolgos tavaszi hétvége

Szombat reggel belehúztunk, hogy nyitás körül becsekkolhassunk a Decathlonba, hiába nagy az áruház területe, a tömeg eloszlik, viszont igen közkedvelt vásárlási célpont, nem akartunk sokáig ott nyomorogni. Sokan mások is így gondolkodtak, már akkor tele volt főleg kisgyerekesekkel, amikor odaértünk, és a tömeg egy része bizony a cipős soron tolongott, ami nálunk is elsődleges célpont volt.
Előtte itthon megtartottuk a nagy tavaszi cipőpróbát, előkotortam a szekrényből az összes tavalyi lábbelit, és végigpróbáltattam őket az aprókkal. Amibe még belement a lábuk (és hordható állapotúnak tűnt, bár a nagyon gyalázatosokat rögtön ősszel ki is dobáltam, pedig nagyon nehezen tudom magam ilyenekre rászánni), azokat visszaraktam a szekrénybe. Aztán összeírtam mindent, magasabb szárúból mostani méret, a nyitottabból még mindkettőjükre jó volt az előző, azokból egy-két számmal nagyobbat akartunk venni. És eszembe jutott, hogy fürdőgatyákat, ha esetleg akcióznak, meg pólókat, rövidnadrágokat, magamnak is ezt-azt kellene venni, a családfőt sem hagytam ki a listáról.
Már amikor a kocsiba ültünk, a családfő azon morgott, hogy mind közül a cipővásárlást utálja a legjobban, mert azt tényleg nem tudjuk nélkülük megoldani, és egy rémálom néha az egész hajcihő. Érdekes, mert én is ilyenkor érzem leginkább a neveltetésbeli hiányosságokat, és azon ostorozom magam, hogy valamit csak elszúrtunk, ha már előre tartunk egy ilyen vásárlástól, és szinte mindig be is jön a sejtésünk. Valahogy mindig eljutunk odáig, hogy elegünk lesz az egészből, mert nem állnak meg rendesen, szólongatni kell őket, Ábel új hobbijáról (amikor gondol egyet, és nekiindul a soroknak, és nem zavarja a gondolat, hogy el is veszíthetjük) már ne is ejtsünk szót. Külön-külön még hagyján, de a két fiú együtt... bahhh!
Hát aztán végül csak viszonylag gyorsan lezavartuk az egészet, végigmentünk a sorokon, én is kaptam pólót, nadrágot, aztán kikötöttünk az ominózus, válogatós, gyerekeikkel ilyen-olyan módon küzdő szülőkkel tömött cipősorokon (talán más sorrendben kellett volna haladnunk). Ekkor szembesültünk azzal, hogy fiúszínekben Ábel méretében alig-alig van valami. Ákost pedig ott világosítottam fel, amit én az előzetes tájékozódáskor már összeraktam, miszerint 33-as mérettől már nincs tépőzáras modell, muszáj lesz azt a cipőfűző-kötést begyakorolnia. (Hát, ja, még egy hiányosság a részünkről, eddig mindig a könnyebb utat választottuk, és nem fűzőset vettünk neki. Bááár, az ünneplő cipője az, és jött már haza benne rendezett cipőfűzőkkel - kiderült, hogy az egyik lányosztálytársát kérte meg, és láttam úgy is, amikor lógott a fűző, és taposta. Így most itthon újra gyakoroltunk, és a végén elárultam, hogy a magasszárú cipő nemigen csúszik le a lábáról, ha nagyon nem boldogul és nincs megkötve, csak nagyon kérem, hogy akkor a fűzőt tömködje be a cipő szárába, hogy ne tapossa le, és ne essen el.) Ábel viszont ismét bebizonyította, amit már itthon is hajtogatott, hogy ő szeret cipőt vásárolni. És tényleg! Mindig nagyon örül az új lábbeliknek. A színét illetően dönthetett, idén nyáron a hűvösebb napokon sárga-szürke modellben nyomja majd. (Érdekes, tavaly is kinézett magának egy cipőt, amikor csak Ákosnak akartunk venni, és az is ilyen színű volt.) Tavasszal pedig mindketten narancssárga-szürke kombóban járnak.
Szóval, végül mindent vettünk, amit terveztünk, csak a családfő maradt hoppon, de megvigasztalta magát pár energiaszelettel és valami energiaitallal. Az összegről meg annyit, hogy immáron a március negyedik napján sikerült elvernünk azt a pénzt, aminek a mindenféle plusz programokra elköltésén, netalántán félretételén már nem kell gondolkodnunk. Eléggé fájt. De legalább már készültünk a nyárra is, az meg idén is lesz, nem?!

Hazaérve belengettem a fiúknak egy udvarrendezős projektet, de mire anyuval telefonon lebeszéltem a heti adagot, az egyik kísérőm elunta a dolgot, és inkább bevonult a házba. Ákos kitartott, gereblyézett is valamennyit, a teraszon is pakolásztam kicsit, addigra ő már eléggé unatkozott, majd amikor bent felszáradt a kő, amit az apjuk nyalt végig, mi is bemehettünk. Egészen jól haladtunk kint, mi ketten még délután lenyírtuk a dísznádat (bár én inkább csak néztem a műveletet), aminek életben maradásában reménykedünk (még ősszel egy talicskán tolta át a családfő a szomszéd utcából, ahonnan kaptuk). Felkészültünk a tavaszi vetésekre, Ákos végignézte a magjait, mit mikor ültessünk, és a hónapban még hozunk haza virágpalántákat is.
Ebéd, teregetés, ágyneműhúzás, linzersütés (nem én voltam) - el is telt a nap jó része. Picit úgy érzem, ahogy nézem az ismerősök kirándulós képeit, hogy lehetett volna kellemesebb elfoglaltságunk is, de legalább hatékonyak voltunk. És ezeket a dolgokat is el kell valamikor intézni.
Ma Ákos moziba megy, Jucika pedikűrre az állatorvoshoz (megjegyzem, ő sűrűbben jár, mint én, ilyen helyekre), ahova Ábel is elkíséri (péntek óta várja, tegnap meg is ijedt, amikor a családfő elfutott valahova, azt hitte, lemaradt a buliról), aztán elvisszük őkelmét a közeli Lego kiállításra (már hetek óta nézegeti vágyakozva a suliban a plakátot, és neki is jár saját program, ha már a bátyja ilyen sokat mozog nélkülünk), és ebédre én újra nekifutok a rakott zöldbabnak (valahogy ezt nem szoktam készíteni, és az első kísérletem nem sikerült túl jól, nagyon száraz lett, de majd most!). Délutánra nincs különösebb terv, talán a biciklik rendbe rakása sorra kerülhet, ha nem esik az eső, esetleg kerülhetünk is egyet velük (ez egy célzás a családfő felé, aki reggel az elsők között néz rá a blogra :D). Vagy inkább aludjak egyet?

2017. március 4., szombat

Gyerekorvos(ok), nyaralás, és egyéb miegymások

Viszonylag eredményes napot zárhattam tegnap. Először is nekifutottunk újra a posta-projektnek, és ezúttal meg is ugrottuk. Kicsit izgatott voltam, miért küld a főgáz ajánlott levelet, de aztán kiderült, hogy a gázmérőt akarják lecserélni. Olyan szépen sütött a nap, nem akartam még rögtön hazaindulni, ezért tettünk még egy kört Ábellel a falu kerület központjában. Boldogan rikkantott fel, hogy itt ő már járt, mutatta, hol volt a homokozó (minden nyáron homokozóval, játékokkal várják a gyerekeket, már mi is voltunk itt hármasban szünidőben, nem is gondoltam, hogy emlékszik rá).

Aztán, miután túlestünk ebéden, csendespihenőn, újra felkerekedtünk és meglátogattuk a gyerekorvost. Most sikerült a lehetetlennek tűnő mutatvány, a három órakor kezdődő rendelésre fél három magasságában megcsíptük a 2. sorszámot. Nem is mentünk messze, mert a doktornő hajlamos korábban kezdeni a rendelést. Úgy is lett, háromnegyedkor már végeztünk is. Bent lélegzetvisszafojtva vártam az ítéletet, volt némi hümmögés, konstatálása annak, hogy minden rendben van, némi kis nátha érződik még a páciensen. Ilyenkor szoktunk úgy járni, hogy megnyugszunk, minden OK, aztán közli, jöjjenek vissza pár nap múlva, addig legyenek otthon. Nehéz ez... a szülő a legjobbat akarja a gyerekének, ha itthon kell maradni, akkor legyen, ugyanakkor meg teljesíteni a munkában is segítség nélkül, nem egyszerű. Így kettős érzésem van mindig ilyenkor, és azzal nyugtatom magam, hogy az orvos azért orvos, mert ő tudja, mi a legjobb. De most mégsem ez lett, megkaptuk az elbocsátó szép üzenetet, és a jó tanácsokat, hogy miket adjunk még neki a hétvégén (az egyiket fel sem írta a hét elején a cetlire, a másikat meg elhagytuk a napokban, mert az a gyerek, aki a legrosszabb ízű gyógyszert is beveszi, az orrcseppet annyira utálta, hogy ketten is alig bírtuk lefogni, egyedül meg végképp nem ment, és megvesztegetni sem hagyta magát). A utolsó jó tanácsát legalább megfogadjuk, a hétvégi kertrendezős terveknek köszönhetően sokat lesz kint a napon őkelme.
Gyorsan rákérdeztem még erre-arra. Ákos a suliban kapott egy ortopédiai beutalót (a doktornőnk az iskolaorvos is), meséltem, hogy már kétszer hívtam a rendelőt, de nyár végére kezdenek most időpontokat osztogatni. Mondta, hogy nem sürgős a dolog, de felháborító, amiért hónapokat kell várni. Hát, ja, üdvözöljük a világunkban! Telefonáljak oda, és kérjem ki magamnak. Hát persze, ott a vonal végén az asszisztens biztosan megérdemli, hogy én pampogjak, ráadásul ettől nem lesz jobb a helyzet, de majd csak sikerül valahogy nyaralással nem ütközően időpontot kapni. Ábel orrmandulája is szóba került, erős a gyanúnk, hogy nyáron meg kell tőle szabadulni, aztán egy hallásvizsgálat sem ártana. Volt már róla szó, de az ajánlott orvoshoz sem könnyű bejutni, itt az újabb kihívás, amit megugorhatunk.
 
Mikor délután összegyűlt itthon a család minden tagja, újra leültünk a családfővel a laptop elé. Megnézegettük a nyaralásos ajánlatokat, és döntöttünk. Mármint inkább ő bökött rá a neki tetszőre, én is hajlottam felé, de még hezitáltam kicsit. Próbáltam neki szavakba önteni, milyen önvizsgálatot tartottam a napokban azt követően, hogy a húgomnak felajánlottam, váljunk külön nyaralásilag. Azt boncolgattam, hogy van-e bennem dac, vagy valami más érzés, szándék, ami vezérel. Miután a hetekig tartó vívás után (amikor országot, úti célt váltottunk, közlekedési eszközt módosítottunk, a megcélzott hét is kétszer változott, végül a kitűzött értékhatár is megdőlt - és mindig úgy, hogy a megbeszélteknek megfelelő helyeket kerestem, elküldtem nekik, aztán legközelebb, amikor többnapos csend után rákérdeztem, ugyan mi a helyzet, már mégsem úgy és mégsem azt szerették volna, bár igyekeztünk mindkét oldalról rugalmasak lenni) rájöttem, hogy teljesen más típusú nyaralásra vágyunk. Azt is éreztem, hogy mielőtt kenyértörésre vinnénk a dolgot, vagy addig hezitálnánk, amíg elfogynak a nekünk tetsző szállások, és ebből egymásra morgás lenne, inkább el kellene engedni a másikat.
Aztán mostanra összeraktam nagyjából, mi a helyzet. Mi egy távolibb, egzotikusabb kiruccanás kedvéért hajlandóak lettünk volna kicsit többet áldozni, de ők azt sokallták. Ha már Magyarország, akkor mi a nyugisabb, ha lehet így fogalmazni, a "természetközelibb" hetet vágyjuk, ők meg az élet sűrűjében szeretnének esténként korzózni. Nekünk fontosabb, hogy a gyerekek napközben el tudjanak molyolni a homokos strandon, közben félnapokat kiránduljunk erre-arra, és nem megyünk bele késő éjszakáig az élet sűrűjébe, ők másképp képzelik el a napokat. Sokat gondolkodtam azon is, hogy vajon mi tartjuk-e a gyerekeinket vissza egy nyüzsgősebb léttől ezzel, de valószínűleg sokat számít ebben az is, hogy nálunk a nagyobbik gyerek annyi idős, mint náluk a kisebb. Meg talán az is közrejátszik, hogy mi az egészéves pörgős életünket nem egy pörgős nyaralásban pihennénk ki, és mi továbbra is ragaszkodunk a félpanzióhoz, mert tapasztalatból tudjuk, hogy nagyon el tudnak szállni a költségek a mindennapos éttermezéssel. Többször megnéztem azokat a helyeket, amiket ők szerettek volna, de nem lett vonzóbb számunkra. Megpróbáltam az általuk kinézetthez közeli nekünk megfelelő szállást keresni, hogy legalább a napok egy részét együtt tölthessük, de nem találtam. Így hát most úgy néz ki a dolog, hogy egymástól távol leszünk, de legalább egy időben, és min. két kirándulást együtt szervezünk. És büszke vagyok magamra, de tényleg, hogy időben léptem, mielőtt elmérgesedett volna a helyzet, vagy a végén az egyikünknek nagyon megfelelő megoldás születik. A gyerekeket sajnálom, mert örültek volna egymás társaságának, viszont így is lesznek együtt azért, és abból sem lesz gond, hogy nálunk a nap korábban kezdődik, náluk meg később végződik.
No, kicsit szomorkás vagyok emiatt, de majd máskor összejön. Azt is sajnálom, hogy a repülős-tengerpartos eredeti terv már olyan távolinak tűnik, pedig innen indult az egész, és mi erről mondtunk le az elején, aztán a végén mégsem együtt megyünk, de akkor majd talán jövőre.
Most viszont már van lefoglalt szállásunk, és ez jó érzéssel tölt el. Kezdődhet a nagy nyári legózás a hetekkel, táborokkal és mamás nyaralással.

Ma pedig családilag elmegyünk vásárolni, és átmeneti gyerekcipők nélkül nem térünk haza. Ha már itt a tavasz...

2017. március 2., csütörtök

Hej, de elfoglalt vagyok

Ábel jól van, így ma kimozdulunk. Nem így terveztem, de hát én elképzelek, az egészségügy meg keresztbe húz. Hiába rongyoltam el vérvételre 7-re a pajzsmirigyesekhez, a vérvételes nő (aki egyébként nagyon unszimpatikus) közölte, hogy akkor most mindenki üljön le, neki dolga van a másik épületben, majd jön. Amúgy is voltak előttem páran, meg nem egy kapkodó idegbeteg az ügyintézés sem (már becsekkolni is hosszadalmas), nem volt mit tenni, sarkon is fordultam, mert itthon meg várt a leváltandó családfő, aki Ábel álmát őrizte. Így is, mire beléptem a kapun, már az ajtóban toporogtak Ákossal. Majd ha őkelme is úgy dönt, hogy nem éppen ma alussza ki az előző napok fáradalmait jó hosszasan, és hajlandó elkísérni, 9-ig visszamegyünk. Ha pedig nem jön össze, holnap reggel újra próbálkozom. Ezen az ambulancián még soha semmi nem történt simán. Szuper!
Postára is kell mennünk, a postás bácsi megint nem nyomta meg a csengőt (meg sem próbálja, hogy van-e itthon valaki), csak bedobta az ajánlott levél értesítőjét. Köszi neki is!
Pénteken meg amúgy lenne egy megbeszélésem a városban, házon belüli, így hezitáltam, hogy Ábellel megkockáztatom, a kezébe nyomok egy tabletet, és akkor addig csend lesz (hacsak nem éli bele magát nagyon a játékba, mert akkor kurjongat is akár), de végül úgy döntöttem, lemondom. Nem égető a téma, így meg akkor nem vonszolom végig a segítőmet egy félnapos kiruccanáson.
Egyébként meg gyűröm itthonról az ipart. Hiába fogadom meg, hogy nem csinálom, de határidők vannak, és a betegségek meg hirtelen jönnek, nem tudom egyszer csak lezárni az irodát, hogy majd jövök a jövő héten. A főnököm is hívott párszor tegnap, elfelejtett valamit, meg panaszkodott egy sort, ettől meg úgy éreztem, hogy a stressz utánam jött itthonra is.
Még mindig nem dőlt el a nyaralásunk, úgy tűnik, mégis külön megyünk, mert mások az igényeink a húgomékéhoz képest, és egyébként is olyan nehezen megy az egyezkedés, hiába keresgéltem, küldtem ezt-azt, néha napokig várom a választ, aztán kiderül, hogy ők már nem ott tartanak gondolatilag, mint amiről korábban beszéltünk. Hát, így alakult, mindenki nézeget magának, ha meg véletlenül egy időben egymáshoz közel leszünk, akkor találkozunk. Elengedtem a dolgot, inkább, mint hogy esetleg addig húzzuk, hogy neki nem tetsző kompromisszumokba menjen bele valamelyik család.
Hétvégén viszont a kertben szeretnék molyolni, elvégezni, amit ősszel nem annyira csináltunk meg. Ákost a barátjáék elhívták vasárnapra moziba, Ábellel elleszünk addig.

Update:
 A vérem lecsapolva, hű kísérőm nagyon jól viselte a dolgot és a várakozást is. A vérvételes nőt kicsit megkövetem, mert miután majdnem végig kiálltuk a sorunkat, észrevett bennünket, és behívott, hiába szabadkoztam és tiltakoztam. A kocsiba ülve elgurultunk a postáig, és amikorra éppen leparkoltam, Ábelt meglátogatta Vuk, így az ajánlott küldeményt már nem tudtuk átvenni. Hazajöttünk, átöltöztettem, aztán vidoran közölte, hogy "most már jöhet a virsli".