2017. május 30., kedd

Egészségügyi nap félig teljesítve

Hát, bakker, a tegnapi napom csak félsikeresen telt el. Én délelőtt még abszolváltam az orvoslátogatást. Minden második kérdést félreértettem, rosszul válaszoltam, a végére rájöttem, miért vagyok alkalmi süket: úgy izgultam, mintha legalábbis terhes lennék és a szokásos vizsgálatra mentem volna - ez a rendelő tele van ilyen emlékekkel, és úgy tűnik, ez már így marad mindig. A doki viszont, bármennyire is azt hittem, hogy csak a gépről lesi az információkat, meglepett, hogy emlékezett például a hónalj-problémámra, amit még ő is vizsgált anno (bár ilyen órabérért én is emlékeznék...), majd amikor végigvettünk ezt-azt, megjegyezte, hogy "hát, nem vagy szerencsés" (csendőrpertuban vagyunk, ő tegez, én meg nem bírom ezt viszonozni).  Köszi, doki, én is így érzem az utóbbi években!
Aztán ha már szabadság, magamra húztam még némi tennivalót, bevásároltam kajákból, beszereztem még egy napozóágyat (amellé, amit két-három éve úgy vettünk, hogy "ez anyáé, és csak akkor ülhet rá bárki más, ha anyának nincs rá szüksége" - de hétvégén ismét kitört a háború az aprók között, ki meddig trónoljon ott, persze én már szóba sem kerültem), mert akcijós volt. És Ákos is kapott rövidnadrágot (tavalyról mindet kinőtte, és elég nehezen találok olyat, ami viszonylag normálisan néz ki, és nem olyan csúnyanagyfiús, de nem is dedós, amiket az ő méretében már gyártanak). Na, meg persze buborékfújókat is vettem, mert a hétvégén emiatt is volt nyígás itthon (csak egyet leltünk fel mindösszesen a kinti kacatok között, és persze mindenki, de mindenki buborékot akart fújni nálunk).
A családfő megkért, vegyek neki reggelit, innivalót (arra számított, hogy megy vidékre, akkor útközben szokott kajálni, de végül szobafogságra volt ítélve), el is vittem neki (a közeli munkahely előnye), aztán este azzal jött haza, hogy megadnám-e a nőgyógyászom elérhetőségét, mert a főnöke feleségének kellene (azt nem is akartam végig gondolni, hogyan kerül ez a téma két férfi között egyáltalán szóba).
Aztán hazarongyoltam, becuccoltam, kipakoltam, lerogytam, majd nekiindultam az ovisért. Ilyen még nem volt a történelemben, ebéd után hazajöhetett kisvackor. Csak akkor tudatosult bennem, milyen hátrányos helyzetűek is a gyerekeink, nincsenek rövid napok, semmi más extra szabadnap (kivéve ha betegség, vagy szünet van), amikor nagy boldogan mindenkinek elmondta reggel, hogy ő vacsora után megy haza anyával. (Igazából ez is újra tudatosult bennem, hogy nekünk felnőtteknek sem jut soha extra szabadság, mert az értékes napokat mindig gyerek-megőrzésre vesszük ki, meg olyan okból, amit nem lehetne egyébként elintézni, és ha már ráérünk, minden mást is napirendre tűzünk, megoldunk itthon és máshol - ennek köszönhetően a szabadság soha nem azt jelenti, amire az ember vágyna.)
Itthon csendespihenőre fogtam (persze, bár az oviban minden nap alszik, itthon fel sem merült ez az opció nála, de legalább elvolt csendben a szobában), majd újra összekaptuk magunkat, beraktam a táskámba két kisautót és két dinót, azokkal együtt elbuszoztunk a kerületi rendelőintézetbe. A fül-orr-gégészeten napi két-három órás rendelés van délelőtt, aztán délután már nem annyira van rá példa, csak bizonyos extra napokon. Az a doktornő, akit kinéztünk (valaki ajánlotta) csak két délután rendel, csak sorszámmal lehet bejutni, amit limitált mennyiségben osztanak, maximum a rendelés előtti félórával elkezdve, és amit csak úgy adnak ki, hogy ott van a gyerek is a szülő mellett, hogy aztán várjanak sokat, a gyerek meg unatkozzon, és ha mondjuk nem beteg, mint például Ábel most, akkor tutira elkapjon valamit a betegektől. Persze amióta készülünk menni, éppen azóta szűnt meg az egyik délutáni rendelése, pedig egyszer már ezért vettem ki szabadságot, erre addigra törölték a honlapról azt a napot. Most vasárnap este még csekkoltam a beosztást, OK, még ott van, így hát amikor éppen időben betoppantunk a rendelőbe, a recepciós közölte, hogy "jaj, hát a doktornő megbetegedett", és amikor morrantottam egyet, még tanácsot is adott, miszerint "van otthon internet, anyuka? tessék nézni a beosztást". Hiába nem tehetett róla szegény recepciós, ott már kicsit felhúztam magam, mert éppenhogy többet nézem a szakrendelő oldalát, mint bármi mást újabban, nehogy eltűnjön az éterben a régóta üldözött doktornő. Egyébként a rendelésre készülve végignéztem a kék dosszié tartalmát (amibe Ábel orvosi leleteit gyűjtöm születése óta, Ákosnak is van egy ilyenje, nekem bezzeg nincs), és láttam, hogy öt év alatt mindösszesen négyszer voltunk a fül-orr-gégészeten (Ákossal is kb. ennyi alkalommal), mindig más dokihoz jutottunk (persze, mert akkor mentünk, amikor helyzet volt), és mindegyik normális volt. Így most elengedtük ezt a doktornő-dolgot, és legközelebb újra próbálkozunk másfél hét múlva egy éppen aktuálisan rendelő orvosnál, amikor óvodai szünet miatt a családfő amúgy is itthon dekkol majd az ovissal.
Hazafelé, kihasználva, hogy ráérünk és már minden mindegy, sétáltunk. Persze az apró lábak a vége felé elfáradtak, a kicsi szájon már nyávogó hangok jöttek ki, cipeltette is magát egy darabig (kb. 50 métert bírom, aztán kiegyezünk a további sétában). Viszont annyi időbe tellett hazaérni, hogy már mehettünk is az iskolásért, aki döbbent arccal jött ki a teremből (ő sincs elkényeztetve holmi rövidebb napokkal, nem is értette, mit keresek ott ilyen korán), annyira nem is örült, hogy lemarad az uzsonna utáni játékról, Ábel meg már amúgy is fááááradt volt ugye, de feldobtam őket egy fagyi gondolatával. Megvártuk a családfőt, és átsétáltunk a fagyizóba (ez ellen természetesen senkinek nem volt egy hangja sem), aztán meg még volt némi kinti játék és cserebogár-hajkurászás is.
A bevásárláskor természetesen nem gondoltam a holnapi iskolai kirándulásra, amire valami olyat kell vennünk, amit meg is eszik, és nem romlik meg a melegben. Sőt az óvodai gyereknap sem jutott eszembe, amire viszont a helyben árusított szendvicsekhez két tétel beszerzését mi vállaltuk be - így a családfő ma munka után még tesz egy kört a boltba. Én meg ma már dolgozni megyek a jól megérdemelt szabadságom után. Brühühü!

2017. május 29., hétfő

Rendhagyó gyereknap

Hiába volt téma vélhetően mindenhol (minden intézményben, sőt a rádióban is) a gyereknap, a mienk elég furcsán alakult. Először reggel leadtuk Ákost a születésnapi buli helyszínén. Addigra már tudtuk, hogy mi lesz nagyjából a program, és a 9 személyes kisbuszból gondoltuk, hogy viszonylag szűk kört hívtak meg. Ezen csak azért csodálkozom, mert Ákos ezt a kislányt annyira nem szokta emlegetni mint szűkkörű baráti köre tagját, nem is értem, hogy került a meghívandók listájára. De mindegy, jó kis programot kínáltak, Ákos meg nem szokott csak úgy kihagyni bulikat, és ment nagy örömmel. Az, hogy leviszik őket Jászberénybe állatsimogatós programra, majd visszaérve tortáznak és medencéznek, viszonylag hosszadalmasnak tűnt nekem, csodálkoztam is, hogy 2 körül kell érte menni. Persze jött az e-mail egy óra után, hogy csúszásban vannak, csak 4-kor adják vissza a gyerekeket. Így aztán Ákosra nem sok gondunk volt aznap.
Az itthon maradó gyerekünknek ajánlgattuk a közeli tűzoltónapot, mint lehetséges programot, de nem állt kötélnek, azt hajtogatta, hogy ő nem akar sehova menni, inkább itthon maradna. És igen, így hogy kicsit jobban belegondoltunk, kettőjük közül tényleg ő az, aki jobban elvan itthon, ha egy eltervezett kiruccanás miatt kizökkentjük az éppen aktuális elfoglaltságából, nem mindig boldog tőle. Így hát arra jutottunk, hogy legyen meg az ő akarata, maradjunk itthon. De ha már kihagytunk mindenféle zsúfolt gyerekprogramot, gondoltam, elnéznék én is a hangyákkal harcba induló családfővel, és vele tartottunk mi is. A kisbuszban vélhetően lett volna még hely, mert az ünnepelt kislány anyukája spontán megkérdezte Ábeltől, nem akar-e velük tartani az állatkertbe. Azt a tényt, hogy Ákosék oda mennek, a családfő titkolta addig előle, bár én inkább el szoktam az ilyeneket is mondani - ahogy azt is, hogy a szuri fájhat kicsit -, de mögötte állva gyorsan megráztam a fejem, gyorsan vette is lapot. Nem mintha sajnálnám tőle a programot, de azért ő másfajta figyelmet igényel, mint a 8-9 évesek, és nem szerettem volna a szülőket ezzel terhelni. Így hát maradt velünk (cukin azért megkérdezte, hogy majd máskor ő is mehet-e ilyen buliba).
Onnan elgurultunk az egyik áruházba, és én sorról sorra szökdécselve elkezdtem virágokat válogatni (lett sárga rózsánk is!). Ábel másik nagyon érdekes jellemzője, hogy amikor csak ő van velünk valahol, vagy itthon, sokkal-sokkal nyugisabb, kezelhetőbb, mint egyébként. Nem pörgetik fel egymást, és bár élvezi, hogy csak rá irányul a figyelmünk, szuperül elvan egyedül is. Most is nyugisan tudtunk nézelődni, mindennek örült, minden megszemlélt.
Aztán már hazafelé indulva a családfő felvetette, nézzünk nekem cipőt. Egyetlen porcikám sem kívánta, de amúgy is muszáj lett volna rászánni magam, így ha már arra jártunk, belementem. Ő a boltban Ábelt őrizte a mesét nyomató tévé előtt, amíg én végigfutottam a sorokon, majd amikor észrevette, hogy már a gyerekcipők között járkálok, visszaküldött a női részlegbe. Végül csak lett gyerek tornacipő is, nekem is hasonló hétköznapi, sőt sima belebújós is.
Na, kérem, így kell pénzt költeni egy "elmegyek-hangyairtóért" program keretében!
Itthon felkészítettem az ebédet, virágot ültettünk, rendezkedtünk, majd ebéd után pihentünk kicsit. Aztán amikor belebólintottam valami filmbe, a családfő felküldött a szobánkba. Úgy elaludtam, hogy mire magamhoz tértem, ők már elmentek Ákosért, ahonnan elég hosszasan nem értek haza. Kiderült, hogy Ábel evett ezt-azt, majd körülvezettette magát a vendéglátók házában is, a családfő meg kicsit barátkozott az ottani szülőkkel, ahogy mesélte, normális gondolkodásúak, és szimpatikusak voltak.
Innentől már, mire hazaértek, elkezdődött a viszonylag semmittevős este. Kihasználva, hogy Ákos itthon van, megpróbáltuk megtalálni a háromszög alakú napvitorla helyét az udvaron. Nos, némi kísérletezgetés után rá kellett jönnünk, hogy ez a beszerzés egy felesleges pénzkidobásnak bizonyult, mert nem igazán tudjuk kihasználni. Így hát szerintem öcsémet fogjuk vele megörvendeztetni, amikor legközelebb hazautazunk, már tudom is, hogy hova tudnánk otthon kifeszíteni.
Ma szabadságon vagyok, meglátogatom a nőgyógyászomat, majd ebéd után elhozom az ovist bentről, és délután belevágunk a "jussunk be a fül-orr-gégészetre" kalandba. Reményeim szerint választ kapunk a kérdésre, kell-e orrmandula-műtét, vagy esetleg előbb egy hallásvizsgálat, és utána pedig eldől a másik kérdés is.

2017. május 28., vasárnap

Szombati lesifotók

No, nekiduráltuk magunkat, és ledaráltuk a délelőtti teendőket. A nagy mosási projekt keretében még a gyerekek matracának huzatát is lehúztuk (és halkan reménykedtünk, hogy nem megy úgy össze, hogy utána meg nem tudjuk visszacibálni a matracokra). Aztán 11 után elindultunk a könyvtárba, amíg mi ott bóklásztunk, majd átsétáltunk a piacra (hogy az is milyen jó kis program, csak nem kb. 10 könyvvel a vállamon?!, az eddig eszembe sem jutott), közben a családfő elugrott a közeli plázába, ajándékot venni az ünnepelt kislánynak, meg ezt-azt (persze arról hallani sem akart, hogy valamelyik sarját magával vigye).
Már az egyik zöldségesnél álltunk sorba, amikor hívott, hol vagyunk. A fiúk megkaptak az ígért fagyit (nem, nem értették meg, hogy délutánra terveztem némi kalóriaégetős biciklizéssel összekapcsolva, én mondjuk nem is ettem végül). Aztán hazajöttünk, én még teregettem, a családfő a nem-szeretem panírozással volt elfoglalva. A késői ebéd után is ragaszkodtunk a csendes pihenőhöz, aztán meg annyira nem is volt kedvünk elindulni. Inkább gazoltam, a fiúk meg elvoltak az udvaron.
Ákos kint nem köhögött annyira, egyébként meg borzasztó hallgatni. Három hete is volt egy ilyen párnapos etap, most két napja kezdődött, és valahogy kísértetiesen egybe esett az is, a mostani is az én orrfolyásos időszakommal. Olyan, mintha allergiás lenne ő is (az enyém is pár éve jött ki, és eddig csak augusztusban volt olyan időszak, amikor egy idő után rácsodálkoztam a tényre, hogy jééé, már megint megfáztam a nagy melegben, aztán lassan leesett a papírtantusz, hogy ez más lehet). Lehet, hogy majd el kell vinni valami kivizsgálásra. A családból az egyetlen, igazoltan allergiás a családfő, akinek viszont most semmi baja nincs.

Szóval délután végül itthon ragadtunk. Ákosnál mostanában némi változás tapasztalható, elkezdett olvasgatni, az Egy ropi naplója címűt a könyvtárból vette ki, a barátja ajánlotta neki, rá is cuppant:
A könyvtárban, amíg a felnőtt részlegen nézelődtem, hallottam párszor, hogy újabb és újabb igényekkel találja meg valamelyik könyvtárost, már teljesen önállóan válogatja, mit hozzon haza. Rajtunk kívül egy idős néni olvasott újságot, egyébként miénk volt az egész tér, még az egyik könyvtárosnővel is beszélgettünk kicsit, nyári táborokról, allergiáról, egyéb programokról. A jövő pénteken lesz egy állatbemutató náluk, regisztráltam rá e-mailen. Van azért valami jóérzés az emberben, ha ismerős közegben mozog, ezért vágyik az egyik énem egy belátható méretű lakhely iránt, hiába tudom, hogy egy faluban koránt sincs olyan élet, amihez a gyerekek szoktak, valószínűleg mi is unnánk, de mégis, ha ismerősként üdvözölhetünk boltost, könyvtárost, egyéb embereket az utcán, az mindig megdobogtatja a falusi szívemet.
Ábel meg elmolyolt kint és bent is, szerepjátékozott, teljesen elmerült a kis világában:

Azért vannak előnyei egy olyan hétvégi napnak, amikor egyetlen gyerek nincs itthon az udvarban. Megvan az esélye, hogy a fiúk unatkoznak, ugyanakkor meg néha olyan jó kis nyugis itthonlét kerekedik ki belőle. Olyankor megtapasztaljuk, milyen lehetne egy totálisan saját udvar (ami után mi, felnőttek azért vágyunk gyakran időnként).
Kihasználva a kihalt udvart és azt, hogy nincs ott egyetlen, az állatszeretet túlbuzgó állatüldözésként aposztrofáló gyerek, Jucikát is kiengedtük levegőzni. Kíváncsi voltam, hogy a tavalyi nyár óta eltelt hosszú idő után hogyan reagál a nagy szabadságra. Nagyon élvezte, rohangált, szaglászott, lepihent az árnyékban, aztán jó másfél óra múlva magától becaplatott a nappaliba, majd idővel beugrott a helyére is. Úgy tűnik, nem felejtett el semmit, hogyan is működik ez az egész.
Az este nyugalomban telt, mindenki kellemesen elfáradt, a fiúk cukik voltak, együttműködőek és kezelhetőek. Még a családfő is eljutott a kedvenc focicsapata meccsére. Nem tudom, mi lett az eredmény, mert mire hazaért, aludtam én is (persze), de majd ma megérdeklődöm. Jó napjai vannak, szerdán kupameccsre megy (ahogy mesélte, 31 éve volt egy hasonlón, és azóta is csak egyszer volt arra példa, hogy a csapat bejutott).
Mára is hasonlóan kellemes napot kívánok magunknak.

2017. május 27., szombat

Pörgős péntek és gyereknapi hétvége

Pénteken, de már csütörtökön sem voltam a munkavállalók gyöngye. Az előző napon csak kicsit korábban kellett lelépnem az óvodai évzáró ünnepség miatt, az utolsó munkanapon viszont eléggé ellazultam a dolgokat. Igazából nem én akartam így, annál én kötelességtudóbb vagyok, hogy alig tegyek valami hasznosat, de belesodródtam, aztán meg már nem tudtam kimászni belőle.
Először csütörtökön reggel, ahogy telefonon beszélgettem a nemrég kilépett kolléganővel (még nem igazán tud elszakadni, rendszeresen bejelentkezik, én is rácsörgök néha), kiderült, hogy az előző szűkebb körben, sietősen, svéd húsgombócokból álló pénteki közös ebédünk megismétlésére erre a péntekre is beficcent egy ebéd. Másik kolléganővel, főnökömmel tervezték (ők hárman anno egy munkahelyről szivárogtak át, én meg valahogy belekerültem a társaságukba, és - mondhatom talán - baráti viszonyok szövődtek köztünk). Négyünk közül a főnökömmel mi vagyunk a gyenge láncszemek, kisgyerekekkel, akik lebetegedhetnek, egyéb munkán kívüli kötelezettségekkel, feladatokkal, amiket meg kell oldani. A kilépett kolléganő még nem dolgozik (ergo baromira ráér), az itt maradó pedig bár van munkája bőven, viszonylag könnyen tud extrákat bevállalni (mármint programot, mert nincs saját családja, meg egyéb feladata). Bezzeg mi a főnökömmel eléggé egyensúlyozunk időnként, hogy hely tudjunk állni. Egyébként remélem, hogy ezek a munkaidős extrák nem lesznek így hosszasan, mert ha csak úgy kiugrunk ide-oda, megsínyli a munka.
Most is tologattuk az időpontot, kiderült, hogy egyik közvetlen kolléganőmnek előző napon volt a születésnapja, de mivel én megpattantam az óvodába, elhalasztották péntekre az ilyenkor szokásos benti gyerekpezsgős koccintást, így munkaidő vége előtt vissza kellett érnem emiatt, a főnökömnek meg lebetegedtek a gyerekei, és a megőrző nagyszülőktől koradélután kellett átvennie őket, de határidős feladatai is voltak, és még a telefonjával is küzdött, szervizt keresgélt... így hát elég sietősre sikeredett minden. Késve indultunk, aztán meg gyorsan lapátoltunk, majd én már enyhén feszült voltam, hogy engem meg vár a kilenc kollégám a köszöntéssel, mire sikerült visszaindulnunk.
Aztán mire túlestünk a koccintáson, mennem is kellett, mert háromtól meg egy cukrászdában volt programom egy barátommal (akivel, kiszámoltuk, lassan húsz éve ismerjük egymást, borzalom). Korábban értem oda, beszaladtam gyorsan a kínaiba, de persze csak a gyerekcuccokig jutottam, amikor már hívott L., hogy ő már odaért. Végigfecsegtünk kb. másfél órát (ő három-, én kétgyerekesként ecseteltük a nevelési kérdéseket).
Amikor hazaértem, a családfő némileg morcosan megjegyezte, hogy nem volt elég egyértelmű a kommunikációm, mi a feladata, mert amikor hazaért a kisebbikkel, akkor jött rá, hogy a nagyobbik meg az iskolában maradt, így még őt is összeszedte. Végül minden jól zárult, és a péntek este már teljes körben zajlott nálunk is.
A hétvégénk még nem kiforrott, de annyi tervem van, hogy csak bírjunk válogatni. Reményeim szerint megtisztul a ház, ebéd is készül, sőt gaztalanodik az udvar, kicserélődnek a könyvtári könyveink, gyümölcsök kerülnek haza a piacról, talán délután biciklire is pattanunk, holmi fagyizás is beiktatódik, és a születésnapos osztálytársnak is lesz ajándéka. És ez csak a szombat. Vasárnap Ákos elindul néhány osztálytárssal és az ünnepelt szüleivel Jászberénybe az állatkertbe, ő csak délután keveredik haza. A gyereknapot így jórészt Ábellel töltjük, a programot is az ő igényeihez igazítjuk. Ákos napok óta feszegeti a gyereknap (és holmi ajándék) kérdését, az imént elmesélte, hogy ha mégis csak lenne ajándék, akkor kincskereső játék keretében eldughatnánk itthon valahol, de hozzátette, hogy apa szerint "nálunk minden nap gyereknap", tehát ne számítson külön tárgyiasult nyereményre ebből az alkalomból, és nagyvonalúan elfogadni látszik ezt a verziót is.
Még szerencse, mert én is így gondolom.

2017. május 26., péntek

Hát ez...

...nagyon-nagyon szipp, meg minden:
Ez a végeredménye annak, amikor a mi kis széllelbélelt, még mindig dackorszakban leledző, borzasztó hangos és aktív gyerekünk egy eseményen koncentráltan és borzasztó ügyesen, nagyon-nagyon cukin odateszi magát. A csalafintaság ott van azért, de hihetetlen élmény volt őt látni szerepelni. Volt benne némi drukk, amikor kivonultak elénk, kicsit gyűrögette az inge alját, de látszott, ahogy összeszedi magát, és elkezdi élvezni a szereplést. Hát, hihetetlen, hogy ez a kis vadember ilyen is tud lenni! Na, és milyen volt a szemem a végére? Könnyes, naná. Szerinte meg fényes. :-)
Sajnos nem tudtam csak a műsorra koncentrálni, megrendelésre az egészet rögzítenem kellett telefonnal. Ákosnak focimeccse volt, és mivel nagyon neccesen tudtuk volna utána összeszedni, végül az a döntés született, hogy ezt most kihagyja, de megkért, vegyem fel neki az egészet, hogy meg tudja nézni.
A programsorozat még nem ért véget. A jövő héten az óvodában gyereknapi rendezvény lesz (a tavalyit a céges tréning miatt ki kellett hagynom, így most nagyon készülök), Ákos aznap osztálykiránduláson lesz, utána pedig az iskolai évzáróra csíphetjük ki magunkat. Közben Ákosnak még van egy iskolai matek versenye, és minimum két születésnapi bulija (az egyik ottalvós, csak mondom!). Aztán lassan lecsenghetnek a dolgok, és jöhetnek a táborok, itthonlétek, mamás nyaralások.

2017. május 25., csütörtök

Céges tréning

Szóval egy igen mozgalmas hét vége után újra becsomagoltam vasárnap este, és elmentem a kétnapos céges tréningre. Az idei más volt kicsit, mint a tavalyi. Például nem félórás késés után indultunk el, és nem is mentünk olyan messze. A tréner ugyanaz volt, a feladatok viszont viccesebbek, vagy kézzel foghatóbbak, és szinte elröppent a két nap.
Gondolkodtam utólag, hogy mennyit segített a hétvégi családi oldódás és bulizás, ami hihetetlenül feltöltött lelkileg, de alighogy bemutatkoztunk, azt vettem észre magamon, hogy önként jelentkeztem az első feladatra, ami hihetetlenül megnövelte a népszerűségemet renomémat. Nem maga a jelentkezés, hanem a teljesítményem és szerepem lett beszédtéma. Ez a fajta oldottság nem annyira jellemző rám, főleg nem egy társaságban, ahol mindig vannak hangadók, többet vállalók, sokat beszélők - én ilyenkor inkább csendben szoktam ülni, de most valahogy volt kedvem aktívnak lenni. Innentől nem volt megállás, véleményt nyilvánítottam, szerepeltem, vicceltem. Én magam csodálkoztam a legjobban ezen. A nagyfőnök meg állítólag a szauna magányában a közvetlen főnökömnek újra és újra elmondta, hogy ő még nem látott ilyennek, hogy kinyíltam tavaly óta, és milyen jókat mondtam. A főnököm meg már levegő után kapkodott a nagy hőségben, és - ahogy utólag mesélte - a gondolatra, hogy el fog ájulni, és még akkor is ezt fogja hallgatni, nem volt annyira boldog. :-) Az új teide a szabadidős programban is aktívan részt vett, a rövidke időben először fagyiztunk, majd sétáltunk egyet a gödöllői kastély parkjában, ami maga volt a nyugalom szigete.
Este kicsit hiányoztak a fiúk, de aztán az az este is eltelt. A második napon a társaság fele durván kialvatlanul érkezett, de nekidurálták magukat a következő etapnak, és külön öröm volt, hogy konkrét megoldandó feladatokhoz ötletelhettünk mindenféle kiscsoportos felállásban.
Bár én nem éjszakáztam, mire délután kimerülten visszaértünk, már csak arra vágytam, hogy hazajöhessek. A családfő vidéken kolbászolt, a fiúcskák összeszedése rám maradt. Szerencsére időben elindultam, így a megérkező viharnak csak az eleje kapott el bennünket, de akkor is már futva értünk be a házba, és csak ott vettük észre, hogy Ákos a benti szandáljában jött haza.
Kifejezetten jól éreztem magam a tréningen, és ez nagyon feldobott. Most már csak a hétvégét várom, hogy itthon is molyolhassunk kicsit. Addig is ma megtekintjük az óvodai évzáró műsort (Ábel már lecsekkolta, milyen szépruhát készítettem ki neki). Ákosnak ma focimeccse van, így nem tud jönni, de megkért bennünket, hogy vegyük fel neki a műsort, hogy megnézhesse utólag. Aztán péntek - azt már fél lábon is kibírom.

2017. május 22., hétfő

II. Össz-rokontalálkozó

Azt nem tudom, ki hogy érezte magát vasárnapra a díszes társaságból, de én elég megtörten. Végül is, ha ezzel az edzettséggel, amivel én rendelkezem, olyat csinálok, amit felnőttkoromban nem szoktam, nem is csoda. De kezdem az elején.
Szombaton reggeli után kicuccoltunk a kocsiba, és elindultunk, dél előtt értünk haza. Örömködés, a kert termésének vizsgálata, kiscsirkék megszemlélése és egy gyors ebéd után mentünk át a szomszéd falu erdészházába. Ott még viszonylag kevesen lézengtek, a főszakács szerencsére már őrizte a bográcsot, benne a készülő gulyáslevessel. Ákos, aki az őszi ilyen összejövetelt betegség miatt kihagyta, vádlón rám nézve közölte, hogy én azt mondtam, sok gyerek lesz, most meg rajtuk kívül senki nincs itt. Aztán szépen lassan befutottak a többiek. Végül, bár nem sikerült megszámolnom, olyan 45 fő jött össze, és Ákos is megnyugodhatott, mert a gyerekek száma is súrolta a húszat.
A késői ebéd után egyszer csak begurult egy lovaskocsi, a hátulján két (remélhetőleg felerősített) paddal, a gyerekek körbekapták a felépítményt, és mire észbe kaptunk, fel is másztak rá. A kocsi hajtója köszöngetett az ismerősöknek, majd elvitte őket az erdőbe. Az unokatestvéremtől, aki amolyan szervezőként sürgött-forgott körülöttük, azért a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy ugye ismeri az embert, és nem csak erre tévedt, kiderült, hogy ő rendelte oda. A fiúk köre után a ló kicsit pihent, és akkor kezdődött a focimeccs, miközben a csajok következtek a lovaskocsis programban. A meccsen a csupasz csigák játszottak a pólósok ellen, a kicsi csigák nagyon kitartóak voltak, rendesen megizzasztották a felnőtteket, ahogy mint egy légyraj, meglepték a focit vezetgetőket, akik próbálták őket nem letaposni. Aztán megszakadt egy időre a meccs, készült egy pár közös fotó, amibe alig fért bele mindenki (na, meg a felnőttek már külön örültek a kis pihenőnek). Ekkor jött el a mi időnk, mi lányok kihívtuk a megfáradt fiúkat egy körre. Kicsit egyezkedtünk, hogy ki veszi le a pólóját, de végül a fiúk bevállalták.
Valamikor régen gyerekkoromban gyakran volt olyan családi, baráti összejövetel, ahol az apraja-nagyja rúgta a bőrt, két elég nagy termetű rokon néni állt a kapuban, a többiek meg kergették a labdát. De azóta maximum akkor csináltam ilyet, amikor a fiúkkal picit rugdostuk a focit. Végül meglepően jól ment a dolog, a húgom élete árán védte a kaput (le is tarolta az egyik rokon gyereket), a többiek is igyekeztek (volt unokatestvér, aki az ellenfél kapusának, aki a férje volt, a figyelmét próbálta női praktikákkal elvonni), én is futottam, cseleztem, szereltem, és rúgtam három gólt is az ellenfélnek (a családfő valami újfajta csodálattal a tekintetében nézett rám utána :D, ilyet még nem látott tőlem a kapcsolatunk alatt). Mondjuk az a félspárga, amit lenyomtam egyszer, nem esett jól. A többi csaj is kitett magáért, őket sem láttam így futni már évek óta. Közben próbáltuk a kis csupaszokat nem letaposni, akik egyre idegesebbek lettek a saját anyáiktól és nagynénijeiktől csajoktól.
Már alig éltem, a családfő hozott egy nagy pohár innivalót, amit jól meghúztam, és csak az első korty leérkezésekor jöttem rá, hogy az ásványvizes palackban jó kis házipálinka lehetett, amit soha nem szoktam inni. Égetett, mint a nyavalya, beleszédültem az élménybe. Közben a csapattársak egyesével elszivárogtak, ki feladta, ki a gyerekét rendezte, és véget ért a meccs. A végeredményt nem követtük, de a csajok egészen jól szerepeltek.
Közben besötétedett, előszedtük a hűtőből az ott feledett süteményeket, volt még némi tánc is (csak mondom, a családfővel csárdást jártunk - még erre sem volt példa), aztán valamikor 10 körül elkezdtünk hazaszállingózni.
Mi most anyuéknál aludtunk, de reggeli után indulnunk kellett vissza, mert Ákossal délutánra színházjegyünk volt. A focitól olyan izomlázam lett, amit már régen éreztem. Hazaérve minden vágyam némi pihenő lett volna, de nekiindultunk azért a programnak. Életem leghosszabb gyerekdarabját néztem végig, egyszer-egyszer belebólintottam, végül kibírtam, és Ákos kedvéért még élvezni is képes voltam.
Jó volt, jó volt, szerintem lesz még ilyen.

2017. május 20., szombat

Hétzáró

A hetet elég mozgalmas nappal zártam, és mivel meglehetősen büszke voltam magamra, és úgy érzékeltem, hogy a családfő nem fejezte ki az elvárt lelkesedéssel ebbéli véleményét, így én mondogattam estefelé helyette, hogy milyen klassz vagyok. :D
Reggel fodrásznál kezdtem, festés, vágás - az utóbbit nem bántam meg, egy fokkal rendezettebbnek érzem a fejem. (El is határoztam, hogy a következő alkalomra kiveszek egy nap szabadságot, és összekötöm kozmetikussal a dolgot - ennyi kényeztetés nekem is jár.) Aztán berongyoltam a munkahelyemre, ahol várt egy határidős teendő, amit (számítva arra, hogy úgysem kapunk szakmai segítséget onnan, ahonnan kellene) előrelátóan előkészítettem előző nap.
Közben megérkezett a nemrég kilépett kolléganő is a papírjaiért (jövő héten újra jön, nem sikerült a megfelelő szerveknek megfelelő tartalommal kiállítaniuk), akivel közös ebédet terveztünk. Többen lettünk volna, de a másik kolléganő lebetegedett közben, így csak a főnökömre vártunk, aki végül egyórás csúszással csatlakozott hozzánk. (Ők mindhárman egy intézményből érkeztek korábban. Emlékszem, akkortájt úgy éreztük, megszálltak bennünket, a fene sem gondolta volna, hogy mostanra én is hozzájuk csapódom.) Amennyire készültem erre az ebédre gyomorilag, olyan csalódást okozott, mert az IKEA-ban kötöttünk ki. Az ok: a főnökömnek vissza kellett néhány dolgot vinnie, és a határidő szorította. Így hát a jó kis ínycsiklandozó falatok helyett svéd húsgombócokat nyammogtam, ami már tíz éve sem ízlett, most sem esett jól. Aztán meg még meg kellett küzdenem a hirtelen jött ötlettel, hogy körülnézhetnék a rég látott műintézményben némi vásárlási céllal - nem hiányzik ez most a pénztárcánkban. Ezért csak a sorok között haladva félszemmel sasoltam a kínálatot, és megállapítottam magamban, hogy ajaj, tudnék költeni, az biztos. (A gondolat egyébként azóta is a fejemben van, lehet, hogy mégis visszatérek a közeljövőben a kínálatot végig böngészni.) Mire végeztünk, megérkezett a főnököm édesapja, akivel megismerkedtünk (mondom én, hogy teljes jogú tagja lettem a csapatnak), majd szét is váltunk, mert ők viszont vásárolni készültek. A volt kolléganő visszaszállított a kocsinkhoz, az épületbe már nem mentem be, átültem a járgányba, és hazaindultam. (Hát, nem sokat termeltem a cégnek, az biztos.)
Itthon volt annyi eszem, hogy nem ültem le a szokásos délutáni kávéra, inkább nekiugrottam a takarításnak. Mire Ákosért indulhattam a suliba, már száradt a kő, így nyugodtan indulunk neki a hétvégének.
Ma rokontalálkozó lesz otthon, 40 fő jelezte a részvételét, bográcsban főzünk, a gyerekek majd rohangálnak körülöttünk, mi meg elleszünk együtt. Becsomagoltam, a kocsi ismét tele lesz (a családfő morgott is, hogy egy éjszakára mi mindent készítettem, de a cuccok egy része lent marad). Vasárnap pedig sietünk vissza, színházba megyünk Ákossal és az osztályával.
Hát, kellemes hétvégét kívánok magunknak és nektek is!

2017. május 17., szerda

Öt

Eljött ismét a nagy nap, ma éppen öt éve teljesedett ki a kis családunk létszámban (és hangerőben), amikor megszületett a legkisebb ugrifüles. Visszaolvastam a negyedik és harmadik születésnapi megemlékezésemet, és amolyan könnyesen-meghatódós, meg a dackorszakos-időnként embert próbálós-tiszta apjás érzések rohantak meg. Éppen olyanok, amilyen ő maga.
Már akkor tudta, hogy mi a jó neki, amikor kiválasztott bennünket: megvárta, hogy beépítsük a tetőteret, kialakítsuk a második gyerekszobát, felcuccoljunk minden nehéz bútort, és aznap este beköltözött a pocakomba. És bizony, éppen a napokban emlegettem, hogy amilyen gyorsan és szépen belesimult a hétköznapjainkba, zokszó nélkül jött velünk nyári programokra, nyaralásra, egyéves kora környékén olyan határozottan tudatosította bennünk, hogy ő bizony önálló, komoly akarattal rendelkező személyiség, aki hol harcol a bátyjával, hol csüng minden szaván. Ez azóta is tart: imádni való, bújós-szeretgetős angyal, aki keményen ellenáll, ha rájön a hoppáré, aktívan éli a mindennapjait, ugyanakkor időnként úgy elmerül a saját világában két kis plüssel vagy csak az ujjaival bábozva, hogy mi csak ámulva figyeljük.
Azt az érzést soha nem felejtem el, amikor először megpillantottam és megérinthettem:
 ...és már akkor reméltem, hogy ilyen vigyori, elégedett gyerek lesz belőle:
Boldog születésnapot kívánunk, Ábel!

2017. május 15., hétfő

Aktív, lepirulós, kifárasztós, de egész jó hétvégénk volt

A hétvégénk részben spontánul alakult, de (vagy éppen ezért) egész jó lett (bár az apák nem osztották a véleményemet). Szombaton reggel kiderült, hogy a szomszédék sem utaznak sehova, nincs is semmi tervük, így adta magát, hogy vasárnap együtt ruccanjunk ki. A szombatot meghagytuk a teendőknek (volt bőven mindenféle, a családfőnek még munkája is akadt, amire a főnöke kérte meg, aztán meg privát kérésre ment ki házhoz), meg egyébként is esett az eső. Még Ákos is megcsinálgatta a hétvégi feladatai jó részét közben. Délután azért kicsaptuk őket az udvarra (én addigra azért belefáradtam a fenyítésbe, és a családfő úgy mérte fel, hogy jót tenne nekem némi benti nyugalom, és ő kísérte ki a fiúkat, akik hangosan múlatták az időt az összes szomszéd gyerekkel).
Aztán vasárnap reggel nekiindultunk Nőtincsre a Sehol szigetre. Mindkét gyerekünk járt már ott ovis kiránduláson, és amikor szembe jött velem a hirdetés, hogy egészségnap keretében a gyerekes családoknak ingyenes a belépés (tehát jó nagy tömeg volt várható, és ez be is jött, tömött sorokban ballagtak a kisgyerekesek a bejárat felé már nyitásidőben), gondoltuk, ott a helyünk. Azért is jó a szomszédékkal menni, mert - azon kívül, hogy társaságunk is van - kb. egy ütemben élünk: ők is szeretnek viszonylag korán odaérni valahova, és kb. egyszerre szoktunk besokallni hazafelé vágyódni. Most is így alakult: a becsekkolás után együtt indultunk neki a túrának, aztán néha szétváltunk, majd újra összefutottunk. Nem ültünk semmit, persze, csak a végén amikor a gyerekek beszabadultak az egyik zegzugos létesítménybe, a megfáradt szülői tömeggel együtt lábat lógattunk kicsit, és örültünk, hogy nekünk már akkora gyerekeink vannak, hogy elég távolról figyelni őket. Az időjárás is kedvező volt, estére ránk sült a póló, viszkettek is karjaim rendesen. A park egészen jó volt, nagyon kellemes helyre építették, voltak árnyékos részek, domboldal, zegzugos utak, és bár tényleg sokan gondolták úgy, hogy jó lesz ez hétvégi programnak, a tömeg viszonylag - a bulis elfoglaltságokat kivéve - eloszlott (a kisvonatért még megküzdöttünk, a lovaskocsiról szerencsére a gyerekeink lemondtak, és mire eljött az ebédidő, a büfé előtti sort meglátva inkább visszaautóztunk a városba, és itt fogyasztottuk el késői ebédünket).
Hazafelé jövet már az autóban mantráztuk, hogy bár késő van, a csendes pihenő természetesen nem marad el, és viszonylag könnyen sikerül is mindenkit beterelni az udvaron keresztül a házba. Én erőt vettem magamon, és befejeztem a még kora reggel elkezdett vasalási projektet (nem számoltam, de kb. 25 darabon toltam végig a szerkezetet, muszáj volt, mert elérkezett a vasalandó ruhák időszaka is, a családfő meg annyira meglepődött reggel, amikor lejött és meglátott, hogy színpadiasan körülnézett, vajon, hova tévedt és mit csinálok én). Na, de most egy ideig van mit felvennünk! Természetesen délután még kiszivárogtak őkelméék az udvarra, mi is megejtettük a szomszéd születésnapi köszöntését, és végül 7 körül jöttünk be és erőltetett menetben ledaráltuk az esti teendőket.
A hetünk is elég húzós, nekem több munkamegbeszéléssel, szűrővizsgálattal, Ábelnek óvodai kirándulással (ami idén a születésnapjára esik) és köszöntéssel. Aztán hétvégén útra kelünk, rokontalálkozóra megyünk, ahol az előrejelzések szerint olyan jó negyvenen leszünk, aztán vasárnap visszajövünk időben, mert Ákossal színházjegyünk van. Majd hétfőn-kedden vidéki vezetői tréningre megyek, amire annyira nem vágyok, de nincs apelláta, és egyébként meg végül is a tavalyi is egészen jól sikerült. Aztán meg Ákos ismét buliba hivatalos... és folytathatnám a sort. Annyi, de annyi programot tervezgetek mindenféle jóval, hogy szerintem ez a nyár sem lesz unalmas.

2017. május 9., kedd

Átmeneti lazaság

Ritkán van olyan időszak, hogy a hétköznapokban úgy ráérős vagyok. Az elmúlt hetek túlfeszített munkatempója után most kicsit légüres térben érzem magam, szokatlan, hogy nem kell kapkodva rangsorolnom a feladatokat, hogy teljesíteni tudjak. Ennek hatása már csütörtök este is érződött, amikor meghallva, hogy Ákos köhögése nem hogy javult volna, hanem egyre rosszabb, csak úgy könnyedén meghoztam a döntést, másnap itthon maradunk. Végül három menetben nagy nehezen tudtam erről meggyőzni, mert nem akart semmi jóból kimaradni (igen, az iskoláról beszélünk), és nem akarta elfogadni, hogy ez a hang, amit kiad magából, már nagyon csúnya, és láthatóan fáradt is (azt meg főleg nem értette meg, hogy pár év múlva nagyon is hálás lenne egy ilyen szülői potyanapért). Na, de én nyertem, és pénteken ellötyögtünk itthon kettesben, olyannyira, hogy még munkám sem igen volt, legalábbis olyan, ami hétfőig nem ért volna rá, sőt telefonokat sem kaptam bentről. Délután elsétáltam az oviba (az új teide ezért nem indítja be az autót, egyébként is jól esett a mozgás), ahol a kicsinosított Ábel megható anyák napi verssel, virággal és kis ajándékkal várt. Addig Ákos itthon maradt - ahogy újabban már megtehetjük, hogy fél-egy órácskára övé a ház, ő meg ettől nagyon boldog. Bár most, amikor hazaértünk, láttam, hogy amíg nem voltam itthon, a kis autókkal játszott, amit nem szokott, ebből gondolom, hogy nemigen találta ő sem a helyét.
A hétvégénk eltelt úgy ahogy, aztán amikor hétfőn már bent megcsináltam a szokásos hét eleji leltárt, elég rövidke feladatlista született (mármint a megszokotthoz képest volt kurta), és megbeszélésem is alig-alig jutott ezekre a napokra. Ráadásul a vezetőségnek a másik ága elutazott egy kétnapos tréningre, viszonylag nyugis napok elé néztünk. Már agyaltam is rajta, hogy vajh' milyen nagyobb volumenű teendőt vehetnék elő, amihez idő kell, és nyugalom, ami ritkán adatik meg, és amivel elbogarászhatok itt a nagy lazaságban. Meg megküzdöttem anyuék adóbevallásával, ami persze elhúzva az időt, elég későn készült el, - bevallom, a családfő csinálta, nem én, pedig az én végzettségem közelebb áll a témához, mint az övé -, de nem sikerült a húgom által a messziben megnyitható formátumban elmenteni, már két informatikus kolléga dolgozott a privát problémám megoldásán, aztán a családfő telefonon csak tudott segíteni. Aztán csak beindult az élet a munka frontján is. Mire a nap végére értem, lett öt megbeszélésem a hétre, ebből három a belvárosban, a nagy-nagyfőnök is magához rendelt valamilyen meg nem nevezett ügyben, amitől nincs jó érzésem, mert ő nem hogy közvetlenül nem nagyon beszél velünk (a mi szintünkkel), találkozni meg főleg nem szokott, így közvetlen kapcsolat nemigen alakult ki köztünk. Na, de majd kiderül, mi a raport célja.
Ezek a napok egyébként is nehezek. Szerdán van utoljára az a velem egyszintű kolléganő, aki megunva a folyamatos vegzálást és akadályozást és számonkérést, felállt. A másfél év alatt, amíg együtt dolgoztunk, valamiért a fejébe vette, hogy barátkozik velem, és el is érte, hogy most hatalmas űrt hagy maga után. Az utódja már megvan, el is kezdte a munkát, de már semmi nem lesz olyan, mint eddig, amíg legalább a nehezebb napokon tudtunk beszélni, röhögni vagy mérgelődni. Most még el sem tudom képzelni, hogyan tovább.
És akkor még az érzelmileg szokásosan lehúzó híreket is kaptam a nap folyamán, ami mindig elképeszt, hogy mik vannak.
Így hát egy meglehetősen lazának induló napból lett egy szokásos, és csak akkor vigyorogtam el magam, amikor a családfő elküldte az oviból Ábel anya-rajzát e-mailen. Még az anyák napi köszöntésen szerette volna a mi gyerekünk megmutatni az övét is, de valamiért nem volt kirakva a faliújságra (bevallom, felmerült bennem, hogy talán az övé nem ütötte meg a szintet, hiszen ceruzát sem nagyon fog a kezébe, ilyen uncsi dolgok, mint az asztalnál rajzolás, őt nem kötik le, még a szobájában az asztalon elhelyezett színes ceruzák sem keltették fel eddig az érdeklődését, de azért reméltem, hogy az óvónénik nem így minősítenek), aztán mivel nem került elő a korábbi alkotás, ma újra rajzoltatták vele. És igen, igen, tudom, hogy ez lehetne jobb is, de attól a gyerektől, aki egy labdát sem nagyon szokott kerekíteni, számomra ez itt maga a csoda:
Vannak ujjaim, hajszálaim, és minden más, ami fontos. Hát én nagyon örültem neki. Amikor hazaértem, nagyon megdicsértem érte.

2017. május 8., hétfő

Tesós

A szombati kellemes időt a kölkök teljes egészében az udvaron élvezték ki. Eléggé összejöttek, ráadásul mindenki itthon volt, így akadt játszótárs is. (Az más kérdés, hogy mindkét családnál a nagymamák is itt töltötték a hétvégét, én meg sajogtam kicsit, hogy nálunk nincs nagymama... de ilyen nagy távolságból egy még dolgozó nagymamát nem tudok elrángatni két hétvégén is anyák napi ünnepségre... pedig az oviban tanítottak nagymamás verset is a gyerekeknek, a suliban pedig komplett műsorra készülnek, ahova az egész család hivatalos...) Így, bár terveztem valami kiruccanást, végül nem mentünk sehova. Attól még nem volt nyugis a napunk, fél szemmel mindig figyelni kellett a gyereksereget (a családfő hol az egyik, hol a másik ablakban lógott, mert egyikből sem lehet belátni az udvart, vagy én üldögéltem a teraszon ugrásra készen). Volt is ez-az, például Ákosnak az egyik meglazult cipője átrepült a szomszédba, szerencsére egy tetőre, ahonnan létráról egy teleszkópos bottal vissza lehetett szerezni, és Ábelt pedig többször fegyelmezni kellett, a szomszéd gyereket meg még többször, mert veszélyesen kardozó mozdulatokat tett Ábel felé egy lapátnyéllel, majd egy seprűvel (sajnos nagyon egymásra vannak kattanva, pedig nincsenek jó hatással a másikra...).
Vasárnap meg az eső hatására úgy gondoltam, hogy akkor egy kuckózós napot tartunk itthon. Lett volna lehetőség játékra is, de valahogy nem találtak egymásra. Ábel mindenáron váras-katonásat akart játszani, Ákos pedig "már túl nagy"-nak érezte magát, így ketten állítottuk fel a hadsereget a kicsivel, míg a nagy duzzogott, aztán beállt az apja mellé főzeléket főzni (meséltem már, hogy a Konyhafőnököt végig izgulta, és a döntő estéjén jó időben lezuhanyzott, hogy láthassa az elejétől a végéig?). Volt egy kis csetepaté is köztük (a felállás mindig ugyanaz, Ábel csapkod, Ákos nyávog - aztán amikor azt mertem mondani, hogy védje meg magát, feljogosítva érezte, hogy ő is csapkodjon, na ez sem volt jó megoldás).
Így hát a délután kellős közepén morogtam a családfőnek, hogy akkor most induljunk el valahova, mert megőrülünk tőlük. Az utolsó pillanatban kitalálta, nézzük meg a közeli elkészült parkot. El is gurultunk arrafelé, ott szabadjára engedtük Ábelt is a bicajával, és körbe-körbe kerekeztek a jól belátható terepen, aztán végigpróbálták a szabadtéri sporteszközöket, majd játszótereztek. Akkor ott, ahogy egy húron pendültek, azért valami testvériség megcsillant előttünk.
Ezt a hintát én is kipróbáltam Ábellel, jó buli, csak hamar ki akart szállni, nagy bánatomra:
Azért a nagyfiú is olyan kicsi tud lenni néha, elbogarászik mindennel, a kicsi meg követi, és nagy az egyetértés köztük, és ez jó érzés:
Ákosról újabban nem lehet normális képet készíteni, mindegyiken grimaszol:
Elégedetten indultunk haza, Ábellel még megvívtunk, hogy akarjon visszaülni a gyerekülésbe, mert az úttesten még nem bízunk benne (úgy alapból sem, valahogy a szabálytisztelet csak nyomokban fedezhető fel benne), de előtte le kellett fárasztani (a számításunk bejött, a rövidke lábai elég hamar elfáradtak a sétáló részen, utána már nem hadakozott). Nem jókor érkeztünk, az egyik szomszéd gyerek még kint volt, a másik kettő akkor ért haza a szüleivel - újabb vívás következett, hogy mi már bemehessünk vacsorázni, mielőtt végeláthatatlan játékba kezdenének, de végül nyertünk.
Azért most már tényleg jól jönne egy olyan hétvége, amikor nem kell esőtől, széltől és azt követő náthától tartani.

2017. május 7., vasárnap

Szipp

Míg az ágyneműt húztam le, lentről suttogást hallottam, és hirtelen nem is kapcsoltam, mi lehet az, és miért erősködik a családfő, hogy majd ő leviszi magával a kupacot, amíg meg nem láttam őket, ahogy rám várnak...


2017. május 2., kedd

"Itt van május elseje"

Hát, ez a munkaünnepe nagyon szuperül sikerült! Reggel még hezitáltunk a szomszédasszonnyal, hogy merre induljunk, aztán kitartottunk az első ötletnél (Hajógyári sziget, ami elég nagy ahhoz, hogy elkerüljük a politikai rendezvényt, ami szintén ott zajlott). Viszont ismét megállapítottuk, hogy lehet, be kéne ruházni egy autós bicikliszállítóra (ezen már hezitáltunk tavaly is, nyaralás előtt pedig még a bérlésen is gondolkodtunk, amikor Annamária itt teljesen ismeretlenül felajánlotta a sajátjukat kölcsönbe, ami sajnos nem volt kompatibilis a kocsinkkal, de magát a gesztust nem felejtettem el azóta sem), mert akkor elautózhattunk volna például a Dunakanyarba, és ott barangolhattunk volna. Így viszont a környéken maradtunk, az oda-vissza 16 km-es út miatt amúgy is rezgett a léc, vajh hogy bírják a gyerekek. (Hazafelé volt is már hangoskodás a szomszédék kisebbik gyereke részéről, hangosan jelezte, hogy ő bizony elfáradt, és nem bírja tovább - de bírta bizony.) Vicces volt egyébként ahogy haladtunk, folyamatosak voltak a vezényszavak, mikor hol megyünk, merre kanyarodunk, hol szállunk le a járgányokról és toljuk át az úttesten. Ismét megállapítottam magamban, hogy bár egy éve egy hasonló, de sokkal rövidebb kiruccanáson már a közepénél minden bajom volt, most meg meg sem kottyant a távolság, csak sokat számít az edzettségben a tavalyi kerekezéssel töltött nyár. És hát külön öröm számomra, hogy már Ákos sem panaszkodik tekerés közben, csak amikor már itthon leszállunk, akkor emlegeti a sajgó hátsóját.
Ott aztán letelepedtünk egy nagy rét kellős közepén, előkerültek a hátizsákokból az ütögetős játékok, és aztán nem volt megállás. Mindenféle felállásban folytak szabadidős tevékenységek (persze négy gyerek egymással nemigen tud ellenni, kihasználják a ráérős szülők jelenlétét, így mindig mozgásban tartottak bennünket is).



Egyébként csak addig voltak egy helyben, amíg elpusztították az elemózsiát. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen kimerítő program után elcsendesednek, de még mindig nem tanulok, de hiába hiszem, senki nem aludt délután (csak én), és futotta még az erejükből egy udvari hangos játékra estefelé. Ezzel a nappal beindult a kommunaéletünk is. Az arcunk lepirult, szokás szerint főleg Ábelé és az enyém, nekem a kézfejem is viszketett egész este.
Most pedig külön öröm számunkra, hogy a munkahét csak négynapos lesz, aztán jön egy újabb - reményeink szerint - napsütéses hétvége.

2017. május 1., hétfő

"Kösz jól vagyok, egész nap fagyizok"

Stílszerűen a Bikini-dal jutott eszembe, amikor a posztot kezdtem írni (ha már itt koncerteztek a kerületi napokon, bár igaz, nem jutottunk el, de mégis, már felmerült bennünk a gondolat, hogy akár meg is próbálhatnánk a fiúkkal együtt egy este 8-kor kezdődő szabadtéri koncertet - mert nekünk már ilyen nagyfiaink vannak). Egyébként meg Vilmának, aki itt érdeklődött és Vivinek, aki e-mailt írt (meghatódtam mindkettőtől) ajánlanám a soraimat.
Szóval úgy általában megvagyunk, de egyrészt úgy tűnik, még tart a nem túl beszédes időszakom, másrészt meg vannak azért kisebb-nagyobb bosszúságok, nehézségek, amik szintén nem tettek túl szószátyárrá, harmadrészt pedig mostanában egy órával később kelek, így mire felmerül bennem, hogy írhatnék, eltelt a reggeli sajátidőm. Na, de majd most!

Először is, még nem számoltam be a bőrgyógyásznál majd' két hete tett látogatásomról, mert nem bírtam róla írni. Úgy jöttem ki, hogy végre, végre, találkoztam egy olyannal, aki normális (mert azért voltak már rossz tapasztalataim öt méter távolságról ajakbiggyesztve felém néző típusúakkal, akik aztán persze nem találtak megoldást az aktuális problémámra, mindezt úgy, hogy még én érzem magam betolakodónak, amiért odamentem, és másoktól is sokszor hallok hasonló beszámolókat), aki még magyarázott is. Szóval végre van diagnózisom, amiről elég sokat megtudtam ott a rendelőben, aztán meg utána, amíg napokig kutattam, olvasgattam a világhálón. Az előbbinek megörültem, az utóbbitól letargikus lettem. Volt egy hétvége, amikor nem csak itt nem volt kedvem megnyilvánulni, az itthoniakkal sem voltam annyira beszédes. Aztán jött más bosszúság, és a látogatás emléke elkezdett halványulni. Egy - jelen állás szerint - gyógyíthatatlan autoimmun betegség, aminek a kialakulása, oka nem ismert, a tünetei kezelése pedig bizonytalan, nem dobja fel az embert. Az vigasztal valamennyire, hogy ha minden igaz, így kb. 25 év után már van neve a gyereknek, de az semmiképpen nem, ami még elhangzott ("és tényleg soha egyetlen orvos nem mondta még, hogy ez lehet a probléma?", illetve "csoda, hogy ennyi év után csak ennyi a panasza"), bár az is igaz, hogy éppen viszonylag tünetmentes állapotban jártam nála. Az meg külön öröm számomra, hogy hónapok óta először azóta is az vagyok, és valóban, mert utána én balga megnéztem pár képet, és elborzadtam tőlük, ugyanakkor meg újfajta szorongás támadt bennem a képektől és egy fórumban olvasottaktól, hogy ez még rosszabb is lehet. Mindenesetre most abba kapaszkodom, hogy talán nálam megmarad az az állapot, hogy "csak ennyi" a panaszom. A lényeg, hogy van valami gyógyszer (amivel napra nem lehet menni, gyakori vérkép-ellenőrzéssel jár, és utána min. két évig nem szabad babát vállalni - ez utóbbi nem érint bennünket, csak a gyógyszer milyenségét jellemzi), amit a közeledő nyárra tekintettel közös megegyezéssel ősszel vetünk be. Addig meg kaptam egy háromhetes másfajtát - gondolom, átmeneti segítségnek. Ha meg a gyógyszer nem segít, műtét - de eddig mindenhol azt olvastam, hogy egy helyen végrehajtott beavatkozás után más helyeken jött elő a probléma, így az számomra nem annyira vonzó. Azt hiszem, elég is ennyi erről, nem akarom nagyon belehergelni magam a témába, mert legalább már nem ez foglalkoztat egész nap.
Aztán voltak még olyanok mostanság, hogy az autónk nyárigumi-cseréje alkalmával két defektes gumit szedtek elő a gumis raktárából, az egyik javítható, a másik lecserélendő állapotban volt. Az előző cserénél is volt egy ilyenünk (plusz még tavaly egy padkázós defektünk nekem köszönhetően), ami már olyan nagyszámúnak tekinthető szerintem, hogy érdemes elgondolkodnom, nincs-e mögötte szándékosság. Például engem is zavar, hogy alig tudok úgy hazajönni, hogy a kapunk előtt legyen hely (két oldalt üzlet, szemben iskola - van bőven ok, és akkor azokat ne emlegessük, akik két helyet foglalnak egy kocsival), de nem tennék ki szögeket a kapu elé, viszont lehet, hogy az én munkahelyem környékén, ahol az ott lakók valószínűleg szintén ezzel küzdenek, talán valamelyikük ezzel szórakozik. De legalább viszonylag olcsón megúsztuk az egész cserét (hála a családfő főnökének, akinek volt még egyetlen ilyen gumija otthon, amivel ugye egymagában nem sokat tudott kezdeni).
Aztán szintén mostanság jött elő egy évek óta visszatérő problémánk itthon is, a konyhában ismét dugulásunk támadt. Kétszer hívtunk ki korábban, még évekkel ezelőtt elhárítót (és hát elég kemény ára van egy ilyennek, a koszról, szagról már ne is beszéljünk), hogy utána lefolyjon a víz a mosogatóból, de rá kellett jönnünk, hogy ez valami rendszerhiba lehet a házunkban, mert azóta is vissza-visszatér a probléma. A családfő beszerzett a házi szerszámai közé egy csőgörényt, amit időnként bevetve ideig-óráig segített, ráerősítve némi vegyszeres megoldásokkal, de mostanra túl rövidnek és hatástalannak bizonyult a kombó. Így, miután most is hetek óta küzd, és tegnap is bevetett már egy plusz csőgörénnyel megerősített célszerszámot (és közben izgultunk, nehogy bennmaradjon a hozzáragasztott vége, aztán az okozzon javíthatatlan dugulást), a hosszú hétvége kellős közepére jutottam oda, hogy akkor most üsse be a keresőbe a "nonstop duguláselhárítás" szavakat, aztán kerüljön, amibe kerül, kérjünk segítséget. Jött is az ember tegnap este a felszerelésével (addigra gyorsan megfürdetett és megvacsoráztatott gyerekeket pateroltunk fel az emeletre, én pedig a teraszra menekültem), amit még megtoldott két valamivel, mert láthatóan ő sem boldogult elsőre. Most megint működik a rendszer, de elég egyértelműnek tűnik, hogy valami kókány megoldás lehet a csatornázás, túl hosszúra hagyták a konyhai csatornarészt, és ez a probléma újra és újra elő fog kerülni a jövőben is, hacsak nem törünk fel mindent és csináltatjuk meg másképp. (Ami nekünk a csatorna, a szomszédéknak pl. a villanyvezetékek, meg a mérőórákon nem érzékelhető fogyasztású csapok léte - valahogy úgy tűnik, hogy ebben az udvarban ügyesben oldottak meg anno sok mindent, aminek persze most mi isszuk a levét.)
Aztán vannak még olyanok, hogy nem látjuk még, hogyan fedjük le a nyári szünetnek azt a részét, amikor az iskolásunk már itthon van, az óvodásunk meg még nem, meg az a doktornő, akit kinéztem Ábel orrmandula-projektjében megmondónak, hogy kell-e műtét, megváltoztatta a rendelését, és egy héten csak két órányi időnk van bejutni hozzá (persze munkaidőben, naná), na, persze, izgat bennünket, hogy vár-e ránk még ilyen kórházasdi, a munkahelyem is egy érzelmi hullámvasút (ez nem is érdemel most több szót), a családfő meg kapott egy ajánlatot egy konkurens cégtől, ahol nagyon számítanának rá, megható módon bármire nyitottak lettek volna, ha mellettük dönt, de mégsem merte meglépni, mert kettőnk közül ő a biztosabb pont a gyerekek hétköznapjai rendezésében, és még pár ilyen nyalánkság.
Hát, mindig van min agyalni, na!

Egyébként meg mindezek ellenére jól elvagyunk. A fiúcskák jól vannak, továbbra is aktívak, sok türelem kell hozzájuk (ami persze nincs meg mindig bennünk). Ákos kiterjedt társadalmi életet él, osztálytársakkal járnak el ide-oda, egymáshoz, mi meg nem vagyunk semmi jónak elrontói. Ábel is kifejezte óhaját, hogy szívesen vendégül látná valamelyik óvodástársát (most még változtatgatja, melyiküket kellene meghívnunk, de csak eldönti majd, és persze, hogy megtesszük, neki is jár a barátosdi). Voltunk egy premier előtti zárt körű előadáson egy nemrég megnyílt színházban, utána ebédeltünk egy gyerekszemmel nagyon vonzó dzsungelben étteremben. Mi meg várjuk a nyarat, amikor kétszer egy hétig csak kettesben leszünk itthon, addig meg a magasba tartjuk a fejünket, hogy túléljünk. :-) Na, jó, nem, azért vannak jó dolgok az életünkben. Például a héten csak úgy gondoltam egyet, és elmentem egy kiállítás-megnyitóra itt a kerületben, ahol egy volt kolléganőm munkái is megjelentek (ilyen még nem volt, ez egy saját jogú programom, amit magamtól eldöntöttem - aztán persze furcsán alakult, mert a családfő aznap vidéken dolgozott, Ákos színházban volt, így Ábelt megnyertem kísérőnek, és mégsem lett saját program belőle). És családilag-össznépileg beneveztünk a hétvégén a kerületi bicikliversenyre (amire még bevállaltuk az egyik osztálytársnőt is, akinek a szüleinek nincs biciklije), és egész jól megugrottuk (konkrétan amikor Ákos lerobbant biciklijét egy vadidegen apuka félreállva a mezőnyből megszerelt, a mi nagyfiúnk olyan tempót diktálva próbálta behozni a lemaradását, hogy alig bírtam vele lépést tartani, hiába szólongattam, hogy nyugodtan lassítson, csak tekert konokul, szótlanul - ez a küzdőszellem új számomra, még nem láttam ennyire kitartóan a saját határait feszegetni). Tegnap délelőtt pedig Ákossal kettesben vásárolgattunk kicsit, aztán kapott egy kényeztető fagyit (amíg én mindent cipeltem, de jó volt a nagyfiammal kettesben lenni), aztán amikor ő elment vendégségbe, Ábellel tettünk egy jóóóóó nagy kört a környéken, ő biciklizett, én futottam siettem a nyomában, és nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen jól bírja. Délután meg kigazoltam a kertet (amíg a családfő dugulással küzdött), és a körém sereglett szomszédékkal mára egy spontán programot beszéltünk meg (ami biciklis lesz valószínűleg, bár nem számoltam a mára a biciklis-nagysétás-gazolós mozgások hatására jelentkező izomlázzal).

És külön öröm számunkra, hogy talán végre jó idő is lesz, és állandósul a reggeli madárcsicsergés, meg tervezgethetjük az egyéb hétvégi programokat (például három hét múlva ismét lesz otthon nagycsaládi összejövetel a falu erdészházában, ahol az unokatestvérekkel, nagynénikkel-bácsikkal együtt úgy közel ötvenen leszünk), másnap reggel meg sietünk vissza, mert színházba megyünk Ákossal... és... és... azért összességében jó az élet, nem?!