2017. április 17., hétfő

...és a show folytatódik tovább

Az évek során menthetetlenül olyan lettem, mint anyu, az az anyu, amilyen nem akartam. Jönnek vendégek, túlvállaljuk magunkat (én, igazából én vagyok a hunyó), aztán meg kapkodás van, szinte már idegbaj, néha összezördülés is. Annyira eszembe jutnak ilyenkor azok a régi névesték, amikről már hosszasabban értekeztem egyszer valamikor, ami amellett, hogy nagyon élvezetes volt kisgyerekként, mindig két vitatkozó szülő képével párosul az emlékeimben.
Pedig egészen jól alakult már mostanában a dolog. Azt már beláttuk (beláttam, akarom mondani), hogy ha két napra érkeznek a húgomék (vagy mások), akkor olyan menüt érdemes kitalálni, ami egynapos, van benne választási lehetőség (mindenkinek fogára való), és elég nagy mennyiségben készül el, hogy a második napra maradjon belőle, és "ki mi talál"-menüvé alakuljon. Ez azért szerencsés így, mert az is előfordulhat, hogy a második napon programozunk egyet, és nem jelent akadályt, hogy mi aznap is a konyhában állnánk, mert különben mit eszik a banda, és ha véletlenül házon kívül étkeznénk, a maradék nekünk is jó szolgálatot tesz, amikor mindenki hazautazott. Ez a felismerés így eléggé felszabadító volt anno, amikor ezt így összeraktuk. De úgy tűnik, hogy anyutól azért vastagon örököltem azt a nézetet, hogy ha jön valaki vendégségbe, azt el kell kápráztatni, jól kell lakatni, így ha már nem sorakoztatunk fel a második napon is valamilyen menüsort, akkor legalább legyen valami újdonság az első napiban (gondoltam én). Egyébként ezt ők mindig nagyon értékelik, tegnap is szóvá tették, hogy mennyire tetszik nekik, hogy mindig csinálok valami különlegeset (ami nem feltétlenül különleges, csak számukra ismeretlen, vagy nem megszokott). És mivel ezek általában jól sikerülnek, mindig eljutunk odáig, hogy a sógorom vádló tekintettel mered a húgomra, hogy ő miért nem főz ilyeneket, és miért nem süt legalább minden második hétvégén. (A húgom válasza erre megvan: ő nem rajong annyira a sütikért, hogy odaálljon a konyhába miattuk, és kész.)
Na, most hogy az évek alatt kikristályosodott bennem a gondolat, hogy ők nem enni járnak hozzánk (egyébként de, de, mert degeszre eszik magukat a kajákból), és mégsem lettem teljesen anyuvá, aki, hiába intem előre, a végére mégis annyiféle ételt készít, hogy gyakorlatilag alig látjuk, mert folyamatosan a konyhában áll, néha még le sem ül hozzánk ebédelni, egészen elégedett voltam a fejlődésemmel. Így reméltem elkerülni azt a harctéri idegességet, amit ilyenkor anyun érzek, mert túlvállalja magát, és - már gyerekkoromból is így emlékszem - mivel mindenki a konyhába szeret bezsúfolódni, mert ott van az igazi élet (mint egy házibuliban), mozdulni sem tud tőlünk (amitől még paprikásabb). Na, de mi viszont egészen jól álltunk már ebben mostanság, mire megérkezik a család, frissiben elkészült kajákkal, megterített asztallal várjuk őket, nem érzem magam csapzottnak, és büszkén hallgatjuk a dicsérő szólamokat.
Most is hadvezér módjára megterveztünk mindent. Volt példásul krémleves (mostanában sűrűn csinálok, bár a fogadtatása általában vegyes a saját szűkebb családunk körében, legalábbis a fiúk nem annyira rajonganak érte, de nem adtam még fel a dolgot, mert annyi fajtát lehet készíteni, és a hagyományos húsleves-borsóleves stb. köröket már unjuk, és a tágabb családnak meg nagyon bejön), meg volt pácolt, sült bőrös hús (a sültek a családfő reszortjába tartoznak), és a gyerekek kedvéért valami egyszerűbb (ez most sima pörkölt volt, de bolognai, borsos tokány, meg ilyenek sorra kerülni, mert azt ők is biztosan megeszik). És azt is egyeztettük, kinek mikor és mennyi ideig van szüksége a sütőre. Minden simának tűnt.
A hiba az volt, hogy életemben először répatortát terveztem be, ami ugye olyan húsvétias (répa, nyúl, húsvét). Ki is néztem időben a receptet (Fürdős Zéé-hez nem először fordulok segítségért). Ja, meg nagyfokú józanságról tanúbizonyságot téve összedobtam végül előző nap (hogy ne ezt a délelőttöt terheljem vele) egy bejáratott meggyes-csokis pitét is, ami jórészt el is fogyott mondjuk. Szóval minden klappolni látszott, de igazából a répatorta kavart be, illetve az, hogy soha nem adom fel, a fiúk is értékelni fogják az erőfeszítéseimet. Ezért az utolsó pillanatban elkezdtem alkudozni Ákossal, hogy ha van benne mazsola és dió, akkor is hajlandó lesz-e megkóstolni, és végül abban maradtunk, hogy a diót csak a tetejére szórom, a mazsolát meg ki lehet piszkálni belőle, akkor hajlandó lesz a szájához emelni. (Gondolom, mondanom sem kell, az unokatesókkal folytatott ádáz játékban nem volt ideje megkóstolni a csodás tortámat.) Ábellel ilyen komoly tárgyalásokat nem tudok előre lefolytatni, mert vagy kerekperec nemet mond, vagy ha ígéri is, hogy ő is kóstol, nem biztos, hogy betartja utólag. De mivel reménykedtem a nyitottságukban, kihagytam a diót, és - a családfő utólagos diagnózisa szerint ez lehetett a gond -, elkezdődött a küzdelem.
Az időt az előzetes ütemezésnek megfelelően jól tartottuk, miután a családfővel megküzdöttünk a répareszelés hadműveletével is, összekevertem mindent, beraktam, majd éppen időben kiszedtem a megsült tortát a sütőből, gyanúsan remegősnek láttam a tésztáját, de töretlenül hittem magamban (és Zéé-ben). Míg hűlt a forma (és kezdett a közepe beesni), anyu figyelő tekintetétől kísérve összedobtam a krémet (a fiúk közben kint szórakoztak a nyuszi által a kertben eldugott puskákkal, aminek nagyon örültek, így ők sem zavartak, csak úgy kétpercenként kellett elismerősen nyugtázni a terasztajtón bekurjantott eredményeiket, miszerint milyen jól tudnak lőni vele), és megkértem a családfőt, nyiszálja ketté a tortát. Ott ütött be a krach, a vágó késen nyers répatorta-kenet jelent meg. A családi kupaktanács némi hezitálás után azt az ítéletet hozta, hogy ezt még sütni kell. A már puhuló malacsült kijött a sütőből, a helyére visszakerült a félig szétvágott, kicsit megrogyott malomkerék, és utána még negyedórán keresztül reménykedtünk a csodában. Közben a sütőmester meg egyre izgatottabb lett, hogy az ő fő műve, a malacsült kint árválkodik az asztalon, kezd kihűlni, és az én répatortám elrontja az ő sültjét. A hangulat adott volt egy idegbajos vendégfogadáshoz. A fiúk ezt a pillanatot választották arra, hogy ők akkor most bejönnek kintről, anyu meg felismerte, hogy most azzal tud a leginkább segíteni, ha feltereli őkelméjéket az emeletre, és ott köti le őket.
Mi ketten újra nekiugrottunk a tortának, három vágóeszközzel egyszerre próbáltuk a tetejét leemelni, és volt egy pillanat, amikor küzdöttünk, mint malac a jégen, és megérkezett a jótékony közös röhögés, a meggyalázott tortatető csak úgy remegett a kezünkben. A krémet már úgy kentem rá, mint akinek minden mindegy, aztán amikor visszalegóztuk a tetejét (egyes részeit úgy ragasztottuk vissza), a családfő meg odaszúrta, hogy "na, ezt fotózd le!", helyette inkább bedugtam a hűtőbe, hátha az segít valamennyit rajta (legalább, hogy ne csússzon teljesen szét az alkotás).
Végül a vendégek megérkeztek, mindenki örült mindenkinek, és minden ízlett nekik, és amikor ünnepélyes keretek között kiemeltem a hűtőből a desszertet, elég bizalmatlanul nézegették a tányért. Persze ízlett nekik, és némi ugratás után betermelték, amit eléjük ügyeskedtem tortaszeletként. Remélem is, hogy tényleg finomnak tartották, mert többet ilyet nálunk nem esznek majd.
Egyébként meg szuperül telt a délutánunk, nekiindultunk egy spontán belvárosi túrának (gellérthegy-mászással, óriáskerék-fordulóval, váciutcai-sétával), ahonnan igen fáradtan - és a szélnek köszönhetően kipirultan - értünk haza. Jó volt, jó volt. Mára skanzen-látogatást (és maradékevést) tervezünk, bár kérdés, ki mikor tér magához a tegnapi kimerítő nap után.

4 megjegyzés:

Lazac írta...

Az első répatortámmal én is pont így jártam, azóta sütök belőle muffint, az legalább átsül.:):) Meg jobban is néz ki. :)

krikszi írta...

Az idegbajos készülődés nagyon is ismerős... már kezdek belejönni a "nagy adagos főzésbe", bár a hajam égnek áll tőle, de azért egyre inkább sikerál... mondjuk az egészben azt a részt utálom, hogy beszippant a konyha, és kimaradok pont a legjobb részekből, mármint a vendégeskedésnek.
A skanzen miatt meg rettenetes irigy vagyok, na.....

Vilma Kovakövi írta...

Annyira jó, hogy nem csak én vagyok ilyen béna (bocs) :DDD

Királylány írta...

Idén munkával telik a Húsvét, így megúsztam a készülődést :)
Sütni meg nem tudok. Vagyis nem annyira, azért van ami megy :)