2017. április 16., vasárnap

Gyermekeink nagykönyv szerinti reagálásai

A fiúk eléggé kiszámíthatóak. :D
Miután a pályaudvar zsúfolt parkolójában, ahol még a rövid időre itt-ott szabálytalanul megállók sorában sem volt már egy picike hely sem, akkora meg főleg nem, ahova én be tudnék parkolni, a hetedik kört megtéve (és az ott várakozók már biztosan nem normálisnak néztek bennünket) végre megpillantottuk mamát, és az ablakot lehúzva kiadtam az utasítást az éles hangú kórusnak, hogy "na, most kiabáljatok neki", csak döbbent csend hallatszott hátulról. Hát, én sem tudnék azzal mit kezdeni, hogy miután csak a délelőtt folyamán az anyánk kb. úgy ötször könyörgött, hogy csendesebben vigadjunk, egyszer csak azt kéri, hogy vegyük elő az üveghangunkat. Aztán csak magukhoz tértek, és addig visítottak utána, hogy végre mama is meghallotta őket a zajban, és kocogott felénk.
Aztán hazaérve ebéd, rövidke csendes pihenő után nekiindultunk egy nosztalgiajáratnak, gondoltam, megnézzük a régi lakhelyünk mögötti új játszóteret. (A családfő ezalatt otthon maradt egyedül a csőgörényével a konyhai dugulás elleni harcában.) A gyermekek boldogan kisorjáztak a kapun, és az ott parkoló kocsi mellett tömörültek. Naná, hogy némileg meglepődve vették tudomásul, most gyalog megyünk, de a várható izgalmak kedvéért nekiindultak az útnak. Megtették a hatalmas távot, aztán Ákos kijelentette, hogy "ja, itt már voltunk apával, amikor te aludtál". Köszi, fiam. A játszótéren persze meg sem álltak, Ábelt az is csak egy-két percig tartotta vissza, hogy leesett a mászókáról, aztán, amikor letörölgettem a könnyeit, visszaküzdötte magát. Fáradhatatlanul futottak, ugrottak, másztak mindenfelé, de persze az önsajnálat rögvest elöntötte őket, amikor kiderült, hogy ezt a hatalmas távot hazafelé is saját lábon meg kell tenniük, különösen Ákos akadt ki ezen a tényen, de aztán megadóan elindult és mindenféle gyomokat leveleket gyűjtött valami titkos préselési akcióhoz.
Aztán este persze szokás szerint nem ők aludtak el korábban.

Nincsenek megjegyzések: