2017. május 9., kedd

Átmeneti lazaság

Ritkán van olyan időszak, hogy a hétköznapokban úgy ráérős vagyok. Az elmúlt hetek túlfeszített munkatempója után most kicsit légüres térben érzem magam, szokatlan, hogy nem kell kapkodva rangsorolnom a feladatokat, hogy teljesíteni tudjak. Ennek hatása már csütörtök este is érződött, amikor meghallva, hogy Ákos köhögése nem hogy javult volna, hanem egyre rosszabb, csak úgy könnyedén meghoztam a döntést, másnap itthon maradunk. Végül három menetben nagy nehezen tudtam erről meggyőzni, mert nem akart semmi jóból kimaradni (igen, az iskoláról beszélünk), és nem akarta elfogadni, hogy ez a hang, amit kiad magából, már nagyon csúnya, és láthatóan fáradt is (azt meg főleg nem értette meg, hogy pár év múlva nagyon is hálás lenne egy ilyen szülői potyanapért). Na, de én nyertem, és pénteken ellötyögtünk itthon kettesben, olyannyira, hogy még munkám sem igen volt, legalábbis olyan, ami hétfőig nem ért volna rá, sőt telefonokat sem kaptam bentről. Délután elsétáltam az oviba (az új teide ezért nem indítja be az autót, egyébként is jól esett a mozgás), ahol a kicsinosított Ábel megható anyák napi verssel, virággal és kis ajándékkal várt. Addig Ákos itthon maradt - ahogy újabban már megtehetjük, hogy fél-egy órácskára övé a ház, ő meg ettől nagyon boldog. Bár most, amikor hazaértünk, láttam, hogy amíg nem voltam itthon, a kis autókkal játszott, amit nem szokott, ebből gondolom, hogy nemigen találta ő sem a helyét.
A hétvégénk eltelt úgy ahogy, aztán amikor hétfőn már bent megcsináltam a szokásos hét eleji leltárt, elég rövidke feladatlista született (mármint a megszokotthoz képest volt kurta), és megbeszélésem is alig-alig jutott ezekre a napokra. Ráadásul a vezetőségnek a másik ága elutazott egy kétnapos tréningre, viszonylag nyugis napok elé néztünk. Már agyaltam is rajta, hogy vajh' milyen nagyobb volumenű teendőt vehetnék elő, amihez idő kell, és nyugalom, ami ritkán adatik meg, és amivel elbogarászhatok itt a nagy lazaságban. Meg megküzdöttem anyuék adóbevallásával, ami persze elhúzva az időt, elég későn készült el, - bevallom, a családfő csinálta, nem én, pedig az én végzettségem közelebb áll a témához, mint az övé -, de nem sikerült a húgom által a messziben megnyitható formátumban elmenteni, már két informatikus kolléga dolgozott a privát problémám megoldásán, aztán a családfő telefonon csak tudott segíteni. Aztán csak beindult az élet a munka frontján is. Mire a nap végére értem, lett öt megbeszélésem a hétre, ebből három a belvárosban, a nagy-nagyfőnök is magához rendelt valamilyen meg nem nevezett ügyben, amitől nincs jó érzésem, mert ő nem hogy közvetlenül nem nagyon beszél velünk (a mi szintünkkel), találkozni meg főleg nem szokott, így közvetlen kapcsolat nemigen alakult ki köztünk. Na, de majd kiderül, mi a raport célja.
Ezek a napok egyébként is nehezek. Szerdán van utoljára az a velem egyszintű kolléganő, aki megunva a folyamatos vegzálást és akadályozást és számonkérést, felállt. A másfél év alatt, amíg együtt dolgoztunk, valamiért a fejébe vette, hogy barátkozik velem, és el is érte, hogy most hatalmas űrt hagy maga után. Az utódja már megvan, el is kezdte a munkát, de már semmi nem lesz olyan, mint eddig, amíg legalább a nehezebb napokon tudtunk beszélni, röhögni vagy mérgelődni. Most még el sem tudom képzelni, hogyan tovább.
És akkor még az érzelmileg szokásosan lehúzó híreket is kaptam a nap folyamán, ami mindig elképeszt, hogy mik vannak.
Így hát egy meglehetősen lazának induló napból lett egy szokásos, és csak akkor vigyorogtam el magam, amikor a családfő elküldte az oviból Ábel anya-rajzát e-mailen. Még az anyák napi köszöntésen szerette volna a mi gyerekünk megmutatni az övét is, de valamiért nem volt kirakva a faliújságra (bevallom, felmerült bennem, hogy talán az övé nem ütötte meg a szintet, hiszen ceruzát sem nagyon fog a kezébe, ilyen uncsi dolgok, mint az asztalnál rajzolás, őt nem kötik le, még a szobájában az asztalon elhelyezett színes ceruzák sem keltették fel eddig az érdeklődését, de azért reméltem, hogy az óvónénik nem így minősítenek), aztán mivel nem került elő a korábbi alkotás, ma újra rajzoltatták vele. És igen, igen, tudom, hogy ez lehetne jobb is, de attól a gyerektől, aki egy labdát sem nagyon szokott kerekíteni, számomra ez itt maga a csoda:
Vannak ujjaim, hajszálaim, és minden más, ami fontos. Hát én nagyon örültem neki. Amikor hazaértem, nagyon megdicsértem érte.

2 megjegyzés:

Lazac írta...

Nagyon szép vagy a képen! ♥♥

Lobelin írta...

és napocska is van rajta-) <3