2017. április 23., vasárnap

Belvárosi programunk volt

Milyen jó, hogy a múltkor ingeket is kaptak a fiúk, tegnap végre felavathattuk őket. Bevallom, mi nem vagyunk inges család (mármint a férfi-vonalon), ritkán öltöztetem bele őket, de most olyan jó volt rájuk nézni, kis csinosak voltak. Színházban jártunk, egy ma nyíló színházban, a premier előtti előadáson. Ez az előadás meg sem volt hirdetve, vélhetően mindenki egy olyan meghívásnak tett eleget, aminek mi is. Még a korábbi munkahelyemen, amikor másfél évig marketing igazgatóként (is) tündököltem (mert én mindenhez értek, meg a csaj, aki a szülési szabadságára engem javasolt helyettesítőnek, nagyon okosan kitalálta, hogy én majd küzdök rendesen, és nem hagyom a területét leromlani, aztán amikor visszajön majd, neki is meglesz a helye, én meg visszamegyek a saját területemre főállásba*) volt egy kolléganőm, aki egy ismert színész gyereke, és elég jól összebarátkoztunk. (Épp a minap jutott eszembe, hogy bár a gyökereinek köszönhetően eléggé képben volt ebben a kívülálló számára nagyon varázslatos világban, de érdekes módon annyira nem a bennfentest láttam benne, hanem a kolléganőt, hogy nem is emlékszem arra, hogy kérdezgettem volna tőle például pletykákat.) Ő, miután én visszatértem a saját egységemhez, nem sokkal később elment a cégtől (nem jött ki a visszatérő vezetővel), igazán a kapcsolatot sem tartjuk, de a FB erre is jó, nagyvonalakban azért tudtunk egymásról, néha véletlenül összefutottunk itt-ott gyerekes helyszíneken, és egyszer csak meghívott az új magánszínház nyitó előadására, aminek ő lett az igazgatója. Jól esett, nem tagadom, ezek szerint jó szívvel gondol vissza rám.
Szóval kinyaltuk magunkat, és elmentünk a belvárosba. Ahogy beléptünk, a volt kolléganő repült felém, meglapogattuk egymást, aztán megnéztük a Janikovszky Éva műveiből összeállított előadást. Ábel is elég jól viselte a dolgot (bár én távolabb ültem tőle, a családfő panaszkodott, hogy a plüss kacsát, aki velünk jött, párszor az arcába nyomta), Ákosnak nagyon tetszett, bár bevallása szerint nem mindent értett.
Ha már arra jártunk, éttermeztünk utána egyet. A Dzsungel étterem nekem ugrott be, régesrégen, amikor még volt saját életem, jártam ott párszor. Amikor betoppantunk, kiderült, hogy minden asztal foglalt, de aztán csak találtak egy lemondott asztalt, így csak bemehettünk, a fiúk meg nagy ovációval fedezték fel az egzotikus állatokat rejtő berendezést. Korán érkeztünk, így volt lehetőség minden körbenézni, amikor végeztünk, már dugig volt, akkor már nem tudtunk volna közelebb menni a terráriumokhoz (bár Ábel akkor is átmászott volna az embereken, tuti).
Jó volt ez is egy programnak, olyan kis elégedetten értünk haza, és a délutánt viszonylag pihentetőre fogtuk, még egy sütit is összedobtam nagy ráérésemben.
Mára a tegnapról elmaradt takarítás vár ránk, és ma nem szeretnénk semmi extrát bevállalni. Nem árt a nyugis itthonlét senkinek (szerintem).

*Egyébként ezt a marketinges vonalat nagyon élveztem akkor, meg az is jót tett, hogy egy időre megszűnt a nagy nyomás, ami a bevételek folyamatos növelését célozta, bár a marketinget meg "mindenki tudja" és kritizálni is szereti.

3 megjegyzés:

Lazac írta...

Szeretnék egy inges képet a fiúkról, ha lehet. *szépen néz* ♥

Vilma Kovakövi írta...

Támogatom Lazac kérésének megvalósítását. :)

Vilma Kovakövi írta...

Halló.... merre vagy? :O